1892
CIKKEK, TÁRCÁK

A MINISZTERELNÖKNÉL

Kevéssel 10 óra után megindultak a fogatok Budára a miniszterelnöki palota felé. Szép derült téli nap volt. A képviselõk leeresztették a hintók üvegtábláit, s úgy szítták be a csípõs hegyi levegõt. A kígyózó kocsisort már a Lánchidon keresztezte egy másik kocsikígyó. Kócsagos, mentés magyar alakokkal. Ezek a nemes városi urak, akik már elvégezték a gratulációkat odafönt.

A palota udvara csakhamar megtelt fogatokkal, s a lépcsõház, hol a fehér asszonyszobor áll olvasóval a nyakában, benépesült ismerõs képviselõi arcokkal.

Ott volt a Ház majd minden tagja (akit az influenza a lábáról le nem vett), majdnem egészben megtelt a palota nagy díszterme, mely Tisza idejében piros bíborral és piros selyem drapériákkal volt díszítve, most pedig bágyadt zöld színekben úszik sokkal ízlésesebben; az arany kopjákra feltûzött olív zöld függönyök alatt, itt is, ott is közéletünk jelesei bújnak össze és csevegnek.

Vidám hangulat ömlik el szerte. Pedig sokan vannak itt utoljára, és nem fogják többé látni ezeket az aranyos mitológiai alakokat a falakon.

Az országgyûlés utolsó napjait éli. Szétmennek a mameluk hadak a küzdelem mezõire, s nem egynek ott marad a foga. Vissza nem tér többé a vezérhez.

Zsibongnak, rajzanak a csoportok, hallik itt is, ott is: Boldog újévet, Pista bácsi, boldog újévet, Laci öcsém! Csak néha vegyül közbe egy bús akkord: »Hát a kerület mit csinál?«

Míg a jó kívánatok kölcsönösen kicseréltetnek, azalatt minden szem a lakosztály bal szárnyas ajtójára van szegezve: onnan lép ki a kormány. Bokros kezében tartja a pergament-tekercset (melyre szép beszéde van ráírva), Falk, a nap másik szerepvivõje borús homlokkal vegyül el a csoportok közé. Ma fog beszélni, ki tudja hánydszor az elnökhöz. Örökké egy téma, egy elnök, csak a beszéd volt mindig más. A beszéd most is más. De az elnök utoljára ugyanaz.

A hervadás, az elmúlás nyomasztó gondolatai nehezednek az elmékre. Ott ül az egyik szögletben Ivánka Imre, szép öreg feje még ott fehérlik képviselõtársai közt de már olyan fõrendiforma tartása van. Az öregekbõl csak Urbanovszky tartja magát. Õ most is ott rázza fejét. Tisza Kálmán nincs itt. Jókai influenzában fekszik.

De ím megnyílnak az ajtók, belép a miniszterelnök társaival, fölharsog a zajos, lelkesült éljenzés. A szemek hirtelen átfutják, milyen színben van a kabinet? Mind vidám, egészséges, csak a legfiatalabbat, Wekerlét gázolta le az orosz nátha.

Kettesbe állnak a képviselõk. S Bokross megkezdi szép beszédét...

De ami most következik arra már mindenre a vezércikkíró teszi rá a kezét.

A VÁLASZTÁSOK

A jövõ Ház képét máris ki lehet venni. A pártok aránya körülbelül a régi marad, legfeljebb a függetlenségi párt nyerhet egy-két kerületet. A nemzetiek csalódnak, mint ahogy örökké csalódtak.

Érdekes, érdekfeszítõ küzdelmekre alig van kilátás a választásoknál. A nagyobb státusférfiak úgy vannak elhelyezve, hogy elbukásuk kizártnak tekinthetõ. Apponyi ellenfél nélkül áll Jász­berényben, Szapáry egyhangúlag lesz meg Temesváron, Tisza Kálmán meg se támadható Nagyváradon, Tisza Lajos gróf ellen Szegeden csak juksz-számba mehet valamely ellenjelölés. Szilágyi kétségtelen Pozsonyban, Gyõr és Pécs biztos Barossnak. A miniszterek és államtitkárok szénája mindenütt rendben van, már Pápa sem makrancos többé. Jókai meg lesz Komáromban. Nagy szégyen volna Komáromra az ellenkezõ. Falk ügye jól áll Aradon, mert Müller úr nem futna különben falusi kerület után. Ugron meg lesz Kecskeméten, Helfy bizonyos Szegvárott, Eötvöst még ki nem ösmerték a kõrösiek: megválasztják. Irányinak nem állítanak ellenjelöltet pedig õt már meglehetõsen megunták választói. De Irányiért kár volna. Ez a kormánypárt nézete. Kívánatosabb vezér képzelhetetlen, s szívesen hagyják gyõzni az öregurat.

Maga a fõváros se csigáztatja föl az érdeklõdést magasra. Ki lehet találni az eredményt úgyszólva mindenütt. Csata csak a Belvárosban van, és a Terézvárosban lehet némi huzavona, ha az Eötvös-féle frakció le nem csillapszik. Az egyik résznek gróf nem kell, a másik résznek polgár nem kell. Ha minden párt enged valamit, meg lehetne állapodni egy báróban.

A vezérek és jelentékenyebb képviselõk megválasztása biztos lévén, alig van a megindult választási kampányban olyan pont, ahová nagyobb mértékben tapadna a közkíváncsiság. Az apró emberek bejövetele és kimaradása észrevétlenül történik. A közlegények eleste csak numerice jeleztetik.

A közkíváncsiság tehát csak morzsákból él. Bejön-e vajon Károlyi Gábor? Nem-e marad ki Horánszky? Mit tudtak ugyan csinálni Erdélyben Horváth Gyula és Bethlen Gábor? Igazán behozza-e a nemzeti párt Csemegit?

A mulatságos szituációk is ritkák, amik pedig bõven teremnek ilyenkor. Egy ilyen, hogy Komjáthy Béla a sógora, Uray függetlenségi ellen lépett föl, s most elkeseredetten verekszik a két sógor. Mind a kettõ jó szónok, józan és jómódú ember. A harc tehát egyenlõ.

Keletkezett pedig egy kis diskurzusból a képviselõház folyosóján.

- Hogy állasz a kerületben, sógor?

- Szilárdan, mint a Sion - felelé Uray.

- Nem lesz ellenjelölted?

Uray fölnevetett.

- Ellenjelölt, hahaha. Nem ösmerek olyan bolond embert.

- Hátha én megösmertetlek eggyel szólt mosolyogva Komjáthy. Van szerencsém magamat bemutatni: Komjáthy Béla.

- Ugyan eredj. Te csak zsellér vagy ott az asszony révén, tíz szavazatot se kapnál.

- Mit? Tíz szavazatot se? szólt Komjáthy sértõdve. Hát azért is megmutatom, hogy megbuktatlak.

- No, azt szeretném én látni. Kalapot emelek én akkor elõtted.

Szóból szó lett, sok szóból megérlelt szándék, s most szemben lobognak a zászlóik a tiszaháti kerületben.

A jövõ Ház, amennyire elõre kivehetõ, tarkább lesz a szokottnál is. A grófok megszaporodnak benne, s alig lesz valami differencia közte és a fõrendiház közt, csak az, hogy itt a fiatal grófok, ott meg az öreg grófok a túlnyomóak. A hét és kilencágú koronákra rakódik le a nép­bizo­dalom, mint ahogy a méhraj az odvas fákra gyülemlik legörömestebb. De ez még nem volna olyan baj, mint az a szomorú jelenség, hogy a kerületekben gyakran a vallás, s nem politikai elvek szerint csoportosulnak a tisztelt választók, s ha valamely párt egy-egy »hivatalos« jelöltet állít (ez a hivatalos jelölt elnevezés is most született meg, mindenek megbotránkozására), sûrûn jönnek a kérdezõsködõ telegrammok alulról »Katolikus-e? Kálvinista-e?« (A luteránusból nem kérnek.) A zsidó nem kívánatos, de néhol szükséges.

A jelöltségeken bizonyos erõszakoltság látszik. Különösen a nemzeti párton, mely fõvárosi uszályhordozóit minden kombináció nélkül szórta szét az ország mappáján persze mindenütt »nagy lelkesedéssel« lettek kijelölve, de olyanformán, mint a Punch mûkedvelõ énekese, ki így szólt a házi kisasszonyhoz: »Legyen olyan jó miss, kérje meg a mamáját, hogy az kérje meg a vendégeket, hogy azok kérjenek föl engem, hogy énekeljek«.

De ez még semmi. Nagyobb, világraszólóbb dolgot találtak fel az »új kurucok« (mert bizonyosan rajtok szárad végkép Szilágyi Dezsõnek a gúnyos jelzõje). Míg lapjaik csipkedik Szapáryt, amiért budai palotájában mondta el a programbeszédet választóinak, e furfangos »szabadságharcosok« kitalálták ezalatt, hogy per prokúra is lehet programbeszédet tartani.

A fejedelmek a középkorban megbíztak valakit, hogy helyettük házasodjék meg, illetõleg tegye le az oltárnál az esküt a menyasszonynak. Károlyi Sándor gróf ez õsi motívumból jött rá, hogy más által tartasson a saját nevében programbeszédet. S mint a Károlyi István gr. fekete selyem sapkája megteremtette a Házban a divatot, a per prokúra programbeszéd is ragadós; immár Horánszky Nándor is dr. Bónis dési ügyvéddel tartatta programbeszédét Láposon. Mint hírlik azonban a választók is per prokúra a szavazattal nem bíró suhancok által hallgattatták meg.

Így nyomódnak ki lassan-lassan csodálatos politikai divatok. Még egy ugrás, s ott leszünk, hogy a lusta jelölt egyszerûen megfogadja Eötvös Károlyt, hogy menjen le helyette s tartson programbeszédet, itt nemzeti pártit, ott kormánypártit, amint a jelölt pártállása kívánja.

Ezt hozza a Fin de Siècle! S mire nem lesznek többé jó kerületek, akkorra már nem lesznek rossz szónokok sem. Denique, mundis se expediet.

TISZA KÁLMÁN ÉS AZ INTERJÚ

Sokszor hangzik klubokban, kávéházakban és mindenütt, ahol két-három ember ül s tereferét folytat az ország dolgairól, az ellenzéki lapok által fölvert ködben:

- Ugyan mit szól ezekhez Tisza?

Gravamen mindég van (hiszen magyarok vagyunk) s ha panaszkodni való akad, találgatni való is kerül a csendes kapucineres csészék és vidám csengésû borospoharak mellé. Így lesz, úgy lesz. De mit szól vajon mindezekhez Tisza?

Mint Angliában Gladstone, épp az a nagy öregember õ minálunk, akit a politikusok és a politikai fecsegõk mindig ott látnak vagy a kapu elõtt állva, vagy a hátulsó ajtónál lesben. Mint a legendák õsalakja tesz, mozog, csinál valamit örökké, az õ keze szövi az eseményeket, csak a fonalat kell a fantáziánkkal meglelni s ha rá nem találtunk, úgyis ott lesz az bizonyosan valahol, csakhogy láthatatlanul.

Pedig hát semmit se csinál a nagy öregember. Mikor nála volt a hatalom gyeplõje, úgy látszott, mintha sohasem eshetnék ki a kezébõl s most, hogy nincs kezében a gyeplõ, semmi sem mutatja, hogy valaha nála volt.

Ül csendesen a folyosón vagy tarokkozik a klubban; valóságos pszichológiai rejtély az õ szerény viselkedése. Annyira szakított a hatalommal, hogy rá sem néz többé.

A történelemben nincs erre példa bizonyos, s szinte nem lehet rossz néven venni a találgatóknak, ha minduntalan Tiszával foglalkoznak. Mert az ember gyengeségek összetétele. Honnan volna tehát Tiszának több ereje, mint a történelmi alakok egész légiójának?

A Jézus tudja! mondhatjuk Janicsáryval. Csodának csoda, de a csoda megvan. Mert az öreg Deák is meg tudott maradni egyszerû képviselõnek, de õ minduntalan megrázta magát s úgy a suba alatt valóságos zsarnoki hatalmat gyakorolt míg Tisza Kálmán valóban a legszerényebb párttag, aki semmit se vár, semmit se igényel; akaratot nem nyilvánít, még a véleményét is nagy nehezen lehet kivenni. A híres debatter még ha megszólal is, úgy tud beszélni, hogy az bízvást beillik hallgatásnak.

Kivált meg vannak vele akadva az interjúvolók. Egy ilyen esetet akarunk reprodukálni.

A választások elõtti napokban éppen aznap, mikor a nagyváradi küldöttség járt fönt a klubban, hogy a jelöltséget fölajánlja, Sturm Albert, a Pester Lloyd derék munkatársa igyekezett belõle kihámozni valamit a reggeli lap számára. Éppen a tarokknál csípte meg Tiszát.

Sturm: Itt volt excellenciádnál a nagyváradi küldöttség?

Tisza: Igen.

Sturm (a ceruzáját hegyezve): Sokan voltak?

Tisza (a kártyákat keverve): Bizony voltak egynehányan.

Sturm: És kik voltak?

Tisza (vontatva): Körülbelül mind itt voltak az ismerõsök.

Sturm: Voltak beszédek?

Tisza: Azzal jár az.

Sturm: És mit beszéltek?

Tisza (dicsekedõn): Nagyon okosan beszéltek.

Sturm (lázas türelmetlenséggel): S excellenciád mit felelt?

Tisza: Amit ilyenkor szokás.

Sturm: Rövid beszédet méltóztatott mondani?

Tisza (élénken): Lehetett volna hosszabb is.

Sturm: Tehát nem volt hosszú?

Tisza (elgondolkozva): Lehetett volna rövidebb is.

Így folyt az interjú véges-végig, Tisza a legelõzékenyebb, legnyájasabb hangon felelgetett, s még tovább is folyt volna az áldásos párbeszéd, ha a partnerek egyike, éppen e sorok írója, a közügy (már ti. a tarokk) érdekében oda nem szól Sturmhoz:

- Ugyan hagyja õexcellenciáját osztani, kedves kolléga. Mit akar még? Hiszen teljesen infor­málva van már.

***

Ez a kis történetke legyen a felelet azoknak, akik minden felmerülõ ügynél nagy kedvteléssel vélik tudni és hirdetik, hogy mit szól ehhez Tisza Kálmán. Bolond kombinációk ezek!

Nincs még az a harapófogó megcsinálva a lakatosmûhelyekben, tisztelt olvasók, amivel Tisza Kálmánból idõ elõtt ki lehet venni valamit.

ÉHEZNEK A TÓTOK!

Beütött hozzájuk az ínség! Hiszen csak a jó ismerõsük látogatta meg.

De most az egyszer úgy, hogy nem tréfál, ott akar lakni egy darabig. Úgy jött be, haragosan, fenyegetõzve a tótok házába, a szegényes szalmaviskókba, hogy kiveri õket onnan a teme­tõkbe. Nincs mit enniök a tótoknak. Az éhség pedig hatalmas ellenfél. Az még eddig legyõzött mindenkit.

Hiszen egyebütt is vannak kellemetlen vendégek. A kevély Tisza megharagszik s leönti a dús rónát. A veres kakas repül, repül, és kiterjesztett izzó szárnyaival meglegyint egész városokat... A tenger ráül a vetésekre és azt mondja: Itt ülök, ameddig nekem tetszik. A szép városi épületekbõl hamu lesz, s a hamu azt mondja: »Ne keressétek, mi voltam.«

De a föld az édes anya, amelyiknek szíve is van (mert ha nem volna, nem nõhetnének belõle virágok), az nem haragszik meg a többi gyerekeire ilyen nagyon; hiszen szeszélyes néha, az igaz, egyszer szûkebb markú, máskor pazarabb, de már azt csak a szegény tótokkal teszi meg, hogy elfelejti nekik meghozni a krumplit, meg a zabot. Hogy még az anya is tud ilyen kegyetlen lenni!

S õhozzájuk mindig rideg volt. Élelmüket nem hozza meg biztosan, mikor jó termés van se. Ha nem törnének fazekak a világon, ha nem vernék be a gyerekek az ablaktáblákat a falvakon, ha nem építenék azokat a nagy palotákat a városokban, hát az a kavicsos anyaföld ott a Fátrák alatt ugyan el nem tartaná az õ gyermekeit, azokat a széles kalapú, jó lelkû, szelíd Janókat és Gyurókat, azokat a piskóta lábu hattyúnyakú Ancsákat és Marinkákat.

Amit a föld nem nyújt, a szegény tót ki tudja venni erõszakkal, szorgalommal, türelemmel egyebünnen.

Az erdõtül elkéri a vesszõket s azokból fon kosarakat, csinál seprõket, gallyakból szerszámokat, az öreg fákra nem is vágyik.

A madarak közül nem kell neki a sas, mint más hiú, kevély népfajnak, csak a fenyves madár; viszi a piacra, eladja.

A méhektõl nem a mézet viszi el, azt elengedi másoknak, övé csak a viaszk; kereskedik vele.

Szerény, igénytelen, kevéssel megelégszik, kevesebbel az elégnél.

S ezt a keveset is megtagadta tõle az idén a föld, a három »arany cipó« mentén (így híjja a tótság a Tátrát, Mátrát, Fátrát), nincs betevõ falatja a népnek. Egész családok, egész falvak vánszorognak, mint árnyak, vagy feküsznek az éhségtõl elgyengülve, piros csíkos kanavász dunyháikban, akinek még megvan a dunyhája.

A gyermek elhaló hangon nyöszörgi:

- Mamuska, adjál kenyeret!

A szegény szüle szívszaggató hangon csitítja:

- Ne sírj, kis baglyocskám. Majd, lesz, majd lesz. Ne sírj, kis baglyocskám.

- Hol van az a kenyér?

- Majd lehagyítja az isten. Várj még egy kicsinykét.

- Mamicám, mamicám! Jaj, mindjárt meghalok. Hol van az apuskám?

- Az apuskád, túl van a tengeren, gyermekem; Amerikában. Arany fazekakat drótoz ott valahol. Mi mindent hoz neked!

Ezer és ezer szomorú jelenet tódul elénkbe a fantázia szemüvegén át. A napilapok minden sora, mely hírt hoz a felvidéki ínségrõl, egy-egy szívet rázó képpé ugrik ki.

Ezeket a képeket nem szabad elnézni közönyösen.

Ha a tótokat cserben hagyta a legtermészetesebb patrónusok, a krumpli; ha megharagudott rájuk a föld, a mostoha anyjuk, és nem hozott nekik termést; ránk, testvéreikre, a magyarokra hárul a kötelesség.

Velünk voltak ezer év óta békességgel, jámborsággal, türelemmel, csendességgel. Sok jó tót csontokat hány fel az eke a csatamezõn. Csák Máté zászlói alatt a mi szabadságunkat drótozták. Ott voltak Mohácsnál. Ott verekedtek a Rákóczi táborában, ott dideregtek velünk negyvennyolcban »szénás lábbal« »szalmás lábbal«. Mindig velünk voltak és sohasem ellenünk a rossz napjainkban.

Most az õ rossz napjaikban nekünk is velük kell lennünk. Hiszen termett még elég aranykalászt a dús róna, jut nekik belõle. Az állam megteszi a magáét, de tegyék meg az egyesek is.

AZ ELNÖK EBÉDJE

A mai nagy vihar után kedélyes elnöki ebéd következett. Bánffy Dezsõ báró húsz képviselõt hívott meg ebédre a Hungáriába köztük ellenzékieket is, akiknek agyaráról pedig még szinte csorgott a »kikezdett« elnök vére.

A hangulat kitûnõ volt. Bánffy Dezsõ báró a legszeretetreméltóbb házigazda s derült, kedélyes modora egy perc alatt eltüntette azt a ráncot, amit még az ülésbõl hoztak el a homlokukon a honatyák.

Toasztok, anekdoták tarkán szállingóztak, igazi magyaros kedély ütött tanyát és az ellenzéki és kormánypárti keblek összedobbantak a zsarnok egyhangu éltetésében. (Mert ilyenek a mi zsaronkaink és jakobinusaink.)

A politika ki volt zárva, de becsapott azért hangjával, már mint magyarok közt nem is képzelhetõ másképp.

Az elnök a toasztok sorában éltette az ellenzék jelenlevõ tagjait, azután kedélyes fordulattal Mikszáth Kálmánt, ki szintén jelen volt s vele együtt a sajtót.

- Azért éltetem úgymond Mikszáthot, mert nem tanultam meg félni, csak a sajtótól.

Balás Antal, Rezei Szilvius (igen szellemesen), valamint a jelen volt ellenzékiek: Andreánszky, Isaak Dezsõ uniszono az elnököt ünnepelték, úgy hogy Mikszáthnak, kit szintén szólásra provokáltak szomszédai, alig akadt mit dícsérni rajta. Hát évõdött vele:

- A szabadelvû pártnak - mondá többek közt az a politikája az elnökkel szemben, ami a huszáré volt az istennel szemben a csata elõtt: ne segítsen se nekünk, se az ellenségnek, csak nézze, hogy mit csinálunk.

