1878
SZEGEDI NAPLÓ „APRÓSÁGOK”

6. sz., augusztus 3.

AZ ELSŐ NAP

Ha valaki olyan helyen van, ahol még nem volt azelőtt, olvassa meg az első éjszakán a gerendákat, s amiről álmodni fog, véges-végig beteljesedik rajta.

Először vagyok az Alföldön és megolvastam az ország »kincses házának« gerendáit, a sűrűn elterülő búzakereszteket már útközben, és látom Szeged városát virulón megszépítve a fölötte szállongó füstszalagokkal, mik a gyárak kéményeiből jönnek, látom gazdagon kicifrázva az ipar és kereskedelem nemesi címereivel a boltcégek tábláival...

Miről álmodhatnék egyébről az első napon, mint hogy Szeged, az én új otthonom, azon az úton van, mely a vagyonosodás- és jóléthez vezet. S a jólét csak az egyszersmind európai civilizáció magaslatán álló, művelt városokat veszi ölébe.

Hiszem, hogy az én első álmom igaz.

S hiszem, hogy amint én teljesen otthon érzem magam itt az első perctől kezdve, engem sem tekintenek itt idegennek.

Mert hát nem úgy erõvel lettem ide annektálva: a saját vágyam, és a rokonszenv hazám ez egyik legnagyobb városa iránt, hozott ide.

S a rokonszenv, ha nem is talál mindig nyitott ajtót, legalább mindég megérdemelné, hogy találjon.

9. sz., augusztus 7.

Mikoron pedig az archimadrita prüsszentett, a rutének is azonképpen prüsszentettek vala.

Tisza Kálmán tegnap délben megbukott Debrecenben.

Báró Kemény Gábor, államtitkára, meggondolta magát és szinte megbukott Kolozsvárott.

Megragadó hûsége a szolgának az ura iránt.

Kövessétek uratok példáját mindenha!

(Máté evang. - a mamelukokhoz intézett levelekben X. vers, 8. rész.)

*

Jókai sem akart kivétel lenni. Õ is a bukottak ravatalára került. Õneki is, aki »nábob« volt a népszerûségben, látnia kellett, mint változnak »a politikai divatok«. Meg kellett tudnia, hogy dacára Tiszának »mégis mozog a föld«.

S a megmozdult földön elbukva, elterülve ott fekszenek most egymás mellett Tisza, Kemény és Õ.

S mostmár megvan magyarázva az a fantasztikus regénycím: »Enyém, Tied, Övé.«

Tudniillik Jókai így szólhat Tiszához:

»A választókerületek közül az ‘enyém’ éppen ott van, ahol a ‘tiéd’ és ahol az ‘övé’«.

*

De hát ez még mind csak kismiska. Móricz Palya még él és virít. S amíg Móricz Palya él, addig »Ejurópa« csendes, s semmi nagyobb baj nem eshetik a világdirigálásban.

10. sz., augusztus 8.

Szép dolog mégis az elõérzet...

Némely embernek a lába megjósolja az esõt, akár egy kalendárium.

A kormánypártnak, úgy látszik, Csernátony volt a »fájós lába«, õ vette észre legelõbb a tornyosuló felhõket.

Észrevette s ellábalt a választások elõl a külföldre.

Így aztán az igaz, hogy nem is bukott meg. Mert hát hiába, okos ember, mielõtt elesnék, lefekszik elõbb a földre.

Szegény Csernátony: õ a taktika nagymestere volt végleheletéig.

Adja isten; hogy felösmerjék nagyságát, amerre jár a külföldön is - s ne eresszék haza soha.

Mi majd csak kiheverjük valahogy - a hiányát.

*

Sámsonnak a hajában feküdt az ereje.

Tiszának Csernátonyban.

Amint Csernátony elment, - Tisza szerencsecsillaga eltûnt.

Az imént még Caesárnak nevezték a debreceni triumfátort.

S íme, ma Caesárt, ahelyett, hogy brutusi kéz ejtette volna el hõshöz méltóan, nyakon öntik forró vízzel.

...Tralla!

De furcsa kis Caesár vala!

