1878
BUDAPESTI NAPILAP KÉPMAGYARÁZATOK
ÉS EGYÉB CIKKEK

A CSALÁD LAPJA

EGY VÁRATLAN VENDÉG

A tragédiák a bölcsőben kezdődnek és a sírig tartanak.

Itt van mindjárt a kis Ilonka esete is.

Kicsike szívében már vagy két órája ott kóválygott valami titkos vágy, aminek nevet sem tudott adni, de amit a mama olyan elmésen kitalált.

De hogy az elején kezdjük a borzasztó szerencsétlenséget, el kell mondanunk, hogy a kis Ilonkát oda ültette ebéd után az anyja a fa árnyéka alá, ő maga a rétnek túlsó végén segít az apjuknak a munkában. Áldott mosolygó arcát, sőt alakját is eltakarja a fa, pedig bizonyosan sokat néz errefelé.

Ilonka egyedül ült hát ott, nézte a kék eget, a szálló felhőket, az ezer meg ezer tarka virágot maga körül, mik között egy-egy aranyos gyík suhant el néha-néha

Bezzeg szeretett volna utána futni, hanem hát a mama szigorúan ráparancsolt meg ne mozdulj innen, édes lányom, veszteg ülj, mert odább lakik a „bobó”, tudod az a rémes kísértet, aki az ilyen kis lányokat elviszi az áztató legfenekére.

A kis Ilonka nem merte hát elhagyni helyét, s legfeljebb azokkal a szöcskékkel mulatott, melyek feléje röpültek. Néha egy-egy villogó szemű egérke is feltűnt a láthatáron, de amint meglátta Ilonkát, nyomban megváltoztatta útja irányát. Vajon miért haragszanak a kis egérkék őreá?

Bizony nem sok mulatsága volt s éppen mikor már azon gondolkozott, hogy hátha a bobó nem venné észre azalatt, míg ő a mamához szalad, mikor kapóra a mama maga jelent meg egy nagy meglepetéssel egy tányér aludttejjel.

Ilonka gömbölyű ábrázata bezzeg mosolygóvá lett menten, örömrepesve nyúlt a tányér után, s olyan cuppanós csókot nyomott a mama arcára, hogy az annak édesebb lehetett a csurom méznél is.

De hát derű után ború a sors fatális keze már ott lebegett sújtani készen a feje fölött.

Alig hogy elment a mama, s Ilonka elhelyezte ölében a tányért zsupp egyszerre csak valami pottyan annak a kellő közepébe.

Juj, istenem! egy zöld béka ugrott bele a bokorból.

E katasztrófa van megörökítve genialis humorral képünkön.

Ilonkát rémület fogta el, midőn a szétfreccsent tej arcába szökött, a kanalat ijedtében rögtön kiejtette kezéből. A tányérnak is kevés híja hogy nem hasonló sorsa lett, dacára hogy látszik a görcsös kapaszkodás utána.

Legjobb dolga van egészben véve a békának, mely egész flegmatice fürdik a fehér folyadékban, melybe a siránkozó gyermek könnyei is bevegyülnek.

De hát azért béka a béka, hogy az ilyenekkel ne törődjék semmit.

AZ UTAZÓ HÁREM

Utazás a sivatagon!

Mennyi költészet e néhány szócskában! Mindenekelõtt a veszély és bozadály költészete, mert a sivatagi utazó minden pillanatban maga elõtt látja a halált nem egy, de száz alakban; maga a végtelen, beláthatlan sárga homoktenger, hol legkisebb nyoma sincs az életnek, a halálra emlékeztet.

A türelmes és könnyûlábú teve nélkül, melyet méltán neveznek a sivatag hajójának, a sivatagi utazás lehetetlen volna. Csak a teve képes a forró homoktengerben tízmázsányi terheket cipelni, sõt sátort is állítnak hátára, melyben aztán egész család húzza meg magát. E sátorok természetesen sajátságosak, a körülményekhez alkalmazva. Keresztbe rakott rúdakból egy ágyforma alkotmányt készítenek a teve hátán, melynek tetejét hajlékony pálmaágak képezik; e pálmaágakra kendõket terítenek, melyek részint a forró napsugaraktól védik a bennlevõket, részint láthatatlanná is teszik õket, hogy elég legyen téve a bölcs próféta parancsának:

A te feleségednek és leányodnak ábrázatát ne lássa más ember fia!

Egyébiránt a sivatag lakói ezt a parancsot nem valami szigorúan tartják meg, s nem éppen nehéz dolog a feleség és leány ábrázatát más ember fiának is meglátni. A beduinsátrakban a hárem csak egy szõnyeg által van elválasztva a férfi-lakosztálytól.

Mármost ha a beduin egyik helyrõl a másikra akar költözni, a fönn leírt módon sátrakat épít tevéi hátára, a sátrakba szépen fölpakolja a feleségeit, s így utazik egész háremével.

A feleségek egy ideig csak megállják, hogy rejtõzve maradnak a sátor bensejében, hanem bizony egy cseppet sem lehet csodálni, ha õk is kíváncsiak lesznek, hogy mi történik ott künn a világban, s a sátor nyílásain kidugdossák bájos fejüket.

Az egész kedélyes utazást igen kedves képben mutatjuk be olvasóinknak, mely kép talán maga többet mond, mint amennyit mi most itt elmondtunk.

FÉNYES JUTALOM

Éppen Szt. György-napkor múlt harminc esztendeje, hogy Miska kocsisnak szegõdött tekintetes Gombás Boldizsár úrhoz.

Harminc hosszú esztendõn át hûségesen kocsiskodott, még az irigység sem mondhatott volna rá semmit. Nem részegeskedett, kocsit, lovat tisztán tartott, még csak föl sem fordította a tekintetes urat egyszer sem.

