1878
BUDAPESTI NAPILAP

MÉG ÚJABB FÉNY- ÉS ÁRNYKÉPEK

Írta: KÁKAY ARANYOS

Nr. 3.

1878

ELŐSZÓ

Nem hiúság vezetett ez igénytelen portrék összegyűjtésére: a hiúság nem találhatja meg ezekben a kielégítő eredményt; még kevésbé vezetett versengés, gyenge tollam merész odaállítása a Kecskeméthy Aurél örök időkre elpihent tolla mellé. Ő teremtette meg nálunk e kedvelt genret; őt utolérni nem lehet, csak utánozni.

Én pedig még csak nem is utánozhatom mert sohasem olvastam.

*

És ezzel az őszinte vallomással kezébe adtam a kritikának a fegyvert ellenem. Aki még Kákay Aranyost sem olvasta, mennyi keveset olvashatott az arra nézve, hogy ennyi sokat írhasson! Látszik is az idézetek sat. hiánya.

Így fognak azok szólani, kik az eléjök tett fegyvert felemelik. Hadd szóljanak. A kritikát úgyis bajos rászedni; nyilván kitalálta volna. S nekem így mégis megmarad az a hitem, hogy önként fedeztem fel a leggyengébb oldalamat.

*

Hogy hát miért gyűjtöttem össze mégis e már részben a hírlapokban is megjelent cikkeket, annak oka az, mert már megírtam. Éspedig azért írtam meg, mert a hírlapok munkása abban a helyzetben van sokszor, hogy a divathoz, a közönség ízléséhez és igényeihez kell magát alkalmaznia még a tárgyak megválasztásában is.

Mit tehetek én arról, hogy publikumunk úgy van a politikával s annak férfiaival, mint az inyenc például a borjúhússal, szereti szeletnek, coteletenek, paprikásnak, pörköltnek, egyszóval különböző alakban feltálalva.

Hát én bizony itt olyan alakban tálaltam fel neki a politikát, hogy vajmi nagyon kevés politika van benne.

Ha van valami érdemem, ebben van: hiszen eléggé megcsömörülhetnek tőle egyebütt.

*

Ezek után még csak arra nézve kívánok nyilatkozni, hogy én részemről nem tartom egészen helyes dolognak azt, hogy valaki egy név fényéből elvegyen valamit a maga vagy műve számára. És azt a helytelen dolgot lehet ugyan elütni élccel, de azért mégis helytelen dolog marad az mindig.

Midőn emiatt tehát bocsánatot kérnék a nyájas olvasótól, csak azt hozom fel mentségemül, hogy a Kákay Aranyos neve olyan, mint a testhez szabott díszruha: minél többen próbálják fel, annál jobban tűnik ki, milyen szépen illett a gazdájának.

GRÓF FORGÁCH ANTAL

Szája becsukva csendes...

Nem szól, nem hallatja magát s nem kíváncsi őt hallani senki. Pedig módjában lenne okos dolgokat is mondani. Legalább sokan azt hiszik.

Ez idő szerint félig konzervativ, félig kormánypárti s soha nem volt jobb meggyőződése. Rosszabb, az volt!

Abban a megyében, ahol ő lakik, s ahonnan egy kerületet képvisel, az országos képviselői állásokra egymás közt szoktak megalkudni a primipilusok. Nem egészen azért, mert ő ott lakik, hanem ő aztán egészen azért lakik ott.

*

Valaha kancellár volt, majd provizorius főispán lett s végre népképviselő.

Amennyire rangban kisebbedett az állása, annyira növekedett erkölcsi tekintetben.

Ő azonban nem érzi magát jól lefelé haladtában a lépcsőkön. Tisztább-e a levegő vagy nem tisztább, az előtte bagatelle.

Pártjának olyan házibútora, mint egy kiszolgált Bösendorfer-zongora. Valaha szépen szólt s magas kezek játszottak rajta: lehet, hogy a megereszkedett húrok most is ügyes hangokat adnának, de nyilvános koncerteken azért mégsem merik megbillenteni, mert félni lehet, hogy diszharmóniát szülne. En famille aztán, ha már megvan, ha egyébre nem is, legalább arra jó, hogy a kezdők tanulnak rajta.

*

Forgách Antalnak van egy kopott hasonlata, mely annyira elmaradhatatlan mellőle, hogy mikor új hasonlatot mond is, ennek az alkatelemeiből van megépítve.

Ha az ember keze fázik - így a végzetes simile -, belefúj és megmelegszik, ha ellenben forró az étele, arra is ráfúj és kihűl. Amiből az következnék, hogy ugyanazon egyén ugyanazon cselekménye egészen különböző benyomást gyakorolhat.

- És ez a hasonlat az ő politikai működésének apologiája.

*

Számosan törik rajta a fejüket, miért képviselő Forgách Antal, miért tért vissza a rögös politikai pályához, hol nincs mit várnia, hol görbe szemmel néz rá még a saját pártjának finnyásabb része is?

Ha az ember nem azt hinné, hogy azon különféle bankok és részvénytársulatok, melyekkel összeköttetésben van, jó hasznát veszik a beavatott kéznek azt kellene gondolnunk, hogy egy démoni végzet átkos súlya az, mely odakergeti ahova nem kellene lépnie.

E második föltevés mellett szól az incompatibilitás, s ellene szól az első föltevésnek azon száraz tény, hogy eddig a gróf keze bizony keveset használt a nevét koptató intézeteknek; egymásután likvidált a Hungaria, Nemzeti biztosító társulat, Hunnia és Haza.

De az incompatibilitás érvét meggyöngíti a törvény azon sajátságos természete, hogy csak azokat zsenirozza, akik kijátszani nem bírják; az intézetek hanyatlásának történetéből levont okoskodást pedig ellensúlyozza az, hogy bár egy folyón evezett velük, az ő hajója sohasem kapott lyukat. De sőt emezeknek roncsaiból lett nemegyszer kitatarozva.

Azt hát mégsem képes senki tisztán meghatározni, miért képviselő Forgách Antal.

*

Bajos is lenne. Forgách Antalt nehéz kiismerni. Igazi Janusfő. Az egyik ábrázata meghunyászkodott citoyen, a másik dölyfös arisztokrata.

Oly meggyőzőleg beszél a demokrácia magasztos elveiről, hogy szinte könnye csordul az elérzékenyüléstől.

S egy félóra múlva már, ha szobájába vonul, hogy például valamelyik üzlettársának levelet írjon, ilyen adresse kerül a borítékra: An Jakob Weisz, Jud in Budapest.

Lehetetlen tudni, melyik a valódi természete, mert a komédiázás nála tökélyre vitt tudomány, éppúgy, mint ahogy a tudománya tökélyre vitt komédiázás...

*

Az alispán, a főjegyző, a főszolgabíró, több választópolgár és én (t. i. én Kákay Aranyos), mint deputáció kerestük fel egykor Kékkőn a hírhedt diplomatát, ki akkor vezette (arról a valamiről ne is szóljunk) a monarchia ügyeit, mikor a legnehezebb idők jártak ránk.

Forgách szereti a deputációkat, mert a népszerűség mesterségesen meggyújtott tüzének hozzáért pernyéi. Szívesen fogadott s megmutogatta vára nevezetességeit.

*

Itt van, uraim, ez a mappa! Ez itt a magyarországi vasúthálózat térképe. A legmagasabb pont a gödöllői pont. (És odabökött excellenciás ujjaival.)

Azután végighúzta nagy ujját egy bizonyos irányban s így szólott:

Erre kellene vasutat építeni stratégiai szempontból.

Majd ismét más irányban szalasztotta meg a másik kezét, teljes meggyõzõdéssel mondván:

Emerre pedig kereskedelmi szempontból.

- Istenem, de nagy inzsillér! - sóhajtott fel a fõjegyzõ.