*

Nagyra is van most Debrecen vele, hogy nevetségessé tette a miniszterelnököt.

No, de mi is nagyra vagyunk Debrecennel.

Ejnye, be derék, hogy mégis ledobták kigyelmetek a »kálvinista kakast« a torony tetejérõl - mondja a választás napján egy cívisnek valaki.

- Le azt, mégpedig örökre.

- Ejnye, be derék. Tán bizony nem forgott?

- Ej dehogy. Éppen az a hiba, hogy nagyon forgott.

...Tralla!

De furcsa kis kakas vala!

17. sz., augusztus 17.

Ha a sajtó valóban nagyhatalom, vajon mekkora méltóság illeti a sajtó királyi udvarában, teszem azt, a vidéki levelezõt?

Az legalábbis olyan, mint az udvari lakáj.

Jámbor olvasó, kit közönséges embernek szült végzeted, döbbenj meg, mikor a két ominózus betût meglátod itt-ott: »r. l.«

Ez azt jelenti: rendes levelezõ. De azt is jelentheti: rendkívüli lángelme.

Döbbenj meg nyájas olvasó!...

*

Nagy Sándor azért haragudott, hogy semmi hódítani valója nem maradt.

Az r. l. (aki, ha szegedi termés, »Figyelõ« nevet vesz fel mint bizonyos fajú hölgyek, kik mester­ségüket fölvett nevek alatt gyakorolják), azért haragszik rendesen, hogy semmi megírni valója nincs.

Shakespeare, Eötvös, Kaas Ivor, Boz Dickens és Kecskeméthy Aurél minden jó gondolatot megírt elõle.

És ez borzasztó!

Szerencsére a Szegedi Napló alapítási története nincs még megírva.

Pedig hát erre is kíváncsi Európa.

*

»Figyelõ« úr megírná ezt a históriát a »Times«-nek. Azonban nem tud angolul. Megírja tehát a kitûnõen szerkesztett »Hon«-nak.

A gondos szerkesztõ át nem olvassa, tehát beveszi.

Megjelenik. Ott van, s a világ ámul-bámul.

Figyelõ úr azt írja, hogy a »Szegedi Napló« osztály- és fajharcot provokál Szegeden. Itt nagy veszedelem készül.

S a kontinens, a rideg Európa megrezzen...

Szegeden fajharc készül.

Anglia elszólítja flottáit a Dardanelláktól.

Franciaország még egy korosztályt hív be. Ausztria egy hajszál híja, hogy vissza nem hívja katonáit Boszniából... hogy mind itthon legyen..., mert hát Szegeden nagy baj van... Figyelõ úr megírta, hogy ott fajharc készül.

*

Epilóg

De félre a tréfával. Beszéljünk komolyan.

A világ talán kíváncsi rá, hogy kicsoda az a »Figyelõ« úr? Mit írt? És mit felelünk firkájára?

Eh, dehogy.

Az a három ember, aki a »Hon« jelzett közleményét olvasta, éppen nem kíváncsi.

Mert az egyik ember a három közül én vagyok. S én tudom, ki az a »Figyelõ«.

A másik az, aki Figyelõ urat rávette, hogy ezt a hazug galimathiászt összeírja, s ez a másik is tudja, hogy kicsoda Figyelõ úr.

A harmadik ember pedig, aki e közleményt még olvasta, maga a jámbor levelezõ.

No, õ már nehezen tudja, hogy kicsoda õ.

Én pedig nem mondom meg neki.

Minek szégyenkezzék szegény!

27. sz., augusztus 30.

Az a hét sváb, aki valamikor egy nyulat kergetett, együttvéve sem volt olyan vitéz ember, mint jelenlegi maradékuknak orgánuma, az Oesterreich - ungarische Wehrzeitung.

Nézzék meg fentebb olvasóink, mit ír ellenünk.

Vajon ki lehet az a fickó, aki e kamarilla-szagú dolgot megírta? Aki piszkos nyelvével tajtékot túr és köpködi felénk.

Ne keressük: ki õ? Hátha már találkoztunk vele valahol mint - kucséberrel.

Nyomorult cseh!

