1894
PARLAMENTI KARCOLATOK

ELŐKÓSTOLÓ

(A képviselõház mai ülése)

A házassági javaslat megint új stádiumba jutott; egyet lépett elõre bizonyára még hosszú útján. Ma jött vissza a bizottság keze alól s Teleszky István, az elõadó hozta a hóna alatt olyan gyöngéden, szeretettel, mint ahogy a nevelõbül hazakerült kis bakfist szokás. A család örült és összegyûlt erre az ünnepélyes alkalomra, fej fej mellett barnállott a kormánypárti féloldalon, mely a legújabban »púroszokkal« van kicsipkézve a nemzeti párti gránicon.

Úgy, úgy, megfogyott a szabadelvû párt. Kiléptek vagy huszonöten. De mi ez? Az óriási párton meg sem látszik. Mintha csak a felesleges háját vesztette volna el. Nem olyan lomha test többé.

Csak az elsõ pillanatban volt kellemetlen a hullás processzusa. Mint mikor a vén fának minden percben lehull egy levele (s egy-két nagyobb gally is letört, Szapáry, Tibád), de a törzs maradt az egész országon végignyúló gyökereivel.

A mesterséges hírek fölvert porában nagyobbnak látszott a baj. Maga a szabadelvû párt is meghökkent egy percre. Egész életében hízott s most egyszerre elkezd fogyni. Szokatlan dolog! Az ördögbe is, ez már nem tréfa! Maga is kezdte hinni, hogy ezek a hektika tünetei, s szinte fázott attól a pillanattól, mikor az erõmérõre kell lépnie.

Mindenféle szörnyek támadtak. A reverzálisok, az Anderlék, jósok, akik rémületet terjesz­tettek, álomlátók, akik pusztulást kiabáltak, struccok, akik a homokba kaparták be a fejüket úgy, hogy csak a foszlott, fakó tollazatuk látszott ki. Buridan szamarai tétovázón álldogálva, hogy melyik lábukkal lépjenek, a vállvonogató közömbösek, akik ecetes mosollyal mondo­gatták »Isten tudja, hogy lesz, mint lesz«, a Hiób-hírek lanszírozói még talán azt se tartják lehetetlennek, hogy a király is reverzálist adott a pápának.

Csak néha hallatszott a klub villanyos fényû termeiben egy-egy lelkesítõ, biztató szó:

- Eb fél, amíg Károlyi István velünk van!

Beszéltek meglepetésekrõl. Olyen incidensek fognak bekövetkezni, amikrõl eddig fogalmunk sincs. Senki sem tudta, mi lehet az? Csodák, valóságos csodák helyeztettek kilátásba. Titokzatos, ismeretlen erõkrõl volt szó, s ezek nyugtalanságot okoztak. Még a halálra is spekuláltak. Hátha a halál szövetkezne az ellenzékkel! A jó öreg halál a becsületes kaszájával, hogy elvigyen olyan nagy országos oszlopokat, amik megrendítenék a kormány pozícióját. A püspökök talán imádkoztak is a halálhoz...

De a világ össze nem horpadt, kerekei tovább dübörögnek, s a házassági javaslat is halad a maga útján.

A mai napot is megértük; ma határozottan egy próbacsata volt. Halott nincs, csak egy sebesült: Apponyi Albert.

Zsúfolásig megtelt a Ház, ott voltak a bekövetkezõ házassági vígjáték (vagy dráma) összes szereplendõ személyei. A nyolc miniszter, ólomszínû felhõs arcával Szilágyi, tavaszias mosolyával Wekerle és a többiek valamennyien. Ott ült Apponyi, a szemérmetes diák diligenciájával figyelve minden szóra, minden neszre. Tõle nem messze Atzél Béla dõlt hátra, megelégedetten, mint egy zongora-stimmelõ, aki minden környékbeli zongorát megigazított, felhangolt. Kis fekete sipkája alul elõvigyorgott messze balról az Eötvös széles arca, a két apró serét szem benne gyûlölködõ smaragdos fényt látszott lövellni. Károlyi Gábor mint a mesében a kakas, elhelyezkedett a hegyen, hogy közbe kukorékoljon, ha szükség lesz rá. Polónyi informált jobbra, balra. Hiába, õ a legnagyobb ember ma a balon. Az arató tótok fején láttam olyan kalapokat, amik minél viseltesebbek, annál nagyobb súllyal bírnak.

Az ellenzék majdnem egészen berukkolt, csak a nemzeti párt nagyurai hiányzottak (vadászat van valahol), jobbról bevonultak a mezei hadak, pozsgás piros arcú alakok. Ilyen népes ülés csak egy volt ezelõtt két esztendõvel, mikor a mandátumaikat benyújtották a képviselõk. Azóta se látott ez a terem annyi embert.

S ez a nagy népesség onnan volt, mert híre járt, hogy az ellenzék akadályokat akar gördíteni a napirendre tûzés ellen.

A hírlapírói karzatra egy kavicsot nem lehetett volna elhajítani, hogy újságírói fejet be ne törjön, fenn a nõi karzaton csinos asszonykák és leányok lesték kíváncsian, mikor kezdõdik már a polgári házasság. Pedig csak az kezdõdött, amivel a házasság végzõdni szokott: a háború.

Az érdektelen napi teendõk után Teleszky István lépett az elõadói székbe, a javaslatot lengetve kezében.

Egyszerre megmozdult az egész Ház, s kitört az éljen-zúgás. Mátyás királyt se éljenezték jobban a Duna jegén. Úgyis nézett ki e percben a kis fekete emberke a javaslattal, mint a Mátyás hollója, csõrében a jegygyûrûvel.

Az ellenzéken síri csend honolt, csak mikor Teleszky megemlítette a Polónyi és Veszter különvéleményét is és letette az asztalra, hangzott fel túl néhány éljen. S hogy több legyen, maga Polónyi is éljenzett. Természetesen Veszternek.

Teleszky, mint ez rendesen szokott történni, elmondta a szokásos igéket, hogy kéri a javaslatot annak idején az osztályok mellõzésével tûzetni ki napirendre.

Nagy zaj támadt, erre a kis fekete emberke leült, s felállott a nagy tûz ember, Ugron Gábor, hogy a mostani ülésszak nem állapíthatja meg a következõnek a napirendjét. (Míg Ugron beszélt, azalatt Szapáry László az olvasóját morzsolgatta a pad alatt.)

Szilágyi felvilágosítása után, hogy most nem a napirendre tûzésrõl van szó, hanem csak arról, hogy az osztályok mellõztessenek-e, Apponyi mondta el körülbelül ugyanazt, amit Ugron, a jobboldal nyugtalan gúnyos közbeszólásaitól kísérve, ami kihozta türelmébõl s emeltebb hangon mondta:

- Nekem ugyan mindegy, ha erõszakoskodni akarnak, megtehetik.

Gúnyos hahota hasadozott ki jobbról e szavakra. A mamelukok meglepetve nézték az ellenzéki vezért, zaj keletkezett itt is, ott is, az elnök csak nagy csengetéssel bírta a csendet helyreállítani.

Apponyi halavány lett s hátra szólt barátaihoz:

- Ez csinos elõkostoló.

Kijelentette aztán, hogy nyugodt tárgyalást kíván, de maga volt az elsõ, aki nyugodtság híjával fogott a kérdés kezeléséhez, végül kérte a javaslat tárgyalásáról a határozást felfüggeszteni.

Igazán nem volt semmi értelme a kívánságnak, õtõle, aki váltig sürgette a reformokat!

Azután még Polónyi szólt, majd Eötvös, mind a kettõ a Szilágyi értelmezésének támoga­tásával, de csak kaotikus kimagyarázók egész sora után volt végre feltehetõ a kérdés sza­vazásra. Az elnök feje izzadt, mogyorónyi cseppek gördültek alá homlokáról. Annyira agyon volt már kuszálva a kérdés, hogy szinte lehetetlenség volt kiigazodni. Ez óriási zavarban se pihent a Polónyi furfangos agya azon tûnõdvén, miként lehetne ebbõl két szavazást csinálni, s ki is találta.

Végre aztán meg is történt.

- Akik most akarnak határozni, méltóztassanak felállni.

Suhogás támadt a levegõben, körös-körül mintha óriási madár tábor vonulna el. A fölemel­kedõk nesze széles átvillanó zizzenéssé vált.

Minden szem kíváncsian nézett szét. Minden miniszteri fej izgatottan hátra fordult.

S íme, ott állt az óriási jobb mezõ az õ hatalmas cédrusfáival, sûrûn, tömötten, hatalmasan, erõsen, kipirult arccal, föllélegezve, nagy lidércnyomástól menekült mellel.

És balról is állt az egész hegy, csak közbül ültek néhányan, csendesen, szomorúan Apponyi mellett, mintha egy piciny szigetke volna, egy sivár tisztás egy rengeteg kellõ közepén.

Ah, milyen elõkostoló volt ez!

Hogy harsogott, zúgott fel egész üdv ráriadallá emelkedve az éljenzés, megrezgetve a szíveket, megfényesítve a szemeket.

...Szapáry László pedig még mindig csendesen morzsolgatta olvasóját a pad alatt.

PARLAMENTI MORZSÁK

Mint a Rákóczi-forradalom után a bujdosó kurucok javait, domíniumait ahogy elfoglalták a labancok, úgy osztozkodtak most a púroszok üres fészkein, bizottsági tagsági helyein (ezeken a zsírtalan fazekakon) a jámbor, hû Brézelék.

Jutott mindenkinek hely. Több fóka lesz immár, mint ahány ember. A »naplóbíráló bizottságba« a kijelölõ ülésen nem bírtak találni képviselõt.

- Senki se vállalja? kérdé elcsodálkozva Podmaniczky.

Mélységes csönd volt a felelet. Az öregúr, ki még ilyen idõket nem élt, megcsóválta a fejét. Felfordult a világ! Azután fennhangon kérdé:

- Mi annak az oka, hogy senki se vállalja?

- Katánghytól félnek! felelte egy hang, mire derültség támadt a kijelölõ ülésen. ⁷⁸

Végre is a kényszer-betöltésre került a sor. (Csakugyan fenekestõl fordult fel a világ.) Podmaniczky kijelentette, hogy a három megürült helyet vagy a legidõsebb, vagy a legfiatalabb három képviselõ vállalja el s ezen álszégyenérzet kigúnyolására maga vállalta el az egyik naplóbírálói «stallumot«. Ezzel egyszersmind megmutatta rettenthetetlenségét is, hogy nem fél Katánghytól.

Egyébiránt ma még csak az alelnököket, a háznagyot és a jegyzõket választotta a Ház s a bizottságokat csak holnap fogja, amikorra Meszlényi Lajostól is várnak egy mulatságos interpellációt. Mert a »herzig« Meszlényi Lulu maga is mulatságos ember lévén, tõle csak mulatságos dolgok telhetnek. Lulu kedves, kétségtelenül kedves fiú és szép mellényei vannak; voltaképpen õ maga is olyan, mint egy mellény, ez a közbülsõ ruhadarab, melynek egyik oldala az inggel érintkezik, a másik a kabáttal.

Ah, szegény Lulu! Kossuth Lajos rokona neki, ezért azt hitte, hogy szélsõbalnak kell lennie. Igen, de Meszlényi püspök is rokona neki, ezért aztán azt hiszi, hogy feudál-klerikálisnak kell lennie. Éppen a lajbli dilemmája, hogy az inghez tartsa-e magát, vagy a gérokkhoz?

Herman Ottó egy cserebogarat mutogatott ma a folyosón egy skatulyában. Igazi csoda, egy cserebogár februárban! De még egyszer nagyobb csoda egy feudál oligarcha a szélsõbalon, habár csak olyan ici-pici oligarchácska is, mint a Lulu. Mert végre is van benne valami az oligarchából, az, hogy mindennap borotválkozik és piros szegfût visel a gomblyukában. Ezt bizonyosan így teszi gr. Esterházy Miklós Móric is.

Hát mit is akar holnap a herzig Lulu? Interpellálni akarja Wekerlét, hogy miután a megfogyott szabadelvû párt már nincs többségben, a többi ellenzéket képezõ parlamenti pártokkal szemben, mikor akarja bevallani, hogy kisebbségbe jutott s mikor adja be a lemondását? (...Ej, Lulu, Lulu, maga nagyon kíváncsi!)

Szép téma volt, jó téma volt. Akár maga gondolta ki Lulu, akár úgy adták neki, mint a karaj szalonnát: »Itt van, pirítsd meg, Lulu!«

A tüzet is megrakták neki a »Pesti Napló«-ban és egyebütt; szétment a híre, hogy szombaton szalonna-sütés lesz, minden készen volt, még a tepsi is, ahova a lecsöpögõ zsírt felfogják, a nyársforgatók is meg voltak nyerve, s milyen malõr, jön pénteken egy nagy fehér macska és megeszi a szalonnájukat.

Ez a fehér macska volt a mai szavazás az alelnökökre, ahol kitûnt, hogy nyolcvanegy szavazat-többsége van a kormánynak, amibõl leszámítva a leszavazott horvátokat, marad ötvenkét magyar szavazat. Hát tessék most már interpellálni Wekerlét, hogy mikor szándékozik már bevallani, hogy nincs többsége!

A jámbor mamelukok megrökönyödve, bizonyos melankóliával vették tudomásul ezt a roppant számot. Most, mikor már maguk is azt hitték, hogy legfeljebb tizenöt többségre számíthatnak az efféle kérdésnél. Mert jól tudják az öreg mamelukok elbeszéléseibõl, regéibõl, hogy akkor voltak a mamelukok boldogok, mikor kevesen voltak. A Tisza hét többségének dolga, más alkalommal a tizenháromé (ezt nevezte volt Wenckheim Béla »verfluchte Majoritt«-nek) hagyományszerû legendákban él, melyek elhomályosítják az »Eldorádó« kívánatosságait is.

Valóban nagy fordulatok voltak a szabadelvû pártban. Eleinte az volt a vélemény: »Az ingatlan vagyonnak és az ingó képviselõnek nagyon emelkedik a becse.« Úgy volt, az ingó képviselõk becsesek voltak a pártban, kedvesek a kormány elõtt. Késõbb, mikor kiváltak, az ingatlan képviselõk lettek a becsesek. Még Bobulát is egyre intették a miniszterek, mikor látták, hogy januári napokon nem csavar nagy kendõt a nyaka körül:

- János, János, vigyázz az egészségedre. Isten ments, hogy valami bajod legyen!

Hát még mikor egy nap köhögve jött fel a klubba a hû Prileszky. Istenem, micsoda náthája volt. Mikor egyet prüsszentett, kioltotta a gázfényeket. Valahol léghuzam van! kiabálták a beszélgetõ csoportok. A kormány tagjai rémülten bújtak össze:

- A szegény Taddus beteg.

És sorba járta a termeket az izgató hír: »Jaj a Taddus, a Taddus oda van!«

De nyolcvan többség. Ez szörnyû! Mindennek vége van. Újra nem becses senki. A párt elfogyhatatlan, mint a negyvennyolcas honvédség, örökrevaló, mint a hangyafészek s csodálatos, mint a verem: minél többet vesznek el belõle, annál nagyobb.

A holnapi interpelláció tehát elmarad, vagy ha nem, legfeljebb már csak versben mondhatja el Meszlényi. Holnap csak a bizottságok választása lesz.

A mai választásoknál minden a régiben maradt, csak a nemzeti pártnak lett új jegyzõje Hock János. S még egy furcsaság történt a restauráción. A háznagyi állásra az ellenzéktõl nyolc szavazatot kapott Szilágyi Dezsõ. Az ilyen ártatlan jó kedélyre és szikrázó szellemességre valló ötletkék mindig jól esnek attól a párttól, mely komoly desperációkba van merülve a haza jövõje felett.

*

Minden egyéb folyik azonban a maga útján. A Lloyd-beli klubban elevenség, jó kedv, harcias zsibongás van. A tejszínû villany-lángok kápráztató fényt szórnak szerte. (Óh, hogy volt hozzá szívük a púroszoknak itt hagyni ezt a szép világítást!) A púroszok! Istenem, ha volna olyan kis tükrünk, amelyik mindig megmutatná, hogy hol vannak, hogy most mit csinálnak szegény elbujdosott társaink.

De nincs. Lassanként elfújja nyomaikat az idõ, a felejtés jön lopva, észrevétlen és egy-egy marék harasztot dob rájuk. Lassanként egészen ott feküsznek a haraszt alatt.

Csak egy üres asztal van a középsõ kártya-szobában, amelyik úgy néz ki, mint az emberi szájban egy kiütött fog, szokatlanul, idegenül. Ennél az asztalnál tarokkozott Pongrácz, Bornemissza s itt gibickedett Széchenyi Tivadar.

Néha ismerõs lépteket vél hallani az ember. Megrezzen. »Jönnek! Õk Jönnek!« Hátrafordul, de nem õk jönnek, csak az öreg Ucsu tipeg-tapog s amint kérdezgetik tõle jobbra-balra az ismerõsök: »Mi újság, Ucsukám?«, vállvonogatva, jókedvûen felelgeti:

- Hát semmi se nem.

Most már csakugyan semmi se. A kilépések által okozott melankólia szétfoszlott, mint a köd, csak az egyik falmelletti félasztalkánál látni egyetlen komor alakot, Bölönyi Ödönt, amint egyes-egyedül sakkozik, összeráncolt homlokkal, ezüstbe szaladó üstökébe kaparászván az ujjaival.

Hosszan nézi, nézi a bástyáit, a parasztjait, a királyait s néha maga helyett mozdul egyet, néha Tibád helyett. Olyan, mint az arabs regékben Ali Akbár, aki egy láthatatlan lénnyel birkózik.

AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 20.

(Elsõ nap)

febr. 20.

Megfordult a világ! A néptömeg most is elállja a Sándor utcát (veres orral, veres fülekkel a napsugaras, de mégis csípõs idõtõl), éppenúgy, mint évekkel ezelõtt, mikor a véderõjavaslatot tárgyalták a Házban. Az utcai alakok közül felbukkan egy-egy akkorról ismeretes arc. Ugyanazok az emberek állnak ott. A Házba menõ urak is ugyanazok. Ott megy Apponyi, s hatalmas »abcúg« riadozik s hömpölyög végig a Múzeum kávéháztól le egész az ország palotájáig. Jön kocsijában Csáky s lelkes éljenzés viharzik fel. Micsoda fordulat! Álom-e, káprázat-e ez, vagy valóság?

Most tûnik fel Szilágyi Dezsõ a szegletnél. Orkánszerû éljen zúg az egész vonalon izmosabban, növekedõn. Igazán Szilágyi ez? S igazán a tavalyi utca ez?

Az utca! Mi igazán sohase adtunk valami nagyon sokat az utcára. De egy jelentõsége mégis van, hogy eddig az ellenzék támaszkodott rá.

Az ellenzék annyira rávetette volt magát az utcára, hogy úgy nézett ki a kettõ együtt, mint az Aeskulap botján a patikákon a körültekergõzött kígyó; most a bot kiesett a kígyó kezébõl. Az Aeskulap is megvan. Ott ült vidám gondtalanságot szimulálva Horánszky vicevezér mellett, a kígyó is megvan, de a bot hiányzik.

Nagy érdeklõdés mutatkozott a mai ülés iránt, nemcsak a nép, de a képviselõk részérõl: zsúfolva volt a Ház és a folyosó, a karzatokra pedig napok óta nem lehetett jegyet kapni, mindenki látni akarta az óriás csata kezdetét. Amelybõl azonban aligha lesz óriás csata. Nem lesz kivel verekedni. Az ellenség kevés.

Bent ünnepélyes csöndben lépett fel az elõadó Teleszky az emelvényre, az okos villogó szemû fekete emberke, akirõl, mint volt államtitkárról azt mesélgeti Szilágyi, hogy este, szürkületben lopva most is beoson a régi hivatalszobájába, mint a mesebeli kísértetek s éjszakánként feldolgozza a miniszterium restanciáit, mint ahogy Gyulai Pál egyik versében jön sírjából az anya s megigazítja a gyermekek vánkoskáit.

Teleszky beszédje szép, okos beszéd volt, de a hangja gyenge, a karzatok igen keveset értettek belõle. Nyugodtan, csendben hallgatta a Ház. A folyosókon jobban ki lehetett érezni a csatározás ízét.

Károlyi Gábor künn portyázgatott és válogatott bosszantásokat eszelt ki a reform-ellenesek számára.

- Na, hogy álltok? kérdé Szapáry László gróftól, aki szerényen elpirult.

- Megéljeneztek? tudakolta a keresztül suhanó Apponyitól.

Báró Atzél Béla furfangos melankóliával panaszkodott, zsörtölõdött.

- Nem lesz belõlünk semmi. Lõttek már nekünk. Éppen most kombinálom azt a hidacskát in politicis, amelyen

visszatérhessek hozzátok, ha in ecclesiasticis legyûrtök.

Egy kiváló nemzeti párti politikus (aki megszavazza a reformokat) morózusan tört ki vele disputáló pártfelei elõtt.

- Nem adom ki az országot a papoknak, punktum. Inkább kiadom Bachnak. Mert ha a papoknak kiadtam, akkor Bachnak is kiadtam.

Teleszky beszédje után, melynek végén, mikor egy szókoszorút tett lelkes éljenzés közt a Szilágyi fejére, Ugron közbekiáltott: »Hisz ez pohárköszöntõ!« Polónyi vette át a szót s ki sem eresztette az egész ülés alatt. Pedig mikor felállt, még alig múlt 11 óra.

Polónyi veszekedett nagy beszéde, mely versenyzik, de csak hosszúságára nézve, az Eötvös eszlári beszédjével, kitenne egy egész kötetet. A parlamentben csak Zay mondott ennél hosszabb beszédet ezelõtt tizenkét évvel.

Olyan volt ez a beszéd, mint a menüben az imbisz, volt abban sonkaszelet, vaj, hideg borjú, teknõsbéka, kaviár, füstölt marhanyelv és tudja isten mi minden.

Hol személyekkel polemizált, hol a javaslatot bírálta, de olyanformán, mint az Eötvös Károly embere, aki az összes egyházjogi javaslatokat hiányaik miatt mondta elvetendõnek.

- Hát mik azok a hiányaik?

- Például az, hogy a tengeren született gyermekekrõl nem intézkednek. Mondd meg nekem, hol keresztelik meg azokat?

- Nem tudom felelte Eötvös.

- No, látod.

- Hát eddig hol keresztelték meg? kérdé Eötvös.

- Nem tudom!

- No, látod. Hát ez a passzus ezentúl is úgy marad, ahogy volt.

Mindamellett ügyes volt a Polónyi beszéde, mert le bírta kötni a figyelmet: mikor észrevette, hogy a figyelem már lankad, nagy lélekéberséggel szõtt be valami szúrós csalánt, amelyre megmozdult a jobb mezõ s sûrûn cikáztak a közbeszólások, fölfrissítve a fáradt képviselõket.

A dolog komoly éle a javaslat hiányai ellen irányult, de a sok fejtegetésben sokszor mondott ellent magamagának (ezért nem jó a hosszú beszéd), egyben azonban végig következetes maradt, hogy ahol rés nyílott Szilágyin ütni egyet, azt el ne mulassza; ez volt az igazi cél mert elfogadván általánosságban a javaslatot, Szilágyi Dezsõnek bizalmatlanságot kért szavaztatni a benyújtott határozati javaslatban.

Szilágyi nem volt ideges, csendesen, megelégedetten állta a tõrszúrásokat, mert az a tõr hasonlított a bûvészek ama csalafinta tõreihez, melyek az emberi testbe látszódnak behatolni, de voltaképpen a tõr lyukas nyelébe tolódnak vissza.

AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 21.

(Második nap)

febr. 21.

A lapok (a legkomolyabb lapok is) nagy gyönyörûséget találnak abban, hogy szinte hosszabb referádákkal tisztelik meg azon különféle nézõk éljeneit és abcúgjait, kik reggelenkint az ország háza elõtt meg szoktak állni, hogy az érkezõ notabilitásokat lássák, éppen úgy, amint megállanak és összecsoportosulnak ott, ahol egy mentõkocsi idõzik; mondom, a lapok s köztük a Napló és Nemzet is, majdnem hosszabb referádákat írnak ezek hangulatáról, mint a parlament ülésérõl. Kit éljeneztek. Éljenezték Szilágyit, Csákyt. Éljenezték Széll Kálmánt, éljenezték Wekerlét, nem éljenezték Apponyit, abcugolták Ugront. Nem igaz, referálja a másik lap, Apponyi abcúgjai közé éljenek is vegyültek s Szilágyi éljeneiben volt abcúg is. Tiszta abcúgokat úgymond csak Szapáry kapott. Tisza nem kapott sem éljeneket, sem abcúgokat. Mindezen részletek ritkított betûkkel jelennek meg a lap élén, mert hát ez mind roppant fontos a történelemre. A lapoknak hihetõleg külön tudósítóik vannak a bámészkodó csoportok közt, hogy pontos számításba vegyék Magyarország megnyilatkozását s az egyes politikai egyéni­ségek népszerûségi súlyát. Ma azonban a rendõrség igen helyesen eltávolította a csoportokat az utcáról, akik azután a Múzeum rácsozata mögött gyakorolták ritkított betûkkel szedendõ kritikájukat a törvényhozó test egyes tagjai felett. Jó szerencse, hogy nem havazik, mert a hógolyók, igen, a hógolyók, még alkalmasabbak volnának jelezni a hamisítatlan közvéleményt.

*

E nehány sor után áttérhetünk a mai ülésre, mely népességben semmit sem engedett a tegnapinak, ha csak emberi fejekrõl volna szó. De tegnap csak citoyenek beszéltek, mára pedig gróf Apponyi volt jelezve, az asszonyoknak ezen csodálatra méltó kedvence, kivel nem tudnak betelni. Tegnap a Lipótváros dominált a karzaton, ma a Józsefváros palotái ürültek ki s a brüsszeli csipkék egész tömege közül pikáns arisztokratikus fejecskék nevettek, mosolyogtak, integettek a fülledt levegõben, mely fent, a karzat környékén gomolyagban, egész piszkos fehéres színû felhõ gyanánt látszott lebegni.

De kissé várniok kellett Apponyira, mert az elsõ szónok Veszter Imre volt, a nemzeti párt egyik ritkasága, ki úgy nézett ki e padokból, mint az omladozó romokon kihajtott üde növény. Az ember nem ritkán lát ilyet régi várak kövei közt és csodálkozik, honnan nyerte ez az életkedvet.

Bátor, önérzetes hangon beszélt, a tiszta liberalizmustól áthatva. A szomszédjai (a pártfelek) gúnyos, fitymáló szavakkal szakítgatták félbe. A jobboldal lelkesen helyeselt. Károlyi Gábor a közbeszólókat molesztálta.

- Ha nem hallgatják Vesztert, mi se fogjuk hallgatni Apponyit.

- De mi se fogjuk ám Eötvöst feleltek vissza azok.

Gyakorta támadt legyõzhetetlen zaj, melyen a Bánffy csengettyûje ki nem foghatott. Általában szokatlan az egész terrenum. Elvtársak immár nem ülnek egyöntetû csoportokban. A szónok nem biztos, nem-e a szomszédja zavarja meg egy rosszakaratú beleszólással, mert a jobboldalon elvegyülten ülnek a púroszok, nem lévén külön földrajzi területük a teremben, a szélsõbalon a legnagyobb antagonisták könyökölnek egy padban s még a nemzeti párton sincs teljes egyetértés.

Veszter után Wlassics Gyula állott fel. Csinos, kerekfejû ember, fekete göndör hajjal. A Jósika Miklós regényalakjai voltak ilyenek. Wlassics egyetemi tanár; már jó hír elõzte meg kiváló talentumáról, jogi ismereteirõl, midõn egy pótválasztáson a Házba bekerült.

Túlságos jó modora (akarattal van használva a túlságos szó) a stréberség gyanújába hozta, de a mai nagy beszédjében (a szó szoros értelmében nagy beszéd), a polgári házasságnak különösen a kötelezõ formáját olyan nagy tudással, annyi szónoki erõvel, retorikával, logikával tudta kiemelni, hogy a Ház azon ritkán ért sikerek egyikében gyönyörködhetett, melyek egy új államférfiú érkezését jelentik.

Maga Szilágyi is elragadtatva bólingatott a fejével s a mameluk padokon megindult a profécia:

- Íme, Szilágyinak van már utódja!

Ezt természetesen nem a szónokra értették (mert olyan szónok, mint Szilágyi nem minden században terem), hanem értették a Szilágyi miniszteri székét az emberi kor szélsõ határán túl.

Mikor Wlassics beszédjét végezte, már délutáni egy óra volt. Az volt a hit, hogy Apponyi nem beszél s többen hazamentek. Azt hitték, mert Apponyi tényleg nagyon válogatós az idõben. Reggel tizenegy elõtt nem beszél, mert úgymond, akkor gyûlnek az emberek, egy óra után szinte nem beszél, mert akkor széledeznek az emberek. De most beszélt. Igenis felállott, körülhordozván elõbb szemeit a karzatokon. A karzat kielégítette. Lesütötte a szemeit és beszélni kezdett. Beszédjét mindenki el fogja olvasni, mert igazán kíváncsi lehet mindenki, hogy azon helyzetben, ahova õ jutott, mit lehet még mondani. Önkénytelen emlékezetünkbe tolódik a régi fránya hexameter. »Róka szoros egykor nagy ehetnám lyukba bebújt volt.«

Beszédjének tehát csak külsõségei tartozhatnak e referáda keretébe. Azok az apró igénytelen vonások, amiket a gyorsírók nem jegyeznek fel.

De ilyen vonás alig van. S magát Apponyit is mindenki ösmeri. Nem kezdhetjük mindég elõlrõl, hogy felállott egy magas, horihorgas ember, keskeny hosszú fejjel, hosszú szakállal, ziháló orrlyukakkal, nagy kidudorodásokkal a homlokán, hogy a kezében egy ceruza volt s fekete kabátja zsebében egy behajtogatott zsebkendõ, melynek kackiás csücskébõl egyszer úgy, mint máskor, tíz centiméternyi kilátszik.

Nem, ez egy szenvedhetetlen eljárás volna, vagy újat, vagy semmit. Apponyi tehát beszélt s a maga szerencsétlen álláspontjából igen sikerülten, mert azt bizonyítgatta különbözõ állam­férfiak nyilatkozataiból (jók voltak most a »nagy brittek«, néha nem jók), hogy a fakultatív polgári házasság a legmegfelelõbb a liberalizmus szempontjából.

Polónyi annyira elfeledkezett a tegnapi beszédjérõl, hogy közbekiáltotta:

- Helyes! Úgy van!

Pedig tegnap még tanút is tudott mutatni (Herman Ottót), aki bizonyította, hogy õ már évekkel ezelõtt akarta a kötelezõ polgári házasságot.

De ez csak azt bizonyította, hogy milyen ügyes ember. Lesz õneki, ha kellene, tanúja nyilván arra is, hogy nem akarta a kötelezõ polgári házasságot.

A szabadelvû párt komoly figyelemmel hallgatta, ahogy illik egy óriás többséghez. A biztos gyõzelem tudata nem igen szokott ingerültséget okozni, sokkal türelmetlenebbek voltak a szélsõbal hegyi alakjai, s gyakorta szóltak közbe ingerkedõn, gúnyosan.

Csak mikor Andrássy szavait idézte, hogy az állam és egyház között a legrosszabb alku is többet ér, mint a legfényesebb gyõzelem, támadt a jobb mezõn mozgás, s hallatszottak kötekedõ szavak:

- Mi a fényes gyõzelemmel is beérjük.

Azután a szónok érvei ostábláján a második bástyához nyúlt, hogy ti. a megalkotott törvény végrehajtása lesz lehetetlen s hosszan, s valljuk be némi plauzibilitással és humorral rajzolta a jövõkor anyakönyvvezetését, mert kik lesznek az anyakönyvvezetõk kérdé gúnyosan.

- A regále bérlõk vágott közbe Ugron nagy derültséget keltve.

Majd õ vette át az anyakönyvvezetõk rajzolását s azt az eshetõséget, hogyan idegenedik el a nemzet ez intézménytõl. Hosszú beszédjében volt sok szép szónoki hely. A Kisfaludy Társaság tagja ki-kicsillamlott. Különösen a beszéd vége (délutáni három óra után) csúcsosodott ki szép lendületes frázisban.

A reformellenesek tapsra kerekedtek, valamint fent a karzaton megmozdultak a fõrangú hölgyek fehér tenyerei s a fõrendiek karzatán (éppen a mamelukok fölött) a »holt kéz« barátjainak éljenei hangzottak le a mélybe.

Bánffy Dezsõ örült, hogy közbeléphet.

- Figyelmeztetem a karzatot, hogy minden tetszésnyilvánítástól tartózkodjék, mert különben kiüríttetem.

Kár lett volna kiüríteni, mert ilyen másik karzatot, mely Apponyinak ezt a beszédét megtapsolja, nem lehetne többé összehozni Budapesten.

Mondják, hogy a karzati ifjúság között átöltözött szemináristák voltak.

AZ EGYHÁZJOGI VITA febr. 22.

(Harmadik nap)

febr. 22.

Az országház környékén még mindig rendõrök õrzik a tisztelendõ nemzeti pártot, vagyis annak nevezetesebb alakjait, kik éppúgy nem szeretik az abcúgokat, mint a szabadelvûséget. Hogy melyiket szeretik kevésbé, eldönteni még most nem lehet. A parlamenti palota környékén senkinek sem szabad megállapodni. A rendõr megszólítja még a képviselõket is, ha egy percig megállnak kezet fogni, egy-két nyájas szót váltani:

- Itt ácsorogni nem szabad!

Emiatt nagy a panasz a folyosókon. A nagyságos urak apprehendálnak.

- Hogy mer bennünket a rendõr megszólítani?

- Hiszen nem ösmer.

- Legalább mûveltebb hangon szóljon.

- De ha nem mûvelt.

- Hiszen éppen az, hogy mért nem mûvelt?

- Az egyszerûen onnan van - magyarázza meg az egyik miniszter -, mert erre az állásra nem igen lehet megyés püspököket kapni.

Egyébiránt ad rem beszélve, ma is csak úgy tele volt a parlementi terem minden zuga, mint tegnap, csakhogy természetesen nem grófasszonyok és komtesszek. Apponyi csak egy van (Isten ments, hogy kettõ is legyen). De azért különös tarka képet mutattak a karzatok. Itt egy nagyhasú vidéki plébános a szakácsnéjával, mellettük Saáron rózsáiból egy grupp, föntebb két, olvasójával játszogató szerzetes sovány élveteg arca bukkan ki egy Bendegúz-bajuszú vidéki Józsa Gyuri széles háta mögül. Ismeretes képviselõnék, a feliratkozott szónokok nejei, a fõrendiház erkélyén ultramontán és szabadelvû nagyurak vegyes érzelmekkel. Közöttük villogó monoklijával a fiatal arisztokrácia legtehetségesebb tagja gróf Zichy Antal. A teremben pedig forróság és gõz, mely megsûrûsödik és lila színben kavarog, összevegyûlve a folyosókról beszivárgó cigarettafüsttel.

Az elsõ szónok Justh Gyula volt, a szélsõbal derék vezére, kinek köszönhetõ, hogy a párt nem ugrott egészen Polónyi akarata szerint s a nemes zászló (mely minden magyar ember álmaiban, reményeiben megsuhog) hótisztán maradt.

Mondott a kormánynak kellemetlenségeket is, de beszédjébõl kisugárzott a meggyõzõdés melegsége és a célba vett reform iránti lelkesedés.

Justhot, Eötvös detronizálása után, elnökké választotta a függetlenségi párt, de vezérré maga tette meg magát a mai beszédjével. Volt taps, volt éljen jobbról-balról s egész búcsújárás indult meg a szónokhoz a kormánypárti padokból is, a kinyitott sorompókon át, hogy parlamenti szokás szerint kezet fogjanak vele.

Érdekes megjegyezni való (valami szatíraíró hasznát veheti valamikor), hogy Polónyinak megindult a Justh beszéde alatt az orra vére s ki kellett a folyosóra mennie öblögetni. Ez volt az elsõ vér a három napos csatában.

Justh kiemelte azt is, hogy jó katolikus, de mégis mellette van a reformoknak, az utána való szónok lutheránus volt (ámbátor elhallgatta) és mégis ellene van a javaslatnak. Egy lutheránus az Apponyi táborában! Valóságos kincs. Örültek is neki, mikor szólani kezdett.

Bánó József, egy jó öreg bácsi olyan mint a forgalomból kiment rézgaras. Néha-néha õ is megcsördül a többi aprópénz közt, de már csak a rövidlátók fogadják el értéknek. Valaha új és fényes volt õ is. Ott ült a Ház alelnöki székében. De hát én istenem, minden elkopik a nap alatt.

*

Bánó mintegy a hidat képezte egy fényes szónoklathoz, melyet Hieronymi Károly mondott.

A mély látású államférfi szinte szándékosan kerülte a szónoki hatást. Egyszerûen, szilárdan rakódnak le érvei, gondolatai, mint cikornyátlan márvány-kockák. Egy nagy gondolkozó benyomását teszi. Az ember nem érti, mikor gondolkozik õ, ki annyit dolgozik. Pedig egy-egy megjegyzése a kérdés hátterének mélyébõl látszik felhozva lenni.

