FŐVÁROSI TÁRCALEVÉL

(Helvey Laura házassága. A Kossuth-Görgei hecc. A magyar arisztokrácia.)

Hát már egyszer söpörjünk a saját házunk körül...

Önök még bizonyosan nem tudják, hogy a szép Helvey Laura férjhez megy, mégpedig Nagy Imréhez, a Nemzeti Színház tagjához. Ez most a fõesemény, mely még a trónörökös házassági készülõdéseitõl is elvonja egy pillanatra a közfigyelmet.

Úgy van, a kedves társalgási mûvésznõ, melyrõl immár úgy folyik a vita szakértõ körökben, nagyobb-e Prielle Kornéliánál? - most olyan »nehéz szerepre« vállalkozik, melyet a legnagyobb mûvésznõk sem bírnak kellõen betölteni, mert abban a mûvészet, alakoskodás és játék nagy hiba.

Azelõtt senki sem vette komolyan a színészek házasságát. Sõt a derék Kerekes István, volt erdélyi református lelkész, éppenséggel azt a tréfát engedte meg magának Szerdahelyi Kálmánnal, hogy midõn az elsõ nejétõl (Prielle Kornélia volt a második) válni akarván, fölkeresé evégbõl nejével együtt a derék õsz papot, aki két év elõtt összeeskette õket, s ki a legtekintélyesebb református pap volt Erdélyben, az, miután kinyilatkoztatták, hogy minden áron válni akarnak s tanácsát kérték a szükséges törvényes lépések iránt, így szólott haragosan:

- Nincs szükségetek semmire. Szét vagytok válva, Amen! Volt annyi eszem, hogy sose jegyeztelek be az anyakönyvbe!

Ilyesmi is csak a mi kedves, eredetiségekben gazdag hazánkban történhetik meg, de mélyen jellemzi a kort, mely a színész-házasságokat nem vette komolyan.

Ma se venné talán... de miután most már komoly házasság egyáltalán nincs, a színész-házasság is olyan lett, mint a többi. Nem õk lettek jobbak, hanem mi lettünk mindnyájan rosszabbak.

Hanem azért legyen a Helvey Laura házassága szerencsés kivétel. Hiszen semmi sem lehetetlen! S õreá úgysem illik, amit Bukovay Absentius mondott találóan Blaháné esküvõjén:

- Csak az vigasztal, hogy ez a Blaháné még az én feleségem is lehet.

A házasság öldöklõ voltából jut eszembe, hogy Új- Zélandban a fiatalok agyon szokták ütni az öreg embereket és megeszik.

A dologban van valami gyakorlati, kétségtelenül, de itt a civilizáció országaiban egy kevéssé mégis ízléstelen dolog. Az öregek húsa nem jóízû.

Pedig itt is nagyban gyakorolják ezt a szokást, kivált írói körökben. Nincs az a nap, hogy valakit meg ne együnk vacsorára vagy délután a fekete kávé mellett.

X. vagy Y. író nagy szamár, B. vagy Z. államférfiú nagy gazember. Egyik is, másik is svindlivel szerezte a népszerûséget sat.

A fiatalabb nemzedéknek, mely már türelmetlenül várja a helyeket, miket az öregek elfoglalnak elõlük, régi nyavalyája már a megszólás és mocskolás ezer meg ezer neme.

És senki sem gondolja, hogy valaha mi is öregek leszünk, s a fiatal generáció szinte agyonüt s meg fog enni, kit nyersen, kit megfõve.

De, fájdalom, az öregek sem jobbak, talán éppen õk adják a rossz példát.

Itt van a Görgei-Kossuth-ügy. Itt van a »Petõfi-e vagy Arany?« röpirat.

Az egyikben, miután Görgeit már úgyis megettük, most már Kossuthra kerül a sor. A röpirat pedig Arany Jánost akarja megfosztani nagy nimbuszától.

Hogy pedig egyetlen eleven nagy ember se maradjon Magyarországon, fogja magát Péterfi és Jókait rántja le. Borzasztó dolgok ezek, amiket elég így sorolni elõ, minden kommentár nélkül.

A »Budapesti Szemle« jövõ számában a Görgei-Kossuth-ügyben nagyfontosságú történelmi adat lesz közölve, mely az egész forradalom megítéléséhez új világot vet. Az lesz ugyanis bizonyítva, hogy Kossuth Lajosnak elõzetesen tudomása volt a Görgei világosi fegyver­letételérõl.

Nem lehet tudni, ha ezen adat meg fog-e állhatni, mert Kossuth kétségtelenül felelni fog, - de ha megáll, akkor remélhetõ, ami majdnem lehetetlennek látszott pedig minden jóérzésû magyar ember elõtt, hogy Görgei becstelen tette némileg tisztázva lesz.

*

A királyfi mennyegzõjére nagyban folynak az elõkészületek az arisztokrácia körében, mely, nem habozunk kimondani, nehány év óta föltûnõen kerüli az udvart, s legföljebb az ilyen elkerülhetlen dolgokban vesz részt idehaza.

Mert szó, ami szó, dacára hogy ma is módja lenne hozzá, a magyar arisztokrácia nem legyeskedik Bécsben, nem tányérnyalóskodik az udvarnál, mint valaha, hanem itthon Budapesten van, még Andrássy gróf is hazajön, alig lakik egy-két magyar fõúr Bécsben, s azok is jelentéktelen emberek, s mégis valamelyik bolondos újság arról panaszkodik, hogy a bécsi ünnepélyeknél s illetve magánál az esküvõi szertartásnál nagyon kis arányban lesz a magyar fõrendi világ képviselve.

Sose búsuljunk ezen, ez a mi arisztokráciánknak nemzeties jellegét bizonyítja, ami biztató jele annak, hogy õvelük is megszaporodtunk.

Aztán van abban valami lélekemelõ is, amikor a közönséges ló a versenytéren, hol a hírneves telivérek õrült erõlködéssel rohannak a gyepen, így gondolkozhatik magában:

»De jó, hogy nem lettem angol paripa.«