1879
SZEGEDI NAPLÓ A SZÍNHÁZ ROVATBÓL

1. 3. sz., január 4.

Tegnap Dumas szellemes, de excentrikus mûve: a »Márványhölgyek« kerültek [!] színre. A szakadó esõ igen elrontotta az estét, alig volt nehány törzslátogató a színházban, kik familiáris diskurzust folytattak egymás közt fölvonások és elõadások alatt. Somogyit lelkesen tapsolták meg Phidias szerepében, midõn híven igyekezett visszaadni szerelmi kétségbeesését. Rott Marinak volt egypár kiemelkedõ pont a játékában. Egyáltalában nagy dicséret illeti a társulatot, hogy a nehány embernek is csorbíthatlan jókedvvel és teljes odaadással játszott.

2. 5. sz., január 8.

Vasárnap a »Peleskei Nótárius«-t láttuk. A jóízû magyar bohózat folytonos derültségben tartotta a közönséget, dacára annak, hogy igen döcögõsen ment; Bodrogi egypár jó vonást vegyített az öreg Nagyzajtai Zajtai szerepébe, de nem bírt fölötte teljesen uralkodni. Berényi nagyon kivált a Baczúr jurátus szerepében.

*

Hétfõn az öreg Szigeti egyik rossz darabját vette elõ az igazgatóság, »A szép juhász«-t. Ma is, úgy, mint tegnap, nagy közönség volt a színházban. Egy páholyban ott láttuk Van der Meere grófnét is, ki látván az ostoba darabot a színpadon, amelyben egyebet nem csinálnak a szereplõk, mint hogy kergetik egymást, szép fogalmat nyerhetett a mi »mulatságaink«-ról és míveltségi fokozatunkról. A betegségébõl fölépült Mezey ma lépett föl elõször az obsitos szerepében.

A közönség rokonszenvesen fogadta. De ez a föllépése, dacára hogy jóformán a »halál pitvarából« került ismét a színpadra vissza, mégsem lehetett örömestéje. Elõadás közben jelentették neki, hogy 12 éves fia meghalt. Mint a katona a csatamezõn, rendületlenül megállta helyét... humorizált és nevettetett komikus szerepében odább is.

3. 10. sz., január 14.

Szombaton láttuk az »Egy katona történeté«-t. Szenzációs darab, sem jobb, sem rosszabb azoknál. Meséje egy borzalmas gyilkosság körül forog. Meglátszik rajta, hogy a párizsi bulvároknak van csinálva, kevés esprit-vel, azonban elég rutinnal. A Somogyiné szerepe ismét el volt tévesztve a Rott Mariéval. A közönség nõi része ma kedvére kisírhatta magát; volt is dolga a zsebkendõknek.

*

A »Sárga csikó«-t már harmadszor kellett vasárnap a páholybérlõknek végighallgatniok. Rónaszékynének határozottan ez a legjobb szerepe, s meg is kell adni, hogy jó benne. Nagy P. tapsokat aratott két dalával. A legkülönösebb említésre méltó az, hogy Mezey a Bakaj szerepében úgy játszott, mintha nem értené azt.

*

Holnap a »Dormándy Kálmán«-t adják elõ, melynek több egészséges alakja van, különösen a sportsman arisztokrata, ki Krisztust is azért becsüli csak, mert istállóban született. A darabot érdemes megnézni, s annak idejében Budapesten is némely hiányai mellett sok dicséretet talált benne a színi bírálat.

4. 12. sz., január 16.

Tegnap a Bercsényi »Gróf Dormándy Kálmán«-ját láttuk itt elõször. E dráma, mely Budapesten csak elcsúszott a repertoáron egy darabig úgy, hogy azt a szerzõ maga is jónak látta visszavenni s átdolgozni (úgy tudjuk, hogy a derék szerzõ éppen e napokban fogja az átdolgozást bevégezni), itt Szegeden nagy hatást aratott, s a szép számú közönség folytonos érdeklõdéssel várta végig (ami nem tréfa dolog, mert 7 órától 11-ig tartott), s tapsolta az egyes érzékeny jeleneteit. Pedig az elõadás nem tartozott a szerencsésebbek közé; a toalettek szegénysége, s azon körülmény, hogy a darab nagy játszó-személyzetet követelvén, a szalonszerepekben botrányosan esetleneknek is fõrangúakat kellett személyesíteni, nagyon rontotta az illúziót. Csillag Fáni legjobban tûnt ki, mert legnehezebb föladatot oldott meg legsikerteljesebben; mellette Csetneky szerepében Mezey és Pálfalusi szerepében Németh érdemel említést. A címszerepet Somogyi játszta, sokkal merevebben és mogorvábban, mint illett volna: a könnyelmû gróf alapvonásai nem ezek, s ha az alap rossz, semmi sem jó... Somogyiné nem volt eléggé asszony. Rott Mari nem festett, hanem csak mázolt. Priellen, Bodroginén, kik semmit sem rontottak szerepeiken, a Rónaszékyn kívül, ki határozott megrovást érdemel ízléstelen, egy finom kaliberû drámába nem illõ túlzásáért a többirõl nulla mentio fiat.

*

Holnap Csiky »Ellenállhatatlan«-ja kerül színre. Egy hét óta ez a harmadik új darab. Dicséret illeti Aradi úr iparkodását, ki a játékrend változatosságával utolérni akarja ama nagymérvû pártolást, melyben az idényben részesült, s mely Aradi úr ilyen irányú igyekezete mellett bizonyára csak fokozódni fog.

5. 14. sz., január 18.

Csiky »Ellenállhatatlan«-ja tegnap került nálunk színre. A közönség úgy fogadta, mint Buda­pesten, sem hidegen, sem melegen. A Karácsonyi-díj pályanyertes darabjához kötött nagy várakozás okozza ezt, mely nem elégíttetik ki azon egyszerûség által, amely a darabot éppen klasszikus vígjátékká emeli. Különben nem a mi föladatunk a darabot megbírálni, melynek kétségkívül vannak jelentékeny hibái s mely nem a lángész szülöttje, mi csupán itteni hatásával foglalkozhatunk.

Annyit azonban mégis meg kell jegyeznünk, hogy az »Ellenállhatatlan« a Moreto »Szép Diego«-jának nagyon is élénk átdolgozása, mint ilyen tekintendõ. Az Akadémia jól tudta ezt, s mégis megkoszorúzta a darabot, mert jobb a »Szép Diego«-nál. Még egy szembeszökõ hibája van, s ez a szövevény alapjának, Gil Perez korcsmáros hiszékenységének valószínûsége. Az egész Gil Perez valóságos abszurdum, s mert õ nem eléggé indokolt, sokat szenved az egész mese.

