1878
BUDAPESTI NAPILAP

APRÓSÁGOK

1. sz., január 1.

Tisza Kálmán Berlinben

Dec. 27. Ma érkeztem meg. Mily zseniális ötlet, finom bók tõlem, hogy ide szálltam a szentpétervári udvarhoz címzett szállodába. Itt aztán igazán otthon vagyok. Vajon megérti-e e nyilatkozatot a másik fölséges urunk, a cár, meg Bismarck barátom Hm! De hogy ide nem jött már azóta? Pedig már értesülhetett volna a lapokból, hogy megérkeztem Bizonyosan nem referálta még a Bercikje eddig.

Dec. 28. (sápadtan) Rettenetes, Bismarck még mindig nem jõ (lerohan a kapushoz.) Senki sem keresett?

Kapus: Egy lélek sem.

Tisza: Ez rettenetes (dúlt arccal visszatántorog szobájába.)

Mit tegyek? Jókait utánozzam? Õ hozzá ment, s mindjárt meghítta estélyre. De hátha engem meg nem hí? Milyen blamázs lenne!

Dec. 29. Holthalványan ül szobájában s minden hangosabb lépésre fölrezzen, óráját percenkint türelmetlenül húzva ki zsebébõl.

- Milyen gyalázat milyen megalázás még mindig nem jõ istenem, istenem...

Kocogás az ajtón. A kapus berohan. Tisza fölvillanyozva ugrik fel s egész ábrázata egyetlen mosollyá válik.

Õ itt! kiált fel kitörõ örömmel egy félmárkát csúsztatva a kapus markába. Jöhet, azonnal elfogadom.

- Csak telegram jött, kegyelmes uram.

Hogyan? Telegram! Tõle! Innen a városból?

A telegramot reszketõ kezekkel bontja fel. Jekelfalussy küldi, s szórul szóra így hangzik:

Verhovay fel van mentve.

Tisza (rettentõ dühhel): -  Nem ezt nem ezt vártam...

(Egy félóra múlva elhaló, tört hangon.)

De így van az, ha az ember kiveszi a lábát otthonról.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És azóta Tisza egyre szomorúbb, bánatosabb, reménytelenebb arccal várja a Bismarck látogatását.

Újév napján

Idõ! szárnyadnak még egy csattanása, s lejár a prenumeráció.

Igaz, hogy már le is járt, s lapunk régi olvasóihoz már csak azon esetre szólok ma, ha baráti viszonyukat eleve prolongálják.

Ami bizonyosan úgy is van. Mert hisz mit szeret a magyar ember jobban, mint prolongálni?

Még egy csattanása az idõ szárnyának, s itt az újesztendõ. Az idõ végtelen fájáról lehull egy hervadt levél, de a lehulló levéllel nem hull le egyszersmind a sok penész és hernyó, mely sûrûn lepte meg.

Az õrlõ szú megmarad és tovább pusztítani, rohasztani fogja.

Mit ér az nekünk, hogy új esztendõnek mondják már a holnapot, mely mindenben olyan, mint a ma, mint a tegnap volt.

Mi változik meg?

A régi kalendárium helyére új kerül a szögre, a 7-es szám helyére 8-ast kanyarít dátumnak ezentúl a levélíró, az ezer nyolcszáz hetven után. Ennyi az egész, sem több, sem kevesebb!

Magyarországnak új esztendeje akkor kezdõdik, mikor Tisza Kálmán és mamalukjai meg lesznek semmisítve, mikor az õ órájuk lejár, mikor az idõ fája megszabadul a penésztõl és a hernyóktól, s rügyet, lombot fakaszthat benne az õs életerõ.

Azt kívánom tehát most, 1878 elsõ napján, hogy adjon az isten a magyar nemzetnek igazán új esztendõt az idén.

2. sz., január 2.

Van a Kerepesi úton egy lebuj, õsvilági kurta kocsma mélyen bent a föld gyomrában; rozzant lépcsõkön lefelé van a bejárata.

De nem ez az egyedüli nevezetessége, mert ilyen kinézésû lyuk több is van Budapesten; hanem van a homlokzatán egy zöld koszorú, melynek levelei közé biztatólag csábító szõlõfürtök vannak festve, a koszorú belsejében pedig e szavak pompáznak:

Vendéglõ

Az Bizodalomhoz!

De még ez sem a legnagyobb nevezetessége, mert hiszen sok különös kocsmacímert produkált már az üzleti elmék találékonysága; legnagyobb nevezetessége ennek is az, hogy mint egykor Párizsban a kis Nannon kocsmája elõtt XIV. Lajos, itt meg a múlt õsszel az arra sétáló Tisza Kálmán, és mint az E s mondaná, az oldala mellett trappoló Trefort miniszter és Beöthy Aldzsi minisztráns állottak meg s elolvasván a furcsa címet, a fõmogul mosolyogni kegyeskedék, és imigyen szólala meg:

- A bizodalomhoz? A mi Cégünk is ezen a címen áll fenn. Igaz-e, Guszti?

Guszti bólintott a fejével, míg a hátul ügetõ mameluk hivatalos kötelességének tartotta jóízûen röhögni õexcellenciája elmésségén.

Õexcellenciája észrevette a hódoló kacajt s kegyesen leereszkedék egy bizalmas kérdéshez:

- Voltál már itt, Aldzsi, valamikor?

- Én nem; hanem van egy ismerõsöm, akitõl azt hallottam, hogy Balázs Sándor már volt benne Az azt beszéli, hogy ott bizony olyan a bizodalom a vendégek iránt, miszerint lánccal van az asztalhoz erõsítve a villa és kés, nehogy a vendéglõsnek oka legyen a közönségbe vetett bizalmát megbánni Ez oszt a lucus a non lucendo.

A nagyúr összeráncolta homlokát s gyanúsan tekintett a beszélõre:

- Hová célozol, Aldzsi?

- Izé izé - hebegte Aldzsi megijedve.

- No, no - mondja szemrehányólag Tisza.

- Bocsáss meg, kegyelmes úr! Esküszöm, nem a párt szabadelvû elnevezése járt eszemben.

- Ej, ej frondeur! Pedig mi járhatott volna egyéb?

3. sz., január 3.

Semmi sem eredetibb a világon, mint a rabszolgák hiúsága. E hiú lények többé-kevésbbé mind hasonlítanak egymáshoz, éppúgy, mint a sápi parasztok. Egy közös jellemzõ vonás van arcukon, mintha meg volnának bélyegezve.

Mikor az egyszeri sápi atyafi, ki soha még azelõtt tükröt nem látott, meglátta magát itt messze földön Budapesten egy nagy álló tükörben egész életnagyságban, megdöbbenve mutatott a látomány felé ujjával.

- Istók legyek - kiáltott önfeledten -, ha ez nem sápi ember. A megszólamlásig sápi ember. Csak azt tudnám, honnan ösmerem!

Hát bizony Andrássyn is régen meglátszott, hogy sápi ember, a diplomaták fajából való, ki az egyszerûség polgári köntösét szívesen cseréli fel csillogó fényes palásttal, nem gondolva meg, hogy az bár fényes, mégis csak libéria.

Még csak egy dolog hiányzott neki eddig, amely a két szövetséges császár minisztereivel egyenrangba emelje.

A hercegi cím.

Õfesége csak arra várt, hogy valami jeles tettet kövessen el. Régen suttogják, hogy legmagasabb helyen már megvan a szándék, csak az elkövetendõ jeles tett késik még egy kicsit.

Hanem hát arra nagyon sokáig kellett várni!

Õfelsége végre is megunta, másrészt pedig a szíve is megesett rajta s felruházta most újév napján a hercegi címhez illõ legmagasabb rendjellel, az aranygyapjúval.

