1879
SZEGEDI NAPLÓ VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

7. sz., január 10.

A FRANCIA VÁLASZTÁSOK

Az államok közt is, úgy látszik, annak megy legrendesebben a dolga, amelyiknek semmi híre nincsen.

Franciaországból, mely III. Napóleon alatt főszerepet játszott Európában, alig hallatszik valami, nagy háborúja óta.

Ő, aki nélkül ezelőtt semminemű intrika nem fordulhatott elő az európai udvaroknál, csendesen meghúzódva él a viharos keleti bonyodalmaknak közepette.

Az újságok, kik csak öt-hat évvel ezelőtt megszokták, ha valami előkerült a világ színpadán a »cherchez la femme« helyett ezt kiáltani föl: »cherchez la France«, ma úgy ismerik Franciaországot, mint a »legcsendesebb földet«, mely kevés zavart okoz a világnak, s kevés bajt nekik.

A világkiállítás óta csak most fordult a figyelem a »gloire« földjére, a szenátorok választása alkalmából. Mac Mahon elnök jellemét elég ismerni, hogy az ember a köztársaságot komolyan féltse, s minden parányi dolognak, mely azt erejében növeli, őszintén örülhessen.

Az új választások a köztársasági párt fényes győzelmével végződtek. 82 szenátori állás volt betöltendő, s ebből hatvannál több jutott köztársaságinak, minélfogva a köztársaságnak ezentúl 57 biztos többsége lesz a szenátusban.

A nyert kerületeknek csak egy kisebb része van a monarchistáktól hódítva, a legnagyobb rész a bonapartista kerületekben vívott győzelmet. [!]

Úgy látszik, a bonapartista remények kezdenek halaványodni Franciaországban, ami éppen rosszkor jön, s nem igen kedvező dolog az éppen leánynézőbe járó Napóleon herceg terveire.

A választási eredmény örömteljes hatást keltett Párizsban, mely a szó szoros értelmében köztársasági érzelmű. Ily meglepő eredményt nem várt még a jóakarat sem. Gambettát ovációkban részesítették mindenfelé, amint hogy a mostani győzelem igazán az ő győzelme is.

A francia köztársaság sohasem prosperált volna annyira, sohasem jutott volna ily konszolidált helyzetbe Gambetta nélkül, ki okulva a nagy Thiers példáján, mintegy örökének tekinti a higgadtságot és mérsékletet. Az országra ez hatott jótékonyan, megnyitotta szívét teljesen a köztársasági eszméknek, a nemzet ipara, kereskedelme fölvirágzott úgy, hogy most mint megint hatalmas, rendezett, gazdag állam foglal helyet Európa országai sorában.

Hisszük, hogy most már, miután újra elfoglalhatja ama helyet, mely rang szerint megilleti, Franciaország sem marad tétlen nézője az európai államalakításnak. Hogy ő is beleszóljon a világot foglalkoztató kérdésekbe, minden szabadságszerető ember óhajtja, mert Franciaország szava csak a szabadságnak állhat szolgálatában, s annak érdekeit fogja iparkodni előmozdítani.

Ha a belbéke által megizmosodott köztársaság ismét kiáll azon térre, hol a politikát csinálják, az orosz-német szövetségnek elvész fenyegető jellege, s mi magyarok rögtön szabadabban lélegzünk.

A Loire partjáról mindig olyan szél fútt, mely nekünk is kedvező volt, Franciaország szívdobogása mindig megdobogtatta a mienket is, bizalommal és örömmel nézzük tehát, amint napról-napra erősödik a nemzet; az ő ereje némileg a mi biztonságunk is.

Gambetta külügyi politikájáról sokat beszéltek az utóbbi időkben, beszélték és írták, hogy Gambetta Elzász és Lotaringia megvételére, s esetleg visszahódítására igyekszik, de ez nem volna tőle helyes politika.

Rebesgetik azt is, hogy Bismarck herceg egy francia-orosz szövetség lehetőségét hiszi, s tart attól, de mindez csak léha beszéd. Gambetta eddigi mérsékelt magaviselete megmutatta, hogy e nagy államférfiú átérzi nemzete föladatát.

S ez nem lehet a bosszú politikája, ez nem lehet személyes sérelmek kicsinyes visszatorlását célzó reváns, mely elhamarkodva csap le, apropó anélkül is.

Franciaország eléggé okulhatott a saját kárán, ismeri erejét, érzi méltóságát és magas föladatát, mely vezéri szerepénél fogva önkényt kijelöli útját, mely az általános emberi érdekek védelmében előtte áll, s melyen a zászlót neki kell vinnie.

10. sz., január14.

AZ ÚJ KÖLCSÖN

Eddig még minden magyar pénzügyminiszternek abban feküdt a tudománya, hogy amikor kiürült az állampénztár (s ez mindig kiürült), akkor kezdett azon gondolkozni, hogy honnan szerezzen pénzt, s mindenik előd, úgy mint utód, egyformán találta ki, hogy új pénzt úgy lehet legbiztosabban szerezni, ha valahol kölcsönzik.

Gróf Szapáry elméjében is megszületett a magasröptű gondolat, bekopogtatott tehát találékonyan ugyanazon az ajtón, ugyanazon személynél, hol elődei, t. i. a Rothschild-konzorciumnál, s nehány napi vajúdás után éppen úgy, mint elődei »lefőzte« a jámbor konzorciumot.

Hogy hány milliónyi kölcsönt vett föl Szapáry? fogja kérdezni a kíváncsi olvasó. Nos, éppen abban fekszik a virtus, hogy ezt nem lehet tudni. Szapáry gróf e tekintetben többre vitte elődeinél. Ő in infinitum kötött kölcsönt oly összeg erejéig, mely elegendő lészen az 1879-i okkupációt födözni Magyarország részéről.

Ezen különös eljárás annál föltűnöbb, mert Szapáry grófnak tudnia kellene, mily összegre van szüksége az államnak, hogy ezidei kiadásait födözhesse, azonfölül a deficitet is számokban tüntette ki a benyújtott költségvetésben. Miért vesz hát föl mégis határozatlan mennyiségű összeget kölcsön?

Ennek csupán egy oka lehet, ha mind az ez évre szóló szükségletet, mind a deficitet tudja, akkor a fixírozatlan összeg azt jelenti, hogy az 1879-i okkupáció költségeit nem tudja.

S ez a legelszomorítóbb. Mi fog velünk történni? Mit akar még Andrássy tenni? Milyen hátsó gondolatot rejteget még?

Így volt a boszniai okkupációval is. Andrássy legföljebb 25 millióval képzelte azt végrehajtani s íme, hány millió s mennyi vér pusztult el. Egy külügyminiszterben, ki ab invisis megy neki a legfontosabb dolgok végrehajtásába [!], bízni bûn. S a delegáció mégis bízott benne.

Benne, ki maga sem bízik önmagában, ki midõn most Novibazart szándékozik okkupálni, nincs tisztába [!] az összeggel, melyre szüksége van, nincs tisztában a teendõ lépésekkel, s nincs tisztába [!] talán a célokkal sem. Csak homályosan lebegnek szemei elõtt, mint az álmodozó elõtt a látott képek, s mint a tudatlan elõtt a látott dolgok.

Az új kölcsön és különösen annak fölvételi módozatai tisztára bizonyítják, hogy Andrássy azon mondata, midõn kijelenté a delegációban, hogy »az okkupáció addig tart, míg a keleti kérdés« azt jelenti, hogy annektálni fogunk.

Az annexió az a »kimaradhatlan« non putarem, amelyhez szükséges, hogy a Rothschild úrék fiókja nyitva álljon Szapáry s illetve Andrássy gróf számára.

Bámulatosan kedvez a szerencse Andrássynak egyben, s ez az, hogy Tiszát sikerült magához kötnie élet-halálra. Ilyen Mefisztóra volt szüksége vezetõnek a pokolra. Csak egy Tisza volt képes arra, hogy terveit olyan mértékben segítette elõ Magyarországon, s még »alkalmas« pénzügyminisztert is faragjon, olyat, ki még tréfából sem gondolkozik a saját fejével.