Ekkor sarkonfordult a gróf s véletlenül megpillantotta vis-á-vis a térképpel a Forgách család nemzetségi fáját, az alapító õsöktõl kezdve le egészen hozzá, V. Antalig. Nos lári-fári minden családfa! De ha már megvan, mégsem dobhatja ki az ablakon.

- Tiszta bolondság, uraim! Én nem adok rá egy fikarcnyit sem. Mint látni méltóztatik, az õsünk valami Hunt Pázmán. Hanem az nem igaz...

Általános csodálkozás.

- Nem is magyar ember volt. Német volt. Amennyire történeti búvárlataim folytán kinyomoznom sikerült, Patzmann volt a neve.

Áhítatos csend.

- Címerünk pedig, mint látni méltóztatik, egy meztelen koronás nõ. Nos, az onnan van, mert Mária királynõ sokszor így is megmutatta magát Forgách Balázsnak a kópénak amennyire történelmi búvárlataim folytán kinyomoznom sikerült.

- Ez aztán a nagy történész! - sóhajtott fel az alispán.

*

A csontbútorzatú lovagterem harmadik szögletében, a régi Egyiptom mappája is ott van. Sok érdekes dolog elmondására nyújt alkalmat. Futólag, de mégis tudományos ízzel megemlékezik a régi egyiptomiak kultúrájáról, politikájáról, érinti iparviszonyaikat, építkezésüket, életmódjukat, mûvészi hézagokat hagyván közben, amiket csak azért látszik ki nem tölteni, hogy többet ne mondjon, mint amennyit az ámuló küldöttség gyarló értelmi tehetsége megbír. Nem feledkezik meg a nevezetes gúlákról sem, amiknek nyoma van a térképen, s ráncbavont szemölddel mutat az egyikre:

- Itt fekszik Semiramis királyné!

A fõszolgabíró enthusiasmussal kiált fel: - Mi ehhez képest Rómer Flóris? - s kíváncsian ágaskodik megnézni, hogy tulajdonképpen hol is fekszik hát Semiramis királyné.

*

Arra ugyan a szolgabíró úr sohasem fog rájönni, hogy hol fekszik Semiramis, arra azonban már a megyei vicenotáriusok is rájöttek, hogy a Forgách Antal tudománya leginkább abban fekszik, hogy igen folyékonyan el tudja könyv nélkül recitálni ezeket a dolgokat.

Akik sokszor jártak nála deputációban, azok sokszor hallották tõle ugyanilyen rendben, ugyanilyen szellemesen, ugyanezekkel a szavakkal. Sem nem tanul hozzá, sem nem felejt belõle.

Ami határozottan mutatja, hogy jó emlékezõtehetsége van.

És ez sem megvetendõ tulajdon, bár néha maliciózus. Mert hogy õbelõle sohasem lehet már sem népszerû ember, sem mûködõ államférfi, annak egyedüli oka az, hogy nekünk is jó emlékezõ tehetségünk van.

JÓKAI MÓR

Gyulai Pál azt állítja, hogy Jókai rossz regényíró. Nem akarjuk Gyula Pált kisebbíteni azzal, hogy ítéletét ne tegyük fölibe a profanum vulgusnak, mely az ellenkezõ hitben sínylõdik: neki hiszünk tehát, nem a publikumnak, s elösmerjük, hogy Jókairól beszélni csak mint politikusról lehet.

*

Igaz, hogy a politikusok meg azt mondják, hogy Jókai rossz politikus: de hát én istenem, hol akadna már mai napság elég együgyû ember, aki még a politikusoknak is higgyen?

Nyugodt lelkiismerettel tarthatjuk tehát jó politikusnak; aminthogy az õ is igazán, csak méltányolni kell tudni és megérteni, ami közül természetesen az utóbbi a nehezebb.

*

Kevés emberrõl beszéltek és beszélnek többet, mint felõle; ha mindazt leírná róla az ember, egy vaskos könyv kerekednék ki, mely azonban még kevésbé adná vissza az õ élethû arcképét; õt az ösmerheti legjobban, aki még sohasem látta és sohasem hallott felõle, csak a regényeit olvasta.

Most aztán meg van fejtve, hogy azért rossz regényíró, mert valamennyi alakjába a saját énjét önti.

És ezzel egy füst alatt az is meg van magyarázva, miért nem élethívek az alakjai.

*

Nagy humorista. Majdnem a legjelesebb Európában és kétségkívül a legkedvesebb. Mint kiváló szellem nagyobb a többi embernél egy fejjel, de mint humorista, komoly, politikai ügyekben kisebbnek látszik a komolykodóknál két fejjel. Több szelleme, nemesebb szíve van, mintsem egészen odaadó mameluk lehessen, s kevesebb komolysága, hogy önálló meggyõzõdéshez ragaszkodhassék. Csoda-e tehát, ha azt mondják róla, hogy rossz politikus. De nem-e hihetõ az is, hogy éppen ez a rossz politika a legjobb politika tõle?

*

Nagy kár, hogy igen szerény ember.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tudvalevõ, hogy mikor Gyulai Pál a fatális romhányiból egy éneket fejezett be, így szólott hozzá:

- No Móric, téged is megírlak a Romhányimban.

- Azt bizony nagyon jól teszed, legalább megtudja mûvedbõl az utókor, hogy én is éltem.

*

Jókai maga beszéli el, mint mutatták be valahol egy öreg úri embernek, aki amint a nevét hallotta, elkezdte a homlokát dörzsölni.

- Ejnye no mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet olyan ismerõs Hohó! Megálljon csak, öcsém, nem maga volt az a kis szõke diák, aki ezelõtt harminc évvel olyan szépen szavalta el Komáromban az examenen ezt a verset Tekintetes karok és rendek.

Egyébrõl nem emlékezett rá azóta a becsületes öreg komposszesszor.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

E két esetbõl látható, hogy Jókai még a szerénység erényét is bizonyos finom politikával gyakorolja.

Népszerûsége, mely most felette hanyatlóban van, egy idõben bámulatos fokra emelkedett, s jellemzésére a legszebb bizonyítvány egy Pest megyei szélsõbaloldali választókerület huszonkét pontban szerkesztett, s az Egyetértés-ben közölt védekezése, hogy miért nem választhatták meg Szederkényi Nándort képviselõnek?

A 22-ik pont így szólott: és mindezek után, ha mindent el tudtunk volna is felejteni, azt sohasem bocsáthatjuk meg Szederkényinek, hogy Jókait durva módon bántalmazta a lapjában.

Nem tudom, eltette-e ekkor Jókai emlékül ezt a lapot, de bizvást eltehette volna, ha úgyis mint szenvedélyes ritkasággyûjtõ, mert az csakugyan nagy ritkaság, hogy valaki azért haragudjék a barátjára, amiért a barátja az õ ellenségének nem barátja.

Ilyen természetellenes helyzeteket szcenirozni sem utósó politika.

*

Jókaira minden boldogulni akaró pártnak szüksége van. Õnélküle nem teljes a siker sehol. Olyan õ a politikában, mint a couleur, mindent megszépít, megfest tetszetõsebbre.

Ami népszerûséget szerez mint író, azt a politikusnak bocsátja rendelkezésére, s ami befolyást szerez mint politikus, abba az írót ereszti bele halászni.

De hát ki venne ilyesmit rossz néven neki? Mindenki tudja, hogy sokkal szeretetreméltóbb, minthogy árthasson! Pedig nem úgy áll a dolog! De miután Mirabeau szerint ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van, Jókai maga is a tévedõ világhoz csatlakozik, s azon tudatban, hogy õ sokkal szeretreméltóbb, mintsem árthasson, gyermekes szeszélyeskedéssel csinálja a saltomortale-kat.

*

A közönség szeretete, kényeztetése úgy elrontotta, annyira kivetkõztette önmagából, hogy talán egy pillanatig sem tud hû lenni egyéniségéhez, melynek körrajzai csak mint egy sötét sikátorban bolygó ember falra vetõdõ árnyéka láthatók.