Gombás Boldizsár úr nagyon jól tudta, hogy ilyen hosszú szolgálatot nem szokás jutalmazatlanul hagyni. Akárhányszor olvasta a hivatalos lapból, hogy valakit, aki pedig csak írnok volt, 25-30 esztendei szolgálatért legalább is koronás arany érdemkereszttel tüntettek ki. Hát még mit érdemel, aki harminc esztendõn át híven kocsiskodott!? Gombás Boldizsár úr dicséretére legyen mondva elhatározta a Miskát fényesen megjutalmazni.

A harmincadik Szt. György napján hát beszólította õt a szobájába.

- Fiam Miska - kezdé Boldizsár úr sokat jelentõ arccal -, éppen ma harminc esztendeje, hogy a szolgálatomba szegõdtél. Harminc esztendõ nagy idõ, s oly cseléd, ki ily nagy idõt egy helyen tölt ki, nagy jutalmat is érdemel, pláne ha az a cseléd harminc esztendõn át úgy viseli magát, mint ahogy te viselted. Józan, szorgalmas voltál, nincsen ellened egy mákszemnyi kifogásom. Épp azért Miska fiam, elhatároztam, hogy érdemed szerint fényesen megjutalmazlak. (A Miska arcán bizonyos ragyogás lõn észlelhetõ.) Én tehát jó magaviseleted és hûséges szolgálatod illõ jutalmául elhatároztam, (a Miskának csak úgy tágult a két füle), hogy ezentúl nem foglak tegezni, hanem magázni. Tehát menjen, Mihály, és fogjon be!

A KIS KOLDUSLEÁNY

Apja leesett a házfedélrõl s mindjárt szörnyet halt, anyja pedig addig búsult utána, hogy õ is meghalt. A kis Kati még nem tudott akkor búsulni, õ élve maradt. Mikor az anyja koporsóját kivitték, az udvarból egy öreg, ott lakó néni fogta pártját a gazdátlan porontynak, s õ tanította ki arra a mesterségre, amit most folytat

Az pedig nagyon szomorú mesterség

Oda kell állani az utca szögletére, dideregni kell tudni figyelmeztetõ fogvacogtatással (ami nem is olyan valami nehéz tél közepén ilyen ruházatban), aztán az egyik kéznek örökösen kinyújtva kell lenni a járók felé, hogy abba a részvét krajcárjait könnyen be lehessen hullatni.

Ha már ebben a mesterségben nincsenek meg valakinek azok a természeti elõnyei, hogy vak vagy sánta lehessen, hát legalább legyen részvétre indító ártatlan gyermeki arca. Az is ér valamit.

Az öregasszony felösmerte e szép tulajdont a kis Katiban, s betanította arra a pályára, amelyik kezd egy idõ óta nagyon népszerûvé lenni.

S azonfelül folyton tökéletesedik.

A Kerepesi uton már egy régi koldus megunta az örökös kiabálást, s nemrég aranyos betûkkel íratta ki egy kis táblán, amit kényelmesen a nyakába akasztott, hogy: kérek egy krajcárt!

Mennyivel jobban kifejezi e három szót a képünkön látható leányka kis reszketõ keze, és összefogott köténykéje, mely míg a másik kezét melengeti, egyszersmind a már kapott adományok tartójául szolgál.

Korán kell szegénynek megtanulnia, milyen nehéz az élet.

Este haza viszi a gyûjtött rézpénzt; ha több, mint tegnap volt, az öregasszony azt morogja, hogy még több is lehetne, ha pedig kevesebb, mint tegnap volt, akkor a kis Kati még verést is kap tetejébe annak, hogy enni meg nem kap.

No, de mindez hasznára válik, mert mind a verés, mind az éhség soványítja, satnyítja, s folyton alkalmasabbá teszi az üzlet-re.

A KÉPESKÖNYV

No, Gézika, ne sírj, mert akkor délután nem mutatom meg a képeskönyvet!

E nyájas fenyegetõzéssel akarja a jó mama lecsitítani a kicsi Gézát, ki jó félóra óta hullajt már keserves könnyeket afölötti nagy bújában, hogy a Bodri kutya meg a Cirmos cica egymással kegyetlenül összeverekedtek.

S a mamuska nagyon jól tudja, hogy mivel kell az ilyen kis emberek sírását elállítani. Gézika egyszerre elcsendesül, s oly hirtelen szûn meg sírása, mintha csak ollóval vágták volna el.

Hanem hát nem is lehet azt csodálni. Apuska éppen tegnap jött haza Pestrõl, s nagy ünnepélyességgel húzott elõ a pakktáskából egy újdonatúj képeskönyvet. Istenkém! milyen gyönyörû cifra a táblája. Lehetetlen, hogy a láttára ne támadt volna a kis Gézának az a gondolata, hogy milyen jó volna azt a szép cifra valamit megenni.

De persze, hogy a képeskönyv nem ennivaló; sokkal fontosabb szerepre van hivatva: bevezetni a kis Gézikát a tudományok elõszobájába.

S Gézika maga is fölfogja ennek fontosságát, legalább nem tulajdoníthatjuk másnak, hogy a képeskönyv említése olyan varázshatással volt rá.

Alig is várja, hogy jöjjön az a délután. Még az ebéd sem kell neki, pedig kedvenc holmi kerül az asztalra: palacsinta baracklekvárral. A legnagyobb megerõltetéssel sem képes egy félnél többet legyûrni, máskor könnyen megfelelt másfélnek is.

No, de végre itt a délután. Apuska veszi a pálcáját, s indul a kaszinóba. Most már aztán mamuska sem várakoztatja tovább a fölizgatott kedélyeket, karosszékbe ül, ölébe veszi Gézikát, aztán fölnyitja azt a szép cifra táblás könyvet.

