1887
CIKKEK, TÁRCÁK

KISASSZONY FELESÉG

Tegnap érdekes válóperi békéltetés folyt a budapesti törvényszéknél.

A férj egy elõkelõ helybeli kereskedõ, a neje hasonlóan egy nagykereskedõ leánya.

Mikor a haragos felek megjelentek a törvényszék elõtt, szinte önkéntelenül fakadt ki a csodálkozás:

- Oh, be szép, összeillõ pár!

Valóban az asszony ritka szépség a fiatalság üdeségével és az elõkelõség bájával. Ilyen fiatal és már válik. Csak négy hónapja élnek együtt, azazhogy nem élnek.

No de sorjában menjünk. A békéltetõ bíró kellõ óvatossággal fogott hozzá a megszakadt kapocs összeforrasztásához, s mindenekelõtt az okát kezdte kifürkészni:

- Talán engesztelhetetlen gyûlölség? (Ez a csúf frázis, mely sokszor egyebet fed.)

- Nem, nem - motyogta a kis menyecske, s megrázza a fejecskéjét tagadólag, kecsesen. - Én szeretem a férjemet, különben is õ válik.

- Imádom a feleségemet - hebegte a férj, s szeme részeg mámorban révedezik a szép asszonyka sugár termetén.

- De hát akkor mi az oka? Talán megtudott ön valamit?...

- Inkább megfordítva, semmit sem tudtam meg.

- Talán valami sértés történt kettõjük közt?

- A világért sem, bíró úr.

- Talán a felesége hozományában csalódott ön?

- Éppen nem. Õ gazdagabb nálamnál.

- De hát akkor mit akar?

- Õt!

- Ön félrebeszél. Hisz bírja õt...

- Dehogy bírom, dehogy - mondá szomorú mosollyal a férj. - Õ még... hogy is mondjam azt... kisasszony.

- Lehetetlen! - csodálkoznak a bírák.

A szép asszonyka vérvörös lett, mint a bíbor.

- Igaz ez, amit a férje mondott? - faggatják a gonosz bírák.

A gyermekasszony hümmögve bólint a szép fejével, hogy bizony igaz.

- De hát mért teszi ezt, nagysád, az isten szerelméért?!

- Azért, mert nekem ez elvem - felelte a menyecske olyan határozott hangon, amelybõl mindenki kivehette, hogy ez az utolsó szava volt.

Mégiscsak csodálatos portékák ezek az asszonyok!

Az ember azt hinné bánkódással, hogy már-már kivesztek az elvek, s íme hol bukkan rá az »elvekre«: olyan különös helyen találja meg, ahol legkevésbé se keresné.

TARKA KÉPEK

[júl. 21.]

Még adós vagyok egy-két esettel a választások tarkaságaiból, hát elmondom azokat is szép sorjában.

A gyalui kerületben erõsen állott Bartha Miklós, akit méltán neveznek Erdélyben »aranyszájú«-nak.

Csinos, daliás alak, nemesen élezett rokonszenves arc, lelkes szemek, hát még az a kellemesen csengõ hangja, s mellé az a nyugodt, ízléses plasztika, mely az Apponyiéval vetekszik. És mennyire a hatalmában a magyar nyelv minden bûbája s a szólási mesterség összes csínja-bínja. Egyszóval Bartha a legjobb szónok Erdélyben, akivel nem lehet megmérkõzni a nép elõtt.

Egyszer azonban fogta magát gróf Esterházy Kálmán, a volt színházi intendáns, és föllépett Bartha ellen.

Kinevették.

- Hiszen nem is akarok én pénzzel gyõzni, mert az nekem nincs - felelte Esterházy.

- De hát akkor mivel akarsz gyõzni?

- Valami olyannal, amim nincsen.

Ez bizony úgy hangzott, mintha a Delphi-beli orákulum mondaná. Gyõzni valami olyannal, ami nincsen, mikor még eddig mindig olyannal gyõztek, ami van!

Találgatták is, mi lehet az, kérdezgették, faggatták, de Esterházy el nem mondta a maga titkát, hanem csak mosolygott, és még homályosabbá tette a terveit azzal a kijelentéssel:

- Ha magam nem lennék elég, majd hozok segítséget.

- Hm, az akkor más. Akkor annak a másiknak lesz valamije. Vagy pénze, vagy elokvenciája.

- No, ez ugyan nem áll. Mert nekem annál a másiknál is az kell, amije nincs.

- Értse meg, aki tudja.

- Pedig elég világos lesz az, majd meglássátok. A két »nincsen«-t összetesszük, és leverjük Bartha Miklóst bizonyosra.

Így fenyegetõzék Esterházy, de a szavát be is váltotta.

Egypár nappal a választások elõtt kocsira ült egy barátjával, Bánffy szolgabíróval, s bejárták ketten a gyalui kerületet. Beszéltek a néphez, és meghódították teljesen.

Nagy szótöbbséggel került ki az urnából.

- Hogyan történhetett ez? - tûnõdtek az emberek, mikor a távíró szétvitte a gyõzelmi hírt. S mikor a két jóbaráttal találkoztak: - Mivel vettétek be annyira a nép szívét?

- Azzal, amink nincs - mondá ismét Esterházy, s mosolygva fityegtette meg a kabátja ujját, melybõl hiányzik az egyik kar.

Majd rámutatott a Bánffy szolgabíró fityegõ kabátja ujjára, amelybõl szintén hiányzik az egyik kar.

A két csonka honvéd keveset beszélt, keveset ígért, de a két hiányzó kezük annál többet mondott, s messze elhomályosította Bartha ragyogó ékesszólását.

...A derék gyalui népet azzal a két hiányzó kézzel el lehetett vezetni akárhová.

NYÁRI ÉLET

Éppen azt az idõszakot kezdjük élni Pesten, amikor már nemcsak izzad az ember, hanem pirul is. Tudniillik a szégyentõl és nem a melegtõl, mert immár minden kellner bizonyos fumigáló tekintettel méri végig, mintha mondaná:

- Micsoda? Hát az úr még mindig itt van? Hát az úrnak sehol sincs valami mezei birtoka?

Könnyû szerénységgel elviselni a nagyságos titulust télen át, de a kánikulában az is kellemetlenné válik. Az összes budapesti élet (értvén az úgynevezett »második jó társaság«-ot) a Hangl-kioszk törpe akácfái közé szorult, a locsogó hattyúkút tájékára.

A szép asszonyok, a társaság kedvencei, most oda vannak a fürdõk árnyas ligeteiben, csak egy-két itthon szorult menyecske szépíti a kioszk fakó asztalait. Hanem bezzeg itt vannak a bûnös szalmaözvegyek, a férjek, s ha nappal lefogják õket teendõik, este nekiszilajodva, éhesen látnak kalandhajhászat után.

Micsoda csodálatos a házasélet!

Emlékezzenek csak önök vissza, kedves férjuraimék, tisztelt kollégáim, az elsõ három-négy hétre, amit a feleségükkel töltöttek; a memento »mézes hetek«-re.

Azt hinné az ember, hogy ezek vissza nem kerülhetnek többé.

Pedig semmi sincs elveszve a természetben, még ez a »méz« sem - csak az alakja változott meg.

Az akkori hetek azért voltak mézesek, mert együtt töltötték az asszonykával.

A mostani hetek azért mézesek, mert az asszonyka nélkül tölthetik azokat. Szabadon, függetlenül, teljes tüdejükbõl szíva a balzsamos levegõt, melyre azt mondja a kiélt roué: »Pfü, megfulladok«.

Általában kevés rafinériára vall a hölgyek részérõl, hogy ilyenkor hagyják oda a fõvárost, amikor legnagyobb volna a becsük. Azazhogy mégsem jól beszélek, mert hiszen ha mindenki itthon volna, akkor honnan vennék magukat a láncaikról elszabadult férjek, kik nagy rajokban ülik körül a Hangl asztalait, s fürkészõ szemmel, dagadozó szívvel tartanak szemlét a hûselõ hölgyecskéken. Ha valahol megvillan egy-egy csinos szempár vagy ingerlékenyebb nõi termet, milyen hullámzás, nyüzsgés támad a férfisorokban!

- Ah nini, hogy megszépült ez a kis boltosné! - kiált fel az egyik.

- De bizony ebbõl az ügyvédnébõl milyen helyrevaló menyecske lett!

- Teringette, de fölséges asszony az amott a kékfátyolos kalappal.

Dehogy, dehogy. Mind ilyenek voltak ezek az asszonyok, sõt szebbek is voltak valamikor, csakhogy akkor a téli szemeikkel nézték õket a feleséges emberek.

Leszállnak az igények a minimumra. Ha valaki egy jó új vacsoráló helyet fedez föl, ahol zöld udvar van, az legalábbis olyan nagy képeket vág ahhoz, mint Stanley a kongói folyamokhoz.

Valóságos esemény, ha valaki ilyenkor »berukkol«. Ismét egy új férj, aki az õ komoly sedatus barátaiban, akikkel estélyeken, ebédeken találkozott télen át, elvadult, rakoncátlan szoknya­lesõ, pajkos fickókat talál. Egy darabig megijeszti, undort és fitymáló gondolatot ébreszt benne ez a csodálatos metamorfózis, de másnap, harmadnap már õ is olyan, mint a többi.

De néha aztán vannak jó estéi is a kioszknak. Ilyen volt például a tegnapi, amikor villámként híre megy, hogy egy indus ember van itt.

Egy indus ember! Lehetetlen! Hol van? Csodálatos! Idáig el tudott jönni. Teringette. Ez ugyan hamar elolvasta az Atzél Béla reklámjait Budapestnek világvárossá tételére nézve, és szépen szót fogadott.

Valóban egy indus ült az asztalnál szépen kötött színes turbánban, s a kisvárosivá aszalt közönség tolongott az indus asztala körül, ki rokonszenves keleti nyugalommal jártatta szemeit a közönségen és a szép kilátáson.

Minden asztalnál kiütött a forradalom, minden téma a lomtárba dobatott, az indus volt az egyedüli téma. Csak egyetlen asztal nem mozdult, mely még a szezon elejérõl élvezi elõkelõ pozícióját. Ez a politikusok asztala. Néhány új és ócska képviselõ és egy államtitkár teng ilyenkor mellette.

Ez az asztal még nem mozdult, de témájukat - az európai béke megoldásának nagy kérdését - már ezeknek is kivette a szájukból az indus.

- Ha igazi indus, hát akkor ki kell küldeni Krajtsikot, beszéljen vele tótul.

- De honnan jött volna ide?

- Mit keresne itt?

- Mégsem lehet az igazi indus.

- De ha az is. Azért kár volna fölállni. Hagyjunk másnapra is valamit. Majd mutogatja magát az állatkertben.

- Igen ám - hozza hírül egy galopin -, de az indus elmegy holnap az Orient Expresszel, egy magyar utas vette rá, hogy éjszakára kiszálljon.

- Hát csakugyan indus, és miféle?

- Megyei fõispán ott az indusok közt.

Ohó, fõispán! De már erre tetszelegve mozogni kezdenek a fiatal képviselõk.

- Nono - magyarázza Beöthy Algernon -, nem kell azért mindjárt Majthényit képzelni; voltaképpen tigris-csõsz.

De már egy fõispánt mégiscsak érdemes megnézni, még ha indus is: ki tudja, mikor szorul az ember a protekciójára.

- Ugyan tud-e tarokkozni?

Egyszeribe fölkerekednek a képviselõ urak, s egypár perc múlva már egész udvara van az indus fõispánnak, aki flegmával eregeti a szivar füstjét, s nagy érdeklõdéssel dugdossa zsebre az átadott névjegyeket.

Fõispán úr õméltósága meglehetõs közlékeny ember, elmondja, hogy Nazredinnek hívják, s több mint egymillió lélek fölött parancsol. Most Londonban volt a királynõ jubileumán, s mutatta is Salisburynek egy hozzá intézett levelét; Londonból keletnek megy, egy kis varga­betût tévén, hogy Konstantinápolyt s majd a szent sírt, Mekkát bejárja s úgy térjen haza még hónapok elõtt elhagyott megyéjébe. (Képzelhetni, mennyi sikkasztás lesz ott azalatt!)

Nazredin úr kitûnõen beszél angolul, s úti tapasztalatairól naplót vezet; kivált a névjegyeket mohón gyûjtötte.

Beöthy Algernonnál véletlenül éppen nem volt névjegy, de azért adni akart neki egyet, s keresgélt a tárcájában. Meg is találta éppen a Zichy Jenõét.

- No, ezt adom neki. Ennek õ is megörül, Zichy Jenõ is.

- Nem, nem - ellenkezének a Nazredin úr kísérõi -, gentleman ember, nem szabad bolonddá tenni.

- Ejh mit - vág vissza örökké fürge eszével Aldzsi. - Én abból a szempontból indulok ki, hogy Domahidy Ferit is okvetlenül bolonddá tennék az indusok, ha odamenne.

Az indus elragadtatva beszélt a magyar fõvárosról és asszonyai szépségérõl.

- Tehát nem bánta meg, Sir, hogy kiszállott? - kérdék.

- Nem. Annyival is kevésbé, mert soha életemben nem hallottam, hogy egy ilyen nevû ország és város léteznék a világon.

Így élénkíté meg a Hangl-kioszk egyhangúságát az indus fõnök. Folyt a triccs-traccs szavakkal, jelekkel egész éjfélig. Végre oltogatni kezdték a gázakat... lassankint szétszéledtek a vendégek, az indus hazament a vendéglõbe lefeküdni, de még azután is sokan az utcákon, ahol két ember találkozott, okvetlenül azzal szólította meg egymást:

- Nos? Látta ön az indus fõispánt?

Bizony, bizony, mondom nektek, hogy az emberséges Nazredin nincs olyan messze e pillanatban az õ megyéjétõl, mint amilyen messze vagyon Pest a világvárosiasságtól.

AZ ÉGBEN

A leggazdagabb ember mondott csõdöt. Ha Mackay vagy Rothschild öngyilkosokká lesznek »rendezetlen anyagi viszonyok« miatt, nem lett volna olyan meglepõ és csodálatos, mint az, hogy Balázs Sándor unta meg az életét és méreggel ölte el magát. Hát elfogyott kedélyessége? Lehetetlen az! Hiszen neki volt ebbõl a portékából a legtöbb talán az egész országban.

S mégis elfogyott.

Mi volt az a gyógyíthatlan baj, amiért el akart menni innen? A pénz? Nem; hiszen ez neki sohasem volt. Ilyen idült baj nem vihette a sírba. Fittyet hányt õ annak.

Hiszen annyi biztos terve volt pénzhez jutni, hogy mire az egyik dugába dõlt, már akkorra hat új ötlete támadt: még a jó barátjait is milliomosokká tette velük, hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozva el eszméit.

És ha e tervek nem lettek volna is, melyek mint csalóka lidércfény elõtte világítanak a kalandos lelkeknek egész a sír széleig, itt volt a kis lutri: az örökös reményforrás. S ha nem sikerülnek a »nyári számok« (mert más számokat rakott nyáron, mint télen), majd megjön a tél, és bevágnak a »téli számok«.

Nem, nem a pénzbaj volt az a gyógyíthatlan betegség, mely õt arra a szomorú útra vitte, s mely teljesen megfelel azon romantikus iskolának, amelybõl nõtt az ötvenes években. Reá borult évek elõtt elhalt leánykájának a sírjára, és ott itta meg a méregitalt. Éppen egy ötvenes évekbeli érzékeny novellának a vége.

Mi volt az oka? Ki tud olvasni a szívek redõiben? Mit tudjátok ti azt, hogy ez a víg ember, aki folyton nevetett és nevettetett, mit érzett belõl? Mi volt annak a szívnek a fenekén, ahonnan örökké csak a jókedv buborékai fakadtak fel?

Utolsó üzenete némi világot látszik vetni az indokra. Utolsó üzenete elvált nejéhez szól, akire szerelemmel gondol a megdöbbentõ elhatározás percében is. Hiszen a kis sír is, az utolsó vánkos, ahova a szegény író a haldokló fejet letette, arra mutat, hogy a szétdúlt családi fészek játssza a fõszerepet ebben a drámában. Az egyedüliség keserû érzete, a sivár elhagyatottság érlelte meg benne a megdöbbentõ elhatározást, itthagyni a világot, melynek tarka-barkaságát senki sem volt fogékonyabb a legvígabb oldaláról fogni fel, mint éppen õ.

Nevelhette természetesen kedélyvilágának komorságát anyagi helyzete is, mert noha már ötvenhét éves volt, még mindig ott állott, amint mondogatni szokta:

- Kezdeni kellene valamihez. Mert bizony-bizony kifogyok az idõbõl.

Még mindig »forrt«, s amint évrõl-évre jöttek a fiatal írók s elhelyezkedtek, hogy úgy mondjam, konszolidálódtak a társadalomban a régiek, õ mindig a fiatalok közt maradt, akik forrnak.

Sajátságos vonásokból volt összeállítva egész lénye. Nem szeretett semmi pozitívumot, mindig csak olyat, ami lesz, és semmi olyat, ami van. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, mely elbeszélõi érdemeiért mintegy évtized elõtt választotta be, mikor Balázs in floribus volt, de õ e Társaságot, mihelyt tagja lett, azonnal elunta s egy másiknak az alapításán fáradozott. Sikerült neki összehozni a Petõfi Társaságot, de mihelyt megvolt, azt is nyomban elunta és egy harmadik társaság alapításán törte fejét. Az is megalakult harmadéve »Aurora« név alatt.

Igazi fékezhetetlen írói temperamentum volt, akinek a »pegazusa« nem ismert se kantárt, se nyerget s rendszeres munkára szorítani nem lehetett. A redakciókban, ahol a munka mégis bizonyos órákhoz van kötve, sohasem bírt hosszabb ideig megmaradni.

Csak inspirációinak engedett, de a kötelességet nem ismerte. Jól jegyezte meg róla egy ízben a megboldogult Tóth Kálmán:

- Ha a Sándornak tízezer forintot fizetne valaki évenkint azon szigorú kötelezettséggel, hogy minden héten egyszer végigsétáljon a Váci utcán, évekig nem látnátok a Váci utcában.

Pedig nem lehetne mondani, hogy improduktív volt. Eleget írt s ezek közt érdemes, sõt maradandó becsû dolgokat. Az »Égben« címû darabja még soká marad a játékrenden, a »Strike« részeges takácsa a legzseniálisabb népszínmûi alakunk, novellái közt egypár az õ költõi felfogásának, meleg szívének s egészséges humorának becses alkotása. Mint írónak csak az az egy baja, hogy túlságosan utánozta Dickenst és Thackeray-t.

Társaságban vidám poharazás közt nem volt párja. Õvele vacsorálni fejedelmi mulatság volt. Ötlet ötletet ért. Játszi elméje szikrázott és pattogtatta az elmésségeket. Többnyire a szeretetreméltó naivság köntösében ûzte bohókás pajzánkodásait papucshõsnek, együgyûnek, fösvénynek és tõkepénzesnek játszva magát. Ezek voltak a kedvenc témái.

De amint nem volt igaz, hogy õ együgyû papucshõs és tõkepénzes, úgy nem volt igaz semmi sem. Mindennel figurázott.

Még a víg kedélye sem volt igaz. Az is talán csak fölvett szerep volt, amivel elámította a cimborákat és az uzsorásokat: mert csak ezzel a kétféle emberfajjal volt összeköttetése, és a Múzsával, akit szintén rászedett, mert a víg Múzsának udvarolt, pedig titokban talán a szomorúval ölelkezett.