A poharak összekoccantak és még sokszor ezután.

...Ilyen külseje van nálunk a csatatérnek gyilkos harcok után.

VÉGZETES KERÜLET

Tegnap egy társaságban, ahol egy angol is jelen volt, a keceli kerület képviselõjének, Eötvös Gézának öngyilkossága is szóba került, és kisütötték, hogy az a kerület nem tartozik a szerencsésebbek közé és az, aki képviseli, könnyen kerülhet valami kellemetlenségbe. Földváry Gábor, aki elõbb a kerületet képviselte, meghalt; Ábrányi Emil, aki utána képviselõje lett, malõrös helyzetbe jutott, míg most Eötvös Géza agyonlõtte magát.

Nem lehetetlen tehát, hogy aki majd ezután képviseli, szintén nem fog kikerülni szárazon.

Errõl a históriáról aztán mindenkinek eszébe jutott valami végzetes hely s e tárgyban indult meg a beszélgetés.

- Ismertem egy gyönyörû gazdag asszonyt - szólt egy úr -, aki végzetes feleség volt. Az elsõ férje tengeri vihar alkalmával a vízbe fúlt; a második párbajban esett el; a harmadik mérget ivott és nagy kínok között halt meg; a negyediknek egy megõrült borbély elvágta a nyakát, míg az ötödik afölötti aggodalmában, hogy vele is ilyen valami történik meg, üldözési mániába esett s a toronyból ugrott le.

- És a szép asszony férjhez ment hatodszor is?

- Valószínûleg megtette volna, de nem akadt bátor, felvilágosodott férfi.

- Én mondta egy másik úr meg akartam venni egy kastélyt, amely évek óta elhagyatott, üres volt, amelyet potom áron kínáltak, mert senkinek sem kellett. Nem kellett pedig azért, mert annak minden tulajdonosa erõszakos halállal halt meg, legkésõbb egy év elmúltával a kastély megvásárlása után. Ily körülmények között természetesen én sem vásároltam meg, amint nem is vette meg senki. Ma is üres, elhagyatottan áll és még mindig eladó.

Ekkor egy víg kedélyû politikus vette át a szót, mondván:

- Lehet, hogy az emberek a végzetes asszonyokat nem veszik nõül, és a végzetszerû kasté­lyo­kat még potom áron sem vásárolják meg, de annyi bizonyos, hogy ez az aggodalom és babo­naság a kerületekre nem terjed ki. Fogadni mernék bármily összegbe, hogyha Magyarországon volna most olyan választókerület, amelynek képviselõivel gyors egymásutánban történt volna meg mindaz, ami a szép asszony férjével és kastély tulajdonosaival megesett: az a kerület nem maradna üresen.

- Kérdés jegyezte meg az angol.

- Sõt többet mondok. Ha a mandátumát sorsolás újtán adnák és erre vonatkozó sorsjegyet mindenki ingyen kapna: akkor Magyarország minden választható polgára törné magát ilyen sorsjegy után.

Az angol elképedt és ezt kérdezte:

- Ohó! Hát Magyarországon mindenki felvilágosodott s babonamentes?

- Az nem - hangzott a válasz -, hanem Magyarországon mindenki képviselõ akarna lenni.

TALÁLKOZÁS

A napokban a magyar államvasút egyik kocsijában két képviselõ került össze. Az idõsebbik, aki nem ismert rá útitársára, gyanúsan nézegette a szembenülõ képviselõt.

- Olyan ismerõsnek tetszik az öcsémuram arca szólalt meg. Nem járásbíró Trsztenán?

- Nem vagyok egyáltalán sehol járásbíró felel amaz.

- No, akkor bizonyosan Pesten találkoztunk.

- Az meglehet, mert pesti vagyok.

- Megvan: a Petánovicsban láttam! Ugye oda jár ebédelni?

- Sohasem voltam a Petánovicsban.

- Hm, ejnye... hát a Házba nem szokott járni?

- De szoktam néha.

Az idõsebb képviselõ nagy örömmel kiáltott föl:

- No, akkor ott láttam kedves öcsémuramat, mert én képviselõ vagyok.

Az ifjabb képviselõ pedig mosolyogva felel:

- Az bizony meglehet, hogy ott látott kedves bátyám, mert én is képviselõ vagyok.

- Képviselõ? Hadd nézzelek meg jobban. Hát persze, hogy az vagy! Nagyon jól ismerlek, csak a neved nem jut az eszembe. Hogy is hívnak?

- Mikszáth Kálmánnak.

- Mikszáth? No, nézd, csakugyan Mikszáth! Nagyon jól ismerem a nevedet, csak az arcod nem jutott mindjárt az eszembe.

A LYUKAS GARASOK

(Hazabeszélés)

Egy erdélyi lap berzenkedik ránk megint, ami nekem egyébiránt nagy dicsõség, ha Jókaival emleget; arról orál ugyanis az erdélyi lapocska (de mintha már egyebütt is hallottam volna ezt a szemrehányást), hogy minket az oláhok választottak meg stb.

Jókai, gondolom már megfelelt ezekre az évõdésekre a Házban is, de egy banketten bizonyosan, mert ott magam is jelen voltam, hallottam. Valóban nem elég ügyes macska az az erdélyi lap, hogy csak ilyen egeret tud fogni, olyan egeret, amit már más-más ellenzéki macskák is megfogtak, s amely inkább az illetõ macskát eszi meg.

De minthogy az igen tisztelt névtelen újságíró kollégának úgy látszik jól esnék, hogy én is szégyeneljem magamat egy kicsit, amiért az oláhok választottak meg, amit különben semmi kedvem megcselekedni, mert ennek az országnak nincsenek kitagadott fiai, nem lehet tehát szégyenletes honatyaság sem, de annyit mégis megteszek a kedvéért, hogy némelyekben ellent mondok neki. Tagadom ugyanis, hogy Fogaras városa oláh lenne, mikor éppen olyan jó intelligens magyar város, mint a többi, sõt annyiban különb, mert ennek minden lakosa páncélban lakik, örökös harcban, védelemben állva, nyelvét, magyarságát illetõleg. Hogy az alföldi ember magyar, az csak állapot, hogy a fogarasi ember magyar, az virtus.

Szilárdan áll »a fejedelemasszony zsebe« (így nevezték a régi krónikások, minthogy az erdélyi fejedelemnõk tûpénz gyanánt bírták Fogarast). Egy magyar szikla az oláh óceán közepén. Igaz, hogy a fogarasi magyarságot majorizálja számban a kerülethez tartozó oláh falvak választóközönsége tehát oláh a kerület, de éppen mert én lettem megválasztva, mutatja, hogy a magyar minoritás az úr a fogarasi kerületben.

De nem igaz, amit a t. lap állít, hogy engem a kormány oktrojált rá az oláhokra, mert a kormánytól és a végrehajtó bizottságtól teljesen függetlenül maguk a fogarasi magyarok kezdeményezték jelöltségemet s az utolsó szál emberig állottak mellettem.

És legfõképpen a konzekvencia levonásban nincs igaza a t. lapnak, mely többi kormánypárti képviselõtársam ellen van kiélezve azon okoskodás alapján, hogyha úgymond ilyen erõszakos módon (ámbár én nem látom azt az erõszakot sehol) jutott be a Házba a két népszerû író el lehet képzelni, hogy hát a többi népszerûtlen mameluk mi módon »sántikált« be a törvény­hozásba?

Itt van a nagy tévedés. A derék cikkíró elárulta magát, hogy még nagyon fiatalember, aki sokat megfordult beszélyeket olvasó kisasszonykák körében, s azt hiszi, hogy mi írók valami nagyon könnyû emberek vagyunk a követválasztásoknál.

Tisztelet Jókainak, õ kivétel; nem õróla beszélek, de mi többiek inkább rossz jelöltek vagyunk.

Az írói név, az úgynevezett nimbusz, az semmi ilyenkor. Az én korteseim például Ilyefalván annak idején azzal csinálták a hangulatot a népnél:

- Nem afféle író ám ez atyafiak, aki holmi meséket komponál, hogy azt ne higyjék valahogy kegyelmetek. Hanem olyan író, aki szétüt a tollával jobbra is, balra is, ahogy az Igazság lökdösi a könyökét.

Valahányszor azt mondják nekem a laikusok: »könnyû neked, jól csengõ neved van, téged akárhol megválasztanak« mindig eszembe jut az én lyukas kétgarasosom, amit az óraláncomon hordok. Már látom, hogy el kell mondanom elõbb-utóbb a történetét a gyengébbek okulására.

Mikor kicsi bagoly diák voltam, járt Selmecbányán egy nagy lövõ, olyan Carwell vagy Ira-Pain kaliberû, aki ott a réten produkálta a mesteri lövéseit.

Többi közt én is felhajítottam neki a levegõbe egy réz kétgarasost.

Rálõtt, eltalálta s kilyukasztotta.

Odarohantam nagy lelkesedve a garasomhoz és fölemeltem, hogy mint érdekes holmit õrizzem ezentúl.

Egy apró termetû zsidó utánam futott, megnézte a garast és így szólt jóakaratúlag:

- Adok érte egy újat!

- No hallja - mondom fölháborodással -, maga a legszemtelenebb ember a világon!

- Hát adok érte egy hatost.

- Száz forintért sem adom.

Azóta aztán ott hordtam a garasomat a láncomon azért nem mondom óraláncomon, mert óra csak ritkán volt rajta. Nagy becsben tartottam, mindenkinek eldicsekedtem vele, mindenki megnézte, némelyik megbámulta, s egyetlenegy dember sem akadt, aki ne mondta volna:

- Érdekes garas! Becses garas! Sokat ér!

Egyszer aztán az történt a becses garassal, hogy utolsónak maradt és ki akart menni a világba.

Elküldtem a takarítónémtól a kofához, hogy adjon érte két zsemlyét. Mert két zsemlyét ért meg, míg érdekes garas nem lett.

A kofa visszaüzente:

- A garas el van rontva!

Az az ötletük támadt diákpajtásaimnak, hogy küldjük el az antikváriusnak, hátha megveszi.

Az antikvárius vállat vont.

- A garas valóban ritkaság. Sokat is ér. De csak olyan embernek, akinek bogara van az effélékre. Ha egy ilyen emberrel együtt és egyszerre hozza el boltomba, megveszem.

***

Körülbelül ilyen érdekes garasok vagyunk mi író emberek, a magunk perifériájában, de ha a fórumra kell kimennünk, ahol már forintosok is vannak forgalomban, ott senki sem ad a mi úgynevezett »sikereinkre« semmit, sõt ott még az újdonatúj garasok is többet érnek, mert még nincsenek megkopva és kilyukasztva. Hanem azért a gáncs éppen nem illet meg bennünket. Ez csak egy szimptóma s nem igazság. Elég jó az nekünk, ha legalább az oláhoknak kellünk, hiszen mi csak a magyar kultúrát szolgáljuk és nem a magyar ferdeségeket. Csak egy maradhatna el, hogy az oláhoknak szemrehányást tegyenek az ellenzékiek mi miattunk, nekünk pedig az oláhjaink miatt mert erre nincs szükség. Mikor az efféléket hallom vagy olvasom, mindig fülembe csendül a török világból a dobok akkoriban kitalált hangutánzása szavakban. Mintha az ellenzék egyre verné, keményen verné a hajdankori török dobot, amely így szólt: »Rontom, bontom Magyarországot«, míg a keresztény dob ekképp hangzott: »Isten tudja, hogy lesz, mint lesz«.

Isten tudja, hogy lesz, mint lesz de úgy sohase legyen, hogy minket az oláh ellenségnek tartson, s hogy mi az oláhot szégyeneljük. Van még nekünk ennél egyéb dolgunk is idehaza.

A LEGNAGYOBB MAGYAR GAVALLÉR

Körülbelül nyolcvannégy év elõtt a mácsai kastély urához, Csernovics Pál királyi tanácsoshoz és Délmagyarország egyik legnagyobb dinasztájához azzal állított be egy napon Arzén fia:

- Apám, házasodni akarok.

Az öreg Pál úr megsimogatta õszülõ haját (már túl volt a hatvanon) s hanyagul morogta:

- Nem bánom.

Aztán hozzálátván a reggelijéhez, incidentaliter megkérdezte:

- És kit veszel el?

Arzén megnevezte imádottját, egy temesvári rác kisasszonyt.

- Nem ösmerem - mondá az öregúr szép-é?

- Gyönyörû.

- Hát majd megnézem.

Másnap megindultak Temesvárra a fölséges négyes fogaton, mely elõtt két lovas vágtatott, s hátul két cifra tarsolyos huszár állt.

Beállítottak háztûznézõbe. A leány csakugyan csinos jelenség volt, magas júnói termet, nagy villogó fekete szemek.

Arzén hetykén súgta az öregnek az ebédnél:

- Nos, mit szólsz hozzá? Ugye tetszik?

- Annyira tetszik - felelte Pál úr kurtán -, hogy én veszem el helyetted.

S diktum-faktum, elvette. Arzén elbúsultan kivándorolt Oroszországba, hol nagy kegyence lett a cárnak, grófságot, uradalmakat kapott, és soha többé vissza nem tért, s holtáig a mostohaanyját szerette.

Ebbõl a késõi házasságból született 1810-ben Péter gyerek, e tárca hõse, és a tegnapi nap halottja - egykor a legnagyobb magyar gavallér.

Már a 44-iki pozsonyi országgyûlésen ott van a ravasz Török Gáborral mint Arad megye követe. A »Croquis aus Ungarn« szellemes írója már ekkor följegyzi róla: »egy szép, kikefélt dandy akinek a kincsekbõl és a szívbõl több jutott, mint ezer nagyúrnak.«

Már a pozsonyi országgyûlésen feltûnt roppant tékozlásával, nagy traktáival, ami õrültség számba menne ma: de azon idõkben, midõn az Esterházyak s mások pénzszórási jukszai mesés nimbusszal övezték õket, nagy virtus cselekedet számba ment az ilyesmi. A magyar nagylelkûség az effajta sületlenségekben szeretett nyilvánulni. Kunyhókban, palotákban regélték Esterházy mentegombjait (mindenikben egy óra ütött), Festetics húsz ezresét, melyeket fidibuszoknak fölvagdalva tett a gyertyatartók mellé, midõn vendégül látta Ferenc császárt. Hogy lõtt agyon Esterházy az angol lordtól megvásárolt drága lovat stb. Egész Széchenyiig ezek látszottak a nép szemében nagy dolgoknak. S ezekben excellált a jövedelmében fulladozó fõnemesség. A dúsgazdagokat utánozták a kevésbé gazdagok s kicsiben majmolta a fõnemességet a köznemesség. Folyt a pénzszórás mindenfelé s azt a közbámulat és tisztelet környezte.

Ezekben az idõkben ereszkedett szárnyra a Csernovics Péter neve is. Egy nagy vacsorát adott a dietai követeknek, s vacsora után kinyitván szekrényét, felszólítá vendégeit, hogy kártyázzanak.

- Amelyiteknek pedig elfogy a pénze, az innen vegyen. Van itt vagy százezer forint!

Folyt is a kártya egész reggelig s a szabadon hagyott százezer forintba sok kéz vájkált, de mint Csernovics Péter maga jegyezi meg (e sorok írója elõtt néhány éve Mehadiában), mindenki visszahozta a kikölcsönzött pénzt. Micsoda jó világ lehetett még az!

Ez a vacsora mindjárt nevezetes emberré tette. Barátságát vetélkedve keresték a mágnások. S õ mind jobban elmerült a pazarló életbe.

Báró Sinánál tett látogatásakor egy ezrest nyomott az inas markába, aki a felsõkabátját feladta: »hadd tudja meg úgymond ez a pénzes görög, hogy egy igazi úr járt nála!« Komáromy Gyurival amaz idõk legköltekezõbb dandyjával legénykedének együtt s ezer meg ezer adoma maradt fenn, azon sok nobilis stiklirõl, amelyet elkövettek, s arról a csodálatra méltó könnyûvérûségrõl, amellyel nem csak vagyonukkal, de életükkel is bántak egy-egy szeszélyes ötlet miatt.

Lapunk tegnapi száma méltányolta Csernovics életének komolyabb részét, s õ ennyiben dicséretesen elüt pazarló szibarita pajtásaitól, hogy roppant vagyonának elköltése mellett még okos dolgokra is ráért. Komáromy a léhább Józsa Gyuri féle iskolához tartozik, csakhogy finomabb, elõkelõbb genre-ben. Csernovics, mihelyt kiszabadul a víg cimborák gárdájából, amellett, hogy mindig megmarad egy modern Lucullusnak, legott a magyar közélet egyik oszlopává válik; ma Komáromy Gyurival költ el ötezer forintot egy ostobaságra, holnap már Fáy András szavára színházat szubvencionál egész színész truppokat új ruhába öltöztet.

Kossuth Lajos, mikor fogságából kiszabadult, Csernovics Pétert kereste fel, ki akkor az aradcsanádi dús kincstári uradalmakat vette ki haszonbérbe, két huszasával holdját, mégpedig azért vette ki, hogy e bérlettel elüsse Wodiáneréket, kik albérletekkel rengeteg pénzt csináltak magoknak a szegény nép rovására. Csernovics meg akarta szabadítani a népet a piócáktól s kivette a földeket. Ennek a hírére jött hozzá Kossuth.

- Te Péter - mondá. Én már belefáradtam a politikába. Abbahagyom. Arra gondoltam, hogyha egy jó bérletet adnál azokból a földekbõl, van még nekem és a feleségemnek egypár ezer forintunk az instruálásra.

Csernovics Péter ránézett csodálkozva:

- Aztán mit csinálnál te ott?

- Gazdálkodnék és élnék csendesen a fáim és a hízó sertéseim közt.

- Komoly elhatározásod ez?

- Az.

- Hát nem lesz belõle semmi pattant fel Csernovics.

- Nem leszel farmer. Nem adok egy félholdat se, punktum.

- Majd kapok máshol - szólt Kossuth.

- Mindent én veszek ki bérbe az orrod elõtt. Neked a közügyekkel kell foglalkoznod. Rád nagy kötelességek várnak.

- De hát hol kezdjem?

- Csinálj egyelõre egy újságot.

- Ahhoz sok pénz kell.

- Az van nekem.

S így indult meg Csernovics buzdítására és támogatásával a »Pesti Hírlap«. A lapocska is, a szerkesztõje is szépen kinõtte magát idõvel.

S a hatalmas miniszter és Magyarország kormányzója késõbb se dicsekedhetett hívebb emberrel, mint aminõ Csernovics Péter maradt, ki mint Temes fõispánja, késõbb pedig a szerb lázadás idején, a szerbek lakta megyék teljhatalmu királyi biztosa, egész odaadással szolgálta a magyar ügyet még saját véreivel szemben is. A forradalmi szervezkedésben élénk részt vett tárcájával és személyével, a harc végnapjaiban pedig õ volt a menekülõk leghívebb támogatója. De eközben mindig megmaradt grand seigneurnek. Degré Alajos bátyánk beszéli, hogy egyszer futólag találkozván véle, egy angol kancájára azt mondta: »Oh be remek állat«. Mire délután hazaért, már ott volt az istállójában. Csernovics ajándékba küldte neki.

A forradalom után nagy összeköttetései miatt megmenekedett a haláltól és a fogságtól. Haynau listáján pedig rajta volt. Késõbb maga Haynau mondta neki egy vasúti találkozásnál: »Kerestettem önt annak idején, mert egy fõispánra lett volna még gusztusom: ezekbõl egyet se volt alkalmam felakasztani« tette hozzá sajnálkozva.

Késõbb azonban Damjanich holttestének fölásatása miatt, kit ellopatott sírjából s saját birtokán temettetett el, mégis rövid fogságba került. De e fogság mégis végzetes volt ránézve, mert a Csernovics családot egy óriási majorátus illette meg Oroszországban; de mert orosz honosnak kellett volna lennie az illetõnek, aki elfoglalja, az a föltétel járt vele, az Öreg Csernovics Pál, midõn megnyílott az öröklés, figyelmen kívül hagyta azt. »Õ nem lesz orosszá mondogatta egész Szentpétervárért sem«. És fiának se engedte azt elfoglalni, hiába érvelgetett az, hogy: »hiszen magyarok közt lehetne azzal a jövedelemmel sok jót tenni«.

Harminc év volt az elévülési idõ; Péter atyja halála után váltig készült elfoglalni a majorátust, de az idõ telt, egyre telt, jöttek aztán közbe az érdekfeszítõ mozgalmak, Csernovics hétrõl-hétre halogatta az oroszországi utat, míg végre a lejárt harminc esztendõ utolsó napja a börtönben találta. Rövid ideig ült, kiszabadult, de a majorátus odaveszett örökre. Még vitte a pört érte az ország legnagyobb ügyvédjével, Csemegi Károllyal, de hasztalan az elévülés beálltát kimondták a törvényszékek.