De már erre Ilonka is ott hagyja bábuját, pedig éppen most akart rá tisztát adni, s õ is oda csatlakozik a mama mellé.

Különben Ilonka már nagy leány, innen-onnan már majd a hatodik születésnapjára kap szokás szerint egy fényes aranyat a papától, s ha nem dicsekszik is vele, biztosak lehetünk afelõl, hogy õ már el tudná olvasni, ha valami volna nyomtatva azok alá a szép képek alá. Különben nincs is szükség semmi magyarázó szövegre, megmagyarázza a szép képeket maga a mamuska.

No, látod, ez itt a cocó, huszár bácsi ül rajta, nézd csak milyen szép piros a nadrágja, aztán milyen szép ezüstös sarkantyúja van, majd ha te nagy leszesz, akkor neked is ilyen sarkantyús csizmád lesz. Nini! hát ez itt mi? A bizony! egy kutyuska; majd ha megnõ, ez is olyan lesz, mint a Bodri. Ez itt meg egy angyal, olyan jó angyal, aki a jó kis fiúkra vigyáz, milyen szép fehér szárnya van stb. stb.

Így magyarázza a mamuska sorba azokat a szép képeket, s mire a végére ér, Gézika már óriás haladást tett a tudományos ismeretekben, s semmi kétség, hogy doktor lesz belõle.

EGY HŰ POSTÁS

Az Elvira kisasszony pincsi-kutyája, a kis Cukri, mikor úrnõjével és a gouvernante-tal a réten sétál, mindig beszalad az Aladár úrfiék kertjébe is. A szûk rácson is könnyedén átcsúszik õ, s rendesen megtalálja ott az Aladár úrfit, akinek a zsebe tele van mindenféle jóval az õ számára, s aki mikor végig simogatja, rendesen egy levelet is tesz a szájába.

A kis Cukri tanulékony és okos.

A levelet szélgyorsan viszi, lehetõleg úgy, hogy senkivel se találkozzék.

Aztán ravaszság is van benne.

Mikor kis úrnõjét és a nevelõnõt megpillantja, ötven lépésnyire megáll; ha mindaketten jönnek feléje, elszalad, ha maga a kisasszony, bevárja.

Tudja, kinek szól a levél, s azt is tudja, milyen veszedelem származhatnék abból, ha a mademoiselle is meglátná azt.

Nem is látja, nem is tudja azt meg senki.

Mert a kis pincsi olyan helyes szerelmi posta, aminõt csak kívánni lehet. Még az a rettenetes nagy elõnye is megvan az emberek fölött hogy nem tud beszélni.

AZ ÚJ TARTOMÁNY FŐVÁROSA

Sietünk bemutatni tisztelt olvasóinknak kibõvített birodalmunk új ékességét, Bosznia fõvárosát. Hát ez bizony most már a mienk, minélfogva nem is ócsároljuk. Igaz, hogy nem sokat mutat így kívülrõl, de hát iszen elég olcsón jutottunk hozzá: miért panaszkodnánk, ha híg is a leve az olcsó húsnak.

Némelyek úgy fogják fel ezt az egész Boszniát, hogy az olyan, mintha az ember kabátjára oly helyre is varrnak gombot, ahova nem dukál. És az a gomb is sárga gomb, s sehogy sem illik a vörös gombsorhoz.

Ennek a sárga gombnak hogy úgy mondjuk a füle Serajewo, a fõváros, melynek madártávlati képét mi is bemutatjuk olvasóinknak.

A jelenlegi Serajewo alig árnyéka a régi Serajewóknak. Serajewóknak, mondjuk, mert ezt is, mint a legtöbb török várost, annyiszor pusztította el tûzvész, hogy minden évszázadban egypárszor újra kellett épülnie, s az újon épült város nemhogy szebb, szilárdabb lett volna, mindig rongyosabb volt, mint az elõbbi. Serajewo lakosainak száma jelenleg 50,000, kik közt mintegy 35,000 mohamedán van, s ezeknek Serajewo oly büszkeségüket képezi, hogy az õ állításuk szerint Konstantinápoly után Serajewo a világ legszebb városa.

Serajewo fekvése különben gyönyörûnek mondható, s a körülfekvõ magaslatok valamelyikérõl nézve elsõ tekintetre igazán meglepõ.

A Bosna folyó egyik mellékfolyójának, a Miljacskának két oldalán terül el a város fõrésze, a jobb parton sík téren, bár szûk, de meglehetõsen szabályos utcákkal, melyek néhol még kövezve is vannak, ami pedig itt a luxus netovábbjának tekinthetõ. A balparton meredélyesen terülnek el a külvárosok oly utcákkal, mellyeknek gödreiben, kátyúiban könnyen lábát is törheti az ily utcákhoz nem szokott idegen.

Mint fönnebb mondók, messzirõl tekintve a város meglepõen szép látványt nyújt, melynek szépségét nem kevéssé emelik a számos minaret karcsú tornyai, a házak közt elterülõ tágas kertek, s a hét, részint fa- részint kõhíd, melyek a Miljacska két partját kötik össze.

Nagyobb épülete Serajewonak csak igen kevés van. A kormányzói palota, egy kétemeletes kaszárnya, néhány vendéglõ, a tehetõsebb polgárok házai, ezek emelkednek ki a többiek közül, melyek a viskónál egyéb nevet alig érdemelnek.

A REJTÉLYES TÁMADÓK

A növeldei életbõl

A karcsú õzikék, a madám intézetének aranyos virágai már éppen lefeküdni készültek. A madám egy kísérteties történetet beszélt nekik a vacsoránál, melyben a holt võlegény a sírból jár fel látogatni menyasszonyát.

Ez a történet ábrándozóvá tette valamennyit. Édes álmodozással oszlottak szét szobáikba. Egy szétoszlott paradicsom volt az!