De hova fog ez vezetni, elõre látható. Andrássynak éppen Tisza lesz a megölõ betûje, s Ausztriának az Andrássy politika ássa meg sírját, mert ez a politika Törökország végképpeni fölosztásához vezet.

Andrássy gróf hihetõleg Gorcsakovval elõre fõzte ki ezt, így azonban némely dolgokat még azon esetre is, ha elég botor volt föltétlenül bízni a csalóka ígéretekben, melyek muszka részrõl tétettek, kifeledett a számításból. Nevezetesen azt, hogy ha a berlini szerzõdést is kijátssza, elveszti egész Európa bizalmát, s ezáltal minden alap kiesik politikája alól.

Olaszország az annexió szelére máris szervezkedik, s szinte kihasítani készül a maga részét a török birodalomból. Vajon gondolt-e erre Andrássy?

De hát Andrássy bizonyosan nem gondolt semmire. Az »esetrõl-esetre« politika emberének az a jelszava, hogy: »Sors bona nihil aliud.«.

S a »sors bona« mellé, ha még odakerül a határtalannak nyitott hitel is a Rothschild konzorciumnál, akkor mein Herz, was willst du noch mehr.

17. sz., január 22.

SZEGED, JANUÁR 21.

A törvényhozás termei újra megnyíltak, az egyesült ellenzék újra a küzdelem sorompóiba lépett a mameluk haddal szemben, mely jól van bedresszírozva arra nézve, hogy ne legyen semmi reményünk a jövõ iránt, minélfogva az új ülésszak nemhogy valami biztatót nyújtana, inkább ellenkezõleg, sok aggodalmat kelt minden gondolkozó, jó hazafiban. Mert oly elõzmények után, aminõk történtek, nem lehet föltenni, hogy parlamentünk az eddigi külügyi politika folytatását meg bírná és meg akarná akadályozni. Nem, ezt a levérmesebb reményû ember sem tételezheti föl azokról az emberekrõl, kik a választási urnáknál mint majoritás kerültek ki, s kiknek nagyrésze a saját zsebe és haszonlesõ célok szolgálatában áll.

Megyünk tehát a végzetes úton, a romlás felé, napról-napra sebesebben.

Szomorúan festik a viszonyokat gróf Apponyi Albert szavai tegnapi interpellációjában, melyet a magyar miniszterelnökhöz intézett Bosznia- és Hercegovinának a közös minisztérium által szervezett alakbani kormányzása tárgyában.

Két tartományt okkupálnak anélkül, hogy errõl az illetõ parlamenteket tudósítanák. S most e két tartományt birodalmunkhoz csatolják anélkül, hogy ezt a parlamentektõl megkérdezzék. Mire valók hát ezek a parlamentek? S mire való az alkotmány?

Gróf Apponyi Albert helyesen mondotta, hogy oly kérdésben, mint Bosznia-Hercegovina közigazgatási szervezése, huszonnégy óráig sem volna szabad az országgyûlést megjegyzés és földerítés nélkül hagyni, különösen akkor, midõn az összes európai sajtóban oly hír kering, hogy a közös kormány ez új közigazgatási szervezetet se most, sem ezután nem is szándékozik a törvényhozó testületekkel közölni, hanem a saját szakállára hozza azt be az okkupált tartományokban.

Nem tudjuk, mit fog Tisza felelni az interpellációra, de annyi bizonyos, nem olyat, amely bárkit, még a saját pártját is kielégíthetné. Itt már most nem fog használni semmi frázis, mert mint legújabban értesültünk, a közös minisztertanács azt határozta el, hogy mivel csak a magyar képviselõházban lehetne alkotmányos többséget szerezni az új közigazgatási tervezetnek, az osztrák Reichsrathban azonban nem, ennéfogva jobb lesz alkotmányos formák nélkül hajtani végre.

Hanem hát kár afölött búsulni, hogy immár mi magyarok lettünk a bécsi miniszterek engedelmes birkanyája, s hogy a németek váltak rebellis vérû, alkotmányt szeretõ néppé. Kár sajnálnunk, hogy nem disputálhatjuk ki magunkat kedvünkre azon vidám téma fölött, milyen legyen a két okkupált tartomány közigazgatása; ha ezt nem is bízzák ránk, sebaj, ott majd nem csinálnak nélkülünk semmit, ahol a közös kormány által kifundált közigazgatás költségeit kell megfizetni.

Máris folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek, minõ új hiteljavaslat terjesztessék be a két tartomány kormányzási költségeinek födözésére. Denique, mindennek fizetés a vége.

De ez még nem volna olyan nagy baj, mint így, hogy az eleje is fizetés volt, eddig kétszer 60 millió forintunk siratja, most az utolsó 60 milliót elöljáróban még meg akarják toldani, azután folytatásul 23 millió megszállási költséget megszavaztatni a mamelukokkal, s végre a közigazgatási költségeket az új tervezethez, melyhez a két törvényhozó testületnek semmi köze.

Ha önérzet lenne e törvényhozó testületek fizetõ gépezetében, a delegációban, úgy hátat fordítana a kölcsönjavaslatok elõterjesztõinek, mint Szent Pál az oláhoknak. Pedig az oláhok nem voltak ilyen alkatlan [!] emberek, s nem viselték magukat olyan cudarul.

Csakhogy a jámbor apostolban nem volt annyi keresztényi türelem, mint a delegációkban, melyek a teherhordás mesterségében túltesznek azokon a bizonyos állatokon is, kik legalább megérzik elõre az esõt.

A delegációk nem érzik meg a véresõt; pedig lesz még az is, s õk segítik hozzá csinálni a felhõt.

20. sz., január 25.

KERESD AZ ASSZONYT?

A pokolbeli sátánnál csak a Tisza Kálmán rosszabb, Tisza Kálmánnál csak még egy rosszabb van, az asszony.

Magyarország nyomorának elõidézésében e kettõnek jut nagy szerepe.

Hiába szórjuk a frázisok mennyköveit a kormányok ellen mi, akik a közélet megfigyelõi vagyunk; az ezerszeresen megátkozott közösügy, a könnyelmû és bûnös kormányférfiak csak félig okai azon szomorú állapotnak, melyben a szegény ország vergõdik kínosan.

Tagadhatatlan, hogy a magyar kormányok cselekedetei mindig olyanokra fordultak, hogy az ország anyagilag szenvedett miattuk; félig tudatlanság, félig lelkiismeretlenség és meggondolat­lanság volt e cselekedetek szülõ anyja de a legtöbbet ártott önmagának önmaga a nemzet.

Szatíra az, hogy egy gróf Szapáry Gyula, aki semmihez sem ért a világon, vezeti pénz­ügyeinket, s egy Kemény Gábor a kereskedelmi miniszterünk, aki az »egyszeregy«-en kívül egyebet ugyancsak nem tud a kereskedelemügyrõl de hát »amilyen a vármegye, olyan a vicispánja«; a legbûnösebbek, a legkönnyelmûbbek mi magunk vagyunk, s ülne bár a miniszteri székeken a földkerekség legnagyobb karaktere és lángelméje, az sem segíthetett volna rajtunk, az sem gátolhatta volna meg, hogy anyagilag folyton alá ne süllyedjünk.

Mindennap hírét vesszük száz meg száz alakban egy-egy új családi tragédiának; majd ennek licitálják el a birtokait, majd ismét egy másik ismerõsünk pusztul el, egy harmadik elvál nejétõl, mert nem képes födözni a nagy háztartást, s az asszony »nem élhet meg« a fény nélkül, és így tovább-tovább; a végzet mindennap kisorsol egy-két tekintélyes nevet a »megbukottak« közé.

S az így támadt ûr évrõl évre nagyobb. A fényûzés Molochja mohó étvággyal fogyasztja az embereket. Csak nemrég járta be a lapokat a szegény Mosch esete, s ma már egy hirhedt vörhenyes szépségrõl suttognak a fõvárosi körök, ki összes vagyonát pénzzé tette, hogy gavallérja becsületbeli tartozását kiegyenlítse.