Az ötvenes években elõl járt összes mozgalmainkban, pedig már akkor rapid szegényedett, de nagyúri hajlamaiból semmit se vesztett. Egyszer br. Wenckheim Bélával együtt utazott Bécsbe. Egy vendéglõben szoktak volt szállni. Wenckheim kérdezte, sürgönyzött-e szobáért.

- Igen, rendeltem lakást és a szokott fiákeremet is odatáviratoztam az indóházba.

- No, én nem sürgönyöztem szobáért; elfelejtettem, pedig nagyon bosszantana, ha nem kapnék, mert a szokás rabja vagyok.

- Hát ellakhatsz velem.

- No, azt meg éppen nem; a világért se. Megszoktam az ilyenben a komfort.

Odaérnek a vendéglõbe, hát csakugyan nem volt szoba a bárónak.

- Lehet, hogy kénytelen vagy elfogadni a vendégszeretetemet.

- Jó, jó - szólt Wenckheim bosszankodva -, de talán nézzük meg elõbb a szobát, hogy elfér-e még egy ágy benne?

- Hát hogyne férne, hiszen nem egy szoba.

- Mit? - szólt felvidulva Wenckheim. Hát te két szobát rendeltél?

- Kilencet felelte Csernovics.

- Ugyan, ugyan! De hát minek?

- Hogy komótosan legyek.

S valóban midõn benyitottak, kilenc egymásba nyíló terem úszott vakító fényárban a véges-végig meggyújtott csillároktól.

Sok mindenféle mondák maradtak fenn híres karszékérõl, mely ha a hölgyeket beleültette, lecsukódott s fogságba ejtette õket. Még többet mesélnek hazárd játékairól, midõn Macsát egy blattra tette fel, a Komáromy Gyuri egyik uradalmával szemben, de a legérdekesebb ezek közt szinte példabeszéddé vált a »most gyere Kornya!«

Kornya uram aradi jómódú polgárral játszott egyszer ferblit s Kornya uram éppen nem volt valami nagy gentleman, s midõn egy ízben olyan kártyája jött, amelybõl, mint ahogy a játékosok szokták mondani a föltétlenül nyerõ kártyára, ellenfele gyomrába látott, egy cseppet se kímélte Csernovicsot, s bár aránylag kicsibe ment a játék, a derék polgár azt gondolta magában, itt az ideje megfogni a szerencsét s amennyi pénz volt a tárcájában, mind visszahítta az ellenfélnek. Sõt kapzsisága annyira ment, hogy a mellényzsebeit kikutatván, a bennük talált öt kemény tallért is a visszahítt bankócsomagra lökte pénzsóvár arccal.

Ez az öt tallér méregbe hozta Csernovicsot s bár látta, hogy ellenfeléé a nyerõ kártya, oda­guberálta a kért néhány száz forintot és a tallérokat, aztán pedig a zsebébe nyúlt, s kiolvasott belõle harmincnyolc ezer forintot (amennyit Kornya uram életében se látott).

- Ezt még vissza! - mondá.

Kornya meghökkent. Csernovics pedig gúnyosan kiáltott rá:

- No, most gyere Kornya!

Kornyának természetesen annyi pénze nem volt. »Hozom« nyögte.

- Nem úgy, csak tedd ki, mert lelketlen vagy, mert meg akartál nyúzni, de most bûnhõdni fogsz.

Kornya szabadkozott, rimánkodott, fenyegetõzött, követelte, hogy a kártyák pecsételtessenek le, míg õ valahonnan pénzt szerez de Csernovics, a mindig nagylelkû Csernovics talán ez egyetlen egyszer, nem engedett, hanem a maga rosszabbik kártyájával behúzta a »zsinórt«.

Tudom, Kornya uram se kívánkozott többé nagyon partnerek után.

***

Ami fény volt, ami ragyogás volt, elmúlt. Eltûntek az uradalmak, a kincsek és az ifjúság. A hatalmas nábob elszegényedett. Az utolsó idõkben elvonulva élt Aradon, persze azért jólétben, mert Laura leánya, Mocsonyiné gazdag évdíjat adott neki. De azért folyton grand seigneur maradt.

Még nem régen láttam a mehádiai fürdõben. Ide a fõvárosba már nem jött fel soha: »Szegény ember vagyok én ahhoz« mondogatta. Egykori ragyogása színhelyét nem kereste fel többé. Az fájt volna neki.

De ott a szép, aranykupolás zsibongó nagy fürdõben, melyet a Cserna csörgõ vize mos, ott még most is õ volt az elsõ gavallér. A selyemszoknyák suhogása édesen csiklandozta most is a sok ezer ibolya letépõjét. Ott sürgött-forgott daliás alakjával; disztingvált öregúr, több, egy gyönyörû öreg szeladon. Járása ruganyos, mosolya kedves vidám, bókjai frissek, harmatosak, mint ama kinyílott jácintok. Az elõkelõség rezeg szavain, mozdulatain.

- Ki az a feltûnõ öregúr? - kérdezik az ismeretlenek.

- Csernovics Péter mondják az öreg dámák, s bágyadt szemeikben valami kevély fény jelenik meg. Hajdani fény.

- Csernovics bácsi selypítik szeretettel a gyermekek, akiknek cukrot, játékot szokott venni.

- Ah, a Cserrnovics! suttogják egymás közt a gigerlik. Micsoda nadrrág barrátom, micsoda nadrrág, s hogy hajlik meg? Nézd milyen elegáns ívben megy a keze, mikor köszön. (A gigerlik nézik a »mintát«.)

S ha egy-egy vén táblabírótól kérdeztem volna, az lelkesedve feleli:

- Ez Csernovics, uram. Egy olyan magyar a szerbekbõl, aminõ a magyarokból is alig telik.

Csernovics sohase változott csak a viszonyai változtak.

Nagyúr maradt örökké.

Egyszer a fürdõi sétányon együtt bolyongtunk, mikor a postás pakétot hozott számára.

Felbontotta kíváncsian.

- Aha, a zsebkendõk! - mondá.

- Párizsi bélyeg van a csomagon jegyzém meg.

- Párizsból rendeltem.

- Oh be szépek! Mennyibe kerül egy tucat?

- Tizenkét forint darabja.

Ennek van vagy öt esztendeje. Már akkor nem volt semmije. De még mindig tizenkét forintos zsebkendõvel verte le a port finom, formás lakkcipõjérõl.

AZ ORSZÁG HALOTTJÁRÓL

Baross Gábor még aránylag fiatalember volt. Forradalmi gyerek; 1848-ban született, mégpedig Trencsénben, ahol búza és miniszter nemigen terem.

Egészen alul kezdte. Volt ügyvéd, megyei vicenótárius, még vidéki lapszerkesztõ is. (A »Vágvölgyi Lap«-ot alapította.) 1875-ben az illava-puchoi kerület küldte föl az országgyûlésre s innen datálódik nyilvános szereplése.

Itt mindjárt feltûnt; nem ugyan szeretetre méltó modorával és az alkalmazkodó viseletével (pedig ez a legsimább út fölfelé), hanem ellenkezõleg. Sem simulékony nem volt, sem kedves. Mindjárt látszott rajta, hogy nem udvarolni jött ide, hanem dolgozni.

El lehet képzelni tehát, hogy a parlamentben micsoda kellemetlen jelenség volt.

Négyszögletes arca inkább mogorva volt, mint nyájas. Értelmes, kékes szemei szúróan szeg­zõdtek arra, akivel beszélt és a gúny is nem egyszer csillámlott föl bennök. Olajbarna arca széles ajkaival, erõt lehelõ velõs vonásaival és magasan elõre dudorodó homlokcsontjaival, melyek alatt néha szinte elrejtõztek a szemek, fölötte markáns és speciális volt. A Házba lépõ figyelmét azonnal megragadta. A t. házbeli élc pályája kezdetén »tót-szerecsennek« nevezte el, mert feje kissé hasonlított azokhoz a szerecsenfej-szivarszipkákhoz, amelyeket a kirakatokban árultak. Késõbb aztán, mikor Baross egyszerre, mint egy váratlanul elõbukkanó titán, egyenesen a nagy Széchenyivel kezdett versenyre kelni és lába nyomait világraszóló vívmányok és vállalatok jelezték, természetesen elnémult az élcelõdés és a »tót-szerecsenbõl« vasminiszter lett.

De az is volt: vas, sõt acél. Magatartása mindig önérzetes, de sohasem dölyfös. Föllépése hatá­ro­zott. Egész alakja, marciális termete, hatalmas feje, széles válla, egészséges temperamen­tuma, mind erõre vallott. Esze pedig akár a láng. Gyorsan fölfogó, gyorsan megfontoló és azonnal ítélõ.

Baross széles látókörét, gyors felfogását, már minisztersége elõtt is jól ismerte a Ház. Mint képviselõ roppant munkásságot fejtett ki sok irányban. Tagja volt a felirati bizottságoknak, a közoktatásinak; jegyzõsködött a delegációknál, a hadügyi albizottságnál s a jegyzõi atillát is viselte. Mint elõadó ritka átlátszósággal és vaslogikával referált. Volt is elég irigye az elején.

Mikor 1882-ben Hieronymi megvált a közlekedési államtitkárságtól s székét Baross foglalta el, egyszerre mintegy fanatizmussal vetette magát a munkára. Mindjárt azzal kezdte, hogy reggeltõl késõ estig ott ült a hivatalban és végezte a tennivalókat, ami fölött eléggé meg voltak botránkozva a fogalmazó urak.

A közlekedési minisztériumban az elmult éra alatt fölszaporodtak, hogy könnyû szót hasz­náljunk: azok a bibircsókok és pattanások, amikrõl az ember elõre kitalálja, hogy valamikor seb lesz belõlük. Baross ezt azonnal észrevette s már rövid államtitkársága alatt ismerõsen kezdte használni a vértisztító szereket.

Mikor 1886 végén miniszterré lett, kineveztetését általán úgy tekintették, hogy Tisza megszûnt »neveket« keresni, hanem »férfiak« után néz. Ideje volt.

A kinevezést nagy megelégedéssel fogadták. Egy kissé ugyan motoszkált az emberek fejében, hogy a volt vármegyei (méghozzá trencséni) vicenótáriusra bízzák a legtöbb szakismeretet igénylõ tárcát. De hamar megnyugodott a közvélemény. A szakértõk tudták, hogy Baross nagy munkaerõ, a kis dzsentri pedig örült, mert »két lovon járó« famíliából való ember került bele a bársonyszékbe. A demokrácia szintén meg volt elégedve, mert egy olyan karrierrõl volt szó, melyet az értelmi erõnek és munkásságnak köszönhetett az új miniszter.

De hogy a volt trencséni aljegyzõ olyan óriássá növi ki magát rövid idõ alatt, szinte tüneményszerûen, ott a miniszteri székek félkörében, mint megtörtént, senki sem gondolta elõre.

Csakhamar õ lett a Tisza-kabinet legnépszerûbb embere, s azóta egyre nõtt, egyre emelkedett az emberek becsülésében a Ház bármely oldaláról tekintve. Már az elsõ büdzséje alatt teljes bizalom nyilatkozott iránta.

Többnyire simán folydogáltak az õ költségvetésének vitái. Szerették, becsülték minden párton, de meg sokkal csatakészebb volt, hogysem jogtalanul merték volna csipkedni. Az önérzet, mely hangján átrezgett, erõteljességet kölcsönzött egyéniségének s éppenséggel nem volt visszatetszõ. A legturbulensebb elemek is elismeréssel és méltánylattal beszéltek róla. Még belügyminisztersége alatt is, pedig ez a legexponáltabb szék a miniszteri félkörben. Csak az osztrákok dühödtek meg rá olykor-olykor, de a dühösség árát mindig õk fizették meg.

Valamennyi büdzséje gyorsan, viharok nélkül folyt le, s valamennyi büdzséje alkalmával voltak ünnepélyes momentumok, melyekben a miniszter egy új nagy nemzeti vívmány alapjait rakta le. Beszédjébe csaknem mindig »általános helyeslést« szúrt a gyorsíró, s beszédjei elé csaknem mindig várakozással tekintett a Ház. És ebben ritkán csalódott.

Végre, hogy semmi se hiányozzék nagyságából, megérkeztek ellenségei is. Harc indult, és meddõ gyûlölködés ellene és alkotásai ellen. De itt is, mint minden nagy ember életében bevált a régi igazság, hogy a valóban nagy államférfiaknak barátjai csak utat nyitnak, ellenben ellenségei teszik igazán naggyá.

*

Baross Gábor hivatalbeli zsarnokságáról, makacsságáról és kíméletlenségeirõl, fõképpen a vasúti körökben egész legendák kerengettek. Ugyanolyan legendák, amelyek az erélyes és tevékeny államférfiakat, mint valami szúnyograj, körülveszik.

A szúnyogok tudvalevõleg csípõs állatok, de elég nekik, ha az ember egy kis füstöt fúj közibük. Sajnos, hogy most a halál hideg lehellete oszlatja szét õket, holott nem sok idõ kellett volna már és Baross végleges, bevált sikereinek verõfényében is szétoszlottak volna.

Csodálatos és hihetetlen dolgokat tudtak róla mesélni. Mint sújtott le egy-egy végkielégítési villáma egy hasonnevû, de ártatlan hivatalnok fejére, a másik helyett tévedésbõl. Mikor pedig a miniszternek megmagyarázták, hogy tévedett, csak annyit válaszolt: »scripsi«.

Máskor meg a hivatalba késõn bejáró és abból korán kijáró hivatalnokok kegyetlen megrend­szabályozásáról meséltek. Azt is mondták, hogy fõhivatalnokai (osztálytanácsosok, miniszteri tanácsosok) ha 5 perccel elõbb kellett távozniok, a hátulsó kapun osontak ki, hogy az ellenõrzõ portás szemeit kikerüljék. (Persze nincs is ilyen hátulsó kapu a palotában.)

A legendák terjesztõi ma igazságosak lehetnek emléke iránt.

Hogy szigorú, rendszeretõ, pontos és tevékeny államférfiú volt, az bizonyos. S másoktól annál inkább megkövetelte a hasonló szolgálati erényeket, mivel jól tudta, hogy Magyarországon a munka nem népszerû s a kötelességek felõl még nincsenek befejezett fogalmaink. Azonban maga járt jó példával elõl, s így is évek kellettek, amíg a minisztériumban azt a »rendet«, ami a munkához és a nagy föladatokhoz szükséges, meg bírta teremteni.

Ami pedig a vasúti szolgálatot illeti, talán a jövõ igazságosabb lesz iránta, mint voltak azok, akikkel az ahhoz szükséges fegyelem igazi tartalmát meg tudta értetni, sokszor bizony nem filozófiai fejtegetésekkel, amelyeknek egyébként sem volt barátja a vasúti szolgálatban.

*

Nagy tévedés különben azt hinni, hogy Baross jellemének alapvonásait a hajthatatlan szigor és önfejûség képezte.

Akik vele szolgálatilag érintkeztek, nagyon jól ismerték tetterejét és hatalmas egyéniségét, de hogy a jobb érvek elõl elzárkózott volna, azt nem állítják.

Gyakran megtörtént, hogy valamely már aláírt rendelkezése ellen aggodalmak merültek föl. Ha a rendelkezést jónak ismerte ezután is (és ez volt az eset legtöbbször), frázis és indoklás nélkül kimondta, hogy »úgy marad«. Szolgálatban egyáltalán nem szeretett semmit indokolni, mivel ideje ki volt mérve. Mikor azonban az aggályok nyomósoknak látszottak, akkor õ is elkezdte védeni a maga álláspontját, s ha nem volt világos a dolog, az ügyet félretette. Egy vagy két nap elteltével azután határozott, sokszor önmaga ellen, mivel az okok meggyõzték az ellenkezõrõl.

*

Hogy a mi »vasemberünk« nem volt humoros és kedélyes ember munkája közben, az természetes.

Vagy lehet-e például I. Napoleont avagy Bismarckot humorizálva elképzelni. Az erõs emberek ezen faja annyira el van telve tetterõvel, hogy nincs ideje a gondolatokkal enyelegni.

Nem áll azonban, hogy Baross szelleme nem tudott fölemelkedni a humorig. Toasztjaiban (különben igen ritkán toasztírozott) megcsillant a szellem és humor legnemesebb érce is. Nem tetszelegve és hatás kedvéért kereste a kedélyes formát, hanem csak az alkalom miatt. S ilyenkor is éles, kifejezõ gondolat lappangott mögötte mindig. Wekerle miniszter rendesen akkor humorizál, ha valami örvendeteset akar mondani másoknak; Baross kedélyességében azonban mindig volt egy könnyed ironikus máz.

Családja körében és magántársaságban azonban egészen jókedvû ember volt. Otthon lerakta »vasingét« és fesztelenül beszélt.

Igaz, hogy nem ért rá a sok szórakozásra.

Nem messze Illavától Klobusicon egy kis birtokot vett, hogy ott fog pihenni nyaranta családja körében. Kertjét szépen kiparkíroztatta, s az elsõ két évben el is ment oda a bájos Vágvölgybe, tiszta levegõt szívni; bár ne hagyta volna el.

De micsoda pihenés volt ez!

Budapesten nem tudott eleget dolgozni, mivel sokan háborgatták. A nagysággal egy olyan átok jár, amelyet a normális ember nem ismer. Naponkint legalább 2-300 emberrel kell érintkeznie, s mindig megfeszített figyelemmel, szinte »en garde«. Ha átlag csak egy perc jut is mindegyikre (pedig több jut) ez naponkint egymaga 5 órát tesz ki. Más ember már ebbe is belefáradna, pedig ez csak »prelúdium« a munkához. Hol van még maga a munka!

A »vasember«, mikor pár napra vágvölgyi tusculanumjába vonult, egy csomó ügyet vitt el magával s így sóhajtott föl:

- Hála istennek, itt nem háborgatnak. Legalább békével dolgozhatom!

És dolgozott a csöndben, elképzelhetetlenül sokat. A miniszteri palotában nem gyõzték a sok rendelkezõ táviratot olvasni és a sürgetett aktákat utána küldözni.

Ilyen volt Baross Gábor pihenése.

*

Tudva van, hogy betegségét is munkával akarta legyõzni. A Vaskapuhoz azért ment, mivel láz háborgatta. Mikor visszajött, tényleg jobban is érezte magát. Másnap egy ülésen vett részt, és a munka elõtt megelégedve jegyezte meg:

- Mégis legyõztem a lázat!

Pedig sápadt volt s a gyõzelem nem tartott sokáig. Nem akarta magát engedni. Még ágyából is rendelkezett, s mikor intézkedni nem bírt, csak az irányokat jelölte meg.

Az erõs ember azonban már 14 nap óta teljesen munkaképtelen állapotba jutott. Be kellett látnia, hogy a vasakarat is csak gyarló emberi akarat.

Betegségét azonban férfiasan viselte. Mikor Korányi tanár az izzadmányt észlelte bal bordái alatt, egyenesen megmondta neki, hogy meg kell nyitni a veszedelmes helyet. Baross eleinte nem akart ráállani, de Korányi félórai gondolkodási idõt adott neki, körülbelül ezekkel a szavakkal:

- Excellenciádnak kettõ közt lehet választania. Vagy aláveti magát a mûtétnek, vagy holnap reggelig elveszett.

Az orvosok nem kétkedtek egy pillanatra sem a miniszter elhatározásában s mindent elkészítettek.

Félóra múlva már Baross beleegyezésével hajtották végre a mûtétet.

*

Valami keserû, fájdalmas humor volt az, ahogyan életét befejezte.

A vas-miniszter utolsó óráiban is munkával, az ország dolgainak intézésével veszõdött. Csakhogy ez már delíriumban ment végbe. A halál már megkezdte hideg bilincseinek felverését az erõs akaratra, de ez nem akart engedni.

Elmúlt utolsó éjjelen lázas fantáziák közt telt el. S a delírium képei mind a miniszter munkájára vonatkoztak. Szüntelen tárcája gondjaival foglalkozott.

Egyszerre csak kiragadta feje alól az egyik párnát, fölült és az orvosnak odanyújtotta:

- Kérem ennek az ügynek az anteaktáját!

Pedig »ennek« az ügynek fájdalmas elõzményei voltak: tífusz, mellhártyalob, izzadmány, talán bélátfúródás, mûtét és végsõ kimerülés.

Majd tovább szövõdtek lázas álmai. Egyszer csaknem kétségbeesve kiáltott föl:

- Száz milliós üzletet kaptunk! Mi lesz belõle! Nincs aki rá ügyeljen!

