1878
FÜGGELÉK

(KÉTES HITELÛ ÍRÁSOK)

7. sz., augusztus 4.

JÓ AZ ÖREG A HÁZNÁL

Az öreg Pulszky is megszólalt, mint azt lapunk táviratilag jelezte s a fõváros általános kedves meglepetésére az egyesült ellenzék mellett nyilatkozott a józsefvárosi választók elõtt.

Az öreg, ki annyi érdemeket szerzett, mint amennyi rossz fát tett már a tûzre maliciózus modorával, a Tisza-féle fúzió óta teljesen visszavonult a politikától. Hogy most megszólal, azzal indokolja, mert a haza olyan veszedelemben forog, hogy az invalidus sem lehet nyughelyén.

»Kétségbe vonjuk - mondja - az ellenzék létjogát. Az ellenzék létének indoka mindenütt egy: a kormány hibái.«

»A minisztereknek sajátságos észjárásuk van. Amint megkapják kinevezésüket, azonnal magasabb lényeknek érzik magukat. (Nagy derültség.) - Azt hiszik, hogy tanácsra többé nem szorulnak; elzárkóznak az okos ember elõl (zajos derültség), s csak azokkal közlik terveiket, kik tanácsot adni vagy nem tudnak, vagy nem mernek; tulajdon hivatalnokaikkal.« (Élénk tetszésnyilatkozatok.)

»A magyar államférfit az jellemzi, hogy titokba burkolja eljárását. Kiüt rajta a miniszteri betegség. (Zajos derültség.) Kiütött a Deák-párti minisztereken is. E betegség elsõ stádiuma az, hogy megsiketülnek s nem hallják meg más ember szavát. (Élénk derültség.) A második stádiumban meg is vakulnak (hosszas, zajos derültség), s nem látják az elégületlenséget, melyet keltettek. (Nagy tetszés.) Tisza például - meg vagyok gyõzõdve - nem tudja maig sem s nem is hiszi el, hogy õ mennyire gyûlölt ember Magyarországon. (Zajos helyeslés.) A harmadik stádiumban végre (halljuk! halljuk!) az országgyûléshez fordulnak s fölvetik a bizalom kérdését, s az országgyûlés mindig megszavazza a bizalmat, s erre harmadnapra megbukik a minisztérium. (Zajos, hosszas derültség.) Így történt Lónyaival, így Szlávyval és Bittóval. Reménylem, eljön az idõ, midõn az országgyûlés Tisza Kálmánnak is bizalmat fog szavazni.« (Hosszan tartó élénk derültség és tetszés.)

Terünk szûke nem engedvén, hogy az öreg, érdemes tudós kedves, szellemes és mindenütt találó csevegését egészen közöljük, mindössze annyit jegyzünk meg, hogy népszerûségét, amit lassankint elvesztegetett, úgyszólván egyszerre nyerte vissza e beszédével.

MK a BpN-ba írott egyik »Apróságok«-jában írt e címen Pulszky Ferencrõl (1877. aug. 8., 218. sz.). A józsefvárosi választók elõtt mondott beszédbõl átvett részleteket bevezetõ sorok hangvétele is MK korábbi, Pulszkyval foglalkozó írásaiéval azonos. (Vö. Még újabb fény- és árnyképek: A két Pulszky.) A névtelenül megjelent cikk tehát kétséget kizáróan MK-é s csupán kommentár jellege miatt került a politikai cikkek közül a Függelékbe.

9. sz., augusztus 7.

AZ ELJÁTSZOTT ÖRÖKSÉG

Ha az erkölcsi felsõbbség gyõzedelmeskedik a hatalom fölött, ha a nép ál-bálványait szétzúzta - helyükbe emeli a szabadság megtisztult eszményét; ha lerázza egy erõteljes rázkódtatással az elfogultság és elkorhadt tradíciók bilincseit: az lélekemelõ látvány.

Mi és velünk sokan mertek kételkedni a nemzet erkölcsi érzületében, merték föltenni a nemzetrõl, hogy helyeselni fogja vótumával az önkény, a személyes akarat, a könnyelmû szédelgés politikáját, vagy legalább föltenni merték, hogy nem lesz bátorsága megbotrán­kozá­sának erõs kifejezést adni. Féltünk a következménytõl és a kétségbeesés sugallta önfeladás fatalizmusától.

