1878
BUDAPESTI NAPILAP

AZ IGAZI HUMORISTÁK

CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL

1879

EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM AZ
ÉN SZELÍD, CSENDES FALUMNAK

A SZERZÕ

ELŐSZÓ

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülõfalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius úr sorba venné ujjain azokat, akik a betûhöz értenek, bízvást zsebre tehetné az egyik kezét.

Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is százesztendõst, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az idõjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa õket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik fele.

Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tõlük tanultam, ami benne van.

Ha van benne valami érdemes, az az övék.

*

S van benne.

Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának mondja mindenik.

Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sírva, festi tûrve; látjuk dacolva, ráncba vont szemölddel. Férfias mindig.

Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv, akár egy gyermek.

S ez a mosoly a tükör, melybõl igazi szépségben tündöklik vonzó arca.

*

Jó kedve morzsáit szedegettem össze, kevés fáradsággal.

Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a búsongó nóta, mely az ország egyik szélétõl a másik széléig szolgálja a szíveket, elhal az ajkakon szelíd humorban csöppen el a fájdalomból az, ami még megmaradt.

Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.

Játszi naivsággal szólja el magát az együgyûség.

S még az is szeretetreméltó.

*

Mivelhogy azonban mégsem voltam mindenütt, s könnyen megeshetik, hogy amit némely nemes helységrõl elmondtam, az annak zokon eshetnék, vagy hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor egyszer mindenkorra kijelentem a szomszéd faluban történt.

HUMOR AZ UTCÁN

God made the country, and man made the town.

Cooper.

Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az Isten jó kedvében teremté, és talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az Isten alkotásánál jó kedvének felét neki kölcsönözte, s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és országgyûlési termekbe, temetõkbe, sõt még az utcára is.

A fölvett címhez ragaszkodva, csak keveset szólhatunk az egyszerû falukról, hol minden duzzad az üde költészettõl, hol az utcákat keresztülkasul egyforma, cégtábla- s föliratnélküli alacsony házak szegélyezik. A humor, ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitûzött boróka-csutak is. Kényesebb falukban Becsali, Gondûzõ, Betekints a furfangos neve a csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy: ma pénzért, holnap ingyen.

Ezen kívül nyomtatott betût már csak a bíró házán látunk a fekete táblán, melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti színûvé elõmozdított oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architektúrája mind különbözõ, de jelentéktelen módosításokkal. Néhol a tûzfalhomlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép számára (legalkalmasabb ember erre Szent Flórián); másutt ezek helyére cifrázott deszkázat jõ, míg ismét másutt leér a zsúpfedél karimája egész a ház szeméig, a két ablakig, melyek közt legfeljebb a tulajdonos nevének színes kezdõbetûi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszorúban, módosabb kõépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:

Ezt a házat építette Fazekas András
Itt helyben
A saját erdejéből hozott fából.

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata:

Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!

mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel egészíttetik ki a tulipántos, szélesfejű szegekkel kivert kapun:

Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,
Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.

Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be, azóta nincs értelme e soroknak, s kezdenek az új kapukról lemaradozni.

E helyen kívánom megjegyezni, hogy nemcsak az építészeti ízlés változó falvainkban, hanem úgyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál, mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem meg az ebeckiekről, hogy közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci embernek, a legszegényebbnek is gyönyörű lovának kell lennie, az istállóját építi elölre cserépfedél alá, faragott kövekből, míg a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott, amiért nem lett ló. A jámbor zsélyi lakos I. Napóleon észjárása után indul s abban találja ambícióját, ha minél több gyermeke van; a világért sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár írásban oda biggyeszteni a neve után, ha teheti: Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja. Már az óvári palócban nincs ily tökéletlen hiúság, mint igazi bocskoros nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épít, hogy télben legyen hova tenni a melegítő kemencét, mert a hideg a nemesembert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a keresztény időszámítás, elég, ha oda jegyezi az utódoknak:

Építé Kéry Pál de eadem
A restoráció utáni tavaszon.

Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen írtam e cikkemet, mert akkor módomban lett volna kisújfalusiak híres föliratát gyűjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan bebizonyítható, hogy a nemes elöljáróság nem járt el teljes bölcsességgel, midőn az említett, emberemlékezet óta elő nem fordult kemény tél (négy ember fagyott meg Kisújfaluban) megörökítését akként eszközlé, hogy az e célra begyűlt összegen kihozatván a városi vésnököt, miután kőtáblára már nem futotta, egyhangú megállapodás folytán, a falu közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes versekben, örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisújfaluban H. Hyres malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe került s még ki is gúnyolták. Erre szól hát büszke válaszul:

Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa.
Ahogy csinálta, úgy megcsinálta.

Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen eszmetársításból eredt felirat:

Ennek a falunak Innám a neve.

Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző szívét jobb oldalára festette. Akadtak olyan műértők Inámon, kik idők jártával rájöttek e hiányosságra, s hogy a hibás művet kiigazítsák, vasvillával átszúrták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szentképek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katolikus helyeken, úgyhogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta úgy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épített díszes kápolna egy később elvesztett határigazítási per miatt a szomszédos karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segíteni másképp, csak az alábbi fölirattal:

Adatik tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel ámbátor a Karancsiaké­nak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi határunkat őrzi innen.

Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyű, boldog falukból a lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reklám vegyül. Itt selyemben jár a poézis, a humor pedig trikóban, csörgő sipkában, vagy meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár Humor az utcán a címe, mégsem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel bíró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintárnyéroktól kezdve a borbélyműhelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert senki sem ment tőlük, szeretreméltón tűnvén föl, kárhoztatás helyett mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne írni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak, de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szorítkozunk, maga a tárgy gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyítására irányul, mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az úgy történik mindenhol), de összegyűjtvén nehány jellemző vonást, nem egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbé jelentékeny oldalról is sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzém, semmi közünk a meztelenségekhez éppúgy nem, mint az együgyű vagy a helyírással farkasszemet néző föliratokhoz; még kevésbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni, mik monumentális épületeken és műveken lehetnének, mint azt Spanyolországban találhatni, nemcsak az épületeken, de még az egyes iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradságért, mert alkalmasint megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne említsek. Egy dóm fölirata a következő:

Az ég kapujánál cipőt árulnak,
Mert az angyalok mezítláb járnak.

Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell végződnie a hiúságnak, mely a templom kapujánál ismét útját fogja állni a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:

Ok nélkül ki ne húzz, becsülettel tégy a hüvelybe!

Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem kis föladat az most már a fővárosban, mióta a műízlés, divat, ildom és a terjeszkedő műveltség kiszorította az őszinteséget, az ős eredetiséget, a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték (Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyú, Kecske, Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván (fűszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a jegesmedvéhez stb.), ma már arisztokratikus nevű hotelek uralkodnak, a cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak: mind úgy jelennek meg az utcán, mint egy jól nevelt gentleman a szalonban, begombolkozva, csinosan, kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen így van ez a világvárosias arcú belvárosban; hol legföljebb egy-egy Teleky-díjra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly, ha szeme a következő tartalmú hirdetésbe botlik a fűszerkereskedés ajtaján:

Száz arany egy poloskáért!

Ezt bizony könnyebb találni, mint drámai cselekményt.

Távozva azonban a civilizáció központjától a külvárosok tömkelegébe, ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerősünket, Aeskulap apót kígyós botjával. Feje fölé a Soroksári utcában a következő tréfás annonce-ot tette ki az agyafúrt gyógyszerész:

Szép falusi parasztmenyecskék számára kapható legjobb minőségben:

  Egy lat valami két garas.
  Egy lat tudják mi három garas.

S nincs olyan gyönyörű parasztmenyecske széles e környéken, aki rá nem jönne, hogy ez a pirosító meg fehérítő, s nehéz megállnia, hogy be ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen finuman beszélnek.

Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetődve keresztülizzadja valamely kánikulai napon a Király utcát, hogy egy ilyen fölirat biztatja: Nincs többé melegség¹⁵, s ha aztán befordul véletlenül az István-térre s azt látja, hogy ott Pénz becsületszóra kínáltatik, majd egy kanyarulatot csinálván, kijut az országútra, hol a hirdetés szerint: Ócska ruhákért újak adatnak, bizony eltelhetik hálával a szíve a derék iparosok iránt, kik így gondoskodnak arról, hogy az emberiség hiányt ne szenvedjen semmiben.

A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szívesebben olvassa ennél még az együgyűségeket is. Van az is.

Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez aláírással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos testvérek.

Jobb ennél a hírhedt Szerecsen utcai fölirat a vendéglő ajtaján:

Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat.

