1874
NÓGRÁDI LAPOK

44--52. sz., november 1-december 27.

AZ ÍRÓI TULAJDONRÓL

Ha vannak a történelemben évek, melyekben inkább észrevehető a gondviselés áldástosztó keze, mint másokban, úgy az 1440-ik, melyben Gutenberg János feltalálta a könyvnyomtatást, bizonyára egyik azoknak. Ha a tudomány és a felvilágosodás legnagyobb javai az emberi­ségnek, ha mi sem kívánatosabb, mint a műveltség minél általánosabb elterjedése, fejlesztése és biztosítása: akkor a sajtó, mint annak főtényezője, valóban a legbecsesebb adomány, melyet az ég valaha juttatott a halandóknak. S ezen ajándok értékét véghetetlenül emelte azon körül­mény, hogy éppen a XV. század közepén, az újkor küszöbén lett osztályrésze nemünknek. Akkor menekült nyugatra a keleti barbárság elől a hellén irodalom, akkortájban léptek föl a reformáció úttörői, és csak nehány évtizeddel utóbb született ama férfiú, kinek csapásai alatt nyíltak föl azon börtönök kapui, melyekben a római hierarchia fogva tartá Európa szellemét. A régi klasszikusok nem lettek volna az egész nyugat tanítóivá, Luther és Melanchton, Zwingli és Calvin szava nem hatotta volna át egész világrészünket, ha műveiket csak hosszú időt igénylő másolás által lehetende többszörözni, ha egy könyv ára most is meghaladja vala terjedelmes jószágok értékét. Ha a mainzi patrícius találmánya nem ezerszerezi az irodalom termékeit, az újra ébredező tudomány gyönge világa könnyen eloltathatott, az elfogulatlanabb vizsgálódás, gondolkodás első kísérletei könnyen elnyomhatták volna. Ha Gutenberg nem él, az angol nem nevezhetné talán büszkén magáénak Newtont, az olasz Galileit, a német Copernicust és Keplert; a világ talán sohasem ért volna francia forradalmat, a modern civilizáció vívmányait talán sohasem élveztük volna.

Azonban valamint a lángész és az emberiség javáért buzgó erény, úgy a cudar haszonlesés is előnyére tudta fordítani a dicső találmányt. Alig jutott Gutenberg művészetének ismerete többek birtokába, s már is a jogsértésnek kártékony eszközévé lőn némelyek kezében, s Luther korában már olyan gyakori vala az írót és jogutódait illető haszonvételeket utánnyomás által álnokul magához ragadni, hogy a reformátor egyik művében következőleg kénytelen kifakadni: »Ugyan már mi az, édes nyomdász uraim, hogy egymást oly nyilvánosan raboljátok és lopjátok és egymást úgy megrontjátok.« Majd a törvény is fenyegető szavakat hangoztatott az írói tulajdon védelmére, s utóbb a bölcselet és jogtudomány is ráfordította figyelmét e tárgyra. De dacára annak, hogy az erre vonatkozó fejtegetések már egész irodalommá nőtték ki magukat, a vitás pontok még máig sincsenek eldöntve, és a szerzők nézetei jelenleg is homlokegyenest ellenkeznek egymással. Komoly feladat tehát, hogy a vélemények idestova hullámzásában, nem pedig hol az egyik, hol a másik oldalra hányassunk, igyekezzünk meggyőződést magunknak szerezni az ügyben és szilárd álláspontot nyerni. Tegyük tehát az írói tulajdon kérdését gondolkodásunk tárgyává: határozzuk meg annak fogalmát, keressük fel jogcímét, vizsgáljuk meg, hogyan ruházható át, meddig tartson, miként sértetik meg és miként védetik?

Írói tulajdon alatt értjük mindazon jogokat, melyek a szerzőt művéhez illetik: nevezetesen a mű gépleges sokszorosításának és közrebocsátásának, valamint az abból származó anyagi haszon és írói hírnév kizárólagos élvezeteinek jogát. Mely címen alakulnak e jogok, aziránt igen eltérnek a jogászok nézetei. Legtöbben a tulajdont tekintik annak, mégpedig vagy a munkában foglalt gondolatok, vagy azon idom tulajdonát, melyben a szerző azokat kifejezte. Leginkább ezen elméletre vannak fektetve az idevonatkozó törvényhozások is. Némelyek viszont a kire­kesztő vagyonjogi haszonvétel kiadáskori fenntartásában; mások a munkát illető jutalomban találják az alapot; ismét mások az írónak munkája iránti kizárólagos szabad rendelkezési jogában keresik a forrást; végre Kautz minden könyvet a szerző által a közönséghez látható beszédjelekben intézett beszédnek néz, melyet csak ő maga vagy megbízottja tarthat. Mindezen érvek használhatók ugyan a szerzői jogok oltalmára: az elsőn kívül azonban valamennyien csak külerődök, melyeknek egy belvárra kell támaszkodniok, mely nélkül az nem tartható, mely nélkül az első rohamra elesnek. Ezen főerősség az első helyen említett jogcím, a tulajdon. Mert az író csak akkor rendelkezhetett kizárólag szabadon művéről, ha ez tulajdona volt; csak akkor tarthatta fenn magának a kizárólagos vagyoni haszonvételt, ha ahhoz joga létezett, mely ez esetben mi másból folyhatott volna, mint a tulajdonból. A munkát - mondják - jutalom illeti. Ez erkölcsileg mindég áll, de vajon jogilag is-e? Igenis, követelhettünk díjat munkánkért, de csak akkor, ha azzal megbízattunk. Legtöbb esetben azonban mutathat-e fel a szerző műbér-szerződést? Ilyenkor az író tehát csak úgy formálhat igényt a munka jutalmára, ha munkája által tulajdoni tárgyat alkotott, melynek árába a műbért is betudhatja. Végül Kautz tételét illetőleg csak akkor tilthat el mást a beszéd tartásától, ha ezen beszédhezi tulajdonjogát tudja bebizonyítani.

A szerzői jognak tulajdoni minőségét sokan kétségbe vonják, mert - úgymond - nem bír a tulajdon kellékeivel, miután a) a gondolat fölött, ha egyszer nyilváníttatott, abszolút lehetet­len­ség kirekesztőleg hatalmat gyakorolni, hiányzik tehát minden harmadik kizárásának joga (jus excludendi tertii); b) az eszmék tulajdoni keresettel (rei vindicatio) vissza nem szerezhetők; c) a szerző azoknak tulajdonát magát kizárólag át nem ruházhatja másra.

Azonban kétségtelen, hogy az író, míg gondolatait magában tartja, azoknak azon egyénleges idomban, mint benne alakultak, teljes tulajdonosa; mivel vagy újak s így övéi, vagy elsajátította azokat, mi egészen jogos, mert azáltal, hogy mások gondolatait - mint uratlan dolgokat - fölvette magába, senki jogát nem sértette. Azon egyénleges idomban, mint benne alakultak, mert ugyanazon eszmék ugyanazon időben több ember agyában is keletkezhetnek, de egyén­leges természetüknél fogva azokat ki-ki más alakba önti, s ezen alakban tulajdonai. Miképp ez értelemben véve, míg azokat nem közli, joggal nevezhetők ilyeneknek, kiviláglik a követke­zőkből. Róluk azon kifejezésben, mint benne rejlenek, másnak nincs tudomása, tehát arra nézve nem is léteznek, tehát nem gyakorolhat fölöttük hatalmat, tehát őket magáénak nem is akarhatja tekinteni. Továbbá szabadon rendelkezhetik azokról a törvény határain belül: akár részben vagy egészben közölheti ezeket másokkal, akár sírba viheti magával, akár maga bocsáthatja közre, akár mást hatalmazhat fel arra.

Hogy azoknak tulajdonát úgy át nem ruházhatja másra, miszerint maga is birtokukban ne maradjon, nem döntheti meg állításomat; az eszmék nem bírnak mennyiséggel, kiapaszt­hat­lanok, s ha egy világ részesíttetik is azokban, mégis az egészet nyerheti annak minden polgára. A szerző tehát azáltal, hogy azokat magát kirekesztőleg át nem ruházhatja, nem rövidíti meg az átvevőt; annál kevésbé, midőn ezen szellemi tulajdont az átruházás után sem ő, sem jogutódai jogosan többé már nem támadhatják és annak visszavétele különben is lehetetlen.