Mai beszédjében, melyet majdnem kriptai csöndben hallgatott a Ház, leginkább polemizált, de nem a szónokok egyes ellentmondásaival (ez a könnyû lovasságnak való), hanem állításaik lényegét igyekezett lerombolni, azt a kicsinyes hitet eloszlatni, amit odavetettek a vitába, hogy a reform-javaslatot lehetetlen lesz életbe léptetni alkalmas közegek hiánya miatt. Nagy tudással tette ezt, a párt kitörõ éljeneitõl kísérve. Hangjában megcsendült itt-ott a melegség ízléssel, pátosz nélkül, egyéniségéhez illõn. Mert szónoki egyénisége is egyszerû, szinte puritán. Áll egy helyben, úgy, ahogy fölemelkedett, szelíd, kékes-szürke szemei egy helyre szegezõdnek az ellenzék felé (mondják, hogy beszéd közben Sághyt nézi, de ezt föl nem lehet róla tenni), a keze lelóg, mintha le volna törve; egy óráig el tud beszélni, anélkül, hogy egy gesztust csinálna.

Majd minden szónok érezteti, valamivel figyelmezteti a hallgatóit, ha mással nem, a feje egy mozdulatával, a szemöldöke egy rángásával, a könyök följebb emelésével, hogy: »No, most valami fontos következik.« Hieronymi mozdulatlan, mint egy szobor, de gondolatai elevenek és a judícium, a higgadtság szûrõjén keresztül gomolyodnak ki széles homlokú fejébõl. Csak néha-néha izzad ki féloldalra hajló üstöke.

*

Hieronymi nagy beszéde után Babó kindult el a Polónyi csapásán. Elég ügyesen és ellenzékiesen beszélt. De az idõ már elõre járt, s a kormánypárt megbizonyosodva, hogy Szilágyi ma nem beszélhet, elszéledezett; a visszamaradtak annyira elunták magukat, hogy már a Babó beszédje alatt kiáltoztak:

»Szavazzunk! Szavazzunk!«

De hol van az még? Ha lesz is, soká lesz. Az elnöki táblák még tele vannak nevekkel s ezek között »kétórás« emberek is.

Babó beszédje után interpellációk következtek. Ezek közt egy érdekes volt. Az Asbóth János sárga-fekete ingerkedéseibõl egy új variáció.

SZILÁGYI DEZSŐ

Az a férfiú, aki ma a Házban talán elõször életében szólott az álszerénység banális frázisán »az én csekély személyem«-rõl (ti. önmagáról), bizonyos tekintetben túlságosan súlyos (sõt mit fösvénykedjünk az igazság aprópénzével) túlságos nagy ennek az országnak. A szék, amelybe leül (még ha miniszteri szék is) kicsiny is, szûk is és sokszor ropogni kezd alatta. Nekem magamnak volt egy óriási termetû nagybátyám, aki ahová belépett, mindenütt megütötte magát az ajtó gerendájában, a csillárokban és igen kellemetlen volt a háziasszonyoknak, mert felágaskodás nélkül látta meg a magas helyeken letelepedett szemetet, penészt, almáriomok, polcok tetején.

Szilágyi Dezsõ egy izzó agyat, egy kevély lelket kapott örökségbe az istenektõl, a többi sok ajándék mellé. Nagy indulatok mozgatják. Lelkében, mint ahogy az aggteleki barlangban, ágyúdörgésnek tetszik egy pisztolylövés, marcangoló nyomokat hagy néha egy parányi incidens. Semmi sem normális, semmi sem közönséges ezen államférfiúban, kit igen sokáig fognak emlegetni és csodálni ebben az országban, különösen a halála után, midõn már nem lesz senkinek kényelmetlen.

Mert kényelmetlen õ most, amíg él és kényelmetlen is lesz, mivelhogy túlságosan nagy, nem tudnak vele mit csinálni.

Ha a kabinetben benne van, akkor kényelmetlen a kabinetben, amelyre nehezedik, kényelmetlen a szabadelvû pártnak, amelyhez nem tud simulni, kényelmetlen az ellenzéknek, amelyet fönséges szónoklataival összemarcangol.

Voltak is már ehhez a témához tanácsadók, nem egyszer, több ízben.

- Ki kellene tenni a kabinetbõl!

Igen ám; csakhogy a kabineten kívül még kényelmetlenebb a kabinetnek, a pártnak és mindenkinek. Ha kezet szorít az emberrel, az is fáj, szinte összezúzza a kezedet; ha ölel, a vállad fájdul meg, mikor a nehéz karjait ráteszi de hátha még üt! Pedig õ csak vagy ölel, vagy üt (de szívesebben üt).

A mi kabinetünknek most az a baja, hogy némely miniszterek mindenkinek szeretnének tetszeni. S ez a legrosszabb politika az államférfiaknál. Ebbe pusztult bele Szapáry s elõtte annyi százan, s ebbe pusztulnak el majd e meg nem nevezett némely minisztereink is. Mert tisztelet a kivételeknek. Vannak, akik ennek igazságát átérzik és csak az ellenzéknek óhajtanak tetszeni.

Szilágyi egész ellenkezõleg, senkinek a szeretetére nem spekulál. Megy sokszor mogorván, vagy dúlva-fúlva a maga útján, ködbe burkolva, mint egy õskori óriás. Úgy néz ki néha tûnõdõ hamleti arcával, mintha önmagát keresné.

- Szilágyi megint haragszik ránk megy szájról-szájra a szabadelvû klubban.

S ez így is van. Hol Szilágyi haragszik a pártra, hol a párt haragszik Szilágyira. E viszonyban, pedig már ötéves innen-onnan, csak igen ritkák a mézes napok. A párt, mint a gyermek, megszokta, hogy a »szülei« becézgessék, simogassák, néha a térdükre vegyék. Szilágyinak ellenben derogál minden sablon, minden érzelgés.

A párt nem érti meg Szilágyit. Az elefánt házakat hordoz a hátán, de pesztonkának nem született, a gyermekekkel nem játszogat. Következésképp sokszor igazságtalan a párt Szilágyi iránt.

A Szapáry-rezsim alatt, midõn tevékeny részt vett a parlamenti szócsatákban s kitette mellét a pártért, legott nagy morgás támadt:

- Szilágyi a vezérségre törekszik.

Akkor azután fogta magát Szilágyi és kerülte a Ház porondját, vagy ha eljött is, szfinkszerû arccal hallgatta, hogy paskol bennünket az ellenzék. Ismét nagy morgás támadt.

- Szilágyi hallgat. Szilágyi intrikál. Szilágyi a vesztünket akarja.

A nagy fa elõször is arra való, úgy vélik a kis emberek, hogy gyümölcsöket hozzon nekünk.

De ez nem elég tõle, még arra is való, hogy az ágai úgy nõjenek (ne csak fölfelé, de lefelé is), hogy árnyékot tartson nekünk.

De még ez se elég. A nagy fa még arra való, hogy fészket lehessen rakni rajta.

Szilágyi elég nagy fa, de nem mindenben felel meg ezen feltételeknek. Annyi bizonyos, hogy a gyümölcsöt most meghozza gazdagon az egyházjogi reformok kolosszális munkájában. Szidták is azelõtt eleget, hogy csak virágozni tud.

*

Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak Szilágyi koponyájában. Lelke áhítja a rendkívüli cselekedeteket. S a nevetséges, kis eszközök, melyekkel rendelkezik, s kicsinyes viszonyok, melyekben él, úgyszólván folytonos irritációban tartják. Elégedetlen. Borongós. Homályos, nevezhetetlen ambíciók feszítik. Néha vágyat érez eltaposni valamit, néha az egész országot szeretné összeroppantani és egy újat csinálni helyette. Általános, nagy igazságok világítanak szemei elõtt, mint bolygó fények az éjben. De ezek az igazságok magosan vannak. Utánuk nyúlna, de lehet-e õket elérni? Nem. Ilyenkor tehetetlenül hányódik lelke s véghetetlenül leverõleg hat rá, hogy miért olyan kicsiny õ. Mint minden Titán, Szilágyi is boldogtalan.

S micsoda ellentétekbõl van összetéve!

Õ, akiben az emberiség boldogságának nagy problémái fõnek szüntelen, természeténél fogva mégis zsarnok. Erõszakos lénye ki-kitör a nyers erõnek imponáló ruhájában. Minden új szituáció szinte átgyúrja õt egészen. Egy másik adott viszonyban talán nem is az elõbbi ember többé.

Ha orosz cár lenne, rögtön megadná az alkotmányt az orosz népnek mert ez az õ erejét jelentené; de ha például szerb király lenne Szilágyi, mindennap fölpofozná minisztereit, mert ottan az az erõ. És ha fazekas lenne Szilágyi Dezsõ, képes volna egy napon összetörni a saját fazekait. Mert neki életszüksége, hogy az erejét használja, így, vagy úgy, amint lehet, ha csak az ártatlan fazekakon is. Erõt mutatni és érezni, hogy a körülötte levõk is érezzék ezt az erõt, ez az a csábító édesség, amit õ áhít.

Erõ, mindig erõ, mindenütt erõ, Szilágyi Dezsõ az erõ rabja. Az erõé, akinek ikertestvére a zsarnokság.

*

De végre is nem esszét írok Szilágyiról (lesznek õróla még bibliotékák is), én voltaképpen csak a mai parlamenti szereplésérõl óhajtok röviden referálni, anélkül, hogy mint szónokot jellemezzem; errõl már megírtam néhány év elõtt a »Szilágyi beszél« címû rajzot, s csak ismétlésekbe esném.

Szilágyi annyira szónok s annyira ösmeri tárgyát (e javaslatot, melyen valóságos ideges szeretettel csügg), hogy egy hétig is el tudott volna róla beszélni szakszerûen és érdekesen.

De vajon mirõl ne tudna õ beszélni, aki esténkint kifáradva, baráti társaságban is, midõn elfogy a téma, s beáll az az ismeretes nyomasztó csend, amely a fehér asztalnál gyakori, mint egy prédára váró sas odaszól Darányihoz:

- Nácikám, állíts valamit!

És ez annyit jelent, hogy állíthatsz Nácikám mindent a világon, amit akarsz, olyat, amit te gondolsz, olyat, ami a bölcsek agyrostjain már leszûrõdött, olyat, amit a világ már megemésztett és aranytáblájára írt, vagy olyat, amit még a világ nem hallott, nekem az egészen mindegy, én az állításodat össze fogom azonnal törni egy óráig tartó érdekes, élvezetes diskurzusban.

Szilágyi maga is élvez azzal, hogy beszél. Ha egy puszta szigeten élne, én azt hiszem, akkor is gruppírozná gondolatait és elmondaná az õserdõknek a saját mulatságára.

Ma azonban nemcsak mulatságból beszélt, hanem az õ nagy javaslata mellett tört lándzsát. Sok beszédet mondott, szebbeket talán, hatásosabbakat, bravúrjait a dialektikának, összetört szónokokat, torzfigurákká csavarta át teóriáikat, logikájukat, de ilyen monumentális beszédet, melyben az egész szituációt annyira markáns vonásokkal világította volna meg, talán még sohase mondott.

Nem volt egy cseppet sem izgatott. Nyugodtan, szenvedély nélkül szólott: a gúny, mely ajkai körül szokott játszani, s mellyel ellenfeleit annyira fel tudja bõszíteni, csendes komolyságnak adott helyet. A szavaiban se voltak nyilak, szúrások. Hiszen azoknak a fáknak, amelyek gyümöl­csöket hoznak, nincsenek töviseik. Cifraság, retorika ciráda se volt a beszédjében. Hiszen a gyümölcsök idejében virágja sincs a fáknak. Puritán egyszerûséggel, a Ház lankadat­lan figyelme közt beszélt, csak a gondolatai, érvei suhogtak a mély csendben fönségesen.

A »nagy ellenféllel« szemben mind-mind komorabb lett. Végre már úgy látszott, mintha keskenyebbé is lett volna.

Ma egy »szelíd« Szilágyit láttunk, aki nem akar senkit megenni, de meg akar gyõzni mindenkit. S ehhez elõször magát gyõzte le. A szenvedély, az indulat a körmehegyét se mutatta beszédjében. Maró szatíráját otthon hagyta. A buzogány helyett, mellyel ütni szokott, sisakokat, páncélokat behorpasztani, egy világító gyertya volt a kezében.

Megszokott haragos mozdulatai is elmaradtak. Csak a cvikkerével gesztikulált és csak nagy ritkán rakta hátra kezeit összetéve, ami nála a kihívó mérkõzés jele; elöl volt szüksége mind két kezére, amint hol az egyikkel, hol a másikkal gyöngéden magyarázta a dolgok állását a Háznak, mintha csak valami szalonban egy kedves társaságnak felelne arra a kérdésére: »Miben van hát ez a kérdés?«

Mikor leült, mondanom sem kell, valóságos éljen-orkán kerekedett. Éljenzett a jobboldal, szélsõbaloldal is szinte tombolt a lelkesedéstõl.

Õmaga megelégedetten nézett végig a hullámzó, kavargó ellenzéken, mintha mondaná:

- No, hát állítsatok még valamit!

Ezzel az ülés véget ért. A mamelukok vidáman siettek haza ebédelni abban a friss diadalmámorban, mely a liberálisokat elfogta, megizmosodott bizalommal a jövõben. A gyõzelem kimaradhatatlan.

...Egy-két hónap múlva már csak a békák fogják kuruttyolni a mocsarakban, amint eddig is tették, a népies hangfestés szerint:

- Urrak a papok! Urrak a papok!

JELENETEK A MAI ÜLÉSBŐL

Abban a nagy felzúdulásban, mely megakadályozta, hogy Veszter Imre a „magyar érdek” fogalmát kifejtse, legsûrûbben kavarogtak a közbekiáltások a szélsõbaloldal lejtõjén.

- Szólásszabadság? - kérdezték a Veszter tájékán.

- De nem fecsegés hangzott vissza a riposzt.

Ugron Zoltán mind a két kezével verte a padot, míg Károlyi valósággal elemében volt. Ide-oda szaladgált a szólásszabadság elve felett éles elme éllel vitatkozó szélbaliak között s megállva a veszekedõ kompánistáknál, egyre hangoztatta:

- Ügyeljenek a pártegységre!

Veszterrel úszott egy egész tábor, mely óhajtotta, hogy a »halljuk« gyõzedelmeskedjék az »eláll« felett, de a hangok kiszámíthatatlan árnyalataiban a szavakból értelmet kivenni erre még nem találtatott fel mûvészet.

A lármát nem annyira a hallás által, mint a látással lehetett érteni. Valaminthogy senki se hallotta azt, hogy Bánffy Dezsõ báró felfüggesztette volna a tanácskozást, ellenben látni lehetett, hogy egyszerre az elnöki szék gazdátlanul maradt.

E jelenetek közben a karzatoknak jutott a legkiválóbb élvezet. Izgatottan fordultak a gukkerek az összegomolyodott csoportozatok felé s valószínûnek látszott ez izgatottságból, hogy akadtak ott, akik azt várták, hogy a szólásszabadság immár nemcsak elméletileg fog magyaráztatni a Házban.

*

Az ülés bezárása után a figyelem az imént egymással szemben állott Wekerle és Szapáry felé fordult.

Szapáry gróf nyugodtan, a régi idõkbõl való közönyös arccal jött kifelé, s olyan módon fogadta a gratulációkat, mint aki egész komolyan meg van róla gyõzõdve, hogy ezekre õ rászolgált.

Wekerlének elsõ dolga az volt, hogy kiválassza tárcájából a legjobb szivart (mint pénzügyminiszternek ez biztosan könnyû dolog volt) s rágyújtson. Ezenközben kisebb körök alakultak körülötte, melyekbõl úgy vált ki, mint akinek egy jó gondolattal mindig többje van, mint amennyi hétköznapokon szükséges.

A folyosón legérdekesebb pillanat az volt, mikor Wekerle Szapáry gróffal találkozott.

- Kénytelen voltam, kegyelmes uram szólt Wekerle... (értve ezzel az iménti mélyrevágó riposztot).

Szapáry udvariaskodott.

Idõközben aztán elfogta a miniszterelnököt Ugron Gábor, akivel hosszabb diskurzusba merült, míg a szemlélõben azt a benyomást keltette, mintha a fõgondot most is a szivarjára fordítaná...

PULSZKY, HORVÁTH STB.

Mint mikor levest fõznek, a forrás bizonyos stádiumában fölösleges hab képzõdik rajta, amit minduntalan le kell szedegetni, a nagy szócsatáknak is van ilyen habja.

Azt szedegették le az ülés elején Szapáry és Szilágyi s azután fõtt odább a leves a nagy parlamenti üstben.

Pulszky Ágoston volt az elsõ szónok; Horváth Gyula pedig az utolsó. Közbül jött (dicsértessék a Jézus Krisztus) Hortoványi József, de az õ beszédével nem foglalkozunk, semmiképp sem óhajtván szentelt vízbe nyúlni.

Pulszky Ágoston bizonyosan pénteken született és a hónap 13-ik napján, mert amellett, hogy egyike a parlament legokosabb, legtehetségesebb embereinek, soha sincs kellõleg méltányolva.

Határozott pechje van. Ha a legszebb ruhát veszi magára, mûvészi szabó remekét, azt mondják az emberek:

- Ez a Guszti milyen pongyolán öltözködik. Nem áll a testéhez semmi ruha.

Ha okos, tárgyilagos beszédet tart, így szólanak:

- Guszti ma végtelenül unalmas volt.

Pedig olyan beszédet mondott, hogyha azt egy délceg termetû ember vágja ki, például Terényi Lajos, egy óra alatt maga alá beszéli az államtitkári széket. (Ámbátor hiszen Terényi Lajos elég jól növekszik a maga beszédeivel is.)

Okul a példán és az emberek véleményén Pulszky Ágost s a következõ beszédjébõl számûzve ismereteinek gazdag tárházát, maró elmeéllel és szikrázó ötletgazdagsággal üt szét az ellenzék szónokai közt, hogy élvezet õt hallgatni, de az emberek elégedetlenül csóválják a fejüket.

- Ez a Guszti mindig olyan bakafántoskodó.

Egyszóval Pulszky Ágoston talán az egyetlen ember, aki kevesebbre becsültetik az értékénél ebben a parlamentben; éppen ebben a parlamentben, ahol bizonyos tradicionális nemzeti önámítás alapján mindenki följebb számít a valódiságánál. A pionok bástyaszámba mennek (lóugrás szerint), a vidéki gazdák »kiváló politikusok«-nak mondatnak, a némileg politikusok már »államférfiak«, az egészséges elme pedig a lángész elnevezést bitorolja és így tovább.

De ezen egy csöppet se kell csodálkozni. Minden országnak megvan a maga »zöld« kora. Mindez elmúlik apródonkint. Örüljünk rajta, hogy csak a legokosabb lények, az emberek szenvednek ilyenfajta betegségekben; ha ez a többi állatokra is elragadna, vice-paripának kellene titulálni a szamarat és »nyáj-inspektornak« a juhászkutyát.

Jól van, jól, de hát a szegény Pulszky Ágoston miért vétetik az értékénél kisebbre?

Hát én istenem, mert olyan igénytelen, olyan kicsiny és olyan rosszul áll rajta a ruha. S azonfelül olyan végtelenül rossz modora van. A klubban egyre jár-kel, mint az eleven ezüst, keresi Gajárit, valamit súg a fülébe, rohan a termeken keresztül: »Nem láttátok Latkóczyt?« Latkóczynak is súg valamit a fülébe, ami éppen eszébe jut. Lázas akcióban látszik lenni. Üstöke izzad s kicsiny, kecskegidó-szerû szakálla jobbra-balra mozog, ha beszél. Mindenki figyelmes lesz: »Pulszky Guszti intrikál valamiben.«

(Pedig szegény Pulszky Guszti csak egy tarokk-parti összehozásában dolgozik e percben.)

Ideges emberke, csupa tevékenység, csupa akció. És senki nálánál jobban nem identifikálja magát a párttal. A párt keserve, bajai az õ szívét fekszik meg legjobban s örökkön-örökké az ellenség legyõzésén jár az esze. Ezer mondanivalója van minden percben s ha egy minisztert talált, hogy valamit közöljön vele, azalatt már egy másik arra menõ minisztert fog el a másik kezével, hogy annak is mondjon valamit. Ezért aztán alig lehet miatta hozzáférni a miniszterekhez, ami sokszor bosszantja a kollégáit:

- De kellemetlen ez a Guszti!

Pedig Pulszky voltaképpen egyik legkellemesebb ember a pártban; nincs benne senki iránt rosszakarat (noha úgy látszik, mintha egy egész boszorkány-konyha fazekait õ kavarná); Pulszky a legnyíltabb ember, akinek az van a nyelvén, ami a szívén s mégis az intrikus színében mutatja örökös sürgés-forgása és az a rossz szokás, hogy a legközönyösebb dolgokat titok­zatosan suttogva s bizonyos fontoskodó inszceneriával közli barátaival, akiket a befolyásos (tehát a zöm elõtt nem igen kedvelt) rétegekbõl választ.

S amellett van benne bizonyos hiúság, hogy minden dologban bennfentes legyen és valami szerepet viseljen. Tenni és tenni, örökre tenni valamit. Lázasan és szüntelenül, akár kell, akár nem kell, vagy ha azt már tenni nem lehet, legalább viselni a tevékenység látszatát. Ha ott lett volna a világ teremtésénél, szívesen vállalta volna a gyanút magára s még széltében lanszírozná is:

- A poloska az én tanácsom folytán lett teremtve.

Ezek az okok, amiért ez a kiváló parlamenti erõ, egy igazi államférfi tudásával és komprehenzív erejével, a közügyekhez való, természettõl örökölt ragaszkodással, tiszta karakterrel, vas szorgalommal, mai napig sem bírt még arra a polcra emelkedni (dacára az emberanyag-hiánynak), amely õt megilletné. Mert az emberek felületesen ítélnek s ezen ítélet szerint Pulszky Ágoston nem kellemetes ember.

Pedig mennyire szeretne az lenni.

Hiszen mindent megpróbált. Mikor a nemzeti pártban volt, azt gondolta magában:

- Az ördög vigye ezt a pártot. Ennek a vele született ódiuma ül rajtam. Emiatt nem szeretnek. De majd a mamelukok közt! Ott én kedves ember leszek.

Átment a mamelukokhoz, s mégsem lett kedves ember.

Egyebet is próbált. Összeveszett Szilágyival. Gondolta magában: »Ha Szilágyi haragudni fog rám, megszeretnek a többiek.«

Szilágyi haragja se használt. Végre elhatározta, hogy »mitmacholni«, vacsorázni, kártyázni fog a többiekkel. Ez hozza meg a népszerûségét.

De a kártyák gúnyosan kacagtak a szeme közé, pedig nem is igen ösmerte õket; folyton nyert és akármit csinált, nyert és nyert. Az emberek pedig azt mondták:

- Ejnye, de kellemetlen partner ez a Guszti.

*

E bevezetés után mit szóljunk a mai beszédérõl? Azt a néhány szót, hogy a világ bármely parlamentjében is a kiválóbb beszédek között foglalna helyet.

A Ház hallgatta is némely helyeknél figyelemmel, de nem olyannal, mintha például Vajay István beszélt volna.

*

Az ülés utolsó részét Horváth Gyula beszélte ki.

A Horváth Gyula ragyogó politikai tehetségérõl e sorok írója már azon idõkben emlékezett meg igen sokszor, mikor még az fejlõdõben volt; azóta már beösmeri azt mindenki, az elsõ embertõl kezdve az utolsóig (de én sem a jámbor Bergert értem az utolsó alatt).

Horváth Gyula bizonyos tekintetben éppen ellentéte Pulszky Gusztinak. Szerencsés ember, aki még a nemzeti párton is népszerû tudott lenni.

Ma nehéz helyzete volt és könnyû is, ahogy vesszük.

Könnyû azért volt, mert az antiliberálisok (az õ pártja) nem mertek vele úgy bánni, mint Veszterrel (Veszter csak beszélni tud, Horváth Gyula azonfelül írni és lõni is), a kormánypárt pedig szinte a meghatottságig nyájas volt iránta. A szeretet sugárzott a mameluk arcokról, odaát pedig tiszteletteljes, mogorva csönd honolt a felhõs arcokon.

Nehéz helyzete pedig azért volt, mert Szapáryval polemizált a pártállása miatt s minden nyilat olyan ügyesen kellett kilõnie, hogy Apponyit is ne találja.

Így pedig még Ira Pain se tudott lõni, se Horváth Gyula.

Apponyi csüggedt fejjel ült nem messze elõtte, mint egy szomorúfûzfa, melynek a gallyai átnõnek a kerítésen.

A DIPLOMATA PÜSPÖK

(Korrajz a legközelebbi napokból)

- Jó napot, méltóságos uram!

- Szervusz, Tóni.

Ugyanis két úr találkozik a Haas-palota elõtt, akik szemben jönnek egymással. A »méltóságos uram« a nyitrai püspök: Bende Imre, a »Tóni« pedig egy zömök, õszfejû, országos képviselõ: Lévay Antal.

- Hova, hova Tóni? folytatja a püspök.

- Egy kis dolgom van a Váci utcában.

- Hát mi dolog az Tóni? Én úgy látom, hogy te most is a szabadelvû körbõl jössz.

- Éppen onnan jövök.

- Az már nem járja, Tóni! Ami nem illik, nem illik. Én úgy ösmerlek, hogy te jó katolikus vagy. Vigyázz magadra öreg! Egyenes úton járj. Te még mindég nem léptél ki, Tóni...

A püspök hangja szelíd és a fájdalom, a megbotránkozás érce sír benne.

- De már kiléptem, kérlek alássan.

- Ugyan!

- Éppen azért voltam a szabadelvû körben; átadtam a szolgának a Podmaniczkyhoz címzett levelet.

- Úgy? mondja a püspök örvendve. No, derék gyerek vagy. Tudtam én azt, mindég mondtam én azt, hogy te derék, becsületes ember vagy. Mikor lesz hozzád szerencsém Nyitrán? No, gyere már el egyszer, te lurkó! De meg ne csalj, eljõjj! Hanem most már nem tartóztatlak, ha sietõs dolgod van. Tudom, hogy el vagy foglalva... Különben ha el akarsz egy darabon kísérni...

Nagyon szívesen. Merre mégysz, méltóságos uram?

- Hát fölnézek, fiacskám mondja õszintén a püspök, nagyhamar elfeledve az elõbbi témát egy kicsit a szabadelvû klubba.

A NYOLCADIK NAP

A két-órás szónokok elfogytak, de még jobban a tüntetõk a Múzeum-kertbõl, kiket a rendõrség nem bírt elpusztítani, csak a rossz idõjárás.

A vita, a nagy beszédek lezajlásával, mintha kimerítette volna az érdeklõdést, a képviselõi padok jóval néptelenebbek, de a nõi karzatok erõsen tartják magukat. Az ingerültség is alább szállt, s ma már csak Károlyi Gábor szórja az õ élclövegeit, ha ellenség beszél.

A folyosó is kedélyesebb, mint eleinte volt, a különbözõ elvû képviselõk újra irritáció nélkül diskurálnak s már másról is, nemcsak mindég a polgári házasságról. Gróf Károlyi István Mikszáthtal kötekszik, hogy már õ is gigerlis, kivasalt nadrágot visel, mire Mikszáth mentegeti magát:

- Ez a megfordított szocializmus. Ahelyett, hogy én morognék, ha gróf Károlyi Istvánon jó nadrágot látok, õ morog, ha rajtam lát jó nadrágot.

A mamelukok elragadtatással dicsérik a Komjáthy Béla pompás humorú beszédét, mely a mai nap legkiválóbb eseménye volt. A jobboldal nagy élvezettel hallgatta, amint férfiasan szétütött erre is, arra is a pártfelei közt s finom humorral sok igazat mondott Ugronnak, Polónyinak. Különösen az utóbbi képviselõ úr rajzát színezte ki mesterileg.

Justh Gyula kétségbeesetten tördelte kezeit a pad alatt, hogy a mesterségesen összeenyvezett fehér galamb (a szélsõbali béke) hogy készül kiröpülni az ablakon.

Komjáthy után gróf Pongrácz Károly szólalt fel, a kormánypárt egyik rokonszenves alakja a közelmúltban, ki azonban a reformjavaslatok miatt a pártból kilépett és most a Vadászkürt-társaságban van. Mert klubnak nem szeretik nevezni gyûlhelyüket. És helyesen, mert ez csak olyan gyülekezési hely, mint az indóház, ahonnan a javaslatok letárgyalása után a különbözõ irányban induló vonatokra fognak felszállni.

Pongrácz egy idõben állítólag úgy nyilatkozott a szabadelvû klubban, hogy a javaslatokhoz való hozzájárulását ura királya akaratától teszi függõvé. Ma tehát, amint beszédében kijelentette, hogy nem fogadja el a javaslatot, Károlyi Gábor közbekiáltotta:

- Hát cserben hagyod urad királyod, Károlykám?

Az öregúrból a katona beszélt, õszintén és originálisan fejtette ki nézeteit, a szó mûvészeinek mesterséges zománca, simasága nélkül. Ami a szívén volt, az a nyelvén. Néha egy-egy kraftausdrucktól sem ijedt meg, amiért is a Ház figyelmesen hallgatta, s bár sok kellemetlent mondott a mamelukoknak, azok mégis barátságos mosollyal hallgatták a volt bajtárst míg az ellenzék többször zajosan helyeselt. Csak a zsidó képviselõk voltak egy kicsit felpaprikázva, mert egyszer antiszemita ízû kifejezést használt, egészen ártatlan formában.

A zsidók talán túlságig is érzékenyek. Mindent és mindenkit lehet a Házban ütni, arisztokráciát, papokat, még a korona ellen is röpül néha egy-egy nyíl, anélkül, hogy kázus lenne belõle, de a zsidóra semmit sem szabad mondani, mert akkor mindjárt »elmaradt szamár« az ember. Maradjunk csak egészen az egyenlõség mellett s ne féltsük a zsidókat örökké, elég erõsek már õk ahhoz, hogy egy kis elsült szellemi kapszli nagy kárt ne tegyen bennök.

Pongrácz után Zsolna város képviselõje, a vézna Smialovszky Valér mondott egy minden ízében liberális beszédet, mely élénk hatást keltett a Házban.

Végül még Hodossy Imre beszélt. S amennyire a nap eseménye volt, hogy Komjáthy Bélától egy sokkal hatalmasabb beszédet hallottunk, aminõt tõle várni lehetett, éppen úgy meglepte a Házat a Hodossy beszéde. Gyenge, túlságosan gyenge volt.

Mindenki a fejét csóválta és bosszankodott. Némelyek Hodossyra bosszankodtak, hogy miért mondott olyan rossz beszédet, mások ellenben önmagukra bosszankodtak, amiért Hodossyt annyi hosszú évek óta tartották nagyon okos embernek.

KÉPVISELŐI PIKNIK

A t. honatyák az idén rászolgáltak arra, hogy egy jó estét csináljanak maguknak, mert rég voltak annyi zaklatásnak kitéve nemcsak a kormány és egymás részérõl, hanem választóik részérõl is, mint amióta a polgári házassági törvényjavaslat a Ház asztalára került.

Még Katánghy Menyhértnek is (ki lakást még most sem talált) azt írta a felesége, hogy csak menjen el arra a piknikre, hogy egy kis szórakozást találjon, no meg hogy ellenõrizze leendõ vejét Fenyvessy Francit, vajon nem hagyta-e otthon a jegygyûrûjét. (Mi nem árulkodunk!)

De nemcsak maguknak csináltak jó estét és jó éjszakát ma a képviselõ urak, hanem annak az elõkelõ társaságnak s annak a válogatott szép hölgykoszorúnak is, mely ma a Vigadó termeit megtöltötte.

Tavaly még csak a Hungáriában rendezték a pikniket. Ott is fényes és elegáns volt, de azóta tudvalevõleg fölemelték maguknak a diurnumokat s ezért Csávossy, a mozgékony fõrendezõ, nem sajnálta a nagyobb luxust, s a Hungária helyett a Vigadó termeit foglalta le.

Jól számított, mert a mai piknik oly nagyszabású bállá növekedett, amilyen bele se fért volna a Hungáriába. (Úgy látszik, a képviselõ urak is nõttek azóta a hölgyek szemében, mióta fölemelték a fizetésüket!)

A hölgyközönség korán kezdett gyülekezni. Meszlényi Lulu, piros szegfûvel frakkja gomblyukában, fogadta õket a lépcsõházban, rigmusokat csinálva magában mindenkire a szünóra alatt elmondandó verses tósztjához.

A nagyterem bejáratánál minden hölgy egy, finom marokenbe kötött »Mandátumot« kapott, melyrõl arany zsinóron csüggött le a pecsét.

A »Mandátum« a következõ verssel kezdõdött:

»A mandátum szerzéséről
  Eltérő a nézet:
Hazafiság, ambíció,
  Kötelességérzet;
Míg sokaknál feltűnni-vágy,
  Sport s egy kis önérdek
Hiúság és több efféle
  Betegség tömérdek.
No meg aztán a többi közt
  Olyat is találni
Mandátumával ki óhajt
  Jó partit csinálni,
Hát csinálja ha akarja,
  Hisz az nem rossz fátum,
Hogyha még effélére is
  Szolgál a mandátum.
S hol választott és választó
  Egymásévá válnak
Nem is lesz ott baj addig, míg
  Egy programmon állnak,
S ki megbízó levélképpen
  Nyer szívet s szerelmet,
Azt hiszem a legboldogabb
  Képviselő lehet!
Hanem mikor mint most
  Éppen láz gyötri a Házat,
Szép hölgyeim! én mondom ezt,
  Nem árt a vigyázat.
A mandátum adásánál
  Jó vigyázni nagyon,
Nehogy másnak a választott,
   Reverzálist adjon!«

A vers után, melynek elkövetésével Bessenyeit gyanúsítják, a Napirend következett, mely persze csárdással kezdõdött. Napirend elõtt senki sem emelt szót, de a napirendhez ugyancsak hozzá szólt a Balogh Károly hegedûje s kifogást senki sem emelt.

Szünóra alatt fényes vacsora következett s aztán újra tánc, mely valószínûleg csak a késõ reggeli órákban ér véget. Annyi bizonyos, hogy a holnapi ülésre Rohonczy (aki nagy buzgalommal táncolt), Beöthy Aldzsi (aki pezsgõs palackok durrogása mellett szoktatta magát a bombamerényletekhez) s még sok más honatya elkésve, vagy egyáltalán nem fog megjelenni.

A kitûnõ mulatságon a számos képviselõn kívül ott voltak: Hieronymi, Bethlen, Josipovich miniszterek, Reissig államtitkár, báró Roszner fõispán, Szász Domokos püspök, Szalay Imre miniszteri tanácsos, Rakovszky István stb. Éjfélre várták Wekerle miniszterelnököt, Fejérváry honv. minisztert és Munkácsy Mihályt is nejével.

EGYHÁZJOGI VITA

(Ki tudja, hányadik nap)

Már az elejére senki sem emlékszik. Régen volt. Krajtsik megõszült, Darányi jócskán kopaszodott azóta, Latkóczynak, az elõadónak pedig haja nõtt. Dániel Ernõ szép beszédét már moha födi; egyszóval nagyon régen folyik már a vita. Az elsõ napra felgyülekezett mezei hadak már szétmentek,, vissza is jöttek és újra szétmentek, a karzatok is megváltoztak, azok a mágnás asszonyok, akik még ott morzsolgatták olvasóikat az elsõ ülésen, az eretnekek ellen imádkozván, még öregebbek azóta, vagy talán már el is haltak nagy részben. Egyetlen szépséges menyecske tartotta legtovább a pozícióját az idegenek páholyában, mindennap más-más toalettben jelenvén meg, a fiatal liberálisok és ultramontánok nagy gyönyörûségére, de a múlt hét végén õ is elmaradt.

Ami vagy azt jelenti, hogy már elfogytak az érdekes szónokok, vagy azt jelenti, hogy elfogytak a bemutatandó öltözetek?

Nem, az érdekes szónokok nem fogytak el még. Mégis úgy lesz az, hogy a gardrób nem elég nagy egy ilyen vitához. Hát nem érdekes szónok-e a tegnapi Matuska Péter, akinek csak a talpa van selyembõl (Selyem talpú Petinek azért nevezik barátai, mert Matuska olyan símán, óvatosan lép, mint amilyen simán és óvatosan beszél Darányi.) Igenis csak a talpa van selyembõl, de a logikája vasból van. Vagy nem érdekes szónok-e Bartók Lajos, a szõke költõ, a magyar közönség kedvence, kinek olyan rosszul áll az antiliberalizmus, mint egy rózsabokron a penész?

*

Az ülések már csendesebbek. A hatalmas javaslat, melyhez, mint egy kiváló államférfiú mondá ma a folyosón, a Szilágyi nagy esze, a Csáky rendületlen jelleme és a Wekerle mesés szerencséje kellett, diadalmas hömpölygéssel vonul egyre közelebb-közelebb az urna felé. Semmi izgatottság nincs többé. A »nemzeti bácsik« (ez a legújabb gúnynév) kezdik megadni magukat s szent fatalizmussal várják a jövõt.

A folyosót egyetlen gondolat dominálja ma: »Kossuth jobban van.«

A kormány derült arccal ül a székein. »Kossuth jobban van.« A nemzeti bácsik sötéten csüggesztik le fejeiket: »Kossuth jobban van.«

Olyanok, mint az elvert tábor, mely már csak az égtõl, a véletlenektõl vár segítséget, fegyvereit elhányva, még egyben bízik s behorpadt pajzsára dõlve hörgi:

- Oh, hátha még a fõrendiház...