Hát ez úgy eshetett, hogy e sorok alkotója a német pünktlich szó után indulván, a szótárban úgy találta, hogy az magyarra fordítva annyit tesz pontos petyegtetett. Nos, neki jobban tetszett a petyegtetett.

Különben a korcsmákba a fõvárosban is nagy elõszeretettel veszi be magát a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában.

Az Utolsó fillérhez címzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában:

Aki hatvan évig borommal él,
Az ilyen vendégem sok esztendőt megél!

Az alábbi vörös betûs fölirat az Arany veréb-nél a legújabb költészet terméke; igazi korrajz:

Bejött a liter
Elment a hitel.

Elrettentõ például szolgál a bornemisszák számára a Vörös alsóhoz címzett korcsmán Budán a következõ versbe foglalt figyelmeztetés:

Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek,
És mit történt? Egytől-egyig kidöglöttek.

Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a Stáció utcában (közel a Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katolikus szent morfondírozik, nem átallva, hogy a gazdája kálvinista):

Jó a pálinka reggel,
Igyunk hát egy üveggel.

Az sem utolsó dolog, hogy van a Kerepesi-úton egy lebuj-csapszék, hogy elõre kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott künn zöld borostyán-koszorúban a következõ címet viseli e látogatott mulatóhely:

Az bizodalomhoz.

No, de elég a korcsma-költészetbõl ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk, tán e cikkbõl is.

Még csak azt a budai lakost kívánom fölemlíteni, ki azt íratta föl a kerti házának falán levõ napóra fölé:

Óra pró nóbis.

Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt Magyarországon, ahol már a kétférjûség is tiltva van, amit a Terézváros egyik boltfirmáján olvashatunk:

Singer Ferenc és Társai
       nejének
Wolf Marinak kereskedése.

Érdekes pendantja ennek a Király és Petõfi utca sarkán e fölirat: Katharina Engl divat­nõkeres­kedés.

Mind e föliratok, melyekbõl ízelítõül e nehányat kikaptam, maholnap a haladó ízlés és civilizáció lomtárába kerülnek, hogy újaknak adjanak helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz. Meglehet, mondom, mert a civilizációnak, célszerûségnek és ízlésnek is vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus, ki a Nemzeti Színház palotája mellett tartja állomását, s hogy magát a sok hiábavaló beszédtõl megkímélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen a falnak dõlve, magasra emelten tart a járókelõk szeme elé, ezt íratta ízléses, aranyozott betûkkel:

Kérek egy krajcárt!

S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy fölirattal, mely nagy, fekete emlékoszlopon pompázik ott, hol Kont és Hunyadi vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szent György téren:

G. Hentzi hier starb den
Opfer-todt für Vaterland.

Valamennyi között ebben van a legkeserûbb humor.

HUMOR AZ AKTÁKBAN

A tekintetes szolgabíró úr meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza õket, hogy majd máskor igazít a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne feledje, addig is egy görcsöt kötött zsebkendõjén.

Ez a görcs volt valószínûleg az elsõ pörakta a magyar törvénykezésben.

Késõbb azután bejött az instancia. Tanultabb emberek írásba foglalták a felek sérelmeit, s a bíró nem volt kénytelen a nagyfenekû beszédbõl saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve kifogástalanul, ítélhetett belõle kénye-kedve szerint. Még késõbb megszületett az indorsata is, ami azért történt, hogy az ítéletkihirdetésre összegyûlt felek be ne piszkolják a kancellária padlóját, melyet a szolgabíróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a bíró odajegyzi az ítéletet az instancia hátára (ami még mellesleg azért is jó, mert el nem felejtõdik), aztán hazaküldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebbõl a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb valamennyi közt egy Komárom megyei fõszolgabíróé, ki egy különben tiszta adóssági keresetre a következõ ítéletet hozta:

Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.

Mely ítéletet a fölsõbb bíróság is jóváhagyott az ebadta szó kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat, hogy, úgymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg mûködik hazánkban, az úgynevezett herumreisenderek és a megyeházban könyöklõk. S ez igaz is volt, amennyiben a szolgabírák beutazván járásaikat, útközben csak úgy a kocsiülésrõl diktálták az ítéleteket, miket senki sem foglalt jegyzõ­könyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak, mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már elõbb is rendesen és írásban vitettek; tág tere nyílik tehát a velünk született eredetiségnek és humornak ezidõkben ha az úgynevezett stylus curialis pókháló gyanánt át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az õs gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedantéria a komikum határáig megy: a végzés egyetlen periódusból áll és kezdõdik a minek utána szón; a kötelezvény a melyszerint-tel; az idézõ végzés a minek folytán-nal szalad ki a bíró tekintetes pennájából; a kurrens (körlevél) elsõ szava meghagyatik, a bizonyítványé a hitelesen valljuk, míg az adás-vevési szerzõdés a mi alólírottak-ból folytatódik, s (hogy az akkori idõk hivatalos irályával éljünk mi is) útjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes terminus technikuso­kat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetbõl, mint a szerbtövis szántóföldeinkrõl. Még maga a parlament sem ment tõle; mert hát mi lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdõdnék minden interpelláció: tekintettel arra?

Tagadhatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak úgy, mint a legmíveltebb Franciaországban elütõ az okmányok irálya az irodalmi termékekétõl, de ezen elütõ sajátságok leginkább a terminus technikusokra szorítkozván, sehol sem kulminálnak annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek úgy az élõ nyelvvel, mint nálunk, hogy pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétõl, hanem abból meríti nemcsak erejét, de színét, üdeségét is.

Kötetnyi gyûjtemény áll rendelkezésünkre a büró irályából, hangosan kiáltva reform után s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bürók nyelve, mint maga a gondviselés, örök és változhatlan, s ha cikkünk szûk kerete különben is nem akadályozna bõven idõzni minden vele összefüggésben álló tárgynál.

Legfölebb nehányra szorítkozunk; minõ pl. az abaúji sérelmi fölirat, hol a kormány önkénye egyensúlyának vasbotja ellen panaszkodik a türelmébõl kifogyott municipium; vagy azon ítélet, hol az arculütés (tekintettel az elõkelõ állású egyéniségre, akin megesett) szemkáprázati képen-kapomány-nak íratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a feledhetlen Nyári Pálunk holttestérõl fölvett látlelet, melyben a bal lábszáron csontfolytonossági hiány mutatkozása van konstatálva.

Ember legyen, aki ebbõl kiérti, hogy a lábcsont összezúzódva, egy helyen kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes kifejezésekre sok esetben kényszerítve volt azok alkotója, mint pl. a kékkõi szolgabíró, ki a következõ rendeletet intézte a kürtösi bíróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képezõ kertben levõ kertben találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját kikutatván hozzám bekísérni szoros kötelességének ismerje.

Ez pedig úgy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos kertnek használván, tisztességes zöld sorom­póval látta el. Nehogy azonban hozzáférhetõ legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak, még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készített a finnyás káposzta­palántának Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való, gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is, adomaszerû. György angol király ítélete, ki az élethossziglani fogságra ítélt rab kegyelem-kérvényére ezt írta: tíz évet elengedünk büntetésébõl inkább egy ügyesen kigondolt rébusz a büntetésnek a királyi szó értelmébeni kiszabását illetõleg. Nem sokkal áll erõsebben hitelesség dolgában a Zürich-kantoni törvény­szék ama ismeretes ítélete sem, mely a háztetõrõl leesett Stab Ulrik elleni kártérítési követelésében következõleg intézkedik:

Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menõ Blir Jakabra zuhant, ki, mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán szörnyethalt, az általuk indított pör akként oldatik meg, hogy az örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetõre fömenni s a csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.

Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendõri kihágást elkövetett fiatal mûvésznõ ellen kiadott következõ szövegû rendõrminiszteri rendelet:

Lola Montez csintalan, rossz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párizst.

De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás, s akár a végtelenségig nyújthatnók az aktákban elõforduló humor fölsorolását, ha az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktõl lefelé egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derûje önt el mindent, s hol nem az a mesterség, hogy mit írjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok közül mit ne írjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit õnagysága az ország dolgában ebéd után végez, az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap így állítja ki (malíciából-e vagy meggyõzõdésbõl, nem tudni?) az evangélikus bennszülött keresztlevelét az anyakönyvbõl:

Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.

A szolgaias bürokrata félszemû fõnöke útlevelében, nehogy azt megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illetõ rovatban:

Az egyik szeme távol van.

Hát még a táblabírói igazságszolgáltatás a maga sajátságos világnézletével, nagyúri kedvtöl­téseivel, naiv furfangjával, soha ki nem fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelõtt (még ipamnál is) nem volt sem index, sem napló; a tárgyalási napok legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma sorozatban:

Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.

  "    "   Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.

NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.

Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.

Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek idõközben elhányta a naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a vármegye egyik részében, a vesztegetõ Pap Kata nem lett becsukva s az igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabíró, hogy az igazságot a törvény betûibõl kutassa; józan esze szerint szeretett ítélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az ítéletet indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetûeknek, mert az igazi telivér táblabíró, ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen elvetette a gondját, mint azt az ítélõtáblánál most is folyamatban levõ 19.247. sz. percsomó elsõbírósági ítélete mutatja, melyben alperes köteleztetik fölperes­nek kétszáz forintot fizetni.

Indokok:

Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erõsebb igazsága vagyon.

Sokkal jellemzõbb a következõ:

Brüll Jakab kanizsai lakos orgazdaságon kapatván, kárvallott alperes panaszára a megyei esküdt így ítélt:

Brüss Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum.

            Bortos Ferenc r. sz. esküdt.

Brüll nem elégedvén meg az ítélettel, magához a fõszolgabíróhoz vitte azt, aki meg is változtatta menten:

Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helybenhagyom, a „duplán és punktum” szavak közé azonban beszúrandó a következõ helyreigazítás „és huszonöt botot kap”.

            Fenyéry Tamás fõszolgabíró.

Legkülönösebbnek tûnik föl B. Ferenc szolgabíró szentenciája:

Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethetõ meg, mert dühös ember és egy faluban lakik velem.

A fölsõbb fórum ezen ítélet alá a következõket jegyezte:

Indokaiból helybenhagyatik.¹⁶

Ugyancsak e bíró az alábbi ítéletet hozta két kéri menyecske ügyében:

Egyik eb, másik kutya. Probátum est.

De ki gyõzné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros ítélet van, mely hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka nélkül közölhetlenné válik. De nemcsak ítéletek, hanem az okmányok egyéb válfajai is bõ anyagot nyújtanak.

A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság (mely magát röviden Marha­bizottságnak nevezte) furfangos tanácskozmányainak aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadiacéh hatóságilag jóváhagyott alapszabályai, miknek 35-ik §-a szerint áldomások alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegetõ irata, hol tizenegy ok adatik elõ, melyeknél fogva a méltóságos fõispán úr átutazása alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: minek utána a nemes városkának egyetlen harangja sincsen.

Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az új perrendtartás, a teljesen képzett bírák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltûnésére még e neki nem való helyrõl is.

Pedig fölösleges búsulni.

Egy, e napokban a vallásügyi minisztériumhoz érkezett folyamodványra, mely e szavakkal kezdõdik: Dicsértessék a Jézus Krisztus! ezt írta oda egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt:

Mindörökké, ámen! Ad akta.

No, ahol még a száraz bürokrata is így humorizál, ott nem fogy ki a humor sohasem, ha tûzzel, vassal irtják is.

A MAGYAR NÉP BOGARAI

Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szíved költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belõle.

Amennyit az isten megvont tõlük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatalosztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabírónak nem választhatja meg az impozáns külsejû szarvasbogarat, megteszi a bogarak királyának, ki Gergely napjának éjjelén, éppen éjféltájban gyûlést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztítanak az idén, melyiket hagyják meg

A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A zsizsik is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a szú-éval egyetemben, mert még a fülbemászó-ban is több az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyûlölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztítjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületbõl, szeretetbõl és kitüntetésbõl ne illesse õket semmi.

Összes gyûlölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak úgy származtak be, mint a civilizáció. Ezek az indigénák a nép hite szerint a svábbogár, a muszka-bogár, a légy és a cseh-bogár, a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháború ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes dûlõiben mutató táblák vannak fölállítva a kormány intézkedésébõl, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztítandó, valamint a megkímé­lendõ állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kíséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudomány­nak s kerülõ utakon siet annak ölelésére.

Az aranka-bogár az a mezopotámiai elátkozott király által orzott gyûrûbõl egy kipattant darabka, mely mint az eleven ezüst, elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s amerre átvonult, elpusztult a vetés, a fû. Ezer esztendõ óta átjött Mezopotámiából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyed­órával rövidíti meg az egykori király millió esztendõre szabott kõvé átkozását.

A hangya is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhõt húzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verõdik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyúktojás kívánatos a rektor uram gégéjének, az õ éneklõ kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az aranyos-diszély-nek, a cincérek fajtájának, a kõrisbogár-nak, mely az emberi testen fehér hólyagot húz, amerre magába szívja annak a gonosz vérét, mindnyájának megvan a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelíd elnézésre.