Most tehát õ is olyan rangos legény, mint Bismarck és Gorcsakoff.

Csak az az átkozott jeles tett hiányzik még; no, de az meg nem valami nagyon lényeges!

*

Ha most meglátja magát Andrássy egy tükörben, bizonyosan õ is így kiált fel:

Istók legyek ha ez nem egy igazi osztrák miniszter. Csak már legalább tudnám, honnan ösmerem.

*

Az aranygyapjú bizonyára szép csecsebecse s Andrássy úr toalettjét nem kevéssé fogja emelni a nõk szemében s tekintélyét a férfiakéban.

- Andrássy úr, olyan mint Sámson, - mondá róla egy ízben egy udvari úriember.

- Ah! Mint Sámson? Talán mégis gyengébb valamivel vegyük például...

- Hagyja abba, kérem. Exempla sunt odiosa Õ csak azért hasonlít én szerintem Sámsonhoz, mert...

- Mert?

- Mert neki is a hajában van összes ereje.

Nos, eddig a frizurája tette õt hírnevessé, és sok helyütt talán kedveltté is ez.

Ezentúl már gyapja is lesz.

*

Hát biz az a gyapjú nem tréfa dolog.

Az angol parlament elnöke egy gyapjú zsákon ül Anglia a kereskedelem iránti tiszteletének jelképezésére.

Hát az Andrássy arany gyapja vajon mit jelképez?

Erre Jókainak kellene megadni a feleletet; ez az õ fakkja.

S õ alkalmasint így felelne:

Az arany gyapjú azoknak szánt kitüntetés, kik a népeket birkává segítettek idomítani.

4. sz., január 4.

Oda száll a katona legörömestebb, ahol legjobban füstölög a kémény. Így tanítja õt a paraszt logika.

Pedig de sokszor megcsalódik miatta, mert a nyirkos fának van a legnagyobb füstje s tüze mégsem ad ki kellõ meleget. De még az sem szentírás, hogy ami mellette fõ, megehetõ jóízû étel; lehet pusztán forró víz is, amely csak arra jó, hogy leforrázzanak vele valakit.

Az õs osztrák politika örökre e baka-tudomány vezérelvei szerint baktat oda, hol legnagyobb a füst abban a pillanatban, midõn hályogos szemeit kimereszti, hogy álláspontot keressen, oda, hol a zsíros fazékakat hiszi, amikbõl Ausztriának is juthat egy-egy potya falat.

Ez a primitív látkör jellemezte Ausztriát azelõtt is, ez jellemzi ma is, midõn az erõsebbhez, a felülkerekedett orosz hatalomhoz csatlakozik bûnös elhamarkodással és könnyelmûséggel.

Persze jól esnék egy kis potya hódítmány, egy kis olcsó dicsõség, mellyel pillanatnyira kápráz­tatni lehetne a szemeket, mint a Potemkin festett faluival.

[]

5. sz., január 5.

Volt egyszer egy ismerõsöm, az öreg Kubik János, akinek az volt a szenvedélye, hogy (ökörhajcsár lévén) midõn hazakerült a vásárokról, örökké a pénzét olvasta; s mikor a végére került, kezdte elül, de mindig olvasta.

Végre aztán mostoha idõk érkezvén, annyira kifogyott nemcsak a bankóból, de a garasokból is, hogy igazán fizikai lehetetlenséggé vált a pénzolvasás.

Mindegy volt neki, a szenvedélyen nem fogott ki a lehetetlenség sem: volt még a házatáján egy szakajtónyi lécszög, azt olvasgatta tehát reggeltõl kezdve estig, hihetõleg abban az édes csalálomban ringatva magát, legalább az olvasási dühroham lázas perceiben, mintha valódi pénzt olvasna...

És õ boldog volt így.

Az Ellenõr-nek is annyira második természetévé vált a szemfényvesztés, a görbe logika, hogy nem lehet el nélküle.

Napról napra elrecitálja, hogy milyen derék ember Tisza, milyen nagy diplomata Andrássy, milyen dicsõségesen menti meg ez a két úri ember a monarchiát és a hazát stb Mikor kifogy, az elejérõl kezdi, és örökké tart ez, mint egy végtelen gyûrû.

És õ boldog így.

Pedig nagyon jól tudja, hogy ellentétbe helyezi magát a közvéleménnyel, hogy nincs igaza, hogy üres szalmát csépel, és hogy senki sem hisz neki.

De õ boldog így is.

Mai számában bebizonyítja, hogy az osztrákmagyar kormány keleti politikája remek politika. Mi egyebet is kívánhassunk? Hiszen éppen olyan bölcs, mint az angoloké. Magyarország úgy cselekszik, mint a nagy Albion! Mein Herz, was willst du noch mehr! Ott is, itt is tartózkodnak akcióba lépni a török mellett. (Ott a nép itt az Ellenõr.) Mert úgymond nem akarja a polgárok vérét és vagyonát háborúba vinni, minélfogva az angol kabinet is egy húron pendül a magyarral és külügyérünkkel.

Hát ez bizony mind igaz lenne, csak az a kis különbség, hogy Angliában a közvélemény nem kívánja egyhangúlag a beavatkozást.

Meg az a kis különbség, hogy Angliát és érdekeit nem fenyegeti oly közvetlenül és oly nagy mérvben a keleti kérdésbõl kibontakozható veszély.

Az éles kard, mely a mi fejünk fölött függ egy hajszálon nem az õ torkukat metszi elõször, ha nem mozdulnak...

Ha hát a mi kabinetünk annyira egy húron pendül az angollal, bizony nem cselekszik valami nagyon dicséretes dolgot.

S az Ellenõr is úgy járt a Tiszáék védelmezésével most is, mint az egyszeri ember, ki addig bizonyítgatta udvarán a lopott csikót keresõknek, hogy rossz nyomon vannak, míg egyszer maga a lopott csikó dugta ki hóka fejét a nádtetõ rongyos ablakán és belenyerített az argumentumaiba.

Hiszen éppen mi is azt beszéljük örökké, hogy Tisza úr valódi flegmatikus anglus, a nemzet akaratával szemben; míg az anglus hevesvérû magyarrá válnék ilyen esetben.

De hát az Ellenõrnek nagy szenvedélye mindig lécszögeket olvasni ki a publikum markába igaz pénz helyett.

Pedig nem látszik meg rajta, mintha nem ösmerné a pénz becsét.

7. sz., január 7.

Tarka jelenetek a belügyminiszter palotájában

I. A belügyminiszteri büróban

Tisza megérkezvén Berlinbõl, másnap komor arccal jelent meg a hivatalban, s báró Kemény Gábortól fáradtan kérdé:

- Nos, mi újság? Nem történt semmi különös? A csend-rend fennáll?

- Fennáll - mondja Kemény Gábor.

- Ablak, egészség ép állapotban?

- Ép állapotban - mond Kemény Gábor.

Iszonyú vízióm volt tegnapelõtt éjjel szövi tovább a beszélgetést õexcellenciája. - Azt álmodtam, hogy az én hû Thaisz Elekem díszmagyar ruhában benyitott hozzám és potrohos hasára tévén kezeit, Arany V-ik László-ját travestálva kezdte rémletes hangon szavalni:

Sűrű sötét az ég
Dúl a keleti szél,
Kálvinista kakas
Jó Fortuna magas
Faláról eltűnék.
S míg ő Berlinbe jár
Láncait tépi a
Verhovay Gyula
Most lopja életét

- Ugyan, hogy tudtál ilyen lehetetlent álmodni - mondá Kemény Gábor.

- Verhovay felől?

- Nem. Thaisz felől.

*

II. Egy negyed óra múlva.

- Hát a népgyűlést megszorító határozatunkat hogy fogadta az ország? Pompás ötlet volt tőlem. Szájkosarat hozatni a kis Jézuskával krisztkindlinek a nemzet számára. Nos, mit szól a nemzet?