De - fogják ellenem vetni -, ha megengedjük is, miként a gondolat a maga sajátlagos alakjában tulajdona az írónak, míg azt mások nem ismerik: nem váltak-e a gravitáció törvényei, mihelyt azokat Newton kihirdette, az egész angol nemzet, sőt az egész emberiség tulajdonává? Igaz, hogy midőn az író gondolatait nyilvánosságra hozza, megszűnik azoknak egyedüli tulajdonosa lenni. Azonban vélelmezhetjük-e jóhiszeműleg, miszerint midőn azt tevé, mást engedett volna meg a közönségnek, mint hogy a művében foglalt eszméket, ismereteket magába felvegye, gondolkodása, bírálata tárgyává tegye, sőt hogy egyénileg átidomítsa, s ezen eltérő alakban terjessze azokat, hogy lemondott volna egyszersmind az azok közzétételéből húzható jövedelemről, tulajdont alkotott munkájának méltó jutalmáról - s mivel azt másképp el nem érheti, művének sajtó útjáni kizárólagos többszörözése és áruba bocsájtásáról? Valóban - hacsak az ellenkezőt világosan ki nem jelentette - logikai kényszerűség feltennünk, miszerint művének vagyonjogi haszonvételét kirekesztőleg magának tartotta fenn. Mégpedig teljes joggal, mert a még közzé nem tett gondolatok, amint kimutattuk, egészen tulajdona voltak, tehát szabadon rendelkezhetett azokról, ennélfogva a kizárólagos vagyonjogi haszonvételt, mint a tulajdonjogoknak egyik részét is fenntarthatta magának, s ezen rész mármost éppoly tulajdona, mint vala előbb az egész. Ebből folyólag ezen vagyonjogi haszonvételről kirekesz­tőleg is intézkedhetik szabadon, következőleg átruházhatja azt másokra is; jelesül átszállíthatja ezen jogot végintézkedés alakjában törvényes és végrendeleti örökösökre, sőt átszár­mazik ez ab intestato a törvénynél fogva is; szintúgy átviheti azt továbbá minden más, egy és két oldalú visszterhes és visszterhetlen jogügyeletek útján, melyek tekintetében a dolgok természete azt megengedi, adásvevés, ajándékozás, cessio, csere, bérlet stb. által. Ezen jogügyletek közt leggyakoribb a kiadási szerződés, miért is erről tüzetesebben fogunk szólni.

Ha a szerző vagy jogutódai a mű nyomtatásának és eladásának jogával maguk nem akarnak élni vagy nem élhetnek, kiadási szerződésben átruházhatják azt alkalmas egyénre, a kiadóra. Ezen kötés a szerző, illetőleg jogutódai számára pedig annak sajtó általi többszörözését és a példányok könyvárusi forgalomba hozatalát kizárólagosan biztosítja.

A szerző (jogutódai) azonkívül kötelezi magát, hogy a kéziratot a meghatározott időben és tartalommal átadja, a kiadó pedig rendesen bizonyos tiszteletdíj fizetésére, minek az oszt. polg. törvénykönyv szerint a kézirat átadásakor kell történnie. Mi azonban az eziránti szabad egyezkedést ki nem zárja. A porosz Landrecht ezen szerződésnek írásba foglalását követeli. Ha a nyomtatandó példányok mennyisége meg nem állapíttatott, a kiadó bárhány nyomtatást rendezhet, mely alatt a műnek változatlan alakú és rétű lenyomata értendő. Ha pedig a példányok száma meghatározott, a porosz Landrecht az új nyomtatást csak úgy engedi meg, ha a kiadó az írónak az első kiadásért járó honorárium legalább felét fizeti. Az új kiadást eszközölni azonban, azaz a munkát más rétben vagy változtatott tartalommal kiadni, a szerző életében csak új szerződés nyomán szabad. Halálával mind az osztrák, mind a porosz törvény­hozás megszünteti ezen megszorítást. De midőn más kiadó akarja ezt tenni, mi természetes, csak akkor állhat be, ha sem az első, sem jogutódai már nem élnek: a porosz Landrecht tiszteletdíjt rendel a szerző örököseinek. Midőn a szerző akar új kiadást rendezni, új szerződés kötendő. Ha az első kiadás még nem kelt volna el, a kiadót egyszersmind a még fennlévő példányokért az író részéről kármentesítés illeti, mely a porosz jog szerint ez eladatlan példányok könyvkereskedési árában áll. Mind az író, mind a kiadó visszaléphet a szerződéstől. Nevezetesen az író, akkor, ha a kiadó nem tartja meg a föltételeket. Ha a szerző művét többé közre bocsátani nem akarja, kárpótolni köteles a kiadót. A kiadó felbonthatja az egyességet, ha az író a kéziratot nem szolgáltatja a kiszabott határidőre; ha ez a szerző hibájából történik, kártalanítási keresetre nyer jogot; továbbá ha a szerző változtatásokat akar tenni munkája alakján vagy terjedelmén, mégpedig kármentesítés igényével, ha a nyomtatás már folyamatban van.

Midőn a kiadó valamely eszméjének írói kivitelét egy vagy több szerzőre bízza, úgyszintén midőn a szerző maga adja ki művét: csak műbér-szerződés, nem pedig kiadási szerződés létesül; az első esetben az író, másodikban a nyomdász csak műbért követelhet.

Föntebb kifejtettük, miképp az írónak a fenntartott vagyonjogi, haszonvételi jog tulajdona, minélfogva nem lehetünk kétségben a felelet iránt, midőn felmerül azon kérdés, meddig tartson ezen jog? Valamint az anyagi vagyontól nem tagadhatjuk meg az örök tartamot, sőt valamint anélkül nem is volna tulajdon: úgy ezen szerzői tulajdont sem szoríthatjuk szűkebb időhatárok közé. Vannak ugyan, ki ezt különféle okoknál fogva nem akarják megengedni, azonban minden alap nélkül, mint az kiviláglik, ha érveinket szorosabb vizsgálat alá vesszük. Az első a következő: Valamely könyv nyomtatásának és eladásának jogától másokat örökre kirekeszteni - állítják - legigazságtalanabb egyedáruság. De ezen ellenvetés csak az egyedáruság szónak téves idealkalmazásából származhatik. Mert egyedáruság valamely cikk egyedüli gyártásának vagy forgalomba hozatalának kiváltsága; holott arra különben bárki más is jogosítva volna. De midőn az író vagy jogutódja minden mások kizárásával gépileg sokszorosítja és kereskedel­mileg terjeszti munkáját, azt a rávonatkozó haszonvételi jogtulajdon címén cselekszi; úgy, de tulajdontól elválaszthatatlan a kirekesztő rendelkezési szabadság. Valamint tehát az iparos vagy kereskedő nem gyakorol egyedáruságot, midőn saját cikkeinek elárusítását másnak meg nem engedi: éppúgy nem állíthatjuk azt a szerzőről és jogutódjáról, midőn a szerzői tulajdon neve alatt egybefoglalt jogokat az illető mű tekintetében kizárólag gyakorolja. Annál kevésbé, miután senkinek sincs megtiltva irodalmi munkát teremteni, azt sajtó alá bocsájtani és vele a kereskedést űzni. S hogy ezen jog az idő folytával nem gyöngülhet és el nem enyészhetik, hanem örökké fennáll, míg vannak, kiket illet, szintén nem kiváltság, mert ezen kedvezményben mindnyájan egyaránt részesülnek, kik az említett tulajdonra szert tettek.

