AZ EMIGRÁCIÓ GYERMEKEI

Ha valaki föltámadna száz éves síri álmából, t. i. ha olyan valaki, ki Magyarország múltjából átaludott száz esztendõt, ide lépne ebbe a három szobába, ahol a mi íróasztalaink állanak, s megkérdezné tõlem:

- Kicsoda ön?

- M. K. - mondanám neki.

- Hol született? - kérdezné tovább.

- Kis-Csoltón.

Azután sarkon fordulna az én kollegám felé s õt kérdezné, hogy hívják?

- Szemere Attila - mondaná az.

- Hol született?

- Párizsban.

S azután a harmadik fiatal ember felé esne szeme.

- És ön kicsoda?

- Pulszky Károly.

- Hol született?

- Londonban.

- Hogyan? - kiáltott föl. - Önök mindnyájan magyarok, ismerem az önök armálisait, címereit, az egyiket Nógrádból, a másikat Sárosból, a harmadikat Borsodból, a nagyapjukkal »per tu« voltam. Hogyan van az, hogy önök hárman három különbözõ éghajlat alatt születtek? Mi történhetett azóta Magyarországon, amióta olyan mélyen aludtam?...

...Hát bizony sok minden történt - hanem azért mintha semmi sem történt volna. Legalább úgy gerálják magukat a hatalmasok.

Égõ sebeknek többé nyoma sincsen, mondják. A feledés fátyolát szelíd nyugoti szellõ lengeti. Ha meglebben is a fátyol, nem éget már, hanem csak hûsít, mint a legyezõ szárnya.

Pedig dehogy nincsen nyoma, dehogy...

Nyoma van annak mindenütt. Ébren levõ honszerelem nyitott szeme látja ezeket a nyomokat mindenütt.

Én látom õket legalább. Észrevettem; hiszen olyan közel ül itt hozzám a nemzet szomorú történelmébõl ez a két árnyék.

Elfelejtik-e õk valaha azt, hogy õk se nem írhatnak, se nem beszélhetnek a szülõföld édes bûbájáról, aranyos felhõirõl, suttogó homályos bokrairól?

A számûzöttek gyermekei sohasem felejthetik el, hogy õk szegényebbek a többieknél, és hogy miért szegényebbek?

Pulszky Károly gyakran beszéli barátai elõtt emlékei közt a következõ érdekes kis képet.

A »Hampstead street« 13. sz. alatt laktak Londonban szülei.

Hárman voltak gyerekek, akik sohasem látták még Magyarországot. Guszti, Károly és a kis Polyxena. Szüleik elbeszéléseibõl és a Jókai mohón olvasott regényeibõl volt csak fogalmuk a hazáról. Homályos fogalom volt az csak, de mégis a legtündöklõbb színekbõl... itt kékebb az ég, üdébb a patak, zöldebb a fû, virágok illata mámorítóbb.

Hányszor álmodták meg a szécsényi kastélyt, õsi fészküket ódon tornyaival, andalító tájké­pével, hányszor a büszke folyamot, a Dunát, és a tündéries Ipolyt, mely szûkebb hazájokat ékíti kanyarogva, mint ezüstös vitézkötés.

Egy reggel nagy meglepetés érte a gyerekeket. Apjuk levelet kapott Hajnik Pál nõvérétõl, hogy az másnap Londonba fog érkezni s egyenesen a Pulszky család vendége lesz.

Bezzeg lett nagy öröm. Hogyisne? Egy olyan eleven lény, aki Magyarországról jön. Vajon hogy fog kinézni, milyen lesz az arca, szeme, milyen lesz a ruházatja? Bizonyosan olyan lesz, mint Zrínyi Ilona a képeken, vagy olyan, mint Rozgonyi Cicelle, ha nem olyan mint Ronow Ágnes...

Alig várták azt a másnapot. Egész éjjel nem bírtak aludni.

Végre megjött Panni néni. Ötven éves szikár leány, magyaros hosszúkás arccal, bizonyos hõsies vonással a homlokán: tetszett a gyerekeknek.

Körül is fogták erõsen s zajongtak, lármáztak s követelték, hogy hamar adja ki, amit számukra hozott.

Mint minden utazó hölgynek, Panni néninek is természetes, hogy ridikülje volt, s a kis kézi­táska teletömve mindenfélével a világon: volt abban kesztyû, hímzés, megkezdett harisnya, gyûszû, perlmutter gomb, kis olló, bicska, szappan, flacon-üvegcse, gombostû, zsinórhúzó, kis kefe, kis tükör, hálófõkötõ, gombolyag, manchette, rizspor, szájvíz, de a gyerekeknek semmi­féle ajándék. Errõl egészen megfeledkezett.

Elszomorodott a néni is, a gyerekek is, de mily csoda! Az apróságok ábrázata csakhamar kiderült, a táska fenekén egy száraz félkiflit találtak. Egy félkiflit, amit Magyarországon sütöttek!

Ujjongtak a gyerekek a kiflinek, a jó néni szeme könnybe lábadt, s amíg a kicsinyek kacagtak, õ sírt örömében, s minden jó dolgot ráfogott arra a kiflimaradványra. Ha már akkor nagy ember lett volna Breslmayer, bizonyosan az õ sütetje lett volna...

De a nagy vigasságból csakhamar háború kerekedett: a kiflit mindenki akarta, s bizony-bizony már-már szomorú irányzatot kezdett venni a diszkusszió, midõn az öreg Pulszky Ferenc beleavatkozott s három egyenlõ részre elosztotta békesség okáért a becses süteményt. A lehulló morzsákat - nem állhatott ellent a vágynak - õ maga ette meg, bármilyen irigy szemeket is vetettek rá emiatt a kis hontalan magyarok.

Íme, egy kép, egyszerû, de mégis megható. Fényes London városában is sótalan a kenyér, a számûzetésben. Száraz, penészfogta kifli otthonról - de jóízû, édes...