Még õ nevezi »felszabadított rabszolgáknak« a magyarokat, õ, tagja azon satnya népfajnak, mely még születni is a policáj engedelmével szokott.

*

Meglehet, hogy e piszkolódó cikk is úgy született. A policáj vagy a granicsár politika rendeletére.

Le van abban piszkolva a nemzet, suhancnak nevezve legszeretettebb és a legnemzetiesebb tisztviselõi, lebocskorosnemesezve az intelligencia, disznóól-politikának nevezve Hollós Mátyás király nagy nemzetének magas törekvései.

És miért?

Mert nem sütünk annyi prófontot, hogy az egész Lajtán-túl abból ehessék hét esztendeig, s mert nem adunk annyi forspontot a granicsároknak, amennyi kelletik ahhoz, hogy - mint hajdan Sadova alul - ne kelljen gyalog elszaladniok.

Bizony, a futás mindig kényelmesebb - kocsin.

Összeszid, amért nem engedelmeskedünk Tisza miniszternek.

Hallja ön ezt, Tisza Kálmán úr!

Kellett önnek ez a védelem?

*

Ön bizonyára túlhajtott a célon, Tisza Kálmán úr!

Mert a »Wehrzeitung«, dacára, hogy ön miatt szid össze minket, azért mégis azt kívánja, hogy ön alul kiforduljon a miniszteri szék.

A »Wehrzeitung« Haynaut óhajtja ide.

A »Wehrzeitung« nem ösmeri önt tökéletesen.

Ha ösmerné, meg volna elégedve.

*

Don Quixote-oknak van e szemét lapban elnevezve az alispáni náció.

Némileg találó. Mert forgó szélmalmokkal, a vakondokpolitika griffjeivel küzd.

Hanem ami a fokost illeti, ezt kár volt kigúnyolni.

A Wehrzeitung-beli urak legalább régi ismerõseik iránt viseltethetnének kegyelettel.

Sokszor csókolózott már velük az a fokos.

Igaz, hogy nem láthatták; mivelhogy hátulról történt az ismeretség.

Ott is annak mai napig hátukon a - fotográfiája.

Bosznia alkalmas medalion lesz hozzá!

32. sz., szeptember 5.

A TÖK TRAGÉDIÁJA

(Mese a növényvilágból)

Egy nagy kertben nem díszlett (ha ugyan illik rá ez a szó) egyéb, csupán egyetlen tök. Nagyra is volt vele a kevély tök, hogy õ az egyedüli gyümölcs a kertben, bár õ maga is jól tudhatta volna, hogy fajtája közül sem az elsõ, hanem a legutolsó s hogy nem használtatik semminemû emberi táplálkozásra, hanem örökkön-örökké sületlen marad.

Legfeljebb a malacok híznak meg tõle.

*

Azon a fán azonban, mely a hitvány töknek árnyékot tartott, egyszerre váratlanul rügy pattant ki s nemes, jóízû gyümölcsöt hozott.

A tök dühbe jött s versenytársnak nézte hiú elvakultságában a fölötte magasan lóbálódzó gyümölcsöt.

Elhatározta tehát, hogy lecsalja magához.

És ez felette furfangos terv volt!

Mert a tök, minthogy örökké lent fekszik a piszkos földön, felette sáros vala, s ha a gyümölcs hozzá ér, az is bepiszkolódik.

*

»Nem mersz lejönni hozzám, ugye?« - szólott a tök, s indája fonnyadt levelei még egyszer haragos-zöld színt játszottak.

»Semmi közöm hozzád - mondá a hasznos gyümölcs - az én helyem itt van a magasban, semmi kedvem és hivatásom hozzád leszállni.«

»Egyenlõk vagyunk! - kiáltá a tök. - Én birkózni akarok veled.«

»Ohó! Nem vagyunk egyenlõk, neked mesterséges ‘melegágyat’ csináltatott az ‘urad’, abban tenyészel: rám pedig a szabad nap süt. Nem vagyunk egymáshoz valók. Azért nem is kívánok veled érintkezni.«

S e perctõl fogva siket fülekre talált a tök káromlása.

