1878
BUDAPESTI NAPILAP

A POLITIKA SVINDLEREI

FÉNY- ÉS ÁRNYKÉPEK

Válaszul II-ik Kákay Aranyosnak Tisza Kálmán Politikai élet- és jellemrajz címû könyvére

Írta

IFJABB KÁKAI ARANYOS

1878

PROLÓG

Megcsinálták a második fúziót.

Összekeveredtek a konzervativek, a független szabadelvû párt (amely a volt Deák-párt és a volt balközép elemeinek vegyüléke) és végre az úgynevezett új disszidensekánypárt kebelébõl szakadtak ki, mert vagy úgy hitték, hogy nem sikerült nekik eléggé népszerûvé tenni magukat azzal, hogy a szabadelvû pártot annak kebelében, mint a párt tagjai, támadják; vagy azt tartották, hogy ha kilépnek azon kapocsból, amely õket az uralkodó többséghez fûzte, népszerûtleníteni fogják a többséget, mert íme: saját emberei nincsenek vele egy véleményen.

Megcsinálták a második fúziót abban a hitben, hogy az ország tapsolni fog az egészséges pártalakuláshoz, és az ország hallgatott!

Megcsinálták, mert nézetük szerint a szabadelvû párt arra a sorsra jutott, amelyre a boldogult Deák-párt 1875-ben.

Milyen csalódás!

Mióta a második fúzió létrejött, Tisza Kálmán nyert népszerûségében, s az egyesült pártok mindenike külön is együtt is elveszítette összes népszerûségét.

*

Mikor még a fúzió nem jött létre, az ellenzéki árnyalatok így szoktak támadni a kormánypárt ellen:

Az összes programjuk ez a két szó Tisza Kálmán!

Hogy a fúzió létrejött, az egyesült ellenzék megcsinálta programját ebben a három szóban:

Nem Tisza Kálmán!

De hát kicsoda?

Azzal maguk sincsenek tisztában!

Tán éppen azért nevezik õket találóan: habarék pártnak.

*

És a nemzet, amely szidja a kormányt, részint meggyõzõdésbõl, részint a magyar ember veleszületett azon tulajdonságánál fogva, hogy akár van oka rá, akár nincs opponál; a nemzet, amely érzi, hogy vállai már-már roskadnak a reá rakott terhek súlya alatt, látja, hogy a kiegyezés Ausztriával félig sem sikerült úgy, ahogy õ azt Tisza Kálmántól politikai múltja után reménylette; a nemzet, amelynek vérét uzsora és adó-egzekúció, rossz termés, ázsiai közigazgatás és az igazságszolgáltatás lassúsága, drágasága tán a végelgyöngülésig szipolják; a nemzet hallgatva fogadja annak a pártnak a megalakulását, amely õt Tisza Kálmántól mentené meg.

*

A néhai Deák-párt idejében oly nagy volt az általános elégületlenség, az anyagi nyomor oly óriási mérveket öltött, a politikai morál és társadalmi erkölcs annyira meg volt hurcolva a sárban, hogy nagyon sokan a Bach-korszakot kívánták vissza maguknak.

És akadt ember a képviselõházban, aki ezt mint a nemzet közóhajtását vágta szemébe az uralkodó kormánynak, és ez az ember a kormánypárthoz tartozott.

Ma, a Tisza Kálmán idejében, egy árva hang nem kívánja vissza magának a régi Deák-párt uralmát.

Ma az új pártalakulás dacára, a nemzet úgy van meggyõzõdve, hogy Tisza után csak abszolutizmus következhetik; más szóval Tisza után báró Sennyey Pál.

Après moi le déluge.

*

A magyar nemzettõl a helyes politikai érzéket elvitatni nem lehet.

Érzelmi politikusok vagyunk, s ösztönszerûleg ragaszkodunk bizonyos elvek-, eszmék-, sõt személyekhez azzal a vak meggyõzõdéssel, hogy amihez ragaszkodunk, abban üdvösségünket találjuk.

Míg a nemzetnek ez az öntudatlanul nyilvánuló ösztöne legyõzhetlen idegenkedéssel fordul el bizonyos személyek- és elvektõl, mert érzi, hogy azok az emberek, vagy azok az eszmék túlsúlyra vergõdve romlását okoznák.

Ilyen ösztönszerû idegenkedéssel viseltetik nemcsak a nemzet, de sõt a nemzet képviseletének nagy része is pl. Lónyay Menyhért gróf iránt. Ilyen aggódó tartózkodással emlegeti a nemzet és képviselete báró Sennyey Pál nevét: viszont az ösztönszerû vonzódás fûzi a magyart Tisza Kálmánhoz, még akkor is, mikor azt hiszi róla, hogy föladta elveit, megszegte adott ígéretét, s kiegyezése Ausztriával érzékeny csapás az ország anyagi jólétére. Szidja, tán gyûlöli, és mégis ragaszkodik hozzá.

Ez elvitathatlan tény; mert ha nem így volna, a politikai viszonyok mai állásában az egyesült ellenzék megalakulását minden ellenzéki embernek õszinte örömmel kell vala üdvözölni.

És a nemzet inkább megmarad közönyös visszavonultságában; tartózkodik a politikai élet mozgalmaiba magát belésodorni; hallgat; csak otthon, övéi körében, vagy a kaszinóban szórja szidalmait a kormányelnökre és pártjára. Olvassa az újságokat; egyet-egyet bólint, mikor a Napló, Közvélemény, vagy a Kelet Népe foszlányokra szaggatják Tisza Kálmán becsületét; tán tetszik neki, hogy Tiszát fölfelé alázatos, lefelé gõgös embernek rajzolják; elhiszi, vagy legalább nem mond ellene, hogy aki most a kormány élén áll, az a taktika nagy mestere és mégsem lép föl Tisza ellen azzal a nyíltsággal, amellyel a volt Deák-pártra kimondta kárhoztató ítéletét: mégsem öleli keblére a honmentésre készülõ egyesült ellenzéket, mint annak idejében a Tisza Kálmán által megcsinált fúziót ölelte; inkább otthon maga-magának elégedetlenkedik és tûr tovább néma szótlansággal. Ebben nyilatkozik a nemzet józan politikai ösztöne.

*

Várja-e a viszonyok jobbra fordulását?

Kitõl várja?

Tiszától?

Vagy mástól? De ki az a más?

Báró Sennyey?

Ez nem kell neki, mert tudja: kicsoda.

Báró Simonyi Lajos?

Ez sem kell neki, mert errõl meg nem tudja: kicsoda. Vagy legalább keveset tud róla, és amit tud, az semmiképpen sem ajánlja õt pártvezérnek és honmentõnek.

Kicsoda báró Simonyi Lajos?

Elõször üres fej, akiben egy egészséges politikai eszme, egy államférfiúi gondolat még meg nem szülemlett; másodszor egy olyan ember, akit vastag hálátlanság bélyegez az iránt, akinek most ellenzéket csinál.

Mikor báró Simonyi Lajos Aradon megbukott, Tisza Kálmán keresett neki kerületet és behozta õt a parlamentbe. A viszonyok változásával pedig megtette õt miniszternek.

Simonyi lekötelezettje Tiszának. Nem azért, mert mandátumot köszönhet neki, hanem azért, mert miniszternek tette meg. Ha Simonyi Lajos nem miniszter, sohasem lesz belõle pártvezér.

Kilépett a minisztériumból, mert nem értett ahhoz a dologhoz semmit, amit reá bíztak. Mikor látta, hogy egy tárca veeztése nem sport, hogy ahhoz tanulmány is szükséges, mikor megunta a Pesti Napló és Kelet Népe viccelõdéseit, amely lapok annak idején nagy elismeréssel szóltak a sportsman Simonyi Lajosról, hogy elismerésükben gúnyolják a miniszter Simonyi Lajost, fogta magát és azzal az argumentummal, hogy a Tisza politikájához nem tud simulni, otthagyta a miniszteri tárcát, otthagyta pártját és megtette magát népszerû embernek a Kelet Népe és a Pesti Napló elõtt.

Így lett belõle pártvezér.

*

Volt neki adóssága is, mégpedig csinos összeg. Hogy pénzügyi bajaiból megmenekedjék, Tisza Kálmán segített rajta.