Nem harcol már senki, csak sóhajt, imádkozik, csodatételért, véletlenért. »Szûz Mária könyörögj értünk, segíts rajtunk.« A szónokok még elmondják beszédeiket a tempó kedvéért. Bartók Lajos szellemes érvei, három meséje, melyek közül pompás kis ötlet a harmadik mese: a mamelukok szabadelvûsége, még megmosolyogtatják a Házat s Bartóknak kétségtelenül szereznek híveket, olvasókat, de a »szent ügynek« már vége, vége. Nem hat az Andreánszky legenda-ízû fenyegetése, hogy az egyház és az asszonyok nem fogják pártolni addig a javaslatokat, míg Pap Géza nem növi ki magát Wekerlévé. Ami igen szép bók a nemes bárótól, annyit jelentvén, hogy Wekerle sohasem fog kisebbedni eszerint tehát el nem érheti soha Pap Gézát, habár (köztudomás szerint) szemmel láthatólag nõ.

A szónokok, mondom, még beszélnek. Beszélnek, mert fel vannak írva és mert valahol, vagy a kerületben a választók elõtt vagy a fehér asztalnál, a Palkovicsánál azt mondták a kompániának, hogy beszélni fognak, vagy hogy a feleségük elõtt produkálják magukat, aki nehezen jutott két karzati jegyhez és mert beszélni végre is életszükség, kivált, ha az újságoknak beszélhetnek, de szúrásra kész lándzsával, a gyõzelem hitével már csak egyetlen alak látható a nagy vonalon: b. Kaas Ivor. Szemeiben a szent tûz meggyulladván, ajkán prófétaszózat csendül:

- Jaj a kereszténységnek! Jaj, jaj, jaj!

S ha néha összeakad a folyosón egy mentegetõzõ liberálissal, egy-egy puhánnyal (ámbár most ritkák a puhányok), aki elmondja, hogy így-úgy, mégis meg kell azt szavazni, ezért meg azért, ámbátor ha rajta állna stb., Kaas Ivor szemébe néz, megfogja kabátgallérját és szelíd hangon reá riad:

- Mondd el rögtön a keresztény hiszekegyet.

S ott nyomban reá is kényszerítené, csakhogy igen kevés képviselõ tudja manapság már a »hiszekegyet«.

A mai ülésen Bartók és Helfy beszédjei vonzották leginkább a hallgatóságot, de csinosan beszélt Neuman Ármin is. A Bartók beszédje alatt vérbe vágó közbeszólások is estek.

Bartók azt állította beszédjében, hogy a papság mindig jóakarója volt Magyarországnak. Komjáthy közbeszólt:

- A papok nélkül el se lehetne tán Magyarország?

Vajay karmazsin színû lett s mérgesen válaszolt:

- De Berele Hay-ok nélkül ellehetne.

Komjáthy ártatlan megjegyzése s Vajay e durva felelete szolgáltatott okot aztán egy olyan feleselésre, melyet leírni is restellünk.

No, de ha ebbõl nem lehetett párbaj a tiszteletreméltó reverenda miatt, párbajszellõk mégis fujdogáltak a folyosón s fürge segédek súgtak-búgtak és tanácskoztak, szakadatlanul emelvén a színgazdag folyosói képnek mozgalmasságát.

BENDE PÜSPÖK ÉS LÉVAY

(A Pesti Hírlap bûnesete)

Egy találós mesét adok fel olvasóimnak.

Ha valaminek egyszer az egyik felét veszik el, máskor a másik felét, hogy maradhat meg mégis mindig a fele?

Hogy erre megfelelhessek, egy titkot kell leleplezni, egy olyan titkot, amelyik nekünk (ti. a Pesti Hírlapnak) árt, amelyik Önöknek (ti. a Pesti Hírlap olvasóinak) némi bosszankodást okoz, de a bosszankodásnál sokkal nagyobb mulatságot.

Már pedig nem igazi újság az, amelyik az olvasóinak meg nem szerzi a mulatságot, még azon az áron is, hogy neki árt s nekik némi bosszúságot okoz. Mert kivált a vonal alatt a mulatságosság a cél, minden egyéb csak eszköz.

*

De kezdjük az elején, a »nemzeti bácsiknál«. A nemzeti pártiaknak, mint minden hegyi népnek, nagy fantáziájuk van. (De illõ is, hogy legyen valamijök.) Ezen fantáziájuk igen sok nyomdafestéket eszik. (De hát a festékért nem is valami nagy kár.)

Lapunk egyik »nemzeti bácsi« barátjától hallottunk egy csinos históriát, egy püspökrõl és egy képviselõrõl. A dolog megtetszett és egyik jó tollú munkatársunk a Pesti Hírlap február 27-iki számában leírta a kis epizódot, olyan jól, hogy szinte oda lehelve látszott az egyébiránt általunk igen tisztelt püspök úr alakja a képviselõház hajdani, közszeretetben álló Imre bácsija.

A közlemény így szólt újra ide nyomatjuk.

A DIPLOMATA PÜSPÖK

(Korrajz a legutóbbi napokból)

- Jó napot, méltóságos uram!

- Szervusz Tóni.

Ugyanis két úr találkozik a Haas-palota elõtt, akik szembe jönnek egymással. A »méltóságos uram« a nyitrai püspök: Bende Imre, a »Tóni« pedig egy zömök, õszfejû, országos képviselõ: Lévay Antal.

- Hova, hova, Tóni? folytatja a püspök.

- Egy kis dolgom van a Váci utcában.

- Hát mi dolog az Tóni? Én úgy látom, hogy te most is a szabadelvû körbõl jössz.

- Éppen onnan jövök.

- Az már nem járja, Tóni! Ami nem illik, nem illik. Én úgy ösmerlek, hogy te jó katolikus vagy. Vigyázz magadra, öreg! Egyenes úton járj. Te még mindig nem léptél ki, Tóni...

A püspök hangja szelíd és a fájdalom, a megbotránkozás érce sír benne.

- De már kiléptem, kérlek alássan.

- Ugyan!

- Éppen azért voltam a szabadelvû körben; átadtam a szolgának a Podmaniczkyhoz címzett levelet.

- Úgy? mondja a püspök örvendezve. No, derék gyerek vagy. Tudtam én azt, mindég mondtam én azt, hogy te derék, becsületes ember vagy. Mikor lesz hozzád szerencsém Nyitrán? No, gyere már el egyszer, te lurkó! De meg ne csalj, eljöjj! Hanem most már nem tartóztatlak, ha sietõs dolgod van. Tudom, hogy el vagy foglalva... Különben ha el akarsz egy darabon kísérni...

- Nagyon szívesen. Merre mégy, méltóságos uram?

- Hát fölnézek, fiacskám mondja õszintén a püspök, nagyhamar elfeledve az elõbbi témát egy kicsit a szabadelvû klubba.

*

A közlemény megjelent, olvasták s igazi verõfény öntötte el az arcokat.

- Ez õ! mondták az ismerõsök. Ez a mi Imre bácsink. Minden porcikája benne van.

És örültek a reggeli kávéjuk mellett, vagy a tea-üstnél, hogy újra láthatják a kedves Imre bácsit tipegni-tapogni ezüstvégû botjával a klub felé.

De a nagy sárkány, a »holnap«, elnyelte ezt a közleményt és másnap új levelek hullottak az idõ fájáról és a tegnapi harasztot befedték.

Az események jöttek-mentek. Köd elõttük, köd utánuk.

Egyszer csak, március 3-án, jött a Lévay Antal képviselõ levele, egy cáfolat, egy nyilatkozat, a neve aláírásával bizonyítja, hogy õ bizony még ebben az évben nem is beszélt Bende püspökkel.

- Nem is beszélt! motyogták a redakcióban szomorúan.

Olyan monoton hangon mondták odább-odább, mintha a lélekharang kongana. Mert mikor egy jó közleménynek valami hibája, baja kitudódik, az éppen olyan, mintha egy családban megbetegszik valamelyik kedves tag. S ez egy gyógyíthatatlan közlemény, gondolták. Ez a közlemény rákban szenved. Lévay nem beszélt ebben az évben Bendével. Ez borzasztó. De hát hol a pokolban járt, hogy nem beszélt vele? Istenem, istenem, de kár ezért a közleményért!

Összebújtak, búsúltak, tanácskoztak, végre utánam küldték Lévay levelét, hogy én hoztam a »diplomata püspök« hírt, most már segítsek rajtuk, ha tudok, vagy legalább mondjam meg, mi tevõk legyenek.

Bementem és azt mondtam nekik:

- Hát közöljétek Lévay levelét és tegyétek utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen alapszik s az egész nyilatkozat legfeljebb oda módosítja a tényt, hogy más képviselõvel történt.

Kár, hogy nem voltatok ott! Hogy derültek ki erre az arcok. Milyen villongás támadt a szemekben. Mily vidáman szaladtak a vastollak, ezek az apró szörnyek a papírlapokon, hogy frecsegett a tinta és a kalamárisok majdnem táncolni kezdtek az örömtõl az asztalokon.

Rögtön megfogalmazták a megjegyzést a Lévay levele után és vitték le diadallal a nyomdába. »A diplomata püspök« meg volt mentve. Még az ugráló gázlángok is azt kiabálták az azbeszt burok alatt:

- Úgy van, úgy. Más képviselõvel történt.

*

Megint elmúlt két vagy három nap. Azok a csúnya harasztok megint hulltak. Jött a népgyûlés, Bende püspök nem vette észre a közleményt. Ilyenkor esõért imádkoznak a papok. Jött azután a Kossuth betegsége, mindig jött valami. Egyszer csak megjött márc. 6-án a tegnapelõtti számra a Bende Imre püspök levele, hogy õ bizony még ebben az évben nem volt a szabadelvû klubban.

No, lett erre a szerkesztõségben nagy levertség. Vége »A diplomata püspök«-nek, vége, vége. Most már agyon van ütve alaposan. Most már kénytelenek vagyunk pironkodva dementálni az egész dolgot.

Pedig könnyebb volt Tisza Lászlónak tóttá válni (a Munkácsy képén), mint egy dölyfös újságírói állításnak szerény beösmeréssé.

- Nosza mégis hadd menjen el a Samu Senex úrhoz! Ha már nem segíthet, legalább õ is igyék a megalázódás keserû kenyerébõl.

Samu (a szerkesztõség komornyikja) dúlt arccal keresett meg éjjel.

- Mi történt az istenért?!

- Nagy baj van.

- No.

- A római pápa levelet írt...

- Enciklikát?

- Nem, nem. De mit is beszélek? Hol jár az eszem? Nem a római pápa, hanem a nyitrai püspök írt.

S ideadta a levelet. Elolvastam és elmosolyogtam rajta. Nem volt a klubban az idén? Hát jól van, nem tesz semmit. A szellemes kis újdonság tehát nem volt igaz, de jól ki volt gondolva.

Hát már most mit csinálunk vele? Hátha még alkalmas valamire.

Eh, csináljunk vele egy szatírát arra az álszeméremre és makacsságra, mellyel a sajtó görcsösen ragaszkodik téves állításaihoz, sokszor tiszteletreméltóbb érdekek rovására is. Hátha meg fogja a publikum érteni, hogy ez a kis ötlet egy kis csípés.

Bementem a szerkesztõségbe és azt mondtam barátaimnak:

- Nos, elolvastam a levelet, de igazán ártatlan dolog. Írjátok utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen látszik alapultnak, minthogy a fenti nyilatkozat a tényállást csak annyiban tangálja, hogy más püspökkel történt.

Újra felvidultak a redakciói arcok s még reggel is mosolygósak voltak, de én, tisztelt olvasók (ez mentségemre szolgáljon), rögtön kijelentettem:

- Ne örüljetek. Mert összegyûjtve fogom e bûnesetet a közönség elé terjeszteni.

A PÁTER BESZÉDE ALATT

Képzeljenek, uraim, egy lábas serpenyõt és a serpenyõn egy gömböt s ezen a gömbön még két kisebb gömböt és egy jókora nyílást.

A nagyobbik gömb egyre izzadott és vörösödött, a két kisebb gömb villogott, fénylett és szikrázott, a nyíláson pedig ömlött, tekergõzött kifelé egy hosszú beszéd.

Ti. páter Vajay beszélt akinek a fentebbi sorokban arcképét is közöltük, szemei szikráztak és dühös volt, mert Vajay mindig dühös.

A természet elõrelátó. Mikor néhány év elõtt az a nagy zimankós tél várt ránk, az északi földrészekbõl, már elõre jelezték a tudósok hogy zordon tél lesz, mert a ragadozó állatok szõrméje a fegyver a tél ellen már juliusban kezdett nõni; máskor szeptemberben szokott.

Okunk van hinni, hogy ez így áll s hogy Vajay, ez a mérges kis pók is, valami gondviselésszerû rendeltetéssel és hivatással jutott be a parlamentbe még zöld korában.

De mi lehet ezen magasabb kiküldetés? Hiszen éppen ez az a megfejthetetlen titokzatos a természetben! Kell, hogy legyen valami, de mi? Mert cél nélkül semmi sem történik a nagy mindenségben. Még talán annak is valami célja és hatása lehet az emberiségre, hogy Rónay János ma megberetváltatta magát.

Sokáig töprengtem már én Vajaynak ezen a hivatásszerûségén, de nem bírtam még kitalálni. Nem vagyok elég filozóf hozzá. Végre is arra a konklúzióra jutottam, hogy Vajay nyilván abból a célból van dezignálva a sorstól parlamenti tagnak, hogy õrajta vegye észre az ország, miszerint a papok, mint elfogult elemek, nem valók a törvényhozói hivatásra.

Ám, meglehet, ez a nézetem elhamarkodott, tehát még tovább is töprengtem volna, de nem lehetett, nem értem rá, mert Eötvös után õ kezdett beszélni.

Hogy Vajay mit beszélt, ki lesz nyomtatva a »Magyar Állam«-ban és ez Vajaynak elég; püspökök és érsekek innen elolvassák, de hogy a többi ember mit csinált ezalatt, annak a rövid leírására én vállalkozom.

*

Az egyházjogi vita alatt kétségkívül nagyot nõtt a nemzet szemében Szilágyi Dezsõ, egy remek beszédével Berzeviczy Albert is, de aki mégis legtöbbet emelkedett aránylag, az egy Remete Géza nevû képviselõ. (Ne tessék többé elfelejteni ezt a nevet.)

Remete Géza azelõtt semmi se volt, egyszerû képviselõ, névtelen honfi, aki elveszett a tömegben; csak roppant hasonlatossága Titán Lacihoz (a Borsszem Jankó egyik alakjához) kölcsönzött neki némi jelentõséget s azonfelül feltûnõvé tette még összeráncolt homloka, olyant mutatva messzirõl, mintha egy bizonytalan fehérségû, pamutból kötött nõi harisnya volna a homlokára húzva.

De ezek mind csak apróságok; amivel a világot meglepte Remete, az volt, hogy átment a nemzeti párthoz.

Minden embernek hajaszála állt fel bámulatában, hogy ilyesmi is történhetik a világon. Csodálatos az!

A történelem sok vakmerõ és elszánt cselekedeteket mutat fel: Dugovits Titusz leugrott a toronyból a zászlóval, talán ma is megtenné, ha élne, de a nemzeti pártba nem merne bemenni. Széchy Dezsõ felvette a király ruháit és feláldozta magát, de az Apponyi ruháit nem venné fel, ha élne (és nem is passzolnának rá).

Szóval Remete halhatatlan lett azzal, hogy néhány hét elõtt belépett a nemzeti pártba, éppen akkor, midõn a legtöbb nemzeti párti ember azon gondolkozott, hogy miképp kellene onnan kijutni.

És még itt sem végzõdött a Remete karrierje. Éppen akkor tevõdött távollétbe Linder György, hazafias reformellenes fáradozásai folytán (hogy egy püspökkel többet akart csinálni, mint ahány most van) s Linder távollétével megüresedett a nemzeti párton a »közbeszólói« állás.

Remete rögtön belement az új kenyérbe. Beült az elsõ padok egyikébe és közbeszólt. Mindjárt az elsõ közbeszólása megjelent a »Pesti Napló«-ban. Nagy siker volt ez, mely arra sarkallta az önérzetes férfiút, hogy másnap többször szóljon közbe.

Ez is jól ment. Néhány közbeszólásában só is volt, egyben paprika is. A Ház megmosolyogta.

Így haladt fokról-fokra, míg végre kinõtte magát egy rendkívül mulatságos alaknak; olyan férfiúnak, aki minden beszédnek kiegészítõ része.

Remete nélkül ma már nem érdemes beszédet se tartani, se hallgatni, míg ellenben Remetével a legunalmasabb beszéd is roppant szórakoztatja a képviselõ urakat.

És ezen egész fejezetet pusztán azért kellett beszúrnom ide, hogy az olvasó megértse, hogy mit tesz az, ha kijelentem, hogy amint Vajay szólni kezdett Remete Géza közel húzódott hozzája és közbebeszélt.

*

De ez a protekció sem ért semmit. A mameluk-tábor már elunta a beszédeket is, Vajayt is. A mameluk-tábor kezdett kifelé szállingózni.

Legelõször kihúzódtak a kálvinisták; »Ej, iszen csak nem hallgatjuk Vajayt, kellemetleneket beszél.«

Azután a katolikusok tünedeztek el. »Az ember restelli a saját papjait« mondták s a Ház minden jobboldali ajtóján megvillant egy-egy menekülõ alak.

Jellinek nagyot ásított eközben és ezt gondolá: »Ellenségnek ez nem elég komoly«, nyújtóz­kodott egyet és kisompolyodott a folyosóra, mit látván a zsidóság, követék vala Jellineket.

Már csak a lutheránusok voltak bent a »se ide, se oda« alapján. Míg végre a legnagyobb lutheránus, Fabiny kezdett valami tömjénszagot érezni, mintha a Vajay szent szájából gõzölög­ne ki s fölszedvén sátorfáját, rohant az olvasószobába. Fabiny után mentek a kisebb lutherá­nusok.

Egyszer csak szétnézett Vajay és nem látott szemben semmilyen ellenséget.

Ez kissé megzavarta, mert a beszéde nagy része a mamelukokhoz volt intézve, a tudvalevõ »önök«-hez. Önök ilyenek, olyanok.

A beszéden persze már nem lehetett változtatni, ennélfogva nagy leleményesen beszúrogatta:

- Önök uraim, akik nincsenek jelen...

Valóban nem voltak jelen. Egész letarolva tátongott a jobb mezõ. Csak Horváth Béla (legközelebbi honti fõispán) olvasgatott újságokat és Farbaky írt a választóinak levelet. A többi padok pusztán, kísértetiesen meredtek a szónokra.

Néha ijedten nézett hátra, hogy hátha mögötte sincsen senki?

Az önzõ Remete eközben látván, hogy nincs ellenfél, beszüntette a közbeszólásokat. Az ördög beszéljen közbe hiába!

A folyosón tanyázó jobboldalt pedig az bántotta, hogy két képviselõ még mindig ott ül.

Nosza beküldtek Horváth Bélához, hogy keresi valaki.

Horváth Béla is kijött a folyosóra. Most már más nem volt, csak Farbaky. Egyedül ült ott, mint a Márvány-tenger partján Mikes Kelemen, hallgatván a tenger mormogását. Csakhogy Mikes Kelemen nem írt a választóinak levelet. Ellenben Farbaky levelet írt a választóinak és hallgatta a tenger mormogását.

Farbakyhoz beküldtek, jöjjön ki; a miniszter keresi.

Farbaky üzente, nem jöhet, mert egy választójának levelet ír. Míg azt be nem végzi, nem jöhet.

Akkor aztán beüzentek, hogy két selmeci ember várja idekint. Erre meggondlolkozott Farbaky. A levél végre is csak egy selmeci emberhez lesz címezve, egy selmeci emberért pedig két selmeci ember nem várhat. Összehajtogatta az írásait és kijött.

Nem volt már tehát az egész hosszú, hosszú mameluk-karéjon egy lélek sem. Komoran, némán dûltek egymásnak az üres padsorok, itt-ott egy elfelejtett újságlap, ceruza, vagy levélboríték jelezve, hogy itt emberek jártak valamikor.

Már csak a miniszteri székekben ült két unatkozó, töprengõ alak: gróf Tisza Lajos és Josipovich Imre.

Nézték, nézték Vajayt (de nem igen hallgatták), azután nézték egymást, azután nézték a karzatot, végre megint nézték, nézték egymást, míg végre megszólalt Tisza gróf:

- Imre, nem félsz te egyedül?

Josipovich meggondolkozott, hogy ugyan mi jobb Horvátországra, ha azt mondja, hogy fél, vagy ha azt mondja, hogy nem fél; míg elhatározta magát a következõre:

- Nem félek.

- No, ha nem félsz, akkor én kimegyek és ezzel kiment gróf Tisza Lajos is.

*

Ezenközben észrevette az ellenzék, hiszen az ellenzék mindent észrevesz, hogy a túloldalon egy lélek sincs, ami végre is rosszul veszi ki magát, mint egy tátongó száj, amiben nincsenek fogak; nosza hamis fogakat kell oda tenni s a leleményes ellenzéki hazafiak átcsoszogtak a kormánypárti oldalra és ildomosan, ügyesen elhelyezkedének, nagy kertészeti manõverrel, hogy kevés fa mégis parkot mutasson.

A karzatokra ezalatt jöttek-mentek hölgyek, férfiak; Munkácsy is ez idõ tájt érkezett a nejével. Egyes jámbor vidéki embereket, akik kegyelettel figyelik a nagy eseményeket alant, egyszerre csak elfogott a bámulat. A csodálkozás felszisszenései hallatszottak.

Hogyne! Vajay egyre beszélt, szidta, pocskolta a jobboldalt. Gesztikulált, kiabált, önök így, önök úgy...

- Úgy van, úgy! helyeselte a jobboldal.

Ez még csak jobban feltüzelte a szónokot, s leszedett minden érdemet és rárakott minden gyalázatot a jobboldalra, mire a jobboldal élénken kiáltotta:

- Igaza van! Igaza van!

A szegény járatlanabb karzatiak egymást döfködték a könyökükkel és a fejüket csóválták.

- Mi lehet ez? Mi történt? Megfoghatatlan.

Persze. Hogyan is juthatott volna eszökbe, hogy ez nem az igazi jobboldal, hanem csupa hamisított mameluk.

»Kapzsi világ ez - gondolhatták -, hogy már a mamelukokat is hamisítják.«

A HÁZASSÁGI JAVASLAT

(Ki tudja, hányadik nap)

A taktikázás furfangos útján halad a reformellenes ellenzék. Ott vagyunk emiatt még mindig a vita elején. A szónokok táblája olyan, mint a kifogyhatatlan olajos korsó. Ma lebeszélt egy csomó szónok, de még egy nagyobb csomó iratkozott fel. Atzél Béla báró az õ mulatságos bonhomiájával dörzsölgette kezeit.

- A kérdés még nincs kellõleg megvilágítva... úgy, úgy, kellõleg megvilágítva.

S gyermekded ártatlansággal mosolygott e megjegyzéséhez.

Az ellenzék denique nem akarja, hogy húsvétkor a feltámadott Krisztus már a megszavazott javaslatot találja itt tehát minden áron meg kell akadályozni a szavazást, ami sikerült is nekik. Ki tudja mire várnak? De várnak valamire. Apponyi szorgalmasan üldögél szokott helyén csendesen, figyelmesen és szomorúan, néha fölkapja fejét. Talán igazán hallja messzirõl a kalksburgi harangok bús kongását. Polónyi uram is ott gubbaszkodik mephistói gúnymosollyal, egy sunyi akció tervének ködével a homloka körül. Mind a ketten látszólag az ártatlanra játszák magokat, de annyi már tény, hogy vagy még csakugyan nincs kellõleg megvilágítva a kérdés, vagy már megkezdõdött az obstrukció. Beavatottak azt mondják, hogy ez csak kis obstrukció; a nagy obstrukció csak a részletes vitánál áll be, ha szükség lesz rá. Mert az is lehet, hogy nem lesz rá szükség. Az a bizonyos valami közbejön. S akkor mentve a kereszténység.

- Hát csak kuvikoljatok, gyerekek! Kuvikoljatok!

Ma (az egy Bartha Miklós beszédét kivéve, aki egyike a Ház legpompásabb szónokainak) kisebb terjedelmû beszédeket tartottak: Berger Ignác tisztelendõ úr, akinek tartós kabátja és tartós mandátuma van. Már vagy tizenöt év óta ül az Apponyi háta mögött ugyanabban a fekete kabátban, ugyanabba a hallgatagságba merülve, anélkül, hogy a Ház ösmerné és meg tudná ítélni, hogy pap-e vagy vándor színész.

Ma végre beszélt, de beszédjének hatása nem lesz olyan tartós, mint akár a kabátja, akár a mandátuma volt.

Gyürky Ábrahám gróf ellenben csinosan, ügyesen támadta meg a javaslatot. A többi szónokok, Bujanovics s Kun Miklós is mind a javaslat ellen világítottak, mert a reformerek már körülbelül egy hete beszüntették a csatározást, hogy ne szaporítsák a szót.

*

Közbe egy kis incidens is történt. Serbán Miklós a »nemzeti levegõben« (ott ülvén a nemzeti párt gránicán) hirtelen nagy magyarrá lett. (Sajnos a kormánypárton nem tudott azzá válni.) Tapsoltak, éljeneztek múltkori beszédének, amit nem tudott elnézni Miklós Gyula, a kormánypárt Lancelot lovagja s rápörkölte korábbi kétes magyarságú viselkedését. Ma Serbán személyes kérdésben szólalt fel, tagadva a vádakat. Az ülés késõbbi folyamán zajos tetszés közt »hagyta helyben« még egyszer Miklós Gyula, pártjának zajos tetszése közt.

A pajtásság révén némely úgynevezett magyarok (a nemzeti pártról) bosszús ellent­mondásokkal mutatták rokonszenvüket Serbán iránt, hiába intette õket Visontai és Károlyi Gábor:

- Ej, ugyan ne védelmezzétek!

De végre is meg kell bocsátani Serbánnak; utolsó beszédében hû magyar érzésûnek mondta magát s ha betartja, a nemzetben, melynek képviselõi ülnek itt, meg kell lennie az anyai érzés fenségének is, mely megbocsát a visszatérõ fiúnak.

*

Ez volt az ülés higgadtabb része, azután következett a zûrzavar. A Kossuth honosítására vonatkozó kérvény tárgyalásának kitûzése. Indítvány tétetvén, hogy kedden ne legyenek ülések, egyszerre el kezdenek könykezni az indítványok ijesztõ szaporasággal, hogy Bánffy elnök már éppenséggel nem birta elméjében tartani. Thaly azt indítványozta, hogy vasárnap is tartsanak ülést. Károlyi Gábor erre vérszemet kapott és azt indítványozta, hogy legyenek az ülések permanensek.

A roppant zümmögésben, zajban szinte jótékonyan hatott a fantáziákra ez az odadobott ötlet. Permanens ülések!

Milyen érdekes volna... Itt ülni örökkön-örökké, éjjel és nappal folytonosan és hallgatni a beszédeket egész a rogyásig, utolsó lehelletig; aki megéhezne, elmenne a büfébe és jóllakna, aki elálmosodnék, végigdõlne a padban és hortyogna, aki meghalna, kivinnék a teremõrök és eltemetnék, a Ház pedig együtt ülve megvárná még az utódját is, mint ahogy egykor megvárták a Thurzó permanenciába tett lakodalmán a keresztelõt is. No, az bizony nagyon érdekes volna! S húsz-harminc hang kiáltá jobbról-balról:

- Helyes, legyen permanencia!

De az indítványok eleven tarkaságát egyszerre agyon nyomta a nagy tromf, a Justh Gyula indítványa, hogy Kossuth honosítását nem szabad tovább halasztani, ne haljon meg az öregúr hontalanul, tûzze ki a Ház a hétfõi napirendre. Most a Polónyi lelkes dikciója hozta hullámzásba a kedélyeket s a kedves pajtások a szélsõbaloldalon, akiket a papok közelebb hoztak a mamelukokhoz, kezdték újra a régi veszélyes arcukat fölvenni. A lekötelezõ, nyájas mosoly, gyöngédség, mellyel Hegedüs Sándor nézi Madarász papát, Thaly nézi Kõrösi Sándort, Fabiny nézi Kiss Albertet, egyszerre zimankós fagynak engedett helyet.

A honosítási kérdésnél egy villámncsapásra elfelejtették, hogy össze vannak már tanulva az egyházpolitikában.

Mondják, hogy egyszer egy tudós (hiszen napjainkban már nem lehet anekdota nélkül se egy jó beszéd, se egy rossz tárca-cikk) bedresszírozta a macskákat olyan csodálatosan, hogy azok leültek egy asztal körül és mindenik egész komolyan egy meggyújtott gyertyát tartott a két elsõ, összeszorított lábában.

Mikor aztán produkálni akarta a tudós az õ macskáit, azon hitben, hogy okvetlenül sikerülni fog a mûvelet, ekkor a tudós ellenfele kivett a zsebébõl egy skatulyát s kieresztett abból egy egeret. Uccu, a macskák mindjárt eleresztették a gyertyákat, megint a régi macskák lettek és mindnyájan az egér után futottak.

Nem akarom levonni a tanulságot az anekdotából, csak még a beállott zûrzavart felemlíteni. Felszólalás felszólalást ért oly elágazóan, annyira összegubáncolva a kérdéseket, hogy az elnöknek egy teljes óra kellett csak a kérdések elválasztására és föltevésére, miközben annyit beszélt, hogy Endrõdi Sándor, a Napló szerkesztõje, három nyomtatott ívre becsüli az elnöki csendet és figyelmet kérõ szavait, kimagyarázásait és különbözõ észrevételeit. Végre mégis vége volt. Határozatba ment, hogy kedden túl nem lesznek ülések és hogy hétfõn tovább folytatják a házassági javaslatot. A kormánypártnak 31 szavazattöbbsége volt a honosítási kérvény kitûzése ellen. Vele szavaztak nehányan a púroszok közül is.

EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL

A Kossuth-kérdés és a párt

Kedves feleségem, Klári!

Nem szándékoztam többé nyilvánosan írni neked, tudod, a püspök nagybácsink miatt, aki így szólt hozzám: »Vagy ne írj, vagy másképp írj, mert ha nem írsz másképp, akkor én írok másképp.«

Ami azt jelentette, hogy ha nem írok másképp a polgári házasságról, akkor õ írja meg másképp a végrendeletet.

Másképp pedig én nem írok, tehát inkább nem írok. Beszüntettem a levelezéseimet a »Pesti Hírlap«-ban, aminek megörült a kormány (mert néha nagyot karmoltam õexcellenciáikon), megörült a naplóbíráló-bizottság is, mert úgy vélték, hogy ebben az állásban mégis derogál hírlapba firkálgatni. Hiába mondtam nekik, hogy Disraeli is írt a lapokba, mire azt felelték, hogy Disraeli elõször nem volt naplóbíráló-bizottsági tag, másodszor Disraeli csak zsidó volt. Megörült az ellenzék (mert az ellenzék dolgai is szellõzve voltak s a szellõt azok se bírják ki), megörült a városi magisztrátus, mert ha én mindennap azt írom neked, hogy nincs lakás, elijednek Budapesttõl az idegenek és sohasem lesz világvárossá s végül lebeszéltek a levelezésrõl összes képviselõtársaim, akik folyton kapták feleségeiktõl a szemrehányó leveleket: »Látod, milyen derék férj a Katánghy, hogy ír az a feleségének minden mozzanatról, te pedig, rest kutya, egyetlen sorra se méltatsz.«

Így írtak a képviselõnék a férjeiknek. Csoda-e, ha aztán a férjek nekem estek:

- Ne csinálj veszedelmes példákat, gonosz precedenseket! Hadd a világot, Menyus, a maga útján.

Hát hagyom is. Miért ne hagynám?

*

Mondom, nem írtam volna többé, édes Klárim, nyilvánosan, ha nem kapom tegnapi haragos leveledet s ha nincs benne ez a passzus:

»Szégyeld magad, Menyhért, hogy ki nem ég a szemed, hogy volt hozzá lelked Kossuth ellen szavazni a pénteki országgyûlésen. Ha már a saját ostoba fejeddel nem tudtad, mit csinálj, olvastad volna a Pesti Hírlapot, meg volt abban szépen írva, hogy mi illeti Kossuthot a maga nemzetétõl. Tudod-e Menyus, hogy egy halottat loptatok meg stb.«

Ejnye, mordízom adta, te asszony! Hát velem mersz te így diskurálni? Nekem akarsz te leckét adni a komoly, becsületes politikából, meg a pártomnak? Hát elment a te eszed? Komolyan mondom, gyanakszom, hogy valami szélsõbali udvarlód van, aki elficamította az eszedet a saját formájára.

Nekem mersz te szemrehányásokat tenni, aki Kossuthot jobban szeretem, mint akármelyik alakját a históriának és aki nyilván vallom, hogy amelyik nemzet nem becsüli meg a nagy embereit, annak nem is születnek többé nagy emberei. Azt szokták mondani a sovány földre: »nem szereti a búzát«. De ez azt is jelenti, sõt inkább jelenti azt, hogy a búza se szereti az ilyen földet.

És hidd meg nekem, Klári, hogy mikor a történelmet olvasom, nem nehéz az én szívem se a sajói, se a mohácsi csata leírásánál (elgondolom magamban, hogy azok az elesett vitézek már azóta úgyis meghaltak volna): a Kont és társai vesztét sem siratom, legfeljebb az jut eszembe, hogy akkor egyszerûbb volt a párttaktika, mert az akkori békétlen elemek nem mentek át alkal­mat­lankodni a »Vadászkürt«-be, hanem szépen átadattak a budai hóhérnak, s újra egyönte­tûség lett a pártban. A sok vesztett csata, a sok levert forradalom mind nem fáj már s nem kergetnek arcomba szégyent, szívembe keserûséget, mert semmi az, csak annyit bizonyítanak, hogy a nemzet gyengébb volt, mint az ellenség.

De mikor a Rákóczi Ferenc proskribálását olvasom, szeretnék harapni, rúgni, ölni, mert ez azt bizonyítja, hogy a nemzet komisz volt.

Pedig az a »semmi«, ami már nem fáj, holtakból rakott hegyek, vértõl dagadó folyamok és az a másik, ami fáj, csak egy jegyzõkönyv, egy kis papír, szennyes papír.

Hát ne hidd azt, Klári, hogy én mameluk létemre kicsibe vettem volna, miképpen temessük el Kossuth Lajost.

*

Ejh, mit tudtok ti, hosszúhajú asszonyok a politikához!

Emlékszel-e, mikor még fiatal házaskorunkban együtt éltünk a szegény, boldogult édesanyám­mal, akire te azt mondtad, hogy »gonosz anyós« s aki téged »rossz feleségnek« mondott. Mennyi viszály, mennyi gyûlölet volt köztetek, míg végre is szegény mama elhurcolkodott a háztól a negyedik faluba, de akkor se lehettetek békében, mert folytonosan gorombaságokat üzengetett neked elcsapott szakácsnéktól, utasoktól, vándorló drótos tótoktól.

Te azt kivántad, hogy szakítsak vele, õ pedig arra dolgozott, hogy elhidegítsen tõled.

Én ellenálltam, én így szóltam:

- Ugyan ne okoskodj, Klári, hogy szakíthatnék én az anyámmal?

A szegény mamának pedig váltig azt hajtottam:

- Hogyne ragaszkodnám a törvényes hitvesemhez?

Én egyformán szerettelek benneteket, de hiába magyarázgattam, ti sohasem akartátok elérteni, hányszor vetetted fel a kérdést: »Vagy én, vagy az anyád, válassz köztünk!«

Hát arra emlékszel-e, amikor aztán meghalt a szegény mama és te közömbösen fogadtad a halálát, ami engem nagyon bántott.

- Nem szép tõled - mondtam -, hogy nem sírsz. Sírj azonnal!

Te pedig csípõdre raktad a kezeidet és kifakadtál:

- No, már azt szeretném én látni, hogy valaki nekem a sírást megrendelje.

- De kérlek, hisz édesanyám volt.

- Sirasd te, nekem ellenségem volt.

Hiszen nem volt igazad, egypár könnyet csak mégis ejthettél volna érte, már csak a híréért is, hogy a háznép lássa, hogy a világ ne szóljon, hogy az én nagy szomorúságomat enyhítsed, de hogyha mégsem tetted, ha mégsem akartad, hát én bizony nem kényszeríthettelek, mert igazán sokat tûrtél a szegény öregemtõl, amíg élt.

*

De nem másért említem az istenben boldogultat (Jó, hogy eszembe jut, csináltasd meg kérlek, a faragóval, a kitördelt sorompót a kripta körül) csak arra való nézve, miféle méltányossággal szavazhattam volna én meg, hogy a király is tartozik hozzájárulni a szentesítéssel a közrészvéthez? (Pedig mind a két ellenzéki javaslat az õ aláírását igényli.)

Te kívánod ezt tõlem, aki neked se bírtam megparancsolni akkor a sírást. Holott én urad vagyok s oltár elõtt fogadtál hûséget, engedelmességet.

Hát még a király!... A király mégiscsak más. Ej, ej, Klári, mit gondolsz te a király felõl? De persze, te még eleven királyt nem is láttál.

Ha okos volnál, belátnád, hogy mindent megadtunk Kossuthnak, ami magunknak volt, csak azt nem szavaztuk meg neki, amink nem volt.

Azt mondta Busbach, ez a derék, okos ember és volt honvéd, a konferencián: »Gyõzzük le magunkat.«

Okosan mondta, tudtam, hogy igaza van, de én mégis így szóltam Kristófnak, aki ez este egy vendéglõben várt.

- Szép dolog, nemes dolog az önlegyõzés, de én mégis megvárom elõbb, hogy õfelsége gyõzze le magát.

Mikor aztán õfelsége nem tette, újólag feleltem Kristófnak, aki kérdezte, hogy mi lesz:

- Hát az lesz, hogy legyõzzük magunkat és nem lesz törvény Kossuthról.

- De hát mi lenne, ha nem gyõznétek le magatokat?