De még árnyéka is csak olyan átsuhanó vendég, mint aminõ õ maga mindenütt; vendég a Petõfi-társaságban, vendég az akadémián, a Kisfaludy-társaságban, vendég a képviselõházban, a klubban, vendég a Hon-ban, az Üstökös-ben és az Igazmondó-ban.

És ez a vendégszereplés gyönyörködteti.

A Ház-ba befut egy percre, egy-két emberrel szót vált benn, vagy a folyosókon; többnyire valami napi érdekû élc a szava, melyet megmosolyognak s tovább kolportálnak egymás közt.

Úgyhogy mikor már régen az Athenaeum felé siet, õ még akkor is jelen van ott szellemével és képviseli a Józsefvárost.

*

Hogy magát a politikában kiképezze, mintegy két évvel ezelõtt, maga mellé vette Bakcsyt s Berlinbe utazott vele, hogy ott Bakcsy lásson, halljon, tapasztaljon s tapasztalatait apródonkint azután vele közölje. Ez emlékezetes út alkalmával ismerkedett meg a Bismarck hosszú plajbászával.

Nekünk, úgy látszik, az a plajbász azóta már nem olyan nagyon hosszú, s igen hihetõ, hogy Jókai is kapott a végibõl egy darabkát, mert kivált egy idõ óta olyan cikkek jelennek meg a Hon-ban, amik éppen úgy néznek ki, mintha a Bismarck plajbászával volnának írva.

*

De ez azért, ha sokat ront is a renoméján, õt nem teszi lehetetlenné. A párt megbukhat, a minisztérium guillotine alá kerülhet, de Jókai örökké az marad, aki volt, mert amint õ nem veszi komolyan a politikát, szerencséjére õt sem veszik komolyan a politikában, s a felmentõ ítélet minden ajkon mindig készen várja. Mert hát hiába, õ a ragadozó madarak közt is csak fülemile marad. S a fülemilét még a legvásottabb pimasz is sajnálja agyonütni.

*

És mert a fülemilének nincsenek éles körmei, amelyekkel õ maga árthasson, Jókai azt a raffinirozott diplomáciai griffet gondolta ki, hogy kakuktojásokat költ ki a saját fészkében, s a kis kakukfiakat megneveli. Így bírjuk Csávolszky Lajost és Hegedüs Sándort. Egy fészek szülte mind a kettõt, õtõle tanultak röpülni mind a ketten, s az õ egyéniségét képviselik, midõn két egészen ellentétes irányban eresztették ki szárnyaikat.

Ha hódmezõvásárhelyi választóihoz megy le, ott így szokott szólani: Én neveltem fel nektek Csávolszkyt.

Ha kedves barátja-, Tisza Kálmánnal (kinek rigmust írt a születésnapjára) esik beszélgetése, ott el nem mulasztja megjegyezni, hogy: én neveltem nektek Hegedüst.

Midõn pedig olyan semleges helyen kell nyilatkoznia, ahol vagy nem hallgatódzik a pártérdek, vagy pedig nagyon is hallgatódzik mind a két részrõl, akkor Jókai így szól:

- Igaz, hogy én neveltem Csávolszkyt és Hegedüst is. De hát mik ezek együttvéve? Semmi. Az egyik igen-nel szavaz, a másik nem-mel. Egy az egybõl levonva, marad semmi.

Ezért nagy politikus õ, s ezért nem lehet mégsem komolyan venni a politikában.

*

Õ maga is komolyan csak egy dolgot vett eddig. Azt a Szent István keresztet, amit Tiszáék a nyakába akasztottak. Fényes kis csecsebecse, aminek olyan nagyon tudnak örülni a nagy gyerekek, hogy azt is elfelejtik, mit tartanak róla.

Jókai ugyanis azt mondta régen a keresztrõl, hogy ez a királyok ajándéka azok számára, kik a népet segítették nekik keresztre feszíteni.

És ez a mondás bizonyítja legjobban, hogy Jókai nem hiú ember, és nem vágyott, szem számított a kitüntetésre, mert ha õ tudta volna, hogy valaha keresztet fog viselni, bizonyára nem illette volna ez ártatlan kedves jószágot ily kemény szavakkal.

Hogy pedig Jókai most elfogadta a keresztet, az sem azt bizonyítja, hogy nem úgy beszél, amint cselekszik, hanem csak azt, hogy nem tudja, mit beszél.

És ezért irigylem én Jókait, mint politikust, s azért helyezem fölébe akár Tiszának, akár Andrássynak, akik mindig jól tudják, mit beszéltek, és mit fognak beszélni, csak azt nem tudják soha, hogy mit fognak cselekedni.

AZ ÁBRÁNYI-DINASZTIA

Ha újság kerül kezedbe, leteheted-e anélkül, hogy az Ábrányi nevet ne lásd benne, különféle függelékekkel, vagy így: ifj. Ábrányi Kornél, vagy így: id. Ábrányi Kornél, vagy pedig ilyenképpen: Ábrányi Emil.

Ott van, bizonyosan ott van mindenütt. Megszoktad már, nem ütközöl meg rajta, és nem örülsz neki: olyannak veszed már, mint a kávéd mellé helyezett vizet, mely örökké rendelkezésedre áll s bizonyára egyszer sem jut eszedbe felkiáltani: de jó, hogy vizem is van!

Ez különben nem akar élc lenni az Ábrányiakra, kik elvégre is szükséget pótolnak, de nem kellõleg.

Lehetetlen is lenne!

Két Ábrányi nagyon kevés hozzá, három pedig nagyon sok.

De nem azért kevés kettõ, mintha még több kellene, és nem azért sok három, mintha már ez a kettõ semmi megírni és dicséretes cselekedni valót nem hagyna a harmadiknak.

*

Az Ábrányi-dinasztia, mint minden jóravaló dinasztia, politikai szempontból tekintve, három részre oszlik.

Ifj. Kornél konzervatív, Emil szélsõbaloldali, a harmadik szükségszerûen a kettõ között foglal helyet s a kormánypártot vallja kebléhez nõttnek.

Az Ábrányi-dinasztia ekként vetvén szét gyökereit, ha a talaj nem lesz fogékonytalan, örök életet biztosít magának, mert a bolygó napfény vagy az egyik, vagy a másik oldalról, bármily vékonyan is, de mindig sütni fog rájok.

S õk szeretik a napfényt, mint a pille a gyertya lángját, és nem félnek, hogy megperzseli õket, mint ahogy a pille nem fél.

*

Fõhadiszállásuk és erõsségük, honnan csápjaikat legbiztosabban terjesztgetik ki: a Petõfi-Társaság homokos porondja. Tagja mind a három, sõt azt beszélik Szanáról, hogy egy negyedik Ábrányit fedezett fel, s azért kellett a társaság tagjainak számát fölemelni hatvanra, hogy az is elférjen az új húsz közt.

Melléksáncaik a Pesti Napló és Kelet Népe, honnan apró csatározásokat folytatnak ellenségeik ellen és védmûveket építenek barátaik, de mindenekelõtt a maguk számára.

E védmûvekrõl azt is mondják, hogy csupán kártyavárak. A csatározásokról azonban senki sem nyilatkozik ily megvetõleg, mert a legszebb hadviselés az a mai világban, amely kegkevesebb kárt okoz.

*

A három Ábrányi együtt tesz egy egész embert. De milyen ember ez aztán! Minden tökély, minden hiány egyesül, és minden ízlés megtalálja a maga követelményét benne.

Akinek bajszos, magyar körszakállú ember kell, annak ott van az idõsb Kornél; a loyalis alattvaló megleli ideálját a közepütt kiborotvált szakállt ifjabb Kornélnál; míg a régi Goethe-kort híven személyesíti a szakáll- és bajusztalan Emil.

Szana, miután Petõfit nem sikerült föllelnie, az összhang kedveért, még egy kopasz Ábrányit szeretne a Társaság-ba.