Megvett tõle jó áron 3000 holdat a vadászi birtokából, amely a Tisza Kálmán bihari birtokaival határos. És Simonyi Lajos nem tudja Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy nem õ vett meg a Tisza birtokból 3000 holdat, amelyik az õ vadászi uradalmával határos.

Ez a második ok, hogy Simonyi Lajos pártvezér lett. De az, hogy Simonyi Lajos pártvezér, nem ok arra, hogy Simonyi Lajos megint miniszterré legyen.

Kár, hogy mindezt csak késõn fogja belátni.

*

Honnan van hát a nemzetben ez a rémes, ez az ijesztõ némaság? Csakugyan elaléltunk volna már, csakugyan oda jutottunk, hogy elfásult bennünk még az önfenntartási ösztön is? Oda jutottunk, hogy megszûntünk magunkkal törõdni és bûnös nyugalommal várjuk, hogy lesz ami lesz!

Nem!

A nemzet félti, a nemzet szereti magát ma is csak úgy, mint ezelõtt. A nemzet testében forr az elégületlenség, mint ahogy a tûzhányó hegy gyomrában olvad az anyag. De a nemzetet tartózkodóvá teszi józan politikai ösztöne, az az ösztön, amely még eddig a magyar történet minden egyes lapján nyilatkozott.

*

Mi érzelmi politikát is csinálunk: mi hiszünk vakon és gyanúsítjuk azokat vakon, akiknek hiszünk. Mert a mi lelkünk olyan, mint a tengerszem. Bizalmunk a feneketlen mélység, könnyen támadó gyanúnk a tó viharos háborgása, amely azután elcsendesül és sima lesz a víz tüköre és mélysége újra beláthatatlan.

Mi a nemzet jogainak, alkotmányának, szabadságának megsértett haragjával jövünk össze a pozsonyi országgyûlésen, hogy elmondjuk sérelmeinket annak a királynõnek, aki bennünket még magyarságunkból is ki akart vetkõztetni; és ez a királynõ közénk hozza tehetlen kisdedét, könnyekre fakad és mi elfelejtjük sérelmeinket, tiprott jogainkat és lelkesedve kiáltunk föl: moriamur pro rege nostro!

Mi gr. Széchenyi István nagy eszméit hidegen fogadjuk és a hazaszeretet odaadó lelkesedé­sével rohanunk Kossuth után a vészbe. És azt az embert, akinek eszméire alig ügyeltünk, egypár év múlva megtettük: legnagyobb magyar-nak.

Arra a másikra pedig, akinek egy szava elég volt, hogy vagyont és életet áldozzunk érette, mert az õ személyében láttuk a hazát és a hazában csak az õ személyét: arra a másikra egypár év múlva ráfogtuk, hogy elvitte kincseinket, nyomorba taszította az országot, csakhogy önmagát megmentse, csakhogy õ gondtalan éljen idegen hazában.

Ma a rágalom hullámai elsimultak; a tengerszem újra tiszta. Kossuthhoz nem fér aljas gyanú; Széchenyi agyonhallgatott eszméi pedig lassanként a vérünkbe szivárogtak át.

Mert ez a sorsa minden érzelmi politikának. Hamar elhagyja magát ragadtatni: sokszor egy frázis elég arra, hogy vészbe, viharba sodorjon, és egy odavetett szó elég, hogy azt, akit szívünk egész melegével követtünk, megkövezzük és méltatlan gyanúval szennyezzük be.

Igaz, hogy idõ múlva elalszik a gyanú, visszatér a régi bizalom, s aki a gyanúban hitt, még csak nem is pirul el, mert rádisputálja magára, hogy csak azt mondta tovább, amit mástól hallott, anélkül, hogy amit mondott, elhitte volna. De azért az érzelmi politikusoknál a legnemtelenebb gyanú magvát is mindig hálás talajba lehet elvetni.

Szerencse, hogy az érzelmi politikával a politikai ösztön is mindig karöltve jár; ha pedig néha egyik a másik nélkül jelentkezik, elõbb-utóbb kiegészíti egymást, mint éppen Széchenyi István eszméinek önkéntelen elfogadásával történt.

*

Aki a nemzet idegenkedését Tisza Kálmán iránt, és ez idegenkedés mellett a néma hallgatást másként, mint ezen szempontokból ítéli meg, az ítéletében vagy igazságtalan lesz, vagy nem ismeri a magyar nemzetet.

II-ik Kákay Aranyos és az egyesült ellenzék hírlapjainak kórusa bánthatják, gyanúsíthatják Tisza Kálmánt; elmondhatják róla, hogy politikai svindler; hogy a taktika nagymestere; hogy rosszat tesz egyéni hajlamokból; hogy zsarnok; hogy kormányzása az erkölcstelenségek egész láncolata; a nemzet olvasni fogja véleményüket, a gyanú elhintett magva sok helyütt hálás talajra lel, mert hiszen, mondom, akadtak akik Kossuthra is ráfogták, hogy a nemzetet megcsalta: de azért se II-ik Kákay Aranyos, se a hírlapok összes kórusa nem dobja ki Tiszát a nemzet szívébõl, mint ahogy õ nem dobja ki szívébõl a nemzetet soha.

Azért a Tisza Kálmán politikája mégis csak a magyar nemzet politikája, s ha vannak akik nem tudnának vele haladni egy úton, azok nem tudnának a létezõ ellenzékek egyikéhez sem csatlakozni, mert a magyar nemzet politikájának ellenzéket csak a magyar nemzet politikája képezhet. Az egyenesen Tisza ellen Nem Tisza Kálmán programmal megalakult habarék-párt pedig politikai svindlerek, erkölcsi halottak és nagyravágyó üresfejek zagyvaléka, nem pedig a magyar nemzet politikáját a magyar nemzet politikájával ellenõrzõ oppozíció!

*

II-ik Kákay Aranyos, úgy fogja fel Tiszát, mint aki természeténél, vele született hajlamainál, szóval egyéniségénél fogva tesz rosszat.

Én úgy fogom fel Tiszát, mint akinek minden lépése azonosítható a nemzet gondolkozás­módjával, jellemével.

Tisza Kálmán egyénisége a magyar nemzet politikája; Tisza Kálmán politikája a magyar nemzet egyénisége.

*

Qui bene distinguit, bene docet.

E könyv nem akar rendszeres politikai tanulmány lenni. Fény- és árnyképek, odavetett gondolatok mozaikja ez csupán. Egészben véve: korrajz; részeiben: igyekszik megfejteni azt a sajátságos helyzetet, hogy a nemzetnek ez a része, amelyik elfordul Tiszától, miért nem fordul ellene? Hogy a nemzet, mely elégedetlen a kormánypárttal, miért nem leli otthonát sem az újonnan fúzionált ellenzékben, sem a függetlenek táborában? Miért nincs a nemzetnek pártja és a pártok mellett miért nincs ott a nemzet?

Igyekszik megfejteni annak az ellenszenvnek okát, amellyel a pártok (tehát nem a nemzet) Tisza ellen viseltetnek, s igyekszik elfogulatlanul ítélni úgy a kormányelnök, mint azok fölött, akik a kormányelnököt ítélik el.

*

A nemzet politikai ösztönére és érzelmi politikájára történt hivatkozásban megvan tán fölvetett kérdéseimnek megfejtése is.

Ami ezután következik, az csak indokolás.

És erõs meggyõzõdésem, hogy én, aki ismerem a magyar embert lelke legmélyében, józan elfogulatlansággal fogom tudni meghozni ítéletemet Tiszáról is, azokról is, akik Tiszának ellenségei.

És ha erõmben nem vagyok túlbízott, akkor könyvemet nem a nemzet kisebbségének, mint II-ik Kákay Aranyos; nem is a nemzet többségének, de az egész nemzetnek írtam.

I. AZ ORSZÁG PIÓCÁI

Gróf Lónyay. Kerkápoly. A Deák-párt bomlása

Hogy azt az ideges gyûlölséget, amellyel a volt Deák-párt tagjai Tisza Kálmán ellen viseltetnek, s amely fõindoka volt az ellenzéki frakciók párttá egyesülésének megérthessük és méltányolhassuk, vessünk egy pillantást a régi Deák-párt történetébe.