- Hallgat, miként a sír - mondja Kemény Gábor.

- A hallgatás arany, barátom, Gábor hát a lapok?

- Dicsérik kegyelmes uram - mondja Kemény Gábor.

- Az õ dicséretök is arany...

- Tudom, kegyelmes uram.

- Hozasd be mind, amelyek emlegettek, míg oda voltam.

(Néhány perc múlva egy csomó hírlappal kezében jelenik meg Kemény.)

Tisza bosszúsan löki el õket:

- Azokat kerestesd össze, amelyek ingyen emlegettek.

*

III. Az előszobában.

- Mit csinál bent a kegyelmes úr? - kérdi az olvasásba mélyedt miniszter félig nyitva hagyott szobájából lábujjhegyen kilépõ Keményt Jekelfalussy.

- Egy új Verhovayt keres.

- Erre nézve még nem szaporátlan a magyar faj  - jegyzi meg Jekelfallussy. Akad még akármennyi.

- Lehet - suttogja Kemény -, de magunk közt legyen mondva, nem minden Verhovaynak lesz az a bolond szerencséje, hogy viszont Tisza Kálmánja akadjon.

- Ha a mostani fennakad?

- Csitt te! közel van.

- Mi? A fennakadása?

- A füle.

- Eredj bolond hisz az én vagyok.

*

IV. A folyosón.

Egy miniszteri titkár és egy fogalmazó találkoznak.

- Szervusz, Muki!

- Szervusz! Mi újság?

- Megjött a miniszter.

- Már.

*

V. A kapusnál.

Egy falusi paraszt ember alázatosan emelinti meg kalapját s alásan instálja a cifra ruhájú úri embert, hogy ki is legyen voltaképpen ebben a nagy kondignációs miniszterjomban a minyister?

- Még Tisza.

*

Az Ellenőr szerkesztőségében

Csernátony: Nos, van-e valami látszatja praenumeránsok tekintetében a cikkezésemnek?

Palásthy: (mélabúsan) Természetesen természetesen.

Cs.: (kézdörzsölve) Tudtam.

P.: Hogyan? Ön tudta és mégis?

Cs.: Csak öntõl akartam tudakolni a pozitív eredményt. Honnan tudja ön?

P.: Eldicsekedték...

Cs.: Légrádiék.

P.: Ej, dehogy! Csávolszkyék.

9. sz., január 9.

Helyesen mondja egy lap, hogy Tisza nem a fiát járt látogatni Berlinben, hanem az apját a három hajszálú öreg embert Bismarck herceget.

Mind jobban, jobban kezd világosodni sötét útja. Biztos, hogy politikai misszióban szalasztotta oda gr. Andrássy Gyula.

Mondják, hogy Bismarck és Andrássy közt elõre ki volt csinálva a találkozás, de mivel Andrássy személyesen mégsem utazhatott el nagyobb feltûnés nélkül Berlinbe, kölcsönösen Tisza lett kiszemelve e célra. S a magyar miniszterelnök, mint az osztrákmagyar külügyér ágense brillírozott a míveltség központjában, (szegény degradált Párizs!) miként õ nevezé Berlint.

Nem tudjuk mindazon instrukciókat, melyeket Andrássytól kapott, mindössze néhány külsõ viseletére vonatkozó utasítás jutott tudomásunkra.

1. Tisztességesen kell felöltözködni s illendõen megkefélkezni. Új fekete frakk utalványoztatott az államkasszából.

2. Körmeit jól megtisztítsa, nehogy a magyar bihari föld legyen alattuk, mely a Bismarckkal folytatott beszélgetés alatt megszólalhasson vétót kiáltva.

3. Zsebkendõt vigyen magával.

4. Mikor Bismarck kezét nyújtja, csókolja meg.

*

A magasabb politikai instrukciók felül nem vagyunk tájékozva. Azok nem szivárogtak ki, mély homály födi. Tisza szégyenli elmondani, az öreg Bismarck pedig, mint tudjuk, hallgatag.

Mégis a kevésbé titkos beszélgetésbõl egy párbeszéd tudomásunkra jutott.

Andrássy ugyanis Tiszának, midõn elutazott, még a következõ atyai tanácsot adta:

*

- Gondold meg, Kálmán, hogy Bismarck nem a magyar diéta, aki elõtt össze-vissza beszélhetsz akármit, aztán elütöd egy jó bombaszttal vagy tréfával. Ott nem lesz a hátad mögött Móric Pali és Szontagh, akik helyest rikácsoljanak, minden kétségbeejtõbb mondatod után. Azt mondom, vigyázz a nyelvedre, Kálmán, nehogy valami bolondság essék rajtad. Minden kérdésben, amit hozzád intéz, habár látszólag a legcsekélyebb is, akármennyit beszélsz is, úgy beszélj, hogy mégse mondj semmit.

*

Bismarck a komolyabb jelentõségû politikai párbeszéd után kivezeté Tiszát szalonjába s ott kedélyes szivarfüst közt már nagyobb társaságban a következõ nyájas kérdést intézte hozzá:

- Hát ami kizárólag önöket magyarokat illeti, hogy vannak, mit tesznek manapság a szerbekkel szemben?

- Azt, amit azelõtt - feleli Tisza némi gondolkozás után.

- Azelõtt? Hát mit is tettek azelõtt?

Tisza mosolygott s kevés vártatva így felelt:

- Azt, herceg, amit ezután szándékozunk tenni.

- És mit szándékoznak önök ezután tenni, kedves gróf.

Tisza elpirulva hebegé: Oh, oh!

- Tehát mit szándékoznak önök ezután tenni a szerbekkel szemben?

- Azt hiszem semmit, kegyelmes úr - szólt egészen elzavarodva.

- Valóban nem értem hát...

- Mit, kegyelmes úr?

- Azt, hogy ön még nem gróf.

*

Különben Tisza berlini látogatásáról e verset hozza egy berlini élclap:

Lajthántúli elnök, a magyar miniszter,
Mit akar itt vajon? kérdi sok filiszter.
Mi hozza őt ide? A keleti kérdés?
Vagy kereskedelmi kötendő szerződés?
Mert hogy ingyen nem jött, ki-ki hiheti ezt,
Berlintől így télen messze van Budapest.
Azért, hogy fiával itt egye a fánkot?
Egy miniszter nem tesz ilyen bolondságot.
Miért jött? kérdezik s kisütik emberül:
Megszökött újévi üdvözletek elül.

A jó berliniek nem tudják még, hogy Tiszának nagyobb baja is van az újévi üdvözleteknél idehaza mégsem akar megszökni előle. Vagy hogy talán a Jókai gratulációját értik: mert így aztán egészen jól tapogatóznak.

A Baldácsi kőszene

Lapunkban is megjelent az a hír, hogy a báró Baldácsi Esztergom megyei birtokán kőszenet találtak.

Nemsokára azonban híre járt, hogy a nemes bárót valami furfangos iparlovag lefőzte, és hogy nehány kőszéndarabot vitt ki földjeire egy kocsiderékban s aztán több helyen elásatta a föld gyomrába, hogy aztán a nemes bárót, mint hajdan Potemkin az úrnőjét, csalódásba ejtse.

Baldácsi mérges lett és pört akart kezdeni az ármányos ember ellen, s több megindulni készülő irodalmi vállalat azonnal elcsendesedett.

De a pislogni kezdő lámpa újra kigyulladt, s Baldácsi abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy a megírt keresetet vissza kellett vennie, miután mélyebb furatásokat eszközölvén birtokán, csakugyan mintegy fél mértföldnyire terjedő kőszénréteg fedeztetett fel.