Zacharie német jogíró más szempontból nem találja helyeselhetőnek az írói tulajdon örök tartamát. Miután 1) - úgymond - az írói foglalkozás mint szellemi tevékenység nagy élvezetet nyújt, s így már önmagában foglalja a jutalom egy részét, melyhez még a közönség elösmerése is járul; nem volna helyes arány a fáradság és díj között, ha ehhez még a kizárólagos vagyonjogi haszonvétel örökös tartama is járulna, holott az anyagi tulajdon, melynek előállítása nincs szellemi élvezettel összekötve, szintén csak ennyit nyert a törvénytől. De - kérdem - nélkülözi-e ezen élvezetet az anyagi munkának valamely nemét folytató, ha ezen szakhoz hivatást és kedvet érez magában? És ha vannak kellemetlen anyagi foglalkozások, nem mondhatunk-e hasonlót sok szellemiről is? Minek belátására elég a logaritmusi táblák készítésére utalnom; nem képes-e ez halálra untatni és kétségbeejteni mindenkit, kinek nem éppen szenvedélye a számolás? Mi pedig az elismerést illeti, ez a termelvény becséhez képest éppúgy követi az anyagi ügyességet, mint a szerzői zsenialitás. És hányszor nem marad el, hányszor nem jut az írónak helyébe gúny, gyanúsítás, sőt súlyos üldözés osztályrészül? Azonban ha még annyival nagyobb gyönyörűséggel járna is az írói tevékenység, mint az anyagi, ha még oly fényes dicsőség koszorúzná is a szerző halántékait: míg a földön élünk, ki tarthatná jogosnak ezen szellemi előnyökért megrövidíteni az írót az anyagi jutalomban.

2) Fölhozza Zacharie az írói tulajdon határtalan tartama ellen, hogy az író műve egyszer elkészítve, az író minden további hozzájárulása nélkül annyiszor ismétlődik, ahányszor lenyo­matik, míg az anyagi munka kell hogy annyiszor ismételtessék, ahány eredménye kívántatik. A méltányosság tehát azt követeli, hogy a szerzői jogtulajdon élvezete ne terjesztessék ki örökidőkre. Ez azonban ilyen általánosságban nem áll. Vegyük pl. a tudományos munkákat. A tudomány mindig haladván, amely író vele együtt nem halad, elmarad, műve elavul és az utána való kereslet megszűnik. A legtöbb szerzőnek tehát nem lehet reménylenie, hogy munkája minden további hozzájárulása nélkül ismétlődni fog, hanem folytonosan átnézegetnie, javítgatnia, a kor színvonalán tartania kell azt, vagy lemondania újbóli kiadásáról. S ha vannak is művek, melyeknek minden változás nélkül is lesz kelendőségük: vegyük fontolóra, mennyi pénz, munka- és idő-tőke beruházása szükségeltetik, míg valaki írónak képezi ki magát, gondoljuk meg, mily ritkák azon tulajdonságok, melyek az embert írói működésre képesítik - pedig ez egyik meghatározója a javak értékének, s nem fogjuk méltánytalannak találni, hogy az írói tulajdon is örökösnek ismertessék el. Vegyük továbbá tekintetbe, miszerint művek, melyekről a közönségnek ne pusztán a könyvárusi hirdetményekből legyen tudomása, nem teremtetnek egy pillanat alatt. Míg a szerző egy oly munkát készít el, mely több kiadást érhet, addig az anyagi javak termelője ismételve állíthatja elő és adhatja el termékeit, ismételve forgathatja, jövedelmeztetheti az azokba fektetett tőkét, és míg ő másokat, sőt gépeket alkalmazva a termelést tetszés szerinti terjedelemben űzheti és a fölügyelet és vezérleten kívül minden más fáradságtól megszabadul, addig az író másnak segítségét nem veheti igénybe, hanem egyedül kénytelen végezni az egész munkát.

Végre pedig már csak azért is el kell vetnünk az írói tulajdon tartamának megszorítását, mivel alkalmazásában az igaztalanságot lehetetlen elkerülni. »Nonum prematur in annum« - mondja Horác. Évekig tartó tanulmányozás, gyűjtés és megfeszített gondolkozás kívántatik ahhoz, hogy a szerző valami tökéletest hozzon létre. Úgy, de ha nem ismeri el a törvény az írói tulaj­don örök érvényét, akkor minden év, minden nap, minden óra, mellyel többet fordít művére, mint éppen elkerülhetetlen, őt és övéit megfosztja verejtéke gyümölcseinek egy-egy részétől, minél több a gond és szorgalom, annál rövidebb a haszonélvezet, minél nagyobb az érdem, annál kisebb a jutalom. Nem világos fölszólítás-e az a hamari és felületes dologra, nem való­ságos elijesztése-e minden hosszú előkészületet igénylő munkától, nem egyszer késztetés-e, hogy ne várjuk be az idősb kor higgadtabb gondolkodását és tapasztalatát, és éretlen termékkel árasszuk el az irodalmat?

Még legnyomósabb oknak látszik az, miképp az írói, illetőleg kiadói tulajdonjog örökös biztosítása mellett igen drágák lennének a könyvek. Azonban ne akarja ennek az állam mások jogainak csorbításával elejét venni; ne hozza magát önmagával ellenmondásba ezáltal, hogy előbb olyannak ismeri el a szerzői tulajdont, később pedig eltörüli azt, midőn annak bizonyos időn túli védelmét megtagadja; hogy visszaveszi másik kezével, mit az egyikkel adott. Bízza ezt szintén a forgalomra. Mint az »Az írói tulajdon« című munkájában Dr. Toldy Ferenc számadatokkal is bizonyítja, alacsony ár mellett sok példányt eladva, sokkal nagyobb hasznot fog húzni az író, illetőleg örökösei, vagyis inkább a kiadó, mint ha magas ár mellett kevés példány kel el. Nem könnyen fog tehát oly kiadó találkozni, kit a nyereségvágy annyira elvakított, hogy saját érdekét észre ne vegye. Annál kevésbé, mivel az írói tulajdon meg nem szűnő oltalma mellett sem fogjuk nélkülözni a versenyt.

A megjelent művekben található eszmék közkinccsé válnak, nem fognak tehát hiányozni, miután ez meg van engedve, kik azokat elsajátítják, átdolgozzák, egyénileg kifejtik, s ezen eltérő idom- s talán nagyobb tökélyben közzéteszik, természetük lévén a gondolatoknak, hogy minél szélesebb körökben terjednek, annál inkább tisztulhatnak és nyerhetnek intenzivitásban. A közönségnek lesz tehát más, és a konkurrenciánál fogva olcsóbb forrása is, melyből merítsen, mi az előbbi kiadót is árának mérséklésére fogja kényszeríteni.

Mindamellett azonban, hogy igazságtalan volna a szerzői jogtulajdonnak időhatárt szabni, vannak mégis esetek, midőn az megszűnik. Ez történik a) midőn vagy a szerző vagy annak jogutódai arról a közönség javára lemondanak, b) ha már sem a szerző, sem jogutódai nincsenek többé az élők sorában. Azon kérdésre: elenyészhetik-e ezen jog tartós nem használás által, azt válaszoljuk, hogy míg a szerzőt illeti, vagy midőn minden föltét nélkül, vagy ab intestato ruháztatik át, mint tulajdon el nem évülhet. A tulajdonnal való szabad rendelkezés azt is magában foglalja, hogy ez tetszés szerinti időben történhetik. Ha tehát a tulajdonos bizonyos idő alatt nem intézkedik is, még nem szabad azt következtetnünk, miszerint azt utóbb nem fogja cselekedni, és hogy a tulajdon uratlan dologgá lett volna. Csak azon esetre, ha a szerző jogának átszállítását egyenesen azon föltétből függesztette föl, hogy jogutódjai tartozzanak a közönséget művével folytonosan ellátni, és ők azt a kiszabott határidő folytában tenni elmulasztanák, csak ezen esetben vesztik el jogukat, mégpedig a közönség javára: azért is bárki által gyakorolható és abból senki többé ki nem zárható. Mily nagy igazságtalanságot követne el a tételes törvény, ha jelenleg, midőn legfölebb harminc évig a szerző halála után oltalmazza az írói tulajdont, még ezen rövid tartamon belül is lehetővé tenné az elévülést, gondolom, oly világos, miképp bizonyításra nem szorul.

Miután a szerzői tulajdon jogi természetét kifejtettük, hátra van még azon cselekvények tárgyalása, melyek által megtámadtatik; elő fogjuk továbbá adni, miképpen fenyítendők ezek, végre pedig mely intézmények állnak fenn Európa nevezetesebb államaiban, különösen pedig hazánkban az írói tulajdon oltalmára.

A szerző-, illetőleg örököseinek és különbeni jogutódainak bizonyos irodalmi műre vonatkozó tulajdona megsértetik: I) utánnyomás, II) plágium, III) írói név-hamisítás által.

