MEHÁDIAI UTAM

Sokáig törtem rajta a fejemet, mért csinálta III. Napoleon az államcsínyt december másodikán?

És rájöttem, hogy alkalmasint azért, mert december elsején még föl akarta venni az elnöki fizetését.

Hogy miért megyek én 2-án Mehádiára? Már megfeleltem.

De minek is beszélek? Megyek is én Mehádiára - a pokolba?

Ezzel csak magamat ámítom, a »két doktoromat«, barátaimat és fõleg a vasúti társaságot, mely Budapesttõl Mehádiáig küldi a billétet.

Szegeden kiszállok, s ha ott egyszer kiszállok, száz forintot lehet tenni egy hitvány spielmark ellen, hogy ott maradok Mehádia helyett a porfürdõben.

Mennyi bûbájos dolog vár ott rám... a kuruttyoló békák az exnépkertben és fönséges sörényével a hatalmas Oroszlány, melynek két esztendig voltam hû szövetségese esõben, sárban, viharban, éjjel és nappal.

Ott a politikus asztal az »Orosz lánynál«. Milyen enyhely! Ilyet nem adnak a Herkulesfürdõ árnyas fái! Fönséges öröm kiszabadulni az okos politikusok közül a nem okosok közé.

Nincs ott regényesség, a vidék nem poetikus; akinek bölcsõjét a görbe hegyek közt ringatták, csak ott a görbeségben dobog annak a szíve sebesebben, az asszonyok sem szépek azon a tájon, az emberek se filiszterek, hanem éppen azért igazi tökéletes emberek.

Már én pedig csak az embereket keresem. Ha isteneket és szép asszonyokat akarok, kigondolok magamnak egyet-egyet a fantáziám szerint s férjhez adom akihez akarom.

Hogy elhanyagolta lelkem azt a jó öreg várost ódon tornyával, ócska városházával, szép trafikansnõjével s sok száz érdekességével - már ki is mentek az eszembõl, hja a múltat mindég kéreggel vonja be a jelen -, de most, hogy ím - a kártyavetõ asszonyok stílusa szerint - út áll elõttem, lehámozom lelkemrõl a kérget, s sorba pattognak ki a régi képek, alakok, tárgyak, dolgok és emberek.

Kinézek az ablakon, borul. Szegedre gondolok. Bezzeg hogy nézi most a felhõket odahaza a kapuból a Prófétás Gyuri. Mintha hallanám, hogy morog dühösen, mennyire nincs érzéke az istennek a kocsmáros üzlethez?

Nincs is - de azért Gyuri csak mégis dacol vele, mégpedig diadalmasan s esõben, derûben, ha jókedvû, ha mérges, abban a nótában ér feneket az elmélkedése:

»Bujdosik az árva madár...«

Ha megcsendül szobámban azóta a telefon: megrezzenek, hogy bizonyosan a János hí a népkertbe sétálni a Katák megtekintésére... Pedig dehogy, dehogy!... Csak Asbóth János szólít vagy Keszler az »Ellenõr«-bül, hogy hol találkozunk estére?

Egyszóval, mióta elhatároztam, hogy Mehádiára megyek, tele vagyok Szegeddel. S még Münchenben sem tudnék elképzelni annyi látnivalót, mint amennyi rám vár.

A fekete gouvernant, a szõke menyecske, az épülõ híd, a »nagy hallgató«, a »kis gazember«, a »lányok«, a »fiúk«, az öregek és minden, minden.

...Nem! Én igazán nem hiszem, hogy meglátom valaha életemben Mehádiát, míg Szegedet nem építik máshova - messzebb az útból...