Hová fog ez vezetni?

Azok, akik pusztulnak, többnyire derék magyar emberek, kiket a születés a jobb társadalmi körökbe helyezett, s kik ott szellemi tulajdonaiknál fogva is megállták helyüket.

Más államokban, például Angliában az egyes családok pusztulása csak olyan, mint a fogzás; egy fog kiesik s új nõ helyébe a csorba nem látszik meg sehol.

Nálunk végzetes szerencsétlenség a középosztály pusztulása, mert nyomába haszonlesõ idegenek lépnek, akikben nincs öröm.

A magyar faj pusztul társadalmilag, s a kór sokkal komolyabb, mintsem azzal ne volna kötelessége a sajtónak a legtöbb helyen foglalkoznia; nemzeti létünk oszlopait, a középosztályt emészti az ölõ féreg.

Az arisztokrácia néhány év óta bizonyos tapintattal viseli magát. Sopánkodik rajta, mért hagyja el a fõúri osztály a fõvárost, pedig azt az arisztokrácia helyesen teszi. Ha Budapesten él, okvetlenül fényûzést kell kifejtenie, ami rengeteg pénzbe kerül, minélfogva visszavonul falura.

Sõt ha a fõvárosban marad is egyes mágnás család [!], nem fejt ki egy idõ óta nagyobb fényt.

Az arisztokrata nõk akkor brillíroznak mindössze teljes fényben, ha fõúri szalonban vannak; de az utcákon s a nyilvános helyeken való fényûzést elegáns körökben »nyárspolgári ízléstelen­ségnek« tartják. S mondhatjuk, hogy az arisztokrata nõ, ki maga foltozza a kis gróf ruhácskáit, ma nem tartozik a ritkaságok közé; de maholnap a kissé kiválóbb polgári körökben fog az ilyesmi a ritkaságok közé tartozni.

S ezzel elértünk oda, ahol el kell ismernünk annak a mondásnak az igazságát, mely akkor szokott fölmerülni, midõn valamely család társadalmi bukása jõ szóba, hogy »keresd az asszonyt«.

Nem speciális nõi fényûzésrõl van itt szó, bár már maga az is sok férfit tett tönkre, ehelyen azonban inkább társadalmi betegségnek állítjuk e bajt, s azt találjuk, hogy a nagyzás, a szertelen költekezésnek, a jövõvel való nem törõdés s a bölcs elõrelátás hiányának oka sok részben a nõk fölületes neveltetésében rejlik.

A fölületes világnézet a nõrõl elterjed, mint a ragály, az egész családra, s míg az anyák a serdülõ nemzedék lelkébe nem oltják a kötelességek komolyságának tudatát, addig hasztalan minden intés, minden vezércikk és mindenféle kormány...

A magyar faj pusztulni fog mindig nagyobb-nagyobb mértékben.

30. sz., február 4.

MAGYAR SZÁJKOSÁR

A kormánypárti és félhivatalos lapokat kihozta a sodrukból a »Magyarország« szenzációs híre az országgyûlés feloszlatásáról.

A német szájkosár-törvényjavaslat idején még Tisza leghívebb sajtó-bérszolgái is a megbotránkozás hangján nyilatkoztak azon a parlamentárizmus és a szólásszabadság ellen intézett merénylet fölött. Verték a mellüket, mint a farizeusok és hálát adtak az úrnak, hogy õk nem olyanok, mint azok a németek. Boldog magyar nemzet, õrzi szabadságodat Tisza Kálmán!

Pedig ha egy kissé tanulékonyak, okulhattak volna a múltból. Megjegyezhették volna, hogy ha látnak és hallanak reakcionárius tettekrõl, jól vigyázzanak, mit mondanak, mert bekövet­kezhetik könnyen azon eset, hogy amit elítéltek ma, mert Bismarck tette, kénytelenek lesznek dicsérni holnap, ha Tisza Kálmán cselekszi.

A német szájkosár-törvény korlátozni akarja a szólásszabadságot és megtámadja a képviselõi mentelmi, illetõleg sérthetetlenségi jogot, mert felelõsségre vonja a képviselõt azért, amit az országgyûlésen mond. De a német birodalomban az alkotmányos rend eddig is hazugság volt. A német császár koronáját isten kegyelmébõl bírja és azt saját kezeivel tette fejére, mert még jelképileg sem vélte elfogadhatni élõ embertõl. A német alkotmánynak nincs történelmi múltja, az fejedelmi donáció. Az ajándékot visszavenni, vagy késõbb megnyirbálgatni, bizonnyal rút és nemtelen tett; de nem annyira gyalázatos, mint egy nemzetet õs jogaitól megfosztani, és a századok által szentesített alkotmányából prókátori griffekkel kiforgatni.

A német szájkosár-törvény végre oly törekvések ellen van irányozva, melyek tényleg az állam és társadalom létét veszélyeztetik, és legalább opportunitási szempontból, ha nem is menthetõk, de megmagyarázhatók.

Mik ezek azon merénylethez képest, melyet Tisza és Andrássy a magyar alkotmány ellen elkövetni szándékoznak?

Kiszámított alattomossággal eltávolítják a tanúkat, mint a tettét gondosan elõkészítõ gonosz; elnémítják a nemzetet, hazaküldik fönségének helytartóját, az országgyûlést, és úgy fogják folytatni azon keleti kalandot, mely ellen számtalanszor tiltakoztunk, melynek árát most számolta föl Szapáry Gyula 117 milliós kölcsön követelésében.

A kormánypárti sajtó mindezeket természetesen tagadja. De ki törõdik még azok demen­tírozásaival? Ki lenne elég naiv, hogy hinne nekik, mikor ugyanazok szászor dementírozták a boszniai okkupációt, százszor hazudták el a rechstadti megállapodások tartalmát? Mikor pedig hazugságaik napfényre kerülnek, szemérmetlen mosollyal bevallják tévedésüket.

Fölsorolja az »Ellenõr«, mily teendõk halmaza vár az országgyûlésre. Ki tudná megmondani, mikor lesz ez mind elvégezve? Melyik komoly ember, vagy pláne komoly politikus foglalkoznék ma már az országgyûlés feloszlatásával?

Ezen csavart dementi csak annyit mond, hogy abszurdumnak tartja az »Ellenõr« ma már a föloszlatással foglalkozni. De a »Magyarország« és vele a legtekintélyesebb ellenzéki lapok nem adnak semmit az »Ellenõr« cáfolatára, fönntartják megbízható forrásból eredõ hírüket.

Mi valószínûbb, mint hogy Tisza a novibazári vagy szaloniki expedícióra készülõ politikánk útjából eltávolítja az alkalmatlan parlamentáris ellenõrzési apparátust? Bízik Tisza mameluk­jaiban. Jól tudja, hogy azok megszavaznak neki mindent. De a minapi tizenkettõs szótöbbség ijesztõ kicsinysége valóban félelmessé tette elõtte az ellenzék szám szerinti és szellemi erejét. A bevégzett tények elõtt meg fognak ismét hajolni a mamelukok, Tisza nélkülözhetetlenebb lesz, mint valaha, és az ellenzék hatály nélküli deklamációkra lesz kárhoztatva. Az ellenzékiség így meddõvé válik, és a nemzeti közöny továbbra is meghagyja az uralmat kezeiben.

Ezen politika annyira illik Tisza jelleméhez, és a múltat tekintve annyi természetes valószínû­séggel bír, hogy azt a kormánysajtó hiába cáfolja.

Lehet azonban, hogy mivel az alattomos terv idõ elõtt kitudatott, hiányozni fog a bátorság annak kivitelére. Ez esetben a sajtó nagy veszélytõl mentette meg Magyarországot.

35. sz., február 9.

SZEGED, FEBR. 8.

A szélcsendet, mely a politika terén uralgott, s mely hasonlított a temetõ csendjéhez, egyszerre élénkebb hullámzás váltja föl.