Most már az égben van szegény. Nyugton, csöndesen, békességben a kis Rózával. Mert van még egy mecénás, akihez bizalommal fordulhat a magyar író - s aki megszabadítja nyomasztó gondjaitól.

A halál.

JÓ ÓMEN

(Külpolitikai csevegés)

A Nándorok nagyon szerencsés emberek. Itt van például Szederkényi Nándor, aki megbuktatta Jókait, itt van Sir Nándor, aki megnyerte a sorsjegyet és itt van Koburg Gotha S z á s z Nándor, aki elnyerte a bolgár koronát. Azért írom a »Szász« nevet ritkítva, mert elõre tudnivaló, hogyha valami üresedés van, azt okvetlenül egy Szász nyeri el. (Ha mindjárt nem is Károly vagy Domokos.)

Mondom, lehet, hogy a Nándorok szerencsés emberek, de mondhatnám azt is, hogy szerencsétlen emberek. Mert Szederkényi Nándor egy olyan nyilatkozatot írt a választás után Jókai ellen, amivel tökéletesen tönkretette magát, mert Sir Nándor olyan bajokba bonyolódott a nyereménye miatt, hogy egész élete meg van keserítve, és mert Koburg Nándor olyan koronát kapott, hogy nem tudom, miképp teszi fel a fejére.

Vagy talán nem is teszi fel semmiképp. Elvesz korona. A feje nélkül. Lehet, hogy a fejére teszi és akkor elvész a feje is a koronával együtt. Denique semmi sem bizonyos.

Csak egy bizonyos, az, hogy immár elutazott.

Elõször a pakktáskái mentek el. Maga a herceg anyja intézkedett a csomagolásnál.

- Ötven inget tegyetek - rendelte az ebenthali frajjoknak -, hogy ne kelljen a fiamnak Bulgáriában mosatni. Nem, nem, tegyetek mégis hatvan inget - hátha két hónapig is eltart az uralkodása.

Azután a szakácsot látták elutazni a szemfüles reporterek.

De még akkor sem volt bizonyos. Hátha a szakács csak arra való, hogy még egy hétig tartsa féken a bolgár közvéleményt.

Bizonyos a dolog akkor lett, mikor végre megjelent a »Budapesti Közlöny«-ben a herceg leköszönése a fõhadnagyi állásáról.

No, ha már Salamon Ferenc bátyánk is kioldozza a honvédségi kötelékbõl, akkor okvetlenül lesz valami.

Jól okoskodtunk, a herceg ma végre elment. Az ebenthali kastély megint csöndes lesz és szomorú. Senki sem fog beleskelõdni többé a rácsokon.

A mama könnyezve búcsúzott el fiától, s még az utolsó percben is marasztalta:

- Ne menj el. Majd meglátod, nem jó vége lesz. Rossz álmaim voltak.

- Megyek anyám. Mennem kell.

- Hasztalan lesz az utad, édes fiam.

- Én bízom, anyám. Ámbár az mellékes, mert nem annyira a bolgár trón miatt megyek én, hanem az élclapok miatt.

- Nem félsz a muszka cártól?

- Félek, de az élclapoktól még jobban félek.

- Legalább eredj be Bécsbe Kálnokyhoz és konferálj vele még egyszer: kérdezd meg, fürkészd ki, vannak-e kilátások. S ha nincsenek, fordulj vissza, fiam! Megígéred?

- Jól van, megígérem.

S aztán csakugyan találkozott a herceg egypár percre Kálnokyval, ki titkon, álruhában a vonathoz érkezett, és a kupéjába osont.

- Hogy állunk? Mit gondol ön?

- Én semmit sem gondolok - mondá Kálnoky. - Tehát ön megy, hercegem?

- Igen, megyek. S mit mond ön ehhez?

- Hm.

- És a hatalmaknál állott-e be valami változás?

- Nem gondolnám.

- Mindegy, én megyek.

- Elmenni könnyû, hercegem, de visszajönni.

- Nos, visszajönni?

- Visszajönni is könnyû - jegyzé meg a nagy külügyér -, de ...

- De?

- De ott maradni...

- Nos, ott maradni?

- Ott maradni is könnyû.

- Ön szerint tehát minden könnyû. De legkönnyebb, úgy látszik, külügyi politikát vinni.

- Nem éppen. Egy külügyérnek sajátságos ösztönének kell lennie. Ezt szerezze meg a herceg. Én egész külügyminiszterségem óta kabalákkal dolgozom.

- Mik azok a kabalák?

- Megmagyarázom önnek.

- De siessen ön, mert már csengetnek.

- Nos lehet, idehallgasson. Vegyük például a fenséged dolgát. Biz az meglehetõsen bizony­talan. Hanem hát mégis megvan a módja megtudni a titkos jövendõt: lesz-e ön bolgár fejedelem vagy nem?

- Hogyan?

- Ön keresztül fog utazni Pesten.

- Nos, igen.

- Pesten a bolgár fejedelmeknek van egy permanens barátja. A fejedelmek változnak, de az õ barátsága nem változik a fejedelmek iránt.

- Ki ez a derék ember?

- Ez gróf Zichy Jenõ.

- Ah.

- Ha tehát fenséged Pestre ér ma, nézze meg az indóháznál, hogy ott van-e Zichy jenõ vagy nem. Ha nincs ott, forduljon vissza. Akkor önbõl sohasem lesz fejedelem. Zichy ezt nem tudja, de megérzi. Ez az én kabalám.

- Köszönöm, gróf.

Mikor a vonat ma délután berobogott a pesti indóházba, a herceg izgatottan szólította be Dobnert:

- Hajoljon ön ki, nézze meg - szólt a fejedelem lázas hangon. - Itt van-e gróf Zichy Jenõ?

- Itt van, fenség. Velünk fog utazni.

- Hála Istennek! - kiáltá Nándor herceg. - Most már remélek.

- És itt van Futtaki is.

- No, ez derék.

- Sõt Pálmai Ilka is velünk jött.

A herceg kacagva, vidáman dõlt hátra a vörös bársony kupé-pamlagon.

- Teringette. Hiszen ilyen fölséges szimatoló! Hiszen akkor egészen bizonyos a dolgunk, kedves Dobner. Gyújtsunk szivarra és menjünk tovább.

A »MAGYAR KONGÓ«

Nagy riadalom van most Háromszéken a szép Sepsiszentgyörgyön, ahol ma tartja közgyûlését a kultúregylet, és ahol a tömérdek vendég közt ott van az írói és mûvészi kör.

Igazán sajnálom, hogy egészségi állapotom miatt nem lehetek most ott, ámbár ha ott volnék is, édeskeveset lendíthetnék, mindössze talán megnézném az egylet évi mûködésének eredménye gyanánt azt az egy megmagyarosított oláhot, akit tavaly még elõ nem bírtak mutatni.

Mikor aztán kibámulnám magam azon a jámbor oláhon (ha ugyan megvan már), elõvenném az én Málik barátom redakciójában a kalamust, és megírnám a »Pesti Hírlap«-nak a tudósítást Szentgyörgyrõl, Elõpatakáról, a bankettrõl, a toasztokról - úgy amint azt a többiek teszik.

Nos, hát a tudósítást meg lehet írni itthon is.

Mernék rá mérget venni, tisztelt olvasók, hogy sehol sem fogadták az írókat olyan szívesen, senki sem örült a mostani odajövetelüknek jobban, mint a székelyek.

Csak én örültem még náluknál is jobban, hogy most mennek oda - és nem ezelõtt három hónappal. Mert ha ezelõtt három hónappal lett volna Háromszéken az írói kör, semmi esetre sem választottak volna képviselõnek írókat. S ezt én bizonyos okokból nem nagyon szerettem volna!

Hogy azonban áttérjek tudósítói tisztemhez - leírom, milyen város az a Szentgyörgy.

Igen, igen, mert azt mind meg fog kelleni írni apróra. Hiszen éppen abban van a legnagyobb humor, hogyha a magyar ember kimegy a Salzkammergutba s onnan ír, nem kell kommentárt adnia a színhelyrõl, de ha Erdélybe utazik, hát ismertetni szükséges a vidéket, a helyeket, ahol megfordult.

A derék Horváth Gyula, mikor a »Partikularizmus« címû gyönyörû könyvet megírta Erdélyrõl, erõvel azt a címet akarta neki adni: »A magyar Kongó«. Én beszéltem le róla, azon alaptételbõl indulva ki, hogy nagy igazságokat sohasem kell egyszerre kimondani.

De menjünk tovább. Szentgyörgyrõl van szó. Hát igen - Szentgyörgy a második fõvárosa Székely­országnak, azonban mégis oly szûk anyagi viszonyok közt él, mint egy huszadrangú magyar mezõvároska. Ha egy toronyórát akarnak csináltatni, évekkel elõre tervezgeti ki Császár Bálint, mint a szegény ember, ha tehenet készül venni: milyen lesz, tarka lesz, a szarva kajla lesz.

Pedig külsejére csinos város, nehány szép emeletes házzal. A vidéke pláne gyönyörû, míg ott közte csörög el a Debren patak, jobbról az Õrkõ mereng le, s onnan kezdõdik a gyönyörû fennsík, a »szép mezõ«, egy a havasoktól körülvett róna, melyen nyár közepén pajkos délibáb játszadozik. Ez az egyik tündér, a kedves, az enyelgõ. A másik tündér a gonoszabbik, a híres Nemere, amelyik hét bundán keresztül is kifújja az utasból a lelket, s felfordítja a székely fuvaros szekerét.

Ez a székelyek klasszikus földje, véres csatákról beszélõ vidék, hol ezer emlék hullámoztatja meg a szívet. Erdély szép történelme végigcsillámlik... Ott van Köröspatak, a régi harangjaival és a Kálnokyak kastélyával, emitt Uzon Béldi Pál házának romjaival, amott a havasnál Oltszem a festõi Mikó-kastéllyal, melynek homlokzatán oda van vésve a vers:

Zordon vadság végeztébe
A nyíltságnak kezdetébe
Övéinek emelte,
Barátságnak szentelte
Hidvégi gróf Mikó Miklós
Ezer nyolcszáz huszonhatban.

(Biz ez nem valami szellemes versezet. De a leutazott íróknak elég jó. Olyan »Útilapu«-féle nívón áll.)

A vendégek nagyobb része az elõpataki fürdõbe van elszállásolva. Hát ez a fürdõ is egy élõ szemrehányás - a magyaroknak, kik kimennek csavarogni mindenfelé, de a sajátjukat nem tudják megbecsülni.

Elõpatakot, mely Szentgyörgytõl egy órányira, a földvári vasútállomástól pedig alig másfél órányira fekszik, a múlt században kezdték kiépíteni, s utóbb oly lendületet vett, hogy ma már több mint száz villa van a kies völgyben, némelyik európai komforttal berendezve. De mire a villák megszaporodtak, a vendégek fogytak el. A becsületes oláh bojárok, akik hajdan nyaranta ellepték Elõpatakot, itt költvén aranyaikat, apródonkint észre tértek és otthon mosakodnak hazai fürdõikben, míg ellenben a magyarok apródonkint sem tértek észre, és még most is a külföldre járnak. Így hanyatlik és pusztul évrõl-évre a jobb sorsa érdemes Elõpatak.

S ez a szomorú hanyatlás mindenütt látszik a falvakban. Kidûlt-bedûlt úri kúriák búslakodnak a szegényes, de tiszta székely házikók között. Elhanyagolt úri parkok gyomja és tövise kiáltoz rád: »Itt baj van!«

S künn a mezõk is mintha ezt beszélnék. A sûrûn következõ határbarázdák olyanná teszik a székely mezõket, mintha egy csíkos nadrágszövet lenne. Csupa csík. A csíkok évrõl-évre sûrûbben jönnek. A népesség egyre több, a brázda is egyre több, de a föld nem több, csak annyi, s minden új osztálynál keskenyebbé válik, ami egyre-egyre jut. Néha olyan kis darab, hogy nem érdemes az ekét beleállítani.

A földet persze nem lehet kitágítani (pedig csak ez segítene gyökeresen a székelyeken), hanem a mezõgazdaságra mégis jó befolyással lehetne, ha minél elõbb keresztülvinnék a tagosítást.

Noha, mint minden újításnak, ennek is nagy ellensége a székely. Zöld Ferenc õ uram kegyelme nem átallotta elém állani a választás után:

- Már most csak egyet mondok instálom - így szólt -, de az aztán nagy szó lesz.

- Csak ki vele, Zöld Ferenc uram.

- Tessék megmondani odafönn a tekintetes Tisza Kálmány úrnak, hogy én mit üzentem.

- Ha valami okosat üzenne kegyelmed.

- Azt üzenem neki instálom, hogy eddig még minden jól van, ahogy van, és jól is lesz, úgy, ahogy lesz, de már azt az egyet meg ne tegye, hogy a matyikuszt ideállítsa a földjeinkre, mert embere vagyok a szavamnak, de belevágom a vasvillámat.

- Nem úgy van az, Zöld Ferenc uram - mondom neki. - Elhamarkodja kegyelmed a dolgot.

- Mármint én?

- Kegyelmed bizony. Mert azt olvastam a régi iratokban, hogy Mária Terézia alatt a székelyek nem akartak krumplit ültetni.

- Hát aztán?

- Hát aztán a királyné megharagudott emiatt és megparancsolta, hogy erõszakkal is rá kell a jóra a népet vinni. Huszonöt botot vágtak arra a székelyre, aki a krumpliültetést megtagadta.

Zöld Ferenc uram szörnyülködve csóválta a fejét.

- Erre természetesen nekifogtak a krumplitermesztésnek, és ma már igen sok krumplis földet láttam az ilyefalvi határban.

- Az ám.

- Pedig nincs is meg már a hajdú, aki a huszonöt botot kiszolgáltassa.

- Uhm, hum. Mond a képviselõ úr valamit.

- De nem úgy van az, Zöld Ferenc uram. Most már csak okoskodjunk tovább. Mit szólna ahhoz kegyelmed, ha most Tisza Kálmán egyszerre betiltaná a krumplitermesztést?

- No, azt szeretném én látni.

- De hát arról jót áll-e nekem kegyelmed, hogyha majd száz év múlva valaki ilyen apróra akarná széthasogatni a tagosított földjeiket, amilyenek most, nem akadna-e arra is egy Zöld Ferenc, aki közbekiáltson: »No, azt szeretném én látni«.

Zöld Ferenc megütõdék egy percre, de csak mégis azt nyögte ki végre nagy fejrázással:

- Nem lehet az. Lehetetlen az, hogy olyan Zöld Ferenc legyen valamikor.

- Gondolja meg jól.

- Meggondoltam, instálom. Csak tessék mégis megmondani a tekintetes Tisza Kálmány úrnak.

A ragaszkodás a régihez szép költõi jellemvonás a magyarban, de már nagyon sok kárát vallotta.

Jó, hogy a kultúregylet éppen azon a vidéken tartja ezidén a közgyûlését, ahol legégetõbb alakban jelentkeznek az erdélyi bajok. Egy kis megfigyeléssel és valamivel szélesebb látókörrel innen szabhatja meg mûködése irányát. Nem az oláhokat kell szorítani, hanem a magyarokat kell megtartani.

De a kultúregyletnek is ki kell még magát elõbb forrnia. Tisztába jönnie a célokkal és az eszközökkel.

És ez lassan és nehezen megy, mert ott is vannak Zöld Ferencnek.

AZ ALMA MATER

(Hiábavaló csevegés)

Ma nyílt meg az egyetemi tanév. Megélénkülnek a fõváros utcái nemsokára. Az alma mater gyermekei összejönnek anyai áldással, atyai tanácsokkal és flóresekkel s egy rózsás jövõnek a reményével.

Az anyai áldás sokat ér, és talán nem fogy el sohasem, az atyai tanácsok azonban hamar kiröpülnek az amice fejébõl, de azért mégis sokkal késõbben, mint a flóresek. Ami a legállandóbb az egyetemi kurzusban: az a remény, hogy a jogász olyan nagy semmi, amibõl minden lehet.

Nem is szándékozunk most mi belekötni sem az atyai tanácsokba, sem a flóresekbe (majd beleköt azokba az új »Központi«-nak a fizetõpincére), hanem megvalljuk õszintén a reményt, azt a bohókás atyai-anyai képzelõdéssel hízlalt reményt szeretnõk egy kicsit megcsappantani.

Mert nem úgy van ám az már, mint régen volt, mikor még az egyik kedélyes jogi professzor így szólította meg a tanítványokat:

- »Excellenciás, méltóságos, nagyságos és tekintetes uraim! Mert tibelõletek mindez lehet.«

Azelõtt jó gondos anya volt az »alma mater«. Aki õhozzá dörzsölõdött nehány éven át és testimoniumot kapott arról, hogy a kötényével volt valamikor betakarva, az »úr« lett ebben az országban. Legalábbis tekintetes úr.

De az alma mater gyermekei annyira felszaporodtak, hogy ma már az egykori professzor úr, ha még élne, bízvást kitoldhatná a titulust: »Kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes uraim, proletárok, koldusok, páriák, szerencsétlen flótások« stb. (Nem is merem folytatni, mi minden lehet a »haza virágjaiból«.)

Egyszóval meg kellene már egyszer értetni a magyar középosztállyal, ne nevelje mindenáron fiait az úgynevezett lateiner pályákra, melyeken már ma megdöbbentõ arányokban mutatkozik a túltömöttség.

A magyar embernek egyáltalán nincs érzéke a pályák becsének felösmerésében. Egy része a dzsentrinek belepenészedett abba a felfogásba, hogy az õ csemetéihez minden más foglalkozás méltatlan, csak a hivataloskodás bent a »vármegye urai« vagy az »állam szolgái« közt. Tertium non datur. És hogy csak egy könyv van a világon és az a »Corpus juris«. Minden más könyv adhat kenyeret, de kalácsot csak ez az egy. A módos dzsentri minden gyermekében fõispánt vél lappangani.

A szerényebb anyagi sorsú dzsentri már kezdi magát megadni annyiban, hogy egy kicsit körültekintget, vajon a megváltozott, ocsmány világban mégis melyik volna a legkevésbé bizonytalan pálya, de persze csak az úri pályák közt. Hátha mérnöknek adná a fiút vagy doktornak? Ezek már a modern apák, de ezek sem találják el soha a pályákat, rendesen elkésnek. Az én szülõvármegyémben például a velem egyivású fiúk, akkoriban folyván a határtagosítások, többnyire a mérnöki pályára léptek. S mi történt? Az, hogy mire kitanultak, már akkor az a pálya nem ért semmit. Ma már csupa végzett mérnökökbõl telnek ki nálunk odahaza a díjnokok.

Még jobban megtört a vagyontalan dzsentri, és ez a nagyobb rész: megtört, semmije sincs, de annyira mégse tört meg, hogy a külszínt feladja. Pedig ebben van a társadalomnak minden átka. Csak egyetlen jelszó kellene, hogy vérré váljék, s le volna gyõzve ennek a nemzetnek a legnagyobb ellensége.

»Le a külszínnel!«

De térjünk vissza a legszegényebb dzsentri osztályhoz. Nos igen, ezek már lemondtak arról, hogy a fiaikból »kastélyos« urak legyenek, nem ábrándoznak fiaik karrierjérõl és arról, hogy az elkopott címer új fényre derüljön, hogy a szaladó hétszilvafát a gyerekek megállítsák, de megnyugszik abban, hogy a fiai »írnokságokat« kapjanak, egész életükben küszködvén görnyedten a keserves kenyérért.