A tök dühösebb lett, s bánatában még nagyobb lyukat vájt magának a sárban.

Új terven okoskodott.

Hogy lehetne felemelkedni a fa magaslatáig?

Valaki azt a tanácsot adta neki, hogy az emelkedéshez legelõször is az kívántatik, hogy ne legyen nehézkes, hogy a belsõ tartalma helyett bélelje ki magát széllel, az fölviszi majd a magasba, mint valami léggömböt.

A drágalátos tök tehát egy sárga-fekete hegyes karónak dûlt, hogy az léket vágjon rajta, amin behatolhasson a levegõ.

És ebben lett a halála.

A vágott lyuk körül a penész és a rothadás jelei kezdenek mutatkozni...

Szegény, szerencsétlen tök!

*

A hasznos gyümölcs szánakozva nézi, mint közeleg az alant hempergõhöz napról napra a legszomorúbb enyészet...

E felebaráti szánalomban csupán az vigasztalja, hogy a töknek úgyis rothadás a sorsa.

*

Morál

A tanulság ebbõl az, hogy a fõzelék ne igyekezzék elõkelõbb étel lenni, mint a gyümölcs, - mert még fõzeléknek se lesz akkor jó...

Továbbá az, hogy a hatalom melegágya gyorsan megnöveszti a növényeket és gyorsan - megrohasztja.

És végül még az, hogy a jóravaló ember válogassa meg a barátait.

És még jobban válogassa meg az - ellenségeit.

50. sz., szeptember 26.

AZ ÚJ MINISZTER

Valaha Andrássy így kiáltott föl: »Amit óhajtottak, mindent megkaptak önök«.

Ma pedig így kiálthat föl a nemzet: »Amit megkaptunk, semmit sem óhajtottunk.«

Még azt sem óhajtjuk, amit ezután fogunk kapni.

Ugyanis meg fogjuk kapni közgazdasági miniszternek gróf Szapáry Gyulát.

*

Szapáry kinevezésének híre föl-fölbukkan a sajtóban már hetek óta parádés annonszírozással, mint valaha Balázs Sándor »Omnibusz«-a: »Jön«. »Közeledik«, »Útban van«.

Ki? Mi? Senki sem kíváncsi, nem úgy, mint az Omnibusszal szemben volt.

Pedig Szapáry is hasonlít az omnibuszhoz. Személyválogatás nélkül veszi föl mindenkinek az elvét - és a szennyes poggyászát.

*

De azért lehet, hogy jó kereskedelmi miniszter lesz.

Mert nagyon rossz belügyminiszter volt.

Márpedig, én istenem, valamihez mégis csak kell értenie, mert hiszen másképp nem szeretnék annyira - az asszonyok.

Hacsak azért nem, hogy nagyon szép szõke haja van.

*

Hírlik, hogy még e hóban, e héten, valamelyik nap jelenik meg a hivatalos lapban a kinevezése.

Nem vagyunk kíváncsiak a napra. Akármely napon nevezik is ki Szapáryt kereskedelmi miniszternek, - péntek lesz az és »13«-ika.

64. sz., október 12.

HAHÓ!

Nagy dolog esett. A kitûnõen szerkesztett Honba egy gyönge közlemény csúszott be tegnapelõtt »Apróságok« cím alatt. Ez apróságok báró Bánhidy Bélának a »Szeged Napló«-ban megjelent cikkével foglalkoznak - persze nagyjában. Amint a »Hon« szokott.

Ez apróságok különben már külalakra nézve is egészen speciálisok, melyekben az irodalom minden válfaja egyesül, - oly unalmasak, mint valami közgazdászati cikk és oly naivak, mint a szilasbalhási sírvers, hogy:

»Itt nyugszik Tóth Pál
Hat élő gyermekével.«

*

Hát bizony a »Hon« valamennyi gyermekével együtt abban nyugszik meg, hogy báró Bánhidy Bélának azt a vádját, hogy a kormánypárti lapok Széll Kálmánt támadják, vissza kell utasítani.

Vissza is utasítja azzal az állítással, hogy »ez nem igaz«.