A pénzügyminiszter túlságos követelései fölkavarták az elfásult kedélyeket, melyekben mélyen el van rejtve az elégedetlenség magva, és Tiszának nagy erõfeszítésre volt szüksége, hogy süllyedezõ hajóját, melyen itt-ott lyuk támad, fölszínen tartsa. A kormányszavazatok gyûjtettek mindenfelõl, s mégis 8 szavazó miniszter és 3 államtitkár dacára is csak 14 szavazattöbséget bírt kiszorítani a képviselõház tegnapi ülésén.

E helyzet elõjele a válságnak. A kormánypárti többség úgy néz ki, mint egy hógomoly, amelyen csillámlik az olvasztó léh; gr. Lónyay támadásai, s egyáltalában a pártonkívüli képviselõk magatartása fenyegetõ jelleget ölt a Tisza-kabinetre nézve; maga a »P. Lloyd« is kezd maliciózus lenni. Élénk nyüzsgés vehetõ észre a pártéletben.

Apponyi szokatlan hévvel beszélt; a pártonkívüliek erélyesen hozzálátnak szervezésükhöz; s ez nem nélkülözi a tapintatos taktikát. Eddig 36 képviselõ jelentkezett az új klubban, s még több fog jelentkezni ama kijelentése után, hogy a klubba lépés senkit sem kényszerít valamely programvallásra, a belépés csak eszmecsere céljából történik.

Egyszóval mindennap várható a jelekbõl, hogy új meg új disszidensek támadnak, s a kormánypárt közel áll a fölbomlási processzushoz. Tisza napjai meg vannak számlálva; ennyi elodázhatlan következménynek látszik.

De hát mi lesz ebbõl? Bizony semmi örvendetes. A személy változik, de a rendszer, az irány marad. S ez irányban nem nyertünk semmit.

A pártok állása oly szerencsétlen hazánkban, hogy a legkevesebb remény sem kecsegtet az állapotok jobbrafordultával. Az egyesült ellenzék maga is ellentétes elemekbõl alakult, s bár ebben rejlik a legtöbb garancia az értelmiség azon kontingensénél fogva, melyet magába felölel, nem remélhet ez idõ szerint, ha szétoszlik, oly többséget összehozni, mellyel kormányozni lehessen, amint azt e férfiak politikai reputációja megkívánja. A pártnak tehát, mely uralkodni fog, legyen az bármelyik, a pártonkívüli elemekkel kell szövetkeznie, s ezek közül egyik sem tudja, mit akar, s többnyire mindnyája csak azzal van tisztában, hogy mit nem akar.

A ház tegnapi ülésének lefolyását tekintve, legfõbb oka van a nemzetnek megbotránkozni Ghyczy Kálmán képviselõházi elnök viselete fölött. Eddig még ezen helyrõl, melyet a pártatlanság szentélyévé emelt a nemzeti szokás, s azzá tette a törvény, azzá az eddigi elnökök hatalmas tekintélye és méltósága, eddig még e helyrõl nem hangzott oly mértékben pártoskodás, mint aminek tartja az agg, érdemekben megõszült férfiú a képviselõházat. S minek a méltóságot, melyet visel? Komédiát ûz a legszentebbõl is?

Hova legyünk, ha még olyan férfiú is a korrupció eszközévé törpül, aki legmagasabban állott a nemzet becsülésében?

Ghyczy taktikához nyúlt. S keresztülvitte, hogy nem az elhalasztási indítvány, hanem a kölcsönjavaslat fölött történjék a szavazás, s mert a halasztási indítványt több olyan képviselõ is elfogadta volna, ki a kölcsönt nem utasítja vissza föltétlenül.

Ghyczy tehát elérte azt, hogy kisebb lett az ellenzéki szavazat, de nem érhette el azt mégsem, hogy a kormány ne szenvedjen érzékeny vereséget, mely talán léte és nem léte fölött határozott.

S e szégyenítõ vereségbõl most már nagy rész illeti Ghyczyt is, kinek ugyan van mit pazarolni a régebben becsülettel szerzett érdemekbõl, de még sincs annyi pazarolni valója, hogy soha el ne fogyjék.

47. sz., február 23.

SZEGED, FEBR. 22.

Amint mindjárt gyanítottuk, költségvetési vita nem folyik oly simán és hullámtalanul, amint azt a kormány óhajtaná. Megindult a hosszú szónoklatok áramlata, s dacára a közmondásnak, hogy »sok beszédnek sok az alja«, hallottunk oly véleményeket és higgadt szavakat, amelyek mélyen gondolkozóba ejthetik a nemzetet s megmozdíthatják a Tisza Kálmán lelkiismeretét ha van neki.

Különben vegyesen váltakoznak a szónoklatok, ki-ki a maga pártállásából látja a dolgokat, panaszos biztatás, kárhoztatás, védelem, bírálat és szépítés egymás mellett. Eddig még nem volt erõsebb poénje a vitának.

Pártunk részérõl még eddig alig történt fölszólalás; szónokaink bevárják, míg a mamelukok kibeszélik magukat, hogy junctim a kormány-gazdálkodással az õ érveiket is tönkre tehessék, a kapacitások e várakozó helyzete a kormányt hasonló taktikára csábítá. Új tagjait állítja oda elõre a csatatûzbe ami arra is jó, hogy hirtelenesen oda értetõdjék ódium dolgában, ahol a régi kormánytagok állanak.

Eddig Szapáry beszélt, s amit eddig elmulasztott a vita elõtt, most mondott valami expozé-félét. Az rá a véleményünk, hogy »ki erejénél többet mer nevetségessé válik«.

A másik vadonatúj miniszter is e napokban fog szólani, miután már az egész világot tele boldogította programokkal, a képviselõház is kap belõlük egy kis ízelítõt.

Vajon mit fog mondani?

Valószínûleg azt, amit a pénzügyminiszter. A pénzügyminiszter pedig adófölemeléssel biztatott. Egyéb módot nem tud az állami bevételek szaporítására. (No, de ennyit ugyan mindenki tud.)

Pedig az egyenes adók: föld-, ház- és keresetadók emelésének lehetetlenségét be nem látni annyit tesz, mint észre nem venni a kocsisnak, mikor a szekeret húzó ló lerogy útközben. Be is ismerte ezen lehetetlenséget Szapáry úr, s ezen beismerése igen érdekes, mert valóságos magaviseleti bizonyítvány a kormánynak.

Szapáry úr azonban csak az egyenes adók emelésének lehetetlenségét ismerte be, a közvetett adókét még nem. Itt még lehetséges a srófolás.

Excellenciás szemeit, ha jól gyanítjuk (mert õ egy szóval sem mondta), a fogyasztási cikkekre vetette tehát, s azokat fogja erõsebben megadóztatni. Csakhogy ezzel meg a kereskedelemügyi miniszternek csinál kárt. (De ezt talán nem tudja.)

Sõt, minden jel oda mutat, hogy azt sem tudja, miszerint a Tiszáék által Ausztriával kötött gazdasági kiegyezés elvette tõlünk a jogot, hogy közvetett adóinkat, az õ beleegyezésük nélkül emelhessük.

Azonban ha mindezt sikerülne is kieszközölnie, s ha az általa számított 12 millió be is jönne évenkint a tervbe vett indirekt adókból, még akkor is 16 millió állandó deficittel találkoznék a nemzet õ excellenciája költségvetésében minden áldott esztendõben.

Hát ezzel a 16 millióval mit akar tenni? Ezt szerettük volna tõle hallani.

De errõl õ nem szólott. Hallgatott szerényen és önérzetesen.

Ha azonban szólott volna is, szava bizonyosan ez lett volna, hogy e tizenhat milliócskát kölcsönök útján fogja toldani, foldani. Mert hát a mi pénzügyminisztereink nem tudnak egyebet, mint kölcsönöket kötni, s ezáltal folyton szaprítani az államadósságokat, ahelyett hogy tisztáznák.

53. sz., március 2.

SZEGED, MÁRCIUS 1.