*

Gyulai Pál élesen megtámadja Csiky drámaíró tehetségét a »Budapesti Szemlé«-ben, s darabjai közt sok kifogást tesz az »Ellenállhatatlan« ellen; de ezen kifogások igen keresettek, s ezért gyengék is. Csiky »Ellenállhatatlan«-jától nem lehet megtagadni egy nagy érdemet, hogy klasszikus légkör tiszta, nemes áramlata csapkod felénk s éppen a darab legnagyobb érdeme az, amit a laikus közönség a legnagyobb hibának tart (s mi megmagyarázza, hogy Szegeden nem tetszett), mert a közönség ízlése a francia modern, frappáns jelenetekben és szikrázó ötletekben gazdag darabok által meg van rontva, s képtelenné téve a nemesebb élvezethez. Az »Ellenállhatatlan« nyelve a túlságig egyszerû. Ami annál feltûnõbb, mert Csiky egyébütt dagályos, ez egyszerûség azonban dicséretére válnék, ha nem volna eszmeszegény is. S ez aztán nagy hiba »abszolút becsû« magas vígjátékában.

*

A modern kor egy hamis jelszót talált föl még az irodalomban is, kimondva, hogy »minden válfaj jó, kivéve az unalmast«. Ez esetben is helyét állja a Csiky darabja. Végig mulattató, s komikuma kitûnõ a maga nemében. Egy-két alakja, mint Dorido és kivált a heves, de magát higgadtnak tartó Don Diego, magas nívón áll... s ez... »elég«.

*

A humort és elmésséget teljesen nélkülözi; csak egy helyen akadunk ennek némi nyomára, midõn Rodrigo így szól kopott ruhájában:

Szerelme értem ég, nem bíborért,
Így látott engem és így szeretett meg.

Amire Dorido azzal felel:

De nem látá a hátad közepét
Sem hónadalját.

(Ahol ugyanis a köntös-posztó eklatáns repedésekben pecsételi meg a mulandóság felõli hitünket.)

*

A szereposztás a lehetõ legjobb volt, persze személyzetünkhöz képest, mert ha igazán jó elõadást akartunk volna látni, körülbelül Lamela Lázár szerepének kellett volna a Mezey kezeihez jutnia a Halászé helyett, de hát akkor ki játszotta volna a nagyobb szerepeket?

Dacára, hogy a szereposztás a lehetõ legjobb volt, magától értetõdik még, hogy mindenki rosszul játszott, mert hát a klasszikus darabnak nagy foga van.

*

Megfordult a világ ma a deszkákon... Rónaszéky, ki mindig a legjobb szokott lenni, volt ma a legrosszabb. Kérjük is a rendezõt, ne léptesse többé föl finomabb darabokban, pótolja inkább akármilyen sovány színésszel, mert a »Dormándy Kálmán« rendõrében elkövetett ízléstelen­sége után még nagyobbat esett tegnap, mikor a papot egy hercegi udvar elõtt jobbra-balra taszigálja és fojtogatja. Mintha Berg valamelyik szemét darabját néznõk. Különben az egész szerepet tisztára elrontotta egyebekben is; Dorido józamatú alakja teljesen elveszett általa. Hibáiról nem érdemes részletesen szólani, mert elõnyei nem voltak.

*

Somogyi hû maradt magához, s a szerepet olyan jól adta vissza, hogy azt Nádaytól, sõt Halmytól sem láttam jobban. Azonban mégsem volt ez alakítás szerencsés, érezhetõ, hogy az nem tökéletes, így érezték azt Budpesten is, s azért vették el Nádaytól s adták oda Halmynak. De Halmy sem volt képes a sejtett hézagot kitölteni minélfogva nem lehetetlen, hogy még nagyobb kaliberû mûvészre vár e föladat, vagy hogy egyáltalában megoldhatatlan az, mert a szerzõ hézagos alkotása tette lehetetlenné.

Somogyi ellen tehát csak az a kifogásunk, hogy a jambusokat nem szavalta jól, elhagyva veszni a ritmust s a darab egyetlen poénjét, az utolsó sorokat, nem bírta kiemelni, pedig e sorok nélkül úgy néz ki, mint egy betetõzetlen épület, olyan, mint a végén elhagyott epigramm.

Ifjú, vén egykép hálót vet felém;
Minden nőt kerűlök és megvetek,
Hiú, üres, csalárd a női nem,
Nem érdemes egy gondolatra sem.
Íme, az egyikbe mennyi gyöngeség fért,
Megtagadá szerelmét cifra fényért,
A másik, hogy kitöltse bosszuját,
Boldogtalanná tette önmagát.

(Végtelen szánakozással)

Sajnálom őket, mást nem tehetek:
Szegények, nem tudják, mit vesztenek.

*

Mezey, kevés híja, hogy utol nem érte Don Diego szerepében Újházyt, kevésbé volt szenvedélyes, mint kellett volna, s túlságosan hadart, hogy szenvedélyes lehessen. Diegoja bohózatos ember volt, pedig csak indulatosnak szabad lennie. Emellett is mûvészi magaslaton tartotta meg a legszebb szerepet. Bodrogi Don Pereze színtelen, s minden karaktert nélkülözött. Olyan tehetséges és fõleg rutinírozott színésznek, mint Bodrogi, ott, ahol öntuda­tos író darabjával van dolga, sohasem volna szabad a színpadra lépnie anélkül, hogy tisztába ne jöjjön elõbb, »miféle vérmérsékletû, milyen célból s miféle vonások visszatükrözésére hivatott alak õ ott«; pusztán csak elmondani azt, amit a szerep eléje szab, itt úgy, ott amúgy, amint a perc szüli, nem mûvészet, de még nem is játék.

*

Csillag Fáni és Rott Mari meglehetõsek voltak; nagy föladatokat különben sem szabott eléjük az író (kinek szabad legyen itt mellékesen megjegyezni egy nagy hiánya szembeszökõn látszik eddigi mûveibõl, s bizonyára látszani fog késõbb tudományos mûködésében is, s ez az, hogy pap létére nem forgott a nõk között, nem ismeri õket, s nem tudhatja rajzolni).

*

»Sárga csikó« és »Vereshajú«, a »Vereshajú« és a »Sárga csikó«... Eduard és Kunigunda, Kunigunda és Eduard ez a szegedi színház népszínmûi játékrendje örökkön örökké. Múlt vasárnap adatott a »Sárga csikó«, holnapután »Vereshajú« kerül színre, vasárnaphoz egy hétre pedig valószínûleg ismét a »Sárga csikó«, hogy azt a következõ héten a »Vereshajú« követ­hesse. Az igazgatóság a közönség kedvéért megtehetné már azt a változatosságot legalább, hogy a »Vereshajú« hadd lenne legalább a színlapon »Sárgahajú«, a »Sárga csikó« pedig hadd lenne »Veres csikó« dacára annak, hogy aki az ilyen játékrendet összekomponálja, jobban megérdemelné a »deres«-t.

*

Kedden, mint értesülünk, Mezey jutalomjátéka lesz. Elvárjuk a közönségtõl, hogy megtölti a színházat. A tehetséget pártolni nemcsak illõ, az már kötelesség is. Mezey pedig tehetség, ki ha tanul és iparkodik, díszes helyet fog elfoglalhatni a magyar színészvilágban.

6. 16. sz., január 21.

A »Kisasszony feleségem«, bizton lehet konstatálni, Szegeden is hódított, szombaton negyedszeri elõadására is megtelt a színház. A szokottnál szebb közönség nézte a már egyöntetûbbé vált elõadást, s különösen a kakukk-dalt tapsolta meg nagyon.