De bezzeg nem így van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mítosz veszi körül és a népkegyelet õrzi.

Ott van pl. az isten tehénkéje. Lapos, pirosfalú, feketepöttyes rovar. A tavasz elsõ mosolyára mászik elõ a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelõ jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehénkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is.

De ha egészen az égé az említett hosszúkás, piros bogár, a földi mennyország szolgálatába is jutott egy ilyen színû teremtmény, a hét pöttyes böde. Formás, gömbölyû, mint a piros bogyó, hét petty van a hátán s nagy hivatalt visel: õ a szerelmesek üzenetvivõje. Szófogadó, hûséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár (mert csak így nevezik), még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kérõ hangon:

Jó Katinka-bogár,
Ereszd szét a szárnyad,
Vidd el az én szeretlek szóm,
Vidd el sebbel, vidd el nyomban
Dél-, keletre vagy nyugotra
Oda, hol a galambom van.

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyújtogatani a csápjait, egyet-kettõt lépked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedõben szépen ketté válnak, mint a széthúzott függöny, s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket egy halk rebbenés, s a kis rovar röpül megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szeretõ szívnek, ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd

Az anyatermészet azonban nemcsak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekrõl is. Az õ számukra ott a sok keresztes pók, mindmegannyi Orlice professzor.

A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befõtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi húzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán mit is tehetne szegény egyebet? megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségû számot, t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehúzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, úgyhogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára pirosan jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a diszély-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendõt elõre tudja. Amely esztendõben szórványosan jõ, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a színe, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háború lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó szentjánosbogár, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: õ a nép doktora. Aki valamely évben elõször páratlan számú napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tízparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendõben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszú sorozatnak? A pézsmabogár szárnyainak bûvös erejérõl beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivópoharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viasszá lesz a szíve, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán úgy van meg az ereje, ha halva találtatik, mégpedig Nagyboldogasszony éjszakáján, elsõ kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetõben lakó félelmes külsejû sírbogár-ról szóljak? A külsõ nem határoz; jó derék bogár az, hírt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át, kedves, itthagyott övéirõl. Mindent, de minden elmond neki igazán, úgy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony úgy tudja, hogy késõn este elõmászik a temetõbõl a faluba, hol a rovarország dalnoka a tücsök énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebbõl, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpirítaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsegõ tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangú dalait, melyek dúdolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát õ, szerény, igénytelen, a szoba valamely szög­leté­ben, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, úgy ringatja el a benne mélázót.

De hát mindezt csak a nép érti meg, érzi át. Az úri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostûre szúrkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is érte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melyben egymással élnek, lélekemelõ és költõi. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyújtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bõkezû magyar nép az elõkelõ világnak, az úriasszonyok bogarát a bolhát: hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az úriasszonyoknak a bolhán kívül is nem lenne elég bogaruk.

NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN

Mondhatnám humornak és bízvást odatehetném cikkem címeül megfordítva is: tudomány a népies észjárásban, mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran éppúgy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány koturnusában.

Látszólag kisszerû e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkívül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hírhedt természetes józan eszére, egyszersmind kiegészítõ része a néhány cikknek, melyet humoráról írtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jõ meghódolni az elavult táblabírói hencegésnek: a magyar ember minden tudományába beleszületik.

Így gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott kendertilló-nak, mely úgymond egyszerûségénél fogva bámulatos s már régen az õ, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük elõtt divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekrõl, melyeket egy, az ajtón keresztülfúrt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén így kiált föl: e nép találékonysága és eredeti fölfogása rnedkívüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagybritanniának köszönik létüket, azok bizonyára egyszerûbbek és tegyük hozzá célszerûbbek lesznek.

Az elmélet és gyakorlat közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptõl kérte kölcsön híres érv-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

Ha hét veréb ül egy fán és abból kettõt lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlenegy sem marad, mert a többi elröpül.

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erõsödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlõn nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtõl a cserje, a fû és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll a meg a tudomány és szokás által fölállított rendszer és logika.

Ha egy szekér találkozik tíz szemben jövõ szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerû, hogy az egy szekér térjen ki a tíznek, de tulajdonképpen a tíz térjen ki az egynek, mert a tíz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezõleg az egyes szekérre háramolnék.