Az egészséges embernek száz apró baja van, de mihelyt komolyan beteg, elfelejti a kisebb vagy kevésbé égetõ szükségeit, s csak attól az egy nagy bajtól kíván szabadulni.

Ezen a helyen a politikával szoktunk foglalkozni, meg szoktuk vitatni országos bajainkat, megtámadni a bizalmunkat nem bíró kormányt és föltárni hibáit s mulasztásait.

Mindezekrõl ma nem lehet szó. A politikai események egyelõre jelentõségüket vesztik, az egész országgal közös panaszaink elnémulnak azon veszéllyel szemben, mely szeretett szülõ­váro­sunkat fenyegeti. Nem kérdezzük, hány szavazattöbbséggel fogadtatott el a költségvetési elõirányzat, hanem hány hüvelykkel áradt a Tisza. Nem bánjuk, bukik-e, marad-e Tisza és Andrássy, hanem állhatnak-e a töltéseink. Nem nézzük a gabonanemûek és tõzsdék árfolyamát, hanem a Maros vízmércéjérõl szóló tudósításokat.

Minden gondolatunkat, minden tevékenységünket a városunk védelmére kell fordítanunk, mert akkor, de csakis akkor van alapos reményünk a nagy veszélytõl való menekvésre.

A fõkapitányság által a vízvéd-bizottság nevében közzétett fölhívás városunk polgárai elõtt egész nyíltsággal és minden túlzás nélkül föltárja a helyzetet. A hatóságnak nem szabad palástolni a veszélyt, mert minden polgárnak tudnia kell, hogy mire legyen elkészülve és mennyiben van szüksége az egésznek az egyes polgár közremûködésére. De rémíteni sem szabad. Mert a rémület szüli a kétségbeesést, a fejvesztést, a fatalizmust. A fölhívás eltalálta a helyes középút hangját, és nem kétkedünk, hogy az egész polgárság kipróbált áldozatkészsége követni fogja a hatóság szózatát.

Nagy a veszély, de nagy az erõnk is. Hatalmasak az elemek, de az emberi kitartó akarat legfényesebb diadala azok lebilincselése. És mi nem állunk védtelenül szembe az ellenséggel, mely holnap ismét barátunk lesz, kinek hátán gazdagon megrakott hajóink hozzák és viszik a kincseket.

A városi Tisza-parton húzott körtöltés hatalmas védbástyánk, melyre nemhiába költöttünk százezreket. Azzal kapcsolatban erõsen áll a szegedpercsórai társulati töltés, mely 1876-ban kiállta a vízpróbát és ma is részben Váradi Ignác mérnök úr ismert erélyes és önfeláldozó fölügyelete alatt van, részben Novák József városi fõügyészünk és Szekerke József polgártársunk gondjaira van bízva. Jobb kezekbe nem is lehetne. Bízhatunk, hogy sem veszély, sem nélkülözések nem tántorítják el az elvállalt kötelesség teljesítésétõl, és mint a hõs katonák a csatában eleshetnek, de nem hagyják el a rájuk bízott pontot.

De ha bekövetkezik a legrosszabb is, amitõl a gondviselés óvjon meg bennünket, ha szakad a percsórai töltés, vagy ha áthágják koronáit a tomboló hullámok, még akkor is áll városunk második védvonala, melynek 30 lábra való fölemelését a Szillér-baktói részében elrendelte tegnap a vízvéd-bizottság.

Hol van a nép, mely földmunkában vetekedhetnék a mienkkel? Nincs. Hazánkban, sõt még annak határain túl is keresett a szegedi »kubikos«. E nép gyõzni fog az elemek elleni tusájában, és ha elvenné a vad Tisza árja földjét is, meg fogja menteni legalább házát, tûzhelyét és családját az árvíz irtóztató pusztításai elõl.

Bizonyos tehát a védmunka sikere, ha mindenki teljesíti kötelességét, ki-ki õtet illetõ hatáskörében.

A hatóság élén álló férfiak a hazának és városnak kipróbált hû fiai.

A polgárság és a nép munkaképes és nagyszámú.

Itt tehát csak tevékenység, éberség és jó vezetés kell, és meg lesz mentve Szeged városa.

56. sz., március 6.

SZEGED, MÁRCIUS 5.

A veszedelem, mely megfenyegetett bennünket (mert isten mentsen meg, hogy ránk tegye kezét), komoly gondolkozásra hív; ez már talán a harmadik intõ szó, amely elmosódik, mint a repedt hangcsõbe belehelt kiáltás. A balszerencse végre is megunja annyiszor ránk kiáltani a jóakaratú »vigyázzatok« szót; a pusztulás démona maga alá gyûr anélkül, hogy elugorhatnánk elõle; a szeszélyes folyam kitör, »tabula rasát«, csinál, s csak a könyvek fogják beszélni a jövendõ századoknak: hol feküdt Szeged valamikor.

Azt tartja a néphit itt a Tisza tájon, hogy amely családnak jegenyefája és pávamadara van, okvetlenül elpusztul. Gyönyörû tropus, mely odamutat a költséges luxus eltörlésére, mert a jegenyefa a parkot föltételezi, a páva madár pedig a költséges fõúri háztartást. Milyen költõileg kombinálta azt ki a nép!...

De hát nincsen-e Szegednek is egy ilyen jegenyefája és páva madara a Tiszában; nem-e lesz kénytelen vagyonilag elpusztulni e nagyjövõjû város lassan-lassan? A Tisza folyam mint a hitrege molochja, mindenét megeszi, s mikor már semmije sem marad, megeszi magát a várost is mindenestül.

Pénzügyileg megrongálva bizakodhat-e önerejében Szeged s hagyhatja-e magát az idei veszély után is ily kétséges bizonytalanságban még tovább?

Már pusztán a veszély eshetõsége kiszámíthatlan károkat okoz a városnak s fejlõdésének. Nem elég, hogy pénztára folyton üresebb lesz, a házak és földek értéke is csökken, s a kereskedelem és ipar emelkedésének e fõtényezõi, a természetszerû terjeszkedés helyett összébb zsugo­rod­nak. Idegen megtelepedése, e szükséges fölkeverése új elemekkel a kereskedelmi városoknak, eddig is jelentéktelen volt, ezután még annyi sem lesz, sõt még tanintézeteink látogatottsága is csökken, s végre is az leszünk (dacára mindazon attributumoknak, melyekkel bírunk nagy város alkotására), ami századok elõtt valánk: egy veszedelmes fekvésû nagy falu.

A töltések, védgátak, melyeket emelünk, a pillanatnyi veszély elodázásának ideiglenes és sok pénzbe kerülõ eszközei. A vízveszélytõl örökre megmenteni Szegedet gondolni sem merünk, mert milliókat igényel a Tisza megzabolázása, s milliók nem telnek ki tõlünk, mert az ezereket ideiglenes védelemre hajigáltuk el. Ennek két oka van.

Elõször a saját élhetetlenségünk és könnyelmûségünk, a »vis inertiae«, melyet megtörni nehéz; az élhetetlenség, mely nem bírja fölhasználni és fölkeresni a kínálkozó tényezõket, s a könnyelmûség, mely a buzgalom tüzét, mihelyt a vész elmúlik, nyomban eloltja.

Másodszor oka a kormány, mely bûnös telhetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén, s itthon lomhán nézi fél Magyarországnak évrõl-évre megújuló halálvergõ­dését.

Csupán egy mód van Szegedet megmenteni s átadni hivatásának, ha a tiszaszabályozás és Szeged vízvédelmi ügyét a kormány, az ország teszi magáévá az állam pénzén.

Szeged az országhoz fordul, s az országtól kéri megmentését, mert joga van a megmentéshez, s az államnak kötelességei vannak saját maga irányában.

De hát mikor a szegény Szegednek még szószólói sincsenek! Nincs egyetlen férfiú sem, ki befolyásánál fogva hatalmas odafönt, s ki szívénél fogva hozzánk van kötve.

S mi nem is igyekeztünk soha szorosabb kötelékkel hozzánk fûzni egy ilyet.