Hja persze! Könnyû azt mondani a Honnak, hogy nem igaz ez vagy az, hanem elõször kerítsen is magának elõbb publikumot, aki elhiggye, mert a »Hon« sokszor mondta már »nem igaz«-nak azt, ami igaz volt.

A Hon szabadkozik, hogy az õ hasábjain Széllrõl egy szó sem fordult elõ.

De hát istenem, hisz éppen maga a »Hon« szerkesztõsége az, amely sohasem tudja, mi van a »Hon« hasábjain...

*

Az »apróságok« érdemes közlõjének megmagyarázhatjuk, ha nem restelli egy provinciális laptól a felvilágosítást, hogy vannak hírlapi támadások, melyek akkor is azok maradnak, ha azokban össze nem teremtettézik az embernek az öregapját, hanem valamely dolgát úgy adják elõ »tárgyilagosan«, hogy az kisebbítésére szolgáljon.

Ami ez ellenzéki élõsdi hírlapírókra mondott megjegyzéseket illeti - azok találók. Közelrõl vannak fotografírozva. A »Hon«-i tükörbõl.

*

A »Hon« büszke rá, hogy tizenhat éve híve Tisza Kálmánnak.

Nem irígyeljük.

Mégpedig azért, mert a »Hon« nehány sorral lejjebb arra is büszke, hogy õ nem népszerû.

Neki nem kell népszerûség és nem áhítozik, aszongya, utána, mint mi itt Szögeden, Pesten és Bécsben.

Hja, annak megvan a maga oka. Nem nagy önmegtagadás kell fel nem ülni az olyan kocsira, mely különben sem veszi fel az embert.

A Hon csak hadd kiáltsa a népszerûségnek büszkén, hogy: »Rózsi, megvetlek.«

Mi értjük a Hon megvetését.

*

Miután az érdekes napilap így kibeszéli magát, végezetül azzal fenyeget meg, hogy bezzeg ha valami jó fog származni Bosznia elfoglalásából, azt majd akkor (dacára annak, hogy jelenleg Tiszáékat szidjuk érte) magunknak fogjuk tulajdonítani.

Hogy a »Hon« nyugodtan aludjék babérjain, ezennel kijelentjük, hogy a Bosznia elfoglalásából származott jók mind az õ érdemei lesznek. Abból mi sohasem vindikálunk semmit.

Mert a »Hon« büszke rá, hogy Tisza Kálmánnak a híve.

S bizonyára Tisza is büszke a Honra - mely mindenben, még regényében is a Tisza-érát festi.

»Szabadság a hó alatt.«

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Hanem ‘iszen elseperheti még ezt a havat a széll.

100. sz., november 24.

APRÓSÁGOK PULSZKYRÓL

Sohasem volt igazabb az a közmondás, hogy »jó az öreg a háznál«, mint Pulszky Ferenccel szemben.

Szidjuk az öreget, de azért szeretjük.

Szid az öreg, de azért szeret.

Szeret és gondolkozik mindnyájunk helyett.

S bizony többet ér így, mintha mi gondolkoznánk helyette.

*

Van a pápista egyházi énekekben két sor, melyben valamely szent perszónáról az mondatik igen költõileg, hogy:

...mennyei lajtorja,
Mely az eget és földet összekötve tartja.

Körülbelül ilyen lajtorja Pulszky Ferenc is.

Az õ személyisége köti össze szegény hazánkat a mûveltebb külfölddel sokhelyütt.

Tudománya, mûveltsége, szellemessége olyan nagy darab földet hódított meg nekünk Európában, hogy ugyancsak hosszú kötél kellene, hogy azt körülérje.

*

Az öregúr ma, midõn idetoppan, sajátságos politikai helyzetet fog találni. S õ szereti a különféle attitüdöket. S mindig eltalálja a helyes szituációt.

Egy jelenet fog ismétlõdni Szegeden az Árpádok korából.

Béla elé »koronát« és »kardot« tett bátyja, I. Endre, hogy válasszon belõlük.

Szegeden két specialitását teszi Pulszky elé: Az egyik tányéron szegedi paprika lesz, a másikon szegedi szappan!