Vajon talál-e? - kérdé a világ tûnõdve.

Én pedig azt mondom, hogy már fel is találta: Laukában.

*

Kortársak egyhangú vallomása szerint senki sem emlékszik arra, hogy valaha színházba, hangversenybe, bankettre ment volna anélkül, hogy ott az Ábrányiak valamelyikével ne találkozott volna, de megint arra sem emlékszik halandó, hogy mind a három Ábrányit egyszerre látta volna.

Ebbõl aztán azon gyanúsító suttogás szivárgott ki a nép közé, hogy az Ábrányi dinasztia tulajdonképpen csak két tagból áll, s a harmadik csak maszkíroztatik a kettõ által. Nem élõ, létezõ személy az, hanem csak strohmann, fikciózus alak.

És ezen sajátságos vélelem mellett figyelemreméltó okok szólanak.

Történt, hogy egyszer az állítólagos Kornél valami gyenge színdarabot írt (és ez mindig megtörténik, valahányszor színdarabot ír), s arról egy lapban, hol az állítólagos Emil dolgozik, dicsérõ kritika jelent meg (és ez is mindig megtörténik, valahányszor Kornél gyenge színdarabot ír.) Mindenki gondolta, s mert mindenki gondolta, Kornél maga is úgy nyilatkozott, hogy Emil írta a kritikát.

Azok pedig, akik elõtt Kornél nyilatkozott, saját szemeikkel látták, hogy maga Kornél írta.

Ezen epizód még nagyobb tápot adott a lappangó gyanúnak, s bizonyára nehéz feladatot rótt az utókor irodalmi történészeire kideríteni, hány Ábrányi uralkodott a XIX-ik század második felében?

*

Az utókor történészeit mondom, mert a jelenkoriak egyike már hajótörést szenvedett, ez Eördögi titok kiderítésében.

Azt hitte, úgy jön rá, ha utána jár, hány fõ után fizetik az Ábrányiak a személyes kereseti adót.

Egyetlenegy után sem volt a kategorikus válasz az adóhivatalban.

E hiú kísérlet bebizonyította, hogy ezen úr annyira nem ösmeri az Ábrányiakat, miszerint sohasem fog felõlük megtudhatni semmit.

*

Nekem azonban nem látszik lehetetlennek, hogy mind a három Ábrányi megvan együtt és egyenkint, s hogy sohasem láthatók együtt, annak oka megmagyarázható a dinasztia hagyo­mányos politikájában, mely különbözõ poziciókra osztja a közös nagy cél elérésére összemûködõ erõket.

S habár nem is láthatók együtt érzéki szemeinkkel, nem mondja-e egy néma sejtelem, egy titkos tudat, hogy õk mégis együtt vannak?

Sõt vannak indokaink is, melyek mindhármuk létezését bizonyítják.

Nem hallottátok-e, midõn Emil byroni keserûséggel mondja:

- Magammal nem törõdöm: de az fáj nagyon fáj, hogy Kornélt nem méltányolja a nemzet õ nagy tehetség...

És ifj. Kornél az idõsb Kornélról mondja ugyenezt, míg az viszont Emilrõl nyilatkozik ily elismerõleg.

Márpedig azt nem lehet föltenni sem Emilrõl, sem két Kornélról, hogy õk valaha valakit megdicsérjenek önzetlenül.

S vajon mi önzés vezethetné akár az egyiket, akár a másikat egy nem létezõ testvér-, illetve fiú- vagy apára pazarolni a jó szót?

S vajon hogyan lehetne a nemzet hálátlan egy nem létezõ nagyság iránt?

*

De egyébként sem panaszkodhatnak hálátlansággal. Az öregrõl azt tartja Liszt, hogy rossz muzsikus, de nagy költõ tudna lenni. Emilrõl az az általános hit, hogy nem olyan rossz poéta, mint amilyen jó fordító.

Egy Ábrányi azonban sohasem lehet professionatus fordító addig, míg egy olyan másik Ábrányi nem akad, aki németül, spanyolul, franciául, oláhul vagy oroszul, egyszóval nem magyarul ír (merthogy valahogy mindenik ír, az már elkerülhetlen), akinek a mûveit aztán érdemes lenne lefordítani számunkra.

Ifjabb Kornélról azt beszélik a jó barátai, hogy eddig még nem találta meg azt a genret, melyet kultiválnia kell. A poéták jó prózaírónak, s a prózaírók jó poétának tartják. Ha poéták és prózaírók beszélgetnek róla, abban állapodnak meg, hogy jó politikus. A politikusok ellenben kitûnõ színmûírónak mondják. No, de ezeknek úgysem hisz senki.

*

Egyébiránt nem célunk itt komoly és bõ képet adni irodalmi mûködésükrõl. Írnak õk arról magok is elég sokszor, elég bõven és komolyan.

Aztán úgyis találkozni fogunk még velök e lapokon.

Mert olyanok õk, mint a színpadi hadsereg; míg az utója eltûnik a színfalak közt, az eleje már addig újra elõjön, s egy örökös circulus vitiosusban önmagának a folytatása.

TISZA KÁLMÁN

Nem mindennapi ember, s még kevésbé az ama szerep, melyet több mint egy évtized óta visz. A nemzet történelme ezen idõ alatt elválhatlanul össze van kapcsolva nevével: a nagy közjogi harcok parlamenti vitáiban kifejtett erõ és szívósság népszerûbbé tették õt Deák Ferencnél is.

A népszerûségnek nálunk Magyarországon és talán mindenütt a világon három fokozata van.

a) A közügyek intézésére befolyással bíró elemek helyeslése.

b) Az asszonyok és a gyermekek rokonszenve.

c) A népköltészet dicsõítése. (Ez utósó fázison a népszerûség már mintegy imádattá magasodik.)

Ritka dolog, hogy valaki általánosan bírja mind a hármat, s Tiszára éppen nem mondható, de mindenesetre feljebb emelkedett Deák Ferencnél a népszerûségben, ha viszont lejjebb állott is Kossuthnál.

Vele az asszonyok és gyermekek rokonszenveztek.

Tisza Kálmán puszta neve is épp olyan szépen csengett ezelõtt nehány évvel Magyarországon, mint valami ismerõs népdal biztató refrénje: míg most úgy szól, mint a lélekharang tompa kongása.

*

Ha már úgysem írunk tudományos értekezést, maradjunk meg a népszerûség fentebb felállított elmélete mellett, mert nem is olyan nagyon bolond az, amilyennek látszik.

Ha képviselõválasztások idején ismeretlen vidékre vetõdöl, t. olvasó, és ott meg akarod tudni, nem azt, hogy a két elõtted merõben ismeretlen képviselõjelölt közül melyik nyer több szavazatot, hanem melyik a különb, derekabb ember, kérdezd meg a nõket és gyermekeket az utcákon, és akinek nevét azok fogják hangoztatni, mérget vehetsz rá, hogy õ az érdemesebb.

A nõk és a gyermekek az egyedüli nem befolyásolt elem, ezek szívében a maga tisztaságában, meg nem nyesve, meg nem gyomlálva jelentkezik s nõ meg a rokon- vagy ellenszenv, az igaz külsõ tények legközvetlenebb fotográfiája gyanánt, melyet az önérdek egyetlen lehelete sem tesz halványabbá, sötétebbé.

Az is csodálatos, hogy amint valaki az elsõ grádusból a másodikba lép, az elsõben veszít, a harmadikban nyer, de ha a harmadikba jutott, ha a népkötészet veszi szárnyára hírét, nevét, s a másodikat azért megtartja, de az elsõvel szakítania kell amibõl az a tanúság, hogy általános, mindent egybefoglaló népszerûség nincs, s hogy nálunk a politikai jogok gyakorlói olyanok, mint az együgyû ifjú, aki hévvel rajongva keresi ideálját s ha megtalálta elfut elõle.