De alig hogy szétoszlottak a kis rózsabimbók, s kezdték kihámozni magukat abból a földi burkolatból, amit a szabó varrt rájok, egyszóval amint mindinkább kezdtek bûvös tündérekké válni, egyszerre nagy zaj, nagy kiáltozás támad odakünn a konyhában.

Segítség, kisasszonyok! Rablók, gyilkosok!

A rémület óriási mérvet ölt. A szép piros arcok, mik a feslõ rózsa színét viselik szebb vidéken, hirtelen elsápadnak, s míg a gyöngébbek elájulnak, a bátrabbak rohannak a konyha felé

Ott vannak összegyûlve, s uram bocsáss, még fel is fegyverkezve némelyik. A jelenet oly végtelenül bájos és mégis oly komikus.

Elöl a pápaszemes madám áll rémült tekintettel, de mégis komor méltósággal, mint egy a halálra elszánt Zrínyi Miklós; mögötte a kisasszonyok apraja-nagyja, némelyik már félig levetkõzve, lebontott hajjal. Festõi csoportozat. A gyönge kedves teremtések piciny kezecskéiben piszkafa, légycsapó, szénpiszkáló, seprõ, kolmivas stb.

A zavar kimondhatatlan. A dézsa feldöntve hever a konyha közepén, az edények leverve, mert bizony ilyen kritikus pillanatban senkinek sem jutott eszébe óvatosan járni köztük. Itt véres küzdelem lesz.

Az elõszobába vezetõ konyhaajtó mögött a megrémült Zsuzsi szolgáló van húzódva, ki mint elõõrs legelõbb vette észre, hogy az elõszobába rablók törtek be.

Pedig hát ott tulajdonképpen nem történt egyéb, mint az, hogy két növeldebeli cica adott egymásnak találkozót, s leverte a falhoz támasztott seprõt és öntözõkannát. Ebbõl támadt a nagy zaj, mely Zsuzsi szerint, mint szokatlan jelenség, csak rablók betörése lehet.

Hiszi is még a jelen percben mindenki, mert senki sem mer kipillantani, hogy mi történik hát ott valóban. Zsuzsi pedig váltig esküszik, hogy a rablók villogó szemeit is látta.

Hanem ha majd valahogy mégis kisül a dolog mibenléte, a sápadt arcok újra rózsaszínûek lesznek, s felhangzik a csengõ kacaj a kedves édes ajkakon, mely mint egy tündércsengettyû hangja, vidámmá, mosolygóvá teszi újra e komor falakat.

AZOK A FÁK MELYEK EL NEM ÉGNEK

Értjük t. i. a kofákat.

Ez azon egyedüli állás, mely a fõvárosban minden fényét, minden zománcát elveszti.

Istenem, milyen jó dolga van például egy kisebb vidéki városban a kofának! A kofa ott rendesen elhízott, tulipiros arcú, élemedettebb korú nõalak, akit rendesen vagy Erzsók, vagy Zsuzsó néninek neveznek. Ott ül sátra alatt a fórumon büszkén, mint egy indus fejedelemnõ, elõtte nagy halomban a földi jók sokasága, görögdinnye, körte, szõlõ, mogyoró stb. Hullámzó gyermekraj veszi körül, irigy, sovár pillantásokat lövellve e kincsek tulajdonosnõjére, ki törvényt szab ott, ahol ül. Valóban az a kis darab föld, melyre Erzsók néni sátrát felütötte, igazi extraterritorium. Ott még õfelsége a király sem parancsol neki, s jaj annak a földi halandónak, aki az õ nyelvével ott megbirkózni akarna.

Mert a szónoki tehetség bizonyos neme, mikor már végképp ki fog is veszni a parlamentbõl, itt folyton virágzásban marad. Nincs a föld kerekségén diplomata, ki annyi argumentummal, olyan eleven ésszel, annyi prókátoros fordulattal és oly ravasz griffekkel meg tudná világítani azt a tárgyat, amelyrõl beszél, mint egy igazi telivér kofa.

Kisebb vidéki városban egymás mellett emelkednek a gyékényes sátrak, hol mint megannyi nagy potentát egy-egy Erzsók asszony guggol izzadva nyáron, és a parázs-edény mellett melegedve télen.

S e potentátok, kiknek sátrai egész utcát képeznek néhol, éppen mint az indus törzsek, folytonos harcban élnek egymással, véd- és dac-szövetségeket kötve, majd merész megrohanásokban, majd alattomos cselvetésekben excellálva.

De persze csak szóharcot értek. (Tettelges összecsapás már a ritkább esetek közé tartozik.)

Harminc-negyven évi gyakorlata van a kofának a szónoklat mezején, azért nem bírhat vele senki!

De bármennyire egyenetlenségben élnek is egymással szemben e tisztelt hölgyek, bámulatos összetartást fejtenek ki azonnal, ha idegen ember ártja magát valamelyikök dolgába. Annak jobb lett volna halva születnie. Ami gúnyt, szitkot, lefõzést emberi agyvelõ elképzelhet, az mind nyakába zúdul ott az illetõ vakmerõnek.

Hát még mikor valami friss városi pletykáról van szó, vagy valakinek a megszólásáról?

Látnád, hogy csillognak a szemek, melyeknek nem ritkán a pálinka is, legtöbbször azonban naponkinti három liter cikóriás kávé adja a fényt, látnád, hogy csendesül el a folyton kerepelõ had, s mint hagyja ott székét és tekintélyes lassú léptekkel közeleg ama érdekes pont felé, hogy azon szerencsés társnõjük ül vagy áll, ki az új tárgyat elõhozta.

Csípõjükre tett kézzel, és nyájasságtól olvadozó arccal hallgatják, s mintegy magukban szívják az istenek ajándokát, a bûvös csemegét: az ember-megszólást.