Akkor már beviláglott a májusi hajnal a szobába. Odakünn fölébredt az élet s a nagy város munkálkodó mozgása mind hangosabbá lett. Bent pedig egy nagy lélek kezdett elválni erõs, szinte hatalmas földi porhüvelyétõl. A delírium mindig bágyadtabb lett, a beteg mozdulatai mind erõtlenebbek. Mikor a nap odakünn legyõzte az erõs fellegeket és diadalmasan ragyogott szét a nagy város fölött; örök sötétség ereszkedett le Magyarország egyik legnagyobb fiának szemeire.

Déli harangszókor már fekete lobogók lebegtek a tavaszi verõfényben.

GR. TELEKI SÁNDOR

Teleki Sándor ezredes meghalt mintha csak arra várt volna, hogy hadd menjen elõre Klapka. Már hetek óta viaskodott a halállal; hol az volt felül, hol õ kerekedett fölibe, jöttek a rossz hírek, majd újra egy kis remény éledt: »Az ezredes jobban van«. S mert az öregúrral már megtörtént, hogy egyszer (1885-ben) halálhírét költötték, sõt egy debreceni lap már a nekrológját is közölte (amiért õ késõbb apprehenzíve felszólalt, szörnyû keskenynek találván a gyászkeretet) most úgyszólván az a nézet volt elterjedve a zsurnalisztikában, ahol annyira szerették, az õ meghalási célzataival szemben, hogy »nem lesz abból semmi«.

És mégis meghalt. Itt hagyta ezt a világot, melyet senki sem tekintett nálánál vígabb szemekkel. Sokan szerették a derék öregurat, a legkellemesebb arisztokratát, aki valaha létezett. Csupa kedély, csupa láng. Egész Európának a pajtása. Halálának a hírét nemcsak minden magyar veszi fájdalommal, mert amellett, hogy egy tipikus, nemes alak vesztett el benne, még egy szabadsághõst s egy eredeti szellemû írót is sirathatunk Teleki Sándor grófban, sõt halála messze, a világ minden részében is sokakat fog elszomorítani, akik így szólának majd könnyezve: »Meghalt az a jó öreg fiú! Micsoda bolondság volt az tõle!«

A jó öreg fiú bizony már túljárt a 70-en, de azért kedélyes és pajzán volt. Arcát, mely olyan piros volt, mint a kapos, galambfehér szakáll környezte s ugyanolyan haj és bajusz, de ajkain dévaj tréfa, szívében fiatalos könnyedség honolt.

Originális és az elbájolásig szeretetreméltó volt, modora fesztelen, lelke a féktelenségig szabad. Amit gondolt, kimondta. S e miatt az õszinteség miatt tartották originálisnak. Mert hát nem divat napjainkban azt mondani, amit az ember gondol, hanem ami tapintatos. Mindenki a »tapintatra« dolgozik.

Teleki Sándor nyugtalan lélek volt alapjában. Helyesen mondta róla a külföldön az emigrá­cióban egy közhuszár, kitõl azt kérdezték Teleki felõl:

- Mi volt ez otthon?

- Hát ez bizony otthon is ilyenforma emigráns volt.

Járt-kelt fiatal korában kalandról-kalandra, egy-egy pajtáshoz átment egy csibuk dohányra a kilencedik vármegyébe is, de viszont odaengedte a saját koltói kastélyát (ahol most ravatalra teszik) Petõfinek egy szóra, s midõn az kijelenté, hogy nem szeret boldogsága helyén kíváncsiakkal találkozni, kihurcolkodott belõle azzal a kijelentéssel: »de legalább a szakácsot engedd meg, Sándor, hogy itt hagyjam«.

Élete leírásához hozzákezdeni nagy vakmerõség lenne. Teleki Sándor élete, kalandjai, emlékei, bonmotjai köteteket tennének ki. Volt az a világon mindenütt és beszélt mindenkivel. Mikor úgy néhanapján összejöttek Türr Pistával s felemlegettek valamit a régi idõkbõl, öröm volt õket hallgatni. Az egész Európát úgy ismerték, mint a tenyerüket s úgy is kezelték diskurzus közben. Egy-egy spanyoloszági vagy svédországi élményrõl lévén szó, itt ebben vagy amabban a mezei kastélyban olyasféle közbeszólásokat lehetett hallani Telekitõl:

- Megvan-e még ott az a nagy kõrisfa a park végén? Azon egyszer kiszedtem egy madárfészket s egy szép asszonnyal kiittuk nyersen a tojásokat. A westminsteri palota egyik kályhájára bekarcolta a nevét a penicilusával, a londoni lordmayornak egyszer leöntötte a kabátját petróleummal (mind külön története van ezeknek, amiket csak õ tudott úgy elõadni, hogy szinte bugyborékolt belõlük a kedély). Hát az a sok ezer kaland az öreg Dumas-val, Hugo Viktorral, kivel együtt élt Guernsey szigetén, Garibaldival, kinek marsalai híres ezerje közé tartozott. Trafikált együtt császárokkal s ült az adósok börtönében közönséges proletárokkal. Élete összefolyt a magyar nemzet viszontagságaival szorosan, de ezt az életet nem vette komolyan sohasem. Imádta a tréfákat s csinálta öreg korában is.

Még csak néhány hó elõtt, midõn az általános választások alatt derék fia, legifjabb Teleki Sándor gróf szabadelvû párti képviselõvé választatott, az öregúr nagy szélsõbali lévén, nyilatkozatot tett közzé: hogy a fia fölléptetése tudtán kívül, engedelme nélkül történt. Ami mosolyt fakasztott mindenfelé: mert rendén való, hogy az apa protestál a jelölés ellen, de a megválasztásáért zsörtölõdõ apa ritkaság.

Hetek óta jöttek aggasztó hírek: betegség a Teleki-kastélyban. Az ezredes haldoklik. Majd jobbra fordult a baj. Az ezredes a leányát adja férjhez. Ott történt meg az esküvõ az õ betegágyánál.

Ez volt az utolsó öröme. De õ nem tudta, hogy az utolsó. Még remélt, még számított a világra, hol csak jó pajtásokat hagyott hátra és egyetlen ellenséget se. Szinte legendaszerû, hogy egy vén katona egy ellenséget sem hagy hátra a földön, mind lekaszabolta. Lekaszabolta nemes jó szívével, nyájas, szeretetre méltó meleg modorával. Még a halál is pajtáskodva bánt vele, lassan, cirógatva környékezte, mintha biztatgatná: »ne félj tõlem«, hol eleresztette, hol újra kézre kapta míg végre csakugyan megbarátkoztak, elvitte, és soha többé vissza nem fog térni.

A KLAPKA-ÜGY A HÁZBAN

Klapka a csodálatos hõs halva se pihenhet. Visszatér onnan is, ahonnan nem jött még vissza anyaszülte: a temetõbõl.

Visszajön és háborút csinál még egyszer. Ma megint, mint tegnap, zajos ülése volt a parlamentnek az õ ügyében.

Tagadhatatlan, hogy hiba volt Klapkát kivinni a halottas kamrába, éjnek évadján fakó szekéren; bántó még gondolatnak is, látványnak éppen szívet facsaró de úgy tüntetni fel a kormányt és a többséget, hogy semmi kegyeletet sem tanúsít a magyar csaták hõse iránt, nagy túlzás, mert:

Megörökíti érdemeit jegyzõkönyvében.

Koszorút helyez ravatalára.

Temetése napján nem tanácskozik.

Mély tisztelet ez. A törvényhozó test mindenütt a világon csak a legnagyobb férfiakkal szemben tanúsíthat ekkora hódolatot. Saját kiváló tagjainak halálát egyszerû fekete lobogó jelzi a Ház tovább tanácskozik. Két év elõtt az alelnöke Bánffy Béla halt meg, s a Ház nem függesztette fel ülését sem a halálhír vételekor, se temetése napján. Arany János halálakor egyszerûen koszorút tett a koporsóra, pedig Arany János is volt valamije Magyarországnak: Baross halálakor elrendelte az országos temetést, de bizonyos kitüntetések, mint a Ház által kiadott partecédula és országos költségen felállítandó szobor, elmaradtak. Mert fokozatoknak ebben is lenni kell. Mint ahogy bizonyára van különbség Deák Ferenc és Baross Gábor között. S a szabadságharcnak vannak még Klapkánál is nagyobb férfiai. Kossuthot több illeti, mint Klapkát. Ebbõl is látszik, hogy az ellenzék túllõtt a célon, midõn ma mindent követelt Klapka temetésére, ami csak eszébe jutott, még a hadsereg kirukkolását is ami nem is csupán a képviselõháztól függ.

Tagadhatatlan, hogy a közönségben bizonyos fokig irritált a hangulat a kormány ellen ez ügyben de talán csak azért, mert nem látnak be a háttérbe. Szapáry mindjárt a haláleset vételekor összehítta a pártok vezéreit, s azokkal megegyezõleg állapította meg a temetés módozatait. Ez értekezleten Helfy képviselte a szélsõbalt. Úgy õ, mint a többi ellenzéki vezérek megelégedtek a jegyzõkönyvi megörökítéssel, a koszorúval és a honvéd egylet általi temetéssel, melynek anyagi része úgyis az állam pénzébõl fedeztetik.

Hanem a szélsõbal nem elégedett meg Helfyvel. Valóságos zúgolódás tört ki, õket ne képviselje Helfy. (Bizonyos azért haragusznak Helfyre, mert túlságos komoly ember.)

Szapáry itt hibázott. Abban hibázott, hogy Helfyt hítta meg a tanácskozásra, aki most úgy látszik, kegyvesztett a pártnál, ahol különben is mindennap más a vezér; szerdán még Irányi, csütörtökön Eötvös, pénteken talán Polónyi. A jó isten tudhatná, kinek a kezében van ma a gyeplõ.

Szapáry se tudta; éppen olyan napon hítta be Helfyt, amikor más volt a vezér. Ezért kezdõdött meg az elégedetlenség amihez hozzájárult a holttest elvitele a halottas kamrába.

Hogy kinek az intézkedése volt ez, afölött átláthatatlan köd borong. Az ilyesmi nem szokott kisülni sohasem. Ez is örök titok marad. Épp olyan homályos, mint az az indok, amelynél fogva Eötvöst nem hagyja beszélni a sírnál Tisza László. Talán az Eötvös tüdejét félti? Mást mi egyebet? A halottnak nem történhetik ettõl a beszédtõl semmi baja. S a monarchia is elég erõs, hogy meg ne rendüljön tõle.

De vannak ilyen titokzatos kifürkészhetetlen intézkedések. Ezek alkalmasint arra valók, hogy a történetírót bosszantsák, aki törheti évekig a fejét, hogy vajon mire lehettek ezek jók?

Szapáry értesülvén tegnap, mekkora fölháborodást szült a holttest kivitele a temetõbe s ez által elvonása a városbeli (vagyis a kényelmesebb) kegyelet-nyilvánítás elõl, újra összehítta a vezéreket, az elnöki szobába s azok újra megállapodtak közös akarattal, hogy mi történjék a holttesttel. Visszahozandó. Szapáry e közös megállapodás szerint szólalt föl tegnap a Házban.

De tegnap, szerda lévén, úgy látszik, megint nem találta el a szélsõbal szerdai vezérét.

Mert ma, csütörtökön megint viharos felhõk tornyosultak a Klapka-ügyben, s Szapáry reggel újra összehívatta a vezéreket (a szélsõbalról Eötvöst), hogy mit akarnak.

De hasztalan volt. A fergeteges szcénákat, melyek a fél ülést igénybe vették, nem lehetett megállítani. Csakis egy ingerült szavazás után sikerült a fölizgatott Házat napirendre téríteni.

Ugyancsak ma jelentette az elnök, hogy a temetés holnapra halasztatik Klapka megérkezõ felesége kedveért.

Szapáry felsóhajtott:

- Tehát még egy nap. Még egy tanácskozás a vezérekkel!

A napirendre térés után már végre legalább mára befejezettnek látszott a kínos Klapka ügy, midõn a temesvári küldöttség érkezett Telbisz polgármesterrel az élen, s maguknak kérték a holt vezért, hadd nyugodjanak nemes porai édes szülötte földjén.

Szapáry gondolkozott.

- Szép gondolat. Hadd pihenne szegény tábornok otthon. Messze az ellenzéki lármától. Az én tulajdon választóim közt. De nem. Nem adom. Nem adhatom, mert még egyszer össze kellene hívnom a vezéreket!

És nem adta oda Telbisznek Klapkát.

*

Amiért aztán nagy izgatottság támadt a folyosón. Károlyi Gáborék szidták Szapáryt, hogy miért nem adta oda, mint ahogy szidták volna, ha odaadja.

S mialatt mindezek történtek, azalatt a mereven fekvõ holt vezért bezárták érc koporsójába, hogy ott nyugton szõjje örökké tartó álmát, Magyarország nagyságáról, egyetértésérõl, Csaba vitézeinek fölkeresésérõl, akiknek õ is beálljon a regimentjébe, hogy mikor valami baj fenyegeti édes népét, akkor õ is visszajöjjön villogó karddal a kezében...

...Ha most mindjárt melegiben térne vissza, de megkardlapozna egynehányat, urak, közületek!

POST FESTA

Megyei esküdt koromban a principálisom, aki falun lakott, szerette pártolni a székvárosba érkezõ színész-truppokat. Nyarankint némelykor ha jó kedvében volt megvett tíz-tizenöt bérletjegyet is az elõadásra s egy béres-szekérre fölültette néhanapján az összes cselédséget, a faragó bérest, a szolgálókat, a kocsist, a hajdút, a pesztonkát, hogy a színházba vigye, azzal a kötelezettséggel, hogy tizenkét bot terhe alatt (mert szolgabíró volt az öregúr) õk tartoznak másnap elõadni otthon a városban látott színdarabot.

A kimeríthetetlen derû és kacaj forrásai voltak e másodelõadások, a darab produkciói a kis falusi udvarházban, amire a kedélyes öregúr rendesen egy csomó úri vendéget hítt meg nézõ publikumnak.

Marcsa, Jutka szolgálók, Péter ostoros gyerek kiálltak a színre s kezdték emlékezetbõl a városban hallott darabot.

A cselekvény alig indult, legott megakadt.

- Ön szomorú, asszonyom - mondá Jutka ég felé fordított szemekkel Marcsához. És ez eddig igen jó volt. De Marcsa azt felelte:

- Nem, én víg vagyok.

- Nem igaz, szomorú vagy bizonykodott Jutka.

Marcsa megzavarodott, de nem hagyta az álláspontját.

- Biz isten víg vagyok.

- Ne hazudj, szomorú vagy.

- Nézz meg jobban, hisz nevetek. Istenúgyse víg vagyok.

- Ne okoskodj, ha mondom, hogy szomorú vagy.

- Hiszen csak jobban tudom én magam, mi vagyok. Víg vagyok; csak azért is. Így görbüljek meg, mint az ujjam, ha nem vagyok víg.

Az úri nézõk rengetõ hahotába törtek ki a társalgási vígjátékon, melynek cselekvénye efféle akadályok miatt nem indulhatott meg soha jobban, mert a két lefetyelõ szolgáló nem bírta magát túltenni a közbejött konfliktuson, hogy víg-e Marcsa vagy szomorú (s efféle konfliktus mindig elõjött); ezt hajtották különbözõ variációkban mindaddig, míg a kortina, jelesebben mondva, a ponyva leesett.

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, mióta az ilyen hülyeségek is mulattatták az embert. Húz-huszonöt év. Nagy idõ. Még egy király arcára, kedélyére is ráncokat rak.

Ámbár iszen nem látszottak a jubileumon. A lelkesedés lesimította azokat. Mert el lehet mondani, hogy ünnep politikailag még így sohase sikerült. Sok lélekemelõ momentuma volt.

Budapestbõl székváros lett (mire a hatalmas Olay Lajos mindjárt másnap rálicitált õfelségére, magyar Versailles-sé proklamálván Szabadkát). Megtudtuk, ami már eddig sem volt titok, hogy a királyt szereti mindenki, s hogy a király is szereti magyarjait. Kibizonyosododott, hogy a királyi palota a sárga-fekete zászló nélkül is elég csinos. Kisült, hogy Vaszary Kolos nagy szónok s derék fõpap, hogy Szapáry Gyula gróf sokkal ügyesebb miniszterelnök, mint aminõnek az ellenzék tartja. A kormánypárti elmék elõtt derengni kezd, hogy Apponyinak némi népszerûsége van s több efféle. Kisült, hogy Zichy Jenõ grófnak rossz lova van, s az se titok, hogy a Varga Gyula pegazusa se jobb. A gondolkodó emberek aggállyal vették észre a képviselõház elnökének stílusbeli fogyatkozásait, s így szóltak a trón elõtt elmondott beszédjérõl:

- Ezt a beszédet is bizonyosan Varga írta.

Mert ez a beszéd és az üdvözlõ óda egy forrásra vallanak. Amibõl azt a következtetést is le lehet tehát vonni, hogy esetleg Bánffy Dezsõ írhatta az ódát is.

Azért emeltem ki fentebb e szót »politikailag«, mikor az ünnep sikerérõl szóltam, mert amit szellemileg produkáltunk, az már nem állja ki annyira a sarat. Amit a fõurak csináltak az ünnepen, az jó volt, a lovasok, a hintók; még most is éldelegve emlegetik a Fehér Ipoly szõke apródjait (ami a Podmaniczky Frigyes eszméje volt), a Domahidy balközépi ötösét. Ugron két festõi góbéja még most is ott lépked a káprázó szemek elõtt, két oldalról az ellenzéki vezér mellett. Még belezúgnak az éljenek Wekerle nyalka négyesének robogásába. A fõurak kitettek magokért. Szapáry is pompásan megcsinálta, ami az õ része volt, a királyi válaszokat.

Hanem a tudós Akadémia aztán csakugyan nem bírt több fényt önteni az ünnepbe, mint amennyi a nagy reflektortól telt az épület jobb homlokzatán. Hanem mindegy, azért a karaván halad.

Sebaj, gondoltam magamban; hagyjuk ezt a szerencsétlen ódát, majd iszen mindent helyre pótol a színház.

Elmentem elsõ nap a »nemzetibe«. Hallgatom, nézegetem.

- Ni ni, de ösmerõs nekem ez a darab!

Törtem, vakargattam a fejemet.

- Honnan is emlékszem én erre?

Hát egyszerre, mint a fénysugár, fejembe villant a huszonöt év elõtti falusi nemes juksza, hol Marcsa, Jutka beszéltek ilyenforma bárgyuságokat éppen ilyenforma hangon, mint itt az »egri nõk«.

...Csakhogy ott a Marcsáról nem bírt kisülni, víg-e vagy szomorú? Itt meg a közönségrõl; hogy nevessen-e gúnyolódón a hasát fogva, vagy elszomorodjék-e mélyen?

Valami varázs fogott el; fiatalkori visszaemlékezés. Édes szamócaillat. Sajátos érdeklõdéssel kezdtem figyelni, elõmbe varázsolván öreg urambátyámat s egész háza népét, eközben azonban el nem feledkezve egy-egy pillantást vetni király õfelségére is, hogy vajon mulattatja-e a darab?

De a felség arcán kegyetlen unalom ült és csodálkozás, hogy ilyen silányságot adnak elõ.

Persze õfelsége valahol Laxenburgban nevelkedett s nem látta soha játszani se Jutkát, se Marcsát a letenyei kocsiszínben. Hát õ nem értheti, hogy mi ebben a jó.

Egyszerre azonban mégis elmosolyodik a királyi ajk.

S ez a mosoly neked szól, Hajdúnánás.

Mert te lész a kíváncsiság prototípusa ezentúl az európai literatúrában. Rómeó és Júlia reprezentálja a szerelmet. Shylok a kegyetlenséget, Othelló a féltékenységet, Harpagon a fösvénységet, Hajdúnánás a kiváncsiságot.

Becsületes derék pógáraid, akik most Kossuthot éljenzik a »Vörös Ökör«-ben és Kovács József budai prókátort, mit nem mívelének kétszáz esztendõvel ennekelõtte?

Olvasván õkelmeik az akkori Nemzet esti lapjából, hogy nevezetes gyûlés lesz Pozsonyban, ahol a dietai követ urak a pragmatica sanctio felett szavaznak, lázas türelmetlenséggel útra kelnek s lihegve, vágytól, kíváncsiságtól égve várják a szavazás eredményét. A wip egy akkori Széll Ákos, kiszalad a buzgó Haluskákhoz s õrült lelkesedéssel felkiált: »Elfogadtatott.«

Erre valóságos örömmámorba esik Hajdúnánás, van ujjongás, hálálkodás s megjelenik Tomori szelleme...

A király még egyszer elmosolyodik. Mintha mondaná:

- E szellem nem annyira ostoba, mint a nánásiak; mert legalább a jelenet végére jött.

S amilyen a darab, olyan volt az elõadás. Pocsék díszletek, rossz rendezés. Az alakok ész nélkül járnak a színen. A fényes nézõközönség, fõurak, képviselõk, azzal a benyomással távoztak a Nemzeti Színházból: hogy a pragmatica sanctio ugyan meg van szavazva, de a Nemzeti Színházzal kellene még valamit csinálni.