A nemes báró kérdést intézvény ügyvédjéhez, ha vajon nem lehetne-e a fölfedező ellen bebizonyítani valami alapon, hogy ő maga helyezte a föld belsejébe az ő kijátszására az egész réteget miután tagadó választ nyert, végképp lemondott a pörről s a kőszénbánya ténynek tekinthető.

Az új irodalmi vállalatok ismét felütni kezdik fejöket s a Magyar Hirlap emberei gondolkozó fővel járnak fel s alá az utcákon felsóhajtva:

- Hogyan már nem ezelőtt két évvel találták meg azt a kőszénbányát!

Tisza ezt jegyezte meg:

- Eddig volt állambányánk sok: most már van egy államellenes bányánk is.

Titán Laci pedig így szólott a Koroná-ban:

- Most már kőszénnel fűtjük a Parnasszust.

10. sz., január 10.

Valamikor, persze régen, mikor még nem volt a világon keleti kérdés, ágyú, puskapor s több efféle civilizált jámbor dolgok, Kolchiszban egy tüzethányó mérges sárkány lakott.

A mérges sárkánynak szép, de nem kényelmes hivatali állást adott a mitológia.

Az ő őrizetére volt bízva a világhírű kolchiszi aranygyapjú.

Ki bízta rá, nem tudom. Minek való volt az akkor, nem értem, annyi azonban bizonyos, hogy erre az aranygyapjúra is vágya támadt valakinek. Már akkor is voltak hiú emberek!

A kalandos és vállalkozó szellemű Jázon összeadta magát a merész argonautákkal és megszerzé magának az arany gyapjút.

Eddig a rege.

Ki mondja még ezután, hogy a történelem nem ismétli magát?

Most is sárkány vigyáz az arany gyapjúra a magyar emberrel szemben.

Míg igaz magyar marad valaki, nem juthat hozzá.

A kalandos és vállalkozó szellemû Andrássy azonban megszomjúhozá azt, összeadta magát a moszkovitákkal és megszerzé az arany gyapjút.

11. sz., január 11.

Viktor Emánuel

A szegény jó polgárkirály nincs többé.

Mikor egy király meghal ez mindig az örök igazság elégtétele, mely egyenlõnek alkotott mindenkit. A királyok halála a népek ébresztgetése.

És mégis kár érte, hogy meghalt.

Hiszen olyan derék, joviális ember volt. Népszerûvé tudta tenni népszerûtlen hivatalát.

És ez a macskakörmök közé beékelt szó az õ legszebb epitáfiuma. Az õ királysága nem volt uralkodás, hanem hivatal.

*

És e hivatalát szépen híven töltötte be. Ebbõl az álláspontjából sem rítt ki a király soha és mindig kirítt az ember.

A komoly életrajzi adatokat, melyek a legköztársaságibb király eseménydús életére vonatkoznak, megtalálják lapunk olvasói más rovatban. Én csak azon apróbb jellemzõ tetteibõl sorolok fel egyet-kettõt, melyek nem a történeleméi, melyek a magánemberrel estek meg, melyeket az olasz nép beszél róla. És ezek nem nélkülözik az érdekességet. Keresd az embert és megtalálod benne a királyt is!

*

Viktor Emánuel nagy vadász volt. Jobban szerette irtani a vadakat, mint az embereket. (Ritkaság egy királynál!) Rengeteg adoma kering róla, mint vadászról. A mai lapok is föl­mele­gítettek egyet, mikor vadászat közben Kossuthhoz tért be. Bizony sok mindenféle esett meg rajta ilyenkor. Egy idõben egész Róma kacagott rajta, midõn a juhászkutyát lõtte le vadállat helyett.

Sokkal mulatságosabb ezeknél az a vadászkalandja, mikor a Róma határának déli oldalán fekvõ tisztáson egy nyulat éppen akkor lõtt le õfelsége, mikor arra egy szinte ott vadászó pocakos polgár is rálõtt. A két fegyver jóformán egy idõben durrant el, s a király midõn a lelõtt állat felé futott, már ott találta a másik igénylõt.

- Uram, a nyulat én lõttem, - kiáltá a király.

- Ejh, menjen ön! Azt minden bolond ember mondhatja - rikácsolá a polgár.

- Én nem engedem - szólt a király -, engem illet. Elveszem öntõl.

- Szeretném látni.

A király felemelte ökleit, apró csúnya szemei villámokat szórtak, s megragadván a nyulat, nagyot rántott a római cívisen.

Az se volt bolond ember; nem hagyta az igaz jószágát, s heves verekedés fejlõdött ki köztük, míg végre nem egy ökölcsapást osztva és kapva, a két Szicília meghódítója lett a gyõztes. A cívis megfutott s csak messzirõl, futtában kiabált mindenféle gúnyolódásokat az utána ügetõ királyra, kit fel nem ismert.

Róma déli kapujához érkezvén a király, a tisztelgõ õrség vezetõjének megparancsolá, hogy azonnal kísérje a pórul járt polgárt hazáig, s róla egy óra lefolyása alatt terjedelmes jelentést tegyen.

Egy óra múlva aztán jelenté a tiszt, hogy az ismeretlen vadász Salvini nevû becsületes asztalosmester, a porta del popolo-nál.

A király azonnal elrendelte, hogy udvari hintón a palotába szállítsák.

A derék mester el nem bírta gondolni, miért viszik õt a királyhoz s szorongó érzésekkel helyezkedett el a selyempárnák közé, s dobogó szívvel lépett be a terembe, hol megdöbbenve látta a királyban a délelõtti vadászt.

- Salvini mester, - szólt a király a holtra halványodott emberhez magamhoz kérettem önt, mert idegen puskaseréteket fedeztem fel a nyúl hátulsó combjában. Önnek csakugyan van némi igaza, éppúgy, mint nekem. Legyen igazság: Együk meg a nyulat együtt.

S ezzel feltárult a királyi ebédlõ ajtaja, hol két teríték közt ott párolgott a vitás nyúl húsa.

*

Még egy hasonló adoma kering róla.

Egyszer késõn este Visconti Venostával sétáltak egy külvárosi zugutcában, hol egy besorozott részeg újonc belekötött a királyba. A szóváltás mind élénkebb lett. A király intett a hátul maradó miniszternek, hogy ne avatkozzék a tusába, s a fiatal újonc egy lökése után felgyûrvén kabátja ujját, a palánk oldalához szorítá azt. Soká küzdöttek együtt. Végre sikerült a királynak legyûrni a rakoncátlant az utca-sárba.

A küzdelem alatt szenvedélyes düh tartotta lázas remegésben tagjait, midõn azonban áldozatát már leteperte, egyszerre lecsillapult s így szólt szelíden:

- Látod, édes fiam, nagy szerencse rád nézve, hogy te voltál a gyengébb. Mert ha te lettél volna az erõsebb, becsuktak volna vagy 10 esztendõre. Most itt van húsz líra: igyál az egészségemre. Én a király vagyok.

*

Egyik Florenc melletti mezei lakában idõzött régebben legörömestebb. Itt jelentkezett auden­ciára hozzá egy túrista mûvész, kinek a számos látogató miatt sokáig kellett idõznie a váróteremben.

A mûvész megunta a hosszú várakozást s a nyitott ablakon át a festõi tájt vizsgálván, nehogy meghûtse magát, kalapját künnlevõ fejére feltette.

Éppen javában mélázott, midõn a komornyik nevét kiáltá. Mûvészünk (minden mûvész szórakozott) sietett a király elé s csak midõn már bent volt s elõtte állott, veszi kétségbeesve észre, hogy a kalapja a fején van.

Izgatottan s elvörösödve siet azt lekapni, mire a király mosolyogva jegyzi meg:

- Csak hagyja ön, ha így jobban szereti. Én is felteszem a magamét.

12. sz., január 12.