Mert ma csak az egyetlen Kaas Ivor van ott a számbavehetõ emberek között (a dii minorum gentium-mal úgy sincs dolgunk), aki a Deák-párt történetében alig játszott egyéb szerepet, mint hogy a gróf Lónyay Menyhért hizetett zsurnalisztája volt. Ez pedig azért nem érdemel különös említést, mivel gróf Lónyay Menyhértnek nagyon sok volt a fizetett zsurnalisztája.

*

Gróf Lónyay Menyhért azóta hosszú idõre visszavonult a politikai élet küzdelmeitõl. Csak most, a kiegyezési tárgyalások folyama alatt tett kísérletet, hogy szerepelhetne-e még azon a színpadon, amelyen egyszer már oly gyalázatosan elbukott, s amelynek õnála alig volt és alig lesz nagyobb komédiása valaha.

Báró Kaas Ivornak tehát voltak csendes percei is a Pesti Napló-nál, amikor Tiszát nem bántotta olyan epés rángatózással, mint ma teszi, amikor nem keresett ki minden alkalmat, hogy abból tõkét faragjon magának, nem annyira a kormány, mint inkább egyenesen a Tisza Kálmán személye ellen.

Egyszer azonban eszébe jutott, hogy õ Márkus Pistát megteszi képviselõházi jegyzõnek, s megkérte Tisza Kálmánt, legyen tekintettel az õ protezséjére. Hogy Márkus Pista nem lett képviselõházi jegyzõ, báró Kaas Ivor minden epéjét tengerré gyûjtötte, és akkor kiöntött vele a Pesti Napló-ban.

Tehát azok a szépen folyó jambusok, amelyekbõl az õ ügyes tolla a vezércikkek prózáját csinálja: mind a harag, a gyûlölködõ bosszúvágy és sértett hiúság által sugallvák; személyes, egyéni indokok íratják vele azokat a mérges piszkolódásokat a kormányelnök ellen, amelyek még mérgesebbek azóta, amióta gróf Lónyay Menyhért a politikai mozgalmakban újra szerepet akart osztani magának.

*

És amint személyes indokok vezetik Kaas Ivort a Tisza ellen irányzott gyanúsító támadások rendszerében, azonképpen személyes indokok vezetik azokat a párt-embereket, akik most az egyesült ellenzéket megalkották.

Sohasem volt arra példa a magyar történelemben és adja isten, hogy ne is legyen többé soha, hogy az ország uralkodó többségét asszimilálják annak vezérével, s hogy a többség, vagy a kormány által elkövetett hibákért a miniszterelnököt vádolják és tegyék minduntalan felelõssé.

A Deák-párt idejében a balközép lapjai és maga a párt, nem beszéltek se Deákról, se Andrássyról, Bittóról, Szlávyról, vagy a többirõl, csak akkor, ha éppen az õ személyes tetteik provokálták a felszólalást. Különben támadásukban vagy dicséretükben mindig a párt- vagy a kormány összességét, vagy az egyes szakminisztereket vették bírálatuk alá.

A Deák-párt különbözõ árnyalatainak orgánumai hasonló modort követtek akár a balközép eljárásának sokszor kíméletlen kritikájánál, akár saját pártjuk vagy kormányuk megítélésében. Csak mióta Tisza Kálmán áll a többség és kormány élén, azóta lett rendszerré az a kvalifikál­hatatlan modor, hogy az ellenzéki lapok per Tisza-regime, vagy még gyakrabban per Tisza úr beszélnek arról, ami politikai esemény történik.

Legyen ez azután a Tisza vagy más kezdeményezése, ez õelõttük egyre megy, járja folytonosan a Tisza úr mintegy kirívó igazolásául annak, hogy õk nem elvet, nem pártot, nem kormányt, de személyt támadnak, és hogy támadásuk az egyéni ellenszenv és rosszakarat mindenesetre szégyenítõ bélyegét viseli magán.

Mi ennek az általánossá lett személyeskedõ támadásoknak az oka?

Semmi egyéb, mint a süllyedésig hanyatlott Deák-párt politikai erkölcstelenségének elszomo­rító folytatása.

*

Nagy mértéke a gyûlöletnek és még nagyobb foka a politikai erkölcstelenségnek kell ahhoz, hogy emberek, akik a politika terén lehetlenné tették magukat, megbontsák a parlamenti pártokat és fuzionáljanak velük ellentétes elemekkel csak azért, mert reménylik, hogy majdan a nemzet bizalmával tiszteli õket meg; s ezen az alapon megbuktatják s azután megsemmisítik Tisza Kálmánt.

Nagy politikai erkölcstelenség kell ahhoz, hogy egy újonnan alakult párt, amelyik alakulását egészségesnek szereti nevezni, politikai akcióját azzal kezdi meg, hogy a legnemtelenebb hazugságok, mondvacsinált hírek világgábocsátásával akarja az uralkodó kormány és többség népszerûségét aláásni.

Pedig az egyesült ellenzéknek ez a taktikája.

Mikor a kiegyezés Ausztriával végleg megkötöttnek lõn jelentve, a Pesti Napló jól értesült körökbõl azt a hírt hozta forgalomba, hogy Széll Kálmán le akarta tenni tárcáját, mert a kiegyezés befejezésével nincsen megelégedve.

Ugyancsak a Pesti Napló idõnként mint a Tisza kormány és Tisza úr népszerûtlenségének eklatáns bizonyítékát emlegette, hogy: a zalaegerszegi, vagy egyik s másik szabadelvû kör, miután Tisza úr politikáját föltétlenül kárhoztatja, feloszlott.

Természetesen egy szó sem igaz az egészbõl, hanem a régi Deák-párt tekintélyesei az õ régi politikai erkölcseiket gyakorolták csak tovább az efféle hírek terjesztésével.

Az ország érzi ezt és éppen azért ha itt-ott feloszlott is egy-egy szabadelvû kör, de egyesült ellenzék klubja nem alakult sehol.

*

Hogy is merik a Deák-pártnak az egyesült ellenzék akcióját intézõ némely tagjai ilyenek után Tiszát vádolni szédelgéssel, taktikával és politikai immoralitással!

Hiszen amit õk Tisza ellen elkövetnek, az többé nem ellenzékeskedés: az parlamenti kofálkodás és a legnagyobb szemtelenség, amit tisztességes országban tisztességtelen emberek elkövethetnek.

Utoljára is oda jutnak - ha már nincsenek ott -, hogy a nemzetben Tisza iránt rokonszenvet ébresztenek, magukat pedig megutáltatják. Lejártakká lesznek, mielõtt szerepelhettek volna.

*

Bántják Tiszát a kiegyezésért.

Tehetik, hiszen a kiegyezés csakugyan rossz. De hogy jobb, mint amilyet õk csináltak, mikor a nemzet vérét, vagyonát, gazdagságát, mindenét még ki nem szipolták, mikor még szûzen álltunk szemközt Ausztriával, az minden józan gondolkozó elõtt kétségtelen.

Koldusbotra juttattak, bukásukban az ország megvetése kísérte õket; kivették kezünkbõl és saját önzõ céljaikra használták fel az anyagi elõnyt, és most még merik arrogálni maguknak, hogy õk jobb kiegyezést tudtak volna csinálni!!

Õk? Nevetséges!

*

Emlékezzenek csak vissza az elsõ magyar kölcsönre.

Nem volt még adósságunk, hitelünket a legelõnyösebben értékesíthetjük vala, és akkor kiküldi Lónyay Kiss Miklóst Párizsba és köt olyan kölcsönt, amelyik bizony rosszabb, bizony hátrá­nyosabb annál, amely Tisza Kálmánnak az ország hitelvesztettsége miatt a legrosszabbul ütött ki.

S így, ha a Tisza Kálmán kölcsön-mûveletei ellen Kiss Miklós opponál, aki Lónyay mellett százezreket szerzett magának és kényelemben él, elsõ szerelme Párizs kebelén, ezt még lehetne érteni.

De hogy Lónyay gróf és mellette azok az emberek opponálnak, akik a Lónyay elsõ kölcsönét megszavazták, ez már csak abban a példátlan cinizmusban leli magyarázatát, amelyik azokat az urakat hatalmuk hét esztendeje alatt mindig jellemezte.