De nem mindenben dob ily erõteljesen kesztyût a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy úton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mérföldje pipa­számra van fölosztva, a dél akkor van, midõn árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez fûzvék: A Mindszentek bevetve találják az õszit, Szervác, Bonifác, Pongrác megkíméljék fagytól a gyümölcsöst, ha fénylik a Vince, teli lesz a pince, gyertyaszentelõkor ha a nap fénylik, a medve visszamegy odújába, tudva, hogy hosszú, hideg tél lesz, többet ér egy májusi esõ Bécsnél stb. A hippológia, geológia sem ismeretlenek a nép elõtt. A csikó leendõ termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszú az elsõ lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszú lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belõle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, meg fogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki gyõzné mind elõsorolni ama példákat, melyek bizonyítják, hogy bár különbözõ úton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom, szinte csúszva négy­kézláb és a naivság az útitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikáns és érdekes voltánál fogva meg­érdemli, hogy a szimmetria rovására is, kissé terjedelmesebben és színezve adjam elõ) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerû észjárás ölébe menekül:

Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának” elõkelõ betege volt, egy sugár termetû, gyermeteg, üde arcú fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedõ fekete szemekkel, mikben a szûzies szemérem és ábránd bûbája égett együtt. Csupa tûz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a szklenói fürdõbe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevõ szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely újra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhírû orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az éltetõ csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétõl, õ tudja miért

Balassa ezentúl is keresett gyógyító eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban; rendre meghiúsult minden kísérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az õ eredeti észjárásával s egy utolsó kísérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó termébe, hol tanítványai voltak összegyûlve: csinos, szemenszedett gyerekek, szaloniasan kicsípve, amint nekik elõre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának.

- Nem, kisasszony - mondá a tanár eléje állva -, itt fogunk maradni; tanítványaim elõtt értékesíteni kívánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem.

- De uram...

- Semmi de... Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog - mondá szigorúan s a remegõ gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven - mondá a fiúkhoz fordulva:

- Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyemszoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden akciót, s a szoknya óvatos, kimért lassúsággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomú bokákat.

Oh, hogy nézett oda az a sok éhes szívû fiú!

A szûzi szemérem kétségbeesett harca tükrözõdött le a gyönyörû leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikított, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bódító, kínos mûtét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihíva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellõ pillanatban.

Egy irtóztató erõfeszítés s az orvos érezte, hogy a karcsú teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifjú grófnõ kezeit, elkezdte kifeszítve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélegzetelfogyásig, míg nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midõn kimerülve abbanhagyá, így szólt:

- Grófnõ! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománnyal. Ennyi az egész.

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végzõdött, mert hogy csak egyet említsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppen­tett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midõn látta, hogy a kolozsvári hideglelõsök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diáriumjába, hogy a töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen; mert alighogy a pozsonyi páciense még jobban megbetegedett, a dús tapasztalatot ekként kellett módosítania: a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál.

Hasonlóan csak többé-kevésbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerû fölfogás, melylyel az újonc azért helyezi az Istent a generális fölé, mivel annak van a legtöbb csillagja, vagy a debreceni cívis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkalmasint azért nem tisztelik a fiú-istent, mert az atya-isten örökéletû lévén, tõle sohasem örökölhet semmit.

Annál jellemzõbb azonban a veszedelmes kezdetû porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: legjobb volna biz az, ha most õfelsége hamarosan átíratná az összes országait a feleségére.

(A jámbor nép persze azt hitte, így majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejébõl.¹⁷ A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midõn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég- és felsõtagok közti vérkeringést, útját állták a szívhez közeledõ halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kút gémjére kötött mázsás fatuskót, a különbözõ széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyû szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanúsít a nép, melyekkel asztagjait rakja, búzájának, gyapjának mesterséges úton súlyát neveli, látnunk kell, hogy a fizika, architektúra stb. tanait alkalmazza meglepõ ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzot, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezõkön, mint Francia­országban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztítani vagy kímélni kell; népünk ösztönszerûleg fölfogja ezt s a költészet védõ pajzsába bújtatja a szelídebb állatvilágot.

Gyönyörû vonás ez tõle! A szelíd állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájasko­dásával veszi körül, a fehér nyúlra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen elõtte, mert az a Mária madara, a dalos fülemile fészkét, a kelepelõ gólyát, mely bosszúból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind õrzi a népköltészet, míg ellenben a kártékonyokat ez veszi üldözõbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemzõ sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát bíztam, midõn a fölötte gyakorlandó ellenõrzésrõl gondolkoztam, a következõleg biztatott meg:

Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná megtudni, mégsem csalnám meg, de ha megcsalhatnám százezer forintig, ha meg volnék gyõzõdve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert úgysem történnék semmi bajom.