*

Tiszával a mondottak szerint a nõk is szimpatíroztak, már t. i. azok, akik személyesen nem ösmerték, mert Tisza csak egy fokkal szebb, mint az ördög, idomtalan, kiaszott, mint egy csontváz, melyen úgy lóg minden ruhadarab, mintha Móricz Palit küldözgetné a szabójához, maga helyett mértéket venni (mert nem akarom azt mondani, hogy ennek a ruháit viseli); a két összegörnyedt váll közt egy császárkörte alakú fõ szégyenkezik, mely az Odry Mefisztójának mintájára látszik készültnek, de nem egészen sikerülten, mert sok hasonlatosság van benne a denevérbõl is.

E körte-arcról jut eszembe az a bonmot:

Az elsõ emberpárt egy alma tette szerencsétlenné:

Minket mindnyájunkat pedig egy körte.

Kiegészítésül e személyleírásához, meg kell jegyeznem, hogy a lábai közül az egyik olyan, mintha Apponyi Alberttõl lenne kölcsönözve, minélfogva jóval hosszabb lévén a másiknál, bicegve húzza maga után.

Ez a láb nem lehetetlen valaha még a konzervatívek közé viszi, ha nem messzebb.

*

Különben Tiszának rút külseje a legkisebb és legmenthetõbb hibája, mióta Solymosi így definiálta a szép elméletét: mindaz, ami szép, két egyenlõ részre osztható, s mindaz, ami két egyenlõ részre osztható, szép.

Hozom fel pedig ezen szofizmát (hogy Tiszáról a Tisza stílusában szóljak) annak bebizonyítása tekintetébõl, miszerint nem zárattathatik ki a lehetõsége azon ténykörülménynek sem, hogy egy ellenkezõ vélelem is érvényesülve, válandhatik meggyengítõjévé az elõbbinek.

Mert hát Tisza Kálmán annyira két egyenlõ részre osztható, hogy szinte bámulatra ragad a szimmetria. Az egyik fele Nagy Gyuri, a másik Csengery Antal; a két rész összetétele képez egy szerves, és Solymosi szerint szép egészet.

De félre a tréfával; még ha be bírnók is bizonyítani, hogy szép, maga kételkednék benne, mint ahogy például Baldácsi nem hinné, ha valaki azzal akarná megdöbbenteni: Uram, ön csúnya ember.

Tisza higgadt fõ, és jól tudja, hogy a nõk rokonszenve a körülmények mûve volt.

Csak egy vetélytársa lehetett Ghyczy.

Az öregúrról pedig már akkor is el volt terjedve a rágalom, hogy a possumus elé szereti odatenni a non-t.

Aztán még akkor nem tûnt volt fel a láthatáron Verhovay.

*

Minden szépen folyt. Tiszát a népszerûség környezte, a galandféreghosszú beszédek nagy szenzációt okoztak mindenütt, az emberek el voltak fogulva, mint kedvenceik iránt rendesen. Akik olvasták, nem igen értették, akik pedig nem olvasták, azoknak úgysem volt szükséges érteni, mi van bennök, s minthogy Magyarországon a legtöbb az olyan ember, aki semmit sem olvas, s aki valamit olvas is, úgy tartja jónak, ha nem érti, mert született szónok lévén mindenki, az olyan dolgot, amit maga is megért, maga is elmondhatja, ennélfogva Tisza beszédei nagyon alkalmasak voltak megteremteni számára a nimbuszt.

Csak miután lehullt a varázs, vette észre ámulva a közönség, hogy e beszédek logikája olyan volt, mint a kínai játékdobozok: elõször van egy nagy doboz, abban egy kisebb, abban ismét egy kisebb, míg végre az utósó dobozban nincsen semmi.

De már akkor, amidõn észrevette, Tisza miniszteri székben ült.

S azóta ismét a dobozpolitika járja: csakhogy most a kis dobozból szedegeti ki az egyre nagyobbodókat; hogy mi lesz a legutolsóban, az istent kivéve senki, talán még Szathmáry Gyurka sem tudja.

*

Teleki László halálától a mai napig befutott útja görbén kanyarog, éppúgy, mint a Tisza, melyre büszkén hivatkozott, hogy nevét viseli; de míg e nemzeti folyam itt támad, itt hal el, addig Tisza Kálmán észrevehetõ gyorsasággal vágja magának az árkot Bécs felé.

Nyílást, árkot váj: s verem lehet belõle.

Régi táborának hívei, ha visszatekintenek e tizenhétéves múltra, s összehasonlítják a határozati párt vezérférfiát, a mai kormány bécsi járszalagon vezetett elnökével, méltán elkeseredhetnek, ez óriási mélységet látván a kettõ között, melyet nem képes elsimítani az a teória, hogy a politika az exigentiák tudománya, mert Magyarország helyzetére alig bírtak valami befolyással azóta az európai politikai események; úgyszólván stagnáció állott be egész a mai napig, hacsak Ausztria erkölcsi és anyagi gyengülését nem vesszük változásnak, mi azonban csak a határozati vezérférfiú politikájának malmára játszik.

Nem volt tehát az eseményekbõl indokolható oka felhagyni álláspontjával, melyet kivált az ellenzett közjogi alku megkötése után elfoglalt, nem volt szükség eldobnia a bihari pontokat, feladni a közgazdasági kiegyezés általa hangoztatott vezérelveit.

Ki áll meg már, ha õ is elbukott?

Egy ember, akinek negyvenkétezer hold földje van, mivel vesztegethetõ még meg? egy ember, akit egy egész ország szeretete övez körül, mit kívánhat még? Annak már csak egy vágya lehet: a holta után emelendõ szobor.

És bizonyára nem is vesztegette meg Tisza Kálmánt senki, de nem is lehetett volna, mert ha semmi jót nem hagynék is rajta, még akkor sem vonhatnám kétségbe becsületességét.

Vagy hát komédia lett volna mindaz, amit az ellenzékeskedéssel ûzött? A mesterségesen kiaknázott népszerûséget használta volna emeltyûnek a piros székbe?

E föltevés legalább is nem valószínû, mert Tisza Kálmán bár európai mûveltséggel nem bír, s tudományos képzettségének hiányai szembetûnõen rínak ki, lángésznek pedig éppen nem mondható, mindamellett olyan kiváló tulajdonokat és annyi rutint egyesít magában, fogyatkozásait oly ügyességgel tudja eltakarni, egy hiú hölgy sem különben, s ez teszi kétségtelenné, hogy õ Deákpárti padokból még sokkal könnyebben lehetett volna miniszter.

Jellemébe kell markolnunk, hogy ráakadjunk a rugókra, melyek fatális sorsát elõkészíték.

*

Heves véralkat, makacsság, szigor, gõg, bizonyos oligarchikus uralomvágy és szertelen nagyravágyás a jellemének alapvonásai.

Tagadhatlanul mind nemzeties vonások, melyek a geszti nagy úr lelkületét az elnyomatás ifjúságába esõ éveinek befolyása alatt, a hatalommal ellentétes, tehát magyaros ellenzéki irányba idomították; ehhez járult még azon pietás, mely nagybátyját gróf Teleki Lászlót környezé. Rugalmas lelke összes erejével szegõdék tehát az õ pártjához, s egy ideig annak halála után, összes ambicióját a vezérszerep elfoglalása és betöltése képezte.

Ghyczyvel kellett azt megosztania. A szelíd öregúr önkéntelen nagysága folytonos küzdelemre sarkallta, mely nemes vetélkedésnek Ghyczy Kálmán szerénysége éppen nem vetett véget, hanem inkább szította Tiszában az önbecsérzetet túlszárnyalni azt, akinek éppen azért volt oly nehéz kiragadni kezébõl a vezérség másik felét, mert éppenséggel nem látszott hozzá ragaszkodni.

Amint aztán Ghyczyt Bittó felbiztatta:

Jer kicsikém
Velem falun
Egy fordulóra

Tiszának nagy része volt benne, hogy az öregúr nem adott kosarat Bittónak, hanem elment egy fordulóra, s csak a hiú kísérlet után tért vissza jeligéjéhez a non possumus-hoz.