*

Vasárnap a »Vereshajú« került színre, de került volna légyen akármi, a színház bizonyosan megtelik, mert sok idegen család maradt itt a bál után.

Az elsõ fölvonás alatt Szegednek egy igen érdekes vendégét, gr. Zichy Jenõt is ott láttuk a »Szegedi Napló« szerkesztõségi páholyában. A nemes gróf az egész fölvonást végignézte, sokat tapsolt Rónaszékyné asszonynak és késõbb is igen dicsérõleg nyilatkozott róla.

*

Holnap, kedden a »Képzelt beteg« megy, melyet az igazgatóság a következõleg hirdet: »kitûnõ vígjáték Molière-tõl«.

Ha az igazgatóság oda nem találta volna írni, hogy »kitûnõ« a »Képzelt beteg«, bizony-bizony nem is tudtuk volna, milyen vígjáték a »Képzelt beteg«, mert hát mi szegediek csak a szalonnáról és a szappanról tudjuk, melyik a »rosszabbik« és melyik a »jobbik«.

Különben ismételten figyelmeztetjük a közönséget, hogy az elõadás a Mezey jutalomjátéka lesz, ki már ezért is dicséretet érdemel, hogy ilyen derék darabot választott.

7. 18. sz., január 23.

Tegnap a Molière »Képzelt beteg«-e ment. Molière darabjai közül ma már kevés bír színpadi hatással, s e kevés között nincs a »Képzelt beteg«. Aki tudja, hogy a nagy vígjátékíró mûvei tele vannak alkalmi mondásokkal, sõt nem ritkán jelenetekkel is, s azon személyekre irányzott vonatkozásokkal és célzatokkal, kik Molière-rel együtt a fényes királyi udvar légkörében éltek, az nem csodálkozhatik efölött. A darab azonban vonzott, szebb közönséget képzelni sem lehet, mint a tegnapi. Minden hely elkelt. Az est hõsét, ki egyszersmind a darab hõse is volt, Mezeyt tapsokkal tüntette ki a közönség.

Az elõadásról nem szólhatunk, az nem is lehetett jó. A kókuszdió-táncot azonban sokszor láttuk már jobban részeg sátoros cigányoktól. S valóban hálás lenne érte a világ, ha megmagyaráznák neki, hogy miért kókuszdió-tánc az tulajdonképpen, mikor éppen úgy lehetne mazsolaszõlõ- vagy mákosmetélt-tánc is.

8. 20. sz., január 25.

Tegnapelõtt a »Szép Heléna« került színre. Kis közönség nézte a hajdan hódító darabot, melynek címszerepét Rónaszékyné játszotta. Rónaszékyné szép volt, de nem hódító, Páris pedig olyan volt, mint egy vargalegény. A közönség nem lehetett megelégedve.

Tegnap az »Ellenállhatatlan« is hasonló sorsban részesült. A ház kongott az ürességtõl ami nagyon rosszul jellemzi a közönséget, mely a »Két árva«, s a több efféle ponyva darabokat zsúfolásig megtölt.

*

Jövõ kedden Csillag Fáni jutalomjátéka lesz. Csillag Fáni Rónaszékyné után a legtehetségesebb nõtagja a társulatnak, kiben van verve, s alakítási erõ. Érdemes rá, hogy a közönség rokonszenvével, ahol csak lehet, buzdítsa a haladásra.

9. 21. sz., január 26.

Tegnap az »Erdõ szépé«-t láttuk. Az »Erdõ szépe« Feuillet Octave egy régibb, gyenge darabja, mely közel áll a borzalmas drámákhoz, s mely tökéletesen laza alkotás, s nem méltó a nagy író nevére.

A színészek meglehetõsen játszottak, csupán rosszul öltözködtek. Bodrogi volt a legjobb. Csak azt nem bírjuk megérteni, miért kever a szalon-drámák szövegébe melodrámai zenét a rendezõség. Miféle garasos komédia ez?

*

Holnap, vasárnap a Csepreghy Budapesten nagy port fölvert »Piros bugyelláris«-a kerül színre. A »Piros bugyelláris« méltó testvére a »Sárga csikó«-nak, sõt sok tekintetben följebb áll annál. Különösen a Soldosnénak írt szerep, a »bíróné« ritkítja párját a népszínmû irodalomban. Annál szívesebben üdvözöljük a »Piros bugyelláris«-t a szegedi színpadon, mert bizony népszínmûbõl ritkán kerül új, s még ritkábban jó.

10. 23. sz., január 29.

Vasárnap Csepregi új darabja, a »Piros bugyilláris« [!] került színre a szorongásig megtelt ház elõtt, dacára, hogy bérletszünetben adatott. A darab nagy sikert aratott. Meséje, melyet a közönség már a fõvárosi lapok referádáiból ismerhet, folytonos érdeklõdésben tartotta lekötve a közönséget. Általában jobb a »Sárga csikó«-énál, bár meséje több hibában leledzik, mint a »Sárga csikó«-é, de érdekesebben van föltálalva.

*

Szellemes párbeszédnek sincs híjával, sõt ezeknek egész kincstára. Epizód-alakjai jobbak, nyelve szebb, humora tisztább a »Sárga csikó«-énál. Legnagyobb hibája maga a mese és talán a hosszúság, de amit szívesen meg lehet bocsátani a más irányban bõven nyújtott élvezetért. A nótái is gyönyörûek, különösen szép a

Piros, piros, piros bort ide az üvegbe,
Piros, piros, piros menyecskét az ölembe,
Gömbölyű két karja
Vállamat takarja,
Megcsókolnám, de ő nem akarja.

A Gyönge Sándor balladája szinte egyike a népköltészet legszebb termékeinek; lapunk már közölte azon idõben, mikor Budapesten került színre a darab elõször.

*

A bíróné szerepe, mely Soldosné számára íratott, kolosszális; összes irodalmunkban nincs olyan szerep, melyben a színésznõ, ha sokoldalu, annyira kitüntethesse tehetségét, s annyira szeretetre méltó lehessen, mint ebben. A mi Soldosnénk, Rónaszékyné asszony szép is volt, jó is volt minden ízében, s tapsokra ragadta a közönséget nem egyszer. Rónaszékyné asszony nagy tehetséggel és annyi természetes bájjal alakított, hogy az ember majdnem csalódásba esett s azt hitte, Budapesten látja a darabot az igazi Soldosnétól, ki azon fölül csodák csodája megszépült és megfiatalodott.

Berényi ma túltett önmagán. Mûvészi alakot produkált, hosszú szerepében mindenütt kitûnõ volt, s abból sehol sem zökkent ki. Helyes fölfogással domborított ki minden egyes vonást a huszárõrmester szerepben.

*

Prielle már engedett sok kívánni valót. Rónaszéky még inkább. Jankovics Ida kis szerepét egészen helyesen fogta föl s teljesen jó volt. Mezei pompás huszár-káplár tudott lenni. Németh szinte dicséretet érdemel. Általában el lehet mondani, hogy a vasárnapi elõadás nagy dicséretére válik a társulatnak.