*

Ha az a zsidó asszony csinálna oppoziciót a Tisza kormányban uralkodó gazdálkodás ellen, akinek no, természetesen Kerkápolynén és a férjen kívül a honvédség silány mundurját köszönjük, ezt megint lehetne érteni.

De hogy Kerkápoly opponáljon a mostani rossz pénzügyi gazdálkodásnak; hogy õ akarja nagyban és egészben reformálni a mi közgazdasági és pénzügyi állapotainkat; õ, akinek pénzügyminisztersége alatt az államkincstárban gyakran 5000 frt nem volt egy rakáson; õ, aki egy bizonyos vasutat tízezer forintnyi jogos követelésére csak akkor fizetett ki, mikor ez már pörrel fenyegetõzött, s akkor is úgy, hogy még a Lánchíd jegykiadó-kasszáiból is elõ kellett kutatni a piculákat sõt a félkrajcárosokat és kocsiszámra vitték a rézpénzt Budára, hogy ez a 10 000 frt összegyûljön, és ma ez az ember tart országot reszkettetõ beszédeket rossz pénzügyi gazdálkodás ellen ez már abszurdum.

*

Egyébként ne panaszkodjunk, mert a Kerkápoly pénzügyminiszterségének mégis van egy haszna.

A fõváros egy egész utcát kapott a Kerkápoly házaiból.

Ma Csillag-utcának hívják, de a háládatos utókor bizonyosan Kerkápoly-utcának fogja idõvel keresztelni.

*

Így vagyunk a sokszor megpanaszolt adófölemelésekkel.

A nemzet nem bírja a nagy terheket. Az adók olyan magasak, amilyenek sehol más országban.

Nos, ki hozta javaslatba az adófelemeléseket? Ki proponálta az adóknak olyan magasra fölcsigázását, hogy mint példátlan nagyot emlegeti mindenki?

A Bittó-minisztérium!

És ki tette szükségessé ezt a nemzet testébe markoló, tõkét emésztõ adófelemelést?

A Deák-párt gazdálkodása!

Tisza Kálmán csak magáévá tette a Bittó-minisztérium által beterjesztett javaslatokat, mert szüksége volt reá; az ország nem élhetett meg másképpen.

És ma Bittó meri Tiszának szemére vetni, hogy azokat az adókat, amelyeket az õ minisztériuma proponált minek hozta be, hiszen a nemzet nem bírja elviselni!

Dehát minek proponálta?

Különben akárki proponálja is, a magas adókért a felelõsség Tisza Kálmánt sohasem fogja terhelni.

*

A deficitünk apad. Az pedig, hogy a deficit kevesbedjék, életérdeke ennek az országnak.

Nézzük csak Kerkápolynak egy-egy pénzügyi expozéját. Még aki csak olvasta is, elhiszi neki, hogy csupa boldogság, csupa irigyleni való jólét uralkodik nálunk, aki pedig azt, amit olvasott, Kerkápolytól hallotta elõadva, megesküszik rá, hogy sose volt és sose lesz deficitünk.

Persze csak nagyban és egészben, mert apró részleteiben megütötték biz azok a 40-50 milliócskát minden esztendõben.

De hát Kerkápoly ránk disputálta, hogy nincsen deficit! Pedig volt nagyban, mivelhogy az egyensúlyt helyreállítani Kerkápoly nem bírta egészben.

*

Ma a kormány legalább õszintén feltárja a pénzügyi helyzetet. Elmondja, hogy: várok ennyi jövedelmet, lesz a kiadásom ennyi. Ha csalódik egypár millióval, az nagyon természetes, miután nálunk a jövedelmek befolyása mindig bizonytalan. Az idõjárástól és a terméstõl függ, telik-e adóra.

De emlékezzünk csak vissza a Lónyay pénzügyminiszterségére. Azon Lónyayéra, aki ma a pénzügyminiszter tételeinek még valószínûségét is megtagadja.

A nemes gróf összeállította büdzséjét úgy hogy sokkal kevesebb jövedelmet irányzott elõ, mint amennyinek a legrosszabb körülmények között befolyni kelletett. Ha aztán plusz volt a bevételekben, Lónyay fennen kérkedett vele, mintha az az õ érdeme lenne. És ezek mellett a fényes eredmények mellett mindjárt az elsõ kölcsönével fiascot csinált.

És oda vitte az országot az õ államférfiúi bölcsessége, hogy miniszterelnök korában társai véd- és dac-szövetséget kötöttek ellene, s úgyszólván kényszerítették õt a lemondásra.

Ezt ugyan nagyon jól tették; használtak vele az országnak, de annál többet ártottak aztán azzal, hogy a véd- és dac-szövetségnek egyik pontja értelmében az egész minisztérium együtt maradásra kötelezte magát. Így történhetett meg, hogy jó ideig nem lehetett még csak azt sem keresztülvinni, hogy egyes tárcákban álljon be változás, s így maradt az ország nyakán pénzügyminiszternek Kerkápoly Károly.

*

Utoljára is maga a párt találta tûrhetetlennek az õ gazdálkodását, és megbuktatták. Bukása után ugyan siettek neki bizalmat szavazni, de hát ez már a Deák-párti erkölcsök egyik jellemzõ vonása.

*

Eszembe jut az a nap, mikor a házban búcsúbeszédét tartotta. A lapok tele voltak az õ eljárásának korholásával, sõt szidalmazásával. Különösen egy tekintélyes német újság ítélte el tudatlanságát és könnyelmûségét.

Ez volt reggel.

Tíz órakor el kezdett Kerkápoly beszélni. Beszélt délutáni 1 óráig; és ennek a tekintélyes német lapnak a szerkesztõje a beszéd végeztével kirohant az országházból, kocsiba vetette magát, hajtatott egyenesen a szerkesztõségbe és az esti lapban már lehetett olvasni, hogy nyomorult viszonyaink között a bajból mégis csak Kerkápoly mentheti meg az országot.

*

Hatalmas bizonyítéka annak, hogy Kerkápoly olyan kitûnõen tud beszélni, mint gorombás­kodni.

Mindkettõt nagyban és egészben.

Ha már felhoztam, hogy Lónyai grófot minisztertársai a szó szoros értelmében kimarták körükbõl, nem hallgathatom el, hogy az iránta uralkodott ellenszenvnek egyik oka a nemes gróf példátlan gõgje volt.

És II-dik Kákay Aranyos Tisza Kálmánt mondja gõgös embernek! Pedig hát Tisza Kálmán gróf Lónyay Menyhérthez képest a megcsontosodott alázatosság.

*

De térjünk vissza a kiegyezéshez.

A Deák-párt, noha az ország anyagi erejének teljében volt, a kiegyezésnek éppen a legnehezebb részeit hagyta megoldatlanul. Tisza Kálmánnak tehát sokkal nehezebb feladat jutott most, az ország anyagi nyomora közepett, mint amilyen a Deák-párt föladata volt akkor, midõn a birodalom másik felével egyezkedni kezdett, s midõn amellett, hogy vagyonilag jól álltunk még pressziót is gyakorolhattunk Ausztriára.

És ha Tisza Kálmán a keigyezést mégis elõnyösebben kötötte meg, mint õk, olyan érdemet szerzett vele magának, amelyet lehet talán el nem ismerni, de ócsárolni nem szabad.

Hiszen maga báró Sennyey Pál megmondotta, hogy annál, mint amennyit Tisza elért, õ sem tudna nagyobb eredményt kivívni.

Nem ártana, ha ez néha eszébe jutna az egyesült ellenzék konzervatív elemeinek.

*

Sennyeynek, mint széles látkörû s politikai tapintattal bíró államférfiúnak tényleg be kelle látni, hogy amit Tisza Kálmán Ausztriától nyert, az a megnyerhetõk maximuma.

Nemcsak azért, mert mint érintettem a volt Deák-párt a kiegyezés legnehezebb kérdéseit hagyta megoldatlanul, de azért is, mert Sennyey és pártja nem egyszer hivatkoztak az országházban arra, hogy õk a Deák-párt országpusztító politikájának nem részesei.

Tehát Sennyeynek, mint politikus- és államférfinak tudnia kellett, hogy éppen ez az ország­pusztító politika, melynek õ és pártja nem részesei, tette lehetetlenné a kiegyezésben minden a Tiszáénál csak egy hajszállal is elõnyösebb alku megkötését.