A pénzügyi bizottság legújabb ülései kezdenek híresekké lenni azáltal, hogy a mamelukok garázdálkodása egész végletekké fajult.

No, de errõl eleget beszélnek az ellenzéki lapok vezércikkei, persze nagy hiába, mert a mameluk természete, hogy nem hajt a szép szóra: öntudatosan cselekszik rosszat.

Mi egy egészen más szimptómát kívánunk kiragadni e nagy káoszból, mely valahára jeles színben az önzetlenség s az önfeláldozás töviskoronájával mutatja be derék honatyáinkat.

Szóba jött s helyeléssel találkozott az az indítvány, hogy a kártya-ipar adóztassék meg.

-  Ezen ülésnek - mondá a fösvény Szontagh Pali - azt a találó címet adhatnátok: a „ház” önmaga ellen.

*

- Egyáltalában úgy látszik - szólt az öreg zsedényi a bizottsági ülések egyikén, hogy a magyar törvényhozó nemesség kezd elõre nem látó lenni.

- Miért, bátyám? - kérdi kíváncsian a kis Pulszky.

- El akarjátok törülni a kocsiadót. Pedig mire ez törvénnyé válhatik, akkorra már mindnyájan gyalog járunk.

14. sz., január 14.

A tizenkét mameluk

A Krisztus tanítványait különbözõ jelvényekkel festik a piktorok. Péternek kulcs van a kezében, Pálnak kard, Andrást kereszttel ábrázolják, Jánost pohárral, melybõl szárnyas kígyó röpül ki. Barabást késsel, Fülöpet hosszú bottal, tetején kereszttel, míg ellenben sokkal különbül van etablírozva Jakab, akinek szinte vándorbot a jelvénye, de kulacs vagyon a végin. Tamásnak lándzsája van, Mátyásnak bárdja, Simonnak fûrésze, Judásnak dorongja.

Ebbõl látszik, hogy a mamelukság tulajdonképpen isteni eredetû intézmény, mely még az õskeresztények és pogányok párttusáiból maradt örökül a magyar nemzetre.

Az elsõ mamelukok az apostolok voltak.

*

Lássuk sorba a Tisza mamelukjait.

Jókait a késsel, a politikával játszani,

Kerkapolyt a pohárral, melybõl szárnyas kígyó röpül ki.

Pulszky Ágostont, ki egy kardhoz van odakötve, mikor hadnagy ruhát ölt fel,

Horváth Mihályt a kereszttel,

Hegedüs Sándort a fûrésszel,

Csengeryt a keresztes hosszú bottal,

Csemeghyt a bárddal. (Csemeghy-Mungó úr egyébiránt belsõ szolgálatokat is végez s nem egyszer megfordul kezében a seprõ és kefe is),

Bittót a kulccsal,

Móric Pált a lándzsával; és végül...

Csernátony Júdást a doronggal.

*

Hogy a tizenkettedik jelvénynek, a kulacsos végû vándorbotnak még nincs gazdája, azt a mamelukság ezredéves tökéletesedése magyarázza meg. A mai mameluk már nem olyan ostoba, hogy hivatásával ellentétben álló jelvényekkel kompromittálja magát. Az igazi mameluk mind meggyõzõdésbõl mameluk, ameddig mameluk, s a kulacsos végû vándorbotot szuverén komolysággal hagyja heverni a sutban egy bizonyos pillanatig hogy aztán egyszerre felé rohanjon valamennyi.

*

Csak tizenegy apostol említtetvén fent s ennek tíz megfelelõ számú mameluk lent, ebbõl azt következtethetné valaki, mintha egy apostoli állás üresedésben lett volna, ami éppen nem úgy történt, hanem az egyik apostol mindig olyan mindenes-féle volt, aki konkrét mesterség és karakter nélkül majd ezt, majd azt végezte üdvözítõnk körül.

És innen van az, hogy a Tisza mamelukjait jelvények tekintetében, megkísértettük összehasonlítólag a tizenkét apostol mellé állítani, dacára, hogy olyan sokan vannak.

Ott csak egy volt, itt azonban a legnagyobb rész karakternélküli.

15. sz., január 15.

Színházi bonyodalmak

Eddig volt keleti kérdés, volt közgazdasági kiegyezési kérdés, volt Verhovay-ügy, még csak az hiányzott, hogy nemzeti-népszínházi ügy is legyen.

E minden bonyodalmak bonyodalma, a kísértõ rém, mely koronkint megjelen, a fekete varjú, mely az egyik színházról a másikra száll, a gordiusi csomó, melyet a hiúságok hiúsága köt, s melyet a bölcsesség sem tudna kioldani ha volna.

A jó Szigligeti mit gondol magában
Azt sem tudja szegény, hova lesz bújában

Nem adják a Népszínháznál a darabjait. Rákosy népszínmű gyárat alakít, hol Csepreghy, Lukácsi gyalulják a népszínműveket puha fából, bepolitírozva, úgyhogy még a kritika is igazi diófának hiszi. Valódi írónak fáj a szíve ilyenkor. Nem csoda, hogy az öreg urat diszgusztálta a Vereshajú és a Sárgacsikó. Mert hát tetszik tudni, olyan az igazi érzékeny színműíró hogy most farsang idején közelről vegyem a hasonlatot, mint a bálozó anya: búskomor és dühös lesz, ha a leányait petrezselymet hagyják árulni, s még a legfényesebb mulatságra is azt mondja, hogy de bizony hitvány.

És a lányos mama kifakadásait érti is, méltányolja is minden jóravaló keresztény lélek, épp ahogy a Szigligetiét.

Én magam szinte sírhatnám bele, hogy annyi kedélyes ismerősömmel a Szökött katona-, és Két pisztoly-ból nem találkozom többé, mióta más bíró lett a faluban, vagy hogy mióta a falut is odább tolták a kerepesi vám felé.

De hát azért mégsem merném azt proponálni, már humanitási szempontból sem, hogy most már ennélfogva gyújtsuk meg az egész falut: hadd égjen le tövestől.

Kivált ha én olyan tisztességes hivatalt viselnék, mint Szigligeti; hogy t. i. a szomszéd faluban ő a bakter.

*

De beszéljünk komolyan.

Szigligeti, illetve a Nemzeti Színház vissza akarja venni a népszínművet. Nos, ehhez joga is van; csak az a kérdés, vajon méltányosság és illő-e minden időben és minden körülmények között élni az adott joggal?

Mindenki egyetért velünk arra nézve, hogy: nem.

A Népszínház eddigi futása oly lendületet adott a színügynek, s annyira emelte azt, hogyha egyéb érdeme nem lenne, már ezért is örülnie kellene minden intelligens embernek, s legelöl Szigligetinek a magyar színügy egyik legjelentékenyebb zászlóvivőjének.

De még más érdemei is vannak a Népszínháznak.

S itt a helye, hogy elmondjak egy adomát, melyet hajdan József nádor halálakor fundált ki valamely leleményes elme.

(A József nádor halálát követő éjjel égett le ugyanis az akkori pesti német színház, anélkül, hogy a tűz okát ki lehetett volna puhatolni.)

József nádor így az adoma felment a mennyországba, hol Szent Péter megállítá a kapunál.

- Ki vagy?

- József, a magyarok palatinusa.

- Mi jót tettél a magyarokkal?

József semmit sem tudván mondani, elutasíttatott. Késõ éjjel ismét jelentkezett Péternél, ki ismét az elõbbi kérdéssel fogadta:

- Mi jót tettél a magyarokkal?

- Felgyújtottam a német színházat, s most már a németek is a magyarba lesznek kénytelenek járni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rákosy nem gyújtotta ugyan fel a német színházat, hanem megnemesíté az ízlést, érdekesebb repertoárt alkotott, fényesebb díszleteket szerzett, és most a németek is a magyar színházba járnak mulatni.