És ezeket hiába kapacitálja az ember:

- De kedves bátyám, hát nem jobbat tenne ezekkel a szegény gyerekekkel, ha mesterségre adná õket? Hiszen jobb pálya az. Az írnok a legutolsó ember a világon. Milyen gondolat írnokká nevelni a gyereket. Hisz az annyi, mintha szándékosan koldussá nevelne valakit. Írnokká lehet az ember leesõben, mert az egy szerencsétlenség, mintha a lába törik el valakinek, de hogy egy egészséges gyereknek maga az apja készakarva törje el a lábát, ez borzasztó lelketlenség.

- Hüm, hm - ümget ilyenkor a tönkrement bocskoros kedvetlenül.

- Ami pedig az iparost, a kézmûvest illeti, az, ha jól érti a mesterségét, úr a maga nemében. Az írnoknak még elõbb állást kell kapnia, protekciót keresnie, de a kézmûvesnek a két kezében van a protekciója, mindig magával hordja.

- Igaz, igaz, de mikor az írnok mégis az úrféléhez tartozik, szalonkabátban jár és nincs a famíliának szégyenére. A kézbesítõ tekintetes úrnak szólítja, sõt a levélcíme is az.

- Hanem azért, urambátyám, mégsem látott soha meggazdagodott írnokot, de meggazdagodott lakatost eleget.

- Igaz, igaz - ötöl-hatol az öreg -, magam is belátom, hogy így van, de nem lehet, nem tehetem, tetszik tudni, a világ miatt. A feleségem, az anyjuk talán meg is õrülne, ha bõrkötõbe látná a gyerekeit, s kiugrana dühében a bõrébõl, ha mesterember kérné meg a leányait.

Ez a felfogás meg van már csontosodva. S lesznek a fiúk írnokok, díjnokok, sikkasztók és váltóhamisítók, a leányok pedig tanítónõ diplomát szereznek, amellyel megszerzik a boldog­talanságot, és egész életükben elcsavaroghatnak egyik küszöbrõl a másikhoz, míg helyhez jutnak.

A legközelebbi napokban a magyar sajtó jól kimérgelõdte magát az orosz ukázon, mely a szegényebb sorsú emberek fiai elõtt elzárja a fõiskolák ajtaját: hogy micsoda gyalázatos intézkedés az a XIX-ik században?

Pedig talán nem is olyan egészen bolond ukáz az. A muszkának mindig volt magához való esze.

Csak a minap panaszkodott elõttem is egy miniszterünk, hogy amikor egy írnoki állomás megüresedik, százával lepik el a miniszteriumot a folyamodók, javarészben diplomás emberek. A hivatalokért folyamodó s elutasított kérvények száma évenkint ezerekre megy egy miniszteriumban.

Ezek mind az állam kenyerébõl akarnának enni.

- Boldog isten - sóhajtott fel az illetõ miniszter -, mekkorának kellene e kenyérnek lennie, hogy mindenkinek jusson.

Így áll a helyzet. Elég szomorú. S miután a kenyér nem igen lehet már nagyobb, szükség, hogy az éhesek száma fogyjon meg. Ide vág az orosz ukáz.

S ki tudja, ha így megy, nálunk is nem fog-e kelleni bedugni a tölcséreket, melyeken át a tudományokat eregetik a fiatal szittya koponyákba?

Azért hát, kedves urambátyáim és asszony nénéim, fogadjanak nekem szót, s ha már az öregebb gyereket fel is pakkolták vagy már le is helyezték az alma mater ölébe, ne sokat teketóriázzanak azzal a többi cseperedõvel - rá kell adni azt az ördögadta bõrkötõt. Nem hal bele abba a gyerek, hanem megél általa: mégpedig talán sokkal jobban, mint a bátyja.

Ami pedig azokat az úgynevezett »lélekemelõ példákat« illeti, hogy itt is, ott is egy-egy szegény ember gyereke nagyra vitte a lateiner pályán - pedig abban sem volt különb talentum stb. - az önöket éppen ne alterálja, mert az egészen a vakszerencse dolga.

Éppen most ül a nyakamon egy exképviselõ barátom, aki õszinte bonhomiával panaszolja:

- Jó program, rossz program, sok ész, kevés ész, mind bolondság, mind nem ér semmit. Nekem nagyon megtetszett Széll Kálmán idei programbeszéde, megtanultam és elmondtam otthon a kerületemben. Hát mi történt? Valóságos nevetség. Õ meglett, én pedig mebuktam vele. Pedig szórul szóra szakasztott az a program volt.

Hohó! Bocsánat, nyájas olvasó, hogy e komolyan kezdett cikkben úgyszólván akaratlanul a humor terére csavarodom...

Ámbár hiszen jeleztem kissé a címben, hogy »hiábavaló csevegés«.

Igenis az. Ösmerlek, kedves magyarom, és nem is merlek hibáztatni, mert mikor az én fiam felnõ, hát félek... mert hiszen végre is közületek való vagyok, félek, hogy én is odaviszem az agyontömött alma materhez.

Könnyû fecsegni, prédikálni, de hova vigyem egyebüvé?

MOSOLYGÓ EMLÉKKÖVEK

(A kisebbség és a többség. A vacsora és az uzsonna)

Valamelyik pécsi püspök csinálta meg azt a tréfát: egy máriás tallért hordott a zsebében azzal az eltökéléssel, hogy mindjárt odaadja a koldusnak, ha valahol olyan férfitársaságba vetõdik, ahol frivol dolgokat nem emlegetnek.

Az érdemes püspök örökké megtartotta a tallérját, vele is temették el.

Nem azért hozom ezt fel, mintha azt akarnám demonstrálni, hogy a többi püspököknél is vannak ilyen tallérok. Ámbár némelyiknek valamennyi tallérja ilyennek látszik.

De semmi közöm a püspökök tallérjához, csak a szituáció kedvéért említettem, mert nekem magamnak is lehetne egy ilyen örökké tartó tallérom, ha ahhoz kötném a tõle való elválást, hogy egy óráig kerüljek olyan politikusok közé, akik az öreg Deák Ferencet ne emlegetnék.

Éspedig nem a beszédjei azok, amik az õ alakját minduntalan életre hívják (azokat kevesen olvassák), se az alkotásai, a kiegyezés (annak nem sokan örülnek), hanem az ötletei, melyeket mindenki szeret. Még a Olayak szája is mosolyra szelídül azoktól.

Mindennap fölszínre csillan egyik-egyik az öregek emlékezõtehetségének homokjából. Hogy ült ott az öreg a folyosón, vagy a klubban akkor és akkor és mit mondott. Mítosz már ennek a fele. Az adomáknak is a fele bízvást succrescentia. A világba szétszaladt Deák-ötletek összeházasodtak más idegen emberek ötleteivel, s a Deák-cég alatt floreskálnak.

De azért a valódi szakértõ legott felösmeri a Deák igazi mondását a hamisítottól, s bizony halálos vétek, ha össze nem fogdossa a sok vándorló humort és bölcsességet.

Az öregúr szobra nemsokára készen lesz. Bizony gyenge monumentum; az egyedüli eszme benne, hogy háttal van fordulva a liberális klub felé.

De ha szobra se volna, mondásai, képei és hasonlatai örökké üdén tartanák emlékét.

Beszédjei csak amíg élt, addig védték a kiegyezést, politikai bonmot-jaival azonban, minõ a Madarásznak mondott argumentum az ágyúkról, Csengerynek a kamarilláról, melyek szájról-szájra mennek, unokáról-unokára szállnak, még a holta után is békíti a nemzetet a királlyal.

Ámbár hiszen ma már fölösleges munka. Ma már olyan nálunk õfelsége, hogyha titkos plebiszcitummal szavaztatnák meg a lakosságot, ki legyen a király, õ-e, vagy Kossuth Lajos - föltenném azt az egy tallért, amirõl a tárca elején szólottam egy rézkrajcár ellen, hogy õfelségének lenne majoritása.

De addig-addig fecsegek itt minden másról, hogy voltaképpen el is felejtettem a célomat: Deák egypár mondását följegyezni az életírója számára.

Egyrészt a közönség sem hallotta még, de másrészt ha a jövõ kor valamelyik Deák Farkasa rájok bukkan, az nagyon megörül nekik.

Hát miért ne okozzak a szegény jövendõ Deák Farkasnak egy kis örömet?

Élete utolsó éveiben történt, hogy már beleesett pártjába a szétzüllés férge; különbözõ alkatelemekre kezdtek szétbontódni, az elhúzó emberek napról-napra szaporodván.

Deákon meglátszott, bántja a közeledõ szomorú processzus. Hiába vigasztalta és nógatta egyik bizalmas barátja:

- Az onnan van, mert kevesebbet érintkezel az emberekkel, sohasem mondod, mit akarsz, hanem csak duzzogsz utólagosan.

- Nem érintkezem - morogta az öregúr -, mert rosszak az emberek. Akivel én szóba állok, arra én veszedelmet hozok, mert mindjárt azt hiszik róla, hogy abból õ valami nagy hasznot fog húzni és irígykednek rá.

Máskor Bónis Samu interpellálta meg:

- Mert nem tesz úgy, urambátyám, az elégedetlen, fészkelõdõ párttagokkal, mint tisza Kálmán tette Ugronékkal, kiket kiugrasztott a pártból?

Deák nagy, szapora füstöt eresztett a kabanoszából, s nyájasan, atyáskodón cirógatta meg Bónist:

- Nem úgy van az, fiam. Nem érted te azt, Samu. Mert lásd, ha a kisebbségbõl akármennyi ember megy is el, azért az még mindig megmarad kisebbségnek. Igaz-e, Samu? De ha a többségbõl el találnak maradni némelyek, az aztán nem mindig marad ám többség, Samu.

Erre természetesen megadta magát Samu.

Deákot késõbb elhagyta a pártja, de humora sohasem hagyta el, még úgyszólván a halálos ágyán sem.

Már akkor nagyon beteg volt, mikor a »Pesti Napló« a jubileumát tartotta, s õhozzá is egy küldöttség ment, mely a családias ünnepélyre meghívja.

- Elmennék - mondá az öregúr, karosszékében fekve begöngyölgetett lábakkal -, ha lehetne. Mindig szerettem a Naplót és Kemény Zsigát. Ej, az a Zsiga! Élhetne az még most is, ha a gyomra nem viszi a másvilágra. A nagyétûség volt a megölõ betûje. Egyszer eltiltották az orvosok a vacsorától. Éppen ebben az idõszakban vetõdöm hozzá egy estefelé valami ügyben. Hát amint benyitok, látom, hogy egy font rostélyos, egy óriási büfstök, egy halom szalámi, két lerágott sonkacsont van elõtte, s a farkas mohó éhségével falatozik.

»Mit csinálsz Zsiga? - förmedek rá.«

»Hát, barátom - szuszogta siránkozó hangon -, az orvosok eltiltottak a vacsorálástól, hát uzsonnálok.«

Ilyen pompás üde humora volt annak, akit hamrinc éven át a »haza bölcsének« neveztek.

Õ maga túlélte pártját, de a közösügyek szerencsésen túlélték õt magát, ötletei és velõs mondásai pedig túl fogják élni a közösügyeket is.

A LOJÁLIS SZÍNMŰ

(Rebellis tárca)

Megjelent és lapunkhoz beküldetett Jókai »Keresd a szíved« címû drámája; a kiadó Révai testvérek igen csinosan adták ki a négy felvonásos mûvet, melyet szerzõ »A kõszívû ember fiai« címû, az 1848-iki idõkbõl merített regényébõl dolgozott át, de amelyet a közönség most már nem fog a színpadon látni, mert noha Woraffka, Kropacsek, Tocsek és Mocsek stb. Bach-korszakbeli cenzorok nehéz örök álmukat pihenik már, az új idõk kitoltak egy másik cenzort, gróf Keglevich Istvánt, aki a darab elõadását, mint azt tegnapi tárcánkban már jelentettük, meg nem engedte. Éspedig miért nem?

Mert a darab a lojalitás ellen vét.

Mikor én (ti. én az irodalmi rovatvezetõ) ezt a dolgot reggel a »Pesti Hírlap«-ból megolvastam, elkezdtem a homlokomat, szemeimet dörzsölni, aztán kikiáltottam a szobalányra:

- Náni, hozzon be egy kancsó vizet és locsoljon meg, mert én álmodom.

- Dehogy álmodik a tekintetes úr; hisz olvas.

Hogyne álmodnám, hisz az csak teljes lehetetlenség, hogy a valóságban akadjon ember, aki Jókai Mórt nem találja elég lojálisnak.

És mégis úgy van.

Ez a kolosszális gondolat a Keglevich István ötleteinek raktárából került ki.

Elkezdtem kacagni. Majd újra megnéztem a »Pesti Hírlap«-ot, különösen az évszámot rajta. Hátha átaludtam, mint Ripp, vagy harminc esztendõt?...

Mert harminc esztendõ múlva már lehetséges, ha így haladunk, hogy Jókai nem lesz elég lojális, ha így marad.

De mégsem aludhattam át harminc esztendõt. Mert harminc esztendõt csak tán ki nem tölthetett Keglevich az intendánsi széken. Hiszen lefekvésemkor már harminc hetet sem adhattam volna neki józan ésszel.

Úgy van, 1887. év áll a lapon. Idõ tehát a jelenkor.

Nosza hamar beszólítom a legöregebb fiamat nagy fejcsóválások közt:

- Hozd ki csak gyerek a könyvtárból a Jókai új színmûvét, a »Keresd a szíved«-et. Hadd lássam, mit ír az öreg lázadó.

Nekiestem nagy mohósággal és elolvastam egy huzomra. Érdekes dolog. Nem akarok Gyulai Pállal veszekedni, hát nem állítom, hogy mint színmû valami remek lenne, de több ötlet, több poézis, több szépség van benne, mint ötven más színdarabban. Biz ebbe nagy gyönyörûsége lett volna a közönségnek. Sok szín, sok tarkaság, hatásos, sõt megrázó jelenetek egész sora. Teringette, hogy tudnak ezek az emberek szeretni, lelkesedni. Ejnye, de sok rendkívüli kitûnõ perszóna jött itt össze!

De nini... öntudatlanul magával ragadott az édes meseszövevény, észre sem vettem útközben, hol van hát az a rebellisség.

Újra elölrõl kezdtem olvasni, már akkor csász. kir. szemekkel, s végre megtaláltam a második felvonásban a corpus delictit.

- Ide zsandárok! Megvan! Megfogtam. Ez az öregasszony csinálta a botrányt. Hapták! Szuronyt szegezz! Fogjátok meg!

Ez az öregasszony Baranghyné, a színmû egyik hõsének, Baranghy Richárdnak az édesanyja, aki Richárdot a császári királyi kapitányt (kit nyilván a Lenkey-reminiszcenciák hatása alatt rajzolt Jókai) igyekszik a fölkelõ magyarokhoz elcsábítani.

Baranghyné megjelenik a császári táborban, s ilyenformán szurkálja Keglevichet, akarom mondani kapacitálja Richárdot:

BARANGHYNÉ

Lélekcserélõ idõk járnak, fiam! Mindnyájan más emberek lettünk. Még a kõnek is szíve van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, aki fegyvert hord, ne legyen. Hisz az örök anya, a haza néma, nem kiálthat: fiam segíts! De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselõnek van egy édesanyja otthon, és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek. Mi kiáltottunk. És a fiak meghallották szavunkat. - Csak te, csak te egyedül nem hallottál meg minket.

RICHARD

Hallgatlak, anyám.

BARANGHYNÉ

Nézd. Itt van egy fiatal leány: gyermek még. Ez meghallja, midõn titkosan elbeszélnek egy pokoli tervet, hogyan veszítsék el kedvesét. Akár tesz, akár nem tesz. Már ki van adva a parancs, hogy elfogják, ha mozdul, és töltve van ellene az orgyilkos fegyvere, ha helyt marad. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet, bort iszik, ittasságot színlel s amint magára hagyják, nekifut a sötét éjszakának, hgoy felkeresse kedvesének anyját; annak lábaihoz veti magát s így szól: asszony! Fiadat meg akarják ölni! Rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel. Válassz számára szebb halált.

RICHARD

Óh, Edith!

BARANGHYNÉ

Én választottam, fiam. - Van még mezõ, hol az ilyen fiak, ha feláldozták magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könnyeket.

RICHARD

Mit tegyek?

BARANGHYNÉ

Tanuld meg közkatonáidtól. A teáltalad kiadott jelszón kívül egy másik is van: »Nyergelj, indulj.«

RICHARD

Én hûtlen legyek zászlómhoz, mely alá esküdtem? Ki soha egy bajtársnak adott szavamat meg nem szegtem, most törjem meg a hûséget, mellyel a kisálynak tartozom; ki rendjelét mellemre tûzte.

BARANGHYNÉ

Nagy fájdalom, hogy a hûség kétfelé szakadt; de a címeres rész a hazáé maradt. A haza parancsol.

RICHARD

Nem értem én azt! Mit tudom én, miért keltek fel otthon. »Alkotmány, szabadság« nevek, amiknek viselõjét nem ismerem. Mi ösztönzi a békés polgárnépet, hogy fegyvert fogjon? Nem tudom, nekem az olyan magas tudomány, amit nem érek el. Lehet, hogy õk jobban tudják. Lehet, hogy szent hitük, meggyõzõdésük, ami harcba vezeti õket. Elhiszem. De hát harcoljanak az igazságuk mellett fegyverrel emberül. Vágjanak bennünket karddal, vagy kaszával, ami kezükbe akad; de ne tántorítsák meg a hûséget közöttünk. Én nem értek az államtudományhoz. De egyet tudok, azt, hogy a katonai eskü, hûség, parola szentsége a fundamentuma minden országnak. Ha azt megtörjük, minden utána dûl.

BARANGHYNÉ

Elhiheted fiam, hogy amiért annyi százezer szívet meglepett az a láz, melynek gyógyszere »vér«, az nem hiú ábránd. Bátyád, Ödön, egyik vezéralakja táborunknak. Pedig neki ifjú nõje van; két szép gyermeke: az egyik most kezd gagyogni. És õ elhagyta õket; s ment oda, ahol nem egy alakban vár rá a halál.

RICHARD

Õ nagyeszû, magas szellemû férfi. Õ tudja, mit cselekszik. Nekem nem jutott az eszébõl. Én csak egyszerû katona vagyok.

BARANGHYNÉ

Ha mint ellenség jösz hazádba, bátyádat ott fogod találni talán az elsõ ütközetben, veled szemtõl szembe.

RICHARD

Azt megteszem, hogy honfitársamnak sebeket nem osztok; de ami sebet õk fognak nekem adni, azt fogadom hallgatag.

BARANGHYNÉ

Ez utolsó szavad?

RICHARD

Nem tudok mást mondani. A hûség ösztön, nem kényszer. Amit királyom, vezérem iránt érzek, olyan, mint az az érzés, ami apámhoz kötött; aki ha parancsolt: nem bíráltam, engedelmeskedtem; ha megfenyített: nem panaszkodtam, elviseltem. Nem tehetek másként.