- Hát akkor is csak az lenne, hogy nem volna törvény Kossuthról.

Erre aztán a kurucvérû Kristóf is belenyugodott, hogy isten neki, gyõzzük le hát magunkat.

Hiszen ott van a péterfalvai malmunk, amit három patak hajt, ha csak az egyikben nincsen is víz, mindjárt nem mozdul a malomkerék, de hát mikor csak az egyikben van víz, az okos ember fejvakarva fordul vissza a zsákjaival. (Pedig igazán csak az egyikben van, mert a fõrendiház patakját egy bárány is ki tudná inni.)

Nincs, nincs igazad, Klára, semmiben nincs igazad. Te úgy fogsz fel bennünket, mintha meg­tagadtuk volna Kossuthtól a kegyeletet. De ez nem igaz. Ha ott vagy a Házban, bizony repesett volna szíved a Wekerle beszédje hallatára. Milyen meleg volt, mint a verõfény, milyen szép és megható. A büszkeség és a méltóság fényes zománca csillámlott minden szaván, amikor mondta, hogy a kegyelet külsõ nyilvánulásaiban lehet közöttünk különbség a Kossuth ravatalánál, de a bensõ érzésekben nem.

Szegény apám, aki két évig ült vasban azért, mert a Kossuth arcképét találták nála, ha most feltámadna; tudom, álmélkodnék, hogy a korona elsõ minisztere ilyesmit mondhat a magyar parlamentben, tudom, nem azt mondaná, amit te nekem, hogy hitvány vagyok, hanem azt kérdené: »Miféle mese ez, Menyus?«

Hiába rázod a fejedet, nagy dolog ez. A parlament állva, fekete ruhában hallgatja meg a haza legédesebb fiának, de a király törhetlen ellenségének bejelentett halálát; koszorút küld, követséget meneszt, fájdalmát, bánatát szomorú szavakban üzeni; de nektek mégsem elég, mert a király hozzájárulása hiányzik.

Hát azt mi hol vegyük?

Hát kellett-e ez Kossuthnak, számíthatott-e õ arra? Nem anélkül akart-e õ naggyá lenni az életben?

Nem, Klári, te ravasz vagy, te farizeus vagy. Te Kossuthistának játszod magad a férjed elõtt, pedig te voltaképpen hiperlojális vagy. Te nem azt óhajtod a szívedben, hogy Kossuth Lajos nagyobbodjék, te azért szeretted volna ezeket a törvényeket, hogy Ferenc József nagyobbodjék. Asszony, te ártani akartál Kossuthnak. Te kisebbre akartad szoríttatni a nép szívében a király által.

*

Hallgass, Klári, hallgass! Hogy ez így van, hogy a király koszorúja hiányozni fog errõl a nagy ravatalról, melynél az egész ország áll, annak talán mégis inkább Kossuth az oka, mint a mi pártunk.

Hiszen emlékezhetsz, a király szíve se fösvény. Hallottad a legendák sorozatát. Mikor a király, száz Caesar ivadéka vizitbe ment egy magyar kisnemeshez, tekintetes Deák Ferenc úrhoz az »Angol királyné«-ba, mikor a királyné ebédre híjja az öreget sajátkezû levélben, bizalmasan, ahogy fejedelmek szoktak fejedelmet; és azután, azután, mikor ott térdepel ugyanez a királyné a ravatalánál... Rege van errõl, írás, kép beszél errõl. Nézd meg azt a képet, Klára, ott van a pipázó szobámban felakasztva, és akkor mondd meg, hogy nem érdemli-e meg ez a király, nem tartozunk-e kímélni az õ érzelmeit is, mikor a magunkét nyilvánítjuk Kossuth íránt?

Még azt is írod, hogy miért nem vettem mintául legalább Jellineket, aki tartózkodott a szavazástól?

Hát azért, mert én jónak tartom a kiegyezést s végre is egy képviselõtõl, a naplóbiráló bizottság két országgyûlésen át tagjától elvárhatja az ország, ha valaki, õ vegye komolyan a circumstantiákat.

Mi hasznunk abból, ha egy-egy párttag például a szemcsés köthártyalob tárgyalásánál vallja magát a kiegyezési alap fenntartó oszlopának, de mikor a kiegyezési épületet veszély fenyegeti, akkor szépen elfut, ahelyett, hogy a vállával támasztaná.

Szinte látlak, milyen gúnyosan nevetsz most, de nem tehetek róla, én már olyan vagyok, én szívesebben bocsátok meg annak, aki ellenünk szavazott, mert az csak alulról kímélte magát, mint annak, aki a szavazástól tartózkodott, mert az felülrõl is, alulról is kímélte magát.

Ne példálózz hát nekem Jellinekkel. Ámbátor Jellineket se merem megítélni, mert Jellinek átolvasta a világ összes könyveit, hát meglehet, hogy az van bennök »Timere bonum est«, sokkal jobban szeretném megcsipkedni pártunkban a megfordított Jellinekeket, akik felülrõl õrzik elkopástul a személyüket. A megfordított Jellinekek éppen a párt korifeusai közt vannak, excellenciás urak és leendõ excellenciás urak, akik rendre kivonják magukat a funkciók alól a temetési szertartáson.

Végre még egyet, asszony. Jól jegyezd meg, amit mondok. A pártra ne fenekedj, mert a párt megszavazott volna mindent, amit a kormány elõterjeszt. A kormányra meg éppen nem haragudhatsz, mert a kormány még jobb, mint a párt, az szívesen terjesztett volna elõ többet is.

De lehetetlen volt, Klári, becsületemre mondom, lehetetlen volt. Elégedjetek meg azzal, ami történt.

Hiszen így is annyi történt, hogy nem volt még ilyen temetés ebben az országban, mióta magyarok lakják.

Mire levelemet megkapod, már akkorra útban van hazafelé Kossuth Lajos; jön, jön dübörögve, lengõ zászlókkal, képviselõktõl, küldöttségektõl kísérve, virágtalan országokon át (mert a virágok mind vele jönnek), a fekete város felé, ahol egy egész nemzet teszi testét fönséges pompával a sírba, hogy megnövelje vele ennek a földnek az értékét.

De már szinte elérzékenyedtem. Isten veled.

Katánghy Menyhért

Ui. Egyébiránt jól jártunk, Klári, hogy még mindig nem találtam lakást, mert most, ahogy engem itt szeretnek, már minden ablakunk be volna törve.

K. M.

A BÁNFFY FALAI

Nyílt levél saját magamhoz

Tisztelt képviselõ úr!

Tudom, hogy elvesztem azt a kis népszerûségemet is, amim van, ezzel a felszólalásommal s azt is tudom, hogy ön törvényhozó létére fitymáló dölyffel löki félre e soraimat, de én mégis nekimegyek a falnak, ti. annak a falnak, amit Bánffy báró, a képviselõház elnöke, emeltetett, elfalazva a hírlapírói karzatnak a képviselõházi folyosóra nyíló ajtaját s egy földalatti úton nyitva utat a karzatra az újságíróknak, hogy õket a folyosótól elzárja, ahol hosszú évtizedek óta megvoltak együtt a képviselõ urakkal és emiatt nem lettek se önök kisebb urak, sem pedig mi boldogabbak.

Nagy megalázás van ebben ránk nézve, tisztelt képviselõ úr. És nagy méltatlanság azonfelül. Mert ez nem akarhat egyebet jelenteni, minthogy mi önöknek, kik a nép akaratából veszik eredetüket, társadalmilag derogálunk.

Önök azt mondják, hogy apró reporterek tolakodnak oda, akik igen kellemetlenek, sokszor illetlenül is viselik magukat, nem elég szerények és nem respektálják a társadalmi különbséget, ami a képviselõ és újságíró közt van. Hiszen igaz, igaz, hogy a reporterek szegény fiúk, sokszor csak szegény zsidó fiúk, fakó, viseltes ruhában, de ez a dolog természetében van. Ötven-hatvan forintért végre is nem vállalkozhatnak megyés püspökök és excellenciás urak reportra. De azért ezek a szegény fiúk is tisztességes szellemi munkát végeznek, amely szoros összefüggésben van az önök elõkelõ munkájával. Önök a nyilvánosságnak beszélnek, cselekszenek s õk azt a nyilvánosságnak elreferálják.

Szó sincs róla, van ezek közt olyan, aki szégyenére válik az újságírói karnak (s örök kár, hogy ezeket maga az újságírói kar megtûri), akik szemtelenül viselik magukat a folyosón, a Házban és mindenütt, akikkel önöknek az érintkezés épp olyan kellemetlen, mint nekünk, de ezeket kellett volna kizárni a folyosóról és nem egy kalap alá vonni a tisztességes hírlapírókkal és lehajítani õket a pincébe.

Tudom, hogy divatos áramlat az újságírókat szidni és gyûlölni és nem is csodálkozom. Elõször szegények vagyunk, mert becsületesek vagyunk, másodszor lenézettek vagyunk, mert szegények vagyunk és mert lenézettek vagyunk a legolcsóbb virtusokhoz tartozik, ütni rajtunk. Hiszen annak mindenki tapsol.

Értelmetlen elõttem ez az animozitás s attól félek, hogy ez csak egy jelenség, hogy nem egészen mi vagyunk az igazi szálka, hanem a sajtószabadság, hogy nem mi vagyunk a rosszabbak elõdeinknél, akiknek az önök elõdei megadták a sajtószabadságot, hanem hogy önök lettek azóta kissé reakcionáriusok. Hiszen ami magát a »mesterséget« illeti, inkább hálával lehetnének eltelve, mintsem gyûlölettel kivált önök. Mikor ezt az országot másodszor kellett meghódítani, megalkotni a legközelebbi emberöltõben, ebben a munkában az újságíróké a fõérdem. Ahogy az utolsó kardot is leoldotta Világosnál az utolsó nemzeti katona, azontúl nem volt itt más fegyver, csak a kis acéltollak, melyek addig-addig szántották azokat a fekete barázdákat, míg kiszántottak önnek, valamint négyszáz és nehány társának mandátumot, a nyolc miniszternek nyolc piros széket, a Ház elnökének azt a magas széket és sok ezer embernek sok mindenféle széket.

Ez így van, tisztelt képviselõ úr, tessék elhinni. De kezdhetnõk a dolgot elõbbrõl is, ha dicsekedni akarnánk. Az a holt ember is, aki most jött haza, egy újságíró tollal hasította magának azt a fényes utat, melynek nincsen vége a halálnál, csak folytatása következik.

De én nem dicsekedni akarok, ellenkezõleg, panaszkodni. Mérges vagyok, dühös vagyok a képviselõkre s okvetlenül kellett találnom egyet, aki elõtt kifújjam magamat.

Azt hiszem, ön legkevésbé gyûlöl engemet, ön leginkább ért meg, tehát önhöz szólok.

Önök, tisztelt képviselõ urak, elfelejtik a mi érdemeinket, önök nem a derék, hazafias és nemes elemeket látják köztünk, hanem csak a rosszakat. Ez egy igazságtalan szemüveg, tisztelt képviselõ urak; és ilyen szemüveget, ha szokásba hozzák a használatát, egyszer oly valaki is föltehet az orrára, aki önöket nézegeti majd. Akkor az igen kellemetlen lehet.

A gyûlölet végre is emberi dolog. Én értem, hogy mindet nem szeretnek. Ott van például a hasznos eszközök közül a szegény fésû. Azzal fésülik a fejüket simára, de azért mégis utálják. Pedig ha jól meggondolnák, hogy mi az az utálatos rajta, rájönnének, hogy a beleakadt saját hajszálaik. Hát bizony a fésû utálatos. És a sajtó is lehet utálat tárgya. Végre is, hogy ki mit szeressen és mit utáljon, azt forszírozni nem lehet, de az igazságtalansággal szembeszállani lehet is, kell is.

Ne méltóztassék tehát úgy venni, hogy a kartell, mely szerint tudósítást sem hozunk addig a Ház üléseirõl, míg elégtételt nem nyertünk, oly erõpróba, vagy kötekedés lenne a magas képviselõházzal, hogy ki a nagyobb hatalom, ki fog a végén engedni tudjuk mi jól, hogy önök a nagyobb hatalom és azt is beismerjük, hogy minden testület úgy rendezheti be magát a saját házában, ahogy neki tetszik, de arra mindenkinek van jogcíme, hogy egy sértést érezni tudjon.

Nem az önök folyosója fáj nekünk; hanem a bántó forma, amellyel a Bánffy-falak emeltettek.

Önök kétségtelenül nagyon erõsek, de az isten is erõs egy kicsit és mégis tûrte nehány igaz ember miatt Szodomában azt a sok kellemetlen gonosz embert, de önök megfordítva, nehány kellemetlen ember miatt süllyesztenek alá a pince útra igen sok tisztességes, igaz embert.

Nem, ez nem lehet. Legyen szíves a képviselõ úr és a maga körében kapacitálja képviselõ társait, hogy e Bánffy-falak, melyek olyan szégyenletesek ránk nézve, mint egykor a »Székely támad« és a »Székely bánja« volt a székelyekre, leomoljanak. Sajnálattal hallom, hogy Bánffy elnök úgy nyilatkozott volna: »Inkább a fejemet vágatom le«. De én mégsem esem kétségbe. Az emberi elmék csodálatosak és ön is elég ötletes ember, hátha sikerül mégis kitalálni egy olyan modus vivendi-t, hogy a falak nem maradnak meg s Bánffy Dezsõ se jut a régi jó Bánffy Dénes sorsára. Kár volna azért a fejért, melyre mások is pályáznak.

Nézzen meg, tisztelt képviselõ úr és nézze meg magát is a tükörben és mondja meg, mivel különb ember ön nálamnál? Mi már csináltunk egyet-mást a magyar kultúra érdekében, de hát ön csinált-e már valamit? Mert a dikciók nem cselekedetek. Egy közönséges bolha teste sokszor többet nyom és több tért foglal el a világ egyetemben, mint ötezer beszéd. Ámbátor hisz ön még beszédeket se tartott. Még azt se. De azért mégis lenéz engem.

És vethet-e valamit a szememre? Követtem-e én el csak egyszer is indiszkréciót? Amit ön látott, vagy hallott, én mindig tudtam arról, de soha le nem írtam, csak amit én is hallhattam.

Az már megtörtént velem, hogy amit bizalmasan közöltek velem és azt kívánták, hogy megírjam, nem írtam meg; de hogy azt, amit bizalmasan közöltek, és azt kívánták, hogy meg ne írjam, megírtam volna, az sohase történt és sohasem fog megtörténni.

Én pedig nem vagyok valami kivételes lény; vannak kétségtelenül rosszabbak nálamnál az újságírói körben, bizonyára vannak jobbak is, akik velem együtt érzik, nem a folyosóról való számûzetés keserûségét (mert nem valami Eldorádó az), hanem a formát és a formában kifejezett sértõ célzást mindnyájunk ellen.

Egyébiránt nem szaporítom a szót, hisz ön igen jól tudja, tisztelt képviselõ úr, hogy mi van a szívemen, habár egy része a tollban maradt volna is.

Mikszáth Kálmán
hírlapíró

NYITÁNYOK

Már régóta emlegették, jósolták, mióta Kossuth idõsebb, betegebb lett:

- Ha Kossuth egyszer meghal, bizony magával fog vinni valakit!

Ezen »valakinek« a kormány látszott lenni azelõtt. A kormány azonban annyira jól viselte magát s olyan biztosan állt meg a határmezsgyén, »eddig lefelé, addig felfelé és egy lépéssel se tovább«, hogy elmozdíthatatlanná vált és az egész prófécia Bánffy Dezsõre zsugorodott össze.

Mert Bánffy Dezsõ, bár jó ember, de már az elsõ gombot rosszul gombolta be a kabátján. Eleinte némi hidegséget tanúsított a Kossuth-gyászban, késõbb azután egészen korrektül járt el, de a maga iránt ébresztett irritációt nem volt képes megszûntetni.

Bánffy ezzel nagy szolgálatot tett a kormánynak. Mert az bizonyos volt, hogy az ellenzék haragudni fog valakire. Csak az volt a kérdés, hogy kire. Bánffy maradt a Schwarze Péter. Sic fata tulerunt. Minden keresztény léleknek illõ belenyugodni.

Bele is nyugodott volna mindenki (a kormány különös örömmel), még maga Bánffy Dezsõ is belenyugodott volna, ha a temetéssel össze nem esik egy másik dolga is: az újságírókkal való konfliktus, a befalazott folyosó-ajtók tárgyában. Két betegség azonban Bánffy Dezsõnek is nagyon sok.

Mind a kettõ ellen próbált valamely medicínát, az egyik ellen elment a rekviemre, látogatást tett a Kossuth-fiúknál (Nagyon közelfekvõ csillapító-szer!), a másikban pedig föltétlenül alávetette magát egy kis masszázs-kúrának.

És mégis az egész mai ülést ez a két dolog töltötte ki, nagy nézõ és szereplõ közönség jelenlétében.

A kormány részérõl jelen vannak: Wekerle Sándor miniszterelnök, Hieronymi Károly, Szilágyi Dezsõ, Csáky Albin, Tisza Lajos gróf stb.

Az elnöki elõterjesztésnek az újságíró kérdést érintõ részénél Ugron Gábor állt fel és a Ház méltóságának sérelmét látta abban, hogy az elnök engedett az újságírók »nekiszegezett pisztolyainak«. Úgy Madarász, mint Horánszky az elnöki jelentés napirendre tûzését kívánták, többé-kevésbé hibásan fogván fel a dolgot. Csak Horváth Gyula szólott tájékozottsággal és szelídítõ irányban s végül a miniszterelnök fogta pártját az elnök rendelkezésének. De amint Ugron a Ház méltóságát látta megsértve az elõbbi intézkedés visszavonásában, a miniszter­elnök a sajtószabadság megsértését látta volna annak fenntartásában. Mind a ketten ágyukkal lövöldöztek, egyik balra, másik jobbra, de az igazság valahol közepütt volt egy bokorban meglapulva.

A miniszterelnök felszólalása után bezárult a vita s megszavaztatván a Ház hatvanhét szavazattal vette tudomásul a jelentést. E hatvanhét voksban benne volt az ellenzékrõl a Veszter és Horváth Gyula szavazata is. Kitûnt tehát, hogy mégis sokan vannak, akik bennünket (újságírókat) szeretnek. Büszkék is voltak az újságírói ketrecek a 61 lelkes pártolóra. Mert ma a pártolók még az elõfizetõknél is többet értek.

A Bánffy-falak ügye így dõlvén el, Bánffyt új tortúra alá fogták, következett ugyanis a Kossuth temetésére vonatkozó jelentés.

Elõbb Ugron Gábor, most Hoitsy Pál vágott hozzá a bárdjával, keményen, majdnem kegyetlen szavakkal bírálva nem annyira a Bánffy tetteit, mint inkább a neki tulajdonított intenciókat (mert az ellenzéki urak a lélekben is tudnak olvasni).

Bánffy szokottnál is nyugodtabb volt ma, semmi harag, semmi indulat nem látszott kissé halovány vonásain! Hoitsy szavaira néhány szóval akart reflektálni, midõn egyszerre kitört a kiáltás:

- Menjen le az elnöki székrõl!

- Önrõl mondunk most ítéletet!

Bánffy engedelmeskedett. A készletben álló Perczel Dezsõ foglalta el az elnöki széket s egy meglehetõsen igazságtalan hajsza indult meg most Bánffy ellen, ki kétségtelenül száraz volt, rideg is, azon nagy csapással szemben, mely az egész országot megrendíté, de cselekedeteiben nem fordult elõ olyan szembeszökõ hiba, hogy szükséges, vagy hasznos lett volna tekintélyét annyira meghurcolni.

A többség ezt a jelentést is 67 szavazattal vette tudomásul.

Az óra már háromra járt ekkor a napirendhez hozzá nem juthatott a Ház, az egyházpolitikai vita elmaradt holnapra.

De a Kossuth Lajostól hozott ezüstvégû botjára támaszkodó Károlyi Gábor a fejét rázta:

- Nem hiszem, hogy holnapra jöjjenek az egyházpolitikai javaslatok.

A SZAVAZÁS

Ma végre post tot discrimina rerum megjött a nagy nap, amelyrõl azt hitték, hogy sohase virrad fel; szavazás alá került a kötelezõ polgári házasságról szóló javaslat. Ezer viszontagsággal, száz ördöggel kellett idáig megbírkózni.

Két kötetet lehetne írni arról, hogy a szegény üldözött javaslat mint embrió miképpen fejlõdött idáig.

Elõször azt hirdették, hogy sohse fog ez szavazás alá kerülni a korona miatt.

A korona szándékairól csakhamar eloszlott a köd, de akkor jött a báró Atzél inasa, aki mindennap egy mameluk eltûntét jelentette be. Ezt is kiállta a reformjavaslat. Végül jött a turini holttest; ezt is a reform ellen akarták kijátszani de ez se sikerült. A legvégén minden felbomlott, nem maradt egyéb, csak a vén grófnék imádsága. Az intrikák, taktikák és a furfangok minden neme meg volt próbálva, míg végre ma döntés alá került a javaslat.

Zsúfolásig megtelt a Ház, az összes képviselõk közül csak huszonöt maradt távol. Olyan csekély szám, aminõ még elõ nem fordult a parlamenti éra óta. Csak a halálos betegek maradtak otthon és a fizikailag akadályozottak. Mindenki részt akart venni a történelmi nevezetességû szavazásban, pro vagy kontra.

Szilágyi nagyszabású beszéde után még Csáky szólott röviden, úgyhogy kevéssel déli harang­szó után kezdetét vette a névszerinti szavazás, a G betû húzatván ki. »Gyõzelem!« kiálták azok, akik a kihúzott betût többnyire jóslásokra, vagy gúnyos megjegyzés kezdõbetûjéül szeretik használni.

Nagy érdeklõdés között indult meg a szavazás. Mindenki a helyén maradt és sokan izgatottan jegyezték a szavazatokat. Kivált Széll Kálmán és Szapáry, amely utóbbi egy fogatot vesztett a szavazásnál. (Hej, ha csak egy fogatot vesztett volna!)

A papírok suhogtak, a tollak gyorsan percegtek, csak gróf Esterházy Kálmán olvasta egykedvûen, harsány hangjával a neveket.

A Ház éber figyelme kísérte a legkisebb nüanszaiban is a szavazást. Gúnyos sziszegés támadt, mikor »nem«-mel szavazott Meszlényi.

- Kossuth rokona! kiálták csípõsen.

- De a püspöké is! viszonozták hangok még csípõsebben.

Huhogtak a Péchy Tamás »nem« szavazatánál. (Vén lutheránus! rikácsolt egy vásott hang.) Megéljenezték gróf Károlyi Istvánt, aki a javaslat mellett szavazott. Viharos éljenriadás és taps keletkezett, mikor Szilágyi Dezsõ mondja el halkan, szemérmesen az igen-t.

Éljeneket nyert az aggastyán Dániel Pál is, aki betegen hozatta fel magát falusi birtokáról, hogy szavazatát leadja. Az õsz képviselõ már rég nem volt a Házban. Még akkor Wekerle csak államtitkár volt. Mostani vezérét jóformán nem is ösmerte.

Roskatagon, elfulladozó lélegzettel rebegte el az igen-t, mely a felhangzó tetszés-zajba veszett.

Egészséges szabadelvû párti csak három maradt el a szavazástól: Kende Mihály, Bobula János és Antal Gyula.

Egy óra után leszavazott a párt s az elnök kimondta, hogy a többség 165, amire tomboló lelkes éljenzés következett.

S még ez a többség se volt az igazi. Késõbbi helyesebb megszámolás után kisült, hogy tíz liberális voks el volt tévedve, minélfogva az ülés végén konstatálta az elnök, hogy a voltaképpeni többség 175.

Ilyen roppant többségre senki sem számított. Az örvendetes eredményt azután különbözõ csoportosításokba állították össze a pártok matematikusai s kitûnt, hogy a pusztán szabadelvû párti szavazatok útján is (a horvátok nélkül) az összes többi pártok esetlegesen ellenkezõ szavazata ellenében öt szavazattal gyõzött volna a javaslat. Nagy volt a lelkesedés. Mindenki élvezte a pillanatok édességét, csak talán Szilágyi nem, akinek a feje fájdult meg és antipirint volt kénytelen szedni a babérszedés perceiben.

A folyosó úgy nézett ki most, mint a verseny-gyep egy futam után. A fogadások egész tömege dõlt el s lett kifizetve a sportsmanok közt, akik ezt az érdekes napot erre a célra is felhasználták. Ha Szapáry Gyula vesztett (éppen a nevenapján), Szapáry László nyert, Rohonczyval fogadva, hogy hányal lesznek a szavazás percéig a kilépettek. Minden kilépõre, a meghatározott számon túl, ötven forint állt. (Legalább megtudtuk hát, hogy mennyit ér egy púrosz.) Tíz kilépõvel lett több, mint amennyire Rohonczy annak idején fogadott, tehát összesen ötszáz forintot fizetett.

A nagy szavazás lezajlása után még egy névszerinti szavazást provokált Szalay Imre, az igazságügy-miniszternek adandó bizalmatlansági indítványra nézve, melyet a nagylelkû Polónyi és érdektársai visszavontak az ülés folyamán, de a rettenthetlen Szalay magáévá tett.

Ez már csendesebb, nyugodtabb szavazás volt. Két óra felé járván az idõ, az éhesebb ellenzéki urak haza szállingóztak, a kormánypárt ellenben maradt szilárdan, hogy népszerû miniszterét megvédje. E szavazásnál is fordultak elõ érdekes epizódok, mint a Horváth Gyula »nem«-je, ki nem szavazta meg a bizalmatlanságot, bár Apponyi kívánta. Nagy zajt idézett elõ az is, mikor gróf Batthyány Tivadar igen-nel szavazott, az ellenzéki padokból érkezvén dörgõ hangja.

Egy kormánypárti képviselõnek feltûnt a hang idegenszerûsége és felkiáltott:

- Hol van gróf Batthyány? Hadd lássuk! Melyik az?

Szétnéztek, keresték a szemek, mint a tût, de bizony nem volt ott gróf Batthyány Tivadarnak se híre, se hamva. Már azóta talán ott ebédelt a Palkovicsban.

Nosza kitörülték a már bejegyzett szavazatát nagy triumfussal, anélkül, hogy kutatták volna a turpisság elkövetõjét. De minek is? Hiszen még ha sikerül is a csíny, még mindig 110 többsége maradt volna Szilágyinak: így kettõvel volt több.

A javaslat tehát a mai képpel ismét egy új fázisba jutott, ismét egy nagy állomáshoz ért de még mindig hosszú, viszontagságos út áll elõtte.

KOSSUTH A HÁZBAN

A folyosón vidám csapatokban beszélgettek a képviselõk (bent gyönyörûen hulltak át ezalatt a parlamenti rostán a kötelezõ polgári házasság paragrafusai). Élvezték a tegnapi diadal morzsáit, kedvtelve nézegették az ellenzéki pártok izgatott sürgésforgását, egymást döfködték oldalba a mamelukok:

- Baj van a szomszédban.

Tisza anekdotákat beszélt a régi Magyarországról. Hoitsy azt bizonyítgatta egy szélsõbali csoportnak hogy:

- Mit fél tõlünk a király? Ártalmatlanok vagyunk mi és royalisták az utolsó csöpp vérig. Az a most sokat emlegetett április tizennegyedike (1849.) se volt olyan borzasztó. Az elsõ gondunk akkor is az volt, hogy hova dugjuk el a koronát, ahelyett, hogy összetörtük volna.

Jókai Mikszáthtal évõdik:

- Mikor adod már férjhez Apolkát? (A Beszterce ostromában.) Úgy látom, be akarod várni, míg polgári hatóság elõtt teheted.

Ily föllegtelen, zajtalan triccs-traccs közt kavarog a szivarfüst, fut az idõ, csak néha jelzi a belülrõl kihangzó berregés, hogy új kacshoz érkeztek a képviselõ urak.

E folyosói nyugalmasságban egyszerre csak fut a korridor felé Károlyi Gábor. Utána megindul szinte sebbel-lobbal Justh Gyula. Nyomában gyorsan szedegeti apró lábait Helfy Ignác. Futnak, futnak és félre löknek az útból mindenkit.

A ruganyos folyosói elmék hirtelen kitalálják, hogy nyilván Kossuth Ferenc érkezett meg.

Nehányan bemennek a terembe, ha igazán megérkezett-e.

Már akkor ott is ül az idegenek karzatán, hideg merev méltósággal, mint egy fejedelemfi, aki a soha nem látott birtokait jött megnézni, amelyek most haszonbérbe vannak parcellákban Ugronnál, Justhnál, Polónyinál, Eötvösnél. Mellette megboldogult apjának a »palatinusa« helyezkedik el, azután a pártelnök Justh, háta mögött is üres pad van, hogy a lever-re gyülekezõ urak foglalhassanak ott helyet. Meg is jelennek rendre a hódoló vezérek; Ugron daliás alakja meghajlik; Károlyi Gábor rokonszenves vékony arca hopmesteri allûröket vesz fel. Még Csernátony is felcihelõdik egykori vezére fiához. Talán most elõször van a karzaton. Van valami melegség ebben a képben. Bár szokatlan, de mégse bántó. Egy játékosdi csak és mégis ünnepélyes, a szív húrjait megrezegtetõ.

Lent Polónyi Géza beszél kevés figyelem mellett.

Kossuth Ferenc se hallgatja, a környezetével beszélget; itt-ott egy-egy megjegyzést tesz, vagy kérdez valamit.

Csinos barna alak, nagy fehér homloka túlságosan felszalad a fejebúbjára. Szögletes, hosszúkás arca, mely egy hatalmas gömbölyû koponyából kezdõdik, hideg, elõkelõ, márványszerû, de a fekete szemei lelkesek, villogók. Magyarosan csak a szénfekete bajusz kunkorodik fölfelé.

»Szegény fiú!« sóhajtják a nemzeti párton. (Mert akinek az apja olyan nagy volt mint az övé, az könnyen megmaradhat fiúnak még hetven éves korában is.)

»Szegény fiú! sóhajtják a kormánypárton. Ez van most a legkényesebb pozícióban vala­mennyink közt.«

Csak a szélsõbalon tudják, hogy nem szegény olyan nagyon; hogy olyan nagy domíniumot még senki sem örökölt az apjától Magyarországon, mint õ, csak talán Hunyadi Mátyás vagy II. Rákóczi Ferenc. Vagy három millió lelket. De ez veszélyes domínium. Okos ember sokat csinálhat belõle, hasznosat a hazájának, szolgálatokat királyának.

Nagy örökséget kapott Kossuth Ferenc, de minden attól látszik függni, hogy milyen emberek befolyása alá kerül. Van-e hozzá elég judíciuma, megválogatni, kik az õ igazi barátai.

Ha van s ha csakugyan komolyan az a szándéka, amit igen szépen fejezett ki egy laptudósító elõtt: »megvalósítani mindazokat az apja elveibõl, amik valósíthatók«, akkor az isten vezérelje haza minél elõbb.

Polónyi beszélt, egyre beszélt, senki se hallgatta, de mégis beszélt, Szilágyi oda-odakapott fájó fejéhez, de Polónyi mégis beszélt, az elnök behunyta a szemeit, elszunnyadott, a képviselõk diskuráltak, Wekerle ásított, de mindez vissza nem riasztotta Polónyit, hogy mindig õ beszéljen.

- Szegény Kossuth! sóhajtják most már a szélsõ baloldalon is.

Kossuth azonban háttal fordulva, ügyet se látszott vetni a szónokra, csakhamar felkerekedett, otthagyta a karzatot (mire Polónyi föltekintvén, egy mondattal bevégezte beszédét). A háznagyi irodából, »bemeneti igazolványt« hozván számára Ugron, a folyosón keresztül bevonult udvarával a büfébe, hol a párt tagjaival élénken beszélgetett. Visszafelé jövet Helfy bemutatta Tisza Kálmánnak, ami látható örömet okozott neki. Tiszteletteljesen vette le fejérõl cilinderét, mire Tisza is levette a maga sárga kalapját s így beszélgettek fedetlen fejjel:

- Holnap visszautazom kezdé Kossuth Ferenc.

- A fáradalmakat kipihenni tette hozzá Tisza.

- Sok dolgom is van és arra is jó, hogy ott nyugodtan számot vessek, mielõtt itt valamire határoznám magam.

- Meg kell azt gondolni vélte Tisza Kálmán.

- Mert nehéz helyzetem van panaszkodék Kossuth.

- Nono hagyta helyben Magyarország nagy öreg embere, meleg, barátságos pislogással, mialatt zsebében folyton kereste majd a zsebkendõjét, majd a gyufatartóját.

Aztán hosszú, barátságos kézrázással váltak meg s miután még néhány kormánypárti képviselõ ismerõsétõl, Csernátonytól, kit megölelt, megcsókolt, Harkányi Frigyestõl, Mikszáth Kálmántól stb. búcsút vett, sietõ léptekkel távozott a Házból, hová valószínûleg már csak mint annak a tagja tér vissza valamikor.

A MAI ROHAM

Kossuth csak életében buktatott kormányokat, halála óta egyre erõsíti a Wekerle-kabinetet. A függetlenségi ellenzék csatát csatára veszt. Mintha sötét árnyak lépegetnének ki a halotti lepel alól. Mintha a megdicsõült halott jobban látna azóta, ahogy örökre lehunyta szemeit, ahogy itthon pihen...

A Kossuth-gyászból mesterségesen kiesztergályozott sérelmeket több részre osztotta nagy furfangosan a szélsõbal, de minden attak után erõsebben kelt fel Wekerle.

A mai ülés is Kossuth-ülés volt. Bõsz Ugron indítványozta meg a bizalmatlansági szavazatot egy verve-vel elmondott beszédben, melyben tüzes zsarátnokokkal dobálózott a miniszterekre, akik meg nem jelentek a temetésen. Igazi forradalmi levegõ lengett a teremben. A löllei republikánusból (Szalay Imrébõl) csak úgy dõltek ki a Petur báni »Helyes«-ek és »Úgy van«-ok. Egy hang közbekiáltotta a fenyegetõ szavakat:

- Ma is április 14-ike van!

De senki se ijedt meg, mert az összes közbeszólásokból ez volt az egyetlen tény. Az április 14-ike. Ezt a miniszterelnök se bírta megcáfolni.

Egyebekben roppant tapintattal és határozottsággal vonta meg válaszul Wekerle a maga álláspontját lefelé és fölfelé. Az ellenzék ingerülten zajongott az egyes kifejezéseknél, de a szabadelvû párt lelkesedésre buzdítva percekig éljenezte vezérét.

- Soha ilyen szerencsét, mint ez a Wekerléé - mondá egy nemzeti párti, mert a nemzeti pártiak hideg, közömbös szemlélõk valának. A harcban nem vettek részt, csak a szavazásnál.

- A szerencse csak pillanatokra segít a politikában jegyzé meg egy másik nemzeti párti filozófus. Mert a nemzeti pártisághoz kell egy bizonyos diogenesi filozófia. (Hogyne! Évekig lakni egy szûk, üres hordóban.)

- E szerencsénél az a baj - mondá egy harmadik -, hogy a betét mindig bent marad s egyetlen rossz esélynél az egészet besöpri a kapzsi bankár, a Malheur.

Míg ezen épületes beszélgetéseket hallgattam a szomszédból, a kormánypárti gránicon, azalatt feltûnt nekem, hogy egy ismerõs zöldkötésû könyv fekszik Rohonczy Gedeon elõtt, melyet már nagypénteken is ott láttam elõtte. Elkértem szomszédomtól a gukkerjét s leolvastam a könyv aranybetûs címét: »Irataim«. Minthogy Rohonczy már nagypénteken is beszélni akart s e könyvet magával hozta, könnyû volt kitalálni, hogy tehát most is bizonyosan beszélni fog.

A kormánypárt ideges lett erre a hírre. Futótûzként terjedt: »Rohonczy beszélni fog!«k A zsúfolásig megtelt a terem. A kaszinó-tagok összedugták a fejeiket: »Sapristi, ez a Gida sohasem nyugszik«.

Mély csönd támadt. Mert Rohonczy érdekes szónok. Mondhat esetleg vakmerõ dolgokat, de mindig érdekeseket, mert bizonyos lovagias szellem van benne, intenciója nemes s mindig a lelkébõl beszél, a hangulat szárnyain vitetve, bár néha a mérséklet korlátjain túl.

Bánffy (aki már kiheverte a hétfõi ostromot) próbálta a házszabályokkal eltéríteni szándékától, de az ellenzék tombolva követelte:

- Halljuk Rohonczyt! Halljuk! Halljuk!

Szinte beomlott a terem a kiáltásoktól, mire Rohonczy egy kis kapcsot ragasztott (sub titulo személyes kérdés) »nagypénteki beszédje« elejére és érzés-teljesen, melegen mutatta ki a hidat, mely a magyarok szívében a lojalitás és a Kossuth-kultusz közt van.

A kormánypárton síri hallgatás volt, a szélsõbalon tetszés zajlott fel gyakorta. A karzat hölgyei (tele volt szép asszonyokkal a karzat) összecsapták egyszer-kétszer tapsra a tenyereiket, a jég-család kedves alakjának lelkes szavaitól fölvillanyozva. Jó, hogy észre nem vette az a csúf, pecsovics Bánffy elnök.

Rohonczy beszédje után látván a mamelukok, hogy a világ még mindig áll és össze nem roppant, csodálkozának és föllélegzének. Ugron és Wekerle még egyszer összecsapva a kardjaikkal, névszerinti szavazásra került a dolog.

A szavazás közömbös csendben folyt le s az eredmény az lett, hogy a bizalmatlansági indítványt száznégy szavazattöbséggel vetette el a Ház.

