SZEGEDI EMLÉKEK BUDAPESTEN

Vajmi kevés az, ami Budapesten Szegedre emlékezteti az embert. Lipthay Pál, aki a »Magyar nyomok Párizsban« címû cikksorozatot írta, több magyar emléket bírt a külföldön fölfedezni, mint amennyi szegedi emléket én Budapesten, pedig ha nem keresem is, föltûnik mindaz, ami Szegedre vonatkozik, legyen az reklám-firma vagy akármi.

Itt van legelõbb a »Café Szegedin« a Dohány utca szögletén, egy valóságos fiók-börze, hol a kisebb kaliberû pénzemberek csalják egymást. Ha Istóczynak rendelkezésére állanának a nihilisták segédeszközei és karjai, már régen levegõbe röpítette volna e rettenetes fészket, melyben naponta ezer meg ezer geschäft jön létre. Különben ez a kávéház éppen úgy lehetne mezõtúri vagy jeruzsálemi, mint szegedi.

Boldog Kecskemét és Nagykõrös érdemes városa, melyek közül az elsõnek palotája van a fõvárosban, és egy egész utcája (a Kecskeméti utca), a másiknak pedig emeletes háza a József-külvárosban, s borzasztó rozzant az ma és kopott még, de hinni lehet, hogy a százados gyûlölség a két nemes város között ezen a téren is megtermi a versenyt s olyan fényes palotát kanyarít Nagykõrös, hogy még a Múzeum is csak parasztviskó lesz mellette. Az igaz, hogy a magyarságban nehéz lesz túltennie Kecskeméten, mert a hét vezért már Kecskemét engagirozta, házõrzõknek a homlokzaton.

A mi Szegedünk szegény, - õ csak idegen a fõvárosban. Olyan, mint egy özvegyasszony, akinek csak könnyei vannak és néha nagy elvétve egy mosolya.

De ez a mosoly drágább, értékesebb a földi vagyonnál. S azok a könnyek drágábbak a mosolynál...

No, de maradjunk csak a mosolynál.

A Stáció utcában ménkõ nagy tulipiros ember van lefestve a hentes-bolt firmájául. Már messzirõl meglátszik, hogy a Herman Ottó választókerületébe tartozik, az elégületlenek közé, mert tripla tokája vagyon, s a hasa erõsen kidomborodik az átkos közös ügy soványító rabláncai közt.

»Mészárszék a szegedi emberhez.«
Olcsó borjúhús kapható.

Budán a Tabánban pedig egy kurtakocsma cégtáblája dicsõíti a szegedi nõi szépséget. A modell alkalmasint a Kiss Dávid-féle ház elõtti piacról van véve, no de ez nem tesz semmit. Annál szebb a vers:

Polgári bormérés a szegedi menyecskéhez.
Itt nagyobb az icce, itt különb bort mérnek.
Fele áron adják szegedi legénynek.

Csak mindenütt csalogatós a szegedi menyecske!

Mióta a Lukácsi rossz darabja »A pók és a szegedi menyecske« letûnt a repertoárokról, azóta Szeged a literatúrában nem létezik. Általában csodálatos az, hogy a hazai írók és költõk nem fordulnak soha e város felé, hogy azt a nemzet elõtt megszépítsék s benépesítsék az utókor elõtt a tradiciók regényes árnyaival, melyeknek suhogása szentté teszi a földet, mosolygóvá az eget fölötte, értelmessé a folyam tompa zuhogását, andalítóvá a levegõt és beszédessé a fûszálakat.

Nem elég költõi-e nekik a föld, melyet az igézõ Tisza szel keresztül éppen abban a pillanatban, midõn a kisebbik, szebbik haza ezüst folyója, a Maros beleszakad regényes füzesek suttogásába veszõ hömpölygéssel? Nem-e elég magyar a város arra, hogy a magyar múzsák picike lábai megérintsék köveit, göröngyeit, s megszedjék magukat virággal, amit a magyar róna termel.