Mi kislelkûek! Megszégyenítettek bennünket Debrecen választói. Készítettek az ország számára oly meglepõ jelenetet, melynek megkapó nagysága eszünkbe juttatja nagy hazánkfia lelkes szavait: »Leborulok a nemzet nagysága elõtt.«

A gyõzelem örömtelt billikomába azonban vegyültek keserû ürömcseppek is.

A nemzet lelkesedésében elégtételt vett magának a kényúr személyén, de lelkesedését fékezni nem tudván, túllõtt a célon. Elragadta a nemes tûz, és midõn Tisza rossz politikáját akarta elítélni, nem maradt a mérsékelt, az elérhetõkért harcoló politika határain belõl, hanem elfogadott oly elveket, melyek valósítását saját vezérei sem remélhetik a közeljövõben. Feledé, hogy mérséklet nélkül a legtermészetesebb kívánalmak is csak szenvedések forrásaivá válnak, hogy túlzás által a nemzetek veszélyeztethetik a bizton élvezhetõ szabad intézményeket.

Ha örömmel tölti el szívünket Tisza bukásának híre, fájdalommal kell egyúttal bevallanunk, hogy az oly elvek segítségével történt, melyeket mi nem vallunk, hogy a gyõzõk nem a mi politikai elvtársaink.

Ha a kivívott gyõzelem talán fordulópontot is képez a mostani választások történetében, a gyõzelem gyümölcseit nem mi fogjuk aratni.

Bár ismerjük és méltányoljuk is azon elvek hódítóképességét, melyekkel a függetlenségi párt csatáit vívta, ha nem is új az elõttünk, mily könnyen lelkesíthetõ a magyar szív a függetlenségi elvek hirdetésével, mennyire indokolható és magyarázható történelmi múltunkból - a közelibõl csakúgy, mint a távoliból - az ellenszenv az ausztriávali szövetség ellen: mégsem tekinthetõk ezen elvek a függetlenségi párt gyõzelmeinek egyetlen kútforrásául. Vannak más indokai is.

Midõn Tisza Kálmán, mint a volt balközép vezére feladván a bihari pontokat a Deák-párt által alkotott közjogi alapot elfogadta: az egész nemzet személye körül csoportosult, megváltója gyanánt üdvözölte. Oly bizalmat még magyar ember nem bírt e hazában. Mutatják az 1875-i választások, melyek egy parlamentet jóformán ellenzék nélkül eredményeztek. Átvette Tisza a Deák-párt örökségét és avval átvette az 1867-es közjogi alapot elfogadó elveket, melyek a Deák-párt uralkodása alatt oly gyökeret vertek a nemzet gondolkozásában, hogy a szélbal alig számított harminc hívet a múlt országgyûlés elején.

Bármily hibákat is vessenek a Deák-párt szemére, bármily mulasztásokat követett legyen az el, bármily rosszul adminisztrált: azon egy múlhatatlan érdeme volt, hogy a nemzet legkiválóbb képességû férfiai és velük együtt a nemzet színe-java belátták, Magyarországnak Ausztria szövetségére múlhatatlanul szüksége van. Bebizonyították és beláttatták, hogy a valódi nemzeti politika az elmúlt három században mindig a nyugaton keresett szövetségest és támaszt. Ezen meggyõzõdés az egész nemzeté volt.

Hogy kezelte Tisza ezen gazdag örökséget? Hogy fog õ errõl beszámolni leendõ utódjának?

Elpazarolta ezen gazdag kincset, mint a könnyelmû tékozló, megingatta újra a nemzetben azon töveket, melyekbõl a Deák-párt már-már egy szebb, egy biztosabb nemzeti jövõ tölgyét reményelhetett növelni.

Ausztriát mint szövetségest tisztelte a Deák-párt; megmentette az uralkodó osztrák-német pártot a Hohenwartok és Jireèekek uralmától, meggyõzte már õket, hogy szabadságuk és alkotmányosságuk csakis a magyar szövetségben talál garanciát, egyszóval az ellenségbõl barátot tudott teremteni.