- Hát kellett ez nekünk? zsörtölõdtek a higgadtabb szélsõbaliak.

- Hol veszi magát ez a sok voks csodálkozott Wekerle.

A szavazásnál nem történt semmi jellemzõ. A púroszok vegyesen szavaztak, Eötvösék pedig jobbára távol tartották magukat.

*

Ez volt az utolsóelõtti roham a Kossuth-gyászból kifolyólag. Azért mondom az utolsóelõtti, mert a legislegutolsó (ha ugyan lehetséges a vég) jövõ szerdán lesz: a rendõri brutalitások. Minden roham után több-több szavazattal jön ki a kormány. A hétfõinél 67 többség volt, a mainál 104, a szerdainál még többnek kell lennie.

Az ülés további részében több más, kevésbé érdekes kérvény mellett a Rákóczi hamvainak hazaszállítása tárgyaltatott.

Thaly gyönyörû beszédet tartott odabent. Az aulikusok (mert mint a Noé bárkájában a Házban is minden van) fejüket vakarták:

- Megint hamvak, újra csak hamvak!

Az elnök aggodalmas homlokkal hallgatta Wekerlének a nemes nemzeti eszmét felkaroló szavait.

A korridoron pedig búsan járkált fel s alá Gerlóczy s nézte a kapuból a házakat, a füstölgõ kéményeket és felsóhajtott:

- Oh te szegény város, szegény város!

MÁGNÁSESKÜVŐK MOST ÉS A JÖVŐBEN

Õrült ütemben peregtek ma le a kötelezõ polgári házasság paragrafusai. Míg az ember kiment a folyosóra egy cigarettát elszívni, már akkorra a Ház harminc-negyven paragrafuson száguldott át. Csak imitt-amott állította meg a rohanó apparátust egy-egy ellenzéki szónok, akinek valami igénytelen mondanivalója volt, egy kis csecsebecse, egy kis másli, stiláris módosítás, vagy efféle. Csak a házasság megszûnésérõl szóló fejezetnél tartott Apponyi nagyobb beszédet, holnapra kérvén halasztani e fejezet tárgyalását: amibe bele is egyezett Szilágyi. Enélkül ma már be volna fejezve az egész javaslat ezen kiszámíthatatlan parlamentben.

Bent a tanácsteremben csak néhány képviselõ üldögélt, a többiek künn a folyosón sütkéreztek a tavaszi napfényben, mint a krokodilusok. Csak a csöngettyû hívására ráncigáltattak be.

Bocsánat a szóért, de az Európában járt vadember ekképpen magyarázta otthon a csöngettyût: »Európában a nagy úr meghúz egy zsineget a falban s minden meghúzással beránt egy rabszolgát.«

No, itt meg egy egész raj ránttatik be, ha Molnár Antal megnyomja a katedrai csontgombokat.

Hol bementek, hol kijöttek, amint szavazás készült, vagy csak a felolvasó jegyzõ csendes mormogása útján történt az akadálytalan haladás.

A 36. §-nál egyszerre hangzott a csengettyû. A büfé, az elnöki, a háznagyi szoba kiürült, mert mind a kettõben képviselõk kaszinóznak szélcsendes napokon. A csengettyû-szó azt sírja ilyenkor:

- Akadály van! Akadály van!

Szapáry László gróf beszélt. A szép, cukros kis Szapáry László. Ez a kellemetes szent ifjú.

Arca szelíd volt és ájtatos, szemei kérõn csüggtek Szilágyi ólomszürke arcán, melyet a három napos szenvedések még csak szürkébbé tettek.

Szilágyi mosolyogva fordítá feléje nagy fejét. Ma egy kicsit jobban érezte magát, s igazi jóság tükrözõdött erekkel befuttatott kék szemeiben, mintha csak biztatná:

»Beszélj, kicsikém, beszélj; megteszem, amit lehet.«

László gróf beszélt, érzékeny, kérõ hangon, engedtessék meg, hogy a halálos beteget a pap is összeadhassa és e tényrõl huszonnégy óra alatt jegyzõkönyvet kelljen küldenie a polgári tisztviselõhöz. Õ csak ezt az egyet kívánja. Hiszen bagatell az egész.

Szilágyi arcáról egyszerre eltûnt a mosoly s míg Teleszky illegette-billegette magát, hogy megfelel rá, azalatt az õ fantáziája szállt, szállt a jövõbe s éles szemeivel bepillantást vetett a Szapáry László szerinti mágnásesküvõkbe.

*

Behunyta a szemeit és látta, miként készülõdnek egy mágnáslagzira most:

- János, szedd ki a díszruhámat, keféld ki; tisztítsd meg a kardomat, hogy fényes legyen. Tudod, hogy még ma esküvõm lesz. Te George szaladj el Szelnárhoz a bokrétáért, de itthon legyen az egyik lábad. Kend pedig, komornyik, híjja el a fodrászt, hadd borotválkozzam meg. Azután küldjétek fel a parádés kocsisomat. Hadd adjam ki az intézkedéseket. Az ezüstveretû hámot kell ráadni a lovakra. A hátulsó bakra tarsolyos, aranyzsinóros ruhát kapnak a huszárok, azért is menjen el valaki íziben a szabóhoz. Egy-kettõ, siessetek, készülõdjetek, azt akarom, hogy minden szép legyen és ragyogó.

Ilyen, vagyis ilyenforma volt a múlt, de a miniszter kisejtette a Laci gróf indítványából a jövõt is.

A jövõben ilyenek lesznek az intézkedések:

- János, bontsd fel az ágyamat és vetkõztess le. Tudod, hogy még ma esküvõm lesz. Te, George, szaladj és hozz két doktort, akik konzíliumot tartsanak felettem. Nyomj a markába mindeniknek három aranyat. Rézi, hordja össze az almáriumok tetejérõl a régi orvosságos üvekegeket és rakja ide a nachtkasznira. Így, most már jó van. Most már pompásan érzem magamat. Istenem, de boldog vagyok. Szaladj, te Jean, a konyhába és hozz egy melegített zabzacskót a hasamra, mert ez is szükséges. A fejemre pedig tegyetek jeges borogatást. (Az istennyila üssön abba a Szilágyiba, hogy ilyen bolondságokba kényszerít bele.) No, most már azt hiszem, minden kész. Menjen el tehát egyitek a papért, másitok pedig a menyasszonyomhoz s mondjátok meg, hogy már jöhetnek...

Míg ezeket így gondolta át Szilágyi és mérges tekintettel mérte végig az ártatlan kedves Laci grófot, akinek mindig van a zsebében egy kis cukorka és egy kis szent eszmécske, azalatt már Teleszky verte agyon az indítványt jogi szempontokkal úgy, hogy miként aztán szavazásra bocsátotta az elnök, nem állott föl mellette más, csak Förster Ottó, Pályi János és egy pap.

Zajos, hatalmas derültség fogadta a csinos indítvány csekély számú követõinek fölállását. Pedig kár volt oly könnyedén elvetni s még kigúnyolni is. Mert ha elfogadtatik, sokkal több haldokló mágnás lett volna, kivált a farsangi szezonban, mint most, és a haldoklás ideája, mely mindenha borzalmat gerjesztõ volt, mulatságos édes idillé vált volna elõszöri alakjában.

EPILÓG

A képviselõház ma aztán teljesen végzett a kötelezõ polgári házassággal, hacsak quod deus avertat vissza nem küldik a méltóságos fõrendek valami módosítással.

Ma ugyanis a harmadszori megszavazásra került a sor, ami a szolnoki törvényszék esete óta szintén zátonyos pont. Be is valának invitálva a mezei hadak, s hangzott a folyosón mindenfelé a nap legégetõbb kérdése:

- Hát nálatok volt-e esõ?

Bizony nem igen volt. S az égen még ma se mutatkozott egyetlen föllegecske sem, mi sokkal nagyobb aggodalmat okozott, mint az antiliberálisok magatartása.

Alig voltak szegények tízen, kilencen Apponyi gróf körül, ki szürke ruhájában úgy veszi ki magát, mintha hamuban ülne, mellette Horánszky Nándor könyököl, mint egy beteg kakadu, csak talán a hercig kis Lulut nem törték meg a kiállott viszontagságok és szerencsétlenségek, õ most is pajzán és víg de megütközni már õ sem akar.

Az elnök felszólítására, hogy akik a harmadszori felolvasás után is végleg elfogadják a javaslatot, álljanak fel, felállt a jobbmezõ és a bal, csak közbül maradt egy kis folt honny soit qui mal y pense ülve. Erdõ közepén egy tócsa.

A többség még egyszer éljenben tört ki, s ezzel vége volt. Elhalt az utolsó akkord is a dobbal, trombitákkal intonált harci-zajból.

Menj most már kis javaslat és kopogtass fürgén, bátran a Múzeum kapuján; kiáltsd a méltóságos urak fülébe:

»Engem a nemzet küldött.«

Eltisztult most már a láthatár. Kifogyott minden puskapor. A tönkre jutott ellenzék szétnézett, de nem volt már semmije a világon, csak egy széthasított, ócska kalapja. Hm, ezzel még lehetne csinálni valamit. Rendeltek melléje egy szónokot: Endrey Gyulát.

A Pázmándy-iskola metódusa szerint Endrey egy beütött és széthasított kalapot mutatott fel a törvényhozó testnek, amely borzalmas látványra ingerült mozgás támadt a balon.

E fekete, kemény nemezkalap (amelytõl megvetéssel fordult volna el bármelyik handlé a világon) volt hivatva bizonyítani a rendõrség és a katonaság brutalitását a Kossuth-gyász alkalmából. És a kalap ezt meg is cselekedte tõle telhetõleg, becsületesen.

Amit még a szerencsétlenül járt kalaphoz hozzá kellett tenni, azt felemlegette Endrey az õ haragos, pöszögõ orrhangján.

Vér, borzalom van Pest utcáin az õ színgazdag elõadásában. Sebesültek hörgése tölti be a levegõt sóhajokkal. Nehéz ágyuk dübörgése hallik, amint éjjelenkint vontatják õket a gellérthegyi citadellába. Pattog, mennydörög Endrey és számon kéri a Keresztes István halálát.

Hideg borzongás futott végig a honatyák hátán, mikor Hieronymi Károly felállott (akinél még higgadtabb, lelkiismeretesebb belügyminisztere nem volt Magyarországnak) s lucidus fejjel mondta el a tüntetések lefolyását, tárgyilagosan, híven, megfûszerezve azokat az õ fejtegetõ, meggyõzõ megjegyzéseivel, a jobboldal zajos tetszése közt, de az ellenzék is némán, ingerültség nélkül hallgatta.

Olyan volt az egész jelenet, mint mikor az iskolában a »custos« felírja a clamanteseket s aztán jön a professzor és letörli a spongyával az egész névsort és bebizonyítja, hogy egészen másokat kellene odaírni.

Zajos derültség tört ki, mikor redukálta a Gellérthegy ágyúit két ócska alarm ágyúra, amik talán el sem sülnek éppen mint az ellenzéknek ez az ágyúja.

Mindent tisztára mosott a miniszter. A rendõr-kabátokon minden gomb csillogó, ragyogó lett, a Gellérten szelíd báránykák legelésztek, a friss kibújó gyepet harapdálva, a nyalka huszárok enyelgõ beszélgetést folytattak a néppel (különösen a fehér részével), még a nemes jogászok feje köré is glóriákat font. Hanem a csõcselék, ez a nagy láva, ez csinált némi rendetlenséget.

Keresztes István fel nem támasztotta, de ha õexcellenciája tehette volna, bizonyosan feltámasztotta volna Keresztes Istvánt is. De biz az õ kelme fejét egy kicsit nagyon be találták ütni (meglehet, hogy kalap se volt rajta), azon az orvosok sem segíthettek. Amennyit segíteni lehetett, azt megtette a trepanációról fölvett látlelet, mely Árpád zengzetes nyelvén imígy szól: »A fejlékelés mûtéte nem volt alkalmas a halál bekövetkezése eshetõségének megakadályozására.«

Ami körülbelül annyit jelent, hogy Keresztes Istvánt sem annyira a rendõrök, mint inkább az orvosok brutalitása ölte meg.

A Ház óriás többséggel vette tudomásul a népszerû miniszter mesterien csillapító beszéde után az egész esetet. És csak egy megbotránkoztató dolog maradt meg az egészbõl: az orvosi stílus.

A PARLAMENTI KUVIKOK

(A házassági javaslat esélyei a fõrendiházban)

Nagy politikusok, kis politikusok arról beszélnek, kombinálnak, meglesz-e a javaslatnak többsége a másik házban. De a dolog természeténél fogva csak a találgatások terén mozoghat ez a mulatság, mert a világon nincs olyan kiszámíthatlan testület, mint a mi fõrendiházunk, melynek csak az itt lakó csekély számú tagjai érintkeznek olykor egymással, a többi szét van szórva vidéki kastélyokban, Grazban, Klagenfurtban, a világ minden részében, nem érintkeznek a magyar közélet faktoraival éveken át, de nagy kérdéseknél ki vagyunk téve annak az esetlegnek, hogy eljönnek szavazni, s bizonytalan, hogy merre billentik a mérleget.

Ily viszony között, csak az itt élõ kevés fõrendiházi tag lévén politikailag keresztüllátható (bocsánat a rossz szóért) csak mint fogadási tétel szerepelhet, hogy az igen lesz-e többségben vagy a nem? Számítás egyáltalában lehetetlen. Tehát csakis mint kuriózumot említjük fel, hogy a kormány többséget remél. A mi optimistáink tízre teszik a kormány többségét. Az õ optimistáik, kik szintén csinálnak többé-kevésbé megbízható lajstromokat, a szavazatképes személyek bizonyos pszichológus megítélésével »on dit«-ra s minden egyébre alapítva az egyének ide vagy odavaló besorozását, harminc többséget várnak a szavazástól az ellenzék részére.

De ezen társalgási csemegével (nem egyéb az), alig érdemes foglalkozni, annál is kevésbé, mert az esélyek megítélésének kulcsául néhány nap óta egy igen érdekes detail nyomódik elõtérbe, mely az elõre úgy sem látható eredmény sejtelmeibõl mint egyetlen megtapintható valóság s komoly mérlegelesére métó anyag jöhet szóba. Ez ugyanis azon kérdés, hogy hova fognak szavazni a király közvetlen légkörében élõ fõrendiházi tagok, gróf Hunyady Kálmán, gróf Pálffy András testõrkapitány, az ominózus Szécsen Antal stb., s ez is csak azért fontos, mert mind a két rész az udvari méltóságok szavazatából véli kiokoskodni és felhasználni kortes-célokból a király legtitkosabb akaratát. Ezért ment fel annyira azon néhány udvari szavazatnak értéke, hogy valóságos verseny folyik értük a kulisszák mögött. A reform barátai reménylik, hogy a király környezetéhez tartozó urak vagy nem jönnek el a szavazásra, vagy ha jönnek, csak a reform mellett szavazhatnak, mert nem téveszthetik szem elõl, hogy õfelsége szankcióját adta a javaslathoz. A reform ellenségei az ellenkezõben bíznak s már is tudni vélik, miképp áll ez a kérdés Bécsben. Gr. Cziráky Béla külügyi osztályfõnök volt az elsõ (aki különben a katolikus nagygyûlésen is részt vett), aki Kálnokynak kinyilatkoztatta, hogy ellene szavaz a javaslatnak s kész, amennyiben ez ellentétben volna hivatali állásával, attól megválni. Kálnoky állítólag nem érezte magát hivatva ezen kérdésben dönteni, mint amely egyenesen õfelségére tartozik.

Ellenzéki források szerint a király úgy nyilatkozott volna, hogy Cziráky grófot állása semmiképpen sem gátolhatja abban, hogy alkotmányos jogát tetszése szerint gyakorolja. Hasonlóan nyilatkozott volna õfelsége az udvari fõméltóságok hasonló elõterjesztésére, amibõl határozottan azt vélik látni, hogy az udvari urak lejönnek és a javaslat ellen fognak szavazni, kivéve Széchenyi Gyula grófot, aki magánszemélyek elõtt a reform mellett tett nyilatkozatokat.

A parlamenti kuvikok (s Budapesten sok van e fajtából) sokat tudnak. Tudják, hogy Lobkovitz herceg is ellene szavaz a javaslatnak; tudják, hogy József fõherceg fia még most sem utasította vissza a Fejér megyei katolikus gyûlés neki felajánlott elnökségét, bár még ha el nem vállalja is, csak katonai minõségének fogják betudni; tudják, hogy a miniszterek azért jártak most Bécsben, hogy a fölség ingerenciáját kérjék az udvari méltóságok megpuhítására, vagy legalább otthon marasztalására, mivelhogy megjelenésük nagy kárt okozhat a lojalitást túlaffektáló testületben.

Mi meg vagyunk gyõzõdve, hogy e hírek nagy része a parlamenti kuvikok csodálatosan alkotott agyrendszerébõl röpködött ki de vannak szegényes pillanatok, mikor még az is érdekes lehet az olvasónak, hogy mirõl kuvikolnak a kuvikok.

A FŐRENDIHÁZBÓL

Budán, a Szent-Vince-nõvérek zárdájában így szólt a fõnöknõ a kicsi bakfis leányokhoz:

- Nyolc napig fogtok most böjtölni és imádkozni gyermekeim (a bakfisok savanyú képet vágtak ehhez a

tervhez), hogy az isten hárítsa el rólunk a polgári házasság képében lebegõ veszélyt. S ha ez sikerül imáitoknak, ha istenke meghallgat benneteket, olyan majálist csapunk utána, amin boglyák lesznek a cukorsüteményekbõl, pecsenyékbõl stb.

S a gyermekek böjtöltek és imádkoztak azóta, és... és úgy látszik meg lesz a majális. (Ha ugyan a szent nõvérek megtartják a szavukat.)

Hát igen, ma kezdõdött a fõrendiházban a polgári házasság tárgyalása s a »trotlik« terme, amelynek közönségesen az a hivatása, ami a falusi méheseké, hogy igen jól lehet benne szundikálni, ma megtelt a herék zsongás-bongásával. A padok a zsúfolásig megteltek s fölvette a méla terem azt az ábrázatot, amelyet a zsidó házasság idejébõl ismerünk. Az elnöki dobogón az õsz Szlávy József ült magyar ruhában kardosan, jobb felõl egy bíbor talárból kezdõdik megtört alakjával Esztergom érseke, mögötte a püspökök tábora piros selyem sapkáikkal, lebegõ, suhogó hátszalagjaikkal, mint röpülésre készülõdõ vörösbegyek.

A püspökökbõl, kik közt szépek a szakállas, olajbarna arcú, hosszú hajú szerbek, még a másik padkörbe is jut egy csomó. Mind itt vannak, talán egy sem maradt el.

A másik oldalon, a miniszterelnöktõl folytatódva, ülnek a zászlósurak, ezek közt fényes egyenruhájukkal mindenkinek feltûnnek gróf Hunyady Kálmán, gróf Pálffy András, a testõrkapitány, az »udvari urak«, akik, hír szerint, a király »legvalódibb akaratát« képviselik. Az udvari méltóságok (még az inci-finci Szécsen is el mert jönni) mind nem-mel fognak szavazni. A javaslat helyeslõi: Nopcsa és Barcsay otthon maradtak, vagy marasztattak. A büfében beszélték, hogy a két liberális fõrendi udvari szolgálatra rendeltetett be e napokra.

Milyen elevenség, milyen hullámzás! Zichy Nándor egy szavazó-lajstromot tart maga elõtt, és jegyez, számol, egyre számol. Közbe, ha valamelyik névnél megakad, fölkeresi a név tulajdonosát:

- Hová méltóztatol szavazni?

A miniszterek mind jelen vannak, közömbös arccal, üde színben, mintha nagyon közönséges napi teendõrõl volna szó. Wekerle arcán az ifjúság virul, mosolyog ide-oda, mosolyog Schlauchra, Vaszaryra, mosolyog Zichy Nándorra és mosolyog még Árpádra is, aki ott ül méltóságosan, nyugodtan az õ fehér lován, de mégis úgy látszik e percben, mintha egy megvetõ arcfintort vágna:

- Hát ezeknek foglaltam én el ezt a sok földet?

Bizony ott vannak Magyarország történelmi nevû urai, nagy latifundiumok gazdái, végig az egész termen, csak egyetlen gerezd jut az ajtó mellett (persze-persze, az ajtó mellett) az ész, a tudomány és az érdemes munka jeleseinek.

Elõkelõ tónus uralkodik. Czorda beszél mint elõadó. Mély csönd van, még a légy röpülését is meg lehet hallani, mintha egy szalonban volnánk, ahol az illedelem a fõdolog, a fõrendieknél nincsenek malíciózus közbeszólások. Ha van valahol némi zaj, hát a karzaton van. A mágnás-asszonyok csevegnek, izegnek-mozognak, mutogatnak, csörögtetik magukon a gyöngyöket, ékszereket, olvasókat. A képviselõi karzaton is con amore foly a társalgás (Hja, ezek más planétán növekedtek), sõt Károlyi Gábor, mert persze hogy jelen van Károlyi Gábor, néha túl hangosan ereszti meg véleményét, s meglátván a teremben egy méltóságos fõrendet, akinek egyik szemét kötelék takarja, akaratlanul felkiált:

- Ah, a, a gróf Schlick!

Czorda után az esztergomi érsek beszélt nagy figyelem mellett. Különösen a hölgyekre volt szónoklata nagy hatással, kiknek tudvalevõleg érzékenyebb szívük van.

De a beszédekrõl nem írunk, mert ezeket más rovatban találja az olvasó, s különösen gyönyörködni fog Szilágyi Dezsõ hatalmas beszédében, mely frenetikus tapsra készteté a liberálisok táborát.

Ehelyett pár szóval a büfét említjük meg, az volt a legérdekesebb. Ott üldögéltek, sherryztek, sonkáztak együtt a liberális és antiliberális fõrendek, ott sürögtek-forogtak a két árnyalat wippjei, az érdeklõdõ képviselõházi tagok. Ide szivárgott ki leggyorsabban minden mozzanat, ami az ülésteremben történt.

Liberális fõrendek jöttek ki levert képpel:

- Nagyon sokan vannak!

Számítgattak, kalkulálták a mérkõzõ erõket.

- Nyolc többség! - susogta Szapáry László lelkendezve.

- Nekik?

- Nem. Nekünk.

Atzél Béla gúnyos pátosszal kondoleált hajdani kormánypárti kollégáinak.

Egy-egy püspök kijött, lehajtott egy kupica papramorgót, aztán szóba eredt valami világi úrral.

- Isten nem hagyott el bennünket!

Általános volt az ülés végén az a nézet, még a miniszterek se titkolták, hogy néhány szavazatnyi többségük van az antiliberálisoknak. Mindenki napirendre tért már e kérdés felett, csak még egyetlen egy ember mosolygott és bízott, mondogatván:

- Nem kell desperálni! Mi gyõzünk. Hogyne gyõznénk? Ti kislelkûek vagytok.

- De kegyelmes uram, hiszen evidens a kisebbség...

- Mindegy. Mégis mi gyõzünk.

- Milyen számítás alapján?

- Nem tudom én, de gyõzünk, punktum.

Ez az egy ember, hogy a rébuszon senki se törje a fejét, Wekerle Sándor, aki törhetetlen hitével még a szemközt álló számoknak se akar meghajolni, s már ezért is megérdemelné, hogy gyõzzön.

A VISSZAÉRKEZETT JAVASLAT

- Mi megy odabent? - kérdezgették reggel a szállingózó képviselõk.

- A trotlik üzenete.

De a trotlik üzenete elõtt még Bartha viaskodott a tegnapi újság-adás-vételi ügyben, azután jött csak az üzenet, melyet nyugtalan mozgással fogadott a Ház.

Wekerle Sándor szép, rövid indokoló beszéddel, melyet össze-vissza szaggatott a tetszészaj, beterjeszté határozati javaslatát, hogy a Ház ragaszkodik a már egyszer elfogadott javaslathoz s azzal a fölszólítással küldi vissza a fõrendekhez, hogy fontolják meg jobban és fogadják el.

Micsoda éljen-förgeteg támadt erre! A falak is rengeni látszottak. A taps-orkán megindult a jobbon s mint visszhang csapódott vissza a szélsõbalról. Csak a közép mezõ hallgatott, mint egy kihalt tartomány.

A Ház majdnem zsúfolásig megtelt; ott voltak az ultramontánok és liberálisok mindnyájan és izzadtak az izzó atmoszférában. A levegõ oly sûrû lett, hogy szinte elhomályosult a terem s nyálkaszerû, lila folyadék látszott hömpölyögni fent a magasban, amely nem eresztette keresztül magán a napsugarakat sem.

Ember ember mellett ült a padokon és minden ember lelkesedett, éljenzett és haragudott a fõrendiházra, kivévén talán Solymossy Lászlót, akinek úgy lehet, bárói koronát kölykezik a mágnások makacssága. Félkönyökre dûlve hallgatta Justh Gyulát, a Wekerle után következõ szónokot, aki éppen olyan derekasan és nobilis irányban vezeti pártját, vagy talán még derekasabban, mint egykor Irányi, s ki hozzájárul csinos beszédjében a miniszterelnök határozati javaslatához.

Justh is megérdemelte a zajos éljeneket és meg is kapta.

Most Apponyi állt fel, kitõl ma legmaradandóbb dicsõsége, a szép karzat is elpártolt, mert igen kevés hölgy volt aránylag. Hja, bizony múlnak az évek, öregszik az ember.

Apponyi (aki ma új nevet kapott Károlyi Gábortól: »Paponyi«-t, míg a szegény, ártatlan Polónyi teljesen megfosztatott nevétõl s mint anonymus kezd szerepelni némely lapban), ma is úgynevezett nagyszabású beszédet mondott, de ezt ma már csak a Magyar Állam fogja konstatáltatni keresztény olvasóinak. (Hej, mikor még a Napló verte mellette a nagy dobot! Istenem, hogy múlnak az idõk!)

Apponyi megmaradt álláspontja mellett. Hogy melyik álláspontja mellett? fogják önök kérdeni. Hát a legutolsó mellett. Legalább õ azt mondta, megmaradt.

Beszélt kompromisszumról s ebbe kiáltotta bele Károlyi Gábor »abcúg Paponyi«, mosta a fõrendiházat fejérre és új választásokra példálózott, amire gúnyosan kiáltották közbe jobbról:

- Itt a lóláb!

Apponyi ma bõven kiélvezhette a politika ürömét is, miután már annyi év óta szürcsölgeti a népszerûség édes szirupját; idegesen, gúnyosan, nyugtalanul hallgatták, hahotával, gúnyo­lódással rontva beszédje hatását.

Még Apponyi beszédje alatt intett az ujjával a Ház nagy szónoka, Szilágyi Dezsõ az elnöki emelvény felé, hogy õ akar beszélni, de Apponyi után öt percnyi szünetet engedett az elnök, mire Szilágyi bosszúsan csapta össze az iratait: »Akkor hát nem beszélek.«

A bizonytalanság köde lebegett most a Ház és a karzatok felett. Beszél-e, nem beszél-e? Az öt perc elmúlt, a képviselõk betódultak, de Szilágyi nem jelent meg. Várták, sokáig várták, addig nem nyílt meg az ülés, míg végre jött Wekerle és mondá az elnöknek:

- Szilágyi nem fog beszélni.

- Miért?

- Mert úgy sem igen van mondanivalója.

- De hisz akart...

- Nos igen, valami helyreigazító megjegyzést talán, de eláll ettõl is.

Bánffy tehát megnyitotta az ülést s Szilágyi helyett beszélt Kulmann. Természetesen sokkal kisebb hatással.

Mialatt Kulmann beszélt, a javaslat mellett mégiscsak elõkerült Szilágyi s megirigyelvén Kulmanntól a nagy hallgatóságot, mely voltaképpen az övé volt, mégiscsak felszólalt s egyiket tartotta legremekebb beszédjének, melynek nem lévén száraz fejtegetõ része, a szónoki erõ csillámló verõfényében egészen cicerói magaslatra emelkedett. A liberális pártok tomboltak a lelkesedéstõl. Maga az összedömöckölt Apponyi is elfelejté lassan a beszéd szúrós töviseit, szinte élvezni látszott az õt verõ szónok pompás fordulatait, váratlan finom vágásait. Elemében volt, arca izzadott és ragyogott, kéklõ szemei mosolyogtak.

A miniszterelnök pedig hátra vetve magát bíborszékében, elámulva csüggött Szilágyin, aki csak imént jegyzé meg neki: hogy nem is igen van mondanivalója.

A LEMONDÁS BEJELENTÉSE UTÁN

Országgyûlési karcolat

A fotografus, aki ezt a képet levette (föltéve, hogy nem Andreánszky Gábor báró volt), kegyetlenségre hajló lélek, aki bánatba merült emberi arcokban gyönyörködik.

Csinálhatott volna ebbõl a témából derült, vidám képet is, táncoló júniusi napsugarakkal (mert jún. 4-ike van), mosolygó, vidám ellenzéki arcokkal (mert a kormány lemondását jelenti be Wekerle), s ahelyett csinált egy szomorú képet, gyilkos kamera obszkuráját gondfelhõkbe merült mameluk arcokra szegezvén.

Utoljára ülnek padjaikban a miniszterek, meg is nézegetik sorba a fiókjaikat, hogy nem felejtettek-e bent valamit. Egyik-másik talán még vissza is térhet, mert a vihar, a király haragja, inkább csak a nagy fák koronáit csavargatja. Mogorván ül székén Szilágyi, mint a komor bölény, fejét szügyébe hajtván. A szék bíbora ráveti pirosló fényét még egyszer. Wekerle könnye­dén hátra hajlik, s talán átgondolja, mit mondott; nem volt-e több vagy kevesebb, mint kellene?

Mert a nyilatkozat már megtörtént, hogy a király nem adta meg a garanciákat, õk erre lemondtak, s a király elfogadta a lemondást.

Tehát nem lesz pairschub; nem lesznek új bárók és grófok. Különös játéka a sorsnak, hogy éppen a polgár minisztérium fanyalodik grófok és bárók kinevezésére. És furcsa logika a politikában, hogy mikor nem bírnak a grófokkal, bárókkal, arkanum gyanánt megszaporítsák õket. Bús, rideg a jobboldal képe, mintha valami felhõ lebegne a magasban. A tömött karzatok hölgyei kíváncsian vetnek egy tekintetet még a kormány tagjaira.

Ha látják is még õket, de már így együtt sohasem.

Az ellenzéki szónok Ugron (de ez csak hátban látható a képen), váltig szeretne még kipiszkálni valamit a miniszterelnökbõl, aki most szûkszavú. A miniszterek szórakozottan hallgatják a szónokot. Fejérváry az egyik kezével (amelyik nincs felkötve) kedélyesen dobolgat a padon. Wekerle édesdeden mosolyog, mintha valami névnapi köszöntõt hallgatna.

Kár, hogy a púroszok nem látszanak jól; mert meg lehetne rajtok ösmerni, hogy ma hajnalban keltek, õfelsége elé kimenvén az indóházi perronra. Az álmosság le-lenyomja fejét egyiknek-másiknak.

Tisza Lajos gróf mögött az ülés folyama alatt egyszer véletlenül gr. Andrássy Gyula ült; talán még ekkor nem is álmodta, hogy egy hét múlva már õ fog elöl ülni. Ugyanazon a környéken látszik Széll Kálmán alakja, kire oly szép szerep vár »holnapután«. A miniszterelnök fölötti padsorban a Tisza Kálmán tisztes õsz haja és szakálla fehérlik, nem messze könyököl Darányi Ignác, a »legújabb kuruc«. Még Thaly Kálmán is irigykedve nézi.

Képünk »a lemondás bejelentése« címet viseli, de természetesen a lemondás csak annyira látszik benne, mint a zsidók a Veres-tengerben befúlva; nem látszik ott semmi egyéb voltaképpen, csak nehány sor idõsebb, fiatalabb honatyai koponya; s hogy nem a Koreával kötött kereskedelmi szerzõdést tárgyalják, csupán a karzaton erõsen figyelõ alakok bizonyítják mert egyébként tárgyalhatnák a Koreával kötött szerzõdést is.

S miután ma, lapunk megjelenésekor kevés kivétellel éppen úgy néz ki a Ház, meg a miniszteri széksor is, mint múltkor, éppen ott ül Wekerle, hol június 4-én, Szilágyi is, Fejérváry is, meg a karja is éppen úgy fel van kötve (pedig azóta már egy nagy diadalt vívott ki a magyaroknak), mindaz, amit ez a kép mutat, helyesebben mutatni akar, már csak úgy tûnik, mint egy álom... egy rossz álom.

MINISZTEREK BEMUTATÓJA

Az ülés tárgya az új kormány önbemutatása volt. Micsoda látványos, pompás esemény volt ez valamikor. Nyalkán, mentésen, kardosan lépkedtek be az új miniszterek, ragyogva a drágakövektõl; most egyszerûen, szokott hétköznapi köntöseikben jöttek be az elsõ jobb ajtón, székeik felé. Nyomukban felhangzott az éljenzés s meg sem szûnt, míg csak meg nem találták helyeiket. A kabinet tagjai többnyire a régiek (s ez most az imponáló, ez az értékes rajtuk), csak a Tisza Lajos gróf helyén ül egy fiatalabb gróf, Andrássy Gyula. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott, a bécsi pókhálók széttépésére ezt õ is tudja s kétszeres érdeme, hogy mégis vállalkozott.

Hol a Csáky márványarcát láttuk, a bálványozott Csákyét, kinek alakja körül glóriát szõtt a közvélemény, egy rokonszenves, vidám, barátságos fej látszik, az Eötvös Lorándé. Õ az új kultuszminiszter. Lélekben rokona az elõbbinek. Eleven, okos barna szemek, kurtára nyírott körszakáll. A pozitív tudományok embere, akitõl nem kell félni, hogy a papokhoz hajlik. Nincs rajta semmi papos, csak a tonzúra a feje búbján.

Csak egyetlen szék áll még üresen, amelyet Bethlen gróf hagyott el. Khuen-Hédervárynak szerencsétlen keze van. Nemcsak hogy egyetlen új minisztert se tudott találni, de egyet a régiekbõl is elveszejtett.

Mondják, hogy ez is be lesz nemsokára töltve, bár nem könnyû, mert három föltétel kell hozzá, egyik az, hogy az új miniszter gróf legyen, mert, igen helyesen, abból tudjuk meg, hogy a demokrácia gyõzött, ha csupa grófokkal végeztetjük az állami feladatunkat, hadd dolgozzanak a grófok; a másik az, hogy az eddigi államtitkárt, Miklós Ödönt szeresse, a harmadik az, hogy a földmûvelési ügyekhez értsen. De nem volna-e egyszerûbb, ha Miklós Ödön lenne a miniszter, aki már bebizonyította, hogy ért a földmíveléshez s ha már sine qua non, inkább ki lehetne nevezni grófnak.

De bár az újakról beszélünk, minden szem a régiekre tapad. A harsogó éljen bizonyára nekik szól. A viruló arcú Wekerlének, aki egy könnyed mosollyal adja át a teremtisztnek a pecsétes királyi levelet, hogy vigye át az elnöknek.

Hej, kis levél! De nagy fáradtságba kerültél!

Ott ül mogorván a napok hõse, hatalmas Szilágyi is. Az ember olyan szemmel nézi, mintha a luglochi barlangból került volna ki. »Kibékült a király végre vén Toldyval« zengette Tinódy.

Szélesen terpeszkedik el székében s szórakozottan rajzolgat ceruzájával szeszélyes vonalakat, csak néha sandít át félszemmel Apponyiékra. Ki tudja, min mereng el eközben. Talán azt gondolja: Jobb volna, ha ezek volnának itt és én volnék amott. Otthon volnék, mint a bölény a vadonban, ahol szabadon ordíthat.

Minden gukker feléje fordul a karzatokról, pedig ugyancsak tömve vannak, a képviselõk tekintete is õt keresi, mert jól esik a magyar léleknek olyan embert látni már egyszer, akit nem az udvari kegy szele fújt ide.

De bontja már a király levelét a Bánffy ollója s köszörüli hangját Perczel Béni, aki harsány hangon kezdi azután olvasni. A beállott mély csendben félkönyökre dûlve hallgatja Szapáry. Hej, mikor valaha így olvasták a neki szólót is! Hátra vetett fejjel hallgatja Apponyi: Hej, mikor kerül már sor a neki szólóra!

Aztán feláll a miniszterelnök s egyben a bemutatással feltárja a válság okait is egy tapintatos beszéddel, melynek virtuozitása abban állt, amit elhallgatott benne. Az államférfi legfõbb tulajdona eltalálni, hogy mit nem kell elmondani. S ebben ma excellált Wekerle, aki oly fényes taktikával vitte a válságot is, hogy egy Richelieu is megirigyelné. Hanem ha sokat elhallgatott Wekerle, mondott egy olyat is, amitõl egyszerre felhõs lett a vidék Apponyiék körül, hogy ti. felhatalmazást nyert kijelenteni õfelsége akaratát, hogy a törvényjavaslatok megszavazását õ is szükségesnek tartja.

- Éljen a király! viharzott fel a jobboldal lelkesen.

Az ellenzéken megnyúltak erre az orrok s rendre felszólaltak a vezérek, Justh, a barátságos szövetséges, enyhén, melegen, jóakarattal (ugyanígy késõbb Eötvös is), de Apponyi maliciózus volt, kíméletlenül, erõsen bírálta a kormány eljárását a jobboldal gúnyos közbeszólásai közt, ahonnan ma nagy elõszeretettel pörkölték rá Apponyiékra a hajnali fölkelésüket, mikor királyváróba összegyûltek az indóház perronján.

Nagy hahota támadt, mikor a vezérek közt ma egy rozsdás lovag fölemelkedett, az öreg Péchy Tamás.