BARANGHYNÉ

Akkor minket egy világ fog egymástól elválasztani. A te világod boldogabb lesz, mint a mienk. Te ott szeretsz, ahol boldogságot, hírt, nevet ígérnek. Az, amit nekünk ígér a sors, az mind sötét és keserû. Nem kényszerítelek, hogy vedd ki belõle a részed. Ahogy te a magasba emelkedni fogsz, úgy süllyedünk mi a mélységbe le. Hûségednek fényes jutalma meglesz. Hogy minket, hazádat, bátyádat, engemet hogyan temet el a balvégzet, azzal ne fájdítsd meg a szíved. De egyet mégis ígérj meg, fiam. Bátyád, Ödön mindent kockára tett: életét, vagyonát. Ha elbukunk, az az egy vígasztal, hogy a Baranghy-címert, melyet mi porba ejtünk, te újra felemeled s az õsi birtokot hûségedért mind magad elnyered.

RICHARD (Zavarodottan)

Anyám!

BARANGHYNÉ

Majd akkor, édes jó fiam, midõn hatalmas úr lészesz, midõn boldogságod fényében úszni fogsz; emlékezzél ez órára: anyád könyörgõ szavára! Fiam! Bátyád ártatlan két kis gyermekét koldulni ne engedd!

RICHARD (Arcára teszi kezét, egy zokogó hangot fojt el.)

Gyõztél, anyám! Eltaláltad az egyetlen fájó részt szívemben. Hogy én tegyem koldussá bátyám két gyermekét! Nem, arra nem gondoltam én soha: hogy a hûségnek még jutalma is van: - és ilyen jutalma! Törjön hát össze régi jellemem. Váljak hát porrá s te, aki szültél, alkoss belõlem új embert megint; aki a múlt órára nem emlékszik. Eskü, kézcsapás, becsületszó legyen füst és pára, forogjanak a csillagok visszafelé: s Baranghy Richard akkor hordozza a fejét legmagasabban, amikor legjobban szidalmazzák! Pál! Add ki a jelszót: »Nyergelj, indulj.«

Ebbõl a mutatványból kilátszik, hogy voltaképpen maga Richárd is egy minta lojális ember volt, aki bátran lehetne ma belsõ titkos tanácsos, a nyilatkozatai nyomán. A grófné, az igaz, »rosszra« csábítja a gyereket a dienst-reglement ellen - de ilyen »rossz« asszonyok csakugyan voltak.

Én nem hiszem, hogy abból valami nagy veszedelem származott volna a Monarchiára, ha ezt Felekyné elszavalja. Nem olyan veszedelmes már Felekyné.

Ami pedig Jókait illeti, hogyan csináljon õ háborút a színpadon, ha az ellenséget nem szabad akként rajzolnia, hogy az a másik félre haragudjék?

Mindezekre a kérdésekre feleljen meg Keglevich István, aki teljesen nevetségessé tette magát ezzel az intézkedésével.

Mert ha az idézett jelenet miatt (mely a legrebellisebb) tagadta meg a darab elõadását, akkor abban roppant komikum van.

De ha nem politikai vonatkozásai miatt vette le a mûsorról, hanem azért, mert talán gyenge darabnak tartja, abban meg aztán kolosszális komikum van.

Bátran nyugodt lehetett volna a tisztelt intendáns úr.

Ha Jókai akár politikai tapintatlanságot követ el, akár rossz darabot ír, megvan még õ akkora nagy ember, hogy a hiba súlya egészen ráessék. Higgye meg, senki sem fogna így szólani:

- Hogyan engedhette a nagy tapintatú Keglevich István, hogy ez a lázító darab elõadassék?

Sem azt nem mondaná senki, ha a darab nagyon gyenge lenne:

- Hogy adathatta elõ Keglevich, a kitûnõ mûértõ, ezt a fércmunkát?

Hanem így szólanának az elsõ esetre:

- Jókai kezd fordulni hozzánk.

Vagy szidnák a második esetben:

- Ejnye, de gyenge dolgot írt ez a mi Jókaink.

És Keglevich neve szóba sem jönne. Biztosítom. Nem együtt emlegeti ezt a két nevet a magyar nemzet.

A KÉT BRONZEMBER

Tegnapelõtt virradóra a közös ügyeknek valami ellensége, mint a lapokban olvashattuk, meglopta az öreg Deák Ferencet: levévén róla a lepedõt, amelybe betakarva kellett várakoznia a nagy hazafinak, míg az ünnepélyes napon õfelsége int a kezével, s lehull róla a burok.

Az öregúr szétnézett, amint a lepedõ lehullt róla.

Szent Isten, hol vagyok? Köröskörül éj volt, nem látott semmit. Az égen barna felhõk úsztak, a friss hajnali szél kötekedve süvített, s csapkodta fényes bronz arcát.

Egypár elkésett mulató bandukolt hazafelé. Az egyiket felösmerni vélte. Nini, ez alighanem az Aldzsi. Már hol volt megint az az Aldzsi?

A tolvaj ezalatt lélekszakadva futott a lepedõvel.

Ej, ej, mormogta magában az öregúr. Az a Thaisz Lexi még most is olyan gondatlan ember. El hgyta lopatni a hüvelyemet. Pedig mennyit tettem érte...

Lassankint pirkadni kezdett. Az ég fölvette keleti szélein a frissen fejt tej üde színét. Az öregúr megint szétnézett.

Aha! Hiszen én voltaképpen a Lánchíd terén vagyok. Mennydörgettét! Hisz ez itt a saját klubom a hátam mögött. Ez meg ott az Akadémia. Jó reggelt, jó reggelt, kedves gróf!

Az öregúr észrevette Széchenyi Istvánt, aki üdvözletet integetett neki a kezében levõ irattekerccsel.

- Jó reggelt, szomszéd. Hát ön már itt van. No, hála istennek. Legalább nem leszek többé egyedül.

- Miféle tekercs az a gróf kezében?

- Ez az az adománylevél akar lenni, amelyben az Akadémiára ajánltam fel azt a bizonyos hatvanezer forintot.

- Miért van ön háttal fordulva az Akadémiának?

- Alkalmasint azért tétettek ide úgy az akadémikusok, hogy ne lássan õket, mit csinálnak. De ön is, kedves Deák, háttal van a klubnak.

- Alkalmasint én is azért. Pedig szeretnék oda benézni estelenkint, mit csinálnak a képviselõ urak.

- Higgye meg, nem látna sokat. Legfeljebb a Nedeczky Pista piké játékát.

- És mégis, tudja mit csináljunk, kedves gróf? Most már ketten vagyunk, segíthetünk egymáson. Ön vigyázzon a Klubra, én meg az Akadémiára fogok ügyelni. Aztán éjjelenkint, mikor mindenki alszik, mikor mély csönd van, elbeszéljük egymásnak a tapasztalatainkat.

- Csakhogy az a dolog bibéje, hogy itt soha sincs csöndesség. Az imént is egy csomó uracs zavargott itt az utcán. S mikor a rendõr kérdõre vonta õket, azt mondták, hogy »coki rendõr, mi kaszinótagok vagyunk«. S a rendõr elsompolygott. Saperbleu! Hát azért kellett nekem alapítanom a kaszinót?

- De hisz ön bármely irányba tekint, egyformán büszke lehet. Akinek sok mûve van, nem baj, ha egyik-másik nem sikerült is. Ím itt a Lánchíd.

- Hagyja el, kérem, domine spectabilis. Abból is kevés az örömöm. Így éjjelenként gyakran látom, amint jó magyarjaink leugrálnak az oszlopokról a víz mélyébe egy-egy velõthasító sikollyal. Sok itt a szegény ember, spektabilis. Unom már az egészet.

Deák: Hogyan, ön unalmasnak találja ezt a szoborállapotot. Ez nem bíztató rám, kezdõre nézve.

Széchenyi: Végtelenül. Önnek még könnyû, mert ön legalább ül, de nekem itt kell állnom. Mégpedig szégyenszemre. Valahány idegen idejõ és reámnéz, mind csak azt mondja: »Micsoda ízléstelen bronzember ez«. Csak már megszabadulnék.

Deák: Tehát ön nem tart az örökkévalóságtól?

Széchenyi: Biztos vagyok benne, hogy el fogok innen menni.

Deák: Mikor?

Széchenyi: Mihelyt csak egyetlenegy ízléses szobrot látnak a pestiek, tudom mindjárt megutálnak. Megvallom, bíztam önben, mikor hallottam, hogy idehozzák. Azt hittem, olyan rosszul fogom magamat kivenni önnel szemben, hogy rögtön eltávolítanak. De fájdalom, csalódtam. Ön is rosszul néz ki, kollega. Összeillünk. Apropó! Miféle környezetben van ön? Mert én alám valami unalmas mitológiai alakokat ültettek, akik bárgyú képpel bámészkodnak nappal a világba, s éjjel irtóztató hortyogást visznek végbe. Nem látták ezek soha az Olimposzt.

Deák: Nekem négy személybõl áll a kíséretem. Csupa asszonyok. Az egyik a vén »Iustitia«, Fabinynak a napa.

Széchenyi: Csevegjünk egy kicsit róla. Hogy néz ki? Jó karban van?

Deák: Nem nagyon vaskos, mert a legvaskosabb a »Kiegyezés asszonyság«. Ez a szipirtyó éppen 23 métermázsát nyom. A legsoványabb a »Hazaszeretet kisasszony«, ez csak 16 mázsás. Szegény kis hektikus. Rossz bõrben van.

Széchenyi: Sapristi, nem hittem volna, hogy az ön hölgyei ilyen súlyosak. 23 mázsa a Kiegyezés? Derék teher! De beszéljünk az asszonyokról. Találja ki, mirõl gondolkozom most?

Deák: Nem is képzelem, gróf úr.

Széchenyi: Az jár eszemben, hogy vajon kire várjunk mi ezután, ha már itt kell ácsorognunk, ki lesz majd a harmadik kollega.

Deák: Alkalmasint Kossuth Lajos vagy valami poéta.

Széchenyi: Kossuthot nem gondolnám, még kevésbé valami poétát. Isten ments attól, hogy itt szavaljon örökkön örökké. Mindent, csak poétát és Zichy Jenõt ne. De én Andrássy Gyulát gondolom.

Deák: No, az nem is lenne rossz. Elég mulatságos ember.

Széchenyi (mosolyogva): Mit gondol, kedves Deák, az õ szobra alatt ki fog guggolni?

Deák: Dóczy?

Széchenyi: Dehogy. A deficit. (Fölkacag). Teringette, hány mázsa lesz az! Mit gondol, kedves Deák?

Deák: Ne nevessen, kérem, olyan hangosan a gróf, ne gúnyolja a deficitet olyan nagyon, mert itt hallgatódzik alattam az édesmamája, a »Kiegyezés«. Ne szomorítsuk az anyai szívet, hogy olyan monstrum gyereke van.

HERMAN OTTÓ ÉS A VASÚTI BAKTEROK

A kiérdemesült néptribun és jeles tudós az õ emlékezetes bukása után ismét a tudományhoz fordult.

A nagy természet, melyet búvárol, méltóbb is az õ érdeklõdésére, mint a fölséges nép. A természet hû és változatlan, minden évben egyformán öltözködik, egyformán vetkõzõdik, ugyanúgy virul, hervad, érez és gondolkozik, mint az elõzõ évben s az elõzõ országgyûlési ciklusok alatt; ellenben a tisztelt választóközönség ingatag, köpönyegforgató s minden évben jobban szereti a potyát, mint az elõzõ országgyûlési ciklusok alatt.

Mily szeszélyes a sors. Egész addig, amíg a népszerûtlen pókokról, az állatvilág e zsarnokairól írt könyveket, igaz, hogy megvolt a »pókász« cím is, de megvolt a szegedi mandátum is. S íme, hogy a demokrata halakhoz fordult, elhagyták a választói. Pedig a hal mint kiválóan szegedi termék, alkalmasabb volt arra, hogy népszerûségét emelje a cívisek elõtt, mint a pók, mely csak abban a színdarabban nyer szegedi polgárjogot, melynek címe: A szegedi menyecske és a pók. (Nem ismervén a darabot, magam is kíváncsi vagyok arra, miképp idézett elõ a szerzõ drámai jeleneteket a menyecske és a pók között.)

A volt képviselõ úr legutóbb éppen Felsõ-Magyarországot járta be, hogy új halászati mûve számára adatokat gyûjtsön.

A csörgõ kék színû patakok a habjaikban úszó virgonc pisztrángokkal, az acélos nyugodt vizû tavak az iszapot túró ezüsthasú pontyokkal, márnákkal, a zuhatagok víg csík- és angolna-faunáikkal, a szomorgó nyírek, a pirosas hársak, az ünnepélyes fenyük, - mindez igen alkalmas környezet arra, hogy feledtesse a bukást.

Feledni jó! Kivált a kibukott képviselõknek, mert íme itthon õróluk is megfeledkezett már a hálátlan világ. A vak csillag, ez a vén föld nyugodtan tovább forog keserû levében, mintha mi sem történt volna a kimaradt képviselõkkel, az elröppent mandátummal, meg a szegény hazával.

Csak a Hanglban merül fel néha hazajáró lélekként egy-egy megbukott képviselõ emléke, s a pártklubokban bukkan föl néhány igen búskomor s többnyire megriadt alak, aki a dupla kerületekre vadászik. (Drága vadak azok az idén!)

Feledni jó! Azt tartotta Szeged volt érdemes képviselõje is, mikor fönn járt a fenyvesek közt. De neki nem lehetett feledni. Nem azért, mintha az õ sebe mélyebb lenne a többi százhatvanénál, hanem egyszerûen azért, mert akármerre járt, akár a legvadonabb vidéken, akár csupa sült tót közt, mindenütt ráakadt az õ szegedi polgártársaira, akik õt megbuktatták.

Ezek az õ szeretett (no nem tudom bizonyosan, »szeretett«-e?) polgártársai - a vaspályák bakterei voltak.

A dolog megértésére tudni kell, hogy Szegeden mintegy háromszáz vasúti munkást és alkalmazottat bevettek a választók közé, lefizettetvén velük egy évre a kívánt adót. Ezzel az egyszerû eszközzel, melybe még bele se lehet kötni, meg lehetett törni az õs szélsõbali kerületet. A vasutasok idõközben a pályák irányában széthulladoztak (minek Szegedre annyi vasúti õr!), s csak a választásra vitték õket vissza.

Ezért bukkant folyton a derék Herman Ottó a vasutak mentén az õ szeretett polgártársaira. De ha már rájuk bukkant, hát meg is bosszulta magát rajtuk.

Mikor Znióváralján járt, hogy megtekintse az ottani pisztrángtenyészetet, tisztelõi, akik körülvették, azt mondták neki:

- Nem csoda ám, ha az úr megbukott Szegeden.

- Miért?

- Mert még a mi állomásunk bakterját is elvitték az úr ellen szavazni, pedig mennyire van Znióváralja Szegedtõl!

Herman Ottónak nagy kedve kerekedet meglátogatni a polgártársat.

- Hm, merre van az a bakter? Meglátogatjuk.

Úgy is lett. A szegény bakter ijedtében majd lenyelte a bécsi bicskát, amivel szalonnázott, mikor mint valami kísértet, szobájába látta lépni a Herman Ottó urat.

- Adj’ isten Gubacs Pál uram! - köszönté a belépõ a baktert. - Régen vágytam látni egy önzetlen kormánypárti embert, hát eljöttem megnézni magát.

- Mármint engemet? - nyögé a bakter.

- Magát, Gubacs Pál barátom. Mert hiába, meg kell adni, szép az, ha a szegény ember annyi áldozatot hoz az elveinek, hogy Znióváraljáról Szegedre utazik polgári jogait érvényesíteni.

- Iszen kérem alássan - szólt a bakter mentegetõzõn -, tetszik tudni, már csak kimondom, hogy meg ne haragudjon, nem az én költségemen utaztam.

- Nem-e? Ej, ej Gubacs Pál, Gubacs Pál! Hát talán maga nem is kormánypárti érzelmû ember?

- Nem én. Sohase is volt semmiféle fajtám az.

- Hm. Hát ilyen hazafi maga, Gubacs Pál barátom? Balpárti és mégis a jobbpártra szavazott!

- Muszájból mentem, kérem alássan, nem az én akaratomból - mosogatá magát szorongva a szegény bakter, aki azt hitte, hogy már elvonult a vihar az érzelmei beismerésével.

Herman Ottó azonban nem hagyta az áldozatát.

- Muszájból? Hát aztán tudja-e maga, Gubacs Pál barátom, ki az a Kossuth Lajos?

- Hogyne tudnám, kérem alássan. Ott van az arcképe a falon. Tessék csak megnézni.

- Szép, szép, Gubacs Pál uram - folytatá kérlelhetetlenül a vallatást Herman Ottó. - Ha azt tudja, ki volt Kossuth Lajos, talán azt is tudja, mit tett õ a népért?

- Igenis, könyörgöm, azt is tudom. Még az apám mesélte.

- Hát azt mondta-e az apja, hogy ha Kossuth Lajos föl nem szabadítja a népet, hát akkor magát most akármelyik nemes úr lehúzathatná a deresre és huszonötöt hegedültethetne a másik felére?

- Azt is beszélte az öreg - mormogá a szegény ember, nem tudva, mi sül ki a dologból.

- Meg hogyha Kossuth Lajos föl nem szabadítja a népet, akkor maga sose kapott volna szavazati jogot.

- Igenis, úgy igaz.

- No már msot Gubacs Pál, magának rettentõ nagy szerencséje van, hogy Kossuth Lajos nem tudta, hogy maga muszályból fog szavazni.

- Miért, instálom?

- Mert akkor úgy szerkesztette volna a törvényt: és az egész nép fölvétetik az alkotmány sáncai közé - kivéve Gubacs Pált.

A szegény bakter amúgy is meg volt rökönyödve a rettentõ ember alkotmányos ekzámentjétõl, még csak az kellett neki, hogy Kossuth Lajost is ellene ingereljék. Fogadkozott, hogy õt ugyan többet rá nem szavaztatják a kormánypártra, csak most az egyszer nézze el a nagyságos úr a hibáját.

S másnapra az egész vonalon el volt terjedve a vasutasok közt az a rémhír, hogy jön Herman Ottó, jaj azoknak, akik ellene szavaztak.

Az érdemes tudós már visszaérkezett a napokban a fõvárosba.

- Fogtál-e sok pisztrángot? - kérdezgették az ismerõsei.

- Fogtam, de még több baktert.

- Micsodát?

- Vasúti baktert, aki ellenem szavazott. Az én egész alföldi ellenpártomat megtaláltam a tótok közt. Egy vigasztaló mégis van benne.

- Micsoda?

- Mégiscsak jobb tudni, hogy nem a szegedi halászok buktattak meg engem, hanem a vasúti bakterok.

A KRAKKÓI ÚTRA

(Gyerektörténet)

Éppen a héten fordult meg a lapokban elmésségnek, hogy valakitõl azt kérdezték: »Tudna-e olyan szépen írni, mint Jókai?« - mire így felelt volna az illetõ: »Tudok biz én még szebben is, csak akadjon, aki diktálja.«

Hát én találtam ilyen diktáló zseniket. A gyermekek azok. Csak aztán akadjon, aki tud diktandó írni.

Igazán mondom ezt a gyermekekrõl. Nagyobbak a költõknél. Üdébb, ragyogóbb a fantáziájuk, kedvesebbek az ötleteik. A költõk gondolatai bármilyen szûzek legyenek, mégis meg vannak már hempergetve a földön, de a gyerekek a magukéit egyenest az égbõl hozzák.