11. 26. sz., február 1.

Egy bécsi külvárosi posse, az »Ihr Korporal«-t láttuk magyarítva tegnap. A két fõszerep, Teréz kisasszony és a magyar káplár, jó kezekben volt Rónaszékyné- és Berényinél, leszámítva, hogy az elõbbi a szokottnál rosszabbul játszott és különösen sokszor hadart. Maga a darab semmivel sem jobb az ily fajta produktumoknál. Meséje sovány és lelemény nélküli, alakjai semminõk, komikuma erõltetett, s néhol ízléstelen Paprika Jancsi-féle. Rónaszékyné megmutatta szalondarabokban játszó színésznõinknek, hogy a szegedi színésznõ is öltözhet csinosan és ízléssel.

12. 30. sz., február 4.

Szombaton a Bercsényi »Ezredes leányá«-t láttuk. Az egyfölvonásos mûvecskének igen szép az alapgondolata; Rott Mari jól játszott. Mégegyszer szívesen megnézzük benne.

*

Utána »Mikor a szakácsné beteg« címû helyi termék került színre elõször. A színlap szerint: Lindau beszélye nyomán írta Bánfalvy Lajos. A darab meséje azon fordul meg, hogy egy földesúrnak (Mezey) megbetegszik a szakácsnéja, minélfogva a házikisasszony (Csillag Fáni) olyan ételeket fõz, amiket teljes lehetetlenség megenni. A legnagyobb baj, hogy az új lelkész-kandidátust (Rónaszéky) éppen ma várják vacsorára, ki meg is érkezik; azonban egy korán besúgott jótanács folytán éhsége dacára is azt mondja, hogy egy falatot sem képtelen [!] lenyelni, nehogy keresztapját, a földesurat fölingerelje. Éjjel azonban az éléstárba lopózik, egy darab idõ múlva azt teszi a szintén éhes házikisasszony is, s hogy teljes legyen a komikum, magát az öregurat sem hagyja aludni az éhség, s õ is ott terem a kolbászok és szalonnák közt, s nem a legjobbat gondolja, midõn leányát ott leli a lelkésszel, kit nyomban el is kerget, de kivel csakhamar kibékül.

*

Mint elsõ pillanatra is látszik, e kísérlet nem vígjáték, hanem bohózat lenne; a Lindau Pál beszélyét jól választotta meg a szerzõ, mert egy burleszk-bohózat tárgyául elégséges szituációkat nyújt a derék német író beszélyének meséje; azonban nem kellett volna ahhoz szorosan ragaszkodni, hanem e beszély nyomán kerekíteni egy alkalmas mesét. Ha például e kísérlet összecsinálója egy öreg kisasszonyt szerepeltet Csillag Fáni helyén, kit apja nem bír férjhez adni, s kit a fiatal lelkésszel kompromittáló légyotton találván a nõgyûlölõ lelkészt a házasságra kényszeríti.

*

Másnemû kellékekrõl nem szólunk. Mert az írás mesterségét nem adják olcsón. S azt követelni, hogy valaki szellemesen és szépen írjon a szegedi színpad számára, az merõ abszurdum lenne, mikor még a neves írók sem tudnak írni elég jól és szellemesen a Nemzeti Színház számára.

A szerzõ úr darabjára tehát nem alkalmazzuk az irodalmi mértéket, hanem a dilettantizmus jóakaratával szemben félretesszük a kritika szemüvegét, s úgy vesszük a dolgot, mintha a családban a család számára íratott volna egy darab, amit en famille meghallgatunk, ha lehet, szívesen megnevetünk s örömest megdicsérünk.

S ilyen értelemben a szerzõ úr meg is érdemli a dicséretet, s darabja, mint elsõ kísérlet, nagyon megjárja. A tehetséget sem tagadhatjuk meg tõle; a dialógok jól folynak, s hogy a karakter­festést meg sem kísérlette, nagyon helyén van, mert aki sokat markol, keveset szorít. A szerzõ úr szerény föladatra vállalkozott, méltatlanság lenne tehát õt gáncsolni... A közönség maga is rokonszenvesen fogadta, darabját tetszésben részesíté, amit tekintsen a szerzõ elõlegnek a jövõre, mert az irodalmat mûvelni mindig szép dolog; kétszerte szebb annak, kinek nincs kilátása a nemzet tapsaira, ki csak azért szereti, hogy szeresse.

Akit a múzsák közül megcsókolt valamelyik, könnyû annak visszacsókolgatni a szép tündérasszonyt, de aki be sincs mutatva a múzsáknak, érdem annak, ha mégis kíséri õket, s ragaszkodik hozzájuk.

*

Rónaszéky a tiszteletes úr szerepében zseniális volt, de talán nem jó; azért talán, mert a darab nem olyan még, hogy ítéletet lehessen hozni, hogyan kell játszani benne.

Mezey szinte mindent elkövetett, hogy a siker meglegyen. S mindent összevéve meg is volt. A szerzõt a darab végén zajosan hítták s meg is jelent.

*

Az utolsó kis komédia, a jó isten tudja, kinek a kompozíciója, »A zöld ördög« címû némajáték volt.

Aradi különösen kedveli a színes darabokat. A sárga csikó, a vereshajú, a piros bugyelláris amellett bizonyít; a zöld ördög azonban még eddig a legzöldebb akvizíciója.

Ennek az elõadása alatt tapasztaltuk legelõször, hogy színészeink nem törõdnek a súgóval.

A zöld ördögöt Faludy személyesíté, ki mint pirotechnikus, derék öreg Szutterunknak hatalmas versenytársa. Mire levetette ördögi kosztümjét, hihetõleg kék lett.

*

Tegnap a régi »Notre Dame-i toronyõr«-t adták vasárnapi darabnak. Bodrogi mint Quasimodo kitûnõ volt. A többi szereplõ közül Rott Mari és Jankovics Ida játszottak föltûnõen jól.

*

A »Corneville-i harangok« csütörtöki elõadása iránt nagy az érdeklõdés mindenfelé. Az igazgatóságnál máris tudakozódnak jegyek iránt. Úgy látszik, érdemes estének néz elébe nemcsak a közönség, de az igazgató is.

13. 32. sz., február 6.

Rónaszéky jutalomjátékául Az utolsó nemzetõr adatott. Rossz darab, rossz elõadás. A ház tele volt, és Rónaszéky három koszorút kapott. Tiszta szívünkbõl óhajtjuk, hogy »Az utolsó nemzetõr« az utolsó posse legyen a szegedi színpadon, mert possét adatni már magában véve is olyan, mint egy kellemetlen gorombaságot mondani a közönségnek.

14. 34. sz., február 8.

A »Corneville-i harangok« elsõ elõadása, dacára a fölemelt helyáraknak, nagy közönség és e közt számos, a híres operett kedvéért bejött vidékiek elõtt ment végbe. Planquette mûve itt is, mint mindenütt, ahol színre került, nagyon tetszett. Az elõadás, a premiereknél elõfordulni szokott apróbb gikszerektõl eltekintve, jó volt.