Rövid három év folyt le azóta. És íme, úgy tekintjük ismét Ausztriát, mint ellenségünket, ismét úgy tekintjük - éspedig a tényeknek megfelelõen - mint aki csupán saját hasznára és a mi kárunkra tör. Mi tette Ausztriát ellenségünkké? Azon visszataszító herce-hurca, azon lealázó, a nemzetközi megállapodások torzképét mutató kiegyezésben követett gyámoltalan taktika. Mi gyengéknek bizonyultunk. Ausztria gyengénket felhasználta. Mi gyûlöljük Ausztriát ezen tettéért és Ausztria - kinevet. Így lettünk ellenségekké.

Ezen tények magyarázatul szolgálnak, miért gyõz Tisza Kálmán ellen a függetlenségi párt.

Tisza a közjogi alap iránti tisztelet tõkéjét elpazarolta és íme, kilicitálta õtet a szélsõbal.

Ezen licitációban nem versenyezhetett a mérsékelt ellenzék. Mi nem ígérhettünk mást, minthogy a közjogi alapon értelmesebben, jobban fogunk kormányozni. Tehát se nem rendel­kezhettünk azon hatalommal, mely a kormány kezében van, midõn választani kell, se nem ígérhettünk, mint a szélsõbal. Nem volt egyéb fegyverünk, mint a becsület, a tudomány és a jószándék. De mit érnek ezek a politikában? Ezekkel nem lehet szavazókat fogni.

Így akarta Tisza Kálmán, ám lássa! A jövõ országgyûlésen óriási ellenzékkel kellend küzdenie! A minden tekintet nélküli szélsõballal és a vele a kormányért viaskodó mérsékelt ellenzékkel. Ellenünk kijátszotta tromful a függetlenségi pártot, de aligha nem az fogja elvesztetni vele a partit.

Mindezekért felelni fog a történelemnek, nemzetének - és saját lelkiismeretének... ha van neki!

A névtelen vezércikk elsõ három bekezdése szoros gondolati- és fordulatokbeli rokonságot mutat az elõzõ napi MK. cikkekkel (Tisza megbukott!, Választások napján): a nép, a nemzet rácáfolt azokra akik kételkedtek életerejében stb. A függetlenségi párttól való önelhatárolás, a Deák-párt érdemeinek felsorolása hasonlóképpen vallhat MK-ra. - Mégis, mivel a cikk második részében néhány nehézkes, MK-nál szokatlan fordulat (»kellend küzdenie«, »egy biztosabb nemzeti jövõ tölgyét reményelhetett növelni« stb.) akad s terjedelmében is nagyobb a MK-nál megszokott vezércikkeknél, a kétes hitelûek közé soroltuk.

3. sz., szeptember 18.

PHILIPPOVICH B. TERVEI

Ismét van titkos haditervünk. A hivatalos »Corr. Bud.« hivatkozik a saját hazafias érzületére, néma titoktartást kíván mindazon hírekre nézve, melyek a harctérrõl magán úton érkeznek; hozzá teszi, hogy a hivatalos értesítõ egyelõre hallgatni fog, míg a tervek kibontakozhatnak jótékony homályukból.

Várjunk tehát meglepetésekre! Legyünk elkészülve dicsõ gyõzelmi hírekre! Azaz csak akkor higgyünk azoknak, ha hivatalosan jelentetnek.

Persze igaza van a »hivatalos«-nak. Mi köze van e nemzetnek ahhoz, mi történik ott lenn Boszniában? Mit vár az izgatott »civil« naponta hírt a hadseregtõl? Az ugyan igaz, fia, testvére, férje, võlegénye, vagy rokona lehet ott valamelyik sziklavár ostromlói közt. Az is igaz, hogyha azt kell bevárnia, míg a »hivatalosak« útján megtudja az igazat, emésztheti magát izgatottságban és bánatban. De a »titkos terv« úgy lesz csak elködösítve, ha mélyen hallgat a sajtó. - De engedje meg mégis az »officiózus«, hogy egy szerény kérdést intézzünk hozzá. Tudtunkkal nem vagyunk háborúban mással, mint a bosnyák fölkelõkkel. Az európai hatalmasságok nem informálják a »rebeller«-eket. Hogyan félhetnek a »titkos terv« elárulásától a sajtó útján? ...Hisz a bosnyákok nemigen tudnak olvasni. És ha tudnak, hogyan és mikor juthat kezükbe az a terv-eláruló lap? Míg azt megkapják, talán már csak nem titok az a terv, mert már akkor végrehajtva kell lennie.