Azonban a Nemzeti Színház szerencsés. Mert mindjárt másnap rehabilitálta az opera. Ott aztán még rosszabb elõadás volt. A hülyeségek konglomerátuma. Obsitos katonával táncoló úri kisasszony. Álmukból ébredezõ aratók, akik táncba gurulnak hajnalban. Vándor oláhcigányok mint magyar közjogi faktorok...

De nem akarjuk folytatni a bosszantó lelki szegénység leírását, mely a szégyenkezés érzetét keltette fel azokban, akik némi súlyt fektetnek arra, hogy a lovagló mágnásokon kívül valami egyebünk is legyen.

Egy szó mint száz, ha olyan lenne ez az ünnepély is, mint a hajdaniak a mesés keleten, hogy a szultán palotája elé ilyenkor egy fejet is karóba húzatott a nagyobb pompa kedvéért hát én már sejtem, hogy kinek a feje volna az.

Illõnek tartanám, ha az illetõ fej maga is kitalálná ezt.

FELSZÓLALÁS AZ EPERJESI SZÉCHENYI KÖR BANKETTJÉN

Tisztelt Uraim! A mai napon, mielõtt megköszönném ama meleg szavakat és meleg fogad­tatást, amelyben részesítettek, egyszerûen kijelentem, hogy azok az idõk már elmúltak, amikor az íróknak nagy érdemeik voltak, mikor még úttörõk voltak. Igazán nem sok már a mi érdemünk. Írunk mulatságból, a nemzet meg pártol bennünket.

Én többnyire mulatságból szoktam írni, és azok a mesék, melyeket az országgyûlésbõl, a társa­dalmi és népéletbõl szövök, nem érdemlik meg, hogy engem annyira ünnepeljenek. Mégis jól esik az elismerés, a meleg szó. Fogadják ezért társain nevében is a legbensõbb köszönetemet. Köszönetünket, mert ebben a városban még a régi idõkben, mikor az íróknak rossz napjaik voltak, az írók nem voltak idegenek; de viszont mikor a városra rossz napok jártak, az íróknak a város nem volt idegen. Ez a kölcsönösség az, ami közöttünk van s ami bennünket a szere­tetben összefûz. (Élénk éljenzés) Az én csekély érdemem pedig az, hogy írok az én szeretett magyar népem szokása és erkölcseirõl. És amikor itt látom a nemes eszmék, az erkölcsök, a magyar haza iránti forró szeretet, ragaszkodás fenséges megtestesülését, lelkem elandalog, s mélyen tisztelt uraim, ne köszönjenek nekem semmit, de én köszönöm önöknek, különösen pedig az én tisztelt képviselõtársamnak, mert ez az õ legnagyobb titulusa, hogy megismertetett önökkel, az önök eszméivel, erkölcseikkel, szokásaikkal. (Lelkes éljenzés) S itt eszembe jut a legenda, hogy Antheus a földhöz ütve engem ugyan még nem ütöttek a földhöz, hacsak ezután nem (élénk derültség) a földtõl merítette erejét, az én munkásságomban sohasem fogom elfeledni és sokért nem adom, hogy megismertem e várost, mely hibáiban is annyira szeretetreméltó. (Viharos és hosszantartó éljenzés.)

KISASSZONY-KIRÁLY

Az öreg mesekirály hirtelen meghalt, s egyetlen, csodaszép leányára maradt az ország.

A bûbájos királykisasszony, minekutána keservesen kisírta magát, elfoglalta a trónt és fejére tette a koronát. Elkezdett uralkodni szeretett hívei fölött és meghallgatta a tanácsosok üres kotyogását, noha ez fölötte száraz és unalmas volt, ami igen természetes dolog.

Egy év múlva, mikor a helyzet még mindig a régi volt, a miniszterelnök kihallgatást kért a kisasszonytól. A vén kókler, midõn ott állt a világszép teremtés elõtt, sehogy sem tudott a mondó­kájába kezdeni, mert minden erejét össze kellett szedni, hogy abba a kívánatos teremtésbe bele ne harapjon. A testében, a karjában, a keze ujjaiban csupa bizsergést érzett, és folyton az a gondolat táncolt az agyvelejében, hogy milyen fölséges mulatság volna õfelségé­nek megcsípni rózsás állát.

Késõbb azonban rendbeszedte magát s miután a szemeit más iránynak szegezte, elkezdte a mondókáját, aminek az értelme az volt, hogy õfelsége menjen férjhez. Az államtanács ugyanis meghányta-vetette a dolgot és abban állapodott meg, hogy az ország nyugalma és boldogsága kívánja meg a trónörököst.

A miniszterelnök úr ugyan kapott egy pofont, de az nagyon jóleshetett neki, mert sokáig nyalogatta utána a szája szélét, amely mûvelet Meseországban is a jólesés bizonyítéka.

A szoknyás király teljesen elégnek találta ezt a csattanós választ és a faképnél hagyta az öregurat. Ezzel azonban mégsem térhetett ki a válasz elõl, mert az államtanács folytonosan nógatta, jelezvén, hogy ha nem megy férjhez, a lázadás ki fog törni. Az ország követeli a trónörököst.

Õfelsége mihamar megunta a politikai szempontból eredõ jajgatást és ezt a választ adta:

- Jól van. Hirdessétek ki, hogy beutazom az egész országot és látható leszek minden városban. Megnézhet mindenki, aki akar. Azután hirdessétek ki, hogy ahhoz megyek feleségül, aki eltalálja a gondolatomat. Mindenkinek joga lesz elémbe állni s a gondolatomat eltalálni. Aki azonban nem találja el, annak leüttetem a fejét.

A büntetést ugyan súlyosnak találták, de elvégre is beleegyeztek, és így az ország dobosa közhírré tette a dolgot, ami után programszerûleg folyt le a história. A világszép királynõ körüljárta az országot, amikor is általános jó hatást keltett a kemény természetével, ami azáltal tudódott ki, hogy az üdvözlõ beszédektõl nem lett rosszul. Pedig 874 darab polgármester beszélt, és egyik sem mondott semmit.

Amerre ez a gyönyörûséges teremtés megjelent, ott semmi sem fakadt más, mint csudálat, imádat, rajongás, mind-mind szerelemmé vegyülve. Az ország összes nõtlen férfiai szerelemre gyúltak, igen sok nõs férfiúval egyetemben, akik azonban érzelmeiket titokban tartották.

Mikor a körútnak vége volt, mikor a férjhezmenendõ királynõ palotájába visszaérkezett és kipihente magát, kihirdették, hogy a vállalkozók megjelenhetnek. (Estély öltözetben, érdemjelek nélkül.)

Hogy milyen csodálatos módon szép volt ez a leány, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy százan és százan jelentek meg elõtte, dacára, hogy ott leskelõdött a halál.

Az elsõ a vén miniszterelnök volt, akirõl olyan ostobaságot, noha akadémikus is volt, nem tételezett föl senki. És õ volt az elsõ azok között is, akiknek a bakó leütötte a fejét.

És jöttek utána a többiek, a lehetõ leggazdagabb változatosságban.

Nagy számot adtak az immár kopaszodni kezdõ, sok virágot leszakított, kopottas színû urak, akiket tudvalevõleg vonz a tavasz, és akik imádják a serkenõ bimbókat.

A palota kerítésének a hegyein mihamar csupa emberfejek voltak láthatók, hogy irtózat volt nézni azt a helyet.

Mikor már a bakó kimerülés címén a nyugdíjaztatását kérte, ekkor jelent meg a királynõ elõtt egy csinos fickó. Kopottas ruhájú, de délceg termetû fiú, aki egyenes volt, mint a fenyõ, és aki magasan tartotta a fejét. Sörkenõ bajusza kackiás volt s az arcnak hetyke, szemtelen kifejezést adott. Alig látta azonban meg a királynõ, egyszerre megváltozott. A nyaka elõre hajolt a fejjel együtt, a szemei tûzben kezdtek égni, és arcának minden vonása lágy volt.

A szoknyás király, amint meglátta ezt a fickót, elvörösödött és azt súgta a mellette álló miniszternek, hogy a bakó nyugdíjazási kérvényét nyomban el kell intézni s a megüresedett helyre a pályázatot írják ki, kéthónapi határidõvel.

- Nos - fordult azután a legújabb vállalkozóhoz -, mit gondolok én?

A fiú nem válaszolt, csak nézte. Mohón, ittasan, országra szóló gyönyörûséggel az arcán.

- Nos! Hát nem felelsz? hangzott a szépséges leány kérdése újból.

- Mire feleljek? Hát hogy tudjam én, hogy mire gondolsz?

- És ha ezt nem is sejted, miért jöttél ide? Szólj!

- Azért, mert megláttalak, azért, mert megszerettelek. Azért jöttem ide, mert látni vágytalak mégegyszer, utoljára. Eljöttem, hogy mégegyszer boldog legyek a látásodon. Elhoztam a fejem, ami már nem kell nekem. Elhoztam az életemet, amely fölösleges, mert annak egyetlen vágya és célja te vagy. És ezt a célt, ezt a vágyat, nem tudom elérni én.

A kisasszony-király rajta feledte a fiún a tekintetét s kérlelõ hangon szólt:

- Mégis, kísértsd meg. Hátha eltalálod a gondolatom!

Dacosan rázta meg formás fejét a fiú és így válaszolt:

- Vakmerõség, õrültség volna megkísérleni egy istenasszony, egy tündér gondolatát eltalálni; és kétszeres halált érdemel az, aki elbizakodottan hiszi vagy reméli, hogy a te gondolatodat eltalálja.

A kisasszony-király leszállt a trónról odament a fiúhoz és megfogta a kezét. Azután bemutatatta mint võlegényét és leendõ királyt.

- Mert szólalt meg õ találta el. Vakmerõség, õrültség volt hinni, remélni, hogy eltalálják, mivel nem gondoltam semmit.

MEGHALT CSANÁDY BÁCSI

Most már csakugyan meghalt a vén sas. Négy év elõtt egy ízben már szétszárnyalt halálhíre, a lapok hosszú nekrológokat is írtak róla, de az akkor álhír volt. Az öregúr, aki kereki magányába vonulva kesergett a népkegy lengeségén (az 1887-iki választásokon kimaradt a képviselõházból), maga cáfolta meg halála hírét. A vén kuruc föltámadt. Sõt nemsokára kiszállt a politikai sírból is és újra megjelent a Házban, hol a megszokott környezetben a megszokott foglalkozásban, az utolsó ülésig vitézül kitartva, élte le utolsó napjait. A nagykereki házban hunyta be örökre szemeit, hova a legutóbbi napokban utazott haza.

Most, sajnos, nem álhír a halálozás. Már több oldalról megerõsítették, s bizony Csanády Sándor jellemzõ alakját nem látjuk többé a képviselõházban, melybõl vele egy különös típus képviselõje halt ki.

Ama tárcánk, mely az 1888 januárjában elterjedt halálhír alkalmával íratott és sok jellemzõ vonást mondott el az öregúrról, így hangzott:

*

Vigyázz a kerületedre, hogy hosszú életû légy a földön.

Ennek az alapigének igazságát pecsételte meg halálnak halálával Csanády Sándor. Régi képviselõk, akik a Ház atmoszféráját megszokták, meg nem tudnak élni, mint a délövi növény egyebütt. Ha kiveszik õket ama üvegbúra alól, mely az ország tanácstermének gömbjét befedi, a külsõ levegõben meg nem élnek, elfonnyadnak, meghalnak. Így halt meg nemrég a kedélyes Németh Albert, és így pusztult el Csanády Sándor bátyánk is e hó 5-én kereki magányában.

Hiszen persze, a képviselõi minõségben is meg lehet halni, mert a halál nem kérdezõsködik a mentelmi bizottságtól, hogy kiadják-e ezt vagy amazt a képviselõ urat de mandátum nélkül minden bizonnyal meghal az, aki húsz évig megszokta a mandátumot.

Csanády kimaradt az ötéves parlamentbõl. Bizonyos Holló szélsõbal buktatta meg; a dolog nagy szenzációt csinált; sokan, még kormánypárti körökben is, sajnálták az originális öreget, s zokon vették a függetlenségi párttól, hogy úgyszólván az õ hallgatag beleegyezésével ejtõdött el a »vén sas«, s élete alkonyán szegénységben, elhagyatva kellett kereki viskójába vonulnia, mely szemben áll a kereki váraccsal.

Valaha õ volt a váracs ura, hatalmas úr, dúsgazdag ember. Verõfényes idõk voltak ezek. Még akkor nem volt Csanády Sándor »komikus« a saját pártja elõtt. Még akkor »pártunk egyik kiváló oszlopa« volt a neve, mégpedig éppen ez az oszlop volt õnagysága, amelyikhez a nervus rerum gerendarum hiányában támaszkodtak.

Sokat költött az öregúr pártcélokra, lapok segélyezésére, pártnyomtatványok terjesztésére. Vagyona nagy része ebben kallódott el.

Mikor elfogyott a »grisli« (így nevezte a pénzt, melyet nem sokra becsült, s melybõl most vége felé nem is sokat látott), elfogyott a nimbusz is. A jó öreg Csanády úgyszólván kolonc volt a párt nyakán, mert akármilyen komoly akciót kezdének a modern kuruc ivadékok a kormány ellen, azt a Csanády beleszólása mindig leszállította derült eseménynek.

Nagy »kirohanásokat« tett és gyakoriakat. Hajdan az öreg Deákot szokta egy-egy felszólalása után »ráncba szedni«; Deák halála óta Tisza lett a vörös posztója. Sok zaftos frázisa éli túl: az »átkos közösügy«, a szegre akasztott bihari elvek stb. és a »stélusnak« az a csodálatos titka, hogy »és«-ek nélkül bírt körmondatokat és egész beszédeket kihozni, vele szállt sírba.

Öreg volt már (1814-ben született) de még jó erõben: már parókát is dereset viselt, de azért szíve fiatal lángban égett. Nem hiába, hogy Bocskai Istvántól származtatta magát, örökös hadban állt õ is az »imádott honyhaza« ádáz ellenségeivel. Még király õfelségének is megmondogatta az igazat ama nevezetes tizenkét évi szenvedés alatt, ama szintén nevezetes párbeszéd alkalmával, melyet õfelsége egy körút alkalmával vele folytatott, amint ez a Ház nyilvános ülésén is szellõztetve lett, de csak olyan sikerrel, hogy mindenki azzal a hittel távozott a terembõl: »Hátha csak álmodta ezt a bácsi?«

Jólelkû, becsületes, naiv ember volt az öreg, aki már sehogy sem illett a mi parlamentünkbe az ódonsága miatt. De azért el lett volna már õ ott holtig. Nem csinált az õ kimaradása örömet senkinek, neki pedig nagy fájdalmat okozott. Kár volt kihagyni.

Tipikus alakunk ugyse sok van. Kezdenek az emberek mind egyformák lenni.

Több Csanádyt nehezen látunk többé hát hadd láttuk volna még egy darabig.

Az ülés megnyitására kitûzött perc mindig ott találta a helyén ülve: mord arccal, héjaszemekkel tekintett körül, hogy megolvassa a fejeket: van-e bent száz ember?

Meghallgatta a jegyzõkönyvet, s ha volt benne valami kifogásolható, legott megtette a diffikultást s ilyenkor boldogan, megelégedetten mosolygott. »Jól kell a protokollumot csinálni« mormogta.

Még mulatságosabbak voltak azok a jelenetek, mikor egyszer-másszor valamely vita kellõ közepén fölemelkedett s kezeit fölemelve, pátosszal mondá: »A t. Ház nem határozatképes! Kérem a katalógust felolvastatni«.

Pörge kalapot, magyar nadrágot és fekete atillát viselt s nyaka egész füléig fekete selyem­kendõvel volt becsavargatva, a múlt századbeli divat szerint.

Vagyoni elhanyatlását részben az erejét túlhaladó pártcélokra való költekezés, részint neje, Marosi Ida halála okozta, akinek birtokait, minthogy nem maradt örököse, az antik becsüle­tességû ember, ahogy mondani szokás, az utolsó gombig visszaadta a családjának. Neki alig maradt valamije.

Ebben a korban ritka a hasonló idealista, mert õ sokszor bebizonyította önzetlenségét. Örökké a hazát szolgálta, igaz, a saját módja szerint; bár a hazának nem csinált sok hasznot, de önmagának sok kárt.

Mégis sokkal nemesebb pálya ez, mint azoké, akik fontos pozíciókban a hazának okoznak sok kárt és önmaguknak sok hasznot.

Parlamenti pályája szerencsétlen volt és szomorú tanulsággal teljes.

Egész életében napidíjak nélkül szolgálta a népet, mely végre is cserben hagyta.

Pályája elején, mint gazdag gavallér, azért nem húzott napidíjat a képviselõségért, mert õmaga röstellte fölvenni; élete alkonyán mint szegény ember, azért nem húzott napidíjat, mert a hitelezõk nem engedték fölvenni.

De õ azért mégis ragaszkodott a képviselõséghez, hol nem termett számára se pénz, se kenyér, se dicsõség.

Ragaszkodott és belehalt a búsulásba, s ez volt talán az egyetlen tette, mely nem okozott »derültséget« sehol, de sehol. Sõt ellenkezõleg, elboruló arccal sajnálták a nemes szívû jó öreget: inkább hadd szidta volna még egypár esztendeig Tiszát. Nem volt az annak alkalmat­lan.

S ha már a mindenható idõvel mégis mindenáron beszólította volna a nyakas magyart a menny­beli igazán közösügyes hazába (ahol együtt leszünk nemcsak az osztrákkal, de még a muszká­val is), hadd lengett volna azon a Sándor-utcai házon az a fekete lobogó.

Anélkül talán vissza is jár a Sándor bácsi szemrehányó lelke kísértetnek a pártjához.

*

Az a »bizonyos Holló« azóta jeles parlamenti szónokká nõtte ki magát, akinek egy ízben maga Csanády bácsi gratulált ahhoz, hogy megbuktatta. Hollóval tehát rendben van a számla. De a párt is megemberelte magát és mikor Orbán Balázs meghalt, annak a kerületében, a berettyóújfaluiban, Csanádyt léptették föl s meg is választották.

Addig azonban sok keserûség mardosta a vén szittya szívét, aki bukás számûzetésében hallgatta a parlamenti viták, viharok moraját. Különösen azt fájlalta, hogy a véderõ-vita alatt nem volt képviselõ, és csak az vigasztalta, hogy Károlyi Gábor grófban buzgó és tehetséges utódra és helyettesre talált. Nagy volt öröme, mikor Károlyi egy üdvözlõ táviratban mesteré­nek nevezte, és kijelentette, hogy helyét a Házban, mely most övé, csak ideiglenesen tartja elfoglalva és õrzi a »mester« számára.

Végre ütött a föltámadás órája, és az öreg átvette régi helyét a házban Károlyi Gábortól. De már akkor nagyon megváltozott a Ház külseje. A miniszteri székek elsején nem Tisza, hanem Szapáry ült, és az öreg kénytelen volt sok kedvenc kifejezésérõl lemondani. Elsõ megjelenése nagy feltûnést keltett, s Szapáry, aki akkor a miniszterelnökség mézesheteit élte, évõdve szólította meg a folyosón:

- Mikor halljuk, Sándor bácsi, az elsõ »átkos kormányt?«

- Még ma! felelt az öreg.

Dictum, factum. Csanády még aznap felszólalt és jól megmosta az »átkozott kormány« fejét a Ház viharos derültsége közt, mely fokozódott, mikor az öreg kijelentette, hogy nem volt szándéka fölszólalni, és csak azért tette, mert az új miniszterelnöknek megígérte, hogy »átkos kormánynak« bélyegzi a kabinetet.

Régi szokásain nem változtatott semmit. Folytatta, ahol elhagyta; õ volt az elsõ a Házban, buzgón ellenõrizte a jegyzõkönyveket, ha gyér volt a Ház, megszámláltatta a képviselõket, s ha nem voltak kellõ számmal jelen, kérlelhetetlenül fölolvastatta a katalógust, ahol pedig feslést látott a honszeretet posztóján (és az egyre fesledezett a túlsó oldalon az õ szemében) odavetette morogva-dörmögve a »gyalázat«-ot. Új szokást csak annyiban vett föl, hogyha most megrótta az elnök, hát az öreg is »visszarótta« az elnököt.

Hanem a beszédei egyre rövidültek, egyre színtelenedtek, s legutóbb már nem voltak egyebek néhány régi slágvort körüli keringésnél. Mintha Tisza távoztával az öreg fullánkját is kivették volna. Mindamellett jobb perceiben õ is iparkodott új eszméket fölvetni; így csak legutóbb igen melegen portálta és pártfogolta Lengyelország fölszabadításának eszméjét.