Elsõ sorban Enyvári Saroltát illeti dicséret, jó énekéért és pikáns játékáért. Serpolette-je legsikerültebb szerepei egyike és épp oly ízléses, mint elegáns toalettjei fõvárosi színpadra emlékeztetnek. Mindkét dala, a népszerû »Tekints ide...« és a sikamlós »Alma-dal...«, zajos tapsokat keltett és ismételtették. Rónaszékynének nem volt szerencsés estéje. Teljesen rekedt volt s inkább markírozott, mint énekelt. Talán ma este jobban lesz diszponálva és tudni fogja érvényesíteni a »Germaine« (nem fogadhatjuk el Rákosi Jenõ barbár helyesírását az angol s francia nyelvre nézve) szerep csinos zenei részét. Nagy István »Grenicheu«-je, ami az ének részét illeti, sikerült, némely apró ízetlenségek kivételével, mint p.o. a mezza voce alkalmazása a kocsis-kupléban. Játéka még mindig oly darabos, mint az idény elején. Berényi a »Henry de Corneville« hálás szerepében kielégítõ volt. Szép Walzer-ét azonban nagyon is gyors tempóban és kevés érzéssel énekelte, ellenben igen jól játszott és határozottan fölülmúlja ezen szerepében Solymossyt, a Népszínház régi corneville-i grófját. Prielle, mint Gáspár apó, igen gyenge volt, és teljesen elejtette a harmadik fölvonás nagyhatású fináléját, mikor a corneville-i harangok megkondultára eszét veszti.

Együd ezen jelenetet, támogatva a festõileg hangszerelt zenekari zene által, a darab fénypontjává tudja emelni, míg itt az hatás nélkül maradt, dacára annak, hogy a zenekar derekasan viselte magát. Szintoly ferde felfogással adta elõ a negyedik fölvonásban az õrült dalát. Míg azt halkan, álmélkodva, egyhangúan kell énekelni, õ ezt egy kardalhoz illõ élénkséggel és gesztikulációval egészen kivetkõztette formájából. Bodrogi falusi bírójából semmit sem tudott csinálni és Rónaszékynéval együtt a harmadik fölvonás szép ötösét majd­nem fölfordította. Az együttesek jól mentek. A zenekar nehéz föladatát várakozáson fölül oldotta meg, csak a harmadik fölvonás végszámában a harangok megkondulása elmosódott, pedig szükséges, hogy az tisztán kivehetõ legyen, mert különben nem érthetõ meg az egész õrülési jelenet. Egészében véve a »Corneville-i harangok« méltóan jelentek [!] meg színpadun­kon és még többször is meg fogják [!] tölteni a színházat. Még csak egy kérdés a súgóhoz. Mit gondol õ, hogy a színészek siketek-e, vagy a közönség? Vagy tán õ maga?

*

A »Corneville-i harangok« szombati, harmadik elõadására a helyárak lejjebb szállíttatnak. Az operett ekkor már bérletfolyamban adatik, rendes helyárak mellett.

15. 36. sz., február 11.

Vasárnap »Violá«-t adták Priellevel, aki teljesen megfelelt a kellékeknek a címszerepben. Nyúzó nem volt jó. Nagy Pista Petõfi »csavargó« címû költeményének szövegét ehelyett:

»Ma itten, holnap ottan. Ez csak az élemény«

így énekelte:

»Vagy ide, vagy oda, ez csak a tünemény«

Biz ez tünemény!

*

Holnap Nikó Lina asszony, a szegediek egykori kedvence lép föl »A falu rosszá«-ban. Ezúttal »A falu rossza« lényeges szerepváltoztatással megy. Nevezetesen a baktert Mezey fogja játszani, ami érdekes összehasonlításra ad alkalmat a közönségnek Rónaszéky és Mezey közt. Feledi Borcsát Rott Mari adja. Nem kétkedünk, hogy a holnapi elõadás ünnep lesz, amikor régi kedvencét fogja viszontláthatni a közönség, ki egyike jelesebb mûvésznõinknek, s az maradt dacára azon férfiatlan intrikáknak, melyek õt az erõsekkel szemben háttérbe szorították. Nikó Linát a mi színpadunk és közönségünk nevelte; õ a mienk s nincs rá semmi okunk, hogy a régi rokonszenvvel ne fogadjuk, sõt ellenkezõleg.

*

Berényi jutalomjátéka, a »Dalos Pista« csütörtökre halasztatott, miután udvariasságból a városunkon átutazó mûvésznõnek engedte át estéjét.

16. 38. sz., február 13.

Tegnap érdekes vendégünk, B. Nikó Lina asszony lépett föl »A falu rosszá«-ban. Kedves Finum Rózsi volt, élénk és pezsgõ, de nem múlta fölül e szerepben Rónaszékynét.

Nekem, ki Nikó Lináért annak idejében Budapesten sok tintát ontottam a Harkányi s a gróf Batthyány ügyben, s közel álltam ahhoz is, hogy a tintaontás után »vér« fog következni, jogom van mondani, anélkül hogy megsérteném, miszerint Nikó Lina vesztett hangjából, bár sokat nyert játékban. Kár volt tehát éppen Finum Rózsi kiválóan énekes szerepét választani.

Nikó Linának annyi tisztelõje van Szegeden, hogy az ez idényben sokszor látott darab dacára is egészen megtelt a színház, s egykori kedvencét meleg rokonszenvvel nézte a közönség, s mint egy kedves, ismerõs kép, melynek hibái is tetszetõsek, elbájolta megjelenésével és játékával úgy a páholyokat, mint a karzatot. Volt taps és virágzápor elegendõ.

A közönség még többször is óhajtja látni, s mi is csupán azt tanácsoljuk, hogy lehetõleg olyan darabokban lépjen föl, amikre még nem volt alkalmunk ez idényben ráunni.

*

Rott Mari nagyon jó Feledi Boriska volt. Mezey ellenben távolról sem volt olyan jó a Gonosz bakter szerepében, mint elõde, Rónaszéky. Még Csillag Fáni vált ki elevenségével. Berényi igen rosszul lehetett hangolva ez estén.

*

Holnap a »Dalos Pistá«-t fogjuk látni Berényi jutalomjátékául. Berényi a társulat legigyekezõbb tagja, kinek igyekezetéhez a tehetség is járul. Vidéki színészt annyi elõnnyel, mint amennyi Berényiben összpontosul, ritkán látni. A közönségnek mintegy hazafias kötelessége az ilyen színészt rokonszenvével támogatni és serkenteni a haladásra. Hisszük, hogy a színház egészen megtelik. A »Próféták«-nak nevezett fiatalurak, mint halljuk, érdekes ajándékkal lepik meg Berényit, kit kétszeresen becsülnek nagyon, elõször mint magánembert és másodszor mint színészt.

A »Dalos Pista« annyival is érdekesebb lesz, mert az egyik fõbb szerepet Enyvári Sarolta fogja játszani, ki több népdalt énekel. Csillag Fáninak is alkalma nyílik néhány táncprodukcióban ügyességét kitüntetni: a kisasszony ugyanis azelõtt a balettnek volt tagja.