Mai beszédjébõl nem értesültünk egyébrõl, mint hogy nyolc hétig beteg volt. Ej no, a szegény öregúr. Bizony, csakugyan rossz színben van. Mellesleg még azt is mondta, hogy a púroszok nevében beszél és hogy régi álláspontjukat a púroszok is fenntartják.

Ezen vezér után a hercig kis Lulu (alias Meszlényi Lajos) állott fel. Mindenki bámult, hogy mit akar a kis Lulu? Miféle párt nevében beszél.

- Verset kérünk! kiálták, minthogy igen gyakran szokott beszélni versekben.

De kis Lulu a fejét rázta. Õ nem nézi azt mondja fehér asztalnak a parlamentet, mint a jobboldaliak s õ verset csak a fehér asztalnál mond. Ámbátor folytatja:

Könnyen mondhatnék kadenciákat,

Hová tették önök a garanciákat?

Nagy derültség közt csevegett aztán a kis Lulu mindenfélérõl, sorba viccelgetve az eltávozott és az új minisztereket. A Csáky nevénél hatalmas éljenzés tört ki s egész ovációvá emelkedett, mikor megpillantották, hogy a volt miniszter a fõrendiek karzatán van.

Még Ugron Gábor mondott el egy támadó harcias szózatot, mire az elnök, szólásra senki sem lévén följegyezve többé, meglóbázta a csengettyût és így szólt:

- A vitát bezárom.

- Miféle vitát akar bezárni? támadtak rá az ellenzékrõl. Itt nincs vita!

Mire az elnök szinte megkonfundálódott:

- Valamit csak mégis be kell zárnom.

De míg a formát kereste a házszabályokban, fölállott Ivánka Oszkár s még egy hosszabb beszédre provokálta a miniszterelnököt, mely mint rögtönzés mutatja a miniszterelnök fényes tehetségét, ki ilyen kényes tárgyban olyan biztonsággal mozog.

MIKOR A VALUTÁT TÁRGYALJÁK

A válságnak vége van, a mezei hadak hazavonultak dicsekedni a kuruc-voltukkal. A szélsõbal, aki csak »barátságból« segít, akkor jön az ülésekre, amikor neki tetszik, Apponyiék meg éppen szeretnének ez idõ szerint nem lenni sehol sem.

Tehát néptelen ülés volt. Le van tarlózva a Ház, a folyosó. Atzél elutazott Párizsba, Tisza Kálmán Gesztre, Gyõrffy Gyula Zsámbékra, Rosenberg Gyula Olaszországba, ahol most a Crispi-válság van. Mert aki egyszer megszokta a válságot, az nem bír többé megélni, únja magát válság nélkül.

Már tíz óra rég elmúlt. Bánffy lejött a csigalépcsõn a magasból, kinézett a folyosóra, de még mindössze nem volt több jelenlevõ négynél, abból is az egyik csak Pantocsek.

Négy emberbõl pedig még kabinetet sem lehet alakítani, nemhogy az ülést megnyitni. Végre fél tizenegyre beérkezett Demkó Pál nagy arany óraláncát csörgetve; látván az üres folyosót, meghökkent Becskerek nagy fia.

- Valami skandalum lehet odabent.

- Az a skandalum van, hogy nem jöttek még elegen össze, nem lehet ülést tartani.

Háromnegyed tizenegyre egy nagy kosarat hoztak tele illatos rózsákkal.

- No, hála istennek! Emögött mindjárt jön Luppa Péter.

Jött is és utána egyenkint szivárogtak a képviselõk, többnyire azzal a kérdéssel:

- Nem szavaznak még?

- Nem bizony, mert még meg sem lehetett nyitni az ülést.

- Ej no, én pedig csak knapp a szavazásra szándékoztam bejönni.

Végre délfelé összejött annyi képviselõ, hogy Bánffy megnyithatta velük az ülést, berendelvén a Ház tisztviselõit is, hogy többnek látszassék.

Napirenden volt a valutajavaslat, melyhez leginkább a született szakemberek beszéltek; igen okosan, magvasan Neuman Ármin, aki, meg kell adni, felette hasznos tagja a Háznak; majd késõbben Lánczy Leó, aki szintén nagy jártasságot tanúsított ezen, a magyar elmének nem könnyû tömkelegben. Különösen az ezüstre vonatkozó intézkedéseit helyteleníti a javaslatnak.

A ház természetesen nem igen volt izgatott a felállított igazságokkal szemben, csak Wekerle figyelt s bólingatott sokszor helyeslõleg, mialatt egy sárga borítékú könyvben merült el a másik eszével. Ezt a sárga könyvet valamikor réges-régen Schopper püspök írta s egyik fejezetében, mely a polgári házasságról szól, az egyház érdekében levõnek csupán a kötelezõ formáját találja. A miniszterelnök lapozgatott benne és hellyel-hellyel ravaszul mosolygott. Hol vette e kis könyvet Wekerle, ki ásta ki számára, nem tudom, de hogy Schopper püspöknek jó lesz el nem jönni a fõrendiházi ülésre, azt már magam is sejtem, ha nem akar magára ráolvastatni.

A két kormánypárti szónok közt természetesen beszélnie kellett az Apponyi-kabinet leendõ pénzügyminiszterének, Horánszkynak is. Borzasztó unalmas volt. S végül egy elodázó határozati javaslatot adott be. S ez az egyedül fölemlítésre méltó. Mert Horánszky mindig unalmas, de nem mindig ad be határozati javaslatot.

A miniszteri padok is jobbadán üresek voltak, csak Fejérváry volt bent és egy kis darabig Eötvös Loránd, ki szeretettel nézte kicsike államtitkárát az elõadói széken. Szelíd unalom honolt a teremben. Mindenki meg volt nyugodva abban, amit Neuman és Lánczy mondottak (õk tudják, mit csinálnak, az õ lelkük rajta), csak Molnár Józsiás jegyzett izgatottan, amibõl az várható, hogy a székely ész is belevegyíti holnap a maga véleményét a nagyfontosságú kérdésbe.

Józsiás különben is mindenkor élénk részt vett a valutadolgoknál, a múltkor is mondott beszédet, de módosítványa mellett csak Meszlényi Lajos állott fel.

- Köszönöm - mondá azután Meszlényinek meghatottan -, hogy egy nézeten vagy velem.

- Az nagyon természetes - felelte a hercig kis Lulu -, mert se te nem értesz a valutához, se én, illõ tehát, hogy egy gyékényen áruljunk mind a ketten.

A SZAVAZÁS

Az elõcsarnokban és büfében, hol valóságos füstfelhõk kavarogtak s hol, ha az ember meg talált botlani, grófokba és megyés-püspökökbe esett, élénk zsibongás volt. Odabent Szilágyi kezdett beszélni délután, forró, fülledt levegõben, melyet alig lehetett kiállani. Kívül az eredményrõl beszélt és kérdezõsködött mindenki.

- Plusz vagy mínusz? kérdék egy-egy beavatottól.

- Nem lehet tudni. Vagy kis plusz, vagy kis mínusz. Három-négy differencia lesz vagy ide, vagy oda.

Ez volt az általános nézet. Az antiliberálisok jobban voltak értesülve, mint a mieink. Õk nekünk számították ezt a kicsi többséget, mi õnekik. Csak a mindenben bennfentes Pulszky Ágost súgta meg a hitfeleinek nagy titokzatosan, hogy három többségünk lesz.

- A Guszti mindent tud - gondolták magukban -, de mindent rosszul.

Bizonytalanság nehezedett a kedélyekre s érdek, feszültség ült ki minden arcon. Türelmetlenül várták a döntõ percet.

- Meddig beszél még Szilágyi?

- Szilágyi addig beszél - mondták -, míg a temesvári vonat beérkezik.

- Hm. Mi köze a Szilágyi érveinek a temesvári vonathoz?

- Azon jön Ormos Zsiga. És most nem lehet mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

- És mikor érkezik meg a temesvári vonat?

- Valamivel egy óra után!

Nagy hasú püspökök jöttek ki koronkint kivörösödött ábrázattal, pihegve a melegtõl, mint tömött libák, s aggodalmasan suttogták:

- Quo modo valemus?

- Homines pisci.

Bent a foyerban, a büfében, tarkabarka hullámzásban még egyszer összejöttek, mint a színpa­dokon a darab végén az elõzõ felvonások szereplõ-személyei is. Ott ült egy borozó asztalnál a falu rossza, Polónyi; herceg Esterházy Pálnak, ki úgy nézett ki, mint egy elfáradt anyaszúnyog, ott udvaroltak a púroszok, Beöthy Ákos ujjait petyegetve magyarázta egy-egy csoportnak, hogy mi történnék ilyenkor Angliában, László Miska sopánkodva jegyzé meg egyszer-másszor:

- Kár, hogy a báró Párizsban van!

Gróf Pongrácz Károly bajusza fonnyadtan csüngött alá, mint két lehajló szomorúfûzfaág. A hervadás borongó lehelete érinté meg az ellenzéki arcokat. Némán, csendesen jártak-keltek. Az ember azt hitte volna róluk, hogy csak árnyak, ha nem tudta volna, hogy az árnyak nem szoktak sherryt inni.

Végre orkánszerû moraj jelenté, hogy a temesvári vonat megérkezett, azazhogy Szilágyi befejezte beszédét, amit még jobban megerõsített az, hogy a nagy szónok maga is kijött izzadtságtól csapadékos üstökével, hogy magát lehûtse.

Egyszerre tízen is megrohanták az alsóház tagjai közül:

- Mi lesz? Hogy leszünk?

- Nem vagyok én leveli béka, hogy jósolni tudjak.

A szokásos öt percnyi szünet után most már megkezdõdött a szavazás. A külsõ termek elnéptelenedtek. Ütött a döntõ óra. Mindenki berohant, aki csak befért a karzatokra. Ember ember hátán ült ott, a fõrendek lajstromát tartva kezében a szavazatokat jegyezni; a méltóságos fõrendek, a fõtisztelendõ püspökök, a miniszterek is azt tették. Mindenki elõtt lajstrom és ceruza. Csak Szlávy József ült nyugodtan, látszólag közömbösen bíbor székében, fekete tokos kardját pongyolán eleresztve.

A Ház képe a szokott régi volt. Egy-két mákszínû generális ruha mosolyogva vált ki a sötét kabátok közül. A két elsõ sorban ott ült a papság barettjeikkel, mint piros búbú harkálysereg. A lila selyem-capuák, meg a bíborbársonyosak jelezték a latin és a keleti egyházakat. A selyem capuához nem jár csak holmi százezer forintocska évi jövedelem, de a bársony capuához még egy-egy szép szakáll is dukál. Elõl a két bíbornok ült s ha megmozdult a kis rókaképû, de galamblelkû Vaszary fejedelmi megkülönböztetéssel elhelyezett székén, bíbor selyem-palástja suhogását végig lehetett hallani a teremben, olyan nagy csönd támadt.

S e kriptai csöndben kezdte olvasni lassan, csöndesen a neveket gróf Bánffy György jegyzõ.

Nem, nem, nem. Csupa nem. Harmincöt püspök szavazott le nemmel egymásután. Kísértetiesen hangzott egyre »nem«, »nem«. Csak egyetlen püspök hiányzott a károlyvárosi Grujics Mihály meg a becsületes Petrovics Geraszim, mert most már õ is szavazott volna, ha...

De ‘iszen derék ember Linder György. De most nem errõl van szó, hanem arról, hogy 35 »vor« után bukkant ki a láthatáron az elsõ kálvinista hang, a Szász Károlyé, de olyan erõteljes »igen«-ben, hogy az ember elõre láthatta, hogy még sok kisebb igen lesz alatta.

Most már az igen-ek kezdtek csepegni, de csak nagyon vékonyan, gyarlón, úgy, hogy mikor az összes egyházak bevégzõdtek, szõröstül, bõröstül, püspököstül, felügyelõstül, kilenc szavaza­tunk volt harmincöt ellen.

A jó Prónay Dezsõ nem jött el, sem pedig pán Baltik irdemes pispek. Bántotta is Matuska Pétert a képviselõi karzaton:

- Ej, a rossz Baltik, megint nem eljötte. Pedig igírt. De a Dezsõ, a Prónay bizonyosan megint eresztette a fülibe egy bolhát és otthon maradt.

Most következtek az ország-zászlósok. Khuen-Héderváry »igen«-je élénk tetszést keltett. »Hm, a bán nem haragszik.« A zászlósurakból csak négy szavazat jutott abból is a Csáky Albiné az egyik. Orczy és Széchenyi Gyula szavaztak velünk azonkívül. A többiek távol maradtak. Volt tehát 13 szavazatunk 35 ellen.

Jövének azután a Themis papjai, Magyarország fõbírái, három »igen«, a Szabó Miklósé, a Csordáé és Vértesié. Tizenhetediknek beérkezett a fiumei kormányzó, Batthyány. Még mindig nincs meg a fele se. Most a hercegekre került a sor. Ötbõl csak egy volt jelen: Pálffy Miklós.

- Nem kiáltá harsányan.

Egy negyed óra óta ez volt az elsõ nem.

Utána Windisch-Grtz Lajos nevét olvasták.

- Beteg! - mondá egy hang s a megelégedés moraja zúgott a teremben.

Most a grófok jöttek, s rapid kezdtek emelkedni az ellenzéki voksok. A grófok rossz materia. A Bolzák, Degenfeldek egy kicsit kedvezõbbé tették a helyzetet, már-már újra fogyni kezdett a távolság a számok közt, mikor az öt Dessewffy lenyomta a két Czirákyval. Szépen meg­oszlottak az Esterházyak, királyi szó megkötötte kerekét a Festeticséknek, de nagy nyomaték levének a mi serpenyõnkön a friss törzsbõl sarjadt Jankovichok, valóságos pánik szállta meg a liberális tábort, mikor az öt Wenckheim beleereszté a maga öt fullánkját a javaslatba.

- Vége! suttogtak a képviselõi karzaton. Annyi már a többségük, hogy nem igen bírjuk többé behozni.

A vérmes Rosenberg, nagy mestere a kombinációknak, még mindig nem adta fel a reményt.

- Két többségre mégis fogadok.

- Hisz két többség is elég jegyzé meg megelégedetten dörzsölgetve a kezeit Urányi. Éppen jó lesz, ha úgy lesz.

De hirtelen lehûtötte kedvét Horváth Gyula:

- Nono, mégiscsak jobb szeretem én azokat a régi nyugodalmas ötven-hatvan többségeket.

Az izgatottság nõttön nõtt. Az érdeklõdés a tetõfokra hágott. Minden szem a felolvasott nevek tulajdonosai felé szegzõdött. S egyszer csak azt lehetett várni, hogy a Munkácsy képén is hátrafelé fordul az a meggörbült hátú tót, megnézni a csodát, hogy az egérszaporaságú Zichyek hogy szavaznak le, számszerint tizenöten, a nemzeti akarat ellen.

Ekkor állt legrosszabbul a helyzet. Negyven felé járt az ellenzéki többség.

De a Zichyekkel, hála istennek, elfogytak a grófok végképpen.

Csak ez volt a vígasztaló. Bajban az emberek a szalmaszálhoz is kapkodnak: a bárókban kezdtek bízni. Oh, a bárók! Ezek a kedves, jó bárók. Hiszen ezek mégis közelebb állnak hozzánk, mert csak bárók. S valóban az utolsó bárónál, ifjabb Wodianer Albertnél, ez lett az arány:

»77 liberális 107 antiliberális«.

A bárók tehát mégis megettek vagy tíz oligarchát váljék egészségükre.

Mintha darvak szállnának csattogó szárnyakkal, rebbenés, suhogás zúg a levegõben, úgy zizzent, ropogott, mikor a nyomatott névlajstromon egyszerre fordított négyszáz ember a következõ lapra. Olyan szép volt, olyan pompás mulatság volt, az a négyszáz papír, amint összezörrent...

Hát most már csakugyan szebb vidék következett. El, el veletek nagyurak, latifundiumok hatalmas, gõgös tulajdonosai. Más emberrétegbe jutunk; a megválasztott és kinevezett fõrendi tagok közé. Ez már a Tisza Kálmán ültetvénye.

Egy kicsit vegyes társaság ugyan, van ott minden. A Noé bárkája se volt tarkább. Az egyik urat még a »bölcsõje« hozta ide (ámbár az már nem volt olyan aranyozott, mint az elõbbieké), a másikat a Tisza Kálmán szeme kereste ki.

A kocka fordulni kezdett. Az »igenek« gyorsan, sûrûn hullottak, mint a szapora nyári esõ. Be-beesett ugyan hébe-hóba némely »nem« is a szavazatok közé, mint mikor a tejbe egy-egy légy is belepottyan, s bosszankodó morgás támadt némely névnél, mint teszem azt Luczenbachernél, aki nem liferál szavazatot, csak fát. Ah, kedves Luczenbacher úr, ön talán azt hiszi, hogy az ördögök az ön fájával fognak fûteni a liberálisok katlanja alá a pokolban...

De nem tesz semmit. A történelem megbocsátja ezt Luczenbacher Pálnak s a végzet annyira kedvezett a liberálisoknak, hogy dr. Korányi Frigyeshez érve, egyenlõ számban állt a két párt egymással.

Az öröm hullámzása tört ki az izgatottan számító liberális fõrendek és képviselõk közt.

- Kuun Géza gróf! kiáltá a jegyzõ.

- Igen szólt Kuun Géza.

A lázasan számító, lekonyult fejek felütõdtek papírjaikról s száz hang mondá s vándorolt fülbõl-fülbe:

- Egy többség!

Némelyek kirohantak a karzatokról s kikiálták az elõszobákban, a folyosókon várakozó, be nem fért embereknek:

- Egy többség!

Az egy többség leröpült a folyosókról az utcákra s mint távoli méhdöngés jött meg rá a válasz, a Múzeum elõtti tömegek éljenharsogása.

Jött Lechner, Lévay Henrik, Ludvigh, Lukács Antal s nõttön-nõtt a többség biztatóan, erõteljesen, már-már éljenbe akart kitörni a liberálisokkal telt képviselõi karzat, mikor megint egy rossz rétegre akadt a felolvasó Bánffy.

Nyáry Jenõ nemmel szavazott.

- No, semmi az! Kezdték leszámítani a kicsi többségbõl az egy szavazatot.

- Odescalchi Arthur! olvasta a névsort odább.

- Nem.

- Ormos Zsigmond!

- Nincs itt!

(Ejnye, hát a temesvári vonat mégsem érkezett meg.)

- Pallavicini Ede õrgróf!

- Nem.

- Pálffy Béla gróf.

- Nem.

Lassú suttogás támadt.

- A zéruson vagyunk.

De a jegyzõ csak tovább olvasta és már nagyon a vége felé.

- Pongrácz Ágoston gróf!

Egy kedves mosolyú, kékszemû öregúr felelte:

- Nem.

A borzongás futott végig a liberális gerinceken.

- Újra kisebbségben vagyunk.

De ez volt aztán az utolsó ijedelem, még vagy tíz-tizenkét úr szavazott le különbözõ változatokban, míg végre Wass Albert grófnál mi jutottunk két többséghez.

Utána Zichy Antal gróf is igennel szavazott. Három többségünk volt, de még három név hátra; még elromolhatik.

Az embereknek elállt a lélegzete.

- Zichy Gábor gróf!

- Nem! hangzott bágyadtan, elhalón.

Még mindig meg lehet bukni!

De mintha kõ esett volna le a szívekrõl a következõ, utolsó elõtti szavazatnál, mely »igen« volt.

Most már biztosan gyõztünk.

Végre elhangzott a Zuber József »igen«-je is. A legutolsó szavazóé.

- Négy szavazat! Négy szavazat! kiálták hangosan. A grófok az ujjaikon mutogatták a páholyokban ülõ hölgyeknek, a négyes számot, akik erre sírásra fakadának, s törülgették vala könnyhullajtott szép orcáikat hófehér keszkenõkkel.

De az asszony-sírás sem rontotta a jelenet szépségét; a fõrendek felugráltak székeikrõl, mindenki a mediumra furakodott. Érsekek, püspökök körülvették a mosolygó Wekerlét és a mogorva Szilágyit, a képviselõ karzat pedig elfelejtkezvén arról, hogy nincsen odahaza, hatalmas éljenzésbe gurult.

AZ EXPOZÉ ALATT

Ma megint a Wekerle napja volt, azon a mezõn, ahol annyira otthon van a számok között, ahol nagyra nõtt s ahonnan ahányszor visszatér, mint a Ptielus megsebzett sárkánya, egy korsó életvizet hoz magával.

A Ház együtt van, még részben a nyári ruhájában. Apponyi szürke kabátban dülleszkedik padján, az intendánsjelölteken kockás szövetek tarkállanak. Még nyári illat leng a teremben, csak Jókai jött már a téli fejével. Minden a régi... régi. Csak a Ház mediumán van egy új, kanári-színekben játszó pokróc (minden évben lyukasra taposnak egyet) s Bethlen András piros székében ül új miniszter. A földmûvelési miniszterek tartósabbak a pokrócnál, ezeket lassabban tapossák le de nem sokkal.

Wekerle beszél, folyékonyan, szinte édesen. Ha idegen hallgatná a karzatról, azt kellene hinnie, hogy egy harcias beszédet tart az ország miniszterelnöke s nem ólmos, lomha számokat csoportosít.

Úgy néz ki, mint egy Herkules. Nem látszik rajta fáradtság az egyházpolitikai harcokból. Arca a mosoly verõfényében fürdik s hosszú pillájú szemeinek hunyorításában van valamelyes gyermekded báj, amely mindenkit lebilincsel. De a bûbájos tündér, aki pályáján vezette, egytõl mégse bírta megóvni. Egy vigyázatlan pillanatban hozzá engedte a gondokat s azok õsz hajszálakat loptak be a feketék közé...

Ezüsttel csillámló feje fürgén kíséri kézmozdulatait; hangja hajlékonyan cseng szerte a teremben s foly a beszédje föltartóztatlanul, mint egy hömpölygõ folyam. Mély csöndben hallgat a Ház. A képviselõk a régen elhagyott hajlék szemléletébe merülnek, s szemrehányó tekintetekkel keresik Csávossyt:

»Miféle háznagy ez, hogy semmi újat se gondolt ki?«

Maga a szónok szinte szeretné, hogy közbe beszélnének, amire õ aztán elpattanthatna egy rakétát. Az a sok néma ember olyan ridegen veszi ki magát.

De hát ki merne egy Wekerle-féle expozéba beleszólni, hogy nevetségessé tegye magát? Ilyen bátor embert csak egyet szült, azt is székely anya, de Molnár Józsiás még nem érkezett meg.

Nem, nem szól közbe senki. A miniszterelnök zavartalanul tárhatja föl az államháztartás képét. Az ellenzék komor egyhangúságba mélyed, a kormánypárt kevélyen egyenesedik a nagy eredmények hallatára s feszült érdeklõdéssel tapad a szónok ajkán, csak Finger Károly szól bele az ötvenöt milliós fölöslegnél.

- Szíp píz, sok píz! Már derik ember.

Hogy milyen az államháztartás képe? fogja kérdeni az olvasó.

Hát nagyszerû, mesés felelem én, de hozzáteszem: hogyha nem volna is nagyszerû, nem annak tartanók-e mégis, ha Wekerle festi le?

Wekerlének olyan veszélyes bûvereje van, hogy egy halálra ítélt emberrel is képes volna elhitetni, hogy jól járt. Wekerle azt mondaná neki:

- Ne búsulj, kedves öregem... Kutyabaj az egész. Sõt még jó is. Három napig ülsz a siralomházban, eszel, iszol és még ki is pihened magadat. H jól meggondolom, te szerencsés fickó vagy. Ha én pihenhetnék három napig! Aztán három nap alatt csak történik valami, hogy valahogy kimenekülsz.

Az õ felséges jó kedélye, az õ bámulatos optimizmusa s megfoghatatlan szerencséje átragad mindenkire és legyûr minden aggodalmat.

De én istenem, hogy is lehetne aggódnom, mikor valóságos ezeregyéjszakai perspektíva tárul elénk. Ötvenöt millió plusz. Merte volna-e ezt álmodni valaki?

Jókai elmerengett padjában:

- Ilyet még az én hõseim se tudnak. S mégis veri õket jó Gyulai Pál.

Apponyi Horánszkynak súgdosott valamit. Meglehet azt mondta:

- Nekünk gazdálkodik a szegény Sándor.

De talán mégsem azt mondta, mert Horánszky nagyon savanyúan mosolygott.

És még az ötven millió plusznál is elragadóbb volt a jövõbe vetett pillantás. Én ugyan bele nem láttam, de Wekerle látja, beszélt róla és ez elég.

Zajos éljenzésben tört ki a szabadelvû párt. S Wekerle még tovább beszélt. Apponyi nem vette le róla a szemeit. Ez az ember soha ki nem merül! Néha-néha kivette zsebkendõjét és a száját törülgette meg vele. Apponyi a homlokát szokta. Apponyinak a homlokán jelentkezik a fáradtság, Wekerlének a száján.

A dél már jóval elmúlt, mikor végre befejezte Magyarország nagy kincstárnoka az õ számadó beszédét, bejelentve a szeszmonopóliumot a szónoklata végén, ami kétségkívül nagy horderejû dolog és a mai nap legfontosabb eseménye. Riadó éljenzés közt vonultak ki a képviselõk a folyosóra.

*

A karzatokon ült egy nehány csinos nõ is (Magyarországon annyi csinos asszony van, hogy még az expozéhoz is jut), de az érdeklõdést egy nyolcvan éves öreg hölgy kötötte le, kihez sorba vándoroltak a szélsõbal matadorjai, a pirosszegfûs Meszlényi Lajostól kezdve fölfelé. Fölváltva mindig két-két képviselõ ült mellette jobból-balról.

Errõl aztán ráösmertek a kormánypártiak, mert olyan asszony csak egy lehet a világon, akihez torzonborz nehézkes kurucok lépcsõket másszanak, a Kossuth Lajos húga: Ruttkayné.

Szünet után egy-két interpelláció volt még s az egyikre, melyet Kovács Albert intézett volt egy Figaroban megjelent interjú tárgyában, rögtön válaszolt a miniszterelnök, kijelentve, hogy azokat a nézeteket az erdélyi birtokosokról, amiket az az író Chelard Raoul neki tulajdonít, nem mondta.

Amire egyszerre ki is gömbölyödött az erdélyi urak arca, csak jó Kovács Albert próbálta még valamennyire elhinteni a kételyt s viszonválaszában utalt arra, hogy igen csodálkozik (hja, Kovács Albert nagyon be van a csodálkozásra gyakorolva), hogy a Figaro mint olyan nagyhitelû lap...

Csak eddig mondhatta a jól tájékozott honatya, mert a házban kitört a kacaj.

- Hiszen a legnagyobb hazudozó! kiálták.

Podmaniczky Frigyes fölugorva odakiáltotta:

- Összetéveszti ön a Timessel!

Mire Kovács Albert megzavarodott s gépileg hebegte:

- Akkor hát tudomásul veszem a választ.

WEKERLE ÉS A KÜSZÖBÖN LEVŐ CIKLUS

Denique mégis fölülkerekedett a Wekerle hagyományos szerencséje s ma a fõrendiház elfogadta a javaslatok utolsóját az anyakönyvvezetésrõl úgy, hogy most már a polgári házasság ezzel és a második mellékjavaslattal a gyermekek vallását tárgyszóval szentesítés alá kerülhet. A trotlik még összejönnek egyetlen egyszer október végén s ezzel bezáródik az érdekes epocha, a kísértetek utolsó próbálkozása.

A lóversenyek idejére kitûzött fõrendiházi vita hiba volt taktikai szempontból, de a csatavesztések, bár elesett nemcsak a szabad vallásgyakorlat és a zsidó recepció, nagyban és egészben nem ártott az egyházpolitikai reformoknak, hanem kellemetlen hatása más oldalról nyilvánulhat. A »púroszok« ugyanis, kik már erõsen kívánkoztak valami nyugalmas eresz alá, most megint reményt merítenek a fõrendû erõ láttára s attól lehet tartani, hogy vissza nem tér egy részük sem a szabadelvû pártba, mely ezen esetben, csekély számerejével komolyabb munkára, melynél szemben találhatná az egész ellenzéket, képtelen lesz.

Hiszen nagy reformot nem is vár az ország minden évben még Wekerlétõl sem. Az elefánt csak minden hatodik-hetedik évben fiadzik, de a napi használatra is kell legalább húsz többség és ennyi nincs.

Valószínû tehát, hogy a megnyitott országgyûlési ciklus kissé vontatott tempóban végzi el a folyó ügyeket sok óvatosság és még több telegrafírozás közt a mezei hadak után, kikre nyugtalan tél vár az idén.

Majdnem kétségtelen, hogy a télen át a községi törvényen kívül mindössze a költségvetés fogja képezni a képviselõház teendõit.

E költségvetés többé-kevésbé hasonlít a tavalyihoz, csak a földmívelési tárca lesz valamivel jobban dotálva.

Általában Wekerle igen takarékos és szûkmarkú a kollégáival. Kivételt csak a honvédelmi miniszter képez.

A többi kollégák, ha sokat kérnek terveikre, összecsapja a kezeit.

- Szent Isten, hol vegyem én azt a tömérdek pénzt? Te talán azt hiszed, hogy olyan tyúkjaim vannak, amelyek aranyat tojnak?

(S valóban szerzett is most magának olyan tyúkot: a szeszmonopóliumot.)

- Nem, azt nem hiszem, de lásd, az eszme kitûnõ...

- Természetesen, de rengetegbe kerül, ennélfogva ejtsük el, kedves barátom.

A reszort-miniszter tanul ezen s a következõ eszméjével (ha ugyan van eszméje) egy aránylag igen csekély összeget próbál kipréselni a »Sándortól«.

De az most már megvetõleg csapja össze a kezeit.

- Ugyan ne bolondozz! Mit akarsz ezzel a fityfirity summával? Ezzel legfeljebb agyonütöd az életrevaló tervedet. Milliókat kérj tõlem, ne garasokat. Hagyjuk a pokolba, seréttel nem lehet ágyút tölteni. Ejtsük el hát még mostanra a dolgot.

Minden miniszter panaszkodik e fösvénység és ezen ravasz taktika ellen, de Wekerle tudja, mit csinál s talán jól teszi, ha a miniszteri fejekben fölburjánzó mindenféle tettvágyat egy kicsit meg­gyomlálja. Hadd érlelõdjenek a tervek. Még talán Shakespeare se vetette minden ötletét papírra, mert nem volt arravaló, annál kevésbé érdemes minden miniszteri idea a megvalósításra.

A Wekerle költségvetései tehát meglehetõs konzervatívok. Így a jelenlegi is. Harcokat provokáló tételek alig vannak benne.

Ha minden jól beüt (úgy, ahogy mi reméljük) csendes, nyugalmas csatája lesz a parlamentnek, mely olyan harciasan és rosszul kezdõdött a fõrendiházban.

De e két vereséges nap emléke is elmosódhatik október végéig s nem marad meg más tapasz­talatunk a trotlik híres hadjáratából, csak az, hogy báró Rudnyánszky József saját beismerése szerint liberális ember és hogy gróf Zichy Nándor tiszteletreméltó és érdemes felekezetnek tartja a zsidóságot.

A MAI ÜLÉS okt. 20.

A mai ülés egy gyászjelentéssel kezdõdött. Fest Lajos jelentette, hogy a Schvarcz Gyula mandátumát az összeférhetlenségi bizottság megsemmisítette. Ez volt az elsõ kivégzés, melyet báránylelkû bizottságaink végeztek a törvény pallosával.

Különben népes ülés volt, a névszerinti szavazás veszedelme lebegvén a Ház fölött. A fûtött folyosón az ecsedi láp deputációja várta a miniszterelnököt, élén a néhai jó Domahidy Istvánnal.

Bent Herman beszélt. Herman mindig originális és tartalmas. Érdeklõdéssel hallgatták.

Azután Szilágyi állott föl. Azt hitte volna az ember, már mindent elmondott. S most megint új oldalról, új érvekkel teperte le az ellenfelek argumentumait.

Csendesen, szájtátva figyelt a Ház. Valóságosan élvezett, ezen mély argumentumok és meg­lepõ fordulatok által vitetve; Bánffy elnök nyugodalmasan játszott rózsáival (mert Bánffy tövisekkel kezdte az elnöki pályát és most rózsákon folytatja), néha meg is szagolta õket s aztán megelégedetten nézett végig a szelíd, nyugodt Házon, mintha csak egy kert lenne káposztafejekkel. Nem mozdult semmit. Csak a nagy szónok gyomlált, egyre gyomlált.

Mindössze Meszlényi Lajos szisszent föl egyszer.

- Kimutatja ez még azt is, hogy a római pápa is felekezetnélküli.

Teljes két óráig tartott a miniszter nagy beszéde. Rendkívüli beszéd volt az, de az õ dicsõségét már nem növelheti.

- Velki rozum mondták a tót követek egymás közt.

Természetesen volt nagy éljen a beszéd után.

Az elnök erre megint megszagolta a rózsáit és föltette a kérdést szavazásra.

Majdnem az egész Ház fölállott, csak mintegy húszan-huszonöten maradtak ülve. Köztük volt Polónyi.

A vallásszabadságról szóló javaslat tehát újra visszaküldetett a fõrendiházhoz.

Tiszteltetjük õméltóságaikat, az egyházi és világi fõrendeket és hódolattal csatoljuk vissza a kitett gyermeket, hogy csak mégis méltóztassanak vele megbarátkozni.

Azután a másik kilökött javaslatot, a zsidó-recepciót kezdte tárgyalni a Ház. Gróf Pongrácz Károly kezdte az attakot ellene. Nem kell neki a recepció mert azt még eltûrné, hogy a zsidó kitérhessen kereszténynek, de hogy a keresztény zsidó lehessen, az szerinte olyan megrövidítéssel jár, hogy abba õ soha bele nem nyugszik.

Utána Sághy beszélt. De a Ház már éhes volt és nem akarta Sághyt hallani. Jóllakott embernek se kellemes.

- Holnap! kiálták.

- Ne rontsuk el a holnapi napot ellenkeznek a többiek.

Sághy tehát beszélt. A pártja is türelmetlenkedett. Már a pártkonferencián helyteleníték s többen intették:

- Ne beszélj Sághy!

Sághy dühbe jött erre a pártfeleire.

- Ugye ne beszéljek? Mert most a saját meggyõzõdésemet mondom, azért kiabáljátok: »Ne beszélj Sághy«; bezzeg mikor a ti meggyõzõdésteket kell tolmácsolnom, akkor mindnyájan ösztökéltek: »beszélj Sághy«. Nem, én beszélni fogok, igen is, beszélni fogok.

S rettentõ fenyegetését beváltotta.

Azonban a nemzeti párt se volt rest s a vice okos emberét, Kovács Albertet (mert a fõ okos embere Horánszky) legott utána menesztette, hsogy jelentse ki a zsidó recepció elfogadását. Amely kijelentés alatt minden nemzeti szem gúnyosan szurkálta az elõzõ szónokot: »Látod Sághy, minek beszéltél!«

De Sághy sohasem fogja ezt belátni s örökkön örökké beszélni fog.

AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

I. A legboldogabb ellenzék

Régi falusi házakban még lehet látni a falakon azokból a képekbõl egyet-egyet, melyeken a szarvasok és a nyulak viszik a vadászt temetni. A koporsót gondolom a sok agancsú szarvasok emelik, a fáklyákat viszik a rókák, a keresztet a nyúl.

Bizonyosan mindenki látott efféle groteszk képet és ha elfelejtette volna is, eszébe juttatja, a mi klerikális és feudális színezetû sajtónk, amelyben a kormány bukása hetek óta van pertraktálva. Ah nini, az ismerõs kép! A nyulak temetik a vadászt.

A koporsót emelik Apponyiék, a fáklyákat viszik a púroszok, a keresztet cipeli Zichy Nándor gróf.

A kormány egy nagy gyõzelmet aratott; õk egy nagy vereséget szenvedtek. És ebbõl az a logika, hogy a kormány megbukik.

Az ellenzéki újságírók és a magukat halálra únt, hatalmat sóvárgó politikusok összeteszik amijök van. És ugyan mijök van? Reményük és fantáziájuk. A fantázia nagy piktor, s már elõre lefesti a ravatalt, a remény pedig ügyes szabó, már elõre kivarrja a halottas inget a Wekerle-kormány számára.

A kormány tehát bukik, csak azt nem tudjuk, milyen betegségben fog kimúlni. Új és új diagnózisokat állítanak föl cikkelyekben, entrefilet-ekben. Az olvasóknak mindegy a diagnózis, mert mindenik halálos kimenetelû.

A király megszólítja cercle alkalmával Apponyit s egy félóráig beszél vele. És erre megfújtat­nak a harsonák: »Immár elérkezett az Apponyi ideje.«

Más alkalommal is van cercle és akkor a király meg nem szólítja Wekerlét. Mire ismét megfújatnak a harsonák: »A Wekerle napjai meg vannak számlálva.«

De harmadik alkalommal is van cercle és akkor már csak Wekerlét szólítja meg a király. Az egész diagnózis halomra dõl csak a halálos kimenetel marad örökké, de most már azért, mert a kabinet tagjai közt viszály van.

Szilágyi rosszban van Wekerlével, Festetics villong Szilágyival, Wekerle haragszik Hieronymire és Lukácsra, Lukácsnak jelenete volt Szilágyival, Szilágyinak jelenete volt Fejérváryval és így tovább össze-vissza. A híres Orlice prágai professzor nem bírja annyi variánsban összekombinálni a lutri kilencven számát, mint a mi ellenzéki sajtónk a nyolc miniszteri egyéniség marakodásait. Olyan belháború ez, hogy a legjámborabb olvasó is elhiszi, hogy az ilyen kabinetnek hova elõbb el kell pusztulnia.