S aztán megindulnak fölötte a tárgyalások, mindenkinek külön a saját véleménye, mely sohasem ellentétes, majd mindig hozzájáruló. Az egyetértés szelíd szelleme leng egy pillanatig a sátrak fölött.

Még csak két tekintély véleményét kell idéznem, hogy a kofákról írt rajzomat méltóan befejezzem.

Kõrösi zsiga, a nagy feltaláló, egy ízben így nyilatkozott:

Ha a miskolci kofa sosem álmosodnék el, és sohasem halna meg, ez esetben, uraim, fel volna találva, amit a tudósok eddig hiába kerestek: az örök mozdony a nyelvükben.

A váci kofáról pedig ezeket mondja egy természettudós:

Meg vagyok gyõzõdve, hogy annak a nyelvét halála után még külön is agyon kell ütni, mert az még holta után is mozogna, és semmi esetre sem enyésznék el a testtel.

Különben a kofákban is van elég gyöngédség, s föltétlenül nem lehet elítélni.

Aki nyájasan szólítja meg õket, annak õk is nyájasan felelnek. Egy palóc városból maradt ránk az utókorra egy párbeszédnek az eleje következõkben:

Vevõ: Eédös-e az aóma, eédös?

Kofa: Eédös bion, eédös!

- Ez udvarias szóváltás bizonyítja - mondom -, hogy a kofa sok mindenfélére alkalmas.

Még a politikához is ért. Többnyire nemzeti aspirációkért lelkesedik, s azokat támogatja a maga módja szerint nyelvével, ott, hol szerét ejtheti.

Mikor gróf Pálffy Mór, a nemzet egykori gondviselése végig ment kíséretével a rimaszombati piacon, s ott egy kofa asztaláról tulajdon excellenciás kezeivel vett fel egy almát, s ketté szelte, Erzsók néni bizony így förmedt rá:

- Tán bizony azt hiszi kegyelmed, hogy az Úristen magyar dohányt termesztett a közepiben a magoktól való félelmiben!

A fõvárosi kofákról, kiknek de mennyivel szomorúbb az életök majd jövõre.

AZ ÓRIÁS-PÓK

Egy valóságos kis szörnyeteget mutatunk be olvasóinknak. Kis szörnyetegnek nevezzük, pedig már címünk azt mondja, hogy óriás. Ezt az óriásságot azonban csak úgy kell venni, hogy a maga fajtájában: a pókok közt óriás. Mert a pókoknak szintúgy, mint nekünk embereknek, meg­vannak a maguk óriásai, s meglehet, hogy az apróbb pókok, mikor ezekrõl az óriás pókokról hallanának beszélni, szintén kétkedõleg csóválnák meg a fejüket, és azt mondanák: Bolondság, mese az egész, nincsenek óriások.

Bizony pedig nem bolondság, nem mese, mert óriáspókok igenis vannak, idomtalan csúnya állatok, a fejük tetejétõl a lábaik hegyéig szõrösek, s csupán testüknek hossza 5-6 centiméter, kinyújtott lábukkal együtt pedig 19-20 centiméter.

Ennek a visszataszító külsejû állatnak hazája Amerika forró tartományai, különösen az Amazon-folyam vidéke, hol az óriáspókok a kisebb állatvilágnak valóságos ostorai. E szörnyetegek leginkább falak repedéseiben, a háztetõk alatt vagy kövek közt laknak, némely fajaik azonban az erdõkben élnek, hol fákon, bokrokon terjedelmes és meglehetõs erõs hálót szõnek, melyben aztán apróbb madarakat ejtenek zsákmányul.

Az óriáspókok különféle fajai közt legerõsebb és legvérengzõbb az úgynevezett madárpók«, mely Brazilia északi erdeiben többnyire fákon él, s az itteni apróbb madaraknak valóságos hóhérja, mert oly gyorsan fut, oly ügyesen ugrik, hogy az üldözõbe fogott szegény kis madár csak ritkán menekül meg gyilkos körmei közül.

Különösen nagy pusztításokat visz véghez a tarka, fényes tollú kolibrik közt. E gyönyörû kis madárkának évenkint ezrei esnek áldozatul az óriáspók vérszomjának. Képünk is oly jelenetet ábrázol, amint az undok szörny támadást intéz egy kolibri-fészek ellen. A kis szárnyas anya rémülten visítva menekül, míg a férjecskében több a kurázsi, nekiberzenkedik s szembeszáll a félelmes ellenséggel. Hogy melyik lesz a gyõztes, azt bizony nekünk bajos volna meghatározni; annyi bizonyos, hogy mi, s velünk együtt bizonyára jószívû olvasóink is a kis kolibrinak óhajtjuk a gyõzelmet.

KÉPEK BOSZNIÁBÓL

[I.]

Illendõ dolog levén körülményesen megismerni a birodalmunk átillájára varrt új gombot: Boszniát, az új tartomány nevezetesebb pontjait, szebb vidékeit hû képekben mutatjuk be olvasóinknak: jelen számunkban mindjárt kettõt. Az egyik Maglaj városa, mely egy szép és temrékeny völgyben fekszik. A völgyet a Bosna folyó szeli át, ennek köszönheti termé­kenységét is. A városka képe igazán csinos látványt nyújt. Gyümölcsfák zöld lombjai közül emelkednek ki a házak tetõi. A városka legnagyobb nevezetessége a török mecset, mely karcsú tornyával képünk elõrészén szemlélhetõ.

Másik képünk a nagy kõhídat ábrázolja, mely Visegrádnál a Drina két partját köti össze. A híd gót stílban épült, s legszebb hídja Boszniának. 1577-ben építtette Sokolovits Mehemed pasa.

[II.]