*

A Szegedi Hiradó mai tárcájában, mely »A színház tájékáról« van címezve, s úgy látszik, összeszedve is, e rovat írója támadtatik meg, amiért B-falvi úr helybeli lakos »Mikor a szakácsné beteg« címû kísérletét nem találta olyan jónak, aminõnek az illetõ úr, ki a tárcát írta, azt »gondolja«. Pedig a darab iránt elnézõleg jártam el. Nem úgy szóltam arról, mint egy új irodalmi termékrõl, hanem mint egy szegedi termékrõl, amint hogy úgy is kellett; mert tudok én mutatni Szegeden olyan házat, mely itt az utcát szépíti, holott Budapesten rútítaná, furcsa volna tehát, ha azt budapesti mértékkel nézve ledöntésre kárhoztatnók.

De különben is engem a Szegedi Hiradó e tárcaírója sohasem foghat arról megleckéztetni, hogy melyik a rossz, melyik a jó darab, ha szerény akar maradni.

*

De õ nem akar szerény maradni.

Ilyenforma sértõ szójátékkal célozgat rám:

»A vígjáték írója nem fizette ki úgy a közönséget, mint ahogy ki szokták fizetni újba oltott régi dicsõséggel elismert irodalmi nagyságok, kik a Parnasszus magaslatáról lenézõben nem csoda, ha szédelegnek.«

Nem szorultam arra, hogy elismert irodalmi nagyságnak nevezzen a Szegedi Hiradó tárcaírója; én nem tartom magam nagyságnak, de olyan kicsinynek sem érezhetem magam, hogy meg ne bírálhassam az olyan darabokat, mint a »Mikor a szakácsné beteg«.

*

Mikoron pedig a szakácsné beteg az nagy baj, amint azt a B. úr darabjából láttuk.

Hanem mikor valakinek az elméje beteg az még nagyobb baj. Amint azt a Sz. Hiradó tárcájából látjuk.

Csodálom a Szegedi Hiradó általam igen tisztelt szerkesztõjét, ki tudtommal igen jó hazafi és magyar ember, hogy megengedi lapjában ily érzékenyen sérteni személyemet ok nélkül.

Írói mûködésemet megtámadni nem lehet oka senkinek. Fiatalságom miatt csak néhány év óta foglalkozom az irodalommal, melyet egy magyar lapnak mégis csak tisztelni illik, s ezen idõ alatt ha nem váltam is annak valami szembetûnõ díszére, de szégyenére sem; híven teljesítettem kötelességemet s talán nem is minden siker nélkül.

S semmi esetre sem érdemlettem azt meg, hogy akárki hozzám törölhesse a keze szennyét.

De ez nem alterálna. A legrosszabbul az esik, hogy ennek a mûveletnek a végrehajtásához egy tõsgyökeres magyar lap kölcsönözte az illetõ úr számára oda a lábát kéznek.

*

A dolog különben úgy áll, hogy a póknak is van mérge.

S hogy a póknak is van ambíciója.

S hogy a pók is úgy szövi a maga hitvány hálóját, mint ahogy az a brüsszeli csipkén látszik.

Csakhogy a pókhálónak az a tulajdonsága, hogy bepiszkítja az embert.

Én hát nem is nyúlok hozzá: sem a pókhoz, sem a hálójához.

17. 40. sz., február 15.

Tegnap a Berényi jutalomjátékára éppen nem telt meg a színház. A közönség, mely pedig szereti Berényit, hihetõleg a folyton sûrûbbé váló farsangi mulatozások fáradalmait pihente.

Az elõadás összevágó volt, s Somogyi oly pompás, eredeti alakot nyújtott a budapesti ingyenélõben, hogy méltán megérdemelte a tapsokat, amikbõl sok jutott a jutalmazottnak és Enyváry Saroltának is, ki csinosan énekelte a népdalokat.

A »Dalos Pista« egyike Szigligeti legrégibb darabjainak, s ma mint újdonság is jobb sok újdonságnál. Berényi virágot is kapott, késõbb pedig a »Próféta« vendéglõben egy szûkebb körû társaság nevében igen szép tajtpipát nyújtott át neki Kalmár István, néhány rövid szó kíséretében.

18. 42. sz., február 18.

Szombaton Nikó Lina utolszor lépett föl. »A plébános szakácsnéjá«-ban. A közepes számú közönség élénken tapsolta meg nem egyszer. Mellette még Rónaszéky játszott kitûnõen, jóízû humorral személyesítve Stiglicz urat.

*

Holnap a »Lear király«-t fogjuk látni Lovászy Dezsõtõl. Lovászy Dezsõ szegedi fiú, s szülõvárosában akarja bemutatni haladását. Lovászy Dezsõ már eddig is szép hírnevet szerzett magának, s mint határozott tehetség emlegettetik, kinek már ambíciója is tiszteletre méltó, mert összes rokonszenvével a shakespeare-i darabokon csügg, s e kolosszális szerepek eljátszására irányul igyekezete. Az elhalt Egressyk, Lendvayk után alig akad valaki, ki még csak hozzá is merne fogni az ábrázoló mûvészet e csúcspontjainak meglábolásához, annál figyelemre méltóbb tehát elvétve egy-egy bátrabb, ki nem ijed vissza a magaslattól.

19. 44. sz., február 20.

Vendégünk, Lovászy Dezsõ, a debreceni városi színház tagja »Lear király«-t választotta elsõ fölléptéül. Lovászy, mint szegedi fiú, már egyéniségénél fogva érdekeltséget költött, és dacára a szakadó esõnek és üvöltõ szélnek, szép számú közönséget vonzott a színházba. A külsõ sikernél fényesebb volt a mûvészi. Lovászy szép tehetségû és komoly, nagy szorgalmú színész, tudja, mivel tartozik a lángeszû brit költõnek és tartozását le is rója. Szépen, átgondolva szaval, gesztusai még a legnagyobb szenvedélyek kitörésében sem mennek túl a szép határain, és az õrült Leart egész méltóságában mutatja még akkor is, mikor már az elméje gyermek, és csak képzelete nagy. Az elõadásról különben kevés jót mondhatnánk. Nem volt méltó a nagy költõ idegrázó mûvéhez. Az ily nagy klasszikus darab elõadásának vidéken egy mûvészi ünnepet kellene képeznie, melyre készülnek. Shakespeare súgóval játszva paródiává süllyed. Ha a színész memóriájával küzd, nem alakíthat. Lovászy még többször lép föl. Legközelebb a Fösvényben.

20. 46. sz., február 22.

Lovászy Dezsõ a Molière »Fösvény«-ében kész mûvésznek mutatta be magát. Helyes fölfogással ábrázolta a címszerepet, csak itt-ott túlzott kissé. A szerephez van elegendõ tehetsége s ereje is. Vidéki színésztõl (az egy Bokodyt kivéve, ki e szerepben talán legjobb az országban) nem láttunk még ilyen jellemzõ játékot. Rónaszéky botrányos volt siránkozó üvöltéseivel, s egészen elrontotta a darab sikerét. Hányszor kell már mondanunk, hogy Rónaszékyt csak alantas válfajú darabokban léptessék föl, miket tehetsége és ízlése fölér. A karzat és a szolgálók különben jól mulattak Rónaszékyn; ha neki ez elég dicsõség, a rendezõség pedig eltûri akkor neki a maga szempontjából igaza lehet, s épp azért vasárnap, midõn az ily fajta közönség túlsúlyban van, semmi szavunk a játékhoz, ámde Molière-darabban, midõn kvalifikáltabb a nézõközönség, nem lehet nem tiltakozni ez ízléstelen mókázások ellen, melyektõl a jóízlés megundorodik. A közönség egy része Rónaszéky jelenete után fölháborodva távozott.

