LEVÉL A FŐVÁROSBÓL

Vasárnap. Hétfõ. Kedd.

Az orosz cár halála nem csinált olyan szenzációt Budapesten, mint gondolni lehetett volna; körülbelül az éjféli órákban terjedt el a hír a lakosság közt, hogy, mint porosz Vilmos mondaná az õ örökös naivitásával: »a nagy kíséret sem ért semmit«, a cár mégis áldozatul esett a nihilista merényleteknek. A szívesen hirdetett frázis, hogy a fölkent királyok élete fölött a mennyei gondviselés õrködik, színehagyottabb lett. Bizony õk is csak emberek, törékenyek és aprók azon erõ ellenében, melyet a népek haragja szül.

Szomorú vég egy uralkodóra nézve, ki ilyen szerencsétlen halállal múlik ki, s még e szerencsétlenség sem képes részvétet kelteni iránta a szívekben.

Nagy mozgás és szenzáció csak a börze-körökben volt. Én éppen egy börziáner feleségével diskurálgattam a »Koroná«-ban, midõn az elsõ sürgöny érkezett. Még vagy öt-hat börziáner volt itt a szép menyecske asztalánál kívülem, s többek között a férje, kit a zöld szemû ször­nyeteg fojtogat, s Othello óta sohasem volt mása, nincs az az áspis kígyó, amint a feleségét õrzi - s íme, egyszerre jön a telegram s egy szempillantás alatt nem volt ott egyetlen börziáner sem, hanyatt-homlok szaladtak ki arra, ki erre, hogy a nagy eseménynek hasznát vegyék olyanoknál, kik még a dologról nem tudnak. A kis menyecske ott maradt a nyakamon, éjfél táján került vissza nagy nehezen a férje, mialatt bizonyosan csinált egy-két jó »geschäft«-et. A zöld szemû szörnyet legyõzte a sápadt szörny, a Mammon.

Hogy a börzére az elsõ percekben nagy befolyású volt a cár meggyilkoltatása, s hogy ma már egészen a rendes kerékvágásba jutott minden, annak oka az, mert egészséges ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a nihilisták minden jelentékenyebb, messzebbre kiható cél nélkül követték el a gyilkosságot.

Pedig - úgy látszik - terv nélküli fanatizmus volt az egész; az elkövetett bûnnek még az a mentsége sem lehet, hogy az milliók voltáért történt, mert a gyenge, beteg cár helyett most egy erõs ember kezébe jutott a gyeplõ, melynek Oroszországban korbács a neve.

*

Wahrmann Mór képviselõ mondta egy ízben: »Egy tulajdonságom van, amit röstellek, pedig még az is fényes tulajdonság, t. i. kopasz vagyok.«

Hát Jókainak is végre akadt olyan cselekedete, amiben meg nem botránkoztak sem a kritikusok, sem a nagy hazafiak. Meghítta hétfõn a hírlapírói választmányt a Szikszayba ebédre, hogy a rettenetes nagy menyhalat megegyék, amit a temesvári kollegák küldtek egy elmés levél kíséretében.

Ilyenkor látszik, amint rózsaszínû kedélybe esnek a derék magyar hírlapírók, hogy itt sohasem ver gyökeret a nihilizmus. A terített asztal, a jó konyha, a bor a mi ideálunk; miattunk aztán uralkodhatnak a királyok, ahogy nekik tetszik. Bolondos ábrándok és chimérák nem háborgatják az agyvelõket, s ha van is valakinek valami keserûsége, az mind megfér egy-két frázisban, a vezércikkben. A bor, a jó ebéd jókedvet csepegtet a magyarba, s akinek jó kedve van, az - nem öl, csak ölel.

Hanem azért ezzel az ebéddel mégis történt egy kis malheur, amibõl nyilván kilátszik, hogy Jókainak ez az egy okos cselekedete sem találkozott mindenütt méltánylattal. Hiába, õ már olyan, mint az általa megírt »szerencsétlen szélkakas«, minden dolga úgy fordul, hogy azzal sohase lehessen mindenki megelégedve.

Valami német journalist, minthogy az ebéd a cár gyilkosságát követõ napon tartatott, megsürgönyözte egy nagy bécsi lapnak, hogy a magyar hírlapírók Jókaival élükön, díszebédet rendeztek a cár meggyilkoltatása örömére. No iszen, nem is kap Jókai többé udvari kitüntetést.

Szegény temesvári hal! Gondoltad volna-e valaha, mikor még ott úsztál valahol a víz ezüst fodrocskái közt, hogy mekkora demonstráció lészen a te temetésed!...

Egész korrekt járt el Komócsy József, mikor azt indítványozta Nagy Miklósnak, hogy adja ki a halhatatlan hal arcképét a »Vasárnapi Ujság«-ban. Ilyen úgysem volt még!

Dacára annak, hogy a »nihilisták« (mert a legtöbbje csakugyan nihilista a magyar hírlapírók­nak) lakmározának, számos pohárköszöntéseket ejtve és »a hal halálából hála« szövegû sürgönyt menesztve Temesvárra, az ebéd mégis mameluk színezetû volt, mert a szegény Eötvös Károly fölött köszörülte az eszét mindenki.

De a legsikerültebb az Ábrányi Kornél élce volt.

- Fogadjunk - mondá Eötvös -, hogy kormányra jutunk.

- Te igen, hanem a szélsõbaloldal soha.

*

Tegnap, szerdán, a március 15-ét tartották meg a föllobogózott, földíszített Egyetem téren.

Az ünnepély a szokott lelkesedéssel lett megülve, de volt kiemelkedõbb mozzanata is, az õsz Táncsics Mihály megérkezése, kit tegnap 33 éve, hasonlóan mint most »vállaira emelve« vitt a nép lakására.

A szegény öregnek jól esett a megemlékezés, az egykori dicsõségbõl ez a kis morzsa. De az ünnepélyt is nagyban emelte e tény, mely a »Fõvárosi Lapok«-nak jutott legelõbb eszébe, s ennek indítványára hítta meg az ifjúság az összeroskadt agg embert, ki egyik vidéki városkában él jelenleg, a mostoha jelentõl a múlthoz fordulva melegítõ fénysugarakért.

A jelenlegi »Március 15-e«, mint helyesen jegyzé meg egy szónokoló ifjú, abban a tekintetben is haladás, amennyiben a halottak fekvõhelyérõl, a temetõbõl áthozatott az élõk városába, s megvan adva az elsõ lökés, hogy a szabadság napjának évfordulója nagy nemzeti ünnep legyen a jövõben, mely nem csupán az ifjúság, hanem az egész nemzet szívét áthatja. Mert amely nép nem becsüli a szabadságot, nem is érdemli. Márpedig azt, hogy megérdemeljük, külsõleg is mutatni kell, impozánsan, mert, ha a királyoknak vannak hagyományaik és emlékeik, melyek a népeknek imponálnak, nekünk, a népnek is kell hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és imponáljanak a királyoknak.