Innen is van, hogy míg a gazdaságnál csak tizenötéves korában kezd a gyerek segíteni, a csizmadiaság és lakatosságnál is legfeljebb tíz éves korában, akkor is a lábszíj és a fülhúzogatás ádáz nyomása alatt, addig az írómesterember már a hároméves gyereket is befoghatja, hogy a pegázusnak abrakot adjon.

Lakik a mellettünk levõ udvari lakásban egy nagy szakállú bácsi, aki foglalkozására nézve francia nyelvmester, de az üres óráiban lengyel mártír, s mikor más idevaló ember úgy vasárnap délután egy-két víg órát csinál magának, borozgatás mellett szidván a kormányt és a közös ügyeket, õ söröcskét iszik és hazafias lengyel dalokat énekel olyan szomorúan, érzékenyen, hogy néha zokogásba tör ki, s könnyei végigperegnek deres mikulási szakállán.

A kis Lacika is mulat ilyenkor: két nádszéket fog be az ambituson, s lógatván a madzag-gyeplõt, utazik a »cocókon« városról-városra, most a nagymamához Mohorára, majd a király bácsihoz Bécsbe, hogy az eltört fejû katonájáért adjon egy egészségeset, de akármilyen messze földre ért is, azért a vajas kenyér-osztogatásnál mégis itthon terem, s mialatt a kenyeret majszolja nagy megelégedésében, nem szívelhetvén a búsuló embert, odaáll a nyelvmester kinyitott ablaka elé és megkérdi:

- Ki verte meg, bácsi?

- Senki, fiacskám.

- Minek bõg hát, bácsi?

- Nem bõgés az, te kis golyhócska, dal az.

A gyermek a fejét rázza:

- Hogy lehetne az dal, mikor németül van.

- Lengyelül van az, édeském.

- Mi az a lengyel? - kíváncsiskodik a fiú.

- Az egy nép, sok, sok ember együtt.

- Azokról van az az ének?

- A szabadságról és õróluk.

Lacika gondolkodva ráncolja össze homlokát, melyre kuszán omlanak szõke fürtjei.

- Mi az a szabadság, bácsi?

Az öreg nyelvmester zavartan keresi egy percig a szavakat.

- Hej, ha én azt meg tudnám mondani! Ej, ha te azt meg tudnád érteni... A szabadság, látod, valami nagyon szép, nagyon drága és kedves, amit a világon a legjobban szeretünk. A lengyelek elvesztették és most keresik... keresik...

A gyermek közbevágott:

- Aha, tudom már bácsi, az az õ édes mamájuk.

Ördög adta kölyke! Hát honnan szedi ez az ilyen veszélyes ideákat hároméves korában? Az egész ambitus elérzékenyült és elhatározta, hogy a kis Laciból nagy hazafi lészen, és hogy õ fogja felülmúlni Madarász Józsefet, ha az isten megélteti.

A KIRÁLY ÉS A KÜLDÖTTSÉGEK

Minden királyjárás után marad egy csomó bonmot. Vagy a király kérdéseibõl vagy a megszólítottak feleleteibõl. Egyszóval ott, ahol a történelmet csinálják, mindig sok böngésznivalót talál Jocus és Momus is. A mostani kolozsvári útról is maradt ilyen. Õfelsége azt kérdezte egy országos képviselõtõl a kolozsvári templom megtekintésénél:

- Milyen régi ez a templom?

A képviselõ zavarba jött.

- Körülbelül felség, azazhogy...

S ezzel con amore odafordult hátrább álló képviselõtársaihoz, megszólítván közülök az egyiket:

- Gyula te, mikor is építették ezt a templomot?

A megszólított Gyula természetesen sietett elmenekülni az alkalmatlan és õfelsége jelenlétében szokatlan kérdezõsködés elõl.

Még érdekesebb eset a másik.

Udvarhely megye küldöttsége közt õfelségének be lett mutatva Ugron Gábor országos képviselõ is, mire nyájasan kérdé a király, elõször látván maga elõtt a szélsõbal daliás fiatal vezérét:

- Ön most elõször van megválasztva?

Ez annál is inkább feltûnt, mert õfelsége talán egész birodalmában a legjobb emlékezõtehetségû ember, aki a közélet kevésbé jelentékeny faktorait is jól ismeri. Sokan hiszik, hogy a király e kérdéssel Ugron Gábor addigi tartózkodását az udvartól akarta finom alakban felpanaszolni.

A KEDÉLYES DEÁK

A múltkor találkozom a redakciónkban Eötvös Károllyal:

- Mit írsz?

- Az utolsó »Deák-anekdotá«-t írom.

- Lehetetlen az. Esküdj meg.

- Szavamra mondom, hogy a legislegutolsó. Többet már nem tudok. Több már az öreggel nem történt.

Szinte megkönnyebbültem, hogy immár örökre megszüntek a Deák-adomák. Békén alhatik miattuk az öregúr.

S mikor rá egy napra leleplezték a Deák-szobrot, azzal a hittel mentem el onnan, hogy ez volt az utolsó csúfság, ami a »haza bölcsé«-t érte.

S íme nem az volt az utolsó.

Ma egy költemény került a redakciónkba. Deák utolsó anekdotája után a Deák elsõ költeménye, mely valaha megjelent.

Deák és költemény! Nemde furcsán hangzik egy kicsit? Képzeljék el önök Deákot zongorázni vagy danolni. Mily csapongó fantázia. Önkéntelenül mosolyra ferdül az ember ajka.

Hát még Deákot verselve képzelni! No, az már merõ lehetetlenség.

És mégis igaz. Itt van az öregúr szép fonott betûivel leírva, s a borítékon, melyben a már kissé gyûrött kéziratot õrizték, rajta áll gyöngéd nõírással: »Deák bácsi költeménye«.

Deák tudvalevõleg szerette a költeményeket olvasni, de mikor egy ízben azt kérdezték tõle, miért olvas el minden verset, nem éppen úgy felelt, mint azt a poéták elvárnák:

- Azért olvasok el minden verset, mert azt gondolom egy-egy nevet látva nyolc vagy tíz sor alatt, hogy mégiscsak valaminek kell ott lennie. És még eddig sohasem bírtam rájönni, mi az, mit olyannyira õriz az illetõ lelakatolva magáénak a nevével.

De hogy Deák valaha maga is »elkövette« volna ezt a gyengeséget, az csak most sül ki.

Igaz, hogy õ nem a saját nevét írta a vers alá, de a Nedeczky Jenõét, akivel kedélyeskedni akart. A nagy ember ugyanis Pakson a rokonainál idõzött, s Nedeczky Jenõ fiatal tanuló, aki a Szentes intézetébe volt menendõ, egyik kis húgának tette a szépet, és szerelménél hihetõleg a vakáción át csak az étvágya volt nagyobb.

Az öregúr egy délelõtt szobájába vonult, s megkalapálta a következõ klapanciákat a Jenõ gyerek nevében és ebéd elõtt a kis húga tányérja alá tette.

Képzelem, volt nagy derültség, irulás-pirulás mikor a verset megtalálta a kiskisasszony, s hangosan felolvasták az asztalnál a következõkben:

Isten veled Angyal, én Szenteshez megyek
Csak Te el ne felejts, ott is híved leszek.
Majd ha ebéd után üres gyomrom korog
Szívemben egyedül a Te képed forog,
Eszembe jut a sok ízes paksi ebéd
S visszarepül szívem sóvárgása feléd
A sótlan leves Szentes asztalánál
Mely rosszabb a paksi konyha moslékjánál
Gyomromban oly érzést fog gyakran okozni,
Mely szívem érzelmét fel fogja fokozni.
S ilyenkor egyedül utánad sóhajtok,
Szentes uram intő szavára nem hajtok.
Isten hozzád! Tarts meg emlékezetedbe
Minden jó ebédnél én jussak eszedbe
Kivált ha pillantsz rántott birkafőre
Gondolj szeretettel a szegény Jenőre.
N. Jenő

PÁRIS ALMÁJA

(Roszner Ervin báró könyvérõl)

Sehol sem oly szerencsétlen a tudós, mint nálunk magyaroknál. Mert itt kinevetik a tudatlant is, aki kevesebbet tud, mint kell, de még jobban kicsúfolják a tudóst, aki többet tud, mint kell. A könyveken hízott elme olyan kevésbe vétetik, mint az arzenikummal hízlalt lúd. Annak azt mondják, nem elég ízletes a húsa. Itt azt kívánják az embertõl, hogy legyen esze és tudjon is mindent, de mint a boron kellemetlen a hordószag, ne érezõdjék tudásán a könyvszag. Egyszóval ebben az országban, ahol többet is lehet valakinek tudni, mint amennyit kell, miután ez se jó ajánlólevél, többnyire olyan tudósaink támadnak, akik kevesebbet tudnak, mint amennyit kell. Mert ha egy érte a fizetség, ha mind a kettõ hiba, hát van az embereknek annyi eszük, hogy a két hiba közül azt szerzik meg, amelyikhez könnyebben hozzájuthatnak. Itt nem ritkán esik meg, hogy komoly nagy emberek is kénytelenek a tudományukat eltitkolni, ha hatni akarnak. Még Tisza is, aki pedig sokat olvas és sokat tanulmányoz nagy autorokból, mintegy mesterségesen eltakarja ismereteinek alapos voltát, s száz gondolkozó elmén átszûrt nézeteit úgy tudja elmondani, mintha naturalista lenne, akinek azok véletlenül éppen most ötlöttek eszébe.

Sõt nekem magamnak is onnan van az írói népszerûségem (már amennyiben van), mert soha semmi okos dolgot nem írtam, és soha semmiféle autort nem idéztem.

Most is a Roszner Ervin báró könyvérõl »A régi magyar házassági jog«-ról elmélkedve, nem lehetetlen, hogy szakszerû, komoly bírálatot is tudnék írni (mert ki tudhatja azt, mi lakik bennem), de érdekemben állván a hatás miatt eltitkolni, hogy értek hozzá, egyszerû csevegésre szorítkozom.

Egy ménkõ testes könyv fekszik elõttem 500 nagy negyedrét lap, rendkívül elegáns kiállításban, velin-papíron. Szinte feltûnõ, hogy nem a tudós szürke színetlen ruhájában jelenik meg Roszner Ervin, hanem mágnásos díszöltönyben. De mindegy, az egyszerû köntös nem okvetlenül szükséges a tudományos embernek.

Boldog isten! Ha külföldön ekkora munkát lát az ember, mennyire irigyli a szerzõjét, akirõl mindenfelé beszélnek, aki a nap hõse, keresett, magasztalt - nálunk sajnálkozva sóhajt fel a keresztény lélek, a szerzõre gondolva:

- Mennyibe kerülhetett ez annak! Milyen vastag könyv, milyen pénzpocsékolás! Aztán, hogy fogják ezt most ütni, szegényt a többi tudós kollégái.

De úgyis van. Egy fél élet tanulmányát befekteti valaki egy ilyen könyvbe, rákölt egy kis vagyont a kinyomatására, s mi az eredmény? Valamelyik kezdõ újságíró körülnézegeti, egy-két sort olvas benne, s aztán a szeszélye szerint megírja róla két sorban, hogy megjelent Roszner könyve. Ára ennyi vagy annyi. S még grácia tõle, ha odalöki, hogy »csinos munka«. Ez fölötte a bölcsõdal, de ez a nekrológ is. Ott eszi meg a penész a könyvesboltok polcán.

Pedig igazán nem hogy ügyes, de felette kiváló munka a Roszner könyve, melyet élvezettel olvashat végig a laikus is. Már maga a tárgy szélesebb olvasókörre számíthatna.

Szakavatottan kezeli tárgyát a fiatal tudós oly világos és jó magyarsággal, hogy az olvasó szinte belemelegszik, s éber figyelemmel kíséri végtõl-végig, hogyan nõsültek õsapáink és õsanyáink. (Hát biz a házasság, megsúgom, már akkor is nagy nyûg volt.) Visszamegyünk vele az õs hajdanba, a lányszöktetések regényes korszakába, aztán az adás-vevés idejébe, mígnem végre lejutunk a házasságtörésig. No, itt már otthon vagyunk.

Denique az asszonyok mindig ilyenek voltak. Csak a házassági jog volt más. A tudós szerzõnek öt ujjában van a tárgya, a régi institúciók tömkelegében nagy biztonsággal jár, s filozófiai erõvel mutatja ki azok rendeltetését, látja azokat a finom szálakat, amelyekkel összefüggésben voltak. Helyesen obszervál, kitûnõen analizál, s igen szerencsésen absztrahál. Ezek a Roszner kiváló tulajdonai mint tudományos írónak. S ez nem tréfadolog ebben az országban, ahol Pompéry János kedves bátyánk is nagy tudós híráben állt, de a nagy tudománya mellett mégis elkövette azt a renonszot, hogy egynek gondolta a két Pittet, s midõn tanulmányt ír róla, felette csodálkozik vala, hogy olyan öreg korában is milyen szép beszédeket tartott õlordsága. (Hanem biz az már akkor a másik Pitt volt.)

Kevésbé erõs és talán nem is a munkába való a gyakori polémia, melyet Roszner más szerzõkkel, de kivált Kováts Gyulával folytat, mert ehhez okvetlenül az lett volna szükséges, hogy a Kováts Gyula munkáját is hozzá nyomassa az övéhez. (Azt pedig tudom, nem teheti a tudós báró.)

Hanem fölötte érdekes aztán a »Függelék«, mely közel kétszáz lapot foglal el a derék, úgyszólván monumentális munka végén, s tele van régi, igen becses és jellemzõ házassági okmányokkal, melyek pompásan, rendkívüli ügyességgel vannak megválogatva. Õsanyáink sok skandaluma vagyon itt följegyezve. Fiatal leányok kezébe hát nem való. Azazhogy ebbe sincs igazam, mert ez a része majdnem kivétel nélkül latinul van.

Ennyi az, amit röviden akartam mondani e munkáról, mely Roszner Ervin számára kétségen kívül a tudósok közt is tekintélyt, az Akadémiánál pedig okvetlenül egy széket szerez.

Meg is érdemli mind a kettõt.

Sõt talán a harmadikat is - de ez még titok.

Minthogy azonban a leleplezések divatját éljük, talán nem leszek indiszkrét, ha elfecsegem az olvasóknak.

Ugyanis van az egyetemen egy üres katedra: a kánonjogi.

S az a nevezetes, hogy amíg más katedrákra többnyire úgy nevezik ki a professzort, hogy Trefort végiggondolva az összes ismerõsein, fölteszi találomra az egyikrõl, hogy beválik és azt nevezi ki, legtöbbször a tudatlanok közül választván a tudósokat, - addig az üresedési kilátással mosolygó kánonjogi katedra számára egyszerre három jeles fiatalember cseperedett fel a tudományos körök szeme láttára. Az egyik Timon Ákos, a másik Kováts Gyula, a harmadik Roszner Ervin. Egyforma derék ember valamennyi, egyformán emlegetett örököse a katedrának mind a három.

Ekkor fogja magát Timon Ákos, és ír egy vastag egyházjogi munkát.

Most már Timon Ákos lett a legerõsebb pretendens.

Nosza nekiiramodik Kováts Gyula, és õ is ír egy nagy egyházjogi munkát.

No, most már elmaradt a szegény Roszner Ervin.

Csakhogy Roszner Ervin se rest. Íme õ is elkészítette a maga egyházjogi munkáját.

Hollá! Megint egyenlõk a sanszok!

Timon Ákos a maga munkáját tartja a legjobbnak, a Rosznerét meglehetõsnek, a Kovátsét gyengének. Roszner a magáét a legjobbnak, a Kovátsét meglehetõsnek, a Timonét gyengének, Kováts ellenben a maga munkáját tartja a legjobbnak, de a többirõl nem tart semmit.

Egyszóval a sanszok egyenlõk. Miniszterek, tudományos körök hiába törik rajta a fejüket: kié legyen igazságosan a katedra.

De a tudósok nem pihennek. A versenynek folyni kell. Ha az egyik tesz valamit, nyomban utánacsinálja a többi.

Timon Ákossal eközben az történt, hogy megházasodott.

Ez szeget ütött a Kováts Gyula fejébe.

- Hátha az elõny lesz ennek az Ákosnak. Mert aki a házasságról ír egy nagy mûvet és maga nem házasodik, ráfoghatják, hogy bort prédikál, de vizet iszik.

S uccu, megházasodott Kováts Gyula.

Ezt látván Roszner Ervin, fogta magát hirtelen, õ is jegyet váltott, és most boldog võlegény.

Megint egyenlõk a sanszok!

Timon fellépett Karcagon képviselõnek.

- No, már ezt nem engedhetem - gondolta magában Roszner Ervin, és õ is fellépett Szécsényben.

Timon megbukott Karcagon - de már ezt az egyet Roszner nem akarta utánacsinálni, s félek, ez lesz majd ártalmára.

De a sanszok még azért mindig egyenlõk.

Mert Timont kárpótolni kell azért, hogy megbukott, Kováts Gyulát respektálni kell azért, hogy föl se lépett, Rosznernek pedig kedvezni kell azért, mert képviselõ.

Szegény jó kultuszminiszterünk, nem tudom, mit fog tenni, nagy gond, nagy feladat, kinek dobja oda az alma mater almáját.

Mert akárkinek dobja, egyenlõn igazságtalanul mellõzi a többi kettõt, noha igazságosan nevezi ki a harmadikat.

Hanem e zavarért, tudom, eléggé kárpótolja az a nagy lelki öröm, hogy ilyen három derék legény közt válogathat.

BAROSS MINT HÁZASÍTÓ

Az egész kabinetben Tisza után Baross a legérdekesebb ember.

Más ember addig szelíd, barátságos, egyszerû, amíg semmi. Mikor már sokra viszi, gõgös lesz és összeférhetetlen.

Baross megfordítva cselekedte, addig volt rátartó, barátságtalan, míg nem volt semmi. Most lett egyszerûvé, barátságossá, mikor már miniszter.

De hagyjuk ezt - nem a tehetségeit és közlekedésügyi politikáját akarom és most szellõztetni, hanem ami a közlekedésügyi politikánál is nagyobb dolog (elõttünk hóbortos poétaemberek elõtt), a szívét.

Házassági történetrõl lévén szó, természetes, hogy a szereplõk közt kell egy võlegénynek lennie, egy menyasszonynak s miután egy miniszter a házasságszerzõ - tehát a miniszteren kívül egy képviselõnek is, aki közvetít.

Ha pedig képviselõ is benne van a történetben, házasságról lévén szó, ki lehetne az más, mint Vadnai Károly.

Ha pedig Vadnai Károly van benne a történetben, ki lehetne más akkor a menyasszony, mint egy szép miskolci hajadon? (Sõt fogadni mernék, hogy a võlegény is az Avas aljában született.)

Mert Vadnai Károly valóságos édesatyja az õ választóinak és valóságos kísértõ réme a minisztereknek: mindig van valami kérnivalója választói érdekében.

Egyszer a múlt országgyûlési ciklus végén mélabúsan panaszkodott a képviselõház folyosóin e sorok írójának:

- Nehezen lépek fel jövõre.

- Miért?

- Elfogytak, barátom, a levélpapirosaim.

- Miféle levélpapirosok? Nem értem.

- Harmadéve Londonban járt a feleségem, s hozott a számomra egy nagy doboz levélpapirost. Éppen akkor lettem meg képviselõ. Felbontom a csomagot, s elámultam a levélpapírok csodálatos eleganciáján. Mondom a feleségemnek: »Ember legyen, akinek én ezekre írok. Hollá, megvan! Ezeken fogok a minisztereknek írkálni a választóim érdekében. Mennykõ nagy doboz. Erre a célra elég lesz holtig. Mikor az utolsó is elfogy, akkor én már öreg leszek és lelépek a közpályáról.«

- Ohó!