De ám ha kisül is, hogy mindebbõl egy szó sem igaz azért a mi ellenzékünk marad mégis a világ legboldogabb ellenzéke, mert még mindig maradnak számbavehetõ jelek, hogy a Wekerle-kabinet az utolsót járja. Ezekbõl a jelekbõl teljességgel lehetetlen kifogynia.

Ilyen jelek:

a) Ha Wekerle rossz kedvû. (Érzi szegény, hogy vége van.)

b) Ha Wekerle jó kedvû. (Világos, hogy tetteti magát.)

Ilyen jelek továbbá:

c) Ha Tisza Kálmán két napig nem jön a klubba, vagy ha Tisza István heteken át nem hagyja el falusi jószágát. (Ezek éreznek már valamit.)

Hasonló rossz auspicium a kormányra és nagy gaudium az ellenzéknek:

d) Ha a horvát bánné otthon, a zágrábi palotájában a pokrócait poroltatja. (Hm, ezek már csomagoltatnak a költözködéshez.)

És végül, hogy semmit se felejtsek el:

e) Ha Horánszky hangyákkal álmodik. Mert a hangyák a megkezdett vállalat sikerét jelentik. (Álmoskönyv 37 lap.)

Hát mondom, a kabinet küszöbön levõ bukása egyre csillámlik az ellenzéki szemek elõtt, olyan furcsán, mint a lidércfény, hogy közelnek látszik, ha messze van is. A legjobb jelek folyton csiklandozzák az ellenzéki idegeket. Azóta boldogok, mióta meggyõzõdtek, hogy nem erõsek. Míg saját erejükben hitték diadalmuk forrását, addig sokszor estek apatikus melankóliába, mióta a gyengék természetével másoktól, véletlenektõl, non putaremektõl várják a sikert, azóta csak úgy dõl hozzájuk az öröm, jó hír, kilátás.

Csalódik az, aki azt hinné, hogy az ellenzék e része keserûen ki fog ábrándulni. Nem, ezek nem ábrándulnak ki sohasem. Mikor már valaki a holdkórosok, szerencselesõk és álomlátók sorsára jut, az egy olyan pozíció, mellyel a föltétlen boldogság jár. Az egy immunitás, mely minden keserûség ellen biztosít. Az õ reményeik nem fognak elfogyni soha többé. A vénkisasszony csak harmincéves koráig retteg attól, hogy nem megy férjhez, negyvenes korában már meg van gyõzõdve, hogy férjhez megy. Minden jel võlegény érkezését hirdeti: szarkának csörgése, ollónak hegyével való befúródása a padlóba stb.

A »nemzeti« ellenzék éppen ebben az eladott szûziességben sóvárog a hatalom után, a fent elõsorolt bukási jelek valamelyikén édelegve.

S ha elfogynának is mind e jelek, sõt csakugyan vannak olyan napok, hogy egyik-másik sõt néha valamennyi elveszti minden jelentõségét, Horánszky nem álmodik hangyákkal, a bánné nem poroltatja pokrócait, Tisza vígan beszélget Wekerlével, Szilágyi nyájasan szorongatja kollégái kezét: se baj. Azért az ellenzéki éléstár még sem fogy ki, mivelhogy van egy állandó izgatószer is a tarsolyukban, s ez az az elterjedt rege, hogy a Wekerle ischli útja alkalmával augusztusban, a király Szilágyi eltávolítását kívánta Wekerlétõl.

Szilágyi ennélfogva megy, de ilyenszerû távozását nem bírja ki Wekerle, sõt a párt sem. Tehát mily boldogság! végre elkerülhetlen lesz a fúzió.

Bizonyára nem minden mulatság nélküli dolog ez a szarvasoknak és rókáknak, szemfedõt varrni, halotti búcsúztató rigmusokat skandálni a szegény vadász számára, aki még most piros és egészséges, mint a makk. Hanem iszen »heute rot, morgen todt«.

*

Hát az ischli rege az igaz, hogy csak rege, hanem olyan életerõt adó, mint a konyak. Ha valaki nagyon ellankad, kimerül (s ezek a szimptomák immár érezhetõk a vert táborban), beadják neki az ischli regét s ettõl a szesztõl némi erõt nyer és újra hadonászik.

Szilágyi elmenetelét, ha igaz volna, csakugyan nem állaná ki a párt. Öreg is, vézna is, egy ilyen fájdalmas mûtéthez. Míg az egyházpolitika tartott, addig éppen lehetetlenség volt Szilágyi távozása, mert a hordónak az egyik dongáját ki lehet venni, és mással lehet helyettesíteni, de csak az üres hordóét: a tele hordóból kifut a nemes nedv, ha az egyik dongáját kiveszik. Ezt a korona is belátta és Szilágyi maradt. Maradt pedig a korona akaratából is.

Mert rosszul disztingválnak azok, akik azt merik hirdetni, a szabadelvû pártról, hogy a Szilágyi dolgában a királyra gyakorolt pressziót a szabadelvû párt mindössze Wekerlét szorította.

Hogy igaz-e hát az ischli mende-monda? Õk azt állítják, hogy igaz, mi azt állítjuk, hogy nem igaz. Mi éppen úgy nem hallottuk a kulcslyukon, mondott-e valamit a király Wekerlének Szilágyi távozása felõl vagy nem, mint õk. Csakhogy nekünk mégis van egy bizonyságunk, hogy ez nem igaz. S ez a pszichológia és a meghódolás a magyar király karaktere elõtt. Lehetetlenség azt föltenni is a világ elsõ gentlemanjérõl, aki lehetett irritálva akkor Szilágyi ellen, mert bizonyosan volt is valami oka rá, hogy miután újra kinevezte õt a saját akaratából s azóta semmi zavaró incidens elõ nem fordult, ok nélkül a karóra szúrt fejét kívánja azt dokumentálva ezzel orbi et urbi, hogy júniustól decemberig akarata ellenére ült valaki az õ tanácsában.

Azért tehát, nyájas olvasó, aki az én soraimat átfutottad és aki az ellenzéki lapoknak is prenumeránsa vagy, olvasgasd õket ezek után is, de illedelmes mosolygással és azon tudattal, hogy nékünk van a világon a legboldogabb ellenzékünk, amelyek a legbíztatóbb politikai szimptomák között van hivatva elöregedni, megõszülni és talán örökre letûnni.

Ne higgyj lázas reményeknek és álmaiknak, még kevésbé ragadtasd el magadat fantáziájuk által; a kormány ez idõ szerint nincs veszélyben, habár be kell vallani azt is, hogy nem olyan boldog, mint az ellenzék.

Egyrészt azért, mert egy másik olyan boldogság nem létezhetik már a földön, másrészt pedig... De a »másrészt« a holnapi cikkben fogom elmondani.

AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

II. A kormány és pártja

Ott hagytuk el tegnap, hogy a kormány nem olyan boldog, mint az ellenzék. A kormány nem alszik rózsákon, azaz egyáltalában nem alszik sehogy, mert mindig nyitva kell lennie a szemeinek. A reformok megszülése bizonyos vérvesztésbe került. Több, mint két tucat képviselõ kivonult a szabadelvû klub termeibõl s a numerikus többség lejjebb olvadt a Tisza Kálmán tizenhármas többségénél (Melyet Wenckheim Béla »Verfluchte Majoritt«-nek nevezett), sõt szállt-szállt alul a »boszniai többségen«, mely két emberbõl állott.

Így lõn, hogy mikor a Wekerle-kabinet a legnépszerûbb volt az országban, mikor nyakig fürdött dicsõségben s a legtöbb híveket számlálta odakünn, bent a Lloyd-termekben elérte a megfogyatkozás olyan mértékét, aminõre nem emlékeznek az 1867-ig leszaladó annálék.

Igaz, hogy azóta egy kissé javult a helyzet, vagy legalább nem romlott. Egypár jó ember visszaszállingózott, egypár kerületben szerencsésen bevált a Hieronymi metódusa, aki azt mondja:

»Egy kerület megnyeréséhez vagy pénz kell, vagy alkalmas ember. Pénzem nincs, hát alkalmas embereket keresgélek.«

(Ebben pusztult el a szegény Diogenes is.)

Denique a helyzet különösebben nem változott, s mit ér, hogy künn az ország négy ötöde velünk érez, ha itt bent a parlamentben szegények vagyunk a külsõ elemózsiához, mely garmadában áll, nem nyúlhatunk a napi használatra?

Tagadhatatlan azonban, hogy a párt megmaradt zöme jobb, tömörebb és megbízhatóbb így, mint volt, de ez valóban keveset ér, mert más oldalról bizonyára bírja a kicsi többségek túlzott önérzetét és merész szeszélyeit is. Ez az a szituáció, mikor a lajbli is köpönyegnek tartja magát a Prileszkytõl Pantocsekig mindenki érzi, hogy õ nélkülözhetlen. Az Andrássy úton, de egyebütt is láttam már olyan házat, ahol két kõalak áll a kapunál kifaragva, görnyedten kifeszített izmokkal, olyanforma attitûdben, mintha az õ vállukon állna a ház. Nos, ezek az alakok, akik eddig csak kõben voltak, most ott sétálnak az öreg Lloyd termeiben elevenen s fölfújt arcukról, fontoskodó lépteikrõl, minden szavukból kitetszik, hogy a szabadelvûség épületét õk tartják.

A pigra masszák lomhák, mozdulatlanok voltak, a megmaradt többség eleven, szemes és érzékeny, mint a lázmérõ. A kicsi többségek mindenütt veszedelmesek tehát alkalmasint veszedelmesek volnának itt is, hanem jó szerencse, a párt vezérei közt egyetlen egy sincs, ki esetleg a lehangoltság óráiban a párt rossz tulajdonságainak billentyûin végig futtatná az ujjait. Az ország kevélyen hajolhat meg azon alakok elõtt, kik a kormány némely tagjain kívül ezen idõ szerint befolyással bírnak a pártban. Tisza Kálmán szerényen elvonul a napfénytõl s mint öreg almafa, amelynek már két generáció élvezte a gyümölcseit, virágozni többé már nem akar, csak árnyékot tartani. Széll Kálmán, mint valami jó nemtõ, csak akkor jelenik meg, mikor valami segítségkiáltást hall s még Bánffy is, kit egy koporsón keresztül látott meg a király, jellemre méltó ez önzetlen, nemes fajú államférfiakhoz, kik vagy mentek azon gyengeségektõl, melyek más pártokban annyi bajt szoktak okozni, vagy ha nem mentek, kétszeresen tiszteletre méltók, mert el tudják azokat fojtani.

De mindez csak arra jó, hogy bent a pártban se nincsenek, se nem lehetnek elõreláthatólag belzavarok; ám azért mégis kicsiny a párt s a kormánynak éppen abban fõ a feje, hogy most, az egyházreformok szentesítése után, mitévõ legyen a jövõ föladataival szemben, melyek közt elsõ helyen áll a közigazgatás államosítása. A Szapáry két-paragrafusos törvénye éppúgy ott kering a kormány hajója körül, mint ahogy a Verne Gyula kísérteties légballonja alatt lóg a holt macska.

Hát igen, megint egy nagy reform. Az ország várja, a közvélemény mellette van, a sajtó sürget. Pedig még a mi sajtónknak van ereje, mert a mi sajtónk aránylag becsületes. A külföldi lapok már olyanok, mint ama nyilvános mérõgépek, melyek a köztereken állanak; aki egy vagy két pénzt beléjük dob, annak megmutatják, hogy mennyit nyom. De a mi sajtónk az általános akaratnak a szószólója. Egyszóval a reformnak úgyszólván a tizenkettedik órája ütött, mert már a tisztviselõválasztások is veszélyesen közelednek.

A kormánynak ellenben nehéz e reformba beleugornia úgy egyszeribe, szinte készületlenül, a bevégzett nagy reformmunkától kábult fejjel, nehéz és talán veszélyes is. Az országnak sok két nagy reformot megemészteni oly gyorsan egymás után, a kormánynak is sok végrehajtani. Az elefánt igen erõs, hatalmas állat, de mégis csak minden hetedik évben kölykezik.

Nehéz pedig különösen azért, mert a többsége kicsi s mert a jó pajtások a szélsõbalon, akik municipalisták, megharagszanak, de azért az ellenfelek a nemzeti párton, akik államosítók, nem békülnek ki.

Ezért nem egészen boldog a kormány a kiküzdött nagy diadalmak után, s ezért vált különösen kellemetlenné a kicsiny többség.

Most már az a kérdés, hogy mint Herkules a válúton, elhatározza Wekerle, hova nyúljon, mert a módokból van bõ választék.

Az egyik a fúzió. Fúzió a nemzeti párttal. De ez csak akademice legyen fölemlítve, amennyiben tényleg megvan e mód is. Persze csak olyan formán, mintha valakinek azt a tanácsot adnák valamely kicsi bajból való kimenekülésre: »Ha pedig semmi se segít, akaszd föl magadat.«

Hanem ettõl eltekintve, a következõ komoly módok között lehetõ a választás:

a) A púroszok visszahívása a pártba. (Sok hozzánk szító ember van köztük.)

b) Új választások kiírása. (Hozzányúlni külsõ népszerûségi tõkénkhez.)

Vagy pedig:

c) Nem kunktátoroskodni nagyon sokáig, hanem nekiindulni a mai kicsi, de egyöntetû többséggel úgy, amint van a jövõ feladatainak.

Hogy melyik módot tartanók mi a leghelyesebbnek, holnap fogom ezen a helyen elmondani.

AZ ÁLTALÁNOS HELYZET

III. Wekerle és a modus vivendik

Hogy a tegnap említett s egyedül lehetséges módok közül melyikhez nyúl Wekerle, azt legfeljebb alapjellemébõl lehetne következtetni, ha Wekerlét ismernõk, de Wekerlét mi nem ismerjük. Két éve kormányoz már bennünket és mégsem ösmerjük, mert ez a mai Wekerle nem az igazi, ez még csak az a Wekerle, akit az események vittek, aki mögött ott állt Szilágyi, mint egy szuronyos pandúr: »Félre ne lépj, mert így és amúgy« és aki mögött ott állt az erkölcsi kényszer, menni és egyre menni a keskeny, göröngyös úton és vagy kijutni a tömkelegbõl, vagy bele pusztulni, de éppen ebben a dicsõségteljes menetelésben kezdett kibontakozni az igazi Wekerle, az kit még mi nem ösmerünk, az akit nem az események fognak vinni, hanem az aki majd viszi az eseményeket.

Egy nagy államférfiú markának a sziluettje jelenik meg. S máris kezdjük fölösmerni mélyebben rejlõ tulajdonságait. Merész, de nem szenvedélybõl, mint Kossuth, inkább taktikából; okos, de nem az összes körülmények meglatolásából, mint Tisza, hanem instinktuszból, mint gr. Andrássy; ingadozó, de nem a természeténél fogva, mint Ghyczy, hanem idõnyerésbõl, és puha, engedékeny, de csak azért, hogy az erõseket tévútra vigye.

Van benne valami zamat I. Napóleonból, Metternichbõl és Rónay Jánosból. A Napóleon végtelen önbizalmából játszva csinálni meg nagy dolgokat és fumigálni a nagy veszélyeket. Csak Wekerle képes oly könnyedén, oly mosolygósan fogni a kormány-gyeplõket, mintha pamutot tartana egy szép asszonynak. Van benne a Metternich bûvészies ügyességébõl, szemei kitûnõek a homályban, s keze biztos a szövevények kibontásánál. És van benne végre valami patriarchalis, valami bursikóz (hiszen említhettem volna egy más közönséges embert is) Rónay Jánosból, az õ ártatlan szívjóságából és jól esõ gyermekded naivitásából. Csodálatos összeke­veredése a titánok felötlõ tulajdonságainak a kicsinyek polgárias erényeivel.

Avagy nem csodálatos egy Napóleon, akinek fájna egy legyet agyontaposni? Ki tudna elképzelni egy Metternichet, akibõl az epe hiányzik? Láttatok-e már egy Herkulest, aki bír az oroszlány bátorságával belerohanni a veszedelembe, de nem bír a gyermek bátorságával, szembe kellemetlent mondani valakinek.

S így torlódik össze annyi zagyva szín, hogy mikor Napóleon sastekintetét, emberfölötti röptét kezdjük felösmergetni Wekerlében, akkor e Napóleon-kópiából egyszerre csak kiugrik Rónay János és mikor a jóságos, szelídlelkû, ártatlan kedélyû Rónay János naív egyszerûségében gyönyörködünk, egyszerre csak kipattan a fals Rónay Jánosból a vesékbe látó Metternich.

De máris szélesen rajzoltam Magyarország ez idõ szerinti kedvencét, akinek az istenek valóságos kollektát csináltak a becses tulajdonokból s még azonfölül állandóan egy kecses szobaleányt rendeltek melléje, egy istenasszonyt: a szerencsét. A szûk keret nem engedi, hogy tovább fessem politikai alakját, szeretetreméltó, szinte édes egyéniségét. Legközelebb vissza­térek rá más helyen, hogy elvezessem önöket az õ dolgozószobájába, hol zseniális össze-visszaságban hevernek az akták s gomolyognak fölöttük, mint vadlúd-falka, beválthatatlan ígéretek, hogy bepillantsunk az õ agyába, hol összegyömöszölve forrnak a hasznos tervek, egy tekintetet vessünk a szívébe, amely olyan hó tiszta, mint az õ vakító fehér nyakkendõi, hol nincsen se irigység, se bosszúállási vágy senki ellen, s akinek nem volna kedve benyitni az õ audenciális termeibe, honnan örömsugárzó arccal távozik mindenki. E termekre oda lehetne biggyeszteni az alvilág kapuiról az ismeretes föliratot, áttravesztálva:

»Ti, akik ide beléptek, visszakapjátok reményeiteket!«

...De hagyjuk el ezt most, mert úgyis messze mentünk tárgyunktól, hogy miféle kibontakozáshoz nyúl Wekerle.

Mint praktikus ember legközelebb érné, pártja megszaporítása céljából a púroszokat. Wekerle kétségen kívül szívesen is hallaná egy napon, hogy elszakadt barátaink visszatérnek. Wekerle nem az az ember, aki haragot tud tartani (a harag úgyis csak annak áll jól, aki a maga dolgát csinálja, nem az országét). A púroszok visszatértével negyven-ötven többségre emelkednék a párt. De a púroszok visszatérését legalább valamennyiét, nem mindenki nézné a pártban szívesen s félni lehetne, hogy rossz hatással lesz. Amit numerikus többségben nyerne a párt, elvesztené a hogy is fejezzem csak ki magamat a közérzet lehangolása által. Mindamellett éppen úgy nem lehetne megakadályozni visszatérésükben, mint ahogy szinte lehetetlen megtalálni visszahívásukra a kellõ formát.

Noha a válaszfal, mihelyt az egyházjogi törvények alá oda kerül a király neve, leomlik s bár vannak, akik egyenként visszavágynak a régi fészekbe, mégis kevés a remény, hogy viszontlássuk õket, mert szolidaritásban vannak, hogy csak együtt, rajban jönnek-mennek, vagy sehogy. S az anyaméhük, a haragot tartó öreg Péchy, úgy tudjuk, municipálista, valóban olyan, mint a vese az emberi testben, mely körül van véve kövérségtõl s mégis maga a legsoványabb testrész.

Miután a púroszok visszatérte, se elõ nem idézhetõ, se el nem halasztható esély dolga, nézzük a második módot a választást.

Új választás? De miért legyen új választás? Hiszen a kormánynak végre is meg van a többsége, ha kicsi is, s az ország éppen erre a reformra meg lett kérdezve az 1885-iki téli választáson. Mi indokolná az országgyûlés föloszlatását most, éppen most, mikor még izgatottak a kedélyek az egyházjogi harcokból.

Igaz, hogy egy új választáson most a diadalmak dicsfényével övezett szabadelvû pártra nézve gyerekjáték lenne a kerületek hódítása. De a szabadelvû párt a komoly politika letéteményese az országban s a kötelességek és föladatok elõl ki nem térhet a taktika kedvéért. Nem az a célja egy pártnak, hogy élet-elixírekkel tartsa fönn magát, melegített népszerûségi zacskókat rakjon a hasára, hanem hogy ameddig él, kötelességét teljesítse.

Ám ha csakugyan leszavaznák a kormányt a parlamentben, elég ideje akkor is föloszlatni a Házat és megkérdezni a nemzetet. De addig csupán »taktikai griff« lenne az új választás melynek szele már hetek óta fújdogál innen-onnan.

De kik fújják ezt a szelet? Az az ezer reménybeli jelölt, aki föl akar lépni a kerületekben. S minden jelöltre esvén két kortes, mindössze három ezer ember csinálja azt a türelmetlen toporzékolást, csoszogást, mely csak a zászló-kereskedésekben és a szeszfõzdékben lel visszhangra.

A mi nézetünk szerint leghelyesebben teszi Wekerle, ha a legutóbb említett módhoz nyúl s a mostani pártjával úgy, amint az ma van, legkésõbb esztendõre, neki vág az államosítási reformmunkához. A többség lefogyott ugyan, de a számok bûvésze, aki a számoknak parancsolni tud, ne ijedjen meg a számoktól, mert ha a numerikus többség kicsiny is, a szabadelvû eszmék varázsa nagy. S amint eddig volt, a papiroson kis többség, de a Házban megnagyobbodva, úgy lesz az ezentúl is, mert valahányszor szavazni fogunk, az országház kapuinál ott fog dübörögni a közvélemény is hatalmas szózatával »Ez az én akaratom!« és ez a fönséges hang meg fogja rázni az ellentábort s mint a bagdadi elátkozott sünbõl, mindennap kihull belõle egy tüske míg egészen sima nem lesz.

A HOLT CÁR A HÁZBAN

Nyugodalmas jó tele kezdõdik a t. Háznak, dolga kevés van; halottakat elparentál, élõket igazol, meg szétoszlik nagy idõközökre. Ma se lett volna ülés, ha az orosz cár meg nem hal.

De meghalt s a nagyvilági komédia, a politika azt kívánja, hogy a magyar alsóház részvéte is ott legyen a mindenféle részvétek között, ama cár ravatala mellett, kire csak egy dicséretes epithetont lehet találni, azt, hogy a »béke barátja« volt. S én istenem, az is milyen béke volt! Leeresztett rostélyú sisakban, kardjára támaszkodó. S minõ barátja volt õ annak!

De nem tesz semmit. A zsarnok mélyen alszik a livádiai csöndes palotában s a zokogás Európa szabad népei ha siratják nem fogja fölébreszteni többé. Csak sirassák hát; egy hazugsággal több vagy kevesebb a világon, egyre megy.

Hát itt is megteltek ma a Ház padjai szép, fényes téli napon. A 49-iki magyarok fiai, unokái... Sõt egypár fehér fej talán ott is volt Világosnál.

Bánffy Dezsõ báró takarékosan a szavakban emlékezett meg halottról, ki végre is barátságot érzett a mi királyunk iránt. Hangja rideg volt, szinte szürke. Ah jaj, halottakat melegen elsiratni, ahhoz csak Péchy Tamás értett. (Beh jól jártak azok a monarchák, akik alatta haltak meg.)

Mély várakozó csönd támadt a Bánffy részvét-indítványa után. Egy-egy idegenszerû »helyes« hangzott innen-onnan, tompa nyöszörgõ helyesek, mintha a föld alól jönnének.

Azután fölállt Thaly Kálmán s a kegyeletet nem sértõ módon adta vétóját a részvétnyilvánítás ellen.

Megvillogtatta az emlékezetek elõtt Paskievics herceg jelentését a halott öregapjához, Miklós cárhoz: »Magyarország felséged lábai elõtt fekszik.« Vajon akkor éreztek-e õk részvétet a most részvétérzésre invitált Magyarország iránt?

Úgy, úgy, de nekünk kell okosabbaknak lennünk. Hallgass kutya szív, ne háborogj, ne tüzeskedj. Nem hallod, hogy a koponyának meg van parancsolva, hogy okos legyen? Istenem, hát mindig csak mi legyünk okosak? Mindig, mindig.

Lám, ez a Horánszky is milyen okos most, de mennyire okos. Mert Horánszky állott föl Thaly után és igen okosan érintette e részvétnek a jogosultságát és egyszerû udvariassági termé­szetét, de valami csodálatos okosan úgy, hogy nem annyira a cár halála döbbentette meg a hallgatóságot, mint inkább a Horánszky okossága. Miért okos most ez az ember? Megfog­hatatlan. A cár halála tette volna azzá? De mit várhat õ és Apponyi a cár halálából?

Egyszóval, a Horánszky beszéde a habozó jobboldalt mintegy megmelegítette a cár iránt. A mamelukok azon része, kik a kijárások körüli posztokat tartják elfoglalva, hogy a döntõ percben menekülhessenek, stabilis helyek után kezdtek nézni.

De már csak kis idõre kellettek e helyek, mert Horánszky után már csak Batthyány Tivadar gróf szólott, mintha gradatim jönnének a szakállak, egy kis õsz szakáll a Thalyé, aztán egy nagyobb szakáll a Horánszkyé és végre a leghosszabb szakáll a Batthyányé. Batthyány is igen szépen, tapintatosan beszélt a részvét mellett, hiszen a megboldogult iránt barátságot érzett a mi királyunk és beszédjével õ is éppúgy, mint Horánszky, meggyõzte a szabadelvû pártot, hogy ezt az udvariassági indítványt el kell fogadni.

Csak a kurucok közül hallatszottak még ellentmondó morgások:

- Hízelegjünk minden tirannusnak!

- Csókoljuk a korbácsot!

- Szibéria benépesítõje volt!

De ezek a diszharmonikus morzsák már egy csöppet sem ártottak, Horánszky és Battyhyány beszédje megtette a maga megérdemelt hatását s a jobboldal is fölállott az általuk pártolt részvétindítvány mellett. Szónok azonban a jobboldalról nem volt.

Ülve csak a szélsõbal maradt, de innen is a siratókkal emelkedett föl Pázmándy Dénes s ott állt görnyedten, fejét a lapockái közé húzva, mint egy muzsik.

A pártbeliek csodálkozva néztek rá, hogy miért állott ez föl.

De aztán elgondolták, hogy hátha neki is barátja volt a cár.

A MAI ÜLÉSBŐL nov. 13.

A költségvetési vita végre elkezdõdött s ezzel nyílt meg a parlament téli munkája.

Minden úgy volt most is, mint tavaly és harmadéve, mint mindig azelõtt.

Hegedüs Sándor vázolta az államháztartást bengáli fény mellett, a szokott közbeszólásoktól kísérve.

Utána fölállt Helfy de milyen csodálatos! Hogy megváltozott ez az ember; fiatalabb lett, más lett, alig lehet ráismerni. Millió ördög, talán nem is az! De mégis! Hiszen az lehetetlen, hogy nem õ lenne. Lehetetlen. Még a holta után is föl fog kelni sírjából a büdzsé tárgyalások elsõ napján, hogy közvetlenül Hegedüs után összedöntögesse a kubikokba rakott büdzsé számokat.

A képviselõk a szemeiket törülgették. Szent isten! Csakugyan nem a Helfy, hanem Molnár József, a vice Helfy. (Helfy most palatinusi teendõit végzi a kisebbik Kossuth körül.)

Ez az újítás jól esett a szemnek. Érezni kezdték az emberek, hogy a világ mégsem stagnál, hogy történik valami.

De mily csalódás. Molnár József is csak egyikét mondta el a Helfy tavalyi, harmadévi és negyedévi beszédeinek.

A Molnár József-féle kizökkenés után megint helyre ütõdött a régi sorrend. Horánszky Nándor állott föl, de amint beszélni kezdett tárgyilagosan, higgadtan s amint azt is kijelentette (ami a legfõbb eseménye a mai napnak), hogy a közigazgatási reformok megvalósulását õ is örömmel üdvözölné, az emberek megint a szemeiket és szemüvegeiket kezdték törülgetni.

Az ördögbe is, hisz ez nem lehet Horánszky! Valami gonosz démon incselkedik ma velünk, nagyságos képviselõ urakkal!

Az imént Helfy beszélt, a Molnár József ábrázatában, most pedig valami ismeretlen okos ember tartja szûz beszédét a Horánszky képével.

Az ismeretlen úriember beszédében még Hegedüs Sándor is helyeseket kiabált.

Amire borzasztó méregbe gurult az ismeretlen úriember s ebbõl megint kezdtek ráismergetni, hogy hátha mégis a Horánszky az.

De hogy még teljesebb legyen a varázslat, amibe a tisztelt Ház belekeveredett, azt a negyedik szónoknak, Schreiber Frigyesnek lehet köszönni, ki a költségvetés mellett szász létére oly tökéletes magyarsággal beszélt, mintha a kecskeméti rónán ringatták volna a bölcsõjét.

A DEBRECENI HEGEDŰSZÓ

Bent a tanácsteremben Hieronymit paskolták, ki pedig igazán nemes hajlamú, hó karakterû belügyminiszter. De hát mindegy az, ha zsarnok volna azért ütnék, hogy zsarnok, így azért ütik, hogy nem zsarnok.

Míg õt ütögették boldogok, boldogtalanok nagy kedvteléssel bent, a folyosón Hiob-hírek keltek, fiadztak, nõttek oly kubus rendszerben, mint a Koch-féle bacilusok.

Hogy Khuen megint mozog, hogy a bécsi felhõk erõsen tornyosodnak, hogy Kálnoky megint kezdi a pókhálóit szõni stb.

Ámbár ez mind valószínûtlen, de a kandallókban égtek, pattogtak a villogó, fényesszemû hasábok s ez izzó zsarátnokokhoz illenek a rémmesék. Szinte hozzátartozik a téli kedélyes­séghez.

S valóban tél van már. Furcsa, mégis a július akar visszatérni.

Nem valószínûek e rémmesék, kivált a Kálnoky-féle. Wekerle jól tudta a delegációkor, miért kell megvédelmezni Kálnokyt. Wekerle így okoskodott:

- Kálnoky meg akart engem buktatni, de nem tudott, meglehet, hogyha én akarnám õt megbuktatni, én se tudnám. De ha meg tudnám is buktatni, csak azt érném el, hogy egy más külügyminiszter jönne, aki azt mondaná magában: »Kálnoky rosszul csinálta a buktatást, majd most én próbálom.« Kálnoky ellenben nem ösmeri el magáról, hogy rosszul csinálta a buktatást és nem próbálja meg másodszor. Ennél fogva nem buktatom meg Kálnokyt.

Lehet, hogy jól okoskodott Wekerle, lehet rosszul okoskodott de a folyosón az volt a hit, hogy Kálnoky megint erõlködik. Áll azonban természetesen a folyosói politikusokra is, hogy vagy jól okoskodtak, vagy rosszul.

Az bizonyos, hogy az optimisták megvigasztalódtak, kivált a Sima beszéde alatt. Gondolván talán magokban, hogy még sem Bécsbõl jön minden rossz s így szólának:

- Csak hagyni kell a dolgot. A vizek végre is lefolynak és a kövek megmaradnak.

S valóban a folyosó hátterében, messze, a miniszteri szoba környékén, mint két kõoszlop állt egymás mellett Wekerle és Szilágyi, ráncokba vont homlokkal konferálva.

A pesszimisták lehorgasztották a fejüket és azt felelték:

- A vizek azonban úgy is lefolyhatnak, hogy a kövek sem maradnak meg.

Dél tájékán végre a csengettyû a pièce de resistancet jelentette, a Busbach interpellációját a debreceni bankett-botrány tárgyában.

Villámhirtelen megtelt a terem s a hû öreg Busbach, aki olyan a pártban, mint a törülközõkendõ, sokszor jó vele letörülni az izzadtságot, meg a nedvességet, most egy kicsit szélesen, terebélyesen, messzirõl kezdte el a debreceni részeg ember csínyjét föltálalni, nagy nyugtalanságot, sok bántó, kellemetlen közbeszólást provokálva. Kivált amint odaért beszédjében: »De az õsszel bejött Magyarországba egy olasz honpolgár...«

- Egy salamucci kiáltá egy hang a szélsõbalról, s nagy hahota támadt.

- A polgári házasságnál jó volt az olasz ember, ugye? vágott közbe egy másik hang balról.

Nagy zajgás, dörömbölés, ingerültség támadt. Az elnöki széken Andrássy Tivadar gróf ült, akinek szokatlan volt a viharos jelenet.

Hiába ismételte szelíd hangján: »Csendet kérek.« A lárma elnyelte nemcsak az õ szavait, de a Busbachét is. Károlyi Gábor ismét a régi Károlyi Gáborrá változott s a szélsõbal szélérõl, a »temetõ árkából« eregette a csendbontó lövegeit.

Busbach csak nagy nehezen tudott eljutni a bankettig, illetve a »Jaj, de huncut a német« címû nótáig, mert ez volt a corpus delicti... De amilyen kínos volt neki az elõre hatolás, a komoly hallgatóknak sem volt gyönyörködtetõ a dolog ilyen körülményes pertraktálása. Kényes ügyekben nem szabad mind azt elmondani, amit az ember gondol hogy az ellenfél se vethesse közbe, amit õ gondol. Busbachnak úgy kellett volna röpülnie, mint a fecskének a káposzta-fejek fölött, hogy szárnyaival picit érintse, de õ úgy ment bele, mint egy kecske, hogy gázolt és harapott.

Hanem egyszer csak mégis vége lett a dolognak, a hullámok lecsillapodtak, senkinek se történt semmi baja, csak Andrássy elnök öregedett két évet.

Most Hieronyminak kellett volna szólania, minden szem odanézett, de ahelyett Kovács József kelt föl a szélsõbalon, egy nagy szürke szakállú hazafi.

- Mi jogon akar szólani? kiálták jobbról.

- Mint jelenvolt.

Andrássy személyes kérdés jogán adta meg neki a szót, s igen helyesen, mert egy szemtanú végre is érdekes.

Kovács József tudom sokért nem adja, hogy végre mint jelenvolt szerepelhet az ország elõtt. (Valljuk meg, a kis emberek számára a legnagyobb szerencse.) Valóban látszott csillogó szemein, egész örömteljes izgatottságot kifejezõ mozdulatain, hogy õ csakugyan jelen volt, s felsõ testének méltóságos magatartása visszatükrözte, hogy érzi annak a körülménynek nagy fontosságát, hogy õ most egy igazi jelenvolt.

Elmondta aztán, mint a baka a milanói templom nagyságáról, hogy a debreceni bankett-terem oly mély és széles, hogy arról a végérõl, ahol a cigány muzsikált, abszolute lehetetlen volt kivenni, hogy a terem másik végén, ahol a király-toaszt folyt, mi történik.

Minden szem a »furfangos diákot« kereste a háta mögött, aki prüsszentsen.

De a furfangos diák helyett Polónyi emelkedett föl, hogy õ is szólni akar alkalmasint azon címen, mint olyan objektív ember, aki jelen nem volt.

Nagy zúgás, ingerültség támadt a jobbon.

- Nem hallgatjuk Polónyit. Ne beszéljen!

Az elnök a Házhoz fordult: enged-e Polónyinak szót.

A többség, még az ellenzékrõl is sokan megtagadták a szót Polónyinak, de a nekikerekedett zajban Polónyi a Ház határozata dacára se akart leülni, hanem ott állt zordonan, kihívó daccal tekintve szét a hullámzó termen.

Hieronymi is fölállt, de a nagy zajban szóhoz õ se juthatott, mire az elnök az ülést öt percre fölfüggesztette.

Hieronymi röviden felelt s megnyugtatólag, hogy majd ki fogja deríteni a debreceni eset részleteit; utána Szilágyi rövid, ügyes, határozott válasza igazi értékére szállította le az ügyet s annyira elvette minden irányban az élét, hogy az újra fölemelkedõ Polónyinak odaszólt Ugron Gábor:

- Ne beszélj, hallgass, mert a miniszterek korrekt feleletet adtak.

De Polónyi azért mégis beszélt és beszélt még utána Busbach, majd az öreg Kõrösi Sándor, kinek nagyon megnyomta máját a Busbach odavetett kifejezése: »hogy ez a botrány csakis Debrecenben történhetett meg«. Sehogyse ment az öreg fejébe, hogy miért ne történhetett volna ez meg Hajdúszoboszlón is, vagy Hódmezõvásárhelyen? Hát ott nincsenek részeg emberek?

A tárgy most már túl levén beszélve, elvesztette érdekét. Senki se figyelt már a szónokokra. A képviselõk társalogni kezdtek egymással s csak elszóródva, szaggatottan ütötték meg a kifáradt dobhártyákat egyes szavak, kifejezések:

...Királyi trón... cigányok... tuss... korona...

HOGY TEREM A VÁLSÁGANYAG?

(Epilóg a válsághoz)

Persze, csak azt az anyagot értem, mellyel a sajtó dolgozik és nem azt, amelyik a válságot szüli. Bár nem lehetetlen, hogy sokszor az is ilyen formán támad a király udvarában.

De ehhez semmi közöm, én mindössze egy önvallomást akarok tenni, amelybe azonban meglehetõsen be van keverve az én t. barátom és bátyám, Bródy Zsigmond, a N. Pester Journal tulajdonosa amiért grácia a fejemnek.

Bródy olyan alak nagyban, mint a Gaborieau regényében Taboret apó - az amatõr rendõr volt ‑, akihez a legzseniálisabb rendõrök is eljárnak, hogy finom szaglását, mesteri látását a szöve­vényeken keresztül, eszének boncoló élességét hasznukra fordítsák egyes fölmerült ügyekben. Bródy ilyen alak, azzal a különbséggel, hogy õ politikában dolgozik, kormányok hánykódását, vesztét fürkészi, államférfiak finom szövevényén tesz mikroszkopikus megfigyeléseket.