Hogy mi volt ez az országot pusztító politika, amelynek reszességét a konzervatív párt és vezére annyi eréllyel és szívóssággal utasították el maguktól, minek ismételjem.

Fájó, vissza-vissza síró emléke az még minden hazafinak.

Pazar hivatalosztogatás a protekcionált léhûtõk egész rajának.

Vasúti koncessziók könnyelmû engedélyezése a tüskön-bokron igen-t szavazó képviselõi hûség jutalmazásának.

Erdõ-üzletek, amelyek közbotrányt okoznak.

A keleti vasút ügyei, amelyben az elfogatásokat elrendelõ képviselõházi határozat ma is az érdekeltek feje fölött lebeg.

A fiumei hajógyár dolga, ahol Lónyay vád alá helyezését évek múlva kell indítványozni.

Adósságok adósságra halmazása, meggondolatlan könnyelmûséggel, sokszor az ország megalázásával és a hitelt közvetítõ szenzálok gazdagodásával.

A pártot vakon követõ képviselõk- és azok atyafiságának, ismeretségének, rokonságának egy-egy eldobott konc, amelynek sokszor nagy értékét az ország népe ma is izzadja.

Törvények, amelyek ha az ország anyagi- és szellemi fejlõdésének nem ártottak bizonyosan ma sincsenek életbe léptetve; ha pedig életbe léptetvék, csak egyengették az utat az anyagi megsemmisülés felé.

Koldustarisznya az ország nyakában és becsületes pénzügyminiszterek milliókkal gazdagodása.

A párt elemeinek személyes érdekek körül való csoportosulása, amely szétzülléssel fenyegeti a párt-összességet: hogy e szétzüllõdés meg ne történjék, hízelegnek a személyes érdekeknek. E hízelgésben mindig van része az anyag-nak, s természetesen mindig az ország rovására.

Az adók emelkednek. Az elégületlenség általános és megkezdõdik az embervásár.

Lónyay százezreket költ a választásokra. Ígér, ad, fizet, vesz. Teremt magának közvéleményt. Alapít lapokat, amelyeket dotál példátlan gazdagsággal. A Korunk a rendelkezési alapot rövid fennállása alatt majdnem 60.000 frtig vette igénybe. A vidéki lapok boldog-boldogtalanja az ország pénzén dicséri a kormányt. A sajtó-iroda tagjai úsznak a jólétben, mert szerteszét küldött cikkeiket tetszésük szerinti felszámításban fizeti a dispozicions-fond.

Más országokból ideszármazott szédelgõk céljainak könnyelmû, sokszor bûnös elõmozdítása.

Részvénytársaságok alakítására lázas sietséggel adják ki az engedélyeket. A minisztériumok hivatalnokai még éjjel is a bürókban dolgoznak a jövevény piócák ügyében ezek által megfizetve.

A kormány látja, hogy ez többé nem a hazai iparnak fejlesztése, de gyalázatos üzelmek, amelyek végre is megölik a hazai ipart. A kormány látja, hogy a részvénytársaság-alakítási engedélyeket világot csaló svindlerek öngazdagodásukra használják, és amint megkapták, tovább adnak rajta jó áron. A krach elõre veti árnyékát. A pusztulás vijjongó elõhírnökéül egy-egy csõd ijeszti a nép hiszékenységét és inti tartózkodásra e lelketlen gazemberektõl. És a kormány még ekkor is adja ki egyre az engedélyeket, noha már kevesebb számban, nem azért, mert nem akarna többet adni, hanem mert akik teleették magukat nem vágynak újabb engedélyre, akik pedig újabb engedélyt kérnek, tartanak tõle, hogy már nem ehetik tele magukat.

Belügyi dolgaink elhanyagoltatnak, mert a fõ cél nem az ország érdekeinek elõmozdítása, de a többség fenn- és együtt-tartása, míg utoljára megbuknak valamennyien alulról.

A sajtó nem hunyhat többé szemet a nemzet forrongó elégületlensége elõtt. A párt tagjai maguk teszik mind gyöngébbé, mind lazábbá azt a kapcsot, amelyik õket együtt tartotta, mert érzik, hogy nem sokat várhatnak többé a kormánytól.

És így történik, hogy kezdenek alakulni személyi frakciók. Kiki csatlakozik ahhoz, akitõl majdan bekövetkezõ jobb idõkben újra hasznot remél.

Sennyey Pál, anélkül, hogy még nyíltan pártot alkotna, lassanként körülvéve látta magát övéi által.

Gr. Lónyay Menyhért külön orgánumot tart magának a Reform-ban; szubvencionálja a lapot bõséggel és személyes barátait együvé csoportosítja. Látja, hogy e bábeli zûrzavarban neki, aki szeret a zavarosban halászni, még jövõje van. Embereinek a Lónyay-párt elnevezése ellen tiltakozik ugyan, de olyan modorban, hogy a tiltakozás csak megerõsíti egy Lónyay-párt létezésérõl uralkodó általános véleményt.

Kerkápoly feszültségben van Lónyayval, de neki is megvan a maga egypár satelles-e, akik azonban vele együtt szerényen meghúzzák magukat.

A nemzet pedig torkig lakott a nagy honboldogítással és látja, hogy ez a gazdálkozás nem egyéb, mint a rongyos szegénység meztelenre vetkõztetése, s méltó felháborodásában elõkészíti 1875. február 3-át.

*

A politikai erkölcsök ilyen süllyedése után lehet-é csodálni, ha a magyar ember inkább a Bach-korszakot óhajtotta vissza magának, semhogy tovább nyögjön e haszonlesõ politikai szédelgõk tûrhetetlen igája alatt.

II. A SORS HUMORA

Embervásár. Szédelgések. Egy koncesszió ára. Öt forinttól 60 000-ig.
A hiúz és róka szövetsége. Elv-föladás

A sorsnak néha nagyon keserû humora van. A Deák-párt nem akarja belátni sem azt, hogy az országot a hanyatlás lejtõjére taszította, sem azt, hogy az anyagilag tönkre juttatott nemzet irtódzik az õ uralmuktól és hét esztendeig görcsösen ragaszkodik az uralkodás elõnyéhez. S azok, akik a hatalmat alig akarják kezükbõl kiadni, ma cinikus vakmerõséggel dobják oda Tisza Kálmánnak, hogy egyéni hiúságáért föláldozza az ország érdekeit, és nem akar lemondani.

Õk, akik a hatalomhoz egyéni haszonlesésbõl ragaszkodtak, ezzel a bûnnel nem merik vádolni Tisza Kálmánt, hanem elkeresztelik hiú embernek, aki mindent alárendel miniszteri tárcájának.

Hát nem a sors humora-é ez?

Tudjuk, hogy a Deák-párt a kiegyezési kérdésekben az engedékenység legszélsõ határáig ment el.

Deák Ferenc politikai mûködése és egyénisége ma már a történelemé. Én halhatatlan érdemeibõl nem akarok semmit levonni, de az igazság érdekében azt hiszem, elmondhatom, hogy Deák Ferenc mindenbõl opportunitási kérdést csinált, és engedett mindenben. Nem azért, mintha talán a hazára nézve üdvösnek tartotta volna némely dolgok Ausztria javára hajló opportunus megoldását, de mert károsabbnak hitte a joghoz netáni merev ragaszkodásból eredhetõ súrlódásokat. Utolsó idõben pedig az öreg úr már csak eszköz volt a róla nevezett párt némely embere kezében.

És ma mégis Tisza Kálmánt vádolják engedékenységgel azok, akik nagyon is jól tudják, hogy Deák Ferenc maga volt az engedékenység folytonossága.

Hát nem a sors humora-é ez?

*

Mikor a Deák-párt sötét múltját néha-néha fel szokták emlegetni, azok, akik találva érzik magukat, ma azzal védekeznek, hogy a balközép magatartása az oka baklövéseik legnagyobb részének. Ebben a nézetben van II-ik Kákay Aranyos is.

Ma, három év után a balközépet vádolják politikai bûneikért; azt mondják, az ellenzék megtartása akadályozta õket abban, hogy jót tegyenek, s ezen magatartás elleni védelmük kényszerítette õket rosszra, mert hogy Tisza és pártja ellen fedezzék magukat, egyeseket az ország rovására túlságos kedvezményekkel halmoztak el. Míg három év elõtt, hét éven keresztül mindig azt hajtogatták, hogy a balközép kormányképtelen; tehát nincs tõle mit tartani.