- Én ezt akkor megfogadtam. S most látom megdöbbenve, hogy a levélpapírok elfogytak.

- Más szóval, a Tisza-kabinet nyugodtabb napokat él ezután.

Ez a diskurzus eleven emlékezetemben maradt, azóta se beszéltünk errõl, de azt látom, hogy Vadnai mégis meggondolta magát, és úgy látszik, még egy doboz papirost hozatott Londonból. Vagy talán az ötéves ciklus elejét levélpapír nélkül is át lehet szenvedni.

Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy még akkor megvoltak szép levélpapirosai, talán éppen a legutolsóra írta Barosshoz azt a kérést, hogy egy miskolci fiatal hölgyet nevezzen ki távírásznõnek.

Elmondta a levél, hogy öt árvát kell a leánynak eltartania abból a keresménybõl. Öt leánytestvérét, egy nagyobbacskát, kettõt egészen picinyet, kettõt meg a tíz-tizenkét év körül.

A miniszter hajlott a szép levélre, és kinevezte Mari kisasszonyt. Mondjuk, hogy így hívják.

Derék hivatalnoknõ lett belõle, nem fecsegte ki a hivatali titkokat (kivált ha sifrírozva voltak), az öt testvérét pedig nagy szeretettel nevelte. Egyszóval boldog volt. Azt hitte, sohase szorul többé az életben Vadnaira.

Hanem a sors könyvében az volt róla megírva, hogy: hadd legyen még boldogabb.

S ebbõl származott a boldogtalansága.

Mari kisasszony, zárjelben legyen mondva, igen csinos teremtés, szép szemei vannak s gyönyörû hosszú haja... S Ámor, ez a pogánykori gonosz csont, nem riad vissza a modern intézményektõl sem, odaférkõzött a távírógép mellé, szíven lõtte. Szóval szerelmes lett egy derék vidéki fiatalemberbe, aki egy nap szép bokrétával megjelent a Mari szállásán és megkérte nagy pirulással (éppen úgy, mint a Fõvárosi Lapok novelláiban szokás) a kezét, azt a hófehér, kedves kezét, amelyet az állam árendál, s mely az öt vagyontalan testvérnek a kenyeret szerzi.

Igent rebegett a leányka, nem olyan bariton »igen«-t, mint a mamelukok, de olyat, mint egy tündérfuvola.

Igen ám, csakhogy akkor ott kell hagyni a telegrafistaságot, mert a võlegény ezeket nem veheti magához.

Eddig ez mind csak egy regény kezdete volt, de most jött a konfliktus: a sírás-rívás és kétségbeesés.

Végre is abban állapodtak meg, hogy arra való a képviselõ, aki maga is novellaíró, s tudja a bonyodalmat kigombolyítani. Beállítottak hát hozzája. Vadnai megörült az érdekes regénytémának, és eleven eszével legott hozzákomponálta a megoldást:

- Hány éves a legidõsebb leánytestvére?

- Huszonegy.

S nyomban sietett Barosshoz a miniszteriumba.

- No, mi újság Miskolcon?

- Nagy kérelemben vagyok, kegyelmes uram. Emlékszel a Mari kisasszonyra?

- Akit a telegráfhoz neveztem ki? Emlékszem. No, mi baj van vele? Érte kell valamit tennem?

- Igen, férjhez kell õt adnod.

- Nekem? - pattant fel a miniszter. - Hát azt hiszed te, hogy én vagyok a miskolci kiházasító egylet?

- És mégis neked kell õt férjhez adnod, mert úgy áll a dolog, hogy szerencséje akadt, derék, becsületes ember.

- Hát akkor menjen.

- Igen, de a testvérei miatt nem hagyhatja el a hivatalát.

- Az is igaz; hát akkor ne menjen.

- Örökre szerencsétlen lesz, elsorvad, belehal.

- Hát eltemetik.

- Igen, de kire marad az öt árva?

- Az is igaz. De mit tehessek én ebben az ügyben?

- Add férjhez.

- Hiszen adnám már, de ha nincs rá mód. Mert az én szívemet is nyomja az az öt árva.

- Egyetlen mód van. Én kigondoltam.

- Mit?

- Négyre kell az öt árvát leapasztani.

- Csak nem akarsz egyet agyonütni közülök?

- Nem. De ha például a legidõsebb leányt kineveznéd a nénje helyére.

- Nos?

- Akkor férjhez mehetne a legöregebb leány, négyre apadna le az öt árva, s újra meglenne a gondviselõjük.

A miniszter elmosolyodott a különös kívánságon, minõt még képviselõi szájból nem hallott.

- No jól van, Károly. Megteszem. Férjhez adom a Marit, s kinevezem a kisebbiket, noha már neki gyengébb az igénye, mint a nénjéé volt, mert õ már csak négy árvát mutathat fel. Hanem azt megmondom aztán, hogy ez legyen az utolsó házasság, amibe te engem beugratsz.

Így esett meg ez a történet.

A menyasszony megkapta a võlegényt, a võlegény megkapta a menyasszonyt, a kisebbik leány megkapta a telegrafistaságot, Vadnai megkapta a regénytémát.

Én pedig megkapom érte a honoráriumot a szerkesztõmtõl.

SZÍNHÁZLÁTOGATÓK

A habitué

Rendesen az elsõ sorban foglal helyet. Látcsöve impozáns, feje kopasz és fényes, mint az acél, öltözete fekete szalonkabát, kivágott mellény és fehér nyakkendõ. A szabadalma tömérdek. Ha hallasz elõadás közben éktelen trombitaharsogást, mely nem az orkesztrumból származik, biztos lehetsz benne, hogy ez õ: a habitué. Ha hallasz krákogást, mely túlviharozza a nagy­dobot, ez ismét õ: a habitué. Nem beszél sokat, nem is tapsol, hanem ha valamelyik színésznõ (mindegy akár primadonna, akár kardalosnõ) tetszetõs trikóban lép a színre, fogait szíva dünnyögi:

- Szappermoá!

Az elõadással, lapokkal, kritikával, igazgatóval, intendánssal nem sokat törõdik, hanem annál többet a balettel, meg a kórussal. Csak néha szól a kritikába, mikor már nem tûrheti a sok fekete emberszólást.

- Mit akarnak ezek a kritikusok Pártányinétõl? Hogy nincs benne drámai erõ! De már ez abszurdum. Annyi abban az erõ, hogy én se mernék kikötni vele, szappermoá.

Egyre látcsövez, s csöndesen szívja magába a színpad izgékony levegõjét a pillangós cipõcskékkel, rózsaszín szoknyákkal, kacsintó szempárokkal, piros ajkak közt ragyogó fogsorokkal; széles ábrázatán olyan elégedett kifejezés honol, mintha Brillat-Savarin asztalánál ínyenckednék, s mikor ígyen megtelik a látvánnyal, hátradõl székében, s szemeit behunyva - mint egy boa konstriktor a lakoma után - emészt.

Csak mikor a köszvényes lába megsajdul egy ajtónyitásra, jut eszébe, hogy mindez neki - savanyú szõlõ.

A szomszéd

Folyton izeg-mozog, megüti a könyökével az oldalbordázatodat vagy a füledet, s még õ vet rád olyan tekintetet, mintha neheztelne, amiért láb, illetve könyök alatt vagy. A lábával is folyton vándorol, hol egymásra rakja, hol kirugasztja õket a harmadik padsorig, hol fölrakja az elõtte nyúló padtámlára, s mindannyiszor orron rúgja a tyúkszemedet vagy lelöki az öledbõl a kalapodat.

- Pardon! - hörgi ilyenkor bosszúsan, s úgy tesz, mintha a legördült kalap után nyúlna kézzel-lábbal, pedig a nyomorult csak felhasználja az alkalmat, hogy keresés közben az egyik sarkával belelépjen kalapba.

Majd megszólal leereszkedõn:

- Kérem egy percre a színlapot!

- Tessék - és ezzel nem látod többé színlapodat, mert mire visszakérnéd, szõrin-szálán eltûnt, illetõleg a negyedik padban ül rajta egy terjedelmes dáma. Hogy került alája, a jó ég tudja.

De a szomszédot ez nem zavarja, újólag hozzád fordul protektori orrhangjával:

- Szíveskedjék egy minutumra idekölcsönözni a látcsövét.

- Tessék - és bánatosan irigykedve nézed, mint delektálja magát a szomszéd látcsöveddel órahosszat.

S mikor látja, hogy téged már alaposan megkínzott, s a másik oldalon ülõ szomszédot kezdi ki s hallik idõközökben onnan is töredezett szava:

- Kérem a színlapot... kérem a látcsövet... oh, ezek a hitvány kalapok! Ezer bocsánat!

A fertálymágnás

A felvonásközök alatt felkel helyérõl, hátrafordul s megáll, mint a cövek. Inge vakító fehér, gallérja az állát hóhérolja, kabátja kifogástalanul feszül. Kis kokett bajusza elegánsan ki van hegyezve, kis pisze orra merészen emelõdik az égnek, szemei álmatagok és bûvölõk. Tekinte­teivel nem fukarkodik, lágy, égõ pillantásokat röppent a páholyokra s mindenütt átszegzi velük a hölgyi szíveket.

De csak a páholyok szép nõit gyilkolja - a burger elem számára nem létezik. Hanem a grófnékra, bárónékra kész veszedelem. A kilencágú koronás szívek egy darabig vergõdnek az õ delejes tekintete alatt, azután megadják magukat - megtelnek az õ égõ tekinteteivel, kokett bajuszával s róla álmodoznak.

Ismeri az egész arisztokráciát. Nyájasan bólogat maga elé:

- Ah, a kis Mici baronesse... nini, a Dóra grófné már megjött Párizsból... ah, ah a kis Kesztölczy komtesse... szervusz kicsikék, csáj!

Ha azonban nem jött el az arisztokrácia, bosszúsan csapja le a széket, látcsõt, s unatkozva távozik a színházból.

Ha a foyer-ben megkérdi tõle egy most érkezett ismerõse:

- Vannak-e odebenn?

Ásítozva felel:

- Nincs a színházban egy lélek se... senki... csak éppen a Katinka báróné szobalánya.

Pedig zsófolva van a nézõtér.

Fiatal leányok

A tizenötéves ártatlanság (föltéve, hogy még nem olvasta Nanát) sok mindent nem ért meg az elõadásból, s mohón tudakozódik környezetétõl, mit jelent - a fehér lap a Lili naplójában?

- Mi az? Min nevetnek? Nem értettem.

A mama köhint s nem oda való tárgyról kezd beszélni. A papa nagyot kacag s rejtélynek hagyja a kérdést. Az udvarló pedig (ha történetesen egy romlott lelkû agglegény) szíve mélyéig ható megindulást érez, s a Heine áldását adja az aranyfürtös fejecskére: légy mindig ily szép, ily ifjú...

Kétségtelen, hogy a kisasszony hamar meg fogja tudni, mit jelent az a fehér lap. Segítségére jönnek azok a dévaj szövegû melódiák, melyek aranyszínû hullámaikon egy csomó szem­telenséget ringatnak. Beleavatják a titokba Dumas és Sardou urak, akik orrára kötik a kedves gyermeknek, hogy madame Riverolles-nak mily rettenesen nagy joga lenne egy chambre séparée-ban bosszút állni a - férjén. S végül, ha mindez nem elég, betetõzi a munkát az õ saját Éva-természete.

Az igazat megvallva, nem hiszek feltétlenül a színházi pikantériák romboló hatásában, mert akárhány asszonyt ismerek, aki lánykorában állandó közönsége volt az operettnek s a francia társadalmi drámának, s mégis hû feleség és gyöngéd anya vált belõle.

Az is igaz, hogy az ilyen anyák nem viszik az õ tizenötéves leányaikat - mindenféle darabba. Sokkal féltékenyebben válogatják meg a színmûveket, mint az õ mamáik.

A nagymama

Az unokái kedvéért jár a színházba. Az arcáról le lehet olvasni, hogy szívesebben lenne már otthon az ágyban, s néha ravaszul úgy teszi az orrára a fekete lornyettet, hogy annak mögötte észrevétlen be lehet húnyni a szemeket és egy negyedórára átengedni magát a nélkülözött, az édes szunyókálásnak.

Ajka körül mosoly játszadozik, nyakát egyenesen tartja, senki a világon észre nem venné, hogy a jó, a ravasz nagymama alszik.

Megtörténik azonban (népszínházi elõadások alatt), hogy ilyen szunyókálás alkalmával a mosolygó arc elborul, ijedelem kifejezése látszik rajta, s félálomban halkan felkiált:

- Náni... Jesszus... a fazekak...

- Mi az, nagymama? - fordulnak feléje a leányok.

A nagymama ekkorra már magához tér, és mosolyogva mentegetõzik:

- Semmi, semmi... azt gondoltam, hogy a Náni a fazekakat tördesi odahaza.

Pedig csak a népszínház legújabb akvizíciói produkálják a hangjukat a színpadon.

A tapsonc

A legkiállhatatlanabb az önkéntes tapsonc. Akár van rá ok, akár nincs - tapsol. És hogyan! Ha mozsarakat sütnének el a füled mellett, nem szólna nagyobbat, mint mikor õ összecsapja két nagy vörös tenyerét. Amint valahol elejt valaki egy halk tapsot, mint a vadászeb a nyúl után, úgy rohan õ is utána tenyérütegeivel - de többször õ kezdi s végzi. Taps közben többször a markába fú az erõ és hangzatosság növelésére. Tenyerei kivörösödnek, szemei kidüllednek, liheg, és szuszog, de nem enged.

Legtöbbször azonban, mikor már kidühöngte, kitapsolta magát a színész egy rögtönzésén, ártatlan arccal fordul hozzád:

- Ugyan kérem, mit is mondott?

- Kicsoda?

- A színész... mi volt az, aminek tapsoltunk?

Javíthatatlan.

Szomszédok réme, színészek öröme.

Az ezredes inasa

Ott van minden premieren a karzaton. Az öreg ezredes ugyanis nem áldozza fel az esti preferance-át a világ minden színházáért, de hogy mégis legyen valami teátrális élvezete, elküldi az új darabokhoz Jánost, az inasát, akinek kötelessége színház után referálni a darabról. Így kettõs az élvezet. Elõször megtudja, mit komédiáznak a teátrumban, másodszor a darab átgyúródik a János saját világnézete szerint, ami nem utolsó mulatság.

János hûségesen meg is felel a bizalomnak, alaposan megjegyez mindent az elõadásból, s beszél olyan csodákat az ezredesnek, amitõl azt majd szétveti a vidámság.

Néha azonban megtörténik az is, hogy János becsapja az öreget, a jegy árát elissza az »Ezüst Gólyá«-ban, és egy saját maga komponálta történetet mond el az ezredesnek a darab helyett.

S az is megtörténik ilyenkor, hogy az ezredes így szól:

- Ejnye János, ezt a darabot megnézzük. Úgy látszik, kezdenek már jó népszínmûveket írni.

A Juci

A leghálásabb publikum. Nincs az a siralmas nyávogás, amire a Juci leányasszony elõ ne venné a drága selyemkendõt s tele ne sírná omló könnyeivel. Viszont azonban ha vihogni, kacagni kell, ott is õ adja a hangot. De leginkább a szomorú darabokat kedveli, s nem is ér az õ szemé­ben de semmit az olyan darab, amitõl legalább három zsebkendõt csuromvizesre nem muszáj sírni.

Juci különben formás, csinos teremtés, kerek, hamis szemei vannak, amikkel mikor végigvonul kényesen, mint a páva, a színházi foyer-n, megperzseli az ott ácsorgókat. Hajadon, vagy pedig menyecske, néha szobalány, legtöbbnyire azonban vidékrõl felkerült dajka. A karzat vasárnapi állandó habituéja.

A darabot élénk figyelemmel kíséri s föl-fölsikít, ha a hõst valami veszedelem éri. Az intrikusra halálosan haragszik, s ha nem lenne olyan messze a karzat a színpadtól, bizony kikaparná a pokolbéli fajzat szemeit. Ha a darabban a férj féltékenykedik nejére, bosszúsan kiált föl:

- Ez is olyan szamár, mint az én Pistám!

Ha pedig a szegény ártatlan asszonyt elkergeti a férje, villámokat szórnak a szemei, gömbölyû karján megfeszül a rékli ujja, s harciasan sziszegi:

- No hiszen, majd adnék én neki, ha az én uram lenne!

És el is lehet hinni, hogyha õ mondja.

Amint tehát kitetszik, a Juci igen jószívû teremtés. Ha nagyon szomorú a darab, s ha kisírta, ha kikeseregte magát olyan emberek búján-baján, akiket sose látott, elfelejti a saját bánatát, s olyan édes érzemény önti el keblét, mintha odahaza lenne szülõi házában, s az ablakon beszólnának a vecsernyére hívó harangok... Be kár, hogy oly hamar vége van a darabnak, be kár. Még egyszer meghányja-veti fejében a látottakat és hallottakat, még egypár könnyet morzsol szét szemében, s azután õ is felkel helyérõl a többivel, miközben felsóhajt:

- Istenem, de szép darab... be gyönyörû - talán, talán nem is igaz!

A SZEGEDI FŐISPÁN SÜRGÖNYE

- Hah... ismét egy fõispán! - gondolja az olvasó. - Mennyit költött? Mit írt? Ki lopta el a levelét?

Nem, uraim, a szegedi fõispán nem írt semmi könnyelmût, nem lopták el a levelét - no, hogy nem költött-e a választáson? Azt ha én állítom is, úgyse hiszi el Herman Ottó.

Azt, hogy ilyen veszélyes idõben belekerül (ezennel) az emlegetett fõispánok közé, minden­esetre szintén egy levél okozá, de azt nem Kállay fõispán írta a miniszternek, hanem a miniszter írta a fõispánnak, tudatva vele, hogy Szeged megkapja májusra a vasúti üzletvezetõséget.

Ezzel Szeged egyik vágya teljesült. S hogy Szeged megkapta az impozáns hivatalt, az Kállay érdeme.

Kállay Albertrõl el van terjedve a hír, hogy a legjobb fõispán az országban.

A kormánykörökben azért tartják jó fõispánnak, mert azt hiszik, hogy Szegeden szeretik. Szegeden pedig azért, mert azt hiszik, hogy a kormánykörökben szeretik.

Irigykedve emlegetik a többi fõispánok, kiknek otthon mérges ellenzékekkel kell marakodniok, és azért még sincsenek velük megelégedve a kormánykörök.

Pedig nincs okuk irigykedni. Mert könnyebb elviselni a haragos dikciókat, mint az örökös panaszt. A panaszt, mely ott lebeg minden arcon, minden szóban, a közgyûlésekben, a társaságokban, a házak ablakaiban, a boltok ajtajaiban, ahol még a cipõk is panaszosan nyikorognak az utcákon.

Nehéz ott élni, ahol tíz esetben kilencszer így válaszolnak e kérdésére:

- Mi újság, kedves öregem?

- Köszönöm szíves kérdését, egzekválnak holnapután.

Nagy dolog hetvenezer adós emberrel elhitetni, hogy nekik most tulajdonképpen kitûnõen megy a dolguk, semmi bajuk sincs. Pedig Kállaynak ezt kell tenni.