Az tehát nem lehet az officiózusok kérelmének valódi oka. Nem lehet, és nincs is más, mint hogy a nagyközönségnek a csatatéri híreket saját szépítõ elõadásukban óhajtják tudomására hozhatni. Az újságolvasók és az ország érdekében azonban a sajtónak igenis szólni kell. Ami a nyilvánosságot kerüli, az a sötétség gyermeke, azt annál inkább kell a nap fényére kihurcolni, hogy megismerje azt a világ kárhozatos voltában.

A titkolódzás még sohasem hozott üdvöt az országra, míg a nyilvánosság a tévedések legbiztosabb helyreigazítója, a szabadságnak pedig éltetõ légköre.

Becsüljük b. Philippovich azon nyíltságát, mellyel õ is hódol a nyilvánosság elvének. Csak a közönség érdeklõdésének jogosultsága iránt érzékkel bíró férfiú tesz oly nyilatkozatot, melynek a »N. Fr. Presse« tegnapi közleménye szerint lapunkban is helyet adtunk, mely közlemény b. Philippovich közigazgatási és okkupácionális politikáját elõttünk teljes világos­ság­ban kitárja.

Igen, becsüljük a táborszernagy úr nyíltságát, de nyilatkozataiban megerõsítést nyert ítéletünk a bosnyák politikáról. Pedig mennyire óhajtottuk, hogy cáfoljanak meg minket a tények.

Ami magát a hadjáratot illeti, a báró nyíltan bevallja a meghiúsult kísérletet. »Négy héten belõl, tehát még az õszi kedvezõtlen idõjárás bekövetkezte elõtt, birtokában leszünk az ez évre foglalásra kijelölt területnek« mondja Philippovich b. Szép kilátás ez mozgósított hadseregünkre nézve.

Bosznia teljes megszállása már az idén keresztülvihetetlennek beismertetik. Elfoglalva tartunk ugyan néhány jelentékeny pontot, de a pacifikációhoz csak a teljes megszállás után lehet reményünk. Az a jövõ évben lesz csak megkísértve is. Hadseregünk a telet Bosznia kietlen sziklái közt töltendi. A kimerítõ, véres nyári hadjáratot követi egy öldöklõ telelés. Mert hogy öldöklõ lesz ezen tél, az kétséget nem szenvedhet. Ha már a nyári évadban, midõn a nap melege épít használható utakat, a hadsereg élelmezése alig leküzdhetõ akadályokba ütközik, pedig azon hadsereg csak 100 000 emberbõl állt, mi fog történni, ha 250 000 ember fog táplálék után sóvárogni az õszi idõben? Járatlan, esõ-áztatott utakon ki lesz képes ennivalót szállítani a katonáknak? Ki tudná rajzolni azon nyomort, melybe testvéreinket belevitték? A gondolat maga már borzadályt költ.

Ezen körülményeket bevárni nem szabad. Nincs más mód, mint Boszniában a legfontosabb pontokat 50-60 000 emberrel megrakni, a mozgósított hadsereg nagyobb részét pedig téli szállásokba elhelyezni Magyar- vagy Ausztria-országban. Télen harc nem foly, tavaszkor pedig ezredeink ismét rendeltetési helyeikre lesznek szállíthatók.

Félünk, hogyha ez nem történik, hiába fogunk fölkiáltani: »Adjátok vissza légióinkat.«

A névtelen cikk az augusztus 22-i Félre a titkolózással! gondolatmenetét folytatja, elsõ bekezdéseinek irónikus hangvétele, tömörsége, csattanó befejezése MK-ra emlékeztet, kétséget kizáró bizonyítékokat azonban nem nyújt a szerzõt illetõen.

65. sz., október 13.

AZ ÚJ PÉNZÜGYMINISZTER

Ha eddig frázis lett volna is minden, amit az ellenzéki sajtó Tisza Kálmán ellen írt, most egyszerre indokolttá válnék minden, csupán egy cselekedete miatt.