I) Az utánnyomás valamely már megjelent műnek sajtó általi egyenlő tartalmú és alakú többszörözése nyerészkedés céljából a szerző- vagy jogutódainak engedése nélkül. Mint már kimutattam, az író - midőn munkáját nyilvánosságra bocsátja -, teljes joggal, kirekesztőleg magának tarthatja fönn annak sokasítása- és áruba bocsátásából folyó vagyonjogi haszonvételt, hogy ezen haszonvételi jog éppoly tulajdona, mint volt a mű maga a közzététel előtt, és hogy ezen jog akár az ő, akár a törvény közbejöttével másokra is átszáll. Aki tehát, míg a szerző vagy annak jogutódai élnek, valamely művét utánnyom és vele kereskedést űz, az másnak tulajdonát sajátítja el jogtalanul; s mivel az utánnyomás titkon történik, nehogy a jogosított a hatóság segélyhívása által meghiúsítsa, nem kétkedünk azt egyenesen lopásnak, a kizárólagos vagyonjogi haszonvétel elorzásának (furtum usus) nyilvánítani, s annak olyankénti büntetését követelni.

Az osztrák büntető törvénykönyv kihágásnak tekinti az utánnyomást és 25-1000 frt-ig terjedő bírsággal, vagy fizetési képtelenség esetében a bírsághoz mért fogsággal (egy héttől hat hónapig) fenyegeti. Az utánnyomó azonkívül kárpótlással tartozik a jogosított kiadónak, mely az utánnyomatból hiányzó példányok számához képest a jogos kiadás példányainak ára szerint határoztatik meg, anélkül, hogy a további kármentesítési igények elenyésznének. Ha a sértett fél az utánnyomás példányait átvenni és azok árát a kármentesítési összegbe beszámíttatni nem akarná, ezek elkobozandók és megsemmisítendők, a betűszedvények pedig szétszedendők. Ha az utánnyomó már harmad ízben büntetendő, a nyomdászi üzlet betiltásával is sújtandó. Ki az utánnyomat példányait, azok természetét ismerve forgalomba hozza, mint bűnrészes 25-1000 frt-iglani bírsággal, nem fizetés esetén pedig arányos fogsággal; azonfelül a nála talált példányok elkobzásával, többszöri visszaesés után pedig üzletének elvesztésével bűnhődik. Az 1837-iki porosz törvény az utánnyomót és az utánnyomat rosszhiszemű árulóját a még fennlévő példányok elkobzásán kívül 50-1000 tallérig menő bírsággal sújtja. Azonban semmiképpen sem helyeselhető, hogy az osztrák büntetőtörvénykönyv az utánnyomást csak kihágásnak tekinti, miután az a mást illető haszonnak elorzása, bár az orozás közvetve követtetik el, annál kevésbé pedig az, hogy itt mind az ausztriai, mind a porosz törvény csak fizetési képtelenség esetében büntet fogsággal. A pénzbírság azonkívül, hogy a jog mai álláspontján oly bűntényre, mint az utánnyomás, nem alkalmazható, igazságtalan is, mert míg a gazdag talán meg sem érzi, addig a szegényebbet tönkreteheti. Csak a szabadsági büntetés - természetesen az okozott kár megtérítése mellett - lehet igazságos, csak ez sújthat itt gazdagot és szegényt bűnös voltához képest egyiránt. A törvénytelen kiadás rosszhiszemű eladója, kit egyenesen orgazdának kell nyilvánítanunk, hasonló tekintet alá esik. Az üzlet betiltása, mint gyakran a megélhetési föltét megsemmisítése és - lehet - más bűntények előidézője: kárhoztatandó; a törvénynek ismételt áthágását ahelyett súlyosbított büntetéssel kell fenyíteni.

Miután meghatároztuk, miként ítélendő és büntetendő meg az utánnyomás, szükségesnek látjuk előadni azon eseteket is, melyek az utánnyomással egy sorba állítandók.

Utánnyomásnak tekintendő:

a) Az, midőn a szerző, ki művének kiadását valamely kiadónak már örökösen átengedte munkáját, azt más kiadó által is közrebocsátja. Hasonlóképp utánnyomás esete áll be akkor, ha ez bizonyos időre való átruházás mellett a határidő letelte előtt történnék. Szintúgy utánnyomóvá lesz a kiadó is, ki több kiadást vagy nyomtatást rendez, mint amennyire a kiadási egyezség jogosítja.

b) Bárminemű kiadása a szerző- vagy jogutódainak beleegyezése nélkül. Kétséget sem szenved, miszerint aki valamely kéziratot törvénytelen úton kerített birtokába, azt ki nem nyomtathatja: nem illetvén őt a tulajdon; a rendelkezésre sem bírhat jogcímmel. Aki azonban valamely kézirat jogos tulajdonosa, kiadhatja azt, ha sem szerzője, sem annak jogutódai nem élnek többé (kivévén midőn azt a szerző- vagy jogutódainak egyenes tilalma ellenzi), vagy ha azoktól engedélyt nyer arra. Mert ilyen engedély hiányában az a jogvélelem, miszerint a szerző azon célból engedte át a kézirat tulajdonát, hogy az engedményes abból oktatást vagy élvezetet merítsen, de a közzétételt nem akarta, vagy legalább az abból húzható anyagi hasznot magának, illetőleg jogutódainak tartotta fenn. Ezen szempont alá esnek a híres férfiak levelei is, melyeknek kiadása oly divatossá lett korunkban. Kinek a levél szól, az annak tulajdonosa ugyan, de ezen tulajdon az írótól csak avégből ruháztatott reá, miképp a levélből értesüljön, nem pedig hogy azt köztudomásra juttassa és abból pénzhasznot húzzon. Ha tehát a levél címzettje azt tenni akarná, az írónak illetőleg ivadékainak engedelmét kell kikérnie, annál inkább, mivel a levél tartalma gyakran nem a közönség elé való.

c) Egyházi, tanszéki vagy gyönyörködtetési előadásoknak, melyek a gyorsírászatnak napjaink­bani nagy terjedtsége mellett oly könnyen fölvehetők, jogosítatlan kiadása. Mert az előadó a hallgatónak épülést, okulást vagy gyönyört kíván nyújtani, de előadásának kinyomatását vagy éppen, vagy legalább alakban nem célzá, vagy ha szándéklotta is, más mint ő, azt csak az ő belenyugvásával teheti. Politikai és törvényszéki beszédek akárki általi kinyom­tatása azonban más szempontból ítélendő meg. A szónok itt mindenekfelett közügyben lép fel, s akár mint képviselő, akár megbízás nélkül cselekszi azt, felelősséggel tartozik polgártársainak, kiknek legnagyobb része csak úgy szerezhet magának működéséről autentikus tudomást, ha a beszéd kívüle mások által is sajtó alá bocsáttathatik; különben annak kiadásakor a maga igazolására egészen mást mondhat, mint ami ajkairól hangzott. Ha azonban ezen cél már el van érve, a szónok beszédeinek gyűjteményeit csak az ő vagy jogutódainak átengedése mellett teheti közzé más, mert a beszédekből mint irodalmi termékekből vonható anyagi haszon ezeket illeti.

Ellenben nem egy az utánnyomással: a) Valamely megjelent munkának fordítása, mert oly szellemi átidomítás, mely alakjára nézve lényegesen eltér az eredetitől. Minthogy azonban a szerzőnek joga van bármely és bárhány nyelven bocsátani nyilvánosságra művét, magának tarthatja fenn a fordítás jogát. A tételes törvények igen helyesen azt kívánják, miszerint ezen fönntartás, a címlapon világosan kijelentessék, s a szerző fordításának az osztrák jog szerint egy, a porosz jog szerint két év alatt kell kiadatnia, különben a fordítás bárkinek is megengedtetvén. A jogosított fordító a fordításhoz éppoly tulajdonjogot nyervén, mint az író az eredetihez, ugyanazon munkának két olyan fordítása közül, mely idomilag egybevág, vagy csak lényegtelenül különbözik egymástól, a későbbi utánnyomatnak nyilvánítandó.

b) Valamely műnek átdolgozása. Míg a szerző vagy annak jogutódai életben vannak, egyedül ők bírják ezen jogot. Ha tehát engedelmök nélkül adná ki valaki az illető munka átdolgozását, ezen cselekvénye egy tekintet alá esnék az utánnyomással. A szerző- és jogutódainak kihaltával a művek uratlan dolgokká válván, kiki által dolgozhatók át. Minden átdolgozó saját munkájának teljes és kizárólagos tulajdonosa, és az utánnyomás ellen éppúgy védendő, mint az eredeti szerző.