A szappan arra való, hogy tisztára mossa vele a minisztereket.

A paprika arra való, hogy a miniszterek orra alá törje.

Vajon melyik specialitáshoz nyúl az öreg?

Bélának megsúgta valaki a király elõszobájában, hogy a kardhoz nyúljon.

Én is megsúghatnám Pulszkynak, mit válasszon, ha nem volnék meggyõzõdve, hogy önmagától is kitalálja.

*

Pulszky Ferenc az egyedüli ember, aki jobb a hírénél.

Tetszeleg magának azzal, ha goromba. És úgy teszi magát, mintha erre kiváltsága lenne.

Valóságos gyerektermészet. (A vásottabbját értem.) Szeret ingerkedni a közvéleménnyel; pedig olyan, mint a harapós komondor.

De ebben az ingerkedésben van valami szeretetreméltó komázás, amihez csak õ ért és egy bizonyos határ, melytõl kezdve a fölborzolt azért kezdi szépen lesimítani.

Azonfölül nemcsak a közvéleménnyel ingerkedik így, de a hatalmasokkal is. S ez a szerencséje, mert amit a vámon veszít, kinyeri a réven.

Pulszky egy valóságos óra, mely sokszor ver mást, mint amit mutat; de mindig föl van húzva, s ha az egyik pondusa közel jár a földhöz, a másik ugyanolyan arányban húzódik a magasba.

*

A forradalom után a számûzetés keserû kenyerét ette õ is. S míg a külföldön járt, addig volt a legnépszerûbb otthon.

Amióta hazakerült, a külföldön lett népszerû.

Mert mindig ott ösmerik, s következésképen tisztelik is jobban, ahol nincsen.

*

Pulszky Ferenc már 48-ban államtitkár volt. Az utóbbi idõben sem volt szabad tehát kevesebbnek lennie, mint miniszternek.

S volt is szó róla miniszter-krízisek alkalmával a kormánycsináló körökben akárhányszor: a két Pulszky közül az alakulandó kabinetbe kell lépnie valamelyiknek.

De valahányszor kombinációba kerültek, mindig fölmerült az is, hogy vajon »melyiknek?«

És ezen sohasem bírtak a minisztercsináló körök megegyezni s inkább elejtették mind a kettõt.

Fogta tehát magát a mi Pulszkynk és otthagyta a politikai pályát, kitért fia útjából.

...S akkor aztán egyszerre mindnyájan rájöttek, hogy az öreg Pulszky lett volna alkalmasabb miniszternek.

Ami most már - Szegedtõl függ, hogy igaz lehessen.

*

Bûvös istenasszony a Politika!

Olyan az, mint a Borcsa képe, aki egyszer látta, soha nem felejti.

Az öregurat is vissza-visszacsalogatja az a szép tündérnõ, amelynek annyi idõ óta udvarol.

Az igézetnek nem tud ellenállni.

Pedig éppen õ tudja nagyon jól, hogy ez a szép istenasszony milyen kacér, csalfa; - száz emberrel is van egyszerre viszonya.

Nagy önérzet az öregtõl, hogy mégegyszer nekivág, a nagy megtiszteltetés ránk nézve, hogy a Szeged bizalmát kívánja gomblyukába tûzni - bokrétának.

S az a bokréta nem kerülhetne különb helyre.

*

Rafinírozott udvarlótól hallottam, hogy a menyecskék elõtt nagy elõny az õsz haj. Az õsz haj nem fecsegõ.

A »Politika« még eddig nem tette ilyen nyilvánossá a gusztusát.

Annyi azonban bizonyos, hogy - ami szinte elõny, az öreg nagyon ügyesen tud öltözködni.

Vajon melyik ruháját veszi föl a mostani találkozásnál?

De akármelyiket veszi is föl, nem lehet benne kétség, hogy az nemzeti ruha lesz.

Mikor a török szimpátiák idejében még az én hangom is megvolt s az »Arany sas«-ban folytatott tanácskozások alkalmával én is elkezdtem kiabálni, hogy impozáns küldöttséget kell Tahir beyért küldeni Bécsbe, az öregúr rámröffent haragosan:

- Gyerek még maga ahhoz! Mit szólana ehhez az én kedves barátom, Andrássy Gyula?