Hát nem a sors humora-e ez is?

*

És nem a sors humora-e, hogy ma azok az emberek képezik Tisza Kálmán ellen a leghevesebb oppoziciot, akik, mint a Deák-párt fõszerepvivõi, a nemzet szívébõl ki vannak szakítva örökre. Nem a sors humora-é, hogy Kerkápoly Károly, aki tisztességes pénzügyi mûveletre nem volt képes, akit a franciák vezetésében a legnagyobb járatlanság jellemez, és aki a sínlõdõ ország elszegényedéséhez a kegyelemdöfést adta meg ma nagy képpel akarja bebizonyítani, hogy õbelõle milyen jó pénzügyminiszter válnék!

Tán bele akarna tanulni még egyszer, mint minisztersége elsõ idejében.

Arról volt szó, ki legyen a pénzügyminiszter. Andrássy elõállt vele, hogy:

- Kerkápoly lesz a legalkalmasabb ember rá.

- De hiszen nem ért a pénzügyekhez! vetették az ajánlat ellen.

- Nem baj: majd beletanul.

És Andrássynak ez a válasza tette meg Kerkápolyt pénzügyminiszterré!

*

Nem a sors humora-e, hogy gróf Lónyay Menyhért, akinek minden költségvetési elõirányzata a hazugságok láncolata volt, rátámadt a pénzügyminiszterre, hogy tételei megbízhatatlanok.

Nem a sors humora-e, hogy ezek az erkölcsi halottak ma olyan kérkedõ vakmerõséggel akarnak az ország baján segíteni, mint hogyha az országot nem õk taszították volna bajba.

*

És nem a sors humora-e, hogy a volt Deák-pártnak egyesült ellenzékké fûzõdött matadorjai fölteszik a magyar nemzetrõl, hogy õket még valaha az életben számba veszi.

Ennyi cinizmus láttára a léleknek föl kellene háborodni és kétségbe kellene esni a magyar nemzet jövõjén, ha nem tudnók, hogy a sors gyakran megenged magának ilyen keserû tréfákat.

*

A Deák-párt vádolta az ellenzéket, hogy akadályul szolgált a nagyszabású reformalkotásoknak; s ma az ellenzékké lett Deák-párt mit csinál?

Hogy hazudik képtelen dolgokat, s ráfog Tiszára olyan célzatokat, amelyek a miniszter­elnöknek esze ágában sincsenek, hagyján.

Hogy rágalmaz és fölhasználja a legparányibb téntafoltot, amibõl a nemtelen gyanúsítás segé­lyével gyöngítheti a többség erejét, erre sincs szavam, mert ezt és azt egyaránt természetesnek találom.

Ez a lesüllyedt Deák-párt politikai erkölcstelenségek logikája, mint ahogy az ellenzéki frakciók egyesülésének fõoka ebben a sokszor említett politikai erkölcstelenségben gyökeredzik.

A hazugság és rágalom rendszerré lett folytonosságát tehát el sem ítélem, mert nem tudnám mit mondjak akkor a fuzionált oppozició parlamenti szerepléséhez?

Alkotmány-ellenesnek bélyegzik Tisza Kálmánnak a népgyûléseket szabályozó rendeletét. S Tisza csak szabályozza a népgyûléseket, s ez kötelessége; de õk hatalmuk teljében betiltották a politikai köröket, amihez nem volt joguk.

Hát becsület ez, hazafiság ez, politikai tapintat ez, ma a népgyûlések szabályozása ellen opponálni? és opponálni nekik, akik a véleményszabadságot nyomták el az erõszak fegyverével?

Legyünk õszinték és valljuk meg, hogy azon erõszakoskodó excessusok után, amelyeket a budai Szent György-terén a decemberi népgyûlés csõcselékjei maguknak megengedtek, s amelyekért a felelõsséget a népgyûlés intézõi magukról siettek elhárítani, akár Simonyi Ernõ, akár Simonyi Lajos báró nem fogják-é a népgyûlések megtartását éppúgy szabályozni, mint Tisza Kálmán szabályozta?

Nem is ez fáj ezeknek az uraknak, hogy a népgyûlések megtartása szabályozva van, hanem, hogy a népgyûlések szabályozása által az õ személyes törekvéseik vannak korlátok közé szorítva.

Decemberben is õk izgatták a népet odáig, hogy az megrohanta a miniszterelnöki palotát. Mert nálunk és mindenütt a népakaratnak a vezetõk adnak irányt, s miután Kaas Ivor és Helfy, mert a többi, nem tudnák a lelkükön elviselni, hogy a népakarat tisztességes, méltóságos nyilvánu­lásáért felelõsséget vállaljanak, mert éppen ellenkezõ a céljuk, elnevezik alkotmánysértésnek azt a rendeletet, amelynek érvényesítése esetén õk alkotmány-sértéseket el nem követhetnek.

Nem a sors humora-é ez is?

De menjünk tovább, s nézzük azt a másik vádat, amelyet a volt Deák-párt, ma egyesült ellenzék, meggondolatlan könnyelmûséggel dob Tisza Kálmán szeme közé.

Értem a muszka szövetség vádját.

Még akkor is, ha keleti politikánk csakugyan a muszkáknak kedvezne, jogosult-é e vád Tisza Kálmán személye ellen, aki csak a törvény által engedett korlátok között érvényesítheti az ország befolyását a külügyi politika intézésére, és akiben bizonyára van annyi hazafiság, hogy ha a nemzet akaratának érvényt szerezni nem bírna, letenné tárcáját.

Próbálják meg utána azok, akik mikor az ország urai voltak, nem hogy a nemzet akaratát figyelembe tudták volna vétetni, de azt sem bírták kivinni, hogy a monarchia külképviseletében Magyarország is elismertessék valaminek.

Egymást érték a panaszok a Deák-párt idejében, hogy a monarchia nagykövetei és konzu­látusai k. k. österr. Gesandtschaft vagy k. k. österr. Consulat-nak nevezik magukat: pecséteik ezen köriratot viselik: sõt köttetett szerzõdés a közös külügyminisztérium által, amelyben Magyarország neve meg sem volt említve.

Ha jól emlékezem, tán éppen ezen szerzõdés provokálta az országházban azt az elkeseredett vitát az és fölött.

S ma ezek az emberek, akik Magyarország külügyi befolyását még a formában sem voltak képesek megóvni, merészelnek szemrehányásokat tenni Tisza Kálmánnak, hogy az ország akaratát a lényegben nem bírja érvényre emelni.

Nem a sors humora-é ez is?

*

És ha még igazuk volna! ha a kemény vádak az alaposságnak csak némi látszatával bírnának, meg lehetne magyarázni a túlzásokba hajtott elkeseredés kíméletlen kifakadásait.

De hírlapi kofálkodás, eszeveszett irigység, országbolondítás az egész muszkaszövetségi vád.

Hiszen ma már tudva van, hogy Erdélyben és Dalmáciában védelmi elõkészületeket teszünk az eshetõleges muszka invázió ellen. Ma már muszka-barát lapok nyíltan támadják monarchiánk keleti politikáját és mindezek dacára a volt Deák-párt meggondolatlanul kürtöli világgá, hogy: íme, Boszniát okkupáljuk a muszka javára.

Ha ez így volna: ha mindazon támadások, amelyek Tisza ellen az egyesült ellenzék által napról napra intéztetnek csak felében lennének igazak, akkor egész bátorsággal dobhatnók Tiszának szemébe a leggyalázatosabb címet, teljes joggal nevezhetnõk õt hazaárulónak!

És van-é valaki, aki még csak gondolatban is képes legyen feltenni ilyen bûnt arról az emberrõl, akinek politikai múltja éppen úgy, mint politikai jelene maga a megtisztult hazaszeretet, az ország érdekeinek és javának szívén-hordozása és a haza jólétének, a haza virágzásának, a magyar nemzet faji erejének gyámolítása és emelése.