Sõt inkább az az elv látszott Szeged polgárságát vezetni minden olyan esetben, midõn alkalma volt magát nagy befolyásos államférfiúkkal képviseltetni, s ezáltal összeköttetésbe lépni a hatalommal, hogy képviselõje »helybeli« ember legyen, s abból a fészekbõl kerüljön ki, mely e város lakosságának zömét teszi.

Nem tagadom, hogy ez az elv tiszteletreméltó, s megfelel a demokrácia követelményeinek; de rossz politikára mutat.

Az olyan városnak, melynek szüksége van, hogy a hatalmat maga részére megnyerje, nem szabad ignorálni azt az utat, mely a hatalomhoz vezet.

Különös politika az, ha valaki szívre ható panasza elmondását erõnek erejével hebegõ emberre bízza. S ha valaki gyenge embert keres az erõsek meghódítására.

Mert mondják ugyan, hogy a kapanyél is elsül ha az isten akarja.

Mondják de még sohasem láttam elsülni.

58. sz., március 8.

A VÁLÚTON

(Eredeti tudósítás a Alf. vasúti töltésrõl.)

Az Alföld fiumei vaspálya töltés az utolsó védmû, melyben még bizakodhatunk. Ezer meg ezer ember dolgozik e töltésen, de fájdalom, nem olyan buzgalommal és odaadással, amint az várható most a »tizenkettedik« órában. Munkások tán nagyobb számmal is vannak, mint kellene, s úgyszólván egymást akadályozzák a munkában, de a fölügyeletben sok hiány észlelhetõ; ahol van is elegendõ fölügyelet, a fölügyelõ közegekben sincs meg a kellõ erély és szigor, mely e »bábel tornya-építés«-szerû munkába bizonyos rendszert hozzon be. A munká­sok legnagyobb része pénzen fogadott proletár elemekbõl áll, s ezek nem azonosítják magukat a veszéllyel, hanem kitöltik a napszámot, ahogy lehet.

A kétségbeesés és a buzgalom szapora munkája helyett ímmel-ámmal mozgó ember-rajjal találkozunk itt. Szegedet megmenteni csodára van szükség: s az odaadás és ragaszkodás a szülõvároshoz csodákat képes mívelni.

De ennek nem látjuk nyomait a töltésen.

Egy tekintélyes városatya, ki a védmunka vezetésében oroszlánrészt vesz, elborult arccal mondá nekem:

- E nép vesztét érzi most.

Távolabb, hol a katonaság dolgozik, derekasan foly a munka, mutatva, hogy mennyire egészen más dolog a fegyelem.

Négy órakor jelentem meg az indóház udvarán. Éppen akkor gurult ki a gõzkocsi a pálya­udvarról, telerakva innen menekülõ ismerõsökkel, gyengébb idegzetû nõkkel és gyerekekkel. Nem egy tekintett ki kupéjából szomorúan a távolban fehéredõ házakra, melyek nemsokára víz alatt lesznek, úgy lehet. Sok hagyta el szülõvárosát azzal az aggasztó kínos gondolattal, hogy kérdés, vajon viszontlátja-e többé »úgy«, ahogy itthagyta.

Szegény Szeged! Büszkesége minden magyarnak, tehát ennyire jutottál! A mérnökök gond­terhes arccal járnak-kelnek a töltések mellett. Néha összesúgnak ketten, mintha tanakodnának a nehéz beteg sorsa fölött. Megél-e, nem-e? Szegény Szeged!

Az indóháznál ott volt Dáni fõispán, a percsórai kormánybiztos, Kende Kanut, akire valaki azt jegyezte meg:

- Kende már eljátszotta gyermekjátékait. Az a töltés már elszakadt. Õ már nyugodt.

Ezenkívül is több tekintélyes vízvédelmi bizottsági tag, Fodor István, Kovács Albert stb. jár-kel ott elkomorodva; koronkint új arcok jönnek; valamennyin az aggodalom tükrözõdik vissza. A föl s alá járó emberek úgy néznek ki, mintha valakinek a temetésén volnának.

A törvényszéki elnök is meglátogatta a töltéseket és annak szükségét látta be, hogy a telekkönyv és a levéltár õrizetére tíz katonát kérjen Lukács kormánybiztostól.

A munkások és a szegény nép egész flegmatice beszél a veszélyrõl. Valaki éppen akkor jött jelenteni, hogy a víz már a gyártelepnél van.

E rémhír alig költött szenzációt a föld népénél; egy paraszt egykedvûen kérdezte:

- A töltésen innen, vagy a töltés lábánál?

Legérdekesebb volt Gaisner Károly ezredesnek megérkezése a veszély színhelyérõl, ki Dáni fõispánnak azt jelentette, hogy a rettentõ elem, a Baktó-macskási víz egy ember menésének sebességével közeledik városunk felé.

A fõispán igen dicsérõleg nyilatkozott az ezredes felõl, ki köteles szolgálatán kívül is, ügybuzgalommal, fáradtságot nem kímélve, dolgozik és dolgoztat katonáival.

Ezalatt a városban szájról-szájra jártak a rémhírek.

Egy bizottsági tag, ki most érkezett meg a töltésekrõl, azt mondta állítólag, hogy két nap múlva egy ölnyi víz fog az utcákon hömpölyögni. E rémhír villámhirtelen járta be a várost, s nagy szenzációt keltett mindenfelé, pedig talán nem is mondott az illetõ bizottsági tag semmit.

Általában rossz eljárás a népet ijeszteni: a biztatás szavaira van itt szükség!

S azoknak, kik a vízvédelmi mûveletek élén állnak, éppen leginkább fekszik érdekeikben, hogy biztassanak, s ne engedjék meg, hogy a nép fejét veszítse.

Mert ha önbizalmunk is elvész mindenünk elveszett.

Így állottak a dolgok délután hat órakor.

61. sz., március 19.

SZEGED, MÁRCIUS 18.

Ott esett ki a toll kezünkbõl, mikor a halálos elem kiütötte. És gondolkoztunk rajta, hogy fölvegyük-e valaha?

Nem-e lenne jobb eltemetni a »Szegedi Napló«-t is abba a sírba, ahol annyi minden van mélyen eltemetve, hogy még a király szava is csak óhajtás számba megy: enyhítõ, de gyógyító biztatás?

Hét napja már a végzetes éjnek, midõn megnyerte ellenünk a csatát a végzet. Õ lett az erõsebb, legyûrt és agyontiport.

És ez a hét nap mindenik órája egy egész történelem a szenvedések, szerencsétlenségek láncszem-hálózata, tragédiák, mik a lázas képzelet szörny-álmainak tûnnének fel, ha nem volnának olyan szomorúan igazak.

Az úszó házfödelek, a düledezõ romok, a megfeketedett hullák, miket az ár mikor már meg­fojtott, kidob, nem az elpusztult, nem a megfúlt emberekrõl beszélnek csupán, azoknak a szeren­csétlenségét is mutatják, akik még élnek; mindmegannyi tükör, hol a megtört szívek, feldúlt családi boldogságok megdöbbentõ képe van lefestve, híven, feketén...

A vészharang, mely ama szomorú éjen megkondult, csak azért nem kong már ott az úszó toronyban, mert mindenkinek a szíve csak harang; s bármerre fut is a menekülõ, mindenütt magával viszi e szörnyû, idegrázó kongatást.

De hova is fut?

Talál-e egyebütt nyugalmat a szegedi ember? Hajléka nem maradt mondjuk mit keressen itt tovább?

De hát az a hant, mely ide köt. A nagy sír, melyben mindenkinek van egy halottja. A közös szerencsétlenség, mely megszentelt itt minden porszemet, minden vízcsöppet.

Nem visszavágyódna-e ide a világ végérõl is?

Kossuthnak az fáj, hogy halottjai három világrészben nyugosznak. Nem lehet sírjaiknál egyszerre. Mariusnak Karthágó romjain esett jól magát kisírni. III. Napoleon halálos ágyán mondá, hogy ott szeretne meghalni a sedáni síkon, ahol mindenét vesztette.