Arra vagyok kíváncsi, hogy hát a »Válság« címû esszéhez mit szólt azóta az õ kedves barátja, Andrássy Gyula?

De arra még kíváncsibb, hogy hát õ vajon mit fog szólni a holnapi programbeszédjében az õ kedves barátja-, Andrássy Gyulához?

*

Bármi történjék is, az ország mégis csak nyerhet, hogy Szeged fölléptette Pulszky Ferencet.

Mert a legrosszabb esetben is nagyszabású enunciációt fog adni a holnapi programban, mely súly lesz a serpenyõben, melyen a Tisza-kormány sorsa ingadozik.

Egy Pulszky szava mennydörgés, bármilyen halkan mondja is, s mindenünnen behallatszik az országba.

Megválasztásában egyébiránt semmi kétségünk: nincs okunk Szeged város népét elõre elítélni.

Mindamellett nem hallgathatjuk el, hogy a Bakay-párt biztosan számít arra; hogy Pulszky hosszú orral hagyja el Szegedet.

Miért tagadnánk el, hogy ez az egy kilátásuk alapos.

111. sz., december 6.

A kókai lencse története újra. A Tisza-kabinet »esmétlen« föltálalja magát új garnírunggal.

A geszti Mefisztó a következõképpen állította össze a garnírungot.

*

Pénzügyminiszter gróf Szapáry Gyula lesz. - Szapáry Gyula gróf örökös miniszterjelölt. Egyszer már volt belügyminiszter is. Bebizonyította, hogy a belügyekhez nem konyít semmit. Minélfogva okvetlenül értenie kell a pénzügyekhez - legalább annyit.

Szapáry Gyula különben gentleman ember. - Arról ismeretes az országban, hogy a haja szõke, s hogy Géza fivérének szép felesége van. - Egyéb semmirõl.

Még azt tudjuk róla, hogy az egyik õsét igavonó állat gyanánt eke elé fogatta egy basa.

Az, hogy most egy másik basa a pénzügyek elé fogja Szapáry Gyulát, hasonlít egy kicsit a történelmi Szapáry esetéhez.

*

A kereskedelmet átveszi báró Kemény Gábor. Gábor úr derék gyerek, s olyan nagy feje van, hogy sok agyvelõ is elférhetne benne.

Szalay László azt mondja valahol: Erdély adta Magyarországnak a nagy férfiakat, s Magyarország adta Erdélynek az árulókat.

E közösügyes korszakban Erdély báró Kemény Gáborral ajándékozott meg.

S így valahára kvittek lehetünk Erdéllyel.

Gábor úr agglegény - pedig tehetséges ember.

Fölviszi a miniszterségig - pedig tehetetlen ember.

Múltja abból áll, hogy a Tisza jobbkeze volt. (N. B. Tiszának a jobb keze is balkéz).

Jövõje pedig az ..., hogy Tiszának az árnyéka legyen.

S ez nagy baj - Tiszának! Mert az árnyéka után nyomban ráösmernek.

*

Ki ne lenne az ilyen miniszternek államtitkáraira kíváncsi?

Mert eddig legalább az volt a szokás, hogy akinek isten miniszteri tárcát ad, észt is... akarom mondani államtitkárt is ad hozzá.

Most már szûkebb lett az idõk marka.

Most már az államtitkároknak is szükségük lesz - miniszteri tanácsokra.

Bizonyítja ezt azon meglepõ dolog, hogy gróf Zichy-Ferraris Viktor lesz a belügyi államtitkár.

És ez igen kényelmes lesz Kemény báróra nézve, mert senki sem fogja mondhatni, hogy az államtitkára különb ember nálánál, aminthogy viszont Zichy-Ferraris Viktornak sem hányhatják a szemére, hogy csak piktus masculus a minisztere mellett.

Az egyenlõség ezen nagy elvének alkalmazása igazán jó ötlet Tiszától.