Az új országgyûlés összeültekor az öregre igen díszes hely várt: a korelnökség. Õ volt a Ház legidõsebb tagja, s így a miniszterelnök õt szólította föl az elnökség elfoglalására. Az öreg azonban egy mérges beszédében kereken visszautasította azt a megtiszteltetést, hogy ilyen közösügyes képviselõházban elnököljön.

Egyáltalán nem szeretett a koráról beszélni. Korelnöki jussát is csak egyszer emlegette, mikor a csendõr-kardbojtok ismert esete alkalmával az elnök kissé hosszúra találta elnyújtani az öt perc szünetet. Csanády akkor kirontott a folyosón diskuráló elnökhöz és ráijesztett, hogyha nem nyitja meg tüstént az ülést, õ nyitja meg mint korelnök.

Az öreg is azok közé tartozott, akik a koronázás napján a Rákosra bujdostak és nem is pöngette soha sarkantyúit a királyi palotában, melyen az a sárgafekete zászló lobog. De ha nem is szerette az udvart, a királyné iránt mindig nagy gavallériát tanúsított, és legutóbb is, a koronázási jubileum alkalmával, több ízben valóságos toasztokat mondott a felséges asszonyra a Házban.

Mind a legutolsó ülésig ott ült a Házban s legutolsó percig a legszélsõbb szittya álláspont volt kedves az õ szívének. A valuta-javaslatokat se fogadta el, ámbár azokat helyeselte pártja, és szívvel-lélekkel csatlakozott Molnár Józsiáshoz. Még a Helfy határozati javaslatát se fogadta el, melyet pedig maga is aláírt, mondván, hogy nekem semmi se kell belõle, mármint a valutából.

Most végre megnyugodott az öreg elégülten, aki különben a legkevesebbel megelégedõ ember volt öreg napjaiban. Egy kis szobácskában lakott az Eszterházy-utcában, a Ház közelében és oly szûkösen éldegélt abban, mint egy szegény diák. A napidíjai is le voltak foglalva.

Igen, igen, bizonyos keserû vigasz is van abban, hogy az öreg hazafi most halt meg. Mert éppen jókor, hogy megkímélje a sors egy igen keserves megpróbáltatástól. Ugyanis az öreg is a nyolc képviselõ közt volt, akiknek a napidíjai le vannak foglalva, s kiket az elnök kiszolgáltatott az összeférhetetlenségi bizottságnak. De míg a többi hét képviselõ rendezni tudja a dolgát, Csanády menthetetlen volt, és feltartóztathatlanul közeledett a mandátumtól való csúfos megfosztás ideje... A sors jobbakarója volt, mint a házszabályok.

SALAMON MINT CAUSEUR

- Megállj hékás!

Ismerõs a hang, megfordulok. Hát persze, hisz ez Salamon Ferenc. Az õ tömzsi alakja. Õ tipeg lustán a hátam mögött, a botjával integetve, hogy várjam be. Látszik, hogy minden lépése nagy fáradságba kerül, mintha mindenik lábán egy gerendát emelne. Kerek feje mozdulatlanul áll hatalmas vállapockái közt, mint a székely kapuoszlopokon a golyóbis: a kurta nyakból nem látszik semmi, apró szemei félig lehunyva szelíd gunyorral kémlelõdnek a pillák alól. Csak a keze mozog, mert váltig simogatja vele gyéren mohosodott állát, vagy a szájából kimaradhatlan regalitast sodorgatja, tatarozgatja, mert szétmállott fogai között az innensõ, vagy kialudt a túlsó vége.

- Hát hova mégy, barátja az erénynek?

(Megyek a klubba Feri bácsi.)

- A klubba? Hát még megvan a klub? Szép helyen fekszik, canis mater. De valamikor a város végén volt. Ahol most az öreg Deák ül, ott békák brekegtek kedélyesen. Szemben a Lloyd épület persze még nem emelkedett volt akkor fel egy kisebb alacsony ház volt a helyén. Az elsõ nagyobb ház a »Schneider viereck«, ahol most a Kertész boltja áll. Mikor elkészült, bezzeg nagyra voltak vele a pesti burgerek, bámulták dicsekedve: »Nincsen ehhez fogható épület Európában«. Mert a burgerekre is átragadt a magyar lélekbõl valami. A túlzott önbizalomból és a túlzott csüggedésbõl. Hiányzott náluk is a tertium comparationis. Ma már a Lloyd-épület is kismiska. Ámbátor szépek a termeitek és sok reminiszcencia tapad hozzájuk. Egyszer ugyan cudarul becsíptünk ott Vörösmartyval, mert azelõtt ott tartották a híres pesti bálokat, amiken Józsa Gyuri et consortes táncoltak. Egyébiránt volt már az fõrendiház is és lesz az még stearingyertya magazin is. Hát igaz, hogy olyan sok mágnásgyerek van köztetek?

Az öreg szerette magát a tudatlanra játszani a jelenre nézve hogy egészen a múlténak látszassék. Ami a jövõt illeti, arról érdemesnek se tartotta beszélni. Azt úgyse tudja senki. Az már a Marczaliaké. Mi köze neki a jövõhöz?

(Hát bizony igaz, sok ifjú gróf képviselõ van.)

- Jól teszi Szapáry. Az okvetetlenkedõ újságok emiatt is gágognak, pedig okosabb a fiatal urakat bevinni a parlamenti levegõbe, hogy megszokják, beletörõdjenek, mintsem kívül hagyni õket a nagy domíniumaikkal. Dicsérem érte a Szapáry eszét. De iszen derék ember az, megél a jég hátán is.

(Hogy ne! Aztán nem is a jég hátán van. A párt szereti és tömören áll mellette. S azonfelül jóba van az ellenzékkel is.)

- Hm. Talán egy kicsit túlságosan is. Nekem is volt egy atyámfia Ungban, aki meg akarta csalni a halált, s bruderschaftot ivott a sírásókkal, de egyszer csak mégis megholt. Bertóty Ferencnek hítták.

Tompa, szelíd hangján a humor csöppentett méze ömlik el, ráncos hegy-völgyes arca, mely olyan néha, mintha csak lárva lenne, felölti a lélek csillogó kisugárzását. Szinte szép most az öreg Feri bácsi.

- De persze nem tesz semmit. Erõs a kabinet. Nagyon erõs. Valóságos oroszlánok vannak benne, Wekerle, Szilágyi. Csakhogy Wekerle egy olyan oroszlán, aki az állatkertben növeke­dett és ez a baja; Szilágyi pedig olyan oroszlán, aki a sivatagban nõtt fel és ennek meg ez a baja. Meglásd, szét fogja verni a kalitkátokat.

(Nem engedik a többiek.)

- Kicsoda? Bethlen vagy Fejérváry? Hiszen Fejérváry is jóakaratu nobilis államférfi, akinek roppant sok természetes esze van, de nincsen szerencséje, olyan, mint az a mitológiai alak, aki valahányszor a száját kinyitotta, mindig egy darázs röpült ki belõle.

Így, vagy ilyenformán csevegett a nagy történetíró, tele humorral, szellemesen, mindég eltalálva a jellemzõt.

(Hát te meg merre tartasz Feri bácsi? Talán a Budapesti Közlönyhöz?)

- Nem, oda én nem járok. Mert annak nagy hübnere van, hogy ne menjek. Isten mentsen attól. Mert ha valami ügyetlenség történik és én nem vagyok ott, akkor elcsapják az írnokot. De ha én ott volnék, akkor joggal csaphatnának el engem is.

No, már ez ellen csakugyan nem lehetett argumentálni.

(Min dolgozol most Feri bácsi?)

- Semmin. Ezt a betyár Pestet kellene írni. Jó, hogy eszembe hoztad. Ott is hever már a rengeteg adat a fiókjaimban, de valahányszor dolgozni akarnék, sohasem találom a fiókkulcsaimat. Hanem jó, hogy látlak tudod mit szeretnék én még írni? Egy színdarabot.

(Ahhoz is értesz?)

- Próbáltam egyszer a Pákh Alberttel. Pompás szüzsénk volt. Megállapítottuk együtt felvonásról felvonásra, jelenetrõl jelenetre, s én vállaltam el a kidolgozást. Készen is volt az elsõ jelenet, felolvastam Pákhnak, tetszett neki nagyon: »No csak folytasd tovább«. Kérdezi vagy egy hónap múlva, mennyire vagyok: »Bizony még mindig az elsõ jelenetnél«, vallom meg pironkodva. Tudakolja ismét vagy félév után: »Hogy áll a színmûvünk, Ferkó?« »Hát úgy áll feleltem zavaromban olyan jóízûen diskurálnak a személyeink benne, hogy lehetetlen õket elválasztani«. Így nem jutott aztán tovább a darabunk az elsõ jelenetnél.

(De te is olyan jóízûen diskurálsz, Feri bácsi, hogy mindjárt lehetetlen lesz az elválás. Szeren­csére a válúthoz jutottunk. Itt vagyunk a Lloyd-épület elõtt.)

- Hát csak siess, hogy még életben találd a kormányt. Szervusz!

...Ez volt a beszélgetési modora. Sok jó dolgot írt meg Salamon Ferenc, de még többet potyogtott el tudásából és szellemének rakétáiból beszéd közben. Vidám, enyelgõ hangja még utánam csengett fel a lépcsõkön, s most is, õróla írva, szinte hallani vélem még, mint távoli erdõzúgást: »Siess, hogy életben találd a kormányt!«

Pedig nem kellett volna sietnem, hogy még tovább élvezzem szavait, ötleteit, mert õt nem találtam aztán többé életben.

A KÉPVISELŐI NAPIDÍJAK

Az emberi irigységnek sokféle válfajai vannak. Én már olyan emberrel is találkoztam, aki Pulszky Ferenctõl nem a nagy tudományát irigyelte, hanem a nagy orrát. Hát én elõttem megfogható, ha valaki nem a törvényhozói hatalmat irigyli a képviselõktõl, hanem azt a különös természetû öt forintot, mely voltaképpen hat, sõt hét forintba kerül. Még lap is akadt olyan, melyet elfutott a pulykaméreg arra a hírre, hogy a képviselõi díjak rendeztetni fognak miután az öreg Madarász megmozdult.

- Mit? Felemelni akarják? Önmaguk önmaguknak! No, iszen, csak az kellene még.

Azóta mindig függõben van ez a kérdés, sõt mióta az átalányról szóló javaslat megjelent, azóta a morgás is függõben van. Csak a »Pesti Hírlap« hozott egy tárgyilagos cikket. Kicsinyes tekintetek ebben nincsenek; se képviselõ nem írta, se olyan ember, aki haragszik a kép­viselõkre. Ugyan honnan akadt ez a ritka ember? Mert Magyarországon mindenki haragszik ideiglenesen a képviselõkre, így ciklus közben lévén az összes kabátos lakosság két válfajra osztható. Olyanok, akik bent vannak a parlamentben s olyanok, akik kiszorultak a parlamentbõl.

A Pesti Hírlap e jóakaratu cikkével szemben érdemes a dolgot kifejteni úgy, amint van. Hát igen, tényleg megindult a mozgalom a képviselõk közt, melynek célja a diurnumok fölemelése, mégpedig a lakbéren kívül háromezer forintra.

Ehhez a törekvéshez úgy látszik a többség csatlakozik de van jelentékeny ellenzéke is. Az én nézetem szerint a fölemelést óhajtók részén van a méltányosság és a politikai célszerûség. Én magam is aláírtam az ívet azon hajlandósággal azonban, hogy a mostani országgyûlés a következõnek szavazza meg a nagyobb díjakat... Mi már csak maradjunk meg abban a szegénységben, amelyikben születtünk.

Ezt így kívánja a szubtilitás. Ámbár ez a szubtilitás, mikor a közelmúlt országgyûlések egyikén maga a kormány szavaztatta meg magának a nyugdíjakat, éppen távol volt a Házból, és senki sem tartotta szükségesnek utána telegrafálni.

Mindegy, a szubtilitás szép dolog, és csak a jövõ országgyûlésnek kell a napidíjakat fölemelni. De ennek okvetlenül föl kell emelni. Mert nagy idõ ötvennégy esztendõ, mikor az öt forint diurnumot határozták. Azóta sok víz folyt le a Dunán és sok bor a választói gégéken. És a forintok ötvennégy év alatt is keveset nõttek; öt-öt krajcárig vitte egyik-egyik míg ellenben minden megnövekedett rohamosan, az igények, az elemi és élvezeti cikkek ára.

S ha ma nagyságos Helfy Ignác képviselõ úr, aki épp annyi diurnumot húz, mint amennyit 1848-ban tekintetes Somogyi Antal képviselõ úr húzott, egy ezüst húszassal küldené ki reggel a szakácsnéját a piacra, ahogy azt Somogyi úr tette (meghagyván ezt nekünk a memoárjaiban), hogy »hozzon kend Zsuzska egy pár csirkét, egy font húst, zellert, répát, petrezselymet, két tojást, egy lat élesztõt, egy verdung olajat és egy icce bort, a megmaradt aprópénzt pedig tegye fel a lutriba«, hát Helfy Ignác urat kinevetné a szakácsnéja, s menten megválna a tárcájától.

A negyvennyolcadiki napidíjak annak idején meg voltak eléggé beszélve. Az intenció, melyet a fõrendi tábla kitûnõségei is elfogadtak, az volt, hogy szegény ember is lehessen képviselõ. S ez nem is lehetett másképp. Mert a mi öregeink bölcsek voltak s nem hebehurgya szószátyárok, akik mindenfélét összefecsegnek, aminek valami excentrikus látszatja van. Az okvetetlenkedés még akkor nem tett naggyá senkit. Ha egyszer megnyitották a törvényhozás kapuját: »Ide bejöhet mindenki, akit a nép beküld«. arról is gondoskodniok kellett, hogy aki oda bejön, az meg is élhessen ott. Persze ma másképp van. Ma, a papírkorszakban. Ma megelégszünk, ha valami demokratikus intézkedés rajta van a papíron.

Mert azon nem lehet disputálni, hogy ma öt forintból egy országgyûlési képviselõ meg nem élhet abban a testületben, ahol egy-egy pártebéden tíz forint a teríték ára, abban az országban, ahol minden jótékony egylet, minden nemzeti cél, minden elzüllött egzisztencia, minden nyomor, minden szerencsétlenség ennek az ötödfélszáz embernek a zsebére utazik.

Mikor reggel kinyitja szemét a képviselõ, már hallja odakint az elõszobában a száraz, öreges köhécselést. A sztereotip öreg honvéd csoszog künn; annak az ára egy forint. A házba érve, egy gyûjtõívrõl arról értesül a folyosón, hogy valahol Bergengóciában megégett a kálvinista templom. Hát azt bizony fel kell építeni. Az is egy forint. Míg õ itt szubszkribál, azalatt belül a Házban felállással határozzák el a többiek, hogy a Ház tagjainak egynapi díjai ezen vagy azon ínséges célra adatnak át. Már éppen panaszkodni kezdesz emiatt Egyesynek, de az részvét helyett összeszid:

- Hja, az uraknak mindenre van pénzük de hogy a »Magyar Újság«-ra praenumeráljanak, persze arra nincs. Pedig ez a lap stb...

A »stb.«-ben az is ott van, hogy praenumeráltál egy félévre.

Az elnöki csengettyû hívogatólag szólít s te be is mégysz dacára, hogy valami titkos szózat váltig súgja: »Ne menj be, ne menj be!«

S valóban, jó volna be nem menni mert ott is cirkulál egy ív egy szerencsétlenül járt hivatalnok özvegye egy hímzett asztalkendõt játszott ki. Arra is meg kell tenni egy-két számot.

De nem is igen melegedhetsz meg a helyeden, jön a teremtiszt az írásbeli jelentéssel, hogy az elfogadási teremben néhány választód várakozik.

Siess ki jámbor honatya! De óvatosan menj! Ne arra az írói karzat felé! Mert ott is fehérlik valami gyanús papíros. Valakinek a hátrahagyott munkáira gyûjtenek megrendelõket...

A választóiddal találkozol, el kell õket vinned a belügyminisztériumba. Gyalog már nem futja az idõbõl, mert Buda messze van, odaszólsz a kapusnak:

- Egy fiákert!

Hát bizony az is két forint.

De minek vázoljam egész napodat? Hiszen egyforma az véges-végig, egészen addig a pillanatig, míg este 9 órakor végre abba hagytad jámbor piké partidat a 60 Ft tagsági díjas klubban s kifizetve az 1 Ft 20 kr. kártyapénzt, kinn a hajlongó szolgák rádadják a télikabátodat és az asztalkára kitett »Boldog új évet« ívre kiszúrod a szokásos öt forintot.

Most aztán ha megvacsoráltál hazamehetsz, s felbontván otthon érkezett leveleidet, köztük egyet tíz jótékony nõegyleti sorsjeggyel, amit X grófné küld, egy másikat, amiben egy szegény kerületedbeli egyetemi tanuló vízbeugrással fenyeget, ha nem segítesz rajta öt forinttal, hogy haza utazhassék végre ágyadba jutsz s végigolvashatod az esti lapot s ennek közleményei közt a következõ felfortyantó entrefilét-t.

«Megütközéssel vesszük a hírt, hogy a képviselõ urak fel akarják a napidíjakat emelni. Rosszul választják meg az idõpontot, stb.»

Oltsd el kérlek inkább a gyertyát! Hunyd be a szemeidet jámbor népképviselõ s Majmuna álomtündér legyezõjének lágy suhogásában álmodd csendesen, jóízûen, hogy kétemeletes házakat építesz a képviselõi napidíjakból.

*

A mesés Japánban már rég kitalálták azt a bonmot az udvari urak a mikádó háta mögött.

- Aki nálunk egy évig miniszter, az koldus lesz; aki nálunk négy évig miniszter, az Krõzus lesz.

Aminek közönségesen az az értelme, hogy miniszterré lenni annyi pénzbe kerül, amit egy évig lehetetlen behozni de a miniszterség per clincum-clancum annyit jövedelmez, hogy a kinevezési okmányba befektetett összeg, már a második év elején megtérülhet s ki négy évig hagyatik miniszternek, rengeteg kincseket halmozhat össze.

A japán ötlet átültethetõ a mi képviselõink némelyikére is. Bármily drágák is az alkotmányos választási költségek, egy kis malíciával el lehet mondani, hogy vannak képviselõk, akiknek ezt a mandátum behozza. Talán néhány ügyvédnek vagy azoknak, akik pénzügyi manõvereket csinálnak. De efféle boldog ember tíz, tizenöt van a Házban. A hajdani koncessziók ma már olyanok, mint az õsbölények; még azt az embert is megemlegetik, aki valaha látott egyet. Az úgynevezett húsos fazékban pedig hamu fõ most. Üres terefere ezekrõl beszélni.

Hát mondom tíz-tizenöt embernek még anyagi haszna is lehet a képviselõségbõl, sõt olyat is lehet találni, aki a képviselõi napidíjakból kijön (de az ilyenre már ujjal mutogatnak mint valami különös, rendkívüli egyéniségre), de a többi aztán sokat hozzápótol. Kivált a vidéki nemesi osztály. A csendes leanderes falusi udvarházakban arany közmondás már: »Egyszeri mandá­tum, egyszeri leégés«. Aki pedig három-négy cikluson képviselõsködik, lyukas csizmában megy haza tanfelügyelõnek, vagy útibiztosnak.

Ha azok a derék nyakas öregurak még élnének, akik negyvennyolcban ellene voltak az öt forintnak is most azok is megszavaznák a nagyobb díjazást, mert a mostani napidíjakkal az azóta sok vért vesztett középnemesség is kizáratik a tisztelt Házból, nemcsak a lateinerek. Mert ez az osztály is okoskodni kezd s innen támadt a Házban egy külön kaszt a »mezei hadak« (ez az elnevezés egyébiránt az én bûnöm). Falusi urak, akik még elvállalják a mandátumot, de az országgyûlésen alig vesznek részt, lakást Budapesten nem tartanak, a tárgyalásokkal nem törõdnek. Nem bír ezekkel csak a drót mely összehívja õket nagy veszedelmes szavazások idején.

Ily viszonyok közt a napidíjak fölemelése nemcsak célszerû véleményem szerint, de szükséges is. S ez a fölemelés nem lehet kisebb, mint az osztrák képviselõké. Már csak azért sem, hogy rang, megkülönböztetés ne lehessen belõle, mintha a magyar képviselõház tagjai tartományi képviselõk volnának s mert a tíz forintnyi napidíj se felel meg ma már a 48-iki öt forintnak. És végre, mert tíz forinton alul alig lehet méltó módon megélni.

Így áll a napidíjak kérdése. A kormány dicséretes semlegességbe burkolózik a megindult mozgalommal szemben, de a kormánypárti korifeusok egy tekintélyes része különbözõ okokból nem helyesli.

- Nagy a szegénység! mondja sopánkodó arccal egy fõúr-képviselõ.