Tisza nagyon jól tudta, hogy Ghyczynek megárt a miniszterség, s örökké megbocsáthatlan bûne lesz, hogy ilyen úton kívánt tõle megszabadulni, mert akkor még, minden körülmény mutatja, nem számíthatott arra, hogy Ghyczy örvénybe taszításával a fúziónak épít hidat.

Tisza most magára maradt, vezére egy nagy parlamenti pártnak, legnépszerûbb embere az egész országnak, kivel a Deák halála után meglazult kormánypárti elemek is kacérkodni kezdenek. Nem volt már semmi elérni valója többé, csak a még meg nem ízlelt hatalom: nem talált már semmi elfoglalni valót, sem a nemzet szeretetében, sem a polgári nagyságban, neki pedig jellemébõl kifolyólag minden áron foglalni, küzdeni kellett; egy ideig tehát küzdött még önmaga ellen és azután elfoglalta Wenckheim alatt a belügyminiszteri széket.

*

Soha még államférfiúnak nem volt nehezebb helyzete, mint neki. Fent a bizalmatlankodó korona, mely még mindig a régi tigrist látja, körülötte egy oldalon volt pártja, mely régi elveit félti, a másik oldalon a Deákpártból beolvadt elemek, kik gyanúsan nézik örökükben az idegent.

Tisza bámulatos bravúrral diadalmaskodék ez ellentétes tényezõk között, de anélkül, hogy akár az egyiket, akár a másikat legyõzte volna, simán siklott el közöttük ide s tova mint a kígyó.

Lehet-e csodálni, ha az emberfeletti feladat betöltése kizökkentette a régi nyomból? Míg annyi mindenfélének összeegyeztetésén dolgozott, szükségképpen meg kellett hasonlania önmagával.

A nagy majoritás most már megvan; a Deákpárti és balközépi elemek összeverõdtek egy testté, egy lélekké, a korona bizalma sem hiányzik, mely támogassa, csak éppen maga Tisza Kálmán nincs többé sehol.

Ahelyett van egy ember a miniszterelnöki széken, akirõl nem tudjuk kicsoda, mit akar, hova indult, és hova ér.

És õ maga sem tudja.

És hiába kérdi akár Csernátonytól, akár Nagy Gyuritól, akár Csengerytõl: azok sem tudják.

Tisza sorsa igazi tragédia, a nagyravágyás tragédiája. Õ nemes szándékkal lépett a politikai pályára s mint erkölcsi halott fogja elhagyni.

Túlbecsülte erejét s kevésre a bécsi befolyást, mellyel megmérkõzni nem tudott. Nem tudta, hogy ez ügyes kerítõnõ mennyire igyekezni fog eltávolítani szívét a nemzetétõl s a nemzetét õtõle. Azt hitte, ellen fog tudni állani; de csakhamar belátta, nem lehet, s nem volt elég ereje eltaszítani magától.

Ez a botlás. Itt kezdõdik a bûn...

A meredek lejtõn most már csak lefelé haladhat...

Vagy azt kell megcsalnia, aki csábjaival behálózta, vagy minket.

És minket könnyebb.

Mert az óriási többség, mely lassankint mameluk-haddá nõtte ki magát, egy ideig saját hátával fedezi az érdekes viszonyt.

*

Nem volnánk igazságosak, ha be nem ösmernõk, hogy Tiszából még a szemérem ki nem halt; összes magatartásán meglátszik, mennyire restelli helyzetét, s ha nem biztatná a grófi korona fénye, vagy mert az ördög nem alszik az Andrássy külügyminszteri széke, talán még találna utat és módot a visszatérésre...

Ami annál is könnyebb lenne, mert még eddig nemigen ment messze, amennyiben még igen keveset tett.

Kétségkívül legfontosabb bevégzett intézkedése az, hogy a kucsébereket szigorúan eltiltá a házalástól, amiért azok természetesen még nagyobb mértékben házalnak és lutriznak.

Ebbõl pedig az következik:

Hogy az akció reakciót szül.

S hogy még ennek a legfontosabb intézkedésenek sem maradna nyoma, ha visszalépne.

*

Azt mondja egyébiránt Grotius Hugó, hogy egy igazi államférfiút csak holta után lehet megítélni; s ez esetben én egész tisztelettel visszavonom minden eddigi állításomat, s minthogy magam a logika semmiféle megnyújtásával nem bírom Tiszát védelmezni, de még ha bírnám, sem illenék ellenzéki hírlapíró létemre: beveszem ide a Beöthy Aldzsi adomáját:

Tisza alatt olyan sikamlós volt az út, a bihari pontok alapján, hogy mikor egyet elõre lépett, mindég kettõt csúszott hátra.

Ilyen körülmények között diplomata létére úgy kellett tennie, hogy megfordult s arra megy, ahova nem akar jutni, s oda jut, ahova akar.

Ilyen leleményes a védelemben csak egy mameluk lehet.

*

Olyan sokszor fordult elõ már e könyvben a mameluk szó, hogy okvetlenül meg kell magyaráznom, kik azok a mamelukok, s ezt sohasem tehetném alkalomszerûbben, mint Tisza Kálmánnál, ki ha nem is teremtõje a mamelukoknak, de mindenesetre tökéletesítõje.

A mamelukok mindenben olyanok, mint a patkányok.

S hogy a patkányok milyenek, azt egyszerûen kiírom a kíváncsi olvasónak egy természetrajzból szórul szóra:

A patkány (mus rattus, die Ratte) az õrlõk rendjébõl, színe felül feketés, alul hamvas szürke, nagy farka s hüvelyke helyett körme van az elsõ lábán. Ezen szemtelen dühös állat mindenki elõtt ismeretes nagy ehetõségérõl. Élelme kedveért az emberekkel egy födél alatt örömest tartózkodik, s annyira tenyésztõ, hogy télen-nyáron egyre fiadzik. Ahol elszaporodik, sok károkat tesz mindenben, megeszi mindazt, amivel az emberek élnek, ha ennivalója nincs, éles cincogásáért felette alkalmatlan. Megeszi a ló elõl a zabot, a szarvasmarháktól a takarmányt, az asztalról a kenyeret. A bort is szereti és ha egyszer megízlelte, kész kirágni a hordót is érte. Mindaddig, míg ennivalót talál a háztájékon csak irtószerrel lehet onnan kipusztítani, mert igen ragaszkodó.

Ilyen patkányokkal kormányozza Tisza az állam hajóját.

*

Van azonban a patkányoknak még egy tulajdonságuk, amit nem említ a mi természetrajzunk, melybõl föntebb idéztünk, de amelyet Tisza bizonyosan ismer, s ez az, hogy a süllyedõ hajóról korán el szoktak menekülni.

S az õ hajója, bár még nem süllyedõ s dagadt vitorlával úszik az északi szélben, nagyon furcsa hajó, melynek elõbb-utóbb rossz vége lesz.

Elnézést kérek a t. c. publikumtól, hogy ismét Solymosit kell idéznem, valamint bocsánatot kérek magától e derék férfiútól is, ki Tiszának mint minden nálánál különb színésznek nagy hódolója lévén, bizonyára akaratlanul termeli elméjében a legvelõsebb argumentumokat politikája ellen.

Solymosi ugyanis azt tartja az építkezés elméletében: ha az ember úgy építi meg a hajót, hogy nem hagy rajta nyílást, ajtót: ha mégis ki akar jönni belõle, ezt szükségképpen a kéményen keresztül kell tennie.

Énnekem semmi okom nincs kételkedni, hogy ez valóban így van és csak azt jegyzem meg, vajon Tisza gondolt-e arra, hogyha a kéményen keresztül kell kijönnie a magasba, szükségképpen be is kell magát kormoznia?

Hát arra gondolt-e, hogy a hajó lyukat is kaphat, alulról.