c) A szentírás, régi remekírók, régi kéziratok szerzői rég kiköltözvén az élők sorából, jogutódaik pedig vagy nem, vagy ismeretlenek levén, az emberiség közkincsévé lettek és annak minden tagja által kiadhatók. Ugyanezt kell mondanunk a népregék-, népdalok- és köz­mon­dá­sokról. Itt a szerzők ismeretlenek maradtak, s tulajdonképpeni értelemben nem is beszélhetünk ilyenekről, mivel a népelmének hosszabb idő folytán alakult szüleményei. De aki akár az első, akár a második mondatban elsoroltakat jogosítlanul ugyanazon előszóval, magyarázattal és bírálattal, illetőleg ugyanazon berendezéssel bocsátja ki, mellyel már egy ízben mástól megjelentek, utánnyomás bűnébe esik.

d) Egyes helyek idézése, egyes rövidebb költemények, részletek felvétele idegen művekből irodalmi tankönyvekbe, gyűjteményekbe, bírálatok stb-be. Nehogy azonban ilyen örv alá rej­tezzék az utánnyomás, szükséges törvényileg meghatározni, milyen terjedelemben engeden­dők meg az idézetek és felvételek. Az osztrák törvény egy nyomtatott ívre szabja azt, mégpedig a kútfőül szolgáló munka szerint számítva; a porosz megfelejtkezett erről rendelkezni. Ilyen munkákból azonban csak a magyarázati és ítészeti rész, az anyag berendezése, a netaláni életrajzok és az előszó képeznek kizárólagos tulajdont. A többi tartalom hasonló használatára mindenki föl van jogosítva; úgy azonban senki, hogy az idézett vagy fölvett részeket mint külön önálló műveket adja ki.

e) Midőn a voltaképpeni politikai hírlapok egymás távsürgönyeit, tudósításait, levelezéseit átveszik, tényleg utánnyomást követnek ugyan el; de jogilag másként ítélendő meg a dolog. Hogy azon élénk, az egész világot átkaroló érdek mellett, melyet korunk a politikai és más közügyek minden mozzanatai iránt tanúsít, azon gyorsaság mellett, mellyel napjainkban a hírek elavulnak, pusztán saját erőikre támaszkodva elégítsék ki a közönség igényeit, nemcsak pénzügyi, hanem más számos akadályoknál fogva is lehetetlen, sőt az olvasókra nagyon hátrányos is volna, mert hány újságot kellene átkutatniok, míg olyan értesülést nyerne, melyet ezen utánnyomás mellett egy lap is képes nyújtani. Továbbá föl kell vennünk, hogy a hírlapok efemer termények, melyek már néhány nap múlva elvesztik értéküket: a kiadó tulajdonosnak tehát csak az fekszik érdekében, hogy lapja legelőbb hozhassa a kérdéses hírt, tudósítást stb., mit ezeknek más újságokban való fölvétele mellett is elér. Azért is hallgatag szerződést hozott létre a szükség ezen közlönyök közt, melyet a szokás szentesített, hogy az átvételt egymásnak kölcsönösen megengedik. Hogy azonban megtudhassa a közönség, honnan merítheti a leghamarabbi tudósítást, kötelesek megnevezni azon lapot, melyben az legelőbb olvasható vala. Ennek elmulasztása által azon alapos gyanút vonják magukra, miképp az olvasóközönséget a maguk javára tévútra akarják vezetni.

Egészen másként áll a dolog az irodalmi, művészeti, tudományos és más folyóiratok tekinte­tében. Ezek nemcsak napi érdekkel bírnak, a kiadók - mint dr. Toldy Ferenc »Az írói tulajdon« című munkájában oly helyesen mondja - itt a fölvett dolgozatokért »nem azért fizetnek tiszteletdíjt, hogy rajta nehány napi prioritást, hanem tulajdont vásároljanak, mely irány- és érdemnél fogva saját jellemet és becset adván a folyóiratnak, neki a literatúrában saját helyet, a közönség bizonyos részénél tulajdon becset és kedvezést szerezzen, és fennállását biztosítsa. Mi lenne már az időszaki sajtóból, ha az minduntalan fosztogatások és kalózlatok ellen védel­met nem talál? A szilárdabb vállalatok tetemes költségeiknél fogva sohasem versenyezhetvén olcsóságra az olyakkal, mik literatúrai zsákmánylással töltik be hasábjaikat, lassanként elsilányulnának; az írók kik dolgozataik becséhez mért jutalmat gyönge lábon álló laptól nem várhatnak, munkásságukban csüggednének; s így végre is megint a literatúra, s mely abban szellemi éldeletet és szellemi épülést lát, a közönség vesztene.« A folyóiratok értekezéseinek átvétele a kiadó világos engedelme nélkül tehát mint utánnyomás büntetendő az állam által. Mi azonban az azokban a tudomány, irodalom, művészet, ipar stbire vonatkozó híreket illeti, azoknak átkölcsönzése a forrás megnevezése mellett ugyanazon oknál fogva éppúgy megvan engedve, mint a hírlapoknál.

f) Valamely már megjelent könyv címének munkája elébe való alkalmazása; de csak akkor, ha ezen cím a mű jelölésére múlhatatlan szükséges. Ha ezen eset nem forog fenn és a közönség ezáltal könnyen tévedésbe vitethetnék, az illetőnek kármentesítésre támad igényük.

Hátra van még, hogy egy tárgyról értekezzünk, mely szorosan véve nem tartozik ugyan ide, melynek érintését azonban rokonságánál fogva szükségesnek tartom: ez a színművek előadási jogának kérdése. Kétséget nem szenved, miszerint a színművek utánnyomása éppoly kevéssé engedhető meg, mint más munkáké. De mit kelljen előadásukról tartani, fölétlenül szabad legyen-e az, vagy a költő engedelmétől függesztessék-e fel, aziránt nagyon eltérnek a különféle törvényhozások. A porosz, valamint az osztrák törvény oda nyilatkozik, hogy míg a darab még kézirat, a színrehozatal joga az írót halála napjáig, utódait vagy örököseit pedig azon túl még 10 évig kizárólag illesse; a porosz törvény szerint ezen jog a színmű kiadása vagy az előadás egyszeri megengedése után általánossá leszen. Mennyire igazságtalan ezen rendelkezés, kiviláglik magának a színműnek rendeltetéséből. - A színműnek ugyanis tulajdonképpen nem az a rendeltetése, hogy olvasmányul szolgáljon, hanem az, hogy előadassék, és a legjobb darab is, mely a színpadon elragadó, olvasva aránylag hidegen hagy bennünket. Azért nem csatlakoz­hatunk dr. Toldy Ferenc azon nézetéhez, miképp az előadás után még inkább ösztönözve lesznek a nézők a színdarab olvasására, éppen ellenkezőleg, kevesbedni fog azoknak száma, kik azt tenni fogják, midőn azt sokkal nagyobb élvezettel látták és láthatják. Azért sokkal kevesebb példányban nyomatnak a színművek, mint egyéb munkák, és ritkán érnek több kiadást, a kereslet inkább a színházak szükséglete, mint a közönség olvasási vágya által idéz­tet­vén elő. A költő a puszta kinyomatás útján tehát sohasem juthatna el saját munkájának érdem­lett jutalmához. Márpedig igazságos volna-e a színműírókat, a költészet ezen legnehezebb és legmagasabb nemének művelőit, minden szerzők közt a legkisebb jutalomra kárhoztatni, hogy a közönségnek olcsó gyönyört szerezzünk, és a színházigazgatókat gazdagítsuk? A porosz törvénynek azon intézkedése pedig, miképp az előadásnak egy színházban való megengedése megszünteti a szerző kirekesztő előadási jogát, puszta hatalomszó, mert nem a legnagyobb képtelenség-e azt következtetni, hogy amit egynek megengedtünk, azt mindenkinek engedtük meg? Nem helyeselhetjük tehát az angol és francia törvényhozás eljárását eléggé, midőn valamely darab színrehozatalát a költő, illetőleg jogutódainak beleegyezése nélkül igen magos bírságokkal bünteti, akár kéziratban van meg, akár már kinyomtatott a darab. Csak az volna még kívánatos, hogy a védhatáridő ne - mint pl. N.-Britanniában 28 évig, illetőleg a szerző életfogytáig tartson, hanem örökösnek nyilváníttassék. Attól nem kell félni, hogy az írók akkor szertelen feltételekhez fogják kötni az engedélyt. Ha az előadásra vállalkozó károsodástól tarthat, úgysem fog azokba beleegyezni, ha pedig még amellett is nyerhet, akkor díjazza is ahhoz képest a szerzőt, ki neki ezen lehetséget nyújtja. Nem szükséges tehát az író jutalmát a védhatáridők megszorítása által igazságtalanul csökkenteni, holott az ő és a vállalkozók közti forgalom azt a legméltányosabb arányba hozza. - De térjünk vissza az utánnyomáshoz.