S rögtön eszembe jut róla az öreg Szögény-Marich országbíró, kivel az elmúlt évek egyikén utaztam. A kegyelmes úr ezerforintos cobolyprém-bundában ült a fûtött kupéban s a jégvirágos kupéablakon kinézve, az ott sürgõ-forgó szegény munkások láttára, fájdalmas hangon mondá a szomszédjának: »Nagy a nyomor barátom... nagy a nyomor«.

Némely korifeus ekképp szól:

- Nem alkalmas a nagyobb sallárium megszavazására az idõpont!

- Hogyan? Hát nem veszitek észre a szimptomákat?

- Miféle szimptomákat?

- Hogy a Ház fiatal grófokkal és gazdag zsidókkal kezd megtelni. Ezek ingyen is elvállalják a mandátumot, mert tehetik. De hasznára lesz-e ez a parlamentnek?

Tisza Kálmán azt tartja, hogy nem kell fölemelni a díjakat, mert nem szabad a képviselõi állást kenyér pályává tenni, hogy oda tóduljanak az emberek.

De ez az érv nem lehet eléggé nyomatékos. Mert olyan állást, mely csak öt évig tart (legjobb esetben) senki sem vállalhat kenyér pályának. De hogy ügyvédiesen szóljak föltéve de meg nem engedve, ha kenyérpályának tartanák is, nem lenne-e jobb, mint a mostani állapot: amikor a képviselõházat úgyszólván »Durchgang«-nak használják a fiatal stréberek. Pakktáskával és esernyõvel kezükben állnak ott (megannyi Serpolette a Cornevillei harangokból, ajkán a »tekints ide, tekints oda« mosollyal, hogy melyik hatalmas int nekik) készen indulni valamely jó állásra.

Az én nézetem szerint csak egyetlen egy érv cáfolhatná le a fölemelõk pártját, amire mindenkinek meg kellene magát adnia. S ezt csak az államkincstár képviselõje Wekerle mondhatja ki, minden okoskodás nélkül:

- Szegények vagyunk hozzá.

S akkor (ámbátor ez egész fölemelés nem tesz ki többet évenkint, mintha valami generális új gombokat gondol ki a hadsereg egyenruhájára)... no akkor mégiscsak hadd maradjanak meg továbbra is a becsületes öreg öt forintok.

Azaz dehogy maradnak, dehogy, hiszen már õket is viszik el az idõk és a viszonyok, hogy helyet adjanak a csengõ-bongó koronáknak.

NAPIDÍJ NÉLKÜLI KÖVETEK

(Levél Légrády Károlyhoz)

Kedves barátom! A vasárnapi tárcámból, mely a képviselõi napidíjakról szólt, valamit kifelejtettem, amit pedig szerettem volna beleszõni. Az a csacska telefon az oka. Az csap le engemet az íróságról. A pajtások üzenik, hogy hol lesz a vacsora, s ennek a hangnak nem tudok ellenállni. Pedig ez a hang minden egyebet kiver a fejembõl.

Epilóg gyanánt még egy kétszáz év elõtti ülésrõl írt karcolatot akartam beszúrni, az 1708. dec. 5-i ülésrõl. A helyszín Sárospatak. A menyezetes emelvényen nem Bánffy Dezsõ ül, hanem II. Rákóczi Ferenc. Csengettyû nincsen õfensége elõtt, legfeljebb a kardját csörrenti meg, ha Károlyiék zsibongnak. Ámbátor hova beszélek. Hiszen báró Károlyi Sándor uram, az igaz, hogy ott ült mindjárt az elsõ sorban, de nagy mameluk, nem zsibongana az a világért sem.

A hölgykarzatról Bercsényi Miklósné, Csáky Krisztina mosolyog Rákóczira. A szép, buja és puha asszony egész istentelen udvarával idejött.⁷² A zöld posztóval bevont asztaloknál lent hadimezben, kardosan ülnek az országzászlósok és a megyei követek. Még a buzogányt is szabad behozni. A közönséges hallgatóságnak szánt, elsorompózott rekeszbõl pedig én helyettem Csécsei János sárospataki tudós tanító nézi figyelmesen az ülés lefolyását hogy arról följegyzéseket csináljon, de az persze esze ágában sincs, hogy a »Pesti Hírlap« számára.

Pedig íme éppen oda jutnak e jegyeztek, miután már száznyolcvan esztendeje ott pihennek a sárospataki református anyaiskola könyvtárában. Egy buzgó olvasóm lemásolta számomra és amint olvasom, olvasom, megelevenednek az egyes alakok. Hallom egy fülkében beszélgetni Segenyey Istvánt, a fõkorlátnokot, Hellenbach Gotfrieddel.

A fodinarum adminisztrátor a Bezerédj Imre múlt heti kivégeztetésérõl beszélget. Érdekes szavazás volt. A fejedelem meg akarta menteni. Szerette volna, ha az ellenzék gyõz.

- Hja - mondta Segenyei -, Bercsényi uram nem akarta. Tehát meg kellett halnia.

- Elég rosszul tette vág közbe a mögéjük került Keczer Sándor. Íme mi a következése? Bezerédjt lefejeztettük, eltemettettük s most az ellenzék azt híreszteli, hogy feltámadott. A babonás hadsereg pedig suttog és lázong.

Valóban ez a hír terjedt szerte az országban. Polónyiék terjesztették vagy már megint mit beszélek az akkori ellenzékiek: a fejedelem végre is kénytelen volt fölbontatni a sírt és közszemlére tétetni a Bezerédj fejétõl elválasztott holttetemét.

Az egyik csoporthoz vidáman lép Répássy Ferenc:

- Képzeljék kegyelmetek. Heves megye ma felírt a fejedelemnek, hogy kevesli a rávetett adót.

- Ki ott most a fõispán? kérdé hirtelen Kende János.

(Valami nevet mondtak neki, de persze nem a Kállay Zoltánét.)

Bár a szesszió már elkezdõdött, lassan szállingóztak a követ urak lévén többnyire a közeli falvakban elszállásolva. Bent Patakon a zászlósurak foglalták el a lakható házakat, elkergetvén azokból gazdáikat.

Úgy déltájban az utoljára megérkezett szánkó csengõi is elhaltak, együtt volt végre az egész ország, kivévén azokat a részeket, ahonnan a német nem ereszett követeket s kivévén Turóc megyét, amelynek a mandátumait megsemmisítették a múltkor az ónodi országgyûlésen. Az volt a gyors eljárás. Nem a mi bírálói bizottságaink szuszogása. Egyszerûen felkoncolták Rakovszky és Okolicsányi uraimékat s ezzel a két mandátum alaposan meg volt üresedve.

Bocsáss meg, barátom, a kitérésért! Csak azt akarom vele demonstrálni, hogy a világ nem lett azóta rosszabb, igaz, hogy jobb se. Csak a formák változtak. A nagy szcénákat bizony nem Hentallerék találták fel. Micsoda szép cikkeket írhatott volna Kenedi barátunk, teszem azt az aradi országgyûlésrõl, amikor a II. Béla felesége kedvéért hatvannégy szélbalit leszúrtak a lojális mamelukok. Nem kellettek akkor szigorított házszabályok; ott volt minden ember oldalán a kard, s kétszáz kard többet aprított, mint hatvan kard. Míg ellenben most hatvan nyelv is annyit és annyi ideig tud lefetyelni, mint kétszáz nyelv. És az el nem némítható kisebbség némelykor szinte többségnek látszik a nagy lármájával.

De az efféle nagy szcénák alkalmasint csak innen, a tizenkilencedik század legvégérõl látszanak olyan hajmeresztõknek. Hidd meg, hogy akkoriban egyszerû entrefiletben hozta volna a »Nemzet« kompressz garmonddal:

»Azon hatvannégy követnek önvédelembõl történt eltávolítása, amely incidens kétségkívül zavarólag hatott a mai tanácskozás rendjére és nyugodtságára nézve, tudósítónk szerint nehogy ellenzéki laptársaink ferde irányban használják ki midõn felséges asszonyunk szavaiba illetlen és botrányos közbeszólásokkal vakmerõsködtek élni bizonyos urak, az erre támadt zûrzavarban a fékvesztett ellenzék megvadulására vezethetõ vissza, amennyiben egyes alig konstatálható esetek kivételével kölcsönösen egymást döfték le, össze-vissza hadonászva a kardjaikkal. Reméljük, hogy a kedélyek országszerte mihamar le fognak csillapodni.«

***

De már messze is mentem a tárgyamtól. Így van az, ha az ember belekezd a fecsegésbe. Pedig csak egy icipici levélkében akartam megírni, amit voltaképpen mondani akarok a sárospataki országgyûlés fent jelzett egyik ülésérõl. A vérrõl. A vérrõl beszéltem, pedig a pénz most a témám.

Napirenden van az átalányok megszavazása.

Rákóczi Ferencnek »az õ sok fáradozásáért« évenkint 100 ezer forintot.

(Aha, most tudjuk már, hogy a stréber Répássy miért híresztelte az ülésben Heves csodálatos panaszát, az adó keveslését.)

Nagy vivát követte a százezer forintos indítványt.

- Gróf Bercsényi Miklósnak ötven ezer forint évenkint ajánlta az elõadó.

Erre már némi morgás is támadt. Csáky István grófnak 25 ezer, Vay Ádámnak húsz ezer...

Darvas Ferenc közbeszólott durva, erõs hangján:

- Még se illendõ tán, hogy arany hegyeket szavazzanak meg kegyelmetek, éspedig önmaguknak.

Bercsényi indulatosan felelt fel:

- Hát ki szavazhatja meg más? Csak nem küldhetjük tán át az egész paksamétát elintézés végett az Úristenhez?

Vagy elviszi keed odáig Darvas uram?

Darvas uram elsápadt. Mert akkor voltak még ilyen kiküldetések. (A tornai hóhér hozzátartozott a Ház segédszemélyzetéhez.)

Miután a nagyurak ekképpen ellátták magukat, Klobusitzky Ferenc uram állott fel ékes szavakban kifejtvén, hogy a közönséges követek számára is diurnumok volnának meg­állapítandók.

Csáky István gúnyosan kiáltá közbe.

- Éppen alkalmas rá az idõ. Nem tudunk a pénzünkkel mit csinálni.

Hellenbach is felfortyant:

- Foglalják vissza kegyelmetek elõbb a bányáikat a némettõl; majd aztán én is ásatok kegyelmeteknek aranyat.

Megröstelkedve a diffikultások hallatára, unisono kiálták az ablegátusok.

- Nem kell, nem kell diurnum!

Mire fenséges urunk kimondá a határozatot, hogy a követek ingyen látják el törvényekkel a hazájukat. S a mai ülés véget ért.

*

Idáig olvasván a diáriumot, nagy lélegzetet vettem.

»No, ezek mégis derék emberek voltak; sokkalta különbek a mai képviselõknél.« (Szinte restellni kezdtem már, hogy aláírtam azt az ívet.)

De a diárium betûerdeje csak egyre csábított, integetett, hogy tovább is menjek, egyre tovább, tovább. Nevettek, vigyorogtak, incselkedtek velem azok a szarkalábak...

Végigolvastam a pompát, amellyel a Bercsényi nevenapját tartották. Aznap ülés se volt ezen a jogcímen. S a fejedelem maga köszöntötte fel õméltóságát az ebédnél.

De csak, még tovább. Mi történt a napidíj nélküli követekkel?

Hát bizony azok se voltak népszerûek. Megdöbbenéssel bukkantam rá a Napló legutolján Csécsei uram kifakadására:

»Így lett vége ezen országgyûlésnek, mely Zemplén vármegyét és ezen szegény Patak városát nyomorúan és borzasztóan összetiporta, a lakosok minden eleségét, zabját, szénáját elpazarol­ván, valamennyi kerítését és faépületeit felégetvén, sok mindenféle pajzánságot és istente­lenségeket elkövetvén s a lakosokat, még az egyháziakat sem véve ki, hajlékukból egytõl egyig kiûzvén. Idejárult még a köröskörül fekvõ városok és falvak elszegényítése, mert két mér­föld­nyire a környéken minden követ, egy-egy falut vagy egy egész várost bírt és sarcolt szállásul, magának az országnak igen csekély hasznával, hanem lakmározással, részegeskedéssel, bujál­kodással és az istentelen élet minden nemével töltvén napjaikat, a lakosokat megnyomorították s minden vagyonukban megfosztották, sõt még a feleségeiket is elszedték.«

Most, midõn végérte értem e kedélyes képnek (amit Csécsei uram azonban nem igen találhatott kedélyesnek, mert õt is kikergette a házából Csáky István) azért küldöm neked, nyomasd ki a Pesti Hírlapban, ha jónak látod vasárnapi tárcám kiegészítéséül.

Látom, hogy mosolyogsz. Pedig nem célom képviselõtársaimat erre csábítani, hogy törüljék el a napidíjakat és éljenek õk is sárospataki módra (ami itt Budapesten nem lenne bolondság), hanem egyszerûen azt akarom demonstrálni, hogy akiknek a nemzet hatalmat és befolyást tesz le a kezeikbe, azoknak adja meg a módot is rá, hogy azokhoz megélhetés okából ne nyúljanak.

...Ha szegény Csécsei János élne, az majd még jobban is elmondaná, hogy az olcsó képviselõk milyen drágák.

Következésképp talán a drágák a legolcsóbbak.

AZ AKADÁLYOZOTT MINISZTER

Mindenekelõtt bocsánatot kérek, hogy alig hallható gyenge hangommal fölolvasásra vállalkozom, bár iszen meglehetõsen kimentenek ennek az országnak a szokásai, ahol az emberek elõszeretettel csinálnak olyat, amihez nem értenek.

Engem, aki sem a fõvárosi irodalmi társaságokban, sem a Tudományos Akadémiában egyszer sem vállalkoztam felolvasni, végre is kiment az a körülmény, hogy most idehaza, úgyszólván a famíliában vagyok. Hiszen itthon nekem sok fogyatékosságomat elnézik.

Igaz, hogy itthon is jobb szeretnék az Apponyi hangjával olvasni a magamé helyett de ez lehetetlenség. És jó is. Mert ha ezt a hangot is elkérhetné valaki kölcsön, mije maradna akkor a nemzeti pártnak?

Így hát kénytelen leszek megelégedni a saját hangommal, erre kérvén a t. társaságot is. De mielõtt áttérnék a tulajdonképpeni felolvasásra hiszen méltóztatnak tudni, milyen fátum üldöz az örökös elõszavakkal, most is úgy fordult a kocka, hogy egy bevezetésben vált szükségessé elmondanom felolvasásom történetét.

Múlt szerdán este a képviselõk klubjában megszólít Gajári Ödön:

- Kedves barátom, egy kérésem van hozzád. Az új Wekerle-kormányról egy röpiratot csinálunk. Írd meg bele holnap a Tisza gróf jellemrajzát.

- Nincs rá fizikai idõ feleltem tagadólag. Elbeszélést kell írnom Szegedre.

A Tisza iskolából kikerült fiatal államférfi a »modus vivendik« emlõin növekedvén, legott kigondolta ángol ésszel:

- Tudod mit: ne politikailag írd meg az új minisztert, de irodalmi szószban, akkor aztán felolvashatod a Dugonics Társaságban. A tárgy odavaló. Hiszen a város építõje és képviselõje Tisza gróf.

- Nem kivihetetlen - mondám habozva -, de hogyan tegyem a Tisza jelenlétében?

- De hisz õ nem lesz ott.

- Ha bizonyosan tudnám, ráállnék. Menjünk, és kérdezzük meg.

Megindultunk a klub termein, míg végre ráakadtunk a grófra. Egy csillár alatt ült, mindenféle mappákkal és vasúti kalauzokkal körülrakva. (Mit jelent ez vajon? Talán Lukács Bélával cserélt tárcát?)

Kérdeztük, jön-e Szegedre?

Irigy pillantást vetett reánk, s búsan mondá:

- Merõ lehetetlenség! Szombaton van az eskü Bécsben. Már talán az ötödik vagy a hatodik esküm. Esküdtem már én eleget, csak még asszonynak nem.

Majd a térképekre irányult figyelme:

- Éppen azt nézegettem imént, milyen módon, milyen vonalakon juthatnék el onnan vasárnap reggelig Szegedre, de nem lehet, nem lehet... Aztán a kormányt se hagyhatom el mindjárt az elsõ mézes napon, mikor a programot kell megállapítani s tudja Isten mi mindenfélét.

Végre még egy második irigy pillantást lövellt felém:

- De te természetesen menj el. Te elmehetsz. Könnyû neked!

Én ugyan azt gondoltam magamban, hogy szívesen cserélnék. Ám megyek én Bécse esküdni király személye körüli miniszternek, õ pedig írja addig itthon az én jellemrajzomat (ha az neki könnyebb), aztán olvassa fel Szegeden.

De hát jól van, könnyü nekem s minthogy könnyû, megígértem Gajárinak, hogy megírom Szeged egyik képviselõjének jellemrajzát, kit ha még ezután is megválaszt a város (amire bizonyára vannak némi sanszai) megtörténik, ami még nem volt, hogy egy népképviselõ lesz a király személye körüli miniszter. Eddig mindig fõrendi tagok voltak.

De térjünk vissza a felolvasásra. Hát igen, megígértem és megírtam a jellemrajzot a novella helyett.

De mennyi nyugtalanság, mennyi szorongó érzés vett körül, a bizonytalanság apró vigyorgó ördögei incselkedtek velem szüntelenül. Hátha mégis kitalál Tisza Lajos valami vonatot? Hátha a király elhalasztja vagy elõbbre teszi az esküt, akkor mit fogok én Szegeden felolvasni?

Ejh - vigasztaltam magamat -, amit egyszer a király elhatározott, az el van határozva s amit egyszer Tisza megmondott, az meg nem másítható. A nemes gróf mindig betartott program szerint élt, még meghalni is program szerint fog. Õ maga határozza el halálos baja esetén »félnégyre tollba mondom a végrendeletemet, elbúcsúzom szegedi választóimtól táviratilag, négykor elõhívom a rokonokat, pont negyed ötre meghalok« és pont negyed ötre meg lesz halva. Hanem hát ezt a határozatot csak hagyja el minél késõbbre!

Ez a gondolat szinte megnyugtatott volna, ha nem jön egy rémhír, mely lopózva lassan-lassan hozzámig érkezett.

A hír azt verte, hogy vezérlõ elnökünk, Lázár György tisztelt barátom levelet intézett egy befolyásos személyiséghez, melyben a gróf jelenlétét múlhatatlanul szükségesnek tartja, különvonatot emleget s minden módon csábítja Szegedre.

Megfagyott bennem a vér.

Hátha mégis enged Tisza Lajos, hátha mégis elmegy, miután múlhatatlanul szükséges, hogy elmenjen.

Igen, de Bécsben is múlhatatlanul szükséges, hogy ott legyen. A Dugonics társaság t. elnöke is erõs ember, de õfelsége is erõs ember. Valamelyiknek okvetlenül engedni fog a gróf, de melyiknek?

Egész éjszaka nem tudtam aludni e fölötti tépelõdésemben, míg végre másnap az utolsó órákban kitisztultak a fellegek s minden tréma nélkül ülhettem a vasútra, kész felolvasásommal, melyet bátor vagyok ha ugyan még a hosszú bevezetés után is hallani kívánják, legalább kivonatban felolvasom.

A SZEGEDI GRÓF

Egy nagy angol író azzal jellemzi a konzervativizmust, hogy odaállítja az õ konzervatív alakját a világ teremtéséhez, amint az fölkiált: »Vigyázz, uram isten, mert mindjárt összerontod a kaoszt!« Ez bátorít engem arra a merészségre, hogy elgondoljam magamban, ha gróf Tisza Lajos, aki most a király személye körüli miniszter lett, az isten oldala melletti miniszter lett volna a világ teremtésekor, sok minden dolog másképpen nézne ki ma. A hegyek például nem lennének olyan kopárok. (A Gellérten bizonyosan hatalmas fenyõk díszlenének.) A cserebogár háta talán nem lenne sárga, mint a havannadohány s talán kék lenne vagy aranyszínben játszó; a szarvasnak nem volnának agancsai (mert az fölösleges), a zerge nem ugrana oly merészeket (mert az veszélyes), a hiéna nem kaparná ki sírjaikból a halottakat (mert az illetlen). És mit tudom én, még mi minden volna? De annyi bizonyos, hogy a világ úgy állna, ahogy most, csakhogy némi javításokkal. A nagy alapvonalakhoz hozzányúlni félénk keze van, de a részleteken örökké módosítani, szépíteni szenvedélye. Az az államférfiú, aki, mikor Szeged városát építi nagy arányokban, egyszersmind ráér Sziráky késcsináló mester híres halbicskáinak egy csinosabb formáját megrajzolni, elevenen él e vonásával elõttünk. Nem a Tisza folyam tükrében magukat öntetszelegve nézõ paloták jellemzik gróf Tisza Lajost, hanem künn, a városvégeken azok a piciny alházak, melyek az õ tervei szerint készültek s melyekben megõrizte a szegedi építkezés magyaros, népies õsmotívumait. Tisza Lajos bizonyos fokig konzervatív: mindent megtartani, amit lehet, de bizonyos fokig reformer: mindent átjavítani, még azt is, amit nem lehet.