Aztán nem gyöpesednek-e be a sírok? Tavasszal zöld fû növi be, s piros virágok nyílnak rajtuk.

Aztán ha nem lenne is elég a király szava, nincsenek-e szegediek elegen!

Azon hely, hol hetvenezer magyar van, még ha csupán egy pocsolya is, mindig egy nagy darab Magyarországból.

S ez az, ami minket arra a meggyõzõdésre vezet, hogy Szeged ezentúl is lesz, s hogy Szegednek most van csak igazán szüksége egy helyi érdekeit támogató napilapra.

Ha kisírtuk magunkat, a könnyek háta mögött a munka vár ránk. S az óriási munka kell hogy legyen.

A víz elborította utcáinkat. Ki fogjuk heverni.

Most egy másik halálos ellenség áll a kapunál a »csüggedés«.

Védjük magunkat ellene; mert ez még veszedelmesebb.

73. sz., április 17.

KIRÁLYI AJÁNDÉK

Szeged városának e nehéz napokban is lehet egy nagy vigasztalása, hogy a magyar király együtt érez vele. Az Árpádoktól, Hunyadi Mátyást kivéve, le napjainkig, nem fedett a mostaninál magyarabb királyi szívet a bíborpalást.

A király érzi, hogy sokat felejtettünk; s mint igaz király, õ maga még többet felejtett nálunknál. Király és nemzet szíve egy ma; nemcsak atyja õ Magyarországnak, hanem oktató mestere is, ki megtanítja a honszerelemre.

A király látta Szeged pusztulását, látta népét nyomorában. A királyi szív megindult, s könnyei vegyültek könnyeink közé.

De míg a közönséges halandók könnyei csupán a szenvedés mély barázdáit szántják az arcokon, a királyi könnyek nedve, mint kelet legdrágább írai, sebeket gyógyítanak.

A király könnyezett. De nemcsak azért, mert szenvedõ embereket látott, hanem azért, mert ezen szenvedõk magyarok voltak. Mert tudja, hogy a magyar oroszlán trónjának leghívebb védõje, királyának áldozatkész fia. Mert tudja, hogy a magyar imádja szabadságát és alkotmányát, de azok õréül tekinti a »legelsõ magyar embert«, a koronás királyt, s szereti õt éppúgy, mint szabadságát.

A királyi szeretet melegítõ sugara szárítja könnyeinket. Ismerte a király Szeged régi óhajtását. Látta, hogy a váracs Szegednek kell. S mivel kétszeresen ád, ki gyorsan ád, máris teljesítette kérelmünket, mely alig néhány nap elõtt terjesztetett zsámolyai elébe.

A váracs helyén egy új, fényes városrész fog emelkedni: Szegednek fénypontja. Azon házakba lerakott kövek mindegyike hirdetni fogja a nagylelkû király jóságát, minden egyes ház egy-egy századokat átölelõ emlékoszlopa lesz dicsõ uralkodásának.

De a porladozó kövek és mulandó emlékeket túléli azon örök hálaérzet, mely Szeged népében élni fog megmentõje és regenerátora iránt.

Büszkén és elégedetten tekinthet a király közelgõ negyedszázados ünnepén országára és népeire.

Országa Európában nem a leggazdagabb, s népe nem a legnagyobb. De õ a legboldogabb király, s népe a legboldogabb nép.

Mert míg nagyobb államok s számosabb népek fölött uralkodó fejedelmek remegve néznek szenvedések és szenvedélyek által a kétségbeesésig felháborodott alattvalókra, a magyarok királya hatalmasabb népe szívében, mint a zsoldosok szuronyai által.

Amit a király tett Szeged városáért, polgárait örök hálára kötelezi. Ma a hálaérzetnek csak szegény szavakban adhatunk kifejezést.

De ha ne engedje a Gondviselés a haza és a trón veszélyeztetve lesz, e város polgárai nem fognak beszélni.

Õk tudni fognak a királyért és a hazáért meghalni.

87. sz., április 22.

A KÖZPÁLYA A REIZNER-ÜGY S A KÖZVÉLEMÉNY

I.

A régi római írók jöttek rá arra, hogy: »akit az istenek gyûlölnek, megteszik tanítónak«; kétezer év óta még kegyetlenebbek és okosabbak lettek az istenek, s most már akire megharagudnak, »megteszik municipiális tisztviselõnek«.

Megteszik tisztviselõnek, olyannak, aki a népnek parancsoljon, s akinek a nép is parancsoljon, akitõl a nép megkívánja, hogy tekintélye legyen, s ugyanakkor száz kézzel vájkáljon a tekin­télyében a nép, akinek elengedhetetlen kelléke, hogy önálló legyen, de akinek egyszersmind az is kötelessége, hogy száz urat tûrjön a nyakán.

No, már aki ezt is kibírja diadalmasan ilyen anomáliák mellett, annak okvetlenül szükséges, hogy legalább az ördöggel álljon összeköttetésben, s elégetendõ mint a szegedi boszorkányok.

Azt kívánná a nép, hogy a tisztviselõ tekintélye és becsülete olyan legyen, mint a verem, mely, minél többet vesznek el belõle, annál nagyobb.

Hanem hát abból nem lehet semmi: s az ilyen dolgok csak arra vezetnek vissza mind, hogy a municípiumok ellenségei a köztörvényhatósági autonómia utolsó rongyait is széttépve arcába vágják a szabadságnak, melynek propria motu mi magunk kezdünk egy idõ után hátat fordítani.

Szeretem a népet: nekem a nép a királyom; én az õ nemes fején látom a koronát; de ritkán meri föltenni, s akkor sem viseli elég méltósággal.

Amióta ez a szomorú Reizner-ügy merült föl, s amiként fölmerült a közvéleményben, azóta mindig eszembe jut az az ember, aki a lopott kalapot csak alattomban, éjjel merte a fejére föltenni, s úgy csukott ajtóknál sétálgatott benne kevélyen.

A mi szegedi közvéleményünk is körülbelül úgy viseli magát, mintha valami lopott hatalmat akarna fitogtatni, nem mer nyílt lenni, s mert az nem mer lenni, nem válhatik igazságossá sem.

Nem lehet fejtegetés tárgya többé a Reizner-ügy, legalább egy ideig nem, míg erre vagy arra dõl, de már eddig is nagy és kellemetlen tanulságokat vetett föl magával, mint a szemét, melyen még penész is van.

Nem fejtegetjük, lesz-e, nem lesz-e alapja a vádnak, hanem azt az egyet megírhatjuk máris, hogy a gyanú, a vád nem tisztességes alakban jelent meg, s nem volt méltó a néphez, amelynek nevében született és nõtt meg.

Szeged város mai sajátságos viszonyainál fogva nem alkalmas arra, hogy a közpálya iránt valami különös tiszteletet és vonzódást ébresszen a kedélyekben; az ambíció nem lángol úgy, mint egyebütt közhivatalért, és ez onnan van, mert Szeged városának nincs arisztokráciája, mely a közpályán tündökölve, aspirációk és vágyak tárgyává tenné a közéjük való fölemelkedést.

De ha nincs arisztokráciája, hát akkor hadd lenne legalább igazi demokráciája (mert ez fölér az arisztokráciával, ha igazi), mely meg tudná érteni, hogy a municípium hivatalnokaiban a municípiumot kell tisztelni, s hogy a tisztelet, mely a hivatalnok felé irányul, visszaszármazik a népre, s mire visszaszáll, minden szálból bokor lesz...

Mert van egy logikai circulus viciosus, melyet nem dönt meg a világon semmi, s ez az, hogy bolond vármegyének bolond a vicispánja is, és viszont: ahol a nép választja a tisztikart, az többé-kevésbé mindig hasonlatos ahhoz a néphez, az a tisztikar mindig a nép tükre, mindig a saját arcát láthatja meg benne, s úgy jár sokszor a közvélemény, mint az öreg Harpagon, ki oktalan gyanújában maga-magát fogja meg tolvajul, s azt a tükört veri be öklével, ahonnan az õ arca fog most kiríni ferdén.