Egy új csíny hírét vesszük, mely a maga nemében nemcsak meghaladja mindazt, amit eddig csak föltételezni is lehetett, hanem nevetségessé teszi a parlamentáris rendszert még arról az oldalról is, mely eddig érinthetlennek bizonyult.

Általános figyelem kíséri a válságot. Elnéztük Tiszáék dísztelen bukását, melyet a pénz­ügyminiszter kilépése idézett elõ, s bár megütköztünk ama hátulsó ajtón, melyet e lemondásnak az alkotmányos formákat kikerülõ elfogadása fönnhagyott, mégsem kételkedtünk többé, hogy e minisztérium belátta tarthatatlanságát, s vissza akar vonulni komolyan.

Nagyon természetesnek tartottuk azt is, hogy az országgyûlés megalakulásáig a létezõ kormány bízatott meg az ügyek vezetésével, de csak azért, mert keresve sem lehet találni más módozatot.

Ritka eset, hogy a kormányok parlamenten kívül bukjanak meg, s még ritkább eset, hogy azoknak lemondása a parlament véleményének ismerése nélkül elfogadtassék. A korona élesen kifejezett bizalmatlanságát kellett vala ennek jelentenie; s nekünk is úgy tûnt föl az ügyek vezetésével megbízott kormány lemondásának elfogadása, hogy az a dolog természetébõl kifolyólag önálló, fontosabb és fõleg kezdeményezõ aktusokra a jelenlegi kormányt képtelenné tegye.

Pedig hát ez is csak taktika volt Tiszától.

A király e végzetes sorsú tanácsnoka nem átallja az uralkodó fölséges személyét is belevonni prókátoros furfangjaiba, melyeknek rövid vázlata alább következik.

Széll kilépésével okvetlenül új pénzügyminiszter kellett, mert jelenleg, mikor az okkupációra pénz kell, ez fõszemély. Új pénzügyminisztert azonban, ki Széll után a nemzet jelenlegi fölhábo­rodása mellett, herosztráteszi lélekkel s azzal az erkölcsi bátorsággal lépjen be a kabinetbe, hogy a lejárt Tiszát tüskön-bokron keresztül követi, fogni lehetetlennek látszott; amint hogy lehetetlen is.

Tisza meghökkent. De csak egy percre, mert a következõben talált egy olyan pénzügyminisztert, akinek van herosztráteszi lelkülete, aki fumigálja a nemzet átkát, aki nem átallja magát Tiszával erkölcsileg eltemettetni s aki kiutalványozza mindazt, amit Tisza akar, s ez új pénzügyminiszter senki más, mint éppen - õ maga, Tisza Kálmán.

Ha õ lehetne a pénzügyminiszter, nyomban lenne pénz a boszniai okkupációra.

A dolog azonban akadályokkal járt volna a rendes körülmények között. Tisza máris két tárcát viselt, hogyan viselhessen még egy harmadikat is? Azonfölül Tisza soha nem is titkolta, hogy a pénzügyekhez nem ért, hogy neveztesse ki tehát magát rendszeres pénzügyminiszternek, anélkül, hogy ország-világ gúnyja ne kísérje e komikumot. Meg aztán szembetûnõ is lett volna nagyon, minden bevezetés nélkül - odaülni a Széll még meg sem hûlt székébe, hogy megírja az utalványt a nemzetellenes politika folytatására.

Taktikához kellett fordulni, hogy ismét lefõzhesse a nemzetet. Be kellett adni a lemondást s el kellett azt fogadtatni is, mégpedig olyan alakban, amint történt.

A mesterségesen teremtett provizórius állapot látszólag fölöslegessé, sõt célszerûtlenné tette új pénzügyminiszter kinevezését, sõt e körülmények közt szinte indokolt alkotmányos eljárásnak tûnik föl, hogy a legfõbb felelõsséggel járó tárca éppen a fõ-fõ faktorra, Tisza Kálmánra bízatik.

S íme, most már megvan, amit óhajtott. A megszállósereg november-decemberi (és talán késõbbi) szükségleteit - mint a mai táviratok mondják - az új pénzügyminiszter készséggel biztosítja - a nemzet szakállára.