És ha csakugyan igaz, hogy »kevés bölcsesség kormányozza a világot« - akkor a magyar belügyminisztériumnak nagy kilátása van rá, hogy a világot fogja kormányozni.

Zichy-Ferraris Viktor a fõrendiház jegyzõje volt azelõtt.

A méltsás fõrendek azt mondták neki a szemébe, hogy jó stílje van, de nem hitték.

Õ azonban elhitte volna, - ha nem is mondták volna neki.

Most ahogy Tisza kiszemelte, hogy államtitkárnak való, egyszerre elhitte neki, hogy õ csakugyan államtitkárnak való.

Pedig - mint mindenki, aki még eddig Tiszában hitt - õ is csalódni fog.

116. sz., december 2.

TISZA KÁLMÁN ÁLMA

- Olyan allegória-féle -

A zsarnok alszik, és nem lehet fölébreszteni. A nemzet géniusza tüzes vassal égeti - és meg sem mozdul. Töviseket szurkál testébe, s az alvó ördögi kaján arcával visszamosolyog rá.

Kemény Gábor és Jekelfalusy ott ülnek a kegyelmes úr ágyánál, amíg alszik és a legyeket kergetik el róla. - Halkan suttognak, mert a hangosabb szó el van tõlük tiltva.

A nemzet géniusza dühbe jön, amiért nem bírja fölébreszteni ezt az embert s borzalmas víziókat bocsát rá:

Megjelenik elõtte a hajdani elvtársa s rokona, gróf Teleki László. Borzasztó látvány. Vértõl csepegõ fejét hóna alatt hozza.

Lassan, méltóságosan lép az ágyához a szellem s megrázza az alvót; szemrehányó hangja élesen süvít a légben.

- Te vagy az, Kálmán!

Az alvó arcán a hideg verejtékgyöngyök gyülekeznek, s kínosan hörgi félálomban:

- Tudom is én. Majd megkérdezem Bécsben.

S ezzel tovább álmodja ominózus álmát a geszti nagyúr, kit a dicsvágy süllyesztett e rémítõ önkívületbe.

Majd a »haza bölcse« támad föl virággal lepett sírjából; fönséges arcát harag borítja, s hatalmas keze görcsösen nyúl az alvó felé, hogy azt lelökje a bíbor-ágyáról.

Tisza görcsösen kapaszkodik meg, marad és tovább alszik.

A nemzet géniusza még erõsebb eszközökhöz nyúl, midõn látja, hogy Deák szellemét is hiába idézte föl.

Fölbontja egyszerre mind a boszniai sírokat, hogy jelenjenek meg színrõl-színre az áldozatok árnyai vádolón, fenyegetõen...

Tisza ágyához egy csomó szelindek van kötve láncra. Ezek megugatják az összesereglett árnyakat. A zsivaj, a lárma pokoli, de mégsem ébreszti föl a pokol emberét.

Az árnyak elõl a másik oldalára fordul: mély hortyogása sejteti, hogy tudomást sem vesz róla.

»Tehát semmi, de semmi sem ébreszti föl ez embert?« - kiált elkomorodva a Géniusz, kezének egy intésével elbocsátja a szellemeket és lecsüggesztve lelkes fejét, undorodva távozik a miniszterelnök szobájából, éppen mikor Beöthy Aldzsi lép be oda, komor frondeur fizionomiával.

Kemény Gábor ijedten néz a nyílt ajtóra.

- Csitt... pszt! Lábujjhegyen jöjj, Aldzsi! Urunk alszik.

Aldzsi lábujjhegyen közeledik.

- Fontos híreket hoztam... - mondja suttogva a párt pletykahordója.

- Halljuk! - sziszegi Kemény Gábor.

- Péchy, Wahrmann, Horváth s még többen kiléptek a mamelukok közül - jegyzi meg Beöthy halkan.

A miniszterelnök hirtelen fölriad e szavakra:

- Micsoda? Ezt merték tenni? Holla, baj van! Oldjátok le a szelindekeket. Nekik kell ereszteni...

A parancs azonnal teljesíttetett.

S az eredményt lásd: a »Hon«, »Ellenõr« s különösen a »Magyar Polgár« 284-ik számában.