Az még hagyján, mikor csak a közgyûlésen hangzanak a panaszok, vagy az újságokban, vagy bizalmas értekezleteken. Hanem mikor bekopog a panasz a fõispáni szoba ajtaján, egy gyászruhás hölgy, akinek meghalt férje, egy elkeseredett iparos, aki a kormánypárt szekerét tolta, egy éhenhaló családapa, aki azelõtt tokás polgár volt; akkor bezzeg keserû a szegedi fõispánság. Ezeket nem lehet megnyugtatni azzal, hogy az országgyûlésen most nem kedvezõ a hangulat Szeged iránt.

Kivált az asszonysírással van megakadva a fõispán úr. Mert ezzel egyáltalán nem lehet beszélni. Az asszonyi könnyekben minden benn van: esdeklés, panasz, polémia, harag, átok. Akármit feleljen az ember, a könnyekben az argumentum feloldódik, mint a só a vízben és csak keserûbbé válnak.

És hiába, legtöbbször nem lehet segíteni a könnyeken, bár a fõispán gavallér ember, akinek van érzéke a szemek és szájak beszéde iránt, kivált ha azok szépek.

Nem ritkák a »kényes jelenetek« sem.

Egyszer egy fiatal hölgyet kellett elutasítani kérelmével. Ez kényelmetlen dolog. Sebet verni udvariasan, csalódás tüskéit osztani kénytelen-kelletlen.

A menyecske azonban harcias hajlamokban sem volt az utolsó.

Nagyot dobbantott lábával a tükörsima padozatra, kezeit csipõjére rakta, s úgy lépett kigyulladt arcával a fõispán elé, mint egy amazon.

Ami következett, elõrelátható. A fellobbant hölgyecske alaposan lehordta õméltóságát, pittegve-pattogva, egyszerre kiadva mindazt, ami a szívén volt.

A fõispán nyugodt flegmával engedte elvonulni feje fölött a vihart. Egy izom se rándult meg a szokatlan jelenet alatt arcán. S csak azután tett megjegyzést az »elõtte szóló« szavaira, lekötelezõ udvariassággal, ekképp:

- Ilyen szép asszonynak nem áll jól a harag.

A hölgy le volt fegyverezve. Szótlan távozott. Többé nem is mutatta magát.

Pedig Kállayban van szív. Mert van benne humor. Ez a kettõ együtt jár. Csak a száraz emberek a szívtelenek.

A következõ kis eset is azt bizonyítja, hogy a szegedi fõispánban ki van fejlõdve a jó kortes mellett a humorista is. (Ha a Talliánokban is ki lenne fejlõdve ez az utóbbi a jó kortes mellett, akkor nem érné õket somogyi eset. A humorista játszva siklik át mindenen. Afölött egy külön gondviselés õrködik. Elõször is a saját nagyobb furfangja.)

Nem nagyon régen a fõispán úr a fõvárosba utazott Szegedrõl. (Okos fõispán így írja a somogyi leveleket.) Az unalom elûzésére útközben õ és útitársa piketírozni kezdtek, s folyt a játszma változó szerencsével.

Félegyházán beszállt az elsõ osztályú kupéba egy huszárkapitány, egy jóképû alak, aki azonnal érdeklõdni kezdett a játszma iránt. Eleinte csak mint csöndes szemlélõ szerepelt, szemeivel mohón követte a színek járását, s csakhamar dühös gibiccé alakult át a fõispán háta mögött.

A kapitány szívvel-lélekkel gibickedett. Ha szép színek jártak, elégedetten dörzsölte kezeit.

- Nagy ütközet - konstatálta.

Ha ellenben rosszul járt a kártya, dühösen harapdálta ajkait, egészen elszontyolodott és csüggedten mondogatta:

- Nagy vereség!

Kecskemétnél a másik partner már háromezer point-nal volt elõnyben. A kapitány vígasztalhatlan volt. Elvesztette minden reményét a játszma iránt, le volt hangolva, mintha az õ bõrére ment volna a játék úgy, hogy végül a fõispánnak kellett bátorítani.

Ceglédnél a fõispán partnere már ötezer point-nal volt elõnyben. A kapitánynak itt ki kellett szállnia. Elõbb bemutatta magát.

- Kerék János huszárkapitány vagyok. Sajnálom, hogy ilyen rossz kártyajárást hoztam.

- Hiszen majd megjavul az - szólt a fõispán.

- De ötezer point! Ötezer!

- Pestig behozzuk.

- Nem lehet azt már Párizsig se behozni - sóhajtott a kapitány, leszállva a vonatról.

A kártyajárás az út további folyamán csakugyan megjavult. Kõbányánál már a fõispán volt nagy fórban úgy, hogy mire a vonat berobogott a Váci úti pályaudvarba, a gyõzelem teljes volt.

Amint kiszálltak, a fõispán bement a pályaházi távirdába és a következõ sürgönyt adta föl:

»Kerék János huszárkapitány úrnak Cegléden.

Behoztuk. Ötezer point-nal elõnyben. Nagy diadal!«

———————————————————

Aki azt se tudta elviselni a lelkén, hogy a gibice sokáig bizonytalanságban maradjon a parti sorsa fölött, képzelhetni, mint sietett tudatni a szegediekkel a miniszter levelét az üzlet­vezetõség dolgában.

Azóta Szegeden nagy az öröm... gyûlésezés... a lapok cikkeznek... a polgárok meszeltetik a szobákat az új vasúti lakók számára...

Csak egy bökkenõ van a dologban. Kállay ugyanis nemcsak Szeged, hanem Szabadka fõispánja is, amely város bírta mostanig az üzletvezetõséget.

Amit tehát megszerzett Szegednek, azt a másik városától vették el.

Hogy fogja ezt elviselni a lelkén? Mivel kárpótolja Szabadkát?

Alighanem avval, hogy Szabadka pedig visszakapja - Horváth Móricot...

A Horváth Móric dolgán kívül egyébbel most úgyse törõdnek a szabadkaiak.

[ELŐSZÓ AZ 1888-AS ALMANACH-HOZ]

Almanach!

Úgy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki: Jó napot Almanach! Ni, öregapó, hol veszed itt magadat? Mi történt veled, hogy megint visszajöttél?

Ilyenforma riadalom lesz a könyvek közt a könyvkereskedések polcain, mikor e kötet megjelenik.

- Ejnye, vén kópé! Hiszen te a mi legékesebb modern ruháinkba öltözöl. Honnan jössz? A temetõbõl?

- Még csúfolódni mersz - kiált az Almanach egy kétkötetes regényre. - Hát ti nem a temetõben vagytok itt?

- Mondasz valamit, öreg - felel búsan egy verskötet.

- Helyet kérek.

- Helyet? Köztünk? Talán eltévesztetted az ajtót, jó Almanach, s egy antikvárius bolt helyett nyitottál közénk?

- Egyenesen idejöttem.

- Mit akarsz?

- Azt, amit ti. El akarok fogyni.

- Ne bolondozz, apó. Mi azért vagyunk halhatatlanok, mert elfogyhatatlanok vagyunk.

- Ejh, nem tudtok semmit, ti tacskók. A ti kedvetekért jöttem, hogy megint összehozzam a pbulikumot. Elrontottátok. Mindenitek a maga szakállára dolgozott. Szerencsétlenek! Van is nektek olyan nagy szakállatok! De hogy is jutott eszetekbe ilyesmi, itt a küldöttségek, testületi parádék országában. Eljöttem, hogy megmutassam a régi metódust.

- Halljuk! Halljuk!

- Mert lássátok, hogy egy forintot ki lehessen vasalni a magyar olvasótól, oda nem elegendõ egy író, oda deputáció kell. Azért vagyunk mi most itt tizennégyen.

És ezzel a diskurzussal, amit a szegény türelmes felvágatlan nyelvû könyvekre kentem rá, körülbelül le van rajzolva a sorok közt a magyar irodalom szomorú helyzete.

Az írók nem produkálnak annyit, hogy mindenik egy könyvet adhasson ki évenkint. Ez a szellemi szegénység.

Az olvasók nem költenek annyit, hogy minden jóravaló könyv vevõre számíthasson. Ez az anyagi szegénység.

Tehát vissza kell menni a régire. Együtt adni ki minden írót, s egy kalap alá gyûjteni minden vevõt.

Ezért jelent meg könyvünk a negyvenes évek almanachjának képére szabva, csalogató mellékletével. Mintha mondaná elöl a tizennégyes küldöttség szónoka: »Mi képviseljük itt a jelenkori magyar elbeszélõ irodalmat, lássanak bennünket uraim szívesen, hiszen nem vagyunk egészen idegenek, mert a Kalendárium is velünk van!«

Ez volt a kiadó ötlete.

Szívesen engedtem ráírni nevemet a könyvre, melynek szerkesztésében már a dolgok természeténél fogva is alig lehetett valami részem, de tetszett nekem a gondolat, holtakat küldeni el, hogy az élõket ébresztgessék. És látok abban némi hasznot, ha egy olvasó beugrik valamely kedvenc írója miatt, s kénytelen aztán megismerkedni ennek a révén a többi tizenhárommal is.

Eredj hát gúnyoló, szemrehányó könyv a nagyközönség közé, s hívd össze õket még egyszer az oltárhoz. Hátha neked is szót fogadnak, mint a régi jó öreg Almanachoknak.

LEVÉL A SZERKESZTŐSÉG ÖSSZES TAGJAIHOZ

Kedves barátim!

Hát mi az ördögöt csináltok ti velem az újságunk mai számában? Melyitek írta azt a fatális »szerkesztõi üzenetet«? Mit vétettem én nektek, hogy minden kihallgatás nélkül rögtönösen számûztök a magyarok közül? Vagy a hatodik nagyhatalom területén mindég statárium van?

Azt üzenitek valamelyik olvasónknak, aki amint kiveszem, a tótok kiirtását vette célba, hogy ne bántsa õket, jó faj az, mennyi derék embert adott már a magyarnak, példának okáért Barosst, Simort, Mikszáthot...

Köszönöm alássan. De ne dicsérjetek, kérlek, olyan nagyon!

Azt még csak beismerem a kedvetekért, hogy derék ember vagyok, de a tótságot, azt csak hadd ismerje be Simor János.

Én tiltakozom ellene.

De mibõl is merítettétek? Miféle gyanú-okaitok lehetnek ellenem?

Hiszen nagy észlelõk és pszichológusok kétséget kizárólag megállapították már, mirõl lehet a tótra ráismerni:

Hogy sárgarépát hord a dohányzacskójában. (Látjátok, nekem dohányzacskóm sincs.)

Hogy a fürhéces kocsira bal lábbal lép fel (azt már nem mondhatom, hogy bal lábam nincs, de a követválasztási eredménybõl nyilvánvaló, hogy a jobb lábammal léptem fel a fürhéces kocsira.)

Hogy a tarokkpartiban, ahol két tót van, kritikus pillanatokban, fontos kiadások idején, okvetlenül tótra fordítják a beszédet.

Hivatkozom tisztelt barátom Krajtsik Ferencre, akivel sokszor játszottam már tarokkot, hogy megszólítottam-e valaha tótul - akármilyen veszedelemben volt is a pagátom?

Nem szólíthattam, mert nem is tudok tótul.

De ti magyarok lévén, hátha éppen arra alapítjátok a tót voltomat, hogy tótul nem tudok. (A magyaroknál a »nem tudás« nem argumentum.)

Igen, de svédül sem tudok. Hát mért nem vesztek svédnek?

A nevem vezetett volna benneteket erre a hitre?

No, az meg éppen lehetetlenség. Hiszen nemrégen sütötte ki az én tisztelt barátom Gáll József, hogy oláh vagyok, mert a »Mik« -kicsit jelent, a »szát« pedig falut.

Én ebbe is belenyugodtam, legalább közel járok ebben az oláh köntösben Kisfaludyhoz.

De hogy miért hány-vet engem a világ a nemzetiségek közt, majd ide, majd oda lökve tetszés szerint, azt igazán nem értem, az egy speciális malõr!

Jókai azt szokta mondani:

- Ide vigyázz, te »góbé«! (Erre a névre is hallgatok a székely voltomnál fogva.)

Tibád Antal, aki igazi góbé, messzirõl kiáltja rám az utcán:

- Hová mégy, te palóc?

Szontagh Pál, aki igazi palóc, azzal szokott fogadni:

- Hogy vagy, te barkó?

Látom már én azt, hogy engem sehová be nem vesznek. Hanem, hogy ti méritek rám, kedves barátim, a legérzékenyebb csapást, ti, akik jól tudjátok, hogy semmiféle eleven nyelvet nem tudok a magyaron kívül - és azzal kompromittáltok az olvasó világ elõtt, hogy tót vagyok, azt már apprehendálom tõletek.

Erre okvetetlen »dementi« kell. Nem hagyhatom, beláthatjátok, magamon száradni.

Adjátok ki tehát ezt a levelemet valahol hátul a lapban, hadd lássa a publikum, hogy én is dühbe tudok jönni.

Igaz barátotok

                        Scarron

A KIRÁLYFI ÉLETÉBŐL

A trónörökös egyik nevelõje a következõ két érdekes epizódot beszélte el lapunk egyik munkatársa elõtt:

Egyszer, nyolcéves korában felséges anyja Schönbrunnban így szólt hozzá egy séta alkalmával a kertben:

- Miért veszed fel fiam megint ezt a csúf kalapot, mely sehogy sem illik arcodhoz? Ne lássam többé e kalapot a fejeden!

A trónörökös fogta a kalapot abban a percben és behajította a tóba, s hajadon fõvel ballgott anyja mellett, míg a kíséret közül valaki másik kalapot hozott számára.

Sokkal jellemzõbb a másik.

A királyi családban szó volt egyszer I. Napóleonról, mire a tizennégy éves királyfi felszólalt:

- Én nem tartom nagy embernek.

Minden szem feléje fordult. Maga a király õfelsége mosolyogva kérdé:

- Nono! Talán kissé nehéz álláspontot választottál.

- És miért? - kérdé Gizella fõhercegasszony.

A trónörökös nyugodtan felelte:

- Mert szigorú törvényeket hozott az elválás ellen, és aztán õ maga is elvált a feleségétõl.

A CÁR BESZÉLGETÉSE BISMARCKKAL

(Külügyi csevegés)

A berlini udvarnál, hol mindenkinek a San Remo-i betegen jár az esze, nagy ünnepélyességek verték fel a nyomasztó rettenetes csöndet. A világ legszerencsétlenebb emberét fogadták: a fehér cárt, aki sok hírlapi herce-hurca után végre mégis odaérkezett egész családjával, a kis cárevicsekkel és finom, vékony arcú, nagy szemû, karcsú feleségével.

Igazán érdekes volt az a díszebéd a császári palotában, ahol a világ legnagyobb urai étkeztek - kik az egész világot meg akarják enni, de itt talán beérték egy-két falattal.

Berlinben a nép nagy rokonszenvvel fogadta a cárt, az igaz, hogy nem is eresztették közel a népet, mert annyit már a berlini rendõrség is tud, hogy a derék orosz atyuska nem valami nagyon népszerû ember, se odahaza, se másutt.

Az atyuska is szepegett, de a rendõrség is szepegett. Isten ments, hogy Berlinben történjék valami merénylet.

Ést történt, noha a lapok eltitkolják. Gróf Kálnoky követte el a merényletet. Egy phonofont állított fel a cár szobájában, a lemez fölvette a cár hangját, egy másik az öreg Bismarckét, s így most összeállítható lett az egész párbeszéd, amit folytattak...

A lemezekrõl leolvasván Kálnoky a két nagy faktor beszélgetését, érdekében valónak találta, hogy az a lapokban napvilágot lásson, minélfogva leküldte a magyar belügyminiszteriumhoz, hogy itt õrizzék a világhírû lemezeket, s tartsák a tartalmukat titokban.

Így aztán mindjárt egy óra múlva mi is megtudtuk a diskurzust, és itt közöljük:

A cár (a belépõ Bismarckhoz): Isten hozta. Hallottam, hogy ön itt járt, s azért küldtem el önhöz Cserevint.

Bismarck: Igen, voltam bátor tiszteletemet tenni.

A cár: Üljön le, kedves Bismarck.

Bismarck: Köszönöm, nem fáradtam még el.

A cár: Én pedig azt hallottam, hogy ön már el van fáradva. Ebben a körben.

Bismarck: Adja isten, hogy ne kelljen felségednek az ellenkezõrõl meggyõzõdnie.

A cár: Ej, ej, öregúr, ön túlságosan bízik az erejében. Hát jól van, no. Húzza ide közelebb a székét, és hozzuk tisztába a jövõt.

Bismarck: Én már tisztába hoztam.

A cár: Ördöngõs ember, hát mit akar ön?

Bismarck: A békét. És felséged?

A cár: Én is azt. De Bulgáriában elõbb még okvetlenül tennem kell valamit. Mit gondol ön?

Bismarck (közömbösen): Nem gondolkoztam még a tárgyról.

A cár: Egészen felingerelt Koburg Nándor. Azt olvasom, bútorzza magát a gyerek. Ez már sok!

Bismarck: Bízik.

A cár: Miben?

Bismarck: A konstellációkban.

A cár: Mit törõdöm én a konstellációkkal.

Bismarck: Igaz, de a konstellációk azért mégis megmaradnak konstellációknak. Ausztria nem enged semmi beavatkozást...

A cár: Nem enged? Hát lehetséges ez? Ausztria? Hahaha! Mit képzel ön Ausztriáról?

Bismarck: Én meg vagyok róla gyõzõdve, hogy nagyon erõs.

A cár: Mibõl gondolja?

Bismarck: Onnan, mert azelõtt mindég maga Ferenc József császár veregette meg a delegációk szessziója alatt az Andrássy Gyula vállait.

A cár: És most?

Bismarck: Ez idén már csak Falk Miksával mondattak neki nehány bókot.

A cár (elgondolkozva): Ez rossz jel. Ez megingat. Teringette, herceg, ön gondolkozóba ejt. Csak még egyet kérdezek.

Bismarck: Parancsoljon, felség.

A cár: Azt az egyet szeretném csak megtudni, hogy beszélt-e már Beöthy Ákos, és hogy mit mondott?

Bismarck: Persze, persze. Ettõl igen sok függ.

Itt a párbeszéd megszakadt, mert e pillanatban Kuna, a »birodalmi kutya« kezdett az ajtón kaparászni.

- Hívnak - szólt a kancellár felállva és elbúcsúzott.

A KÍSÉRTET

Mindenekelõtt kijelentem, hogy protestáns ember vagyok, hiszékeny és türelmes, lakom Pesttõl egy félórányira, s járatom a Nemzetet, hogy a politikát tudjam s a nagy krajcáros Journalt, hogy a német nyelvet tanuljam belõle. De amíg a német nyelvet meg nem tanulom a Journalból, addig a magyar nyelvet felejtem el a Nemzetbõl. Mindegy, megszoktam, szor­galmas olvasója vagyok a két lapnak, s nagy élvezettel betûzgetem Beksicset, aki fiatalkoromra emlékeztet a cikkeivel. Én is így gondolkoztam valaha.