21. 47. sz., február 23.

Lovászy utolsó föllépte és jutalomjátéka hétfõn lesz. A Hugo Victor világhírû regénye, a »Les miserables« nyomán írt »Gályarab«-ot választá jutalomjátékául. Hisszük, hogy a közönség méltányos lesz a fiatal színész iránt, ki a mûvészet magaslatára törekszik s kinek még csak néhány lépés oda az útja. Kétszeres kötelessége a közönségnek õt útjában támogatni.

22. 49. sz., február 26.

Tegnap volt a Lovászy Dezsõ jutalomjátéka, a Hugo Victor »Nyomorultak« címû regénye után átdolgozott »Gályarab«. A Lloyd termében tartott hangverseny és az Oltványi-féle zárdában a tanítványok számára adott estély, melyben sok öröme szokott lenni a szülõknek, igen sokakat elvont a törzs-színházlátogatókból, miért is csak félig telt meg a színház. De a jelenvoltak jól mulattak és igen meg vannak elégedve Lovászyval, ki minden ízében kiváló tehetségnek mutatta be magát, kitõl azon reményben búcsúzunk el e rovatban, hogy mire ismét visszakerül szülõvárosába, kész mûvésszel fogunk állani szemben, ki díszére válik a városnak, mely õt ma még nem méltányolja eléggé, már azon elfogultságból sem, mert nem a fõvárosból, hanem csak Debrecenbõl jött ide.

Prielle Kornélia, ez idõ szerint legnagyobb magyar mûvésznõ, a ma déli vonattal érkezett Szegedre. A mai napot kivéve négy estén át marad itt, s mindannyiszor föllép. Látni fogjuk tõle a kedves »Permeteg esõ«-t és a legfinomabb kis szalon-vígjátékokat, melyeket csak valaha írt francia toll.

23. 50. sz., február 27.

Varga János a »Bácskai rezervisták« címû látványosságát tegnap láttuk. Noha a közönség páholylátogató részét a Fölsõvárosi Kaszinóban tartott házibál vonta el, mégis megtelt a színház, s jól mulatott a közönség. A darab nem bír irodalmi beccsel, de jóízû magyaros nyelve még a magasabb ízlésnek is tetszetõssé teszi azt. Rónaszékyné kedves volt, Bodrogi kifogástalan. A »Bihács ostroma« címû tabló ügyesen volt rendezve és a közönséget valóban meglepte. A darabban elõforduló új népdalok nagy hatást tettek.

*

Prielle Kornélia vendégjátékára nézve következõ mûsorozatot állapította meg: csütörtök: »Nõi harc«; péntek: »A bálvány«; szombat: »Permeteg esõ« és »Egy kis szeszély«. Kiválóan élvezetes estélyeket várhatunk.

24. 51. sz., február 28.

Prielle Kornélia elsõ föllépte keresettekké tette a színházi ülõhelyeket, dacára a fölemelt helyáraknak. Zsúfolásig volt a színház megtelve, s mégegyszer annyi jegy is elfogyott volna. A közönség mintegy áhítatteljesen hallgatta a nagy mûvésznõt e szép szerepében, melynek kivált megõrülési jelenete hatalmas anyagot nyújt az alkotásnak. A szereplõk, kik éppen úgy játszottak, mint elõbb (s elõbb meglehetõsen játszottak e darabban), ma gyalázatosan rossznak tûntek föl... persze Priellené [!] mellett.

25. 52. sz., március 1.

Prielle Kornélia tovább marad itt köztünk, mint tervezte volt. Vasárnap a »Tolonc«-ban lép föl, mint Ördög Sára. Amire méltán kíváncsi lehet mindenki. Hétfõn pedig utolszor a »Caverletné«-ben lép föl.

*

Visszatérve a »47. cikk« elõadására, nem hagyhatjuk megemlítés nélkül, hogy a Cora szalonjában az államügyész olyan ruhában jelenik meg, hogy szinte csodálni lehet, miszerint útközben, míg idáig jött, mint »csirkefogót« el nem fogta a szemfüles párizsi rendõrség.

Szégyelltük magunkat a jeles mûvésznõ elõtt, hogy e 80 ezer lakossal bíró városnak ilyen szalonembereket mutogat Aradi úr a színpadon. Aradi határozottan súlyos megrovást érdemel, hogy a nagymérvû pártoláshoz képest nem gondol arra, hogy a színtársulatot javítsa és szaporítsa, hanem a kevés személyzetû darabokban is nyomban statisztákat állít föl szereplõkül, úgy hogy alig láthatunk egy-egy darabot, hol legalább a külsõ illúzió meg legyen mentve.

Aradi üzletnek tekinti a színházat. S még ez irányban is a lehetõ legalacsonyabb fokról.

*

Mert hiszen Rákosi is üzletnek tekinti a Népszínházat. De oly üzletnek, mely terjeszkedni kíván. S az ilyen üzlet használ a mûvészetnek is, amiként bármely más szolid üzlet a vevõközönségnek.

A mûvészet olyan, hogy minden beleköltött garas tízszeresen fizeti magát vissza, s minden tõle megvont fillér negyvenszeresen bosszulja meg magát késõbb.

De Aradi úr nem számít a »késõbb«-re. Õ a jelen embere. És úgy gondolkozik, hogy »aki utánam jõ, hadd csukja be az ajtót«.

Azonban a sajtó- és a Színügy-Egyletnek kötelessége, hogy a jövõ fölött õrködjék, s ne engedje lankasztani a színészet iránti érdeklõdést a közönségben rossz elõadások által.

*

Ám tekintse Aradi úr üzletnek a színházat. Nekünk semmi kifogásunk ellene; de ne legyen olyan, mint a rossz haszonbérlõ, ki egy év alatt kizsákmányolja a föld erejét s nem adja meg, amit a termõképesség nevelésének elve kíván.

A számok szólnak állításaink mellett.

Aradi úrnak ezidén alig voltak deficites estéi. Napi tiszta jövedelme a költségek leszámításával számításunk szerint átlag véve 92 forint. A tagok fizetése ebbõl 60 Frt. Marad tisztán Aradi úr személyére naponkint körülbelül harminc forint.

Ha Aradi úr e meggazdálkodott összegek felét társulata és ruhatára emelésére, egyszóval mûvészi befektetésekre fordította volna az idény elejétõl kezdve, most 200 forint tiszta jövedelmû estéi volnának, s megvetette volna a színház iránti érdeklõdés ágyát s elõkészítette volna a közönséget az állandó színház eszméjének szükségszerû megvalósításához.