Ígéretünk szerint ismét két képet mutatunk be olvasóinknak új tartományunkból: Boszniából. Az egyik az úgynevezett Kecskehíd, mely Szerajevó, a fõváros, közelében igazán festõi szépségû vidéken van a Miljacska folyó egy szakadéka fölött. E híd még a rómaiak idejébõl való. Közelében van egy régi török temetõ, s néhány turbános fejfa képünkön is látható.

Másik képünk a szintén elég regényes Lim-völgyét ábrázolja, melyet kopár sziklafalak környeznek. A völgyben láthatók Stergacina falu házai.

CSALÁDI OSTROMÁLLAPOT

A majsztramné asszony ma jó ebédet fõzött. Bizony nem tudhatta, hogy milyen sors éri.

Éppen kedvezni akart az öregnek, amint fiatal férjét nevezi, s a kedvenc ételét tálalta fel.

Jókedvvel ültek az asztalhoz, de hát mint fiatal házasok közt megtörténik, megindult a kötekedés; az asszonyka ki találta szalasztani a száján, hogy bizony gazdagabb kérõje is volt, különb emberhez is hozzá mehetett volna.

A majsztram nagyon érzékeny ember arra, ha a szegénységét felhánytorgatják, a pajzánul ejtett szavakra durván felelt oda.

No de a menyecske sem abból a tésztából van gyúrva, hogy a tromfra tromfot ne adjon.

Egyszóval: bekövetkezett a vihar.

Most már itt van mielõttünk az egész borzalmas jelenet.

A majszter úr félrelökte a kanalat, azután felugrott nagy dühösen, feldöntötte a széket, még híres csehpipája is, mit vándorlólegény korában hozott haza ékszernek Prágából, ott hever, messze eleresztve magától a hozzátartozandó pipaszárat, mely tán egész Amerikáig elgurul vala, ha nincs madzagra kötve.

A majszter új az etikett-szabályok ellenére hátat fordít a menyecskének, ezzel tüntetve, hogy most õ dühös.

A menyecske nemkülönben nagy haragot tart keblében: õ is sértett félnek tartja magát, komoran nyugasztja kezére fejét.

Az általános elkomorodás, mely szinte sötétté teszi a szobát, még a kis Palit is elfogta; keservesen sír-rí, amint ott ül a földön, s feszület gyanánt tartja kis kezében az evõkanalat.

Valóban neki van legnagyobb oka a kitörésre, mert a bõsz szülék egészen megfeledkeznek most a keserûség percében kedvenc csemetéjökrõl, s a kanálhoz semmi hozzávalót nem adnak neki. Siralma mélyebb indító okai bizonyosan ebben rejlenek.

A kutya is mogorva, de nem haragos, Filozófi nyugalommal és megvetéssel elmélkedik a komor jelenetrõl, melyet jól és hirtelen nézzenek meg, kedves olvasóink, mert a következõ pillanatban csókkal csattogó kibéküléssé válhat.

A VIRÁGÁRUS-LEÁNY

A szép arc mindennek megneveli az értékét. Még a virágoknak is.

Ugyan ki venne már a mai prózai világban virágcsokrot egy hatosért (ugyanannyiért, amennyi egy fél kiló kenyérnek az ára), ha nem egy csengõ lágy hang mondaná:

Tessék virágot venni!

Oda nézesz, honnan e hang jõ. A legüdébb, a legpirosabb ajkakról, melyek körül rábeszélõ mosoly pajkoskodik, mialatt egy piciny, gonddal ápolt kezecske kellemes gráciával tolja eléd a takaros kosárkát, melyben, ha tán színtelenebbül is a leánykánál, rád mosolyognak föld-anyánk költõi gyermekei, a virágok.

Egy-egy csokrot néha õ választ ki, mintha az lenne a legszebb, s mintha éppen azt szánta volna neked.

Lehet-e ellenállni ily megkülönböztetésnek?

De különben is nincs semmi értelme az ellenmondásnak.

Ha azt feleled, hogy:

Nincs nekem szeretõm, lelkem, akinek virágot vegyek dévaj csintalansággal feleli:

Vegye meg nekem.

S ez aztán már neki egészen annyit tesz, hogy kész az alku, s egy szempillanat mûve, és már oda van tûzve a pici csokor a kabátodra, amely õszerinte oh, be mennyire odaillik!

A virágárus-leányok vidorak, hamisak, kedvesek, jók és könnyelmûek. A virágüzlet nem éppen megvetendõ; ha nagyon szép a virágárus-leány, száz csokrot is elad egy éjjel.

Szép és költõi foglalkozás ez mondta egy ízben Jules Janin.

Csak az a kár, hogy e kedves leányok, e szalonlepkék, annyira eggyé olvadnak a virágokkal, hogy szinte tökéletesen azonosokká lesznek; letépetve, korán hervadnak el.

S mint az elfonnyadt csokrot, eldobja õket a sors a szemét közé.

A NŐ A HÁZASÉLETBEN

Minden a kezdettõl függ; a házaséletben szintén, s be kell vallani hogy a hibának, ha ilyen a házaséletben elõfordul, okát rendesen nem a nõben kell keresni. A fiatal lány mit hoz a szülei háztól? Áradozó szívet és jóakaratot. Mindent azon új élettõl vár, remél, melynek küszöbét most átlépte. Még azon lány is, ki szülei házánál sokat tanult és sokat dolgozott, s ki mindent látszik tudni, férjétõl akar mindent megtanulni. S igaza van. Elõtte most már minden más, tisztább, élénkebb színben jelenik meg. Mindent gyorsabban tesz, mindenhez nagyobb örömmel nyúl. Életet akar lehelni mindenbe, s míg azelõtt rombolni is szeretett, most teremteni óhajt csak. Figyelembe kell venni azt is, hogy az atya leányával csak bizonyos pontig mehetett. Ha nagyobb befolyást akart volna rá gyakorolni, úgy elvesztette volna célját. Nem volt szabad neki nevelését egészen bevégezni, hagyni kellett lelkében valamely ûrt, mely majd csak késõbb leend betöltendõ. S ez férjének feladata. A férj világosítsa fel mindarról, mirõl atyjának beszélni nem lehetett.

