FARSANGI TÁRCA

Boz-Dickens-szel történt, hogy midõn egy ízben Dowerbe utazott, a kupéban rajta kívül még egy úr ült és egy vénkisasszony.

Mindkettõ, mihelyt a gõzmozdony megindult, könyvet vett elõ s irtózatosan elmélyedve olvasott, míg maga Dickens gondolatainak adta át magát.

Az olvasmány nagyon érdekelhette az utasokat, mert a férfiból mint a zuhatag tört ki hellyel-hellyel a hahota, míg a kisasszony szemeibõl záporként hullottak a könnyek.

A nevetõ úr, kinek a tokája is rezgett a széles jó kedvtõl, meg nem állhatta, hogy az ismeretlen útitársnõt meg ne szólítsa.

- Ön sír, miss? Mit olvas ön az isten szerelmeért?

- Boztól a »Bleak House«-t. És ön, uram?

- Én is éppen a »Bleak House«-t olvasom Boztól - mondá a nevetõ ember -. S teringette, az a legderekabb, hogy amint látom, egy lapon olvasunk.

Én is úgy vagyok a bálokkal itt Pesten. Más ember mulatni jár oda, én meg a mulatságaimtól megvont idõt unatkozom itt át.

Ez alul csak az álarcos bálok (vagy hogy szegedi grammatikával szóljak, bálak) tesznek kivételt. Ezekben azért-e, hogy pikánskodni szabad a maszkokkal, vagy azért-e, hogy az arcokat nem látja az ember, sok érdekes van.

De hát ezek a pesti bálok sem olyanok már ám, mint azelõtt. A szép leányok nem fogytak ki ugyan, hála istennek, s nem is fognak Magyarországról kifogyni soha, hanem bezzeg kifogyott a jókedv, s nem szegénység, mert hiszen a pazar pénz megkápráztatja a szemeket, hanem bizonyos elszegényedés fojtó levegõje lengedez a fényes Redoute-termekben.

Az emberek arcán az látszik, hogy az, aki itt van, mindenik valami nagy bajt hagyott odahaza, és az innen mintha a lábánál fogva húzná vissza.

Báró Eötvös József helyesen mondá a társaságról, hogy az olyan, mint egy csomag kulcs, mely egymás mellé fûzve szépen összecsörög - de azért mindenike mégis más-más zárba való.

A közönséges bálok közül csak az elegánsak érnek valamit, a maszkenbálok közül pedig csak a nem elegánsak.

A nem elegáns álarcos bálokon ott van az egész arisztokrácia, a jeunesse dorée, a képviselõház Apponyi Albert gróftól kezdve le egész Bakay Nándorig.

Minden ilyen bálnak van egy bálkirálynõje, éppen úgy, mint a tisztességes báloknak, csakhogy egy ilyen királyné sokkal veszedelmesebb amazoknál, mert nem csupán a jobbágyok szívét kívánja és bókjait, hanem erszényüket is.

Minden idõszakban volt a demi-monde világban trónus, s mindig ült rajta valaki. A híres bécsi Fiakker Milly óta legalább hat-nyolc ilyen uralkodónõt sorolhatna föl a történelem. Ott van miss Turtin, ott van Pepita Anne, Mademoiselle Snoor, Feher Tilli s mindannyi mások, kiket bonton volt akármi áron egyszer megcsókolni.

A szezon jelenlegi kedvence a szép Mariczl, aki Bécsbõl került ide, hol már tavaly szerepelt, mi csak úgy élvezzük már mint szurrogatumot.

Németh Berciék ugyan iszonyodnak mindentõl, ami Bécsbõl származik, de a kis Mariczltól éppen nem, s valamint a társalgásra egyesült ellenzék fiatalabb tagjait, õket is éppúgy ott lehet találni mindenütt, ahol Mariczl megjelenik.

Mariczl pedig sokszor jelenik meg és sok helyütt. Nem unja el soha a mulatságot.

Magas, délceg termet, gyönyörû kék szemek, hosszúkás tojásdad arc, gazdag arany haj. Egyszóval Juno lehetett ilyen nagyon fiatal korában.

A tegnapelõtti bálon is ott volt Mariczl, rózsaszín atlasz ruhában a legelsõ párizsi ruhakeres­kedésbõl, nyakán hamis gyémánt ékszer, fején hamis diadém.

Hanem hát a bál nagy hadi fortély szomorú színhelye volt, s Mariczl szerencsecsillaga elhal­vá­nyult, de ez csak olyan volt, mint mikor a gáz elalszik egy percre, hogy még jobban világítson késõbb.

A nagy esemény röviden így történt. A belépti jegyhez minden férfi kapott egy sorsjegyet is, mert egy aranyóra volt kijátszandó. Egy igazi aranyóra, az egyedüli igaz dolog.

Régi szokás már, hogy az ilyen bálokban a jegyét minden férfi annak a hölgynek adja, aki neki legjobban tetszik. Éjfél táján a hölgyek sorban leülnek s várják a jegyeket. Valószínû, hogy aki a legtöbb sorsjegyet kapja, az nyeri meg az órát is, de ha nem, egy legalább mégis vigasztalja magát, s ez az, hogy õ volt a legszebb, mert õ kapta a legtöbb jegyet.

Mondanunk sem kell, hogy Mariczl kapta volna meg talán az összes jegyeket, ha egy furfangos csíny nem történik.

A szép barna Vilma ugyanis kivágta oldalt a ruháját, a szoknyákat, a jó egek tudnák, hogy meddig, s az, aki a jegyét neki adta, joga volt benyúlni a bûvös zsebbe.

E leleményes dolognak csakhamar híre futott a nemes férfiúi sereg között, sugdosások támadtak.

- Hogyan, a Vilma?

- Tehát egészen be lehet nyúlni. Aranyos ötlet!

Mindenki sietett Vilmához térni, s Vilmának áldozni a jegy átadásával. Valóságos tolongás támadt körülte.

Mariczl le volt sújtva, kétségbeesve. El nem bírta képzelni, mért bolondul az összes férfivilág Vilma után.

- Fi donc, milyen ízlés ezen a Pesten!

De azért Mariczlnak is jutott nehány jegy, s a szerencse olyan udvarias volt véletlenségbõl, hogy csakhamar visszaállítá uralmát. Az aranyórát Mariczl nyerte meg.

Vígan folyt tehát tovább a polka, a galopp, a filiszterek, honatyák és demi-monde-ok egy nagy gombolyaggá tömörülve járták õrületes sebességgel.

Ugyanazok az urak, akik holnap a »házban« talán így fogják kezdeni beszédeiket:

»A haza koporsóban fekszik.«