Magyarországon, ahol mindég a nagy vonalakról foly a szó, ahol örökké még a berendezkedés stádiumán vagyunk, hogy milyen új bútorokat tegyünk a régiek helyére, de a meglévõkrõl senki se törli le a port, igazi szerencse ilyen államférfi, mint gróf Tisza Lajos, aki a politikai háztartás napi szükségleteit gondozza. Bár több volna ilyen.

Ellenfelei is beismerik róla, hogy az ország egyik leghasznosabb embere. Egy fõúr, aki egész reggeltõl estig dolgozik, nem magának, hanem az országnak. Más mágnás képeket, érmeket vagy érdemjeleket gyûjt, gróf Tisza összegyûjtött magának egy csomó hivatalt. Elnököl a delegációban, az erdészegyletben, valamely szoborbizottságban, építi az új országházat s ki gyõzné elõszámlálni, mi mindent csinál egy nap alatt.

A laikus fölkiáltana erre: Mennyi hivatal, mekkora jövedelem! Dehogy! Ezek mind ingyen­hivatalok. Vagy úgy. A dicsõségért teszi? Dehogy! Tisza Lajosnak nem kell a dicsõség ami abból az övé, azt is átadja a munkatársainak s ami a munkából az övék, azt apródonkint elszede­geti tõlük.

Hiszen természetesen mindig van valami képmutatás az államférfiak agyonmagasztalt tevé­keny­ségében; a mama a munka, a leánya a népszerûség. És sokan azért udvarolnak a mamának, hogy a leányt bírhassák. Ócska metódus, mégis beválik többnyire. De gróf Tisza egy excentrikus kivétel, õ komolyan a mamába szerelmes. A népszerûség szinte ellenszenves neki, ha néhanapján találkozik vele, összerezzen. A felköszöntõ, melyet Széchenyi István serlegével kezében mondott nehány év elõtt, messzebb körben is átmelegíté a szíveket, a sajtó áradozott s barátai üdvözölték másnap a Házban:

- Egyszerre népszerû lettél!

A gróf az egyszeri államférfiú sablonos ijedelmével riadt fel:

- Valami bolondot mondtam?

S türelmetlenül küldött egy újságért, hogy még egyszer átnézze a beszédét.

De ez az idegessége a népszerûséggel szemben sem maga a népszerûség miatt van, mert hogy megmaradjunk a fentebbi képnél valóban szép leány az rozmaring virágos fejével; ezt hihetõleg Tisza Lajos is elismeri, hanem az udvarlói nagyon vegyes társaság, s ezek közt nem érezné magát elég jól.

Ám nem is népszerû Tisza Lajos. Aminek megvan a magyarázata. A magyar közvélemény még fiatal (mondhatnám még zöld) ahhoz, hogy kritikai szemmel válassza meg kedvenceit: szemét megbûvölik a kápráztató sikerek, mert nem vak; fülét megbûvölik a maszlagos hízelgõ szavak, mert nem siket (pedig nem ártana néha egy kis nehézhallás). A másik ok maga a gróf, akirõl azt lehetne mondani, hogy a két tündér, aki bölcsõjénél állott, éppen megfordítva bánt el vele.

A jó tulajdonok tündére így szólt:

- Neked adom a legritkább tulajdonokat, amik elsõ pillanatra nem látszanak, de annál becsesebbek: a karaktert, a szigort, a jó szívet, a munkavágyat, a kötelességérzetet, az éles judíciumot, a nemes gondolkozást. Akarom, hogy szeresd az emberiséget és az téged viszont.

Amire azt mondhatta a rossz tulajdonságok tündére gúnyosan:

- Nos, én a jó tulajdonságok gyümölcsének élvezésében megakasztlak, miután õket már el nem vehetem. Nem adok neked sok hibát, csak egyetlenegyet, s az se valami nagy hiba, sõt adok melléje még egy jó tulajdonságot, megtetézve erényeidet. Adom a nyíltságot, ezt a testvérem kifelejtette, s adok hozzá kevély, hideg modort.

S talán így lett, hogy Tisza Lajos nem lehet nagyon népszerû. Elõkelõ alakján hideg merevség ömlik el, élénk fekete szemeibõl szúrós kevélység sugároz. Hangjában, melybõl magyar zamat cseng, mégis van valami eltávolító. A hangulat, mely e mindig szépen öltözött gavallér lényébõl kisugárzik, nyomasztó, ünnepélyes, sõt fojtó. A hatvan év felé járó fõúr egyébként férfias szép jelenség, sõt graciózus. Mozdulatai kellemesek, amint lép, amint a kesztyûit húzza fel s le, amint fáradtan dõl le képviselõházi székében (mely közvetlenül a Deák Ferenc kivágott helyénél van) egy-egy hosszú beszéd alatt, amint gúnyosan mosolyog, ásít vagy figyel, ha helyeslõleg int fejével vagy tagadólag rázza azt, az mind egyéni és összhangzatos. Arca annyira beszédes, mintha minden ideg zongorabillentyû volna rajta; a karzati látogató az õ arcáról nézheti le a beszédeket.

Nem népszerû, és ez alig említésre méltó körülmény másoknál, de nála szinte nehéz belenyugodni. Mert bizonyos tragikum van abban, hogy egy ember, aki meleg szívvel karolja át az emberek összességét, egyenkint azokból keveseket szeressen. S hogy az emberek is, akik mikor egyenkint vannak, nem szeretik, együttesen mégis õhozzá fordulnak bizalmukkal.

Ha valahol baj van vagy nagyszabású munka, rögtön mindenkinek gróf Tisza jut eszébe. Szegedet rekonstruálni õt küldi a király; az országházat fölépíteni õt bízza meg az ország; mikor jó képviselõházi elnök kell, ki lehetne az más, mint Tisza Lajos; mikor néhány hét elõtt beállt a koleraveszély, s a város tétlenül nézte elharapódzását, a megijedt közvélemény hangosan, türelmetlenül követelte, hogy gróf Tisza küldessék ki királyi biztosnak.

Komoly munkára való ember. Jó, léha világban ügyet se vet rá a közvélemény. És szinte jó, hogy nincs a közönség tenyerén, mert ez a tenyér túlságosan forró, mint nyáron az aszfalt, az oly gyorsan koptatja az embereket, mint ez a talpakat. De ha nincs a közvélemény tenyerén, mindig kézügyben van.

Azon idõktõl kezdve, mikor õ is ott lovagolt 1867-es híres Gunár lován (mely azonban egészen másra volt nevelve) a koronázási menetben, mindig a közügyet szolgálja. Mint bihari fõispán, majd mint a Deák-párt tagja, szemben a balközépi Tisza Kálmánnal. Késõbb aztán, mint közlekedésügyi miniszter a Tisza-rezsim alatt, s azontúl egész mai napig mint a párt egyik korifeusa, aki a maga fölényét, természetes súlyát nem vesztette el akkor sem, midõn teljesen lejárták magukat a tekintélyek, s még azon idõben is, mikor már a pártban alig volt fényes más, mint a Demkó Pál óralánca, Tisza Lajos szavát, tanácsát mély tisztelet illette. Tárgyilagossága, tiszta látása sokszor volt vezetõ fény.

Mint a Petõfi rónája, csak jó ismerõsei elõtt veti le fátyolát gróf Tisza is, csak ama kevesek elõtt, akikkel rokonszenvez... Ah, hiszen ez egy egészen másik Tisza Lajos! Vidám, közlékeny, szeretetreméltó. A hidegség fölolvad s jótékony melegség árad ki kedélyébõl. A szemek nem néznek többé gúnyosan. Hiszen az nem gúny, hanem csak egy kis szikra. Szellemének, tudásának gazdag tárháza megnyílik. A kedves malícia, játszi kötekedés csillogó nyilaival úgy tud bánni, mint egy XIV. Lajos korabeli márki. S mennyi finomság a formában. S minõ gyöngédség a tárgy kezelésében, ha valakit kikezd. Mintha királyi udvarnál nõtt volna.

De felleges napokban, amikor nemzeti jogokról van szó, sokszor kirezeg szavaiból egy-egy akkord, amelybõl ki lehet érezni hogy nagyon közel született Debrecenhez. Tömött szemöldjei összeráncolódnak ilyenkor, válla meggörnyed, nehéz, súlyos léptekkel jár s talán hallja is messzirõl a Gunár-ló nyerítését...⁷³

Lehet, kissé terjedelmesen is rajzoltam ez odavetett vázlatban az új miniszter képét, úgyhogy politikai szereplésének méltatásához kevés helyem jut. De hiszen politikai élete ismeretes. Nyitott könyv. Egypár szó is elég.

Nem tartozik a nagy zsenikhez, de messze felette áll a közepes államférfiaknak. Sõt haszno­sabb a nagy zseniknél. Ha kérnünk lehetne a gondviselést, azt mondanók:

»Adj nekünk egy Deák Ferencet és négyszáz Tisza Lajost és az ország naggyá lesz.«

Egy Tisza Lajos és négyszáz Deák Ferenc nem volna talán oly elõnyös. (Ez az a több, ami kevesebb.)

Tisza Lajos egyenes, határozott, nemes politikus. Egyénisége van s az erõs, minden ízében körvonalazott. Tömjén, gáncs, áramlatok nem vihetik se jobbra, se balra, megy elõre, mint egy hatalmas mozdony a lerakott síneken. S ezek a liberalizmus sínei.

A liberalizmust nem a könyvekbõl szedi, hanem a magyar nemzet szükségleteibõl veszi a mértéket. Mint szónok is jelentékeny. Ok nélkül sohasem beszél és sohase mond olyat, ami a tanácskozást összekuszálná; az õ beszédei kigombolyítók.

S mint ahogy igen gyakran jelenik meg a klubban vagy a Házban, a gomblyukában egy virággal, úgy beszédjében is mindig van, annak politikai értékén kívül, egy finoman cizellírozott ötletke, egy üde, csillámló metafora vagy legalább egy játszi fordulat, egyszóval valami kedves nyalánkság, csecsebecse.

A magyar nyelv édes, megenni való titkaiba az egy Eötvös Károlyon kívül, senki sem tekintett nálánál mélyebben.

***

A parlamenti rendszer sok embert eszik meg, úgy mondják. Valóban, e rendszernek vannak hibái. A parlamenti élet elposványosodik idõnkint. A kormányzó párt apró zsarnokai elöreged­nek, meglomhulnak. Míg fiatalok, erõsek, egymással marakodnak, egymás ellen intrikálnak s ez a baj. Mikor öregek lesznek, semmire se képesek, s akkor az a baj. Baj mindig van.

Valaha a Deák-párti korában szintén oda kellett volna állítani a szabadelvû klubba a fürdõkön szokásos mázsáló gépet, hogy minden ember minden pillanatban ráállhasson, hogy mennyit vesztett vagy nyert súlyban tegnap óta. Ekkor ez volt a baj.

A legutóbbi idõkben senkit se mázsáltak már külön: legfeljebb az egész pártot együttesen tették fel néha, nagynéha a mázsálóra; nem volt már súlyos ember. Mindenki egyformán nyomott. És ekkor ez volt a baj.

Szerencsére a pártok önmaguktól változnak, ifjodnak. Az emberi szervezetnek hét év kell, míg átváltozik, a pártnak huszonnégy óra.

A múlt hetek liberális pártja megrázkódott s új, friss, eleven, pezsgõ és tetterõs lett egy nap alatt. S ma minden ember önként érzi: »Itt jó kezekben van a nemzet sorsa. Ennek a pártnak a missziója még le nem járt hanem kezdõdik«.

Már-már a fúzió kikerülhetetlensége fenyegette az országot s még maga Tisza Lajos is így szólott egy ízben, bár a fúzió legnagyobb akadályaiknak a Tiszákat tartják:

- Mihelyt a közügy kívánja, én leszek az elsõ, aki Apponyiék felé nyújtom a kezemet.

De a párt megifjodott és uralkodni akar. Amit építeni kezdett, joga van azt be is tetõzni a saját erejébõl, ha érez az izmaiban erõt. Aki segíteni akarja a munkában a klub ajtói nyitva állnak.

Minden életre pezsdült. Új, friss éra kezdõdik. Minden szív feszül. Az elkorhadtnak hirdetett többség virgonc, eleven. Sõt azok a parlamenti rendszer által már egyszer megevett emberek is feltámadnak. (Az a jó a politikában, hogy többször lehet meghalni.) A király fölhívatta volt minisztereit: Tisza Kálmánt, Széll Kálmánt tanácsra s kinevezte miniszterelnöknek Wekerlét.

Wekerle meghívta kabinetjébe, szintén a parlamenti rendszer által már egyszer elkoptatott gróf Tisza Lajost és Hieronymi volt államtitkárt jeléül annak, hogy az igazi férfit, mint az acélt, nem fogja se a rozsda, se a parlamenti rendszer.

AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1893. ELŐSZÓ

A hatodik, hetedik elõszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem, szürkében járok most. A jobblelkû írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindég egy vízen csónakázik:

- Szegény ember - mondják -, ugyancsak unalmas dolga lehet.

Az olvasók is abban a hitben lesznek:

- Képzelem, milyen megerõltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba?

No, hát éppen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elõl kiugrom a sajkából s õ marad azontúl elátkozott embernek. De másképpen történt.

Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó hosszú éveken át, kinyitja a mélyét õ elõtte úgy tesz velem az a kis papírterület is (a két-három elsõ oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bûverejét.

Hiszen az »Ezer egy éjbe« való ez szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a »terülj asztalkám« regéje. Bizony nem képzeltem, mikor az elõszóírást elvállaltam, hogy milyen kolumnális hivatalba lépek. De mit beszélek én hivatalról. Hiszen ez valóságos uralkodás.

Jó tündér babonázta meg ezt a helyet, s bizonyára ilyenformán szólt:

- Amit itt kotyogni fognak, az mind beteljesedik.

Az elsõ évi elõszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket.

Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az »Almanach«-ot hatezer példányban.

A könyvkiadó rámtört veszekedni:

- Hogy lehet, kérem, a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más témát.

Fogtam magam a következõ évben és az írókat szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme, olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta a száját utánuk:

A kiadó dühbe jött:

- De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná a vendégei elõtt az ételeit és a borát. Mintha azt mondaná: »Milyen hitvány csiger ez!« S a csiger fölséges szekszárdi lenne.

- No, majd vigyázok esztendõre.

S ki is gondoltam angol ésszel, hogy a novellák jók és újak voltak, de az már csak tagad­hatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nosza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddõ emlõit, melyeken új elbeszélõ talentumok már nem növekednek.

Csinos kis elõszó volt, de mi történt? Éppen ebben az évfolyamban csillámlott meg az »Almanach«-ban a Herczeg Ferenc és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termésarany hasad ki a szürkés falazatból.

A kiadó kétségbe volt esve.

- De hisz ön mindég az ellenkezõjét írja annak, ami történik.

- Ne higgye, kedves barátom feleltem. Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindég annak az ellenkezõje bánt, amit óhajtok, s mint hogy mindég arról írok, ami bánt, következésképp mindég az történik, amit szeretnék.

Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az õ fejcsóválásában benne értetõdik a Singer fejrázása is.)

- Szép, szép, de csak keressen jövõre más témát!

Keressek? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres. Írók, termékeik, közönségük már mind megvolt itt beszélve. Uram én teremtõm, ugyan mihez nyúljak?

Nem derengett elõttem e rettenetes homályban egyéb fény, mint egy közönséges tarokk-regula: »ha az ember nem tud mit hinni, hijjon tarokkot«. Ebbe fogództam meg görcsösen, áttravesztálva a praktikus életre: »Ha az ember nem tud kit ütni, hát üsse a kormányt«. Hiszen a mi tulajdon kormányunk. S azért a mienk, hogy azt tehessük vele, amit akarunk.

Lõn hát most három éve, a kormányt támadtam meg az elõszóban, amelyik az alkotmányos éra óta mindent emelt, mindent gyarapított, mindenre volt pénze, csak a literatúrára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet.

Mondjam-e, ne mondjam-e hisz úgy is kitalálják: az elõszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A szerencsétlen elõszó felfordította a hatalmas piros székeket. Oh jaj, nekünk! Hiszen elõre tudhattam volna!...

A kiadók (most már mind a ketten) hozzám szaladtak megdöbbenve:

- Önnek igaza volt. Minden úgy történik, ahogy ön dirigálja. Az »Almanach« két elsõ-három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög ír ön helyett.

- Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztatnék vele! Véletlen az egész, merõ véletlen.

Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tõlem kérni azért a papiros területért, ahol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik; hogy eladják az elõszó írásának jogát valami nagyhatalomnak hogy például megveszi Szapáry Gyula gróf, s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre mintaszerû lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni vagy ha a másik évben rápörköl rakoncátlanságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjút eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereirõl; Károlyi Gábor gróf még tán kis csengettyût is kap a nyakára.

De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az elõszót, s így szólott:

- Csakhogy ezentúl én fogom adni a témákat.

*

Hát persze! Beláttam, hiszen én mindent belátok, s tegnap is mikor megjelent, mint ahogy az óramutató bizonyos idõben pontra megérkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-iki elõszót üssem nyélbe, az volt hozzá az elsõ szavam:

- Hát mire terüljön az asztalka? Mit akar az idén leölni?

- A kolerát.

- Ah, a fekete asszonyt? Ön fél tõle?

- Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet.

- Hogyan?

- Az emberek félnek a könyvektõl azon hitben, hogy kolerás városból érkezve, azok is terjesztik a bacilusokat.

- Bolondság! - felelém. Ezt a tévhitet rég megcáfolták az orvosok.

- Mindegy. Meglássa majd, hogy az »Almanach« mégse fog úgy fogyni, mint máskor.

- Ellenkezõleg! Éppen csak az »Almanach« fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég...

Rámnézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom.

- Igen, igen, nem lesz elég. Mert az »Almanach« az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban.

- Már ugyan miért?

- Hát ön nem vette volna észre?

- Mit?

- Az 1890-iki »Almanach«-ot. Tizenhárom író van benne. Tizenhárom egy asztalnál. No, csak nézze meg! Se több, se kevesebb.

- Valóban tizenhárom felelte a kiadó elhûlve, átfutván a 90-iki »Almanach« tartalomjegyzékét.

- Egész esztendõben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dõljön el valami kisebb ház, mint a torony... Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké... Sõt Vadnai Károlyért is fájt a szívem. Kivel évelõdném én ezután az országházi folyosón?... Tolnai Lajost nem kell félteni. Kálvinista emberbe, mielõtt a halál beleköt, megkérdezi elõbb: »Bent vagy-e már az Akadémiában?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig... Ami Tóth Bélát illeti, õvele nem történik violencia... õ a tubafa árnyékába megyen a hurik közé, ha megyen is, Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen... Magamat az immunitás véd... De már teszem azt Sebõk nyápic legény, annak csak egy intés kell s amilyen jó fiú, mindjárt indul... Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, õt szintén könnyen leapríthatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend vagy Rákosi Viktorért?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekül elõle Egyiptomba; a költõi lelkû fiatal Tutsek Annához van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Murai Károlyért, akire különben is apprehendálhat a halál, mert se színmûveiben, se a beszélyeiben egyetlen egy alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, akik sötét, borongós tollával a temetõkön mereng, úgy szólván legyeskedik a halál körül? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No, gyere hát...«

- Valóban, egy se halt meg a tizenháromból! kiáltott fel a kiadó.

- Úgy van, mindnyája él. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendõ alatt, míg végre arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy az »Almanach« immunis hely.

- Nem lehetetlen.

- Sõt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, akik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik.

A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette.

- Természetesen. Oh, természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az elõszóban.

- De...

- Semmi de! Önnek elhiszik mert nem doktor.

FALK MIKSÁRÓL

(Ötven éves írói és publicisztikai jubileuma alkalmából)

A sárospataki országgyûlés alatt a krónika szerint Szirmay János tállyai birtokos nemes egy általa feltalált csodaekét mutat be II. Rákóczi Ferencnek.

Mire a Vay leveretési hírét éppen az imént vett fejedelem elbúsultan mondá:

- Olyan ekét mutasson nékem kegyelmed, amelyiknek a szántásán pénz, szabadság és magyar ember teremjen.

Szirmay uram elszégyenülten sompolyodott el. Az akkor lehetetlenség volt. De én ma már tudnék egy ilyen ekét mutatni a mi fenséges vitéz urunknak ha most élne és kívánná.

Elvinném neki a Falk Miksa hírlapírói tollát.