Hinc illae lacrimae... A boszniai okkupáció tovább fog folyni, s Tisza Kálmán tovább is uralkodni. A legnagyobb nehézség el van hárítva.

A népgyûlések határozataival s az országgyûléssel elbánni csak gyerekség lesz.

Máris megindult a lázas sürgölõdés Budapest és Bécs között, Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ, hogy együtt tarthassák meg a hatalmat, s a külügyminisztériumban gyorsan állítják össze az ámítások tömkelegét, a »vörös könyv«-et.

S a »vörös könyv« betûinek az a tulajdonságuk, hogy megvakítják azokat, akik belenéznek.

A névtelen vezércikk igen sok ponton MK vezércikkeire emlékeztet. Tisza politikai manõve­rezéseinek néplap-stílusú fejtegetése (»pedig hát«, »meg azután« féle mondatkezdetek, »Wenckheim, Tisza és Andrássy együtt fújják a követ« stb.), a »vörös könyv« jellemzése, mind ismerõs MK ez idõbeli publicisztikájából. - Mégis néhány bekezdés - az elsõ öt, s közülük különösen az ötödik - MK-tól idegennek hat szenvedõ igealakjaival, nehézkes körmondataival. Szerkesztõnk, Király István lehetségesnek véli, hogy MK társszerzõje csupán a cikknek. - A cikk hátterének megértéséhez ld. Tisza Kálmán lemondásáról jegyzeteit.

122. sz., december 19.

A »HÁZ«-BÓL

Mióta a nagyobb dolgokat a delegáció végzi, azóta igen megfogyatkozott a Ház tekintélye s különösen a karzat; melynek egy része megkóstolván az unalmas delegációüléseket, mint a tormába esett féreg, kezdi fumigálni a megszokott »tisztelt Ház«-at, hol immár hónapokig nem történik egyéb, mint hogy vagy Tiszát szidja valaki, vagy Tisza ravaszkodik valamiben az õ monoton, slendrián modorában, melynek griffjeit már kitanulta mindenki. - Könnyebb elhinni, hogy a kõbõl vizet lehet facsarni, mint azt, hogy Tisza valamikor újat mondjon - szólt nemrég haragosan egy törzslátogatója a karzatnak.

És igaza volt. Tisza sohasem mond újat. Nagyszabásúnak nevezett beszédjei is többnyire a következõ gyenge gerendázatra vannak építve:

Állításainak, mik többnyire a levegõben függnek, ezen szavakkal szokott beszédje elején jogosultságot szerezni: »Amint majd beszédem végén fogom bebizonyítani«, s mire táblabírói körmönfontsággal bõvelkedõ logikával másfél óráig gyötri a mamelukok elméjét (kiknek folytonos éberséggel kell lenniök, hogy illõ helyen kiálthassák közbe az »úgy van«-t és a »helyes«-t), sehol sem bizonyít semmit, hanem az egész csodaszörnyet e ravasz megjegyzéssel instellálja okos orációnak: »Amint azt a tisztelt Háznak beszédem elején kifejtettem.«

Egy idõ óta bizonyos »apátia« jellemezte a Házat. Még a fölirati vita (mely pedig friss erõkkel indulván s a múlt országgyûlés szerepvivõinek mintegy újbóli székfoglalóul szolgálván, többnyire éles szokott lenni) sem keltett nagyobb hullámokat. Leszámítva Szilágyi Dezsõ és Simonyi Lajos nehány polemizáló természetû kifejezését, olyan csendesen ment minden, hogy méltán kapta az alsóház »az aludttejvérû parlament« gúnynevet.

Úgy kellett már egy kis botrány, egy kis skandalum, mint szárazság idején az esõ - vagy mint a német színháznak a Niniche-affér.

Pedig milyen szelíd arca volt a hétfõi háznak! Ott ült elmerengve a szépfürtû Szapáry Gyula az õ piros székén, álmatag arca, kék szemei semmitmondóan függtek a semmin. Honnan ez a költõi ábránd, kérditek. Hiszen most éli minisztersége mézeshetét. Igaz, hogy ez már a második házasság. Dehát énistenem, ha ez is »édes«! Igen, igen, õ »már« miniszter. A kinevezést már hozta a hivatalos lap. Õ tehát azon meggyõzõdésben ül ott, hogy ennélfogva már semmi nem történhetik a világon.