*

És Szigligeti mégis e népszínházat akarja semmivé tenni, midõn a népszínmûveket elvonja tõle. Semmivé tenni anélkül, hogy ezáltal a Nemzeti Színháznak használjon, hol a különbözõ válfajok eddig is határozott összhang nélküliségben egymás hátrányára szorulnak össze.

Szigligetinek testével kellene fedeznie a Népszínházat mások rossz irigy szeme ellen, s íme õ maga néz rá kancsalul!

Nehogy azonban valaki az öreg úr gondolkozás módjának gyengülését tartsa ezen általános meglepetést szült ténykedés okául, mely sokban hasonlít a muszka hadjárat indító erkölcsi okához: ott a keresztényi humanitás, itt a népszínmû megvédése tûzetvén jelszónak a zászlóra, kijelentem, hogy az öreg úr még mindig eszélyes taktikus és sztrategikus.

Ott tapogatózik, ahol kell.

Soldosné visszaszerzõdtetését tartja azon Achilles-sarknak, melyen a diadal sorsa megfordul.

Soldosnénak már megtette az ajánlatokat.

Természetes dolog, hogy Rákosy nem engedi át Soldosnét egykönnyen. Licitálnak. S a Népszínház sorsa, a nagy gordiusi csomó most egy nõ kezében van.

Rossz kilátás!

Eddig a nõk csinálták a gordiusi csomókat s a férfiak vágták el karddal: most a férfiak csinálják, s a nõnek kell kettémetszeni egy boldogító igen vagy nem szóval.

Soldosnénak sokkal mulatságosabb ez az epizód, mintsem egy ideig ne gyönyörködjék a fejlõdés fázisaiban, s hamar végét szítsa számunkra azonban százszor tanulságosabb és bosszantóbb, hogysem el ne mondjuk felõle:

A sértett hiúságnak nevetségesek a magzatai.

16. sz., január 16.

A tárgyalási terembõl

Napirenden a Miletics-ügy, Tisza erélyességének eleven monumentuma, mely ugyan semmivel sem különb ténye Tiszának, mint az egykori sváboknak, akik heten mentek egy nyúl ellen a nyúl kézrekerítésére.

És amíg a nyulat eltette láb alól, addig a medvét szabadon hagyta járni-kelni, s mégis azt hitte, hogy hõstettet követett el.

*

Szegény Szvetozár! Hiszen ártatlan örömei valának! Jámbor toasztokat megereszteni a belgrádi kurtakocsmákban, és pénzeket veretni a saját tiszteletreméltó ábrázatával. Nem õ volt a hibás; hiszen csak azt cselekedte, amit a legelsõ magyar ember az osztrák császár (mert a szegény magyar király nem teheti).

Mások voltak a bûnösek. Nem a pénz volt hamis, hanem azok, akik azt nem nézték hamisnak.

*

A közönség karzatán így szól Böck vádbeszéde után valaki:

- Halál vagy élethossziglani fogságot indítványoz...

- Legalább választék van - feleli egy másik.

- Mégis sok egy kicsit a büntetésbõl...

- Sose búsuljon rajta! Marad ott még ahonnan ez jön elég édes magunk számára is.

*

Hanem jó ügyvéd lett volna ebbõl a Polytból is. Hatalmasan argumentál.

- Könnyû neki...

- Mi? A védelem?

- Az. Mert nagyon könnyû beleélnie magát, hogy önvédelem.

*

- Különös véletlen, hogy a legközelebbi idõk leghatalmasabb két pöre toaszt-pör.

- Az ám a kassai és a belgrádi.

- Nem sok kü...

- Csitt!

17. sz., január 17.

Bodenstedt

Oly tekintélyes kezektől vesszük az alábbi sorokat, hogy az érkező vendég iránti tisztelet dacára is hírlapírói kötelességünk azokat közölni.

Csodálatos - mondja tisztelt tudósítónk -, hogy a magyarok éppen nem gondolkoznak s együgyűség dolgában páratlanok. Most is tárt karokkal s ünnepélyességgel fogadják Bodenstedt urat, az ismeretes oroszérzelmű költőt, ki élete javát az oroszok és irodalmuk szolgálatában töltötte. Egy orosz herceg nevelője volt, majd Tiflisben Georgiában orosz iskolát alapított, az orosz jobb írókat átültette német nyelvre, s mindenütt mindenkor az orosz szimpátiák buzgó terjesztője volt. Majdnem bizonyosnak tűnik fel, hogy Bodenstedt úr Bismarck herceg által van ideküldve, nem minden cél nélkül, mely kivált az orosz szimpátiák behozatala lehet, írói nimbusz köpenye alatt, s e föltevés, ha tekintetbe vesszük, hogy Bodenstedt úr dacára az oroszellenes érzelmű országnak, mely vendégeül tiszteli, mégis az „orosz népköltészet”-ről akar felolvasást tartani, egészen valószínűnek látszik, hacsak nem tapintatosság hiányának róvjuk fel, amit éppen nem lehet föltételezni egy olyan mívelt és a politikai viszonyokban jártas férfiúról.

Adtuk tisztelt tudósítónk sorait, s utánanéztünk a felsorolt adatoknak Kurz Henrik Német irodalomtörténeté-ben, s úgy látszik, van a dologban legalább annyi, hogy Bodenstedt Frigyes úr sokat érintkezett az oroszokkal.

De hát elvégre is mi közünk mindezekhez?

Ha Puskin feltámadna és ide jönne, azt is ünnepélyesen kellene fogadnunk. Egy muszka még nem csinál telet!

S ha Bismarck arra számított, hogy Bodenstedt úr hozza be ide a muszka-szimpátiákat, könnyen azon veheti magát észre, hogy rosszul számított, mert az is megeshetik, hogy Bodenstedt visz be majd innen Berlinbe magyar-szimpátiákat.

Mert hát olyan a magyar, hogy aki egy kicsit megismeri, nagyon megszereti. Aki nagyon megismeri, nagyon megharagszik rá; csakhogy mire már nagyon megismeri, addig réges-régen maga is magyarrá lesz.

Népszínház-ügy

- De hát mit is akar tulajdonképpen az a Szigligeti?

- Mily kérdés! Jó népszínműi elődásokat.

- Hát abban akkor nincs is semmi kárhozatos. Csak el bírja aztán érni! Van-e valami jó terve hozzá?

- Hát hogyne lenne! Szerződteti Soldosnét, Solymosit, Tihanyit, Együdöt, Tamásit s rendezőnek Rákosy Jenőt!

- Mégis értelmes ember!

Feleky panasza

Nemsokára lesz már keresztes háború is. Feleky ugyanis olyan, mint a Jókai mahomedánja, aki nem azt emeli ki a törvényszék előtt, hogy egy ember revolverrel lőtt rá, hanem kiválóan az látszik előtte különösen súlyosító körülménynek, hogy éppen akkor lőtt rá az ablakon keresztül, mikor ő jóízűen csibukozott.

Felekynek különösen az fáj, hogy neki abban a pillanatban tulajdonítja az Üstökös a miniszterelnök ablakainak beverését, mikor ő Szanával Északy Károly barátjánál ebédelt.

Ez igazán kegyetlenség irányában!

De még nagyobb kegyetlenség ezért éppen Jókait támadni meg ma egy mennykő hosszú levélben a Pesti Napló hasábjain. Mert hátha az is éppen ebédelt, mikor a Napló szeme elé került.

A szegény Jókainak annyi köze van az Üstökös-höz, mint az Üstökösnek a Jókai humorához, vagy mint Felekinek a szemrehányáshoz abban a tekintetben, hogy Jókainak nagyobb keresztje van, mint neki. Mindegy már az! Akár olyan folt van az ember csizmáján, mint a kétgarasos, akár olyan, mint a tenyerem; ha látszik.