Kik írói tulajdont nem akarnak elismerni, következetlenség nélkül természetesnek nem tarthatják tilosnak az utánnyomást. Így nevezetesen Renouard következő okokból nem véli jogtalannak azt. Kinek agyában - úgymond - gondolatok keletkeznek és alakot öltenek, nem nyert nagyobb képességet azoknak anyaghoz kötésére, mint bárki más, ki azokat magáéivá teszi, tehát nem is követ el jogsérelmet, midőn azt bármely módon cselekszi. Azonban eltekintve attól, hogy Renouard itt olyasmit állít, melynek ellenkezője is igaz lehet, nem gondolta meg: milyen veszedelmes elvet hirdet. Ha mindaz jogos, mire képesek vagyunk, ha szabadságunknak csak a lehetetlenség szab határt: akkor nem bűntény többé a gyilkolás, a rablás, a gyújtogatás sem, akkor nincs jog, akkor bellum omnium contra omnes támad, akkor lehetetlen a társas együttlét.

De még egy másik érvet is harcra vezet az utánnyomók védelmére. A szerző - úgymond - avégett bocsátja közre művét, hogy az állandóan fenntartassék. Márpedig bizonyosabban éretik el ezen szándéka, ha kivitele a nagyközönségre bízatik, mint ha az csak egyeseknek, a szerző jogutódainak feladata, kiket különféle indokok rábírhatnak, hogy a művet többé ne nyomassák. Az írónak ezen célzatát nem tagadjuk, de szintoly alaposan föltesszük azt is, hogy ama veszélyt előre látva, célzatának elérését felfüggesztő feltétként ki fogja tűzni, midőn jogait másokra átruházza., Ha ez megtörtént, mindig a bizonyos egyént, nem pedig a közönséget illeti a föltét teljesítése, és csak ha ez bizonyos meghatározott időn belül elmulasztaná kötelességét, vesztheti el a kizárólagos kiadási jogot a közönség javára. Ha pedig a szerző ilyen feltét nélkül engedte át a tulajdont, akkor a jogutód tetszésére, belátására bízta, meg akar-e célzatának felelni vagy nem? Szintúgy nem létezőnek tekintendő az említett föltét, midőn az írói tulajdon ab intestato származik át, és mindkét esetben mint abszolút tulajdon kirekeszti a közönséget.

Mások - köztük egy ideig II. József is - azon haszon kedveért, mely belőle az emberiségre háram­lik, vélték tűrendőnek az utánnyomást. Az utánnyomó - hozák fel - csak a nyomtatás költ­séget, nem pedig mint az író a befektetett pénz-, idő- és munkatőkét, vagy mint a kiadó a tisztelet­díjt is kénytelen lévén magának beszámítani, sokkal olcsóbban szolgáltathatja a köny­veket, úgyhogy a kevésbé vagyonos osztályok is hozzájuk férhetnek, minek következtében az alsóbb rétegekben is elterjed a műveltség. Azonban miután a jezsuiták legnagyobb ellensége ez esetben nem restellte azoknak »finis sanctificat media« elvét követni, midőn megfelejtkezett, hogy az állam, melynek rendeltetése a jog biztosítása, nem hunyhat szemet az utánnyomásra, bárha ez képes volna még a legutolsó falut is Athénné változtatni: nem gondolta meg, miszerint az utánnyomás az irodalom életéveit metszvén el, elnézése épp az ellenkezőt fogja szülni. Mert ki lesz hajlandó az írónak tiszteletdíjt fizetni, sőt ki fog vállalkozni valamely mű kiadására, midőn előre is tudhatja, hogy az utánnyomók megfosztandják költekezései és fáradsága jutalmától, vagy midőn éppen attól tarthat, hogy a bukás örvényébe sodortatik? A már megjelent művek nagyobb olcsósága minden kétség nélkül el fog éretni, de az irodalomnak sír fog ásatni, a gyarapíttatni óhajtott felvilágosodás fáklyái tápanyag hiányában lassankint homályosodni fognak és végtére egészen kialudni, mert ily körülmények között legfölebb a dúsgazdagok foglalkozhatnak még az irodalommal, mint nobilis passzióval.

Némelyek, kik az utánnyomás vészes következményeit állítják - mint Matlekovics - a könyveknek általa előhozott olcsóságát azáltal javallják elérendőnek, hogy az állam váltsa magához a szerzők kizárólagos jogait, és engedje azután át a közönségnek. Azonban kényszerváltság a legnagyobb zsarolás lenne, mert milyen jogrend volna az, mely mindenki tulajdonát oltalmazná az erőszak ellen, és az írókat, nemünk legnagyobb jótevőit, kiknek szellemi szabadságunkat, helyesebb gondolkodásunkat, emberibb érzésünket, polgári, társa­dalmi, sőt anyagi jobb helyzetünknek sem kis részét köszönjük, megtámadná ezen legszentebb jogban és megfosztaná az aziránti szabad rendelkezéstől. Ámde a szerződés útján eszközlendő váltság létrejötte igen kétes, megtörténhetvén, hogy vagy az író, vagy az állam nem akarja elfogadni a feltételeket, és az utóbbi védeni tartozván a tulajdont, azontúl is kénytelen lesz tilalmaznia az utánnyomást. Ha pedig mint kisajátítást meg véli engedhetni magának az állam a kényszerváltságot, vagy kisebb díjat fog fizetni az íróknak, mint alku mellett nyerhettek volna, kik akkor károsodván, vissza fognak vonulni az irodalomtól, vagy pedig egyenlőt avval, melyet a forgalmi egyezkedés létesítene. Azonban a két utóbbi esetben is, midőn a szerző legalább értékileg nem rövidíttetik meg, ha meggondoljuk, hogy az irodalmi termékek nagy száma mellett mily roppant összegeket emésztene fel csak a kisajátítás maga, a hivatalnokok mekkora hada kívántatnék annak keresztülvitelére: ki fog tűnni, miszerint a reménylett haszon illuzórius, miszerint sokkal többet tenne azon magas adó, melyet avégett a polgárokra ki kellene vetni, mint amennyivel a könyvek a fokozott verseny következtében olcsóbbakká lennének. Mert az olcsóságnak a legnagyobb verseny mellett is vannak határai, melyeken a kiadók üzletök veszélyeztetése nélkül túl nem mehetnek, és azért, hogy nem a kiadó, hanem az állam honorálja az írót, csak úgy megfizetjük a tiszteletdíjt, - mégpedig akár megvesszük a művet, akár nem, mintha a kiadó tette volna azt, csupán azon különbséggel, hogy azon felül még egy légió tisztségviselőt is kellene tartanunk.