A nõnek határozott jellemû férfira van szüksége, ki ezer és ezer apró érdekek által nem hagyja magát lekötni, kinek erõs és kitartó meggyõzõdése van, s ki bátran s erélyesen képes tenni és cselekedni, ki bármely zavart helyzetbe jöjjön, bátorságát el nem veszíti, hanem mindig kitartó és erõs marad. Az ily férfi oldala mellett örömmel lesz a leány asszony, s szívesen elmondja: Õ az én uram, bár mosolya azt látszik jelenteni: én meg vagyok az õ úrnõje. Úrnõje igen, de engedelmességgel, mert hisz oly édes engedelmeskedni ott, hol szeretünk.

*

Nem tudom, melyik indiai törvényhozó megtiltja a szerelmes fiatal nõknek, férjeikre sokáig, hosszasan nézni.

De hát kit nézzenek? A férj az õ eleven, ragyogó könyvük, melybõl olvasni, tanulni akarnak, amit nekik hinni és tudni kell.

Míg lány volt, kerülte õt, futott elõle, s ha néha a körülmények úgy hozták, hogy egyedül maradt egypár pillanatra vele, minden módot felhasznált, hogy menekülhessen. A vele való egyedüli létet nem bírta sokáig elviselni. S ha nõ lett, követi férjét ellenállhatatlanul, vezesse õt bármily új, veszélyekkel teli idegen világba, vele megy mindenüvé. Rakaszkodik hozzá, mint életéhez, nem ismer áldozatot, átváltozik tûzzé, vízzé, csakhogy õt követhesse egész a végtelenségbe. Azt teremthet belõle a férfi, amit akar, éppen oly készséggel lesz egy gyöngéd virág, mint bátorszívû hõs.

Jaj azon hideg, esztelen büszke embernek, ki mámorában azt hiszi, hogy mindent bír, s ama határtalan odaadást, mely a férjnek csak boldogságát iparkodik növelni, semmibe sem veszi vagy megveti.

*

A férfinek száz mindenféle gondja és dolga van, a nõnek csak egy: férje. Ha a férfi elmegy reggel a háztól, nem is gondol arra, hogy neje egész nap vele foglalkozik, várja s szüntelen azon töri fejét, mint szerezzen neki örömet. Míg sok férj este talán ügyeinek nem sikerültsége folytán vagy más egyéb tekintetbõl leverten, szótlanul, olykor haragosan jõ haza, a nõ örömmel fut eléje, meg akarja ölelni, s látva a haragos tekintetet, visszaesik karja, a szó elakad torkán. Félre megy és sír.

Férfi, bármily kedvezõtlen körülmények közt folyt is le a nap, ne éreztesse annyira nejével. Holnap minden ismét jó lehet, a veszteség kárpótolva van, de a nõben a hideg magaviselet sokkal mélyebb sebet ejtett, hogy azt egy nap alatt be lehetne hegeszteni. Férfi legyen erõs, ha helyzete kissé rosszabbult, ne csüggedjen el, ne szomorítsa nejét. Kímélni kell a gyönge gyermeket.

S ha még jobban magához akarja kötni a nõt, ne zárja ki egészen õt dolgaiból, kisebb-nagyobb mértékben engedje benne részt venni. A nõ ez idõben, valamint mindig, igen tanulékony, kitartó és szorgalmas, meg lehet róla gyõzõdve a férfi, hogy szerelmeért sokra, mindenre képes. Egy híres orvost ismertem, a legnagyobb intézetek igazgatója volt, s fiatal felesége lett a legkitûnõbb tanítványa. Összpontosult benne valódi férfias szellemi erõ és átható éles tekintet. Midõn a nagy fiziológ valamit tanulmányozott, gyakran nejének szemei által fedezett fel olyakat, melyek nagyfontosságúak és eredménydúsak voltak.

Mindenki aszerint avassa nejét ügyeibe, amilyen a mestersége. A mûvész közölje legalább eszméit, melyek õt lelkesítik, s melyek bizonyosan a nõt is érdekelni fogják, s melybõl szellemi tápot húz. A törvényhozó, a politikus szintén nem hagyhatja a nõt anélkül, hogy egyet-mást ne közölne véle abból, mi egész lelkét, életét betölti. Itt férjének segítségére ritkán jöhetne, de nem szabad a tudatlanságban hagyni.

*

A kényszerített házasságoknál azt szokták mondani: majd összeszoknak. Szerencsétlen gondolat! Akik könnyen összeszoknak, azok könnyen el is szoknak egymástól.

Az igazán szeretõ nõ jobban szereti kedveltjét, mint magát, mert kész feláldozni önboldog­ságát, csak hogy õt boldogíthassa.

*

A nõk igen különböznek egymástól. A férfiak, akik annyira-mennyire egyforma képzõiskolán mennek keresztül, sokkal jobban megközelítik egymást, mint a nõk, kik természeti hajlamukat sokkal eredetibben fejleszthetik ki. Egyik sem hasonlít a másikhoz.

A férfiak azt mondják: virágok a nõk, nekünk nyílnak, szakítsuk le. Igen, virágok, s hogy minél nagyobb, minél több élvezetet nyújtsanak ápolni kell azokat. Mindenik virág más ápolást igényel. Az egyik fiatal és vad, ezt szelidíteni, nemesíteni kell; a másik gyöngéd és érzékeny, gyöngén és érzékenyen kell vele bánni; a harmadik nagyon is gyorsan virít, élénk, eleven, ezt õrizni kell s oda törekedni, hogy minél elõbb gyümölccsé váljék virága.