Alant már úgyis nagyon háborognak a hullámok.

*

Azonfelül a mameluk elemek is kezdenek elégedetlenek lenni titokban; már leghívebb testõre, Csernátony is unja a sok védelmezni valót, a Palásthy elméjének palástja nem lévén elég eltakarni a Tisza-politika lólábait.

Thaisz Elek fogdmeg-nek sem éjjele sem nappala ebben az édes alkotmányos aerában. Amikor nem kell kocsiszinekben, pincékben rejtõzködnie, vagy kapuk alatt ólálkodnia a Tisza által elõre megálmodott népzavargásokra, õ magának vannak rettenetes víziói; borzadva látja, mint fogatja el egymásután az egész országot, míg végre csak magok maradnak: õ és a kegyelmes úr. Márpedig egy jóravaló kártyakompániához, még a preferanz-hoz is legalább három ember szükséges.

Móric Pál türelmetlen a bankdirektroság utáni várakozásban.

Hegedüs Sándor-, a kétezer vezércikk szerzõjének belefájult feje azon üresség nézésébe, mely a kereskedelmi minisztérium államtitkári székérõl mosolyog rá hol csalogatón biztatólag, hol gúnyosan, mintha mondaná caveant consuli!

Csak Csengeri van megelégedve, s amint ott könyököl a Deák Ferenc székében, úgy veszi ki magát, mint egy megtestesült himnusz.

*

Ha Szász Károly csász. kir. poéta valamikor meg fogja énekelni a Tisza-epochát, s ha mint várni lehet képekkel illusztrálandja hõskölteményét, a következõ fõbb mozzanatokat ajánljuk tárgyakul:

Miletics elfogatása,

Verhovay elfogatása,

A hadsereg és az államrendõrség mozgósíttatik egy kövekkel dobálózó suszterinas elfogatására.

A ceglédi deputáció díszkísérete.

Tisza Kálmán õexcellenciája az osztrák miniszterelnök elõszobájában.

És végül:

Tisza Kálmán a parlamentben, midõn önérzetes szavakkal s felemelt fejjel felel arra az interpellációra, melyet elõtte való nap rendelt meg Somssich Palinál.

*

A furfangot, ravaszságot és komédiát Tisza honosította meg a különben is fogékony országházi talajon: az õ találmánya volt a humoros agyonbeszélési taktika, mely ellen az akkori kormánypárt a cloture-t akarta behozni. (Milyen idõk! sóhajtja a visszaemlékezés édes gyönyörétõl reszketve Simonyi Ernõ.) Ehhez hasonló eszközökkel aratja babérjait ma is mint a miniszter.

Ha nagyon lehangolta pártját, amiért gyáván viselte magát vagy Bécsben, vagy a külgyi áramlatokkal szemben, elõveszi Polyt Mihályt, s úgy megmossa fejét a tisztelt ház érdemes arculatja elõtt, hogy még a Ragályi Ferdinánd szíve is megesik a szegény rácok sorsán, s végigfut a padokon a fejbólintással kísért suttogás: De iszen Tisza Kálmán mégiscsak bátor ember.

S õ valóban az is a nálánál gyengébbekkel szemben, s annyira irtja, pusztítja õket, hogy végre is kénytelenek lesznek nálánál erõsebbekké lenni.

*

Kálvinista emberrel lévén dolgunk, Tisza Kálmán fatális sorsát a predesztinációnak tulajdonítjuk. Ami megtörtént, meg volt írva, s ami történni fog, az is meg van írva. Ahogy lesz, úgy lesz. Ne okoskodjunk a jövõ felett és mondjuk ki határozottan, hogy Tiszában csalódtunk, s azon nemzeties irányban, melyet kultivált, tökéletesen lejárta magát. Egy szó fejezi ma ki legjobban és legrövidebben azt, amit mondani akarunk róla, hogy:

Fuit.

Azt, aki volt, szívünkbõl sajnáljuk, azt, aki van, nem fogja sajnálni senki, ha már nem lesz.

Legfeljebb a hordárok siratják meg éspedig méltán. Alatta emelkedett jelentékennyé a hatáskörük.

PULSZKY FERENC

Járt már a világon mindenütt, volt minden, tud mindent, keresztülesett mindenen és beleártja magát mindenbe.

Egész karaktere abban az egy szóban fekszik, hogy: lutheránus.

De azért a katolikusoknak is szívesen köszön, s a szabadkõmûveseknél õ a nagymester...

Egyszer a kis Guszti, még inas korában a következõleg nyilatkozott:

Csak egy ravaszabb embert ösmerek magamnál: az apámat.

De Gusztinak nem volt igaza, mert az öreg olyan nagy lutheránus, hogy még a fia sem ösmeri.

*

Volt már reactionárius, republikánus, jakobinus, carbonári, liberális, pecsovics, mameluk, de amiért mindezt az állapotot keresztülviselte, miniszter még nem volt soha.

A savanyúnak maradt szõlõt meg nem ízlelhetvén, öreg korában mondott le a fényes álomról, örököse, Guszti javára.

Guszti át is vette e különös örökséget s fizeti utána a százalékot a szécsényi választó­kerületben.

*

Mert hát úgy volt eddig, hogy a képviselõházban túlságosan elõlgettek egymásnak. Egyik nagyobb kapacitás volt, mint a másik. Valahányszor miniszterkrizis volt, (s hogy sokszor legyen, a két Pulszkynak volt rá gondja) mindig felmerült az a kombináció, hogy a Pulszkyakból is illõ volna már egyet a piros székbe ültetni.

De valahányszor kombinációba kerültek, az is mindig felmerült, hogy: melyiket?

És ezen sohasem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni, s inkább elejtették mind a kettõt.

Fogta tehát magát Ferenc s ott hagyván a politikai pályát, kitért az útból.

S akkor aztán egyszerre mindnyájan rájöttek: hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb miniszternek.

*

De ha miniszter nem lehetett közvetlenül, az õ közvetve már régen.

S a politikától is csak azért vált meg, hogy azt a kulisszák mögött tovább csinálja.

A kormány azt hiszi, hogy nagy befolyása van a népre, melynek barátja, s nem negligálhatja az öreget.

A nép sem mellõzheti, mert abban a hitben van, hogy a kormánynál, melynek barátja, rendkívüli a befolyása.

Mind a ketten csalódnak.

Pulszky csak azért barátja a népnek is, a kormánynak is, hogy mindig fennmaradon a szabadsága elhatározni, kinek legyen az ellensége.

A befolyása pedig csak addig tart, míg akár a népnek, akár a kormánynak a szeme felnyílik.

Õ úgy van meggyõzõdve, hogy éppen ezért áll az tartós alapon.

A forradalom után õ is a számûzetés keserû kenyerét ette. S míg a külföldön járt, addig volt a legnépszerûbb otthon.

Amióta hazakerült, a külföldön lett népszerû.

Mert mindig ott ösmerik s következésképp tisztelik is jobban, ahol nincsen.

*

Õ az egyedüli ember, aki jobb a hírénél.

Tetszeleg magának azzal, ha goromba. És úgy teszi magát, mintha erre kiváltsága lenne.

Valóságos gyerektermészet. (A vásottabbját értem.) Szeret ingerkedni a közvéleménnyel, pedig az éppen olyan harapós komondor, mint aminõvel a gyerek köt ki.

De ebben az ingerkedésben van valami szeretetreméltó komázás, amihez csak õ ért, és egy bizonyos határ, melytõl kezdve a felborzolt szõrt kezdi szépen lesimítani.

Azonfelõl nemcsak a közvéleménnyel ingerkedik így, de a hatalmasokkal is. S ez a szerencséje; mert amit a vámon veszít, megnyeri a réven.

Pulszky egy valóságos ócska óra, mely sokszor ver mást, mint amit mutat, ritkán jár jól, de mindig föl van húzva, s ha az egyik pondus-a közel jár a földhöz, a másik ugyanolyan arányban húzódik a magasba.