Miután az utánnyomás jogsértő természetét bebizonyítottuk és az annak megengedése vagy tűrése mellett felhozott érveket megcáfoltuk: vessünk egy pillantást azon intézkedésekre, melyek a különféle törvényhozások részéről, jelesül pedig hazánkban annak meggátolására tétettek. Míg sajtó nem létezék, az írói tiszteletdíjak sem voltak ismeretesek: a szerzőnek tehát nem vala más célzata, midőn az írói pályára lépett, mint gondolatait, ismereteit, tapasztalatait a közönséggel közölni, hogy azt felvilágosítsa vagy gyönyörködtesse és magának hírnevet szerezzen. Miután pedig ezen célzatát csak úgy érhette el, ha munkája minél több példányban másoltatott le, nemcsak hogy nem tiltatott a művek bárki általi többszörözése, hanem pl. az egyház által némely szerzeteknek kötelességévé is tétetett, és a párizsi egyetem 1332-ben azt rendeli, hogy minden ottani könyvkereskedő tartozik a nála található kéziratok lemásolását mindenkinek megengedni, ki nála a mű értékét biztosító kézi zálogot tesz le. A könyv­nyomtatás feltalálása azonban egészen megváltoztatta a dolgok állását. Az ezerszeres sokasítás könnyű és olcsó volta mellett tetemes hasznokat lehete művek kiadásából húzni, s ezek elnyerésére szívesen fizettek a kiadók az íróknak tiszteletdíjt. Azonban a kecsegtető nyereség az emberi haszonlesésnek is ellenállhatatlan csábítására szolgált. Mi sem vala könnyebb, mint a kiadói hasznokat utánnyomás által magához vonni, s mi sem bizonyosabb, miután az utánnyomó nem fizetvén tiszteletdíjt, olcsóbban adhatná a könyveket, mint a jogosított kiadók. Hiába fordultak az utóbbiak a törvényszékhez segélyért, sem a római, sem az akkori nemzeti jog nem tartalmazott az utánnyomást tiltó szabályokat. Hogy tehát mégis elégtétel szolgál­tassék a sértetteknek, az akkortájban virágkorukat élő kiváltságok ellenszeréhez folyamodtak a hatóságok. Legelőször tette azt a velencei tanács, mely 1469-ben Speier János könyvnyomtató mesternek szabadalmat adott iparágának ottani kirekesztő űzésére. Némethonban legrégibb ilyetén kiváltság azon kettő, melyet 1490-ben Henrik bambergi püspök a bambergi miséskönyv és 1501-ben I. Miksa császár Hroswita tudós apáca műveinek nyomtatására engedett. A császári kiváltságok különösen keresettek voltak, mivel az egész birodalomban bírának érvénnyel. Más államokbeli szabadalmak csak a XVI. század első évtizedén túl fordulnak elő.

Idővel azonban tisztulván e tekintetben is a jognézetek, mind élénkebben éreztetett az írói-, illetőleg a kiadó-tulajdonijog általános törvények általi biztosításának szüksége. A szász királyságot illeti azon dicsőség, hogy az igazság ezen követelésének valamennyi állam között legelőször tett eleget, mert már 1620-ban megtiltotta a nem szabadalmazott könyvek utánnyomását is, sőt 1783-ban avval tetézte érdemét, hogy világosan elismerte az írói tulajdon örök érvényét, és egyedüli állam, mely ezen elismerést eddig vissza nem vonta. Méltó jutalmát élvezi tehát igazságos intézkedésének, midőn a könyvkereskedelmi forgalom ott oly virágzásnak örvend, mint sehol másutt a föld kerekségén. Példáján indulva Hannover már 1686-ban mondta ki az utánnyomás tilos voltát. Franciaország XIII. Lajos alatt 1618-ban biztosította az írói tulajdont, azonban csak kiváltság mellett. XVI. Lajos 1777-ben azt rendelte, hogy kiváltság nélkül semmi mű nem jelenhetik meg és hogy a szerzői jogok mint tulajdon általánosan védendők. A konvent 1793-ban eltörölvén a szabadalmakat az írói tulajdon védhatáridejét a szerző halála utáni 10 évben állapította meg, mihez Napóleon 1810-ben még 10 évet csatolt. 1838-ban a két kamara az írói tulajdon tartamát az 1837-i porosz törvény alapján a szerző halála utáni 30 esztendőre terjesztette ki. Véglegesen 1854-ben és 1864-ben szabályoztatott ezen ügy, a miképpről azonban nem szerezhettem tudomást. Angliában Anna királynő előtt örök jog volt az írói tulajdon, de 1709-ben és 1710-ben ezen királynő szabályzatot bocsátott ki, mely ezen jog tartamát már csak 28 évig, illetőleg a szerző haláláig védi. Ezen rendelkezés az 1842. évi amendement által oda módosíttatott, hogy az írói tulajdon még 7 évig tartson a szerző halála után, ha pedig csak annak bekövetkeztével bocsáttatott volna közre a mű 42 évig a megjelenéstől számítva.

Poroszország 1794-ben hozott először általános utánnyomási tilalmat. Az 1837. évi június 11-én kelt törvény a szerző kimúlta utáni 30 esztendeig oltalmazza az írói tulajdont; a névtelen vagy álnév alatt megjelent munkák 15, az egyetemek, akadémiák, és tudós társaságok 30 évig élvezik ezen oltalmat az első megjelenéstől számítva. A német szövetség 1837. november 9-ike óta minden hozzája tartozó államban az első kiadástól számítandó 10 évig kizárólag az írónak vagy jogutódnak biztosította a kiadás jogát, melyet az 1845-ik évi június 19-iki határozat 30 évre terjesztett ki. 1864-ben új javaslat készíttetett, mely azonban a szövetségnek 1866-ban bekövetkezett felbomlása miatt életbe nem léphetett. Az Északamerikai Egyesült Államok legelőször 1790-ben gondoskodott az írói tulajdon biztosításáról. Az 1831-i törvény szerint a szerző művének az arra szolgáló lajstromba való bejegyzés után 28 évig, utódai és özvegye pedig halála utáni 14 évig bírnak ezen joggal. - Holland 1796-ban megszüntetvén a kiadási privilégiumok osztogatását, örökösnek ösmerte el a szerzői tulajdont. - A francia uralom alatt a code Napóleon szabályai valának mérvadók. 1814-ben visszaállítatván az 1796-i törvény, kiterjesztetett Belgiumra is. 1817-ben azonban ujjal cseréltetett fel, mely 20 évre szorítja a tartamot az író halála után. Belgiumban a Hollandtóli elszakadás után is érvényben hagyatott ezen törvény, de csak belga állampolgárok javára. Spanyolországban egész 1834-ig csak kiváltság mellett védettek az utánnyomás ellen. Ezen évben egy királyi rendelet az eredeti művek, verses vagy holt nyelvbőli fordítások szerzőit halálukig, örököseit pedig onnan számítandó 10 évig parancsolja a kiadási kirekesztő jogban meghagyni, másnemű fordítások szerzőit ellenben csak éltök fogytáig. Oroszország 1830 óra a szerzőt élte fogytáig, örököseit pedig azután 25 évig oltalmazza az utánnyomási visszaélés ellen, mely utóbbi határidő még 15 évvel hosszabbíttatik meg, ha letelte előtt 5 évvel új kiadás bocsáttatik ki. Mit rendelnek az olasz királyság törvényei, ismeretlen előttem.

Mielőtt a hazánkban fennálló szabályok taglalásába bocsátkoznám, szükséges elébb az e tekintetbeni ausztriai törvényhozás rövid történetét adnom, miután nálunk jelenleg ennek intéz­kedései szolgálnak zsinórmértékül. Legelőször 1775-ben tiltatott meg a nem szabadalmazott belföldi munkák utánnyomása, mégpedig nehéz büntetés és az előtalált példányok, valamint a nyomdai készletek elkobzása mellett, kivéve, ha arra túlságos ár vagy a példányok elfogyta miatt hatósági engedély adatik. 1781. jan. 13-án az előbbi rendelet azon pótintézvénnyel erősíttetett meg, hogy külföldön megjelent munkák, még ha egy vagy több belföldi nyomdász már hasonlót tett volna is, szabadon nyomtathaték után. A német szövetség 1845-ik évi határozata folytán V-ik Ferdinánd az 1846. évi okt. 19-én az auszt. ált. törvénykönyvhöz kibocsátatott 72. számú függelékében következőleg szabályozta ezen ügyet: A kizárólagos kiadó-tulajdonijog a szerző egész életére terjed ki. A szerzővel egyenlőnek tekintetik, ki valamely művet adott terve szerint saját költségén egy vagy több szerző által dolgoztat ki. A szerző halála után még 30 évig élvezik ezen jogot azok, kikre azt átruházta; ab intestato a törvényes örökösük és mindkét esetben az illető jogutódok; a szerző halálozási éve nem számíttatik. Hasonlag 30 évi oltalmat nyernek a névtelen és álnév alatt megjelent munkák, az első kiadástól számítva. És itt helyesebben rendelkezik az osztrák, mint a porosz jog, mely az írói jogokat ez esetben csak 15 évig védelmezi, mert büntessük azt, ki a titok ezen leple alatt megszegi a sajtótörvényeket, annak módja szerint, de ne lakoltassuk ilyen félszeg megszorítás által a szerénységet, a bátortalanságot is, mely sem az államot, sem a társadalmat meg nem támadja. Szintúgy a megjelenéstől számítandó 30 évi tulajdont ismer el az említettem függelék több megnevezett szerzőtől származó, de a kiadó neve. Továbbá a szerző által kiadatni kezdett művekre vonatkozólag, ha jogutódai a kiadást folytatják, nemkülönben az író halála után sajtó alá bocsátott művek tekintetében. Egyetemek, akadémiák és tudós-társaságok kiadványai a megjelenéstől fogva 50 évig állnak a törvény oltalma alatt. Különös tekintetre méltó esetekben nagy költséggel járó tudományos és művészeti munkák szerzői, kiadói és azok jogutódai a törvényben megállapított határidőn túlra is kieszközölhetik maguknak a védelmet, ha a határidőre lejárta előtt szabadalomért folyamodnak a kormányhoz. - És most térjünk át hazánkra.