Vagy nem teremne ott virág? Hogy nem akad kéz, mely érte nyúljon. Hát csak a vastag próza az ott? És ahol minden ember kövér lesz, azt a földet joggal soványnak tartják a múzsák? Lehetetlen.

És mégis íróink Debrecen múltjához fordulnak tárgyakért; Jókai rég megaranyozta tollával minden zegét-zugát a kálvinista Rómának, csak a mi kedves Szegedünkrõl beszélnek úgy itt a döntõ körökben, mint valami »terra incognita«-ról, mintha Indiában feküdnék, vagy valahol a Gangesz partján.

Mert nem elég, hogy a lapok két megírt betû »O. E.« aláírással minden áldott nap elregisztrálják, mit mivel a nagyméltóságú királyi biztosság és a tekintetes magisztratus; ezek sablonok s olyanok, mint a tiszavirág, egy napig tartanak. De még ezekbõl nem lehet megösmerni az embereket. S akiket nem ösmerünk, azokat nem is szerethetjük, tehetünk érdekükben valamit, de nem lelkesülünk értük.

Nekem már régen föltûnt ez az »agyonhallgatása« Szegednek - mert nem jelentéktelen dolog az, legalább nem annyira, mint amilyennek láttuk, mert a városok, ha ügyesek, éppen úgy hasznát vehetik a nimbusznak, a rózsaszínû ködnek, mely kéményeik szürke füstjébe vegyül, mint egyes emberek. Nagy tõke az, csak föl kell tudni használni.

Párizsnak milliárdokat jövedelmez puszta nimbusza, Velencének milliókat.

De nagyon is messze mentem tárgyamtól. Kissé magas az, és nehéz röviden megérlelni, hosszabban pedig nem telik.

Még csak egyet, hogy Jókai sem váltotta be ígéretét, amikor megígérte, hogy a legközelebbi regénye Szegeden is szerepelni fog. Maradt biz õ a görbe országban, mind a két regényével, a »Páter Péter«-rel éppúgy, mint a »Kik kétszer halnak meg« címûvel.

Most veszem észre, hogy a budapesti »Szegedi emlékek«-rõl írva, olyanokért sopánkodom, amelyek nincsenek, maradjunk azok mellett, amik vannak.

Hát nem elég dicsõség az, hogy mindenféle étlapon ott van a híres »Szegedi halászlé« kiírva, s a kellnerek még külön is ajánlgatják kedvenc vendégeiknek a téglaszínû kotyvalékot, - melytõl a szegedi ember (kivált a felsõvárosi) - tíz virginiát teszek egy civilszivar ellen - szörnyethalna, s az én kedves emlékezetû doktorom, Herczl Fülöp, mérgezési tüneteket konstatálna rajta.

A Király utcai Pattantyus-kocsmában ki van írva plakáton a falakon: »A felszolgálatot szegedi fiatal leányok eszközlik«.

No, már ezeket megnézem, gondoltam. De bizony nem találtam rajtuk semmi szegedi szabálytalanságot.

Mert a szegedi szabályos szépségnek a szabálytalanság az ismertetõ jele. Aki Szegeden egyszer-kétszer fordul meg, az szörnyen rútaknak találja a nõket. Sokszor hallom e véleményt, s azzal szoktam elütni, hogy bizony szépek azok, csak tíz esztendeig kell õket megszokni. Nekem már csak nyolc esztendõ hiányzik - a szépségükbõl.

Hanem a »Pattantyus-leányokhoz« egy század se sok.

És ezek igazán szegediek, vagy legalább mondják, hogy azok - s jól megy az üzlet e kis csalással.

Íme, itt van, amit demonstrálni akartam fennebb, hogy a nimbusz élelmes emberek kezében - pénz.

A szegedi nõk nimbusza - immár mint árucikk is szerepel a világpiacon s jó sokat jövedelmez a buksi fejû szõke kocsmárosnak s valami keveset a pincérnõknek is, - kik bizonyosan valahol Szatymazon szüreteltek akkor, amikor Szegeden a szépséget osztogatták.