A vén Ghiczy sem számít ma viharra.

Elnöki csengettyûje akták és papirosok közé van temetve, mintha egészen fölösleges szerszám lenne.

Madarász arcán nyugalom honol. Tóth Vilmos arany szakállát fölfelé hajlítva a foga közé veszi, hogy ebben a szélcsendes idõben is legyen mit harapdálnia.

Hegedûs Sándor komoran csüggeszti le fejét, mely mindenkinek eszébe juttatja, hogy éppen olyan késõn jutott oda, ahol a fejeket osztogatták, mint oda, ahol az államtitkárságot. Kezében egy ceruza, mellyel folyton jegyez valamit, majd az elõtte fekvõ papírra, majd a körmére. Ugyan mit? Tán bizony a kétezredik vezércikk makulatúráját?

Helfy önelégültséggel merül el a semmibe, akarom mondani a saját gondolataiba, közben egyet-egyet ásít, - mintha egyetlen hordárt sem érezne többé a világon.

Mocsáry Lajos nem is álmodja, mit hoz az idõk méhe, ha kíváncsi még valamire a mai napot illetõleg, az semmi egyéb, mint hogy lesz-e estére malacpörkölt a Szikszayban.

S íme, mi nem történik!

Jó Csanády Sándor elõlép s olyan korszakalkotó eseményt idéz elõ egy kis gorombáskodással, hogy többet ér, mint a burkus diéta kilenc esztendeig.

Pedig hát mit mondott? Csak azt, hogy Tisza elárusította az országot a németnek.

Röffen a mameluk-gárda. Szonthag Pali fölugrik, az elnök mérgesen kap a csengettyû után, Tisza szemérmesen elpirul, Szapáry eltátja a száját. A karzaton éppúgy, mint a Házban mindenki kitörüli szemébõl az álmatlanságot. A folyosókról, a büfébõl csoportosan sereglenek a honatyák a szõnyegajtókon. Érdekessé lett az ülés.

Wenckhein Béla báró a lovagostora után kapkod. Õ ezt nem tûri. Azonban nem találja sehol az ostorát, ennélfogva tehát mégis csak eltûri, amit Csanády mondott.

Madarász papának bõ alkalma nyílik ismereteit fitogtatni, s rákiált Wenckheimra:

- Ön nem képviselõ. Önnek nincs joga beszélni.

Jókai Mór, koszorús regényírónk úgy találja, hogy ez nem is országház többé, hanem korcsma.

Szalay Imre, aki éppen távozni akart, Jókai ezen kijelentése folytán visszaül a helyére.

Vad lárma. Égbekiáltó zsivaj. Pokoli káosz következik.

Egy hang a szélsõbalról azt kiáltja:

- Nézzétek, Tisza elpirult!

Tíz hang visszadörgi:

- Az lehetetlen!

Egy hang a jobboldalról:

- Önök hordárok!

Helfy elsáppad.

- Ki nevez bennünket hordároknak? - kérdi Pulszky Guszti.

- Én! - kiáltja Beöthy Algernon.

És azután a nagy zsivajból nem hallatszik és nem vehetõ ki egyéb, mint Csanády megelégedett mosolygása, aki nem adja széles e világért, hogy ilyen mulatságos órát szerezhetett a tisztelt Háznak - öt forint diurnumért.

A karcolat »Scorpio« aláírással jelent meg. Eddigi tudomásunk szerint MK ezt az álnevet csak a 90-es években használta (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon 1956., 397. l.), országgyûlési karcolatait pedig csak a 80-as évekbõl tartotta számon a Mikszáth-irodalom. Ha viszont tekintetbe vesszük MK-nak a BpN-nál folytatott publicisztikai tevékenységét, a jelen cikk Tiszáról Helfyrõl szóló részeit, valószínûvé válik MK szerzõsége. MK Szegedrõl idõnként fel-felutazott Pestre s megfordulhatott a képviselõház karzatán - bár 1878 decemberi pesti utazására nincs bizonyítékunk. Ezért helyeztük a Függelékbe.