Azonban Aradi úr társulata s ruhatára éppen olyan ma, mint az idény elején volt, és elõttünk fekszik a rideg adat, hogy az tökéletesen mindegy, akár pártolja Szeged közönsége a színházat, akár nem, azért a színészet mégsem emelkedik.

*

Bosszantó elgondolni, hogy egy olyan elõadáson, mint a tegnapi, mely a költségek leszámításával háromszázhetvenkét forintot jövedelmezett tisztán (annyit, amennyit a Nemzeti Színház szokott), az államügyész úgy néz ki, mint egy bádogos legény hétköznap, mikor a korcsmából kidobják, a francia esküdteket pedig rongyos mándliba bújtatott statiszták képviselik.

Ez megjárja tán Promontoron vagy Göcsejen, hol egy icce borsó vagy egy font sódar a belépti díj... Ott azonban, ahol négyszáz forintra rúg a bevétel, olyan elõadást követelünk, mely arányban álljon a közönség áldozatkészségével.

26. 53. sz., március 2.

PRIELLE KORNÉLIÁRÓL

Az ember haragszik az idõre: miért nem áll meg egy századig.

Miért nem suhan el nyomtalanul Prielle Kornélia fölött?

Ha meggondoljuk, hogy õ is megöregszik, elszomorodunk, de ha látjuk, elfelejtjük azt, hogy õ valaha megöregszik.

*

Tegnapelõtt a »Nõi harc«-ban lépett föl eleganciáját csillogtatva úgy, mint még egyszer sem.

Tegnap »A bálvány«-ban láttuk, erejének teljességében, a drámai hév, a biztos játék, a moduláció a hangban.

Prielle szavait megérti a siket is, ha látja mozdulatait.

Prielle hangszínezetét hallva, mozdulatát kitalálja a vak is.

Miben nagyobb õ?

*

Párizsban, mióta a Lajosok kora letûnt, amióta a Tuilleriák fényes úrnõje számûzött lett, az elõkelõ világ a divatot a színházakból kapja.

Nálunk az ódon, puritán osztrák udvar sohasem járt ebben elöl; nálunk az arisztokrácia csinálta a divatot.

Erzsébet királyné sokkal igénytelenebb, mint egy magyar fõúr neje. A divat-csinálás tehát az arisztokrácia monopóliumává vált.

A Nemzeti Színház szalon-színészeinek sokszor vetették már a szemükre, hogy anélkül játssszák a grófokat és hercegeket, hogy ezen urak sajátságait lett volna valaha alkalmuk megfigyelni, minélfogva nem is utánozhatnak a színpadon egy elõkelõ egyént anélkül, hogy az nevetséges paródia ne legyen.

Kétszerte jólesik tehát, hogy végre Prielle Kornéliában van egy olyan mûvésznõnk, a modorban, a mozdulatok plasztikai szépségében és elõkelõségében, sõt az öltözködésben is oly nagyszerû, hogy nem neki kell utánozni a mágnásnõket, ha szerepkörének meg akar felelni, hanem a mágnásnõknek kell járni a színházba, hogy õtõle tanulják meg, mint kell elõkelõnek lenniök.

*

Ma három vígjátékot adtak (melyekrõl holnap írunk bõvebben).

A »Permeteg esõ« elõadása alatt egy gyönyörû koszorú ereszkedett le, melyet, mint értesültünk, a február 25-i bálbizottság tagjai csináltattak; a koszorúról kék és fehér szalag folyt alá, mely Weber Flóra úrnõ báli ruháinak színeit jelképezte (ami igen lovagias és megérdemelt figyelem).

Az egyik szalagon a következõ szellemes föliratot olvastuk:

DICSÕSÉGED NEM PERMETEG ESÕ!

Az illetõ bizottság megérdemli elismerésünket, hogy a magas vígjátékok legfinomabb képviselõjét is hasonló alakban tiszteli meg; mert neki, ki ezer meg ezer koszorút kapott már, bizonyára jobban esik a bonmot, mint a koszorú.

A királyokat és a mûvészeket azzal jutalmazhatja meg csak valaki, ha fölfogja õket, s ha minél kecsesebben hajlik meg elõttük.

Õ Párizst varázsolta elénk alakjaival; mi meg takarjuk el elõle Szegedet.

27. 54. sz., március 4.

Prielle Kornélia tegnap a »Tolonc«-ban Ördög Sárát játszta. Nem értjük azonban, miféle szeszély az tõle, ilyen szerepet választani, ki nagy kaliberû szerepekben remekel. E szerepet eljátszani végre is nem nagy föladat, s nem való Prielle egyéniségéhez. Szívesebben láttuk volna bármely más szerepben. Meg kell jegyezni, hogy választását semmi sem indokolta. Új fölfogást nem láttunk, de az lehetetlen is, csak a meghalási jelenetben vettük észre, hogy egy nagy mûvésznõ produkálja magát. A baj éppen az volt, hogy kivált e helyen nagyon kirítt, miszerint a játéka produkció.

*

A színházi elõadásokat holnaptól kezdve betiltotta a fõkapitányság.

Elvártuk volna Aradi úr tapintatától, hogy maga hagy föl az elõadásokkal, midõn a várost veszély fenyegeti. A kapitányság eljárását azonban helytelennek találjuk, mert indokolatlan.

Ha azon analóg esetbõl merítette a rendelkezés indokát, hogy Budapesten is betiltották az elõadást a végveszély idején a Nemzeti Színházban, hát igen rossz helyrõl merítette, mert igen is betiltotta a belügyminiszter az ország pénzén fönnálló Nemzeti Színház elõadásait, de nem a Népszínházét, mely a saját erejébõl van hivatva megélni s mely alul a megélhetési alapot elvonni csak akkor lehet, ha az eszközök, amelyekkel ezt teszi, vízveszély meggátlására történõ hatósági intézkedésekkel jönnek kollizióba.

Ennyit a megsértett jog szempontjából annak azonban, hogy még ezután is elõadások tartassanak, mi sem vagyunk barátjai; a szerencsétlenség, mely a várost fenyegeti, sokkal lesújtóbb, mintsem ne tûnne föl erkölcstelenségnek, ha még most is mulatni tudnánk s a katasztrófa úgy találna, mint a vigadó Pompeit és Herculanumot.

28. 55. sz., március 5.

Valószínû, hogy ezúttal utoljára írom a rovatot, s jólesik azt egy jó elõadás méltánylásával zárnom be; a »Caverletné«, Szerdahelyi Kálmánné sz. Prielle asszony jutalomjátéka kitûnõen ment; még a segédszereplõk is pompásan játszottak. A nézõtér a nagy mûvésznõ iránti udvariasságból még ezen az estén sem maradt üresen, dacára, hogy a színház bezárulásának híre szállongott a közönség közt.

*

A társulat, mint halljuk, Zomborba készül átmenni, Rónaszékyné múlt éjjel el is utazott, hogy ott a szükséges engedélyt és helyiséget kieszközölhesse. Prielle Kornélia a mai napon hagyta el városunkat, kifejezve sajnálatát, hogy ilyen szomorú idõben jött, s hogy ilyen kétségbeejtõ bizonytalanságban hagy el.