Ezek a szerencsétlen keresztek!

Míg Jókainak nem volt keresztje, jobb volt az Üstökös-e, Feleky pedig míg keresztje nem volt, jobban tudta a szerepeit.

Hanem annyit legalább tudhatna, hogyha ő azért kapta a keresztjét, hogy 25 éven keresztül buzgón hallgatott a súgóra, Jókai is azért kapta, mint lapszerkesztő, hogy ő is a súgóra hallgasson.

De mert Jókai ezt mégis restellné, legalább nem a saját füleivel hallgat a súgóra.

S ez menti ki, hogy miért nem szerkeszti egyik lapját sem.

S ez ítéli el Felekyt, amiért az Üstökös-ben megjelent dolgokért szegény Jókait támadja meg vadul, aki olyan ártatlan abban, mint a [ma] született gyermek.

Hogy pedig, ha már nem ő csinálta Felekyre a valótlan élcet, miért nem igazította azt később helyre, tökéletesen megfejti azon körülmény, hogy nem olvassa.

S hogy miért nem olvassa, azt éppen Feleky fejti meg kíméletlen nyílt levelében:

Elég kellemetlensége van anélkül is.

*

A dinasztiák méltósága meg van mentve

A rè galantuomo sírjába nem fognak belepotyogni köztársasági könnyek, hogy megszeplõte­lenít­sék a földet, mely majd a király porával összevegyülend.

Umberto olasz király meggátolta Franciaországot abban, hogy két elõkelõ republikánus által képviseltesse magát a Viktor Emánuel temetésén. Megsürgönyözte, hogy Canrobert-t, a vén bonapartistá kívánja ott látni.

Csodálatos, hogy a királyok milyen hamar beleokulnak a mesterségükbe.

18. sz., január 18.

A Petõfi-társaság eddigi szervezetét ismét veszély fenyegeti.

A hivatalos lap mai száma szerint Abeles Zsigmond ugyanis Ábrányi-ra változtatta vezeték­nevét. Szegény Szana Tamás most már megint abba a szomorú kényszerhelyzetbe jutott, hogy ismét meg kell szaporítania a tagok számát. S ennek következtében megváltoztatni az alapszabályokat.

*

A Tisza keze most Erdélyen fekszik.

Ma sürgönyzik az Egyetértés-nek Marosvásárhelyrõl, hogy ott báró Orbán Ottó zsandárokkal elfogatott, az önként jelentkezõ Ugron Gábor pedig szinte le lett tartóztatva.

Egy olyan bûnügyben, amelynek jogerejû bírói ítélet szerint nincs tárgyi tényálladéka a székely fegyveres fölkelés ügyében.

Megint újra akarja Tisza kezdeni?

Átkos szenvedélye hajtja, mint Nérót, ki ha mulatni akart, egypár házat gyújtatott meg Rómában, s annak lángjainál gyönyörködött.

Tisza úgy mulat, hogy egypár embert börtönöztet be, s néhány családi hajlékot változtat át siralomvölggyé.

*

A Fény és árnykép-írás egész epidemikus járvánnyá lett, jeléül, hogy egy sikerült mû, mint annak idején a Csók, majd a Falu rossza, valódi lendületet ad az illetõ genre-nak. II. Kákay Aranyosra nézve mindenesetre hízelgõ lehet a kiütött kolera, mert fõleg õ elevenítette fel szerencsésen Kecskeméthy Aurél szellemes karcképeit. A jelesen szerkesztett Debrecen Tollrajzokat kezd meg György Aladárral, a Vasmegyei Közlöny-ben pedig már egy IV. Kákay Aranyos is támad, ki a járási doktor urat írja le, meg kell neki azonban adni, hogy igen gyarlón.

Ha így szaporodnak a Kákay Aranyosok, mi leszünk a legterjedtebb familia Magyarországon.

KÁKAY ARANYOS nr. 5.

19. sz., január 19.

Finum Rózsi

A Népszínház-ügy a sajtó e heti mulatsága, egy komikus, nem várt fordulattal végetért, vagy legalább új stádiumba lépett.

Podmaniczky Frigyes csinált benne hirtelen punktumot.

*

Finum Rózsi, mint minden halandó, unta magát kissé az örökös egyformaságban s egy szép napon azt üzente Podmaniczkynak:

Valamit súgok magának,
Válasszon el babájának

A derék intendáns hajlott a szép szóra, megcsordult a szíve s így fogta fel a dolgot:

Soldosnét akár lehet, akár nem lehet, de szerződtetni kell.

Soldosné pedig úgy fogta fel a körülményeket, hogyha neki két helyre lehet szerződni, akkor maga sem tudja, mennyi fizetés kell.

Podmaniczky erre megunta a dolgot, pedig tudhatta volna előre, hogyha neki annyi sárga kabátja lenne, mint amennyi szeszélye egy asszonynak, még négyszer annyi sárga kabátja lenne, mint amennyi van.

Miután pedig Podmaniczky csak a sárga kabátokból szereti a sokat, megelégelte a Soldosné habozását, s így okoskodik magában: Soldosnét vagy úgy kell szerződtetni, hogy ő kapjon örömmel az alkalmon, vagy sehogy.

S a lapunk irodalmi rovatában olvasható hozzá intézett nyílt levél szerint, Soldosné asszonyt fölmentvén adott szava alul, visszaénekli neki:

Ne hitegess!
Ne csalogass!

Így mentette meg a Népszínházat - ha mint hinni lehet ezzel élét vesztette az ellene irányzott fegyver a Soldosné habozása.

Mi pedig nem tudjuk most már, haragudjunk-e rá inkább, amiért ezt a nagy zavart csinálta a szerződés szóbeli elfogadásával, vagy pedig dicsérjük meg, amiért Podmaniczky Frigyest csupán csalogatta, csupán hitegette...

Egyikét se tegyük: várjuk, míg ő maga várja ki magát a neheztelésünk alul egy jó nótával.

21. sz., január 21.   

Szigligeti

Szigligeti meghalt. De hát lehetséges az?

Lehetséges-e, hogy a sors ilyen iszonyú szatírát űzzön egy életből. Lehetséges-e az, hogy pírt borítson egy nemzet arcára. Miért, hogy most kellett meghalnia!

A sajtó a közvélemény tüköre, mely annyiszor mutatta nemes arcát megdicsőítve, halántékait koszorúsan, lelkét nemesnek, fönségesnek, most napok óta torzképét adja kéről kézre.

A lapok ma is megjelentek, tele szemrehányással, tele fullánkkal az érdemes öreg férfiú ellen. Az olvasóközönség ma reggel ott látta mindenütt kivillogni a sorok közül lapjaiban a meghegyezett nyilakat ellene. Őellene, ki már akkor csendesen aludt meghalva.

Az utósó szó, mely füleit érinté, vádoló volt, az utósó tekintet, mely lecsukódó szemeiben lerajzolódott, szemrehányó volt.

Lehetett volna-e szomorúbb halála?

*

S érhetett volna-e nagyobb szomorúság bennünket?

Elég nagy embert vesztettünk már. Olyat, aki haldokolva egy szót írt fel a palatáblára. Egyet­lenegy szót, amit rögtön letörültek onnan, amit nem hoztak a nyilvánosságra, mert nagyon-nagyon szemrehányó volt. Egynek osztrák golyó oltotta ki életét egy kaszárnya udvarán. Tizenhármat egy napon kötöttek fel a bitóra. Egy régebbi írónk éhen halt meg egykor. Rákóczi száműzve, de egy sem halt meg a közvélemény közvetlen kárhoztatása alatt.

Még egynek sem volt ilyen fekete szemfedője.