Ezért van aztán, hogy a nemzet érzelmi politikusai kezdetben mohón falták a muszka-szövetség idétlen vádját és hidegen fordultak el a kormányelnöktõl: míg ma a nemzet józan politikai ösztöne Tisza felé hajtja azokat, akik elfordultak tõle s a Deák-párt nemtelen fegyverei ártalmatlanul puffognak a végtelen semmiségbe.

*

Igenis a Deák-párt fegyverei!

Mert az egyesült ellenzék korifeusai egytõl egyig a volt Deák-párt azon szerepvivõi, akik hét évi gazdálkodásuk által Magyarországot csaknem a végbukás szélére juttatták. Szilágyi Dezsõ, a kis Pulszky, Pacolay, Lónyay, Kerkápoly Károly, Somssich, Bittó, emg a többi mind a vesztett hatalmat sirató s újra uralkodni vágyó egyéniségei a habarékpártnak, akik mert nem tudják Tisza Kálmánnak megbocsátani, hogy szegõdött bérért osztott konchoz nem jutottak, ma bosszújok, epéjök egész tengerét okádnák a miniszterelnökre, s a régi Deák-pártot jellemzõ álnoksággal intézik orgánumaikban Tisza ellen a rendszeres támadásokat, úgy levén meggyõzõdve, hogy a szabadelvû pártot és uralkodó kormányt õk is alulról fogják megbuktatni, mint ahogy Tisza õket buktatta meg.

Csakhogy e jó urak egyben nagyon csalatkoznak. Abban, hogy õket Tisza buktatta meg.

Nem igaz.

Alulról buktak, a parlamenten kívül; buktak a lételét féltõ nemzet utálatában. A parlamentben Tisza csak eszköze volt a parlamenten kívüli nemzet akaratának.

S ha most arra számítanak, hogy Tiszát úgy fogják elbuktatni, mint ahogy õk elbuktak, nagyon csalatkoznak. Elõször, mert a nemzetben van ugyan elégületlenség a kormány és a többség ellen ma is, de ezen elégületlenség tolmácsolására ma nincsen párt a parlamentben. S másod­szor, ha volna is, a pártnak nincsen meg az a vezére, akinek a nemzeti elégületlenség kezébe merje adni a zászlót, amely után az alakulandó vagy megalakult többséget kövesse. Arra a zászlóra pedig, amelyet õk lobogtatnak, higgyék el nekem, nem az van felírva, hogy: e jelben gyõzni fogsz, hanem az, hogy: e jelben elbukol.

*

Nem írok én védelmet a Tisza ellen intézett támadásokra. Nem írok mélyreható politikai tanulmányt; írok egyszerûen korrajzot, s így nagyon is könyvem keretébe tartozik azon tény konstatálása, hogy az egyesült ellenzékben a volt Deák-párt támadt fel, s hogy éppen ezért a habarékok politikája: személyes gyûlölet Tisza ellen, aki nézetük szerint hatalomra jutván õket mellõzte; vagy, hogy fájdalmaikat igaz nevén nevezzem, nem ültette õket a húsos fazék mellé.

Mert ezek az urak a hatalmat húsos fazéknak képzelik, amibõl kölcsönös elnézés mellett kiki tetszés szerint hízlalhatja magát.

Tagadják el, hogy nem így van. Tagadják el, hogy nem: hinc illae lacrimae. Hiszen amit tesznek, írnak, vagy mondanak, minden szavuk, minden betûjök erre a fájdalomra vall.

Vezércikkeket szentelnek annak, hogy a kormány három Móricznak adott hivatalt.

Az a hivatal!

Boldog idõk voltak ugyé, mikor õk három Móricz helyett háromezer nem Móriczot juttattak zsíros falatokhoz. Boldog idõk voltak, mikor kibukott Deák-párti képviselõk noha a kormány pénzét, amelyet újra megválasztásukra kaptak, a saját személyükre költötték el, s azzal meg lesznek-é választva vagy nem mitsem törõdtek és elbuktak, de azért bukásuk után is fényesen tudtak Pesten élni hivatalosztogatásból.

Ismertem közülök egyet, kíméletbõl nem mondom meg, kicsoda, akinél egymást érte az ember, hogy egyiknek ezt az állást, másiknak azt az engedélyt szerezze meg ismeretes befolyásánál fogva.

Az ismeretes befolyású képviselõ mosolyogva kérdezte tõlük:

- Mit ad érte?

- Ezer frtot.

- Legyen nyugodt. Egy hét múlva kezében lesz az engedély.

És egy hét múlva kezében lett.

S ma mégis arról szól a nóta, hogy három Móricz hivatalt kapott: három Móricz, aki végre is a hivatalát kezeli annyi ügybuzgósággal és lelkiismeretességgel, mint amennyivel az a száz és száz tehetetlen öregúr, aki törvényszéki bíróvá lett, s rövid idõre rá illõ nyugdíjba helyeztetett, csak azért, emrt a Deák-pártnak buzgó kortese volt valamennyi.

*

Vagy, hogy még egy közelebb esõ példát mondjak, nézzük a hivatalos lap történetét.

Gyakran képezte fölszólalás tárgyát az országgyûlésen is, hogy a hivatalos lap bérlete az Athenaeum részvénytársaság monopóliuma. Volt rá eset, hogy egy pályázatnál a kormány elõnyösebb ajánlatot kapott, mint az Athneaeumé, és a Budapesti Közlöny-t mégsem a nagyobb ajánlattevõ nyomatta, mert a belügyminiszter, hogy saját szavaival éljek: több garanciát látott a kevesebb ajánlatot tevõben a többet ígérõnél.

Arra is volt eset, hogy a hivatalos lap bérletére beérkeztek az ajánlatok egynek kivételével. A lejárati idõ utolsó percében ez az egy szerzett magának valahonnan egy Asmódit, s e pajzán sánta ördög segítségével megtudta, hogy a beérkezett offertek hogy szólnak.

A be nem érkezett egy aztán 5 frttal többet ígért, mint a legtöbbet ígérõ, és a hivatalos lapot tovább is az Athenaeum nyomatta.

De hajh! Tisza Kálmán minisztersége alatt Asmódi újra üvegbe került és az üveget nem lehetett összetörni. A hivatalos lapot még mindig az Athenaeum nyomtatja ugyan, de 60 000 forint évi bérösszeggel drágábban, mint ezelõtt.

És ez a hatvanezer forint olyan zokon esik az Athenaeumnak, hogy azóta a Pesti Napló minden vezércikke csupa zokogás, minden entrefilet-je egy-egy krokodilkönny, amivel ezt az országot siratják, amelyet Tisza Kálmán úgy tönkre tett.

Hát nem a sors humora-é ez is?

Szegény ország!

Szegény Athenaeum!

*

Egyébként régen megírott, sokszor elmondott dolgok már ezek. Én csakis azért hoztam föl, mert ott, ahol annyi soha nem hallott újdonsággal állunk szemközt, mint a II-ik Kákay Aranyos könyvében, jól esik egy kissé emlékezni régiekrõl.

*

Szükségel-e még több igazolást, hogy az egyesült ellenzék elkeseredett magatartása Tisza Kálmán személye ellen abból ered, mert a volt Deák-párt azt hiszi, hogy õket Tisza Kálmán személye buktatta meg, s mert a fúzióhoz csatlakozás által remélvén, hogy a hatalom elõnyeiben osztozni fognak reményeikben csalódtak.

Ha még szükséges, elmondhatjuk, hogy õk Tiszában a saját bûnüket, a hatalomvágyat támadják. Pedig Tisza készséggel átadja helyét akárkinek és akármikor, csak kormányképes párt és többség kezébe tehesse le a hatalmat.

Õk Tisza Kálmán személye ellen nyíltan kimondják, hogy a balközép rovására a fúzió után a volt Deák-pártot egészen negligálta.

Ez ugyan megint alaptalan ráfogás, mert hiszen a szabadelvû párt elemei között akárhányat találunk a volt Deák-párt józan és hazafias tagjai közül, s Tisza csak azokat negligálta, akiket az ország közvéleménye egyhangúan elítélt és akiknek túlsúlya a volt Deák-pártban elõször dekomponálta, azután lejáratta és végül megbuktatta a volt Deák-pártot.