Szélcsendes idõkben ideges, életúnt, a tények, a köznapi valóságok lehangolják, neki a bizonytalanság az elementuma, szárazföldön kedvetlen, mint a vén tengerész, csak a himbáló hajón érzi magát jól. Kormányválságok idején, bár örökké jár kel, télen meleg tartományokban, nyáron hidegekben, itthon toppan a föld bármely részébõl, s szövi az õ kombinációit olyan passzióval, mint a legszorgalmasabb pók.

A mostani válságban is õ volt az újságírók orákuluma. A mostani válság éppen az õ kedvének, talentumának felelt meg. Nem volt abban semmi pozitív, csak egy aláíratlan iratköteg a király asztalán, abból kellett fölépíteni a bekövetkezendõ események egész tömkelegét s fölépíteni tömören, szilárdan, ledönthetetlenül, mint egy hatalmas épületet, kiszögellõ tornyokkal, garádicsokkal, három homlokzattal, Bécs felõl, Zágráb felõl és itthonról.

S építette is csillogó szemekkel, vidám arccal, lázas hévvel (ilyenkor tíz évvel fiatalabb), minden kis kövecskét fölhasználva s gyakran a lényegtelent legnagyobb bravúrral. S most is, mint ilyenkor mindig, váltig beszélgetés tárgya volt az újságírók közt:

- Mit mond a dologhoz Bródy?

De a nagy kombinátort a gyûjtõk szenvedélye tartja foglyul. Nem azért gyûjti õ a kincseit, hogy mások közt elszórja. Fösvény, még a saját lapjától is sajnálja föltárni legmélyebb, legtitkosabb fölfedezéseit csak az értéktelenebb, közelfekvõbb részt mondja el a cikkíróinak. Csak ritka emberek iránt közlékeny egészen.

Én e szerencsés kivételes emberekhez tartozom s a jelen válság idején valahányszor estefelé elindultam a klubba, útba ejtettem Bródyt, különben is itt a szomszédban lakik, s õ elmondta, amit egész éjjel, egész nap kombinált. Csodálatos, merész következtetések voltak ezek, de megtámogatva a logika cölöpeivel.

Bródytól elmentem a klubba, ahol én, mint azt mindenki tudja, sohasem szoktam politizálni. Legfeljebb sietve végigmegyek a nagy tanácskozó- és társalgó-termen, legfeljebb egy tekintetet vetek a miniszterekre s ha látom, hogy egészségesek, az nekem elég megnyugtató, végigsurranva a biliárd-szobán, leülök a kártya-asztalhoz egy játszma pikére.

Az eseményekre nem vagyok kíváncsi. Végre is nem nagy szerencsétlenség elmaradni a világtól egypár órányival. Késõbb tudni meg az eseményeket két-három órával, mint a többiek. De ezt a nézetemet nem osztja az én t. kollégám a hírlapírásban, Weinmann, a Neues Pester Journal munkatársa, aki sokat adna azért, ha elõbb tudná meg egy két órányival az eseményeket, mint ahogy történnek.

Rendesen megvárja, míg a játékot bevégzem s a világért se eresztene haza, kikérdezés nélkül:

- Nem tud a képviselõ úr valamit?

- Már ugyan honnan tudnék?

- Hát semmit sem hallott?

Végre is nem tudok ellent állni, olyan szépen kér az én Weinmann barátom, elmondom neki szórul-szóra, amit idejövet Bródytól hallottam.

Röpül haza Weinmann, mint megrakodott méh, a redakcióban már türelmetlenül várja Bródy, aki megfigyelõ õrszemeket tart Zágrábban, Bécsben és a klubban.

- No, mi a hír a klubban? Milyen a hangulat? Mi a legújabb fázis?

S Weinmann elmondja lihegve, amit tõlem hallott.

Bródy megdöbben, szemei fölcsillannak.

- Klappol.

Diadalmas örömet érez lelkében.

»A logika mégis logika«, morogja.

Igen, igen, minden föltevése igaznak bizonyul, tegnap az csak szimat volt, ma már bizonyosság, amit per longum et latum tárgyal már a klub s ha ez bizonyosság... akkor... no akkor...

És a nagy kombinátor most már megint tovább építi a válság lefolyását, téglát-téglára rak az immár szilárd alapra, egész éjjel járkál föl-alá termeiben, mint ahogy Daudet vagy Jókai egy regény cselekvényét komponálja, úgy bonyolódik le lelkében Wekerléék sorsa megint odább-odább.

Másnap természetesen a klubba-menet megint benézek Bródyhoz; Bródy megint elmondja a helyzet képét, este a klubban Weinmann megint megkérdezi: »Nem tud-e a képviselõ úr valamit?«

Én elmondom Weinmannak, amit Bródytól hallottam, Weinmann legott rohan Bródyhoz azzal, amit tõlem hallott és Bródy megint fölkiált nagy elégedettséggel:

- Hm, klappol... klappol.

S ez így megy napról-napra. A Bródy kieregetett kombinációi visszatérnek a gazdájukhoz, megerõsítik önmagukat és meghíznak önmaguktól tényekké.

És Bródy élvez, boldog, ruganyos, eleven, mintha õ dirigálná a gondviselést, mert amit elõtte való nap kigondol, az a következõ napon beteljesedik.

Míg végre aztán Bécsbe megy a miniszterelnök, visszatér, elõjönnek vele a bamba valóságok s azok egy nedves szivaccsal letörlik az összes kombinációkat.

Én istenem, hisz minden öröm mulandó a világon.

UTÓHANGOK VAGYIS INKÁBB ELŐHANGOK A VÁLSÁGHOZ

Legújabb

Bécsi jól értesült forrásból vesszük azt az értesítést, hogy a »Kölnischer Zeitung« azon híre, mintha a király asztalán heverõ egyházpolitikai reformok nem szentesíttetnének, egyszerû felültetés lehet mert tagadhatatlan, hogy Bécsben sokféle módon és sokféle fegyverrel küzdenek a Wekerle-kabinet ellen, melynek vesztét elhatározták.

Kálnoky, Kállay és Szögyényi-Marich (mind a háromban magyar vér foly) vállvetve dolgoznak a magyarok ellen, illetve a jelenlegi magyar kormány megbuktatásán, mind amellett egészen bizonyos, hogy a reform-javaslatok még ezen kormány alatt, már e napokban szentesítést nyernek, minélfogva a többi javaslatok legkésõbb a karácsonyi szünet után kitûzetnek a fõrendiházban tárgyalásra.

Tendenciózus híresztelések azok is, hogy a másik, a fõrendeknél zátonyozó két javaslatot õfelsége nem akarná szentesíteni, ha elfogadtatnék, mert azok úgymond meggyõzõdését sértik. Ezen állítás már azért is tarthatatlan, miután tudvalevõleg Ausztriába is be van hozva a vallásszabadság s õfelsége nem egy nyilatkozatát ösmerjük, hogy e törvény ott semmi kártékony következményeket nem okozott.

Honnan van tehát mégis a magyarországi helyzet feszültsége, ennek magyarázata könnyû, s okai a következõk:

Wekerle miniszterelnöknek utóbbi bécsi útja alkalmával, úgy a királyi audiencián, mint a Kálnokyval folytatott beszélgetésekbõl, két dologról volt alkalma meggyõzõdni; egyik a korona álláspontja, melynek Wekerle iránti bizalma nem változott ugyan, de ezen bizalmat nem terjeszti ki a kabinet minden tagjára; a másik a Kálnoky engesztelhetlen gyûlölsége, mely az egész kabinet, tehát Wekerle ellen is nyilvánul s melynek hátterében a »kormányzási metodus megváltoztatása« szelíd címén, ki tudja, milyen tervek lappanganak hazánk ellen.

Wekerle ez alkalommal látván a helyzet tarthatatlanságát, már eleve is hangoztatta szolidarítását a kabinet oszlopos tagjaival. S ma kétségen kívül áll az udvari körökben, hogy Wekerle semmiféle mentõ deszkára rá nem lép, hanem marad szilárdan az elvi alapon s együtt fog bukni Szilágyival.

Wekerle e magatartása aligha meg nem zavarta Kálnokyékat, kik kifacsart citromokat szeretnek útnak ereszteni és nem nemzeti hõsöket (régi osztrák politika ez), Wekerlének szívesen engedtek volna pillanatnyi mentõ utat, amelyen útközben elcsepegjen a nimbusza.

Wekerle azonban felösmerte a veszélyeket s látván Kálnoky folyton nagyobbodó befolyását, nem lehet többé kétsége, hogy az elsõ alkalmat megadják megbuktatására. Õk se csinálnak már ebbõl titkot.

A becsületes Pápay egyre több-több tért veszít. A nuncius, a feudálisok lázas eréllyel dolgoznak az udvarnál. Papok és rajongó asszonyok befolyása dominál a Burg elõszobáiban s nincs immár senki, ki a királyt tárgyilagosan fölvilágosíthatná a magyar viszonyokról.

Ily viszonyok közt nem kétes többé a jelenlegi magyar kormány sorsa. Csak a »mikor« és a »miként« kérdéses. Beavatott körökben azonban már tudni vélik, hogy a két, még le nem tárgyalt javaslatnál támad majd a bonyodalom, ha azokat a fõrendiház el nem fogadja. A király ez esetben elejtésüket fogja kívánni azon a címen, hogy az egyházpolitikai izgalmak egyszer már véget érjenek az országban.

Sok bajaink közt némileg megnyugtató, hogy a kormány még ha akarná se járhat többé, csak az egyenes úton. Ezt követeli ez esetben nemcsak a politikai morál, hanem az egyszerû polgári okosság is megmaradni véges-végig az elvek nemes talapzatán.

De ha e tekintetben a körülmények véletlen összejátszása és Kálnoky ügyetlen trafikája, mintegy kényszer-helyzetbe hozza a kormányt, a szabadelvû párt magatartása képezi most azt a nagy ismeretlen tényezõt, amellyel számolni kell a válság lefolyásánál s amely irányíthatja annak kimenetelét.

A személyek nem számítanak, a kormány elmenetele, bár sajnálatos tény, sõt páratlan visszaélés, amit a túlkapásaiban vakmerõ Kálnoky elkövet, mindamellett pusztán mint ilyen nem lehet többé ok semmilyen pártakcióra, de a javaslatok mellett végesvégig kötelessége megállania a szabadelvû pártnak, s akkor a válság sem végzõdhetik másképp, mint a szabadelvû párt gyõzelmével míg ellenben ha a szabadelvû pártban beáll a pangás, az elkedvetlenedés, az apátia lehangoltsága és a habozás: akkor e kormánnyal együtt a szabadelvû párt sorsa is meg van immár pecsételve.

A CIRCUMSTANCIÁK HŰ ÉS TELJES LEÍRÁSA

Írta egy öreg képviselõ

Ha az emberek nem olvasnának lapokat, akkor talán tudni is lehetne, miként állunk, de az emberek lapokat olvasnak, tehát nem tudhatják, hogyan állunk. Nincs az az emberi agyvelõ, akit annyi kósza hír meg ne zavarna.

A lapok nélkül szépen el lehetne igazodni.

A Bécsbõl hazatérõ miniszterelnök elsõ beszédjébõl melyet a klubban tartott most két hete evidens lett, hogy megjön a szentesítés, azután következik a lemondás, mint ahogy a szegény Bánffy Dénes dolgánál volt. Apafi egyik szolgája egy vég drága bársonyt vitt Bánffynak, a másik szolgája pedig vitte a pallost. Nem volt az baj, hogy a piros bársony elõbb jött, legalább volt mibe takargatni a holttestet.

Igen, a válság úgy állott az elsõ nap, hogy a király megadja a kormánynak a szentesítést (hadd legyen mibe takargatni a holttestüket), s azután jön a kormány lemondása és a fölmentés, mert a király bizalma elfordult a kabinettõl.

Ezzel az impresszióval jött haza Wekerle Bécsbõl, s ha szavakba öntötte minisztertársai elõtt az impresszióját csak ilyenformán tehette:

- A szentesítés jön, mi pedig megyünk.

Mivelhogy Wekerle, ki iránt a király bizalma talán nincsen is valami nagyon megingatva, úgy látta a helyzetet, hogy neki mennie kell, mert Szilágyi nélkül nem maradhat, s mert az irányzatán nem változtathat és mert a királynak talán már van is más embere, aki megalakítja az új kormányt.

Kevés lehetett az, amit a király Wekerlének mondott, személyek elleni bizalmatlanságról, talán az irányzat ellen is elejtett néhány szót, még kevesebb lehetett, amit erre Wekerle válaszolt, de benne volt, hogy õ csak ezekkel az elvekkel maradhat s embereit sem áldozhatja föl, mert alul járná le magát. De a kevésbõl sokat lehet érteni. A király megértette, hogy Wekerle büszke ember, féltékeny a karakterére és el fog menni. Wekerle pedig megértette, hogy a király el fogja fogadni a lemondását.

Így jött haza Bécsbõl. A helyzet feszült lett. S a kormányelnök a parlamenti talaj tisztázásához fogott, tárgyalta a költségvetést s elkészítette az indemnityt, hogy a válság minden kellemetlenség nélkül folyjon le.

Mert kegyetlen szokásai vannak a parlamentarizmusnak. Az ember maga tartozik lenyiratni a haját, hogy a pallossal kényelmesebben legyen a feje leszelhetõ.

Míg a kormány ebben fáradozott, addig a megrezzent magyar politikusok éber szemmel figyeltek Bécsre, hogy ott mi történik. Mert okvetetlen kell ott valami jelöltnek lenni s valami tervnek. A titokzatosság szinte megdöbbentõ volt.

Napok jöttek-mentek, de semmi terv sem mutatkozott. A legélesebb szemek se láttak semmit a bécsi tervbõl. A jelöltbõl még kevesebbet, Ezer agy tûnõdött rajta, ezer szem kereste a Kálnoky elõbontakozó griffjeit, »hogy majd csak kinyújtja a csiga a szarvait«, hanem csak nem lehetett meglátni egy körömfeketényit se a tervekbõl. Végre eszébe jutott valakinek: hátha nincs is Bécsben semmi terv?

S míg az itthoni látcsövek Bécs felé fordultak, addig a bécsi politikusok kezében is reszketett a látcsõ, amellyel figyelték, hogy miféle praktika lesz erre a tromf a magyar politikusok részérõl.

Várták, várták, de itt se történt semmi s a feszült helyzet a következõ diagnózisban lett kifejezhetõ:

»Bécsben semmi okos megoldást nem találnak s Budapesten ezt tudják.«

Igen, érezni kezdték Budapesten s ezzel a helyzet megjavult, anélkül, hogy megváltozott volna, hogy csak egy szalmaszál elmozdult volna a mindenféle intrikákkal befújt útról, mely a felséges úr szívéhez vezet.

*

Ennek az útnak pedig tisztának kell lenni minél elõbb. A félszeg helyzetek egész sorát szüli a felséges király neheztelése s a nemzet megriadása afölött, hogy félreértik.

Mit gondol például egy-egy komoly politikus a Themze partján, aki azt olvassa a Timesbõl:

»A magyar kormány nagy diadalt ült december 10-én, mikor a nagy reformtörvényeknek, melyeket õ vitt keresztül, a szentesítését mutatta be a képviselõk házában, mire a lelkesült törvényhozás 115 többséggel szavazta meg neki az indemnityt.«

S azután olvassa tovább:

»A kormány legközelebb elnapolja a Ház üléseit, hogy beadja a lemondását.«

Az angol megtörüli a pápaszemét. Lehetetlen, hogy jól olvasott volna! Vagy talán a Times közli rosszul? Más országban más kormánnyal történt az elsõ dolog, s másikban másikkal az utóbbi? Bizonyára a szedés esett össze a Times nyomdájában.

Nem, a Times igazat mondott, de azért mégse törd rajta a fejedet jó angol, te ezt sohase értenéd meg, szürcsöld hát nyugodtan a groggodat és olvasd tovább a Timest, mi pedig hadd fejtegessük a megoldás esélyeit.

Nos, a szigorú helyzet tehát nem változott és éppen semmi sem történt azóta: a bécsiek nem jöttek Khuen-Héderváryval, a budapestiek nem jöttek Darányi Ignáccal. Minden a régiben van, egy idült hurut jellegével, mely nem fáj annyira, mint a friss hurut, de gyógyíthatlanabb. Mindössze annyi történt, hogy a király beszélt azóta báró Fejérváryval és gróf Andrássyval, akik sok reménnyel hagyták el a királyi küszöböt egy megfelelõ megoldás homályos kör­rajzaival.

Hogy mik legyenek ezek a homályos körvonalak? Hja, ki tudhatná azt! Végre is vegyük sorba a módokat, mert módok vannak bõven, de mind rosszak.

Az elsõ mód egy egészen új kabinet.

Nyilván ezt szeretnék Bécsben a legjobban, de új kabinetet nem bírtak kigondolni három hétig. Azt pedig minden ember tudja, hogy amit három hétig nem tud kigondolni, az a negyedik héten se igen sikerül. Mert államférfiak nem növekednek négy hét alatt, de elkophatnak egy hét alatt is, kivált ha nem igaziak.

A második mód, hogy maradjon meg Wekerle Szilágyi nélkül.

Ehhez az ideához volt már szerencsénk. Most könnyebb, mint a nyáron volt. A Szilágyi egyik kötele elszakadt. A javaslatok, amelyek tartották, most már szentesítve vannak s a szabadelvû párt, mely elvi alapon állt és áll (ha errõl lelép, félrelép), nem köthetné magát személyhez. Szilágyival sem történnék szerencsétlenség. Hazavitetné a könyveit a minisztériumból (ebbõl áll az egész hurcolkodása) s lenne belõle olyan potentát a magyarok elõtt, aminõ régen nem volt. Egy ember, akit Bécsben lefejeztek, de még mindig megvan a feje és szónokolni is tud egy kicsit. Ritka halandó csinált Európában ilyen haupttreffert!

Bizony õt senki sem sajnálná, csak irigyelnék, hanem sajnálná mindenki Wekerlét, a lángeszû államférfit, kire még nagy szüksége lehet Magyarországnak s ki gyorsan lejárná magát emiatt a közvéleményben, hova mostani erejének gyökerei vezetnek.

Különben ez az egész fejtegetés csak akadémikus, mert Wekerle nem akar maradni Szilágyi nélkül és nem is maradhat.

De tudjuk, hogy lesznek, sõt már vannak is a szabadelvû pártban faktorok, akik õt erre rá akarják majd venni, mint hazafias kötelességre, hogy áldozza föl magát a pártért; de mi nem tartozunk ezekhez.

Hiszen igaz, amit Andrássy Gyula mondott. »Azért szereztem népszerûségemet, hogy feláldozzam hazámnak.« Wekerléért se kár, kopjon el, ha a közügy kívánja. A százforintos bankó is csak arra való, hogy fölváltsuk és eléljük, de kár érte arra, hogy egy rozzant asztal mozgó lába alá tegyük, csak azért, hogy az még ideig-óráig föl ne forduljon.

Hiszen az egész ország, még azok is, akik arra üsztökélték, hogy engedje Szilágyit a sorsának, mire hármat kukorikolna a kakas, már azt suttogták felõle: »Elõször föláldozta Csákyt, azután föláldozta Szilágyit, most már csak az a kérdés, kit fog még föláldozni.«

Megengedjük, hogy a helyzet megoldását könnyítené Wekerle maradása Szilágyi nélkül, nagy áldozat volna, ha megtenné, de hogy hasznos volna-e, azt nem akarjuk állítani. Mert az országnak nagyobb szüksége lehet egy intakt Wekerlére mint arra, hogy egy kellemetlen állapot valamivel tûrhetõbbé tétessék. A Fáyak õsapja a maga ujját dugta az õsmese szerint a kerékszeg helyére, hogy a király kocsija tovább gurulhasson. Az ujja összezúzodott.

De ennek a Fáynak végre is tíz ujja volt. Kilenc még megmaradt.

Wekerlének ellenben csak egy nimbusza van.

Most pedig térjünk át a harmadik módra, mely az lehetne, hogy maradjon meg Wekerle az egész kabinetjével, de ejtse el a két visszamaradt javaslatot.

Nem tudjuk, hogy a korona ilyesmit kívánna. Nem is hallottuk, nem is hisszük s csak annyiban foglalkozunk vele, mert a megoldási módok között ilyesmi is képzelhetõ.

Hanem ez is épp oly lehetetlen, mint a többi. Mert meglehet, hogy az ország belenyugodnék a két függõben levõ javaslat elhagyásába, el lévén igazítva a papokkal való peres dolgunk, talán nem igen lázadoznának a vallásszabadságért és a zsidó recepcióért (vannak még ezeknél édesebb dolgok is a világon), de maga ez a kormány föl nem falhatja a saját gyermekeit.

Saturnus megtehetett ilyesmit, mert Saturnus isten volt és nem állt a háta mögött egy kritizáló országgyûlés és egy lármázó sajtó.

Még egy negyedik mód is volna, hogy ti. minden maradjon a régiben, maradjon meg az egész Wekerle-kormány úgy, amint van s vigye a dolgot úgy, amint vitte.

Naív kívánság mindenesetre de hiszen estek már a világon elégszer csodák. Miért ne mondanók hát el, hogy ez volna Magyarország részére a legörvendetesebb megoldás, de ehhez az kellene, hogy mikor a válság idején Budára jön a király s fölhívatja az ország bölcseit és véneit tanácsadásra, azok kigyomlálják ékesszólásukkal s bölcsességükkel szívébõl a kormány iránti neheztelést (mert egyébként új, kínos moratorium a kormány maradása). A magyarok királya nagy jellemû uralkodó, aki nem egyszer mutatta már meg, hogy képes önmagát is legyõzni ha népeinek érdeke, nyugodalma kívánja. A Wekerle-kabinet csak egyféleképpen maradhat: ha együtt marad, ha ilyen irányban marad s ha a király szíve feléje fordul s mint ahogy eddig demonstrációk voltak, a korona bizalmatlanságát mutatók, elmossák ezeket az új demonstrációk a magyar király kegyes indulatát kisugárzók.

Akkor erõs lesz a Wekerle-kormány, izzó munkásságával, duzzadó erejével képes a jövõ feladataira, minden egyéb esetben béna és tehetetlen. Minden egyéb esetben legokosabb, ha eltávozik.

ELEGYES ÜLÉS

Elegyes-e vagy együttes, nem érdemes rajta disputálni. Annyi bizonyos, hogy szokatlan látvány s meg is telik a karzat körös-körül kíváncsi asszonyokkal, megnézni a csodát, mikor a macskák együtt tartanak ülést az egerekkel.

Ah, micsoda zsibongás tölti el a folyosót! Hogy rajzanak, tolonganak az emberek, mint egy vásárban. Jó volna most a Hatvani professzor szobája, amely mindég bõvült, mikor egy-egy új ember érkezett. De Perczel Béni is régen volt ilyen víg a népesedésnek miatta. S milyen tarka most a szokott egyhangú kép. Lila szín taláros püspökök csoszognak széles talpú csizmákban, itt-ott kibukkan az ember gomolyból egy-egy patriarcha szakállú keleti püspök bársony sapkájával a feje búbján. Különben is tele van idegenekkel az egész korridor, folyosó, büfé és minden úgy, hogy a képviselõk szinte elvesznek a sok nagyméltóságú és méltóságos fõrend között, hogy szinte megörülnek, ha egymásra bukkannak.

A hangulat természetesen nyugodt. Nem lesz harc. Nem az egyházpolitikáról van szó. Csak egy koronaõrt kell választani arra a rövid idõre, ami még, Szalay Imre szerint, a koronára vár. Azontúl a koronák is az antikvárius boltokba fognak kerülni.

De most még koronaõr kell s a kormánypárti wippek minden híveknek a markába nyomják a szavazó cédulát, melyen csak egy név áll a négybõl: »Báró Radvánszky Béla.«

Az ellenpárt se forral valami gonosz terveket. Õk báró Kemény Jánost akarják, egyik legkedvesebb emberét a szabadelvû pártnak, ki ott ül a folyosón csendesen, de mégis nyugtalanul, szinte izgatottan, mert nem igen szereti, ha õ vele történik valami.

Némelyek oda jönnek az öregúrhoz s dévajkodnak vele:

- Mit adsz, ha rád szavazok?

- Egy konyakot fizetek, ha nem szavazol rám.

Erre aztán tízen is jelentkeznek, hogy nem szavaznak rá egy-egy konyakért. De az öregúr csak egynek hajlandó fizetni. E közben egyre hoznak rémhíreket.

- Az egész ellenzék rád szavaz.

- Hm - morogja az öreg röstelkedve -, mitõl szerettek meg olyan nagyon?

Új hírnök jön:

- Az erdélyiek mind rád szavaznak.

János báró fölpattan:

- Mit vétettem az erdélyieknek?

Megint hírnök érkezik:

- A papok is rád szavaznak, kegyelmes úr.

János báró megcsóválja a fejét:

- Canis mater, Canis mater!

A rémület fogja el. Ez mégis kellemetlen. Hátha mégis meg találok lenni? S önkéntelen kifakad ajkán a panaszszó:

- Meg van akkor az egész életem lõve.

- Ej mit vigasztalja Horváth Gyula. Könnyû hivatal az. Nyáron, majd elviszed a koronát Kamarásra...

De már kezdõdik az ülés. Egy kard csördül meg a folyosón. Mindenki odanéz. Az elnökök jönnek egymás mellett, kardosan, mentésen. A kis Szlávy vidáman tipeg, kalpagját a hóna alatt hozva. Kipp-kopp, kipp-kopp, hangzik a talpa alatt. A két elnökhöz két háznagy is kell, ott van hát gróf Szapáry István is a vörös zsinóron lógó kardjával. A két elnök után jönnek a két Ház jegyzõi, jegyzõk háta mögött jönnek a két Ház livrés cselédjei.

A szárnyas ajtókat kinyitják, a két elnök fölül az elnöki emelvényre, amely csak egy elnöknek való, de vézna emberek, hát elférnek. Szlávy ül jobboldalt, baloldalról Bánffy.

A padok is megtelnek egy perc alatt, össze-vissza, nem pártok szerint. A Rosenberg Gyula helyén az intelligens arcú Lönhart püspök ül. Jókai helyén fehér ruhában a jászói apát könyököl. A kiszorított mamelukok a szélsõbalra mennek maguknak új, nyugodtabb tanyát keresni s a legcsodálatosabb összevisszaságban látható Hegedüs Sándor Károlyi Gábor mellett, Matuska Péter Molnár Józsiával szincerizálva. Csak az Apponyiak pártjára nem ül senki. Még szorultságból sem.

Míg ez az elhelyezkedés történik, lassan, zsibongással, zajjal, csoszogással, valakinek hirtelen eszébe jut:

- Jaj, a prímásnak nincsen széke!

Nosza rohannak a szolgák. Külön asztalt és széket a prímásnak, a mediumra. Hiszen csak nem ülhet ott, ahol más halandók.

Hát csakhamar találtak is valahol egy ócska asztalt meg egy fakó, molyette piros bársony-széket, amin még Péchy Tamás üldögélt valaha mint miniszter, s hozták nagy dörömbözéssel a tanácsterembe. Néhány képviselõ dühös lett, amint megpillantotta a piros posztót:

- Micsoda dolog az? Vigyék vissza! Ebben a házban mindenki egyenlõ.

De a miniszterelnök intett a szolgáknak, hogy tegyék le (ez volt az elsõ engedménye, amit a klerikalisoknak tett s azt hiszem, az utolsó is) s a szolgák szívesen letették, mert könnyebb volt letenni, mint visszavinni.

A szék tehát és a külön asztal ott állt, de prímás nem volt hozzá.

A csengettyû megszólalt e percben (csengettyû csak egy volt), Szlávy rázta s õ nyilvánította megnyitottnak az ülést. Azután Bánffy Dezsõ szólott, mondván, hogy a mai ülés tárgya koronaõr-választás lévén, elrendeli, hogy az érkezett királyi leiratot olvassa föl gróf Esterházy jegyzõ.

A leiratot? De hol van a kegyelmes leirat?

Bánffy ránézett Szlávyra: »Nálad van.«

Szlávy izgatottan nézte az iratait: »Nálad lesz, itt nincs.«

A rémület ült ki a Bánffy szürke szemeibe, homloka elvörösödött. A királyi leirat nem volt sehol.

A méltóságos és tisztelt Ház elkezdett mosolyogni. Egy szerb rítusú püspök a hasát fogta:

- A királyi leirat elveszett.

Keresték lázasan, izgatottan, minden darab papírt széthányva, a Ház derültsége nõttön-nõtt, míg végre elõkerült a leirat a padlóról, ahova véletlenül lecsúszott.

Viharos éljenzés támadt, mikor a jelöltek közt a báró Kemény János nevét említette a jegyzõ. Egyebekben simán, csöndesen folyt le a szavazás a jelöltekre, a fõrendiházzal kezdõdve. A szavazó Wekerle viharos éljenzésben részesült, úgyszintén Kemény János is másodszor, mikor Radvánszky föliratú céduláját bedobta az urnába.

A szavazás megejtése után, fölkerekedett a két elnök, s maguk elõtt vitetvén a szavazó urnát, mely egy gyermekkoporsóhoz hasonlít, igazi temetési menetben vonultak végig a folyosón az elnöki termekbe, a szavazatokat megolvasni.

Egypár perc múlva visszaérkezének s Bánffy kihirdette az eredményt.

Radvánszky Béla hatvanhat szavazattöbbséggel koronaõrré lett. Nagy kõ esett le ezzel a Kemény János »fejedelem« szívérõl és a két törvényalkotó Ház is abban a megkönnyeb­bülésben oszlott szét, hogy a szent korona sorsa miatt nem kell búsulni. Nyugodtan alhatik már király õfelsége.

ORSZÁGGYŰLÉS

I.

Voltaképpen nem is olyan ez a nap, mintha temetés napja volna. Az utcán nem õgyelgett gyászoló közönség; csak a délelõtti publikumból verõdött össze valami a Sándor utcában, hogy lássa, milyen egy halni-menõ kabinet?

Bíz azon nem látszott meg, hogy halni indul. A kapu elõtt egymás-után állottak meg a bérkocsik s csak ugyanazok a szürke nadrágos alakok szállottak ki belõlük, mint annak elõtte. A miniszterek csak abban különböztek a többiektõl, hogy fekete nadrág volt rajtuk, még a legnagyobb halotton: Szilágyi Dezsõn is, aki máskülönben egyáltalán nem barátja semmi ünnepiességnek.

Bent a Házban azonban nagy volt a publikum. A karzat mint egy nagy halotti koszorú övezte körül a termet; csakhogy abban is igen sok volt a virág. (Apponyi gr. ma beszélni fog.)

A miniszterek ott ültek kiterítve a középen. Valamennyinek jó délelõtti ábrázata volt; szinte meg sem látszott, hogy már meg vannak halva. Legelõl Wekerle Sándor, szokása ellen kissé hanyag pózban, mintha már elkezdette volna a pihenést. Hajában mintha ma erõsebben meglátszott volna az ezüst. Ezt az utolsó két esztendõ alatt szerezte; az egyetlen, amit miniszterelnöksége nehéz idejében megtakarított. Utána Hieronymi, aki szilárdul el van tökélve, hogy tárcát az új kabinetben nem vállal. Azután Lukács Béla, megszokott hideg­ségével és Szilágyi Dezsõ a nagy igazságügy-miniszter, akinek arcán a munka fakó nyomai maradtak vissza. És a többi. Fejérváry b. honvédelmi miniszter hiányzott csak a sor végérõl; de arról ugyis tudja mindenki, hogy az megint ott lesz. Az õ halála csak tetszhalál.

A padsorokban a szabadelvû párt tömött többsége szinte föltûnt. Szemben vele a szélsõbalnak jó, ha fele ott volt. Ellenben a nemzeti párt és a púroszok csoportja, amennyire már tellett, népes volt.

Az ülésen Bánffy Dezsõ b. elnökölt s meg kell vallani, hogy ritka szelídséggel. Legyen meg ma a legteljesebb szólásszabadság, aminthogy volt is.

Az ülés elejét egy kis mentelmi perpatvar foglalta el; olyan, mint mikor a hangszereket stimmelik össze. Mindenki próbálgatta a hangját s a karzatok türelmetlenül várták, hogy kezdetét vegye: a történelem. Valójában azonban senki sem vette túlzásig tragikusan a dolgot, mert hiszen a terem levegõjében volt, hogy itt nem elvek, nem pártok s nem is államférfiak buknak, hanem közülök csak azok, akik miniszterek voltak és lehetnek megint. Hanem, hogy ezek a miniszterek nem közönséges miniszterek, azt mindenki érezte.

- Wekerle Sándor miniszterelnök úr kíván szólani! Ez volt az elnöklõ Bánffy b. sztereotíp felhívása s Wekerle fölemelkedett székében. Egyszerre olyan csönd lett, hogy szinte Ugron Gábor gondolkozását is meg lehetett hallani, amint elméje szövõszékén az ötleteket szövi, talán székely daróccá inkább, mint puha szmirnai szõnyeggé.

Wekerle miniszterelnök rövid és korrekt nyilatkozatba foglalta össze, amit már ismerünk. Alig beszélt két percig; de ez is elég volt, hogy az ellenzéket megmozdítsa.

- Csak ennyi! suttogták meglepetve s az ellenzéki elmék azonnal körültapogatták a beszédet, hogy hol lehessen belekapaszkodni. Pedig már elõre ki volt gondolva, hogy hol kezdjék ki a lemondó nyilatkozatot.

Justh Gyula volt az elsõ. Beszédét több helyütt zavarták a maga emberei. A lényege az volt, hogy az 1848-as és függetlenségi párt a meglevõ egyházpolitikai törvények végrehajtását sürgetni fogja, a hátralevõ kettõt pedig követeli, de Wekerle nyilatkozatát nem tartja parlamentárisnak, mivel a király bizalmatlanságának indokait nem mondotta el.

Utána Eötvös Károly következett, aki »elvbarátai« nevében beszélt. A szélsõbalon az Ugronisták és Polónyisták gúnyosan szaggatták meg a higgadt beszédet s Eötvös hideg nyugalmával csak lépésrõl-lépésre tudott továbbhaladni a közbeszólások hínárjában. Elvbarátai közül Károlyi gr. szedegette el a vastagabb indákat a lábai alól. Eötvös egyébként férfias bátorsággal fejezte ki elismerését a kormány iránt, ami saját oldalán sokkal több gúnyt zúdított ellene, mint amennyi elismerést a szabadelvû oldalról.

Utána Ugron Gábor tartott egy metszõ, fordulatokkal, ötletekkel és hasonlatokkal teljes beszédet, mely a kormány politikájának teljes elítélése volt. Ugron a darócba félig kész tulipán és szekfûmintákat hímzett, s mikor egy-egy sikerült, láthatólag örült neki. A Wekerle-kabinet kormányzását egy helyütt szédelgésnek nevezte, de az éppen oly hatás nélkül maradt, mint az a hasonlat, amellyel a szabadelvû pártot szamárbõrhöz hasonlította, amelyet ha más vesz magára, annak is sikerülni fog minden. Egyszóval »csevegést« tartott és nem politikai beszédet. A klerikálisok tapsai közt végezte.

- Apponyi Albert gr.!

A karzaton egyszerre megsuhant a sok tollas kalap, mintha szélcsapás érte volna. A nagy halotti koszorú virágai inogni kezdtek s a látcsövek a fölemelkedõ grófra irányozódtak.

Apponyi gr. azonban keveset beszélt. Rövidre fogta mondanivalóját; kijelentette, hogy Wekerle nyilatkozatát õ is imparlamentárisnak tartja, rosszallja és helyteleníti. Azzal kocsiba ült és ment föl a budavári királyi palotába a korona színe elé, hogy ott tanácsot adjon.

De még ezzel nem volt minden befejezve. Most látszott csak, hogy mennyi frakciója van a Háznak. Fölállott Szapáry Gyula gróf, a púroszok vezére, hogy bukása után elõször tegyen nyilatkozatot.

A volt miniszterelnök beszélt legrövidebben, de legnyomatékosabban. A hatvanhetes alapon álló pártok fúzióját tartja kívánatosnak, egyebekben pedig nincs semmi mondanivalója.

- A fúzió, a fúzió... sziszegett végig a termen a jelszó s az emberek se nem mosolyogtak, se nem örültek neki. Mintha csak valami mélyen rejtegetett titkot ejtett volna ki valaki, amirõl nem szokás beszélni.

A halotti beszédeket maga a fõhalott fejezte be. Wekerle még egyszer szólott. Kellemes hangja még egyszer végigcsengett a teremben; az ellenvetéseket még egyszer meggyömöszölte s befejezte minden pátosz és fölhevülés nélkül. Pedig ez volt az utolsó miniszterelnöki beszéde.

A szabadelvû párt zajosan megéljenezte, megtapsolta; ebben kezdõdött és ebben végzõdött a Wekerle-kabinet.

II.

Azalatt odaát a Múzeumban néhány múmia elszabadult a régiségtárból (éppen az volt ma nyitva) és beült a fõrendiház vörös padjaiba.

Egyszerre csak robogás, ajtónyitogatás támadt. Megjelent a lemondó kormány s Wekerle látva a közönséget hamarjában elmondta ugyanazt, amit elõbb a képviselõházban. A múmiák integettek:

- Tudjuk, tudjuk; II. Rhamzesz idejében is történt már ilyemi.

És azzal vége is volt az ülésnek. Mire a karzatok megteltek közönséggel, a kabinet tagjai már kocsira szállottak s a múmiák visszasétáltak a régiségtárba.

És a Wekerle-kabinetnek ezek miatt kellett meghalnia!