*

És ki az oka ennek? Senki. Szüle megharagszik gyermekére, gyermek duzzog szülője ellen a hála siketté lesz egy pillanatra az élet köznapi hullámzása közben. De ez múló dolog, mint a nagy folyam buborékjai, melyek csak addig pattognak hátán, míg rendesen foly.

Vádolhatjuk-e magunkat? Nem.

Tudhattuk-e, hogy olyan korán elveszítjük?

Mi az ő lépéseit kárhoztattuk:

Tudhattuk-e, hogy az ő első lépése a sírba vezető.

*

De mit beszélek! Hiszen nem lehetett neki mégsem olyan nagyon keserű a mi szavunk. Hiszen az ő gyermeke jövőjéért folyt a nagy szóharc a múlt héten. És az ő nemes lelke csak mosolyoghatott azon, mint jövünk tűzbe a kedvencért, melynek ő volt az alkotója, melyhez az ő szíve is hozzá volt nőve a népszínműért.

*

És mégis ő bizonyára rossz időpontban halt meg.

De halt volna meg bármely időpontban is, az egész nemzetnek épp olyan szomorú napja lenne, mint ma.

Azt mondanám, hogy az ellene elkövetett sérelmek következtében annyival jobban fájlaljuk halálát, ha ez lehetséges lenne.

A fájdalom színe fekete.

S a fekete színnek nincsenek fokozatai.

Mikszáth Kálmán.

22. sz., január 22.

A Duna árad. Ez a legnagyobb, legfontosabb újság most. Egy új baj a sokhoz.

Az õs folyam dagadó, fagyos arca borzasztóan szép látványt nyújt. És mint folyton növekedõ óriás, titokzatos lénye némán nyugodt fönségével döbbent meg.

- Hirtelen nõ ez a Duna, mint a státusadósságok - mondják a partot ellepõ közönség között kedélyesen, persze azok, akik nem háziurak.

- Majd lelapul az, mint a Tisza - felelik biztatólag, persze azok, akik nem hivatalnokok.

*

A kõnyomatú Budapesti Hirnök szép és nemes jellemvonásnak nevezi, hogy Podmaniczky Frigyes mai napon, Szigligeti halála alkalmából, a Nemzeti Színház távozni készülõ tagjait: Sánthánét, Kölesi Máriát és Körösmezey Gusztávot magához hívatta, kinyilatkoztatván elõttük, hogy bár szerzõdésük felbontása nem a Szigligeti mûve volt, nehogy mégis e napon valaki nehezteléssel gondolhasson a nagy halottra, õket új három évre szerzõdteti.

Igaza van a Hirnök-nek. Podmaniczky e tette szép, de kivált nagylelkû tett.

S fõleg nagyon szépen demonstrálja azt, hogy néha az elhibázott cselekedetek is erényes számba mehetnek.

És nem is elsõ ilyen tette ez a nemes báró úrnak, aki mint osztrák furvézer lett népszerû a magyarok elõtt.

23. sz., január 23.

Hanem mégis csak szép az a szakértelem.

A dagadó Dunával egyetemben megnyíltak a városi magisztrátus bölcsességének zsilipjei is.

Az árvízi bizottság permanens és éjjel-nappal virrasztva tanácskozik szakemberekkel a lehetõ veszélyek kikerülése és a fõváros megmentése iránt.

S a hegyek meg is szülték az egereket.

A magisztrátus megállapította, hogy ilyenkor legveszedelmesebbek a pincelakások. (Milyen vívmány a tudományra nézve, hogy erre immár rájöttek!)

S hogy akinek üres hordója van a pincében rendeltetik húzza ki belõle a dugaszt.

Ez aztán bezzeg okosan van kifundálva. Semmi baj többé, polgárok! Az árvíz mind belemegy az üres hordókba s ott ha kedve tartja, még borrá is válhatik. Éljen Kada!

*

Mikor a múlt nyáron mi, a sajtó, azt hangoztattuk, hogy idejekorán kellene gondoskodnunk a tavaszokon elõfordulható árvízveszélyek elhárításáról, a magisztrátus kijelentette, hogy:

Semmi sem szükséges. Szakemberek jótállnak, hogy semmi baj sem lehet.

Most azt kérdjük, hol vannak hát azok a szakemberek?

Ha hisznek bennök, hogy semmi baj nem érhet, minek a permanens vészbizottság?

S ha nem hisznek: minek volt a közönséget elbolondítani s elmulasztani a monumentálisabb óvintézkedéseket?

Az árvízrõl menjünk át a nagyobb veszedelemre.

Úgy vagyunk osztrák véreinkkel, mint a professzor volt a csökönyös fiúval, kitõl azt kívánta, hogy nevezzen meg egy háziállatot:

- Hát izé a kukac.

- Jó, jó, fiam, hiszen ha szigorúan vesszük az is háziállat, de nevezz meg még egy más háziállatot.

- Hát izé egy másik kukac.

A közgazdasági kiegyezésben ez az õ örökös refrénjök: kukac-kukac, és örökké csak kukac.

*

Ostobáknak tettették magokat önzésbõl. Ostobaság, mely nagy eszélyességre vall; eszélyesség, mely elárulja képességük és érzékük hiányát a parlamentarizmushoz.

Az osztrák miniszterválság napok óta tart. A miniszterek markukba nevetnek mellette, mert már rá vannak szokva, hogy ezen ártatlan lemondási cselekmény által, nem õk buknak, hanem Magyarország bukik egyre alább-alább.

Új egyezség, új engedmény kicsikarási eszköze ez.

Amint az majd mindjárt holnap ki is fog tudatni a szabadelvû párt értekezletén, hol Tisza elõterjesztéseiben, olyan bizonyosan benne lesz az engedjetek, mint ahogy a négyben benne van a három.

Igaz, hogy olyan ügyesen tudja elhelyezni az engedjetek-et, mint azokon a most divatos képeken van a Katze meg a Sie.

De a gyakorlott szem legott észreveszi.

S csak a mamelukok szemei nem gyakorlottak a Wo ist Sie? megtalálásában.

25. sz., január 25.

[]

Konstantinápoly ostroma és védelmezése kétségkívül a világtörténelem egyik legvéresebb lapja lesz.

S a törökök most is nagy és dicsõ tetteket fognak arra írni, de persze hasztalanul.

A nagy tettek könyve a világ piacán is olyan már, mintha valami magyar irodalmi termék lenne; csak már akkor talál szerény méltánylatra, mikor az antiquarius-boltba kerül.

*

Különben nagyobb dolog az ennél, hogy a konzervatív párt tagjai nagy dologra szánták el magukat a közgazdasági kiegyezéssel szemben. Az összes párt tegnap délután beült egy komfortábliba és a gr. Dessewfi Aurél szállására hajtott s ott zárt ajtók mögött tanácskozott azon módozatok felett, miként kellene összehíni párt távollevõ tagjait.

Apponyi azt indítványozta:

- Telegrafírozzuk össze...

- Sokba került - veté ellen Kállay.

- Eh, mit, négy frt ötven krajcár az egész - mondja Dessewfi.

- Ugyan ne nagyzolj zsörtölõdik Apponyi.

Élesebb viták után határozatba ment, hogy a pártnak eo ipso szükséges már magáról életjelt adni, minélfogva a Kelet Népe élén történjék az összehívás.

*

Megtörtént. A konzervatív párt elnöksége a pártlap útján szólítja fel a párt távollevõ tagjait, hogy a jövõ héten megindulandó vitákra nagy számmal megjelenjenek, (Ugyan honnan?) mert a törvényhozás oly kérdések fölött fog dönteni, amelyek a „lét” és „nemlét” kérdéseit tartal­mazzák.

Mondja még aztán valaki, hogy a kormány nem veszi több hasznát a jobboldali ellenzéknek, mint saját mamelukjainak.