Hanem ma nem mulattatott, sõt megijesztett. Mind a két lapban egy-egy úgynevezett »eretnek« cikk van. Kong a vészharang. A szín, a festés, a hang olyan a cikkben, hogy no most mindjárt kezdetét veszi újra a katolikusok rémuralma. Elmúlt századok letûnt réme visszajõ. Rettentõ idõk következnek. Caraffa felüti a székét Eperjesen, a protestáns papokat gályákra viszik. (No, azt ugyan nem szeretném, mert az egyik leányom lutheránus papnál van férjnél), a mi templomainkat bezárják, az olasz-német-osztrák szövetség összeomlik, az orosz ennélfogva betör, Kálnoky kétségbeesésében leugrik egy háromemeletes ház tetejérõl.

Rohantam is mindjárt nagy hüledezve a plébániára fõtisztelendõ Kupacska János úrhoz, aki az este érkezett haza Pestrõl, a katolikus gyûlésrõl.

A fõtisztelendõ arcán csakugyan volt valami szokatlan kegyetlenség az inkvizítorok kinézésébõl. Nagy szürke szemei vérben forogtak. Ez már tán magával is hozta a guillotine-t is.

- Mi újság, tisztelendõ úr? - rohantam meg mohón.

- Semmi, domine spektábilis, semmi.

- Mitõl néz ki olyan zordonan?

- Mulattunk az éjjel, spektábilis. Az orfeumban voltam. Nem aludtam ki magamat.

- Milyen a hangulat Pesten?

- Pesten? Hangulat? Nem láttam én ott semmiféle hangulatot.

- Hát a katolikus gyûlésen volt-e?

- Persze!

- És mi történt ott?

- Semmi. Elküldték a szegény öregnek az adresszet és azt a nehány forintocskát - szólt érzékenyen.

- Semmi? Hát ön azt semminek se veszi, hogy ott a pápa egyházi hatalmát proklamálták?

- Ott? Ki? - szólt elcsodálkozva. - Lehetetlen az! Tegye az úr bolonddá az öregapját.

- De bizony úgy történt. Egy Zichy Nándor nevezetû gróf.

- Aha! Az bizony meglehet. Csakugyan beszélt ott egy nagyorrú zsidóképû öregúr valamit. Meglehet, hogy az is közte lehetett. Nem hallgatta azt, lelkem, senki.

- De az mégis rettenetes dolog, kérem, hogy a tizenkilencedik században ilyesmi történhetik.

- Miféle ilyesmi? Hogy valaki valamit mond. Hiszen szólásszabadság van!

- De a pápa világi hatalmát visszaállítani. Rettenetes.

- Ugyan, ne bolondozzék, spektábilis. Hát azért vissza van már az a hatalom állítva, mert valaki azt mondta?

- Csakhogy az a valaki egy gróf!

- Nevetséges! Emlékezhetik rá, hogy a francia-porosz háború idején az egész szélsõbal indít­ványt nyújtott be Franciaország feldarabolásának meggátlásáról, de biz azt azért földarabolták.

- Igen, de azt vegye, kedves tisztelendõ úr, hogy ez félig-meddig hangoztatva van a prímás üdvözlõ iratában is.

- Hát aztán?

- És azt vegye, kérem, hogy másfél millió ember írta alá. Nagy dolog az.

- Ugyan, ugyan. Ne legyenek önök olyan képzelõdõk. Mindig a kálvinista kakas hangját hallják: »Protestánsok, legyetek ébren!« Hisz én ott voltam azon a gyûlésen, beszéltem az emberekkel, láttam, kik voltak, csupa derék, okos emberek.

- Akik aláírták az adresszet.

- Aláírták. Igenis, másfél millió ember írta alá az adresszet. Mert aláírásra mindig lehet nálunk embereket fogni, még a váltón is, de ha azt mondták volna ki, hogy ki megy el verekedni a pápai állam helyreállításáért, álljon ki a fórumra, hát Lonkay Antal tisztelt barátom is szépen kisompolyodott volna a terembõl.

- Ej, ej, hogy mégis nem tudták lehurrogatni azt a Zichyt. Mert így mégis az egésznek az a képe, hogy egy számos tagból álló gyülekezet a pápa egyházi hatalmát proklamálta.

- Mert ilyen volt a hangulat. Higgye meg, hogy ugyanazon gyülekezettel egy másik szónok egy óra múlva elfogadtathatta volna a polgári házasságot is. Ismerni kell a magyart.

- Hát azt gondolja, kedves tisztelendõ úr, hogy nem lesznek többé vallási villongások.

- Soha!

- No lám, pedig már én egészen megijedtem a mai lapoktól.

- Írnak valamit?

Eléje toltam a két újságomat. Elolvasta nagy figyelmesen a cikkeket, s így szólt fejcsóválva:

- Azt mondtam az elõbb, hogy sohasem lesznek ebben az országban vallási bajok, de talán mégsem volt igazam. A félrevert harang mindig sok népet csõdít össze. És sok felizgatott nép mindig sok galyibát csinál: a tiszaeszlári ügyet is a zsidók mérgesítették el. Nem lehetetlen, hogy az újságírók, akik cikk-téma után futkároznak, belecikkezik a közömbös emberek lelkébe is a vallási kötekedéseket... Hanem azért gróf Zichy Nándorból mégsem lesz soha belügy­miniszter a helyreállított pápai államokban.

Olyan okosnak, megnyugtatónak találtam a plébános úr felvilágosításait a tegnapelõtti katolikus ülésrõl és annak intenciójáról, hogy közlöm azokat a többi, netalán megijedt protestáns ember épülésére is.

Egy kálvinista

AZ ÁLMOS DADA

(Rendõrtörténet Göndöcs Benedeknek ajánlva)

Azért ajánljuk Göndöcs Benedeknek ezt az esetet, hogy a fõtisztelendõ úr jóízût mosolyogjon rajta, mire viszi az embert némelykor az álmosság.

A rendõrtörténetnek voltaképpen hõse nem az álmos dada, hanem egy féléves csecsemõ. De azért ne tessék megijedni, nem lesz benne semmi sírás-rívás.

A csecsemõt »Baby«-nak hívják, és igen jóízûeket tud aludni. Mama és papa nagyon szereti a kis Babyt, és õ velök hál egy szobában. A szép zöldernyõs bölcsõ oda van húzva a mama ágyához. Dada ellenben (minthogy mama és papa még nagyon fiatalok) a szomszéd benyílóban alszik, álmodván szebbnél szebb huszár káplárokról - ámbár a bakaõrmester is elég szép téma egy-egy gyakorta megszakított álomhoz.

A Baby, ki némelykor egész éjjel nyugodtan szuszog kis vánkosa között, a múlt éjszaka váratlanul felriadott és sírni kezdett.

A mama föl nem ébredt, sem a dajka a szomszéd szobában; rémségesen mély álmuk volt.

Tehát a papa volt kénytelen felkelni, felhúzni a papucsait és betopogni a dada szobájába.

- Julcsa, jöjjön a gyereket megszoptatni.

De Julcsának ennél sokkal édesebb szavakat susogott most az álombeli káplár, és csak fület repesztõ hortyogással felelt a nagyságos úrnak.

Mire az kénytelen volt odamenni és felrázni a dadát.

Dada rettentõ álmosan fölcihelõdvén becammogott a szobába, mint az álomjáró, fölvette a kisdedet, lekuporodott vele a sötétben egy székre a nyitott siffonérkasznyi mellé, és elkezdte szoptatni.

A papa visszafeküdt, és egy darabig még hallgatta félálomban a csecsszopó csámcsogó édes szuszogását, s aztán elnyomta az álom. A dada is lezárta szempilláit, s feje lankadtan lógott lefelé.

Csak a nagy csendbõl, midõn a gyermek is elaludt, vélte érezni, hogy õ voltaképpen nem ennek a széknek a hozzátartozandósága, s hogy a kezében levõ tárgy akadályozza a pihenés kényelmességében. Morpheusz azt sugdosta neki: »Terpeszkedj el, Julcsa, takaróddz be, Julcsa!«

Minélfogva ösztönszerûleg letette a kezében levõ tárgyat a - siffonérba; rázárta az ajtót s egész gépiesen, öntudatlanul visszakullogott az ágyába.

Reggel fölébredt a mama, mosolyra nyílik a szája, jó reggelt akar kívánni a Babynak, széttárja a bölcsõ függönykéjét, s ijedten kiált fel:

- Szent Isten, hol a gyerek?

Felugrik az ágyból, bekiáltja Julcsát. Julcsa berohan.

- Hol a gyerek?

- Hát a bölcsõben.

- Nincs - kiáltja az anya és felsikolt.

A dada megnézi a bölcsõt, s sóbálvánnyá rémülve áll felette.

Az úr is felriad. De a gyerek nincs. Nincs, nincs sehol. Az egész háznép összeszalad. A gyermek odavan.

Az úr emlékezik, hogy éjjel felköltötte a dadát, a dada emlékezik, hogy éjjel megszoptatta a gyereket, s aztán letette a bölcsõbe. Minthogy nem is történhetett másképp.

Az ijedelem a tetõpontra hág, a szülõk kétségbeesetten jajveszékelnek.

- Valaki bejött, és ellopta a gyereket.

- De lehetetlen az, nagyságos uram. Ajtó, ablak, minden zárva volt. Nem jöhetett ide egy lélek sem.

- És mégis ellopták.

- Ugyan, ugyan, az csak a mesékben szokott elõfordulni, nagyságos asszony. Ki lopna el egy gyereket?

- De mikor olyan csodálatos szép és kedves volt!

A rejtély megfejthetetlen.

- Hamar, rohanjatok a rendõrséghez. Mert bizonyosan ellopták. Hogy miképpen, emberi agy azt fel nem foghatja, de mégis odavan. Tény, hogy megvolt tegnap, tény, hogy ma nincs meg.

A rendõrséget már korán reggel fölzaklatták a gyerek miatt. Az volt mai nap az elsõ panasz. Egy eleven gyermek ellopása.

A rendõrségi tiszt jegyzõköynvet vett fel róla, s azután elküldött egy András bácsit a hely színére.

András bácsi nagy morogva távozott.

- Hát hol találjam én meg az ebugattát?

Kedvetlenül csoszogott fel a lépcsõkön, s beállított a szerencsétlen családhoz.

- Hát mért nem tudnak a gyerekre vigyázni, he? - mondá belépve az ajtón. - Hm, az állam csak a hét éven felüli gyerekekre tartozik felügyelettel. No, ne bõgjenek hát. Mondják meg, honnan veszett el?

- Itt volt, itt feküdt - zokogta az anya a bölcsõre mutatva.

- Hadd lám, hogy nincsenek-e onnat valami tolvaj nyomok? - szólt András bácsi mûértõ arcot vágva, s nagy patkós csizmáival roppant robajjal lépegetett a bölcsõ felé.

A nehéz, idomtalan lépések rengésétõl fölébredt a kicsike a kasznyiban és fölsírt.

- Ahun van, ni! - kiáltott fel András. - Megérezte az a kis jószág, hogy a hatóság keresi.

Nosza lett nagy öröm. A szülõk odarohantak a kasznyihoz és kivették a gyereket, aki rózsaszín pirosra izzadt a hosszú édes álomtól.

András bácsi is régen kapott olyan borravalót, mint ma reggel, hogy az elveszett tárgyat olyan ügyesen legott megtalálta.

A MOSÁS

Ez az a szó, amitõl a fõvárosi embert kileli a hideg. Mosás van a háznál! Ez annyit jelent, hogy minden fölfordult, hogy minden kényelmednek vége van.

A menyecske (ha még az) már hajnalban föl van, csattog, pattog, veszekszik a szolgálókkal. A konyhai csatara zaja fölébreszt, de ha nem riasztana is fel, majd kiugrat vackodból maga az asszony, rád kiabálva, ha kõltõi lelkületû, a költõbõl:

- »Föl szennyes szolga, föl hamar«! Ki abból az ágyból, mert szükségem van a vánkoscihákra! Egy, kettõ, három, öltözködjék és aztán menjen el valahová a háztól. Ne alkalmatlankodjék itt! Haza se kerüljön ebédre, mert itt rá nem ér senki fõzni az ilyen kákabélûnek. Ebédeljen a vendéglõben.

A ruhád megkeféletlen, a csizmád megtisztítatlan, reggelid kihûlt, mert már hajnalban fõzték meg, de azért semmit sem szólhatsz, mert hiszen mosás van a háznál. A mosás mindent kiment a világon. Örülsz, hogy az elõszobába rakott piszkos fehérnemû-boglyákon keresztül, az utolsó tiszta ingeddel kiszabadulhattál valahogy az utcára.

Nem is akadt még arra élõ piktor, aki egy fõvárosi mosást megfessen. Rettentõen visszataszító kép lenne az.

De annál idillibb a falusi mosás, melyet mai számunkban mutatunk be a Szobonya Mihály szép rajzában, ahol egy darab élet van híven odacsapva.

Egy egyszerû falusi udvar tárul elénk összes járulékaival, köcsög a karón, napraforgó a kerítésnél, csáklya függ az eszterhéj alatt, ha netán a »veres kakas« találná magát elkukorékolni a ház tetején, a létra is oda van támasztva a padláshoz.

Az »édös« pedig ott áll a teknõ fölé hajolva, felgyûrt karokkal, két keze jár szaporán, dörzsöli, morzsolja a szappantól tajtékos vízben a kis ingecskét. Tetszik is a szapulás csobogása a kis Erzsikének. Nem adná a világért, ha õ maga is megpróbálhatná. Ágaskodik lábujjhegyen, de mi haszna, kicsi a lányka, magasan van a teknõ. Ej, ej pedig milyen szép játék lenne ott pocskolni a vízben... Ni, éppen most öntenek bele egy kis »kékítõt«.

Az »édös« meg-megfeccsenti a vízzel kötekedésbõl, mire Örzsike, brr! megrázkódik, sírásra fordul a kis mályvapiros ajka, de eközben meggondolja magát, és egy igézõ mosolyban fakad ki.

- Anya, én isz... én isz - selypíti epedõ hangon.

- Te is szeretnél mosni úgye, szentem? Várj, ha majd nagy leszel. Moshatsz még eleget.

Különösen a ruhacsavarás mulattatja, mikor a fölpuffadt vászondarab, ha egy kicsit megszorítja az »édes«, csuromban ereszti a vizet.

- Én isz, én isz!

- Hagyj békét, aranyom. Hiszen neked mosok. Eredj no, ne légy itt, ne helytelenkedj, még magadra rántasz valamit... Ott van a kis kutyka, játsszál azzal!

Tisza csakugyan ott fekszik az udvaron, nagy közömbösen két elsõ lábát szétvetve, de az Örzsike a világért sem közelítené meg, durcásan nyöszörgi:

- Félek tõle.

- Akkor hát eredj szívem a pipikékhez, a tyúkokhoz. Azokkal mulatozzál!

Örzsike oda sem mehet. Azokra is van panasza:

- Félnek tõlem.

A FEHÉR VÁROS

(Amerikai fotográfia)

A muszka be nem jön talán, de a muszka világ bejött.

Az egész város fehér és tündöklõ. Egy lepedõvel van letakarva minden. Madartávlatról nézve az egyszínû tájékot, a fehér házfedeleket, fehér utcákat, egy óriás sima fehér lappá folynak össze a háztömbök. Nem látni a tornyok csillogó bádogját, a házfedelek különféleségét.

Csak egyetlen piszkos szalag fut végig a láthatáron: a Duna; máskor ezüst volt, most rézkatlan színû.

De ki az ördög nézné most Budapestet madártávlatból; még a madár is szívesen beállna most embernek, aki a kemence mellett melegedhetik.

Nemhogy madártávlatból, de sehogy sem lehet most nézni. Mert a szél telefújja az ember szemét, részint azzal a hóval, amit az utcákról fölragad, részint azzal, ami most esik. Mert hol szitál rézsuntosan, hol játszi pajkossággal röpköd csatacsillag képében, hol andalogva pilinkál finom pehellyé morzsolódva a levegõben.

Egész hóboglyák emelkednek az utcákon, tegnapi, tegnapelõtti és múltheti rétegekkel. Az utcák végében átmetszések történtek, hogy a publikum járhasson. Csörgõ szánok siklanak végig a hóhegyek közt.

A hideg éles, metszõ; zúzmara fedi a bajuszokat, a szél süvít, s csapkodja a nyitott kapukat, lóbázza, feszegeti a cégtáblákat, s hab helyett havat ver a borbélymûhelyek cintányérjaira.

Érdekes kép. A hófehérke regéjébe való. (De nem hiszem, hogy annak az elõadatására készülne a köztisztasági hivatal.) Néhol valóságosan megakadt a közlekedés, a kocsik összetorlódtak, s van András bácsinak elég dolga, míg helyreállítja a »rönd«-et.

- Minek esik annyi! - ez az õ véleménye, s ebben fogóznak meg az illetékes közegek is.

Az utcák néptelenek ilyenkor, éppen mint Halmas-Szentbogárdon. Minden megszûnt. A boltok nyitva állnak, de vevõ nincs. Aki csak teheti, ki nem mozdul a lakásából, mert a gondozatlan járdákon térdig hóban kell járnia; az még jó, ahol nem gondozzák, de az a veszedelmes, ahol gondozzák, mert olyan felületesen takarítják el, hogy a megfagyott olvadékban okvetlenül el kell az embernek esnie.

- Mekkora hó! - kiáltja az idegen, ha a vasúton idáig bírt eljutni.

- Ez még semmi! - kiáltom én. - De majd mekkora lesz a városi költségvetésben!

*

Bátran idejöhetne most Verescsagin orosz képeket festeni.

Láthatná ezt a fehér világot... Hogy ugrál a csikorgó hidegben, hogy emelgeti lábát dideregve, a börze felett, a kis Merkur. Milyen fehér lett. Fázik szegény. No, de egy kicsit mégis nagyon ugrál...

Petõfi köpenyege is csupa hó. No, hát mégis eljutottál Szibériába, jó poéta; csak egy kicsit antidatálta a becsületes Manasses.

Szinte megérthetõvé váltál pillanatnyira.

Most már hallom, hogy mit kiáltasz:

- Seprõt magyarok, seprõt! (Azt aztán nyílt kérdésnek hagynám, hogy a havat kell-e elseperni elõbb vagy más valamit?)

A nagy havazás (már évek óta nem emlékeznek az emberek ilyenre) sok mindent megváltoz­tatott.

A béke fehér színével borította be a távirda drótokat, de ezek azért makacsul viszik a háborús híreket; legelõbb engedtek a természet hatalmi erejének a kofák, e gyöngéd lények, akiknek sátrai egyszerre eltûntek a föld színérõl: utánuk meghódoltak a komfortábli kocsisok, akik egy ló helyett most már kettõt fognak be.

Azután a hordárok hagyták oda »posztjaikat«. Az okosabb enged. Meleg pálinkamérések ablakaiból lesik a »megbízatásokat«. Azután az újságírók adták meg magukat, akik bevették a »havazást« eseménynek, s újdonságokat írnak a viselt dolgairól.

Legkésõbben adta meg magát a városi magisztrátus, már így gondolkozik:

- Minek hordassuk el az utcákról, hiszen itt is csak úgy elolvad az idõvel, mintha egyebütt lenne.

Ami logika, az logika. És a türelem a legszebb polgárerény.

Hiszen végre is bármint didereg e zimankós fehér világban ott künn a fiákerló, a hóban térdig botorkáló felkötött állú iskolásgyerek és a kapuk mélyedésébe húzódott koldus - még mindig maradt a természetben valami piros: az emberi orrok.

S ezen orrom számára egy kis burnót még mindig akad a városatyák szelencéiben.

Kérek belõle egy csipetnyit.

Hrksz prkszt! Minden rendben van!