E gyümölcs a házasélet boldogsága!

M.

A KEDVENC

Már csak hiába, úgy van az! A leányok nem lehetnek el anélkül, hogy az atyuskán meg a mamuskán kívül még ne szeressenek valakit.

Az atyuskától meg a mamuskától mindig marad még egy kis fölösleges szeretet, s azt bizony nem lehet dugva tartani, törik-szakad rá kell pazarolni valakire.

Hogy kire, az már a kortól függ. Például Juliska, akinek szende arcát képünkön szemlélheti minden jó lélek, még alig egypár esztendeje a legnagyobb szeretettel csüggött tarkaruhás bábuján. Mily gondosan öltöztette, tiszta ruhát adott rá napjában háromszor is, elbeszélgetett vele naphosszat, dédelgette; hanem persze, mikor a bábu egyáltalában semmiféle jelét sem adta annak, hogy viseltetik valami hálával kis mamája iránt, no, már ki is csodálná, ha a kis mama megunta a hálátlan teremtményt, s vágyódni kezdett valami eleven után.

No, csak ne tessék mindjárt rosszat gondolni. Nem legény volt az, aki után Juliska vágyódott, arra még ráér, egyelõre beelégszik alsóbbrendû egyéniséggel is.

Egy gyönyörûségesen nyafogó kis kecskegidát ért a szerencse, hogy ezentúl tárgya legyen Juliska gyengéd szeretetének. Õ lett Juliska kedvence egyelõre.

No, hanem õ-gidasága meg is érdemli ezt a kitüntetést. Milyen szép tarka szõre van, finom, mint a valóságos selyem; aztán olyan okos szemei vannak, mintha csak meg akarná velük szólítani kis gazdasszonyát.

Juliska mindennap maga megy ki az erdõre friss fûért, vele megy természetesen az aranyos kis giduska is, már útközben kihuzgálva nagy ravaszul a fûszálakat Juliska kötényébõl, s megropogtatva oly jóízûn, hogy a fülei szinte kétfelé állnak a nagy gyönyörûségtõl.

Milyen szerencse, hogy a kis gida nem tud elmélkedni! Hisz mily szomorú lenne, ha meggondolná, hogy nemsokára már õ sem lesz alkalmas kegyencnek, mert gidából kecske lesz.

Kecske! Juj! mily borzasztó hangzású név ahhoz képest, hogy giduska.

S akkor majd Juliskánál is az õ helyét elfoglalja talán egy másik gida? Oh, nem! Akkorra már Juliska is más kedvenc után vágyakozik, valami csinos no, de maradjon ez a Juliska titka!

EGY TENGERI HAJÓ FÖDÉLZETÉN

Az indulást jelzõ ágyúlövés eldördült, a horgonyokat fölhúzták, a hajó méltóságteljesen megindul.

Az utasok mind a födélzeten vannak, búcsút integetve a parton maradóknak, kik, amint a hajó tovább halad, lassankint elenyésznek a távolban.

Az utazók arca derült, mint amily derült az égboltozat. Pompásabb idõt már kívánni sem lehetne utazásra.

Vidám és jókedvû mindenki.

A part már egészen eltûnt a láthatárról, nem látni egyebet, mint az eget és a tenger mérhetlen tükrét, melynek fodros hullámait megaranyozzák a napsugarak.

Oh, mi szép! mi fölséges! mondja elragadtatva mindenki.

De nini! alig néhány perc, s mily változás! A legtöbb arcról eltûnik a vidámság, jókedv, s helyét bizonyos szorongó aggodalmas kifejezés foglalja el. Az elõbb még oly piros arcok elsápadnak, a pár pillanat elõtt még oly biztos léptek ingadozókká válnak.

A hajó a sík tengerre ért, kissé erõsebb szél kezd fújni, dagadó hullámok dûlöngtetik a hajót jobbra-balra. A tenger ismerkedési adót követel azoktól, kik eddig nem ismerték, kiknek most van hozzá elõször szerencséjük.

A tenger szigorú adóvégrehajtó, csak keveseknek engedi el adóját: egy kis tengeri betegséget.

Aki e pillanatban megtekinti a hajó fedélzetét, jobban mondva képünket, eredeti tarka látvány terül el szemei elõtt.

Akik már megszokták a tengeri utat, most is csak oly derült arccal ülnek helyükön mint elõbb, kényelmesen szíva pipájukat vagy szivarjukat.

De annál rosszabb dolguk van azoknak, akik most vannak elõször tengeren. Mintha csárdást táncolna velük az a nagy hajó. A tenger úgy forog körülöttük, mintha valósággal ki akarna fordulni a medrébõl. Az anya szédülõ leányát támogatja, egy férj tántorgó nejét tartja, hogy el ne essék, egy angol papának ölében ott nyugszik leánya, a szép miss, ki most bizonyos, hogy rettentõ dolgokat álmodhatik.

A szél belekapaszkodik a kalapok szalagjaiba, fátyolaiba, bele a pincér hajába is, ki épp most tölt valakinek egy pohárkával az ily körülmények közt legajánlatosabb nektárból, a rumból.

Milyen fitymálólag nevet az az öreg matróz ott, karján a hatalmas kötéltekerccsel. Mintha csak azt mondaná:

Kényes szárazföldiek! egy kis himbálódzást sem tudnak elviselni!

Az persze nem jut eszébe, hogy amikor õ elõször így himbálózott, õ is csak így járt. No, hanem ez nem is csoda, hisz olyan régen volt már, hogy talán nem is igaz.

S mikor majd ezek az urak és hölgyek, kik most gyengélkednek, annyiadszor lesznek a tengeren, mint az öreg matróz, akkor bizonyára õk is szánalmas, s némi gúnyos mosollyal fognak azokra tekinteni, akik nem bírják elviselni azt a kis himbálást.