A közvélemény népek ereje, királyok réme; nem szabad hát egyszerû csizmának használni, mellyel el lehet taposni talán a füvet, szét lehet rúgni talán a rögöt, de amelyet be is lehet piszkolni annyira, hogy nem marad semmi értéke.

Nem kívánom eltitkolni, hogy kiválóan a szegedi közvélemény képe áll elõttem, s hogy annak nyilvánulásait kívánom megbeszélni e cikkben.

A szegedi közvélemény sokszor mutatta már meg, hogy hatalmas, s hogy amit akar, keresztül viszi. S két legközelebbi követválasztás többségre vergõdött zászlói a közvélemény lobogói voltak.

Nem ezek alá a zászlók alá tartozom; de a két ízben rájok kötött pántlika a közvélemény diadala volt, s a közvélemény diadala minden magyarnak gyõzedelme.

Annál szomorúbb, ha az a közvélemény, mely, mint mesebeli hadsereg, fegyverben, vértezetten pattan ki a síkra, most mint tétovázó árny jár-kél, hol a cél elõtt, hol a cél mellett, hol a cél háta mögött...

Majd elmondom holnap, hogy miért.

88. sz., április 23.

II.

Csak nemrég arcába vágta a népnek helyi laptársunk, hogy ne ítéljen Lukács fölött, mert már ítélt fölötte, mikor bizalmat szavazott neki 1876-ban. Ez a bizalmi szavazat hozta neki vissza Lukács Györgyöt; hát már most tessék nyugodtan viselni az ítéletet.

Aminthogy van is benne valami kis igazság.

Azonfölül le lehet vonni belõle azt a tanulságot is, hogy a közvélemény gondolja meg amikor nyilatkozik, hogy miért nyilatkozik: királyok szava kötelezõ, népek szava se legyen kevesebb.

De ha úgy bánik a közvélemény a saját szavával, hogy maga sem becsüli sokra, hogyan kívánja, hogy az mégis becsültessék?

Mire való volt a legközelebbi közgyûlésen Tisza Kálmánnak bizalmat szavazni?

Azt mondják a féltudósok, hogy a népeknek éppúgy, mint a diplomatáknak nem árt a ravaszság néha-néha, s az ilyen bizalmi szavazás jó hatást tesz majd a miniszterre; amiben fõleg az a jó, hogy a városnak éppen nem kerül semmibe; a közgyûlés megszavazza, a jegyzõ megkomponálja, s a fõispán elküldi.

Hát hiszen az igaz, hogy nem kerül semmibe, csak éppen a közvélemény méltóságába, ami pedig annak a közvéleménynek mindene.

A másik kérdés, ha vajon használ-e valamit? Hát bizony nem használ semmit, mert jegyezzék meg azt a népek, kik a miniszterektõl tanulnak rafinériát, hogy a rafinéria olyan, mint a ragadós betegség, aki megkapja valakitõl, bár egészen megkapja, mégsem visz el belõle semmit, mert azért annak a valakinek is megmarad egészen.

Ha a nép ravasszá lesz, azért a miniszter nem válik ám még naivvá. Tisza Kálmán meg van akkora okos ember, hogy megösmerje a Bakay Nándor és a Kállay Ödön kerülete bizalmi szavazatának igazi értékét. S vagy eldobja ezt a bizalmi szavazatot, mely hidegen hagyta, mely nem igazi arany, vagy fölhasználja, mint ahogy a talmi ékszert szokták valakinek az elbolondítására.

S jaj akkor nekünk, ha erre használja föl. (Pedig csak erre alkalmas.)

Tagadhatatlan, hogy Tisza egy idõ óta úgy tesz Szegeddel szemben, mint aki hirtelen valami jóra határozta magát, gyors eljárása a vár megszerzése körül, a boldogtalan töltésezési munkálatok forszírozása, a törvényszék visszajövetelének sürgetése, s két utolsó beszéde az alsóházban és a Múzeumban, mind azt látszanak mutatni, hogy végre megeredt benne is a jóság forrása, melynek a nyílását hiába kutatgatta eddig a sajtó és a közérzület.

És a Tisza kegye valóban örvendetes városunkra, mert akinek semmije sincs, az hajítsa el a politikáját is; azzal bizony már nemigen lesz szegényebb. A fenyegetõ gesztikuláció nem illik az adomány után kinyújtott kézhez. Érdekünk, hogy Tisza minél többet tegyen értünk. S mert ez az érdek, ellenzéki érzelmeink elõtérbe hozása ildomtalanság lenne, de azoknak a megtagadása hitványság.

Ezt nem kívánhatja Tisza Kálmán. Minek volt hát neki az a bizalom-szavazat?

De ha még lehetne is egyébként indokoltsága, milyen ügyetlenség az igyekezõ katonának elõre kiadni az obsitot az érdemrenddel együtt, hogy ne vágyakozzék már több semmi után, s hogy ne legyen semmi, ami ösztökélje, ami lankadó erejét növessze...

Száz szónak is egy a vége: tapintatlanság volt Szegedtõl ilyen módon kellemeztetni magát Tisza elõtt; kárát vallhatja még, mert nehezen lesz abból a lányból menyasszony, ki még az esküvõ elõtt odahajlik a legény ölébe...

Ezek azon vargabetûk, melyeket a szegedi közvélemény tett, s melyek máris csorbát ejtettek jó hírnevén: ott, ahol és amint a Reizner-ügyet fölvetette, a gyanúsítás szennyes ruháját ölté föl, itt pedig a hízelkedés udvaronc mezébe hagyta magát bújtatni.

Hogy ennek demoralizáló hatása lesz, annyi bizonyos, az elsõ esetnek a társadalmi, a másiknak a város politikai életére.

Íme a közhangulat nyilatkozásának kinövései: játéka a népszeszélynek, árnyéka a népfönség­nek, foltok, mocsárba veszõ sugarak...

E nézetek folytán joggal kérdezi az olvasó, hogy miért segített hát a »Szegedi Napló« is a közvéleménynek e nem dicséretes munkájában?

Mielõtt áttérnék a Reizner-ügy bõvebb jellemzésére, a legközelebbi cikkben, talán holnap, erre felelek.

90. sz., április 25.

III.

Arra ígértem felelni legelőbb, hogy a »Szegedi Napló« miért járt elöl a Reizner-ügy szellőztetésében, illetőleg a közvélemény istápolásában, ha annak nyilatkozását elítéli.

Hát erre bizony a legolcsóbb és legjobb felelet az lenne, hogy a »Szegedi Napló« az akar lenni, aminek minden jóravaló lapnak lennie kell: a közvélemény tüköre, ha a közvélemény rút arccal áll oda eléje, ő nem tehet arról, kötelességéhez képest mégiscsak a közvélemény arcát kell mutatnia.

Két hatalom van az államban: a király s a nép. A királyi hatalomnak ezer meg ezer keze van, a népnek pedig ezer meg ezer szája van. Mindenkinek a maga fegyverei. Az ezer kézre megosztott végrehajtó hatalomnak intézkednie, parancsolnia lehet, a millió szájú közvéleménynek pedig bírálnia, panaszkodnia szabad. Az újságlapok az új kor találmányai, s olyanok, mint egy ügyes gép, mely száz meg száz szájat pótol a népnek.

Ebbõl azután világos az, hogy a szájaknak a panaszkodó és bíráló népet kell szolgálniok, nem pedig a kezeket. A lapnak, mely nem ezt teszi, nincs erkölcsi alapja; fogantatása bûn, létele szégyen, útja becstelenség, tanácsa árulás.

Idézhetném még a »Szegedi N.« eljárásának indokolására Mirabeau híres mondását, hogy »a közvéleménynek, még ha téved is, igaza van«, ha már föntebb elmondott szavaim nem tennék ezt egészen fölöslegessé.

Mirabeau e mondása azonban jó, hogy már le van írva, mert mégis tartalmaz valamit; azt, hogy a közvéleménynek tévedését õ is föltételezi.