*

Ez az õ politikája. De hát errõl már sokan írtak. Igaz, hogy egyéb viselt dolgairól is. Sõt még alakját, orrát is annyira elkoptatták az élclapok, hogy nem maradt már t. i. nem orra, hanem semmi mondanivalóm.

Errõl az oldalról gúnyolták ki még a palóc atyafiai is.

Nagy az orra,
Rossz a bora,
Kétfejeő sas az madara.

Hanem igaz, hogy meg is keserülték. Rájok küldte Gusztit képviselõnek.

*

Pulszky élete annyira gazdag eseményekben, hogy a rengeteg anyaghalmazból szinte nehéz kiválogatni, hogy mit kelljen meg nem írni, és mégis olyan fiatalnak látszik, hogy mikor azt írja az ember, mit tett, mindig arra gondol, mit fog még ezentúl tenni.

Jellemrajzról pedig szó sem lehet, mert az öreg úrnak múltja bármilyen nagy is, hasonlít a festékhez, melybe õ folyton más-más színeket vegyít; s csinálja össze-vissza sárgára, szürkére.

Ki tudja mire viheti még isten segítségével!

Mert hát egy idõ óta úgy látszik, õ kezdi dirigálni a mennyei gondviselést is.

Az öreg Kratzman éppen akkor öregedik ki, mint hasznavehetlen, a múzeumi képtárból, mikor a kis Károlyban az a gondolat támad, hogy õ szaktudóssá lesz a helyén.

A kis Károlynak tudvalevõleg Pulszky Ferenc az édespapája.

PULSZKY ÁGOSTON

A fiak sehol sem örökölnek annyit apáiktól, mint nálunk Magyarországon. A kiváló tulajdonok, melyekkel egy-egy családtag bír, átszármaznak a maradékra, sõt az oldalrokonokra is. Arany, Eötvös, Wenzel, Pauler stb. fiai mindnyájan éppúgy a közélet jelesei, mint atyáik. Madarász Jenõkéje, Rákosy Jenõ összes rokonsága mind született nagy ember. Helyesen akart egyszer valaki jutalmat kitûzni egy olyan Móric-ivadék fölfedezésére, aki ne legyen hivatva kiváló államhivatalt viselni. Bizony megmaradt volna a pénze.

De még helyesebben teszi vala, ha egyúttal azon Móricz-családtag fölfedezésére is egy nagy összeg jutalmat tûz ki, akitõl e kiváló tulajdonok átszármazhattak volna a többiekre. Mert bizony ez a pénze is megmaradt volna.

Egyébiránt exempla sunt odiosa; elégedjünk meg annak egyszerû konstatálásával, hogy Pulszky Ágoston elsõszülött fia Pulszky Ferencnek.

*

Külföldön növekedett a számûzetés sótalan kenyerén; azért olyan vézna és erõtelen szegényke. Ott járta ki iskoláit is, s azért olyan izmos szellemileg. Ide már csak az egyetemre került elprodukálni azt a cigányok által feltalált dohányzási manõvert: felszíni a füstöt, aztán tovább adni egy üres pipaszáron át a többieknek.

Guszti tudniillik az 1848 címû napilap szerkesztõjének lépett ki az egyetemi padokból s azt, amit a prelekciókon hallott a közjogból és jogbölcsészetbõl, igyekezett vezércikkekké idomítani.

Miután tudományát még melegében azon módon tálalta fel, ahogy õ hallotta a professzoroktól, mondanom sem kell, hogy biz azt széles e hazában egyetlen keresztény lélek sem értette meg, miért is azonnal híre futott Kárpátoktól le az Adriáig, hogy Tyû! ez még aztán az okos ember.

*

Éppen volt egy heverõ kerület Füleken. Füleket képviselni Guszti kiválóan alkalmasnak látszék.

Fölléptette tehát a papája, s egyszer csak azon vette magát észre, hogy meglett. Mint lett meg, arról csak a papa meg a szécsényi pince tudna szólani.

Midõn a képviselõház elnöke felmutatta a Ház-ban megbízólevelét, az akkori Deákpárt éljenzés-ben tört ki.

Guszti tehát úgy kezdte politikai pályáját, mint ahogy mások végezni szokták.

S ez a nemezis keze.

Mert az öreg Pulszky meg úgy végezte, ahogy mások kezdeni szokták.

A kedvezõ fogadtatást apjának köszönhette a fiú, míg ellenben annak, hogy az öreg nem méltányoltatott kellõleg, nagyrészt a fiú az oka.

*

De Pulszky Ferenc sokkal jobban el van telve a fia nagyságával, mintsem ennek tulajdoníthatná az irányában nyilvánult közönyt. Mikor Deák Ferenc legutolsó beszédét tartotta a polgári házasságról, s a folyósokról mindenki a házba tódult, hol a néma csöndben a légy röpülését is meg lehetett hallani, Pulszky a szokatlan jelenség folytán kíváncsian dugja be fejét a szõnyegajtón keresztül, amint azonban látja, hogy Deák a szónok, a csalódás bosszankodásával húzza ismét vissza:

- Hüm! azt hittem, a Guszti beszél.

*

Guszti már korán hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy õ miniszternek született. Erre igyekszik magát kiképezni, s ez kölcsönzi neki azon sajátságos arroganciát és vakmerõséget, mely õt épp annyira kiállhatatlanná tette, mint amennyire megnevelte tekintélyét a gyarló laikusok elõtt.

Pedig alapjában egyike a legszelídebb és legfélénkebb jellemeknek.

Füleki képviselõ korában évekig nem mert hazamenni a birtokára, abbeli félelmében, hogy a tiszttartója ráerõszakolja feleségül a kisasszonyát.

*

Ki Pulszky Ágost jelenét, múltját és jövõjét mérlegeli, azon gondolata támad, hogy minek is van õ tulajdonképpen a világon? s valami ideges elégedetlenség fogja el a teremtés iránt egész valóját.

És ha az a valaki végigmegy például a Korona-utcán és meglátja teszem azt Odescalchi Gyula herceget egy masamód boltból kijönni, még inkább az a gondolata támad: minek is van a világon Pulszky Guszti?

Ha azonban éppen olyankor látja az ember bemenni Odescalchi Gyulát a masamód üzletbe, mikor a képviselõházban országos érdekû ügy felett szavaznak akkor az ember egyszerre kiengesztelõdik Pulszky Guszti iránt és az a gondolata támad, hogy dejszen a kis Guszti mégis derék ember.

*

Meg kell neki adni, oly odaadással dobja oda összes idejét a közügyeknek, mint igen kevesen az õ korában.

A kis Guszti úgyszólván ifjúság nélkül lett öreggé, gründol, gyûlésezik, el nem marad az osztályülésekrõl, a zártértekezleteken mindig ott settenkedik a miniszterek körül, az egyetemi katedrán szorgalmasan tölti ki óráit, a delegációban tevékeny részt vesz.

Mint államférfi Kerkápolyit szeretné utólérni, mint egyetemi tanár Szilágyi Dezsõt, mint katona Márkus Istvánt.

S amilyen szorgalmasan olvas és tanul folytonosan, nem lehetetlen, hogy utóléri valamennyit.

És akkor aztán, ha utóléri, egész kényelmesen fog tûnõdhetni rajta, ha vajon nem jobb lett volna-e füleki képviselõ korában bátorsággal bírni a hazamenetelre, elvenni a tiszttartó úr kisasszonyát és vissza sem jönni soha többé?

*

Pulszky Guszti csalódik, ha azt hiszi, hogy miniszternek született: õ sohasem fog a piros széken ülni, pedig elég esze van hozzá, de nincs egyénisége és modora.

A delegáció tavalyi ülései alatt az a kitüntetés érte, hogy Andrássy felkelt székérõl, s odaült a Guszti háta mögé diszkurzust akarván vele kezdeni valami magándologban.