De ha úgy lenne is, amint õk mondják, bûnül róható ez föl Tiszának? Hiszen a nemzet bizalma nemcsak a Tisza személyében, hanem a Tisza pártjában is összpontosult. A fejedelem Tisza Kálmánt nem a Deák-párt vezetésére állította miniszternek, hanem miniszternek állította azért, mert többség volt a háta megett, amely többség a Tisza pártja, a volt balközépbõl nyerte erejét, s így ha Tisza saját pártját favorizálta is, csak okosan, józan számítással és kötelességszerûen cselekedett.

Hogy mennyire a volt Deák-párt akar feltámadni az egyesült ellenzékben, kirí abból a kacérkodásból is, amelyet egyik-másik lap a szabadelvû-párt azon tagjaival ûz, akik a néhai Deák-párt kebelében szerepet játszottak, noha talán csak csekély mértékben, vagy éppen nem tényleges részesei az országpusztító politikának, amely a balközép és Tisza Kálmán uralmát egy egészséges pártalakulásig biztosította.

És kirí az egyesült ellenzék minden törekvésébõl, hogy az 1875. február 3-ig uralkodott többséget akarja kebelébe vonni. Innen van, hogy olyan fegyverekkel él, amely a politikai erkölcstelenségben elpuhult, s a hatalom után esenkedõ embereket legkönnyebben lépre csalhatja. Jól tudjuk, hogy a Deák-párt életében személyi okok, személyi kérdések és törekvések mindig nagy szerepet játszottak. A személyes érdekek húrjainak ügyes összekapcsolása tette lehetõvé, hogy egy különben ellentétes elemekbõl álló többségbõl oly összhangzó akkordokat lehetett kihozni azoknak, akik e többséggel játszottak.

Ebbõl természetes, hogy ma ugyanezen húrokat pengetik.

Tisza eljárását taktikának keresztelik, no mert taktika volt az õk minden eljárásuk.

A Tisza politikáját az õ egyéniségére vezetik vissza, mert a Deák-párt politikája mindig személyeknek kedvezõ, egyéni érdekeknek szolgáló politika volt.

Elnevezik Tisza Kálmánt büszke, hiú embernek, mert a Deák-párt idejében ha ki valaminek többséget akart szerezni, elõbb udvarolt azoknak, akik által a többséget biztosítva látta, és ez hízelgett némely dii minorum gentiumnak, s éppen azért tudnak most vele hatni, hogy Tisza Kálmán hiú, büszke ember.

*

A Deák-párt uralkodása végzetes volt a nemzet sorsára. A politika svindlerei, amint az egykorú lapokból akárki meggyõzõdhetik, minden tettükben mint Deák-párt lettek elítélve még akkor is, mikor ez az elnevezés a Deák-pártot többé meg nem illette, mert Deák megszûnt a saját pártjának tagja lenni. Ma megfordítják a dolgot, s a Tisza uralkodását elkeresztelik Tisza-korszak-nak, mert ez is imponál. Lépre csalt jámbor együgyûek hisznek e politikai szédelgõk szavának, s tetszik nekik, hogy: íme ma Tisza-korszak-ot élünk és a mi többségünket a Tisza emberei merték a Deák-párt uralmának nevezni.

Megint a régi csalódás, mert a Tisza-korszakot csak a Pesti Napló és a Kelet Népe nevezi Tisza-korszaknak; a nemzet nem ismeri és nem teszi magáévá ezt az elnevezést.

A nemzet látja, hogy a kancsal mészáros hová vág, s mikor Lónyay és Kerkápoly kibékülnek és kibékülvén mind a kettõ a markába nevet, a nemzet megérti ezt a kibékülést. Ismeri a múltak történetét és õ is kacag hozzá! Csakhogy a nemzet nem azt kacagja, amit a kibékült ellenségek olyan mulatságosnak találnak.

A nemzet kacagja a sors humorát, amely néha olyan keserû, hogy elsírná magát az ember, ha nem volna kénytelen rajta jóízût nevetni.

Lónyay és Kerkápoly jó barátok!

Lónyay és Kerkápoly ellenzéket képeznek a kormány ellen és segítenek azoknak, akik Tisza Kálmán személyét rugdalják.

Lónyay és Kerkápoly hatalomra vágynak és úgy mutatják be magukat, mint honmentõk.

A hiúz és a róka szövetségben!

Hát nem a sors humora-é ez?

De itt már megszûnik a nemzet kacagni.

Itt hallgat, és pirul!

És pirulnak a nemzettel a Deák-párt azon elemei, akik megértették azt az óriási lelkesedést, amely Tisza Kálmán[nak] 1875. február 3-án azt a beszédét követte és amely lelkesedés az egymással hét évig szemközt állott pártokat a fúzióban részint szívbõl, részint színbõl egyesítette.

Szívbõl azokat, akik ma is tagjai a szabadelvû pártnak, és akik közül az egyesült ellenzék tizenkét lyukú furulyájának csábító szava aligha fog valakit magához édesgetni. Ezek belátták, hogy korifeusaik szédelgéseinek õk éppen úgy áldozatai, mint áldozata lett e szédelgõ politikának a nemzet. Belátták, és ahogy a nemzet józan politikai ösztöne megérezte a fúzióban a menekülõ utat a Deák-párt által elõidézett zûrzavarból való kibontakozásra megérezték õk is; és nem számításból, mint azon Deák-pártiak, akik ma már megszûntek a szabadelvû-párt tagjai lenni, de õszintén, minden tartalék-gondolat nélkül csatlakoztak Tisza Kálmánhoz és támogatják õt ma is.

*

Mert az egyesült ellenzék magatartása és eddigi szereplése fölött igazán csak vagy pirulni, vagy kacagni lehet, aszerint, amint támadásaikat Tisza Kálmán ellen vagy a politikai erkölcstelenség cinizmusa, vagy az ártani vágyó együgyûség tudatlansága jellemzik.

Vádolják Tiszát, hogy hatalmát féltve, mint belügyminiszter pressziót gyakorolt egyes képviselõválasztásoknál. Persze a Lónyay által vezetett választásokat elfelejtik!

Pedig Tisza Kálmán bizalmas körben õszintén bevallotta, hogy õ csak három képviselõ megválasztásánál gyakorolt pressziót: Somssich-, Bittó- és Kerkápolynál.

És most éppen ezek tesznek neki a javukra gyakorolt presszióért szemrehányást.

Támadják a miniszterelnököt, hogy a protestantizmust politikai emelkedéséhez lépcsõül és hatalma megtartásához eszközül használja.

Ha tanulmányt írnék, sok érdekes dolgot mondhatnék el a protestantizmus- és katolicizmusnak még ma is egymással szemközt álló érdek-eltéréseirõl, amelyek eredményei gyanánt jelentkezik, hogy mind a kettõ politikai faktornak számítja magát, s bizonyos tekintetben mint ilyennel szükséges velök számolni. Mert nem írok tanulmányt, a Tisza ellen emelt vádra csak annyit jegyezhetek meg, hogy õ a protestantizmust feleannyira sem tette eszközévé, mint ahogy br. Sennyey Pál és pártja a katolicizmust saját céljaikra már akkor fölhasználták, midõn a fúzió után a jobboldali ellenzékkel képeztek oppoziciót a szabadelvû-pártnak. S míg Tisza Kál­mánnak a protestantizmussal úgy mondott szövetkezése vagy érdekegysége bizonyítást igényel, addig báró Sennyey Pál és pártjának gyöngéd viszonya a katolicizmushoz bebizonyított tény.

E tárgyban különben bõvebb felvilágosítást adhat a Magyar Állam utóbbi három esztendõs folyama; okulni is, mulatni is lehet belõle.

*

Szemére vetik Tiszának, hogy föladta elveit és ezek árán szerezte meg a miniszteri bársonyszéket. És ezt azok vetik neki szemére, akik ma föladott és fönntartott elvek árán egyesültek olyan ellenzékké, amely az õ hitök szerint kormányképes.

Ezt azok vetik Tiszának szemére, akiknek körébõl báró Sennyey Pál kivált, mert elveihez következetlen maradni nem akart.

Szatíra!

III. FÖLADOTT ELVEK ÉS - VIZITKÁRTYA

Ha Tisza Kálmán csakugyan föladta elveit, akkor is komikus az egyesült ellenzék fészkelõdése és csúfondáros gúnyolódása; mert az elvföladás vádját vak veti világtalannak a szemére.