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt semmit. Az emberek kimondták fejemre az ítéletet és azt vissza nem veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök naponkint, azt fogják mondani: ni, mint szórja a pénzét a tékozló; és vegyük föl most az ellenkezõt, szigorú takarékossággal, egy garassal érem be naponkint, az emberek akkor így fognak szólni: ni, a tékozlónak már csak egyetlen garasa maradt.

Soha nem festette ennél hívebben az emberi társadalom õrét: a közvéleményt, senki.

A tanúság ebbõl az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemállni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány: a nép pedig azt javasolja: kilencszer kilenc síron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis úgy fogadhatta el a nép, hogy elõbb átöltöztette a saját népies ízlése szerint.

Ez lebeghetett szemei elõtt azon papnak is, ki Nagyigmándon következõleg prédikált a káromkodás ellen:

Híveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörûsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörûsége.

Ennek a szája-íze szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.

A SÍRIRATOK HUMORA

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsõnek állítani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyûjteni, s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szívesen látott jelenség, a kunyhóban, a szalonban, az egyetemi tanár száraz elõadásában éppúgy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erõsíteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódít némelykor, mint a mûgonddal készített szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyûjtemények, ami nem is csoda a par excellence adomázó nemzetnél, melynek úgyszólván legrégibb õse, már Attila humorral felel Róma könyörgõ püspökének: Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.

A német és francia erõsebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bízvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állítani, hogy mindazon adomák, mik gyûjteményeinkben foglaltatnak, kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állítani, hogy leszámítva az átidomított és becsúszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitõl élesen különbözõ adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy úgy mondjam, paprikás és zsíros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója¹⁸ olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetõleg: itt nevess!

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenrõl írni; sokan tették ezt már elõttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonítok az adomának oly közvetlenséget, hogy belõle tisztán lehozhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, míg aztán ügyes toll valamely gyûjteménybe megfésülve, kicsinosítva leteremti. Ember legyen, aki rájöjjön: honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kívánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, sírirataiban.

Nagyon természetesnek látszik elõttem, hogy nem azon síriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költõk készítettek; nem az olyan síriratokról szólok, minõ például a Hugo tábornoké, kit huszonötévi háború megkímélt s két évi béke ölt meg az emlékkõ szavai szerint, sem az olyan síriratokról, minõ a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az álmot játssza a kerepesi köztemetõben. Még kevésbé kívánom összehalmozni azon együgyû ostobaságokat, helyesírási és rossz kádenciákat, miktõl a világ minden temetõje hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyítják, hogy a helyesíráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért.

De még azokhoz a síriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyûjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanúra ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquillok, s az adomák országába tartoznak, minõ pl. Nagy János uram sírirata, ki született Debrecenben, meghalt hasrágásban. Vagy a híres miskolci csizmadiáé, Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rímekben van a nevetni való.

Ha az elõbbieket akarnám összegyûjteni, tenném azt a temetõk költészete címén s kétségkívül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyûjtõnevet, mint a halál papírkosarából.

De kizárólag a síriratok humoráról kívánván szólani, csak annak egyszerû elsorolására szorítkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kíván lenni.

A sírkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kõ vízszintesen van a sírüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyûlt víz a temetõ éneklõ madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyílás, amin az Úr angyala és bejárhasson a boldogultakhoz. A katolikusoknál kereszt jõ az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a múlt században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nemcsak nem használja a keresztet, hanem meg sem tûri.¹⁹

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrációkat. A falusi temetõk egyszerû fakeresztjei tele vannak ragasztva szentképekkel s magukról az ízlésesebb márványkövekrõl sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorúfûz, síró angyal, letört rózsa, mit az illetõ mûvésznek úgy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeibõl akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tõjétõl leesõben, útközben örökíttetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt hajú hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprõféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi egzaltált fogalmaink Halál õkigyelmérõl. Egyszerûen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol pengéjû kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga adó-ját. A meghalt hajadont a Halál menyasszonyának nevezzük, mibõl szintén az tûnik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem hímnemû, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már említett kaszán kívül még egy elõtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögõ emberrõl, hogy a halál kutyája ugat belõle.