Itt eleinte szintén csak kiváltságok biztosíták az írói tulajdont. Így 1584-ben a Telegdy és Mosóczy által összeállított magyar törvénykönyv Nagyszombatban »cum Sacratissimae Caesaro-Regiae Majestatis gratia et privilegio« látott napvilágot. Ilyen Mária Terézia 1743-ik évi kiváltsága a Corpus Juris kiadására, mely 1793-ban megújítatott. - Nemkülönben 1779-ben kiváltságot nyert tőle az egyetem nyomdája az iskolai könyvek kizárólagos nyomtatására. II. József 1778-ban a tiszti névtár, I. Ferenc 1811-ben a római és gör. kat. ritualis könyvek kirekesztő közrebocsátására osztogatott engedélyt.

Végre 1793-ban a kiváltságolt munkák védelme a kiváltság nélküliekre is kiterjesztetett, habár az általános utánnyomási tilalom csak királyi rendeletben mondatott ki, mely rendelet a mindjárt előadandó esetnek köszöni eredetét. Paczkó pesti nyomdász a mondott évben kiadván Takács János gönyüi helv. hitv. lelkész halotti beszédeit, miután Landerer Mihály azoknak első kötetét utánnyomatta, vonakodott a többi köteteket kiadni. Takács ennélfogva folyamodványt nyújtott be a helytartósághoz, hogy Landerer Mihály az utánnyomástól eltiltassék. A helytartó­tanács felterjesztvén ezen ügyet a magyar udvari kancelláriához, ez azon kérelmet intézte a felséghez, miszerint az utánnyomás tekintetében az örökös tartományokban fennálló szabályok Magyarországra is kiterjesztessenek. A király ezen kívánatnak az 1793. évi nov. 19-én a helytartótanácshoz leküldött rendeletben felel meg, mely az utánnyomást »sub gravi pro ratione circumstantiarum dictanda poena, ac insuper damni Typographo illi, cujus typis excusum opus per alterum reimprimeretur, illati refusione« betiltja, kivévén, ha a példányok elkelte vagy túlcsigázott ár következtében a hatóság azt megengedné. Ezen rendeletben egyszersmind ígértetik, hogy őfelsége egy legközelebbi intézvényben az utánnyomási tilalmat illetőleg az örökös és a magyar tartományok között teljes viszonosságot fog megállapítani. S csakugyan mindamellett, hogy a magyar kancellária azon véleménnyel járult az uralkodó elé, miszerint Magyarországban, mint az örökös tartományoktól független országban, Ausztriában és ott viszont a Magyarhonban megjelent művek utánnyomása szabad legyen, 1794. január 9-én rendelet érkezett a helytartótanácshoz, mely a viszonos utánnyomás tilalmát behozta.

1843-ban az időközben nagy lendületet nyert irodalom és a szerzői jogokra vonatkozó külföldi törvényhozások haladásai igen kívánatossá tevék a többé meg nem felelő fönti rendszabályok módosítását és tökélyesbítését. Mivégett a Kisfaludy-Társaság amaz évben egy idevágó törvényjavaslatot nyújtott be az 1843/4-iki országgyűléshez, mely azt kevés változtatással el is fogadta. Azonban a magyar kir. udvari kancellária, midőn ezen törvényjavaslatot szentesítés céljából a király elé juttatá, azon vélemény-nyilatkozatot csatolta hozzá, hogy előbb, mintsem a felség ezen törvényjavaslat iránti elhatározását a jövő országgyűléssel tudatná, a könyvvizsgáló hivatal- és a helytartótanácsnak adassék át tüzetes meghányás végett. Mely előterjesztés legfelső helyen jóváhagyatván, a helytartótanács és a központi könyvvizsgálószék 1845. april. 8-án föl is küldte észrevételeit. De az ezek alapján a kancelláriánál az említett törvényjavaslatot illetőleg készült jelentés 1846. okt. 19-én azon meghagyással érkezett vissza a mondott hatósághoz, miszerint azt a helytartótanácsnak azon meghagyással szolgáltassa át, hogy ez azt az 1846. okt. 19-én az örökös tartományokban az írói tulajdon védelmére kihirdetett 72. számú függelék figyelembevételével dolgozza át újra, s terjessze föl ezen módosított alakjában. Ámbátor az 1874. júl 27-én meg is történt, és ámbátor ezen dolgozat alapján tétetett is királyi propozíció az akkori országgyűlésnek, más fontosabb kérdések előtérbe nyomulása miatt még akkor sem biztosíttathatott az írói tulajdon hazánkban törvény által.

Az 1852. évi november 29-én kibocsátott császári pátens nálunk is behozván az általános ausztriai polgári törvénykönyvet, vele együtt annak az írói tulajdont tárgyazó 72. szám alatti függeléke is érvénybe lépett. 1858-ban az osztrák kormány az 1856. és 1857. évi német szövetségi határozatokhoz akarván alkalmazni ezen függelék szabályait, a magyar akadémiát is felszólította véleményadásra, melynek előterjesztése folytán az igazságügyi minisztérium a szerzői tulajdon védhatár idejére vonatkozó 18. és a színművek előadási jogát szabályozó 8. §-át is alakította.

Az 1862-iki országbírói értekezlet által szerkesztett ideiglenes törvénykezési szabályok I. részének 23. §-a az írói tulajdonról következőleg rendelik: »Végre kijelentetik, miszerint az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll.« Nincs azonban meghatározva, mi szolgáljon zsinórmértékül az e téren fölmerülő peres kérdések eldöntésénél. De miután más törvénykezési esetekben is érvényben hagyatott az osztrák törvénykönyv és időszaki honi szabványok e tárgyban nem létezének, nehogy az oly szép virágzásnak indult irodalom a tulajdonjog oltalmát nélkülözze: az vélelmeztetett a bíróságtól, miszerint az országbírói értekezlet e részben is mérvadóknak kívánta tekinteni az osztrák törvények rendeleteit.

A legutolsó lépés egy a szerzői jogokat biztosító törvény létrehozatalára a Kisfaludy-Társaság részéről történt. Ez 1867-ben öt tagból álló bizottmány feladatává tette egy ide vonatkozó törvényjavaslat kidolgozását, mely az igazságügyi miniszternek átnyújtatván, ez által még azon év folytán terjesztetett elő az országgyűlésnek, hol azonban még eddig nem vétethetett tárgyalás alá,

Miután 1858-ban még Törökország is hozott törvényeket az írói tulajdon oltalmára, nincs állam, mely a belföldi szerzők eme jogának polgárai általi megsértését nem büntetné, azonban - fájdalom - még korunkban sem emelkedett odáig, hogy külföldi művek utánnyomása is mindenütt fenyíttetnék. Mindamellett, hogy az e tárgybani különféle törvényhozások a szerzői jogokat a tulajdon címére fektetik, mégsem tiszteltetnek azok nemzetközileg általánosan, mégsem hiányoznak országok, melyek mint pl. Belgium és az Északamerikai Egyesült Államok a boni lucri odor ex qualibet re kedveért a nem belhoni írók munkáinak utánnyomását elnézik, mintha az írói tulajdon csak a honfiúság esetében érvényes jog volna, mintha az írót nem már mint ilyent illetné. Másnemű tulajdont akár idegen, akár állampolgár legyen annak alanya, megtámadni a legkeményebb büntetések alatt tilos, a szerzőt pedig csak az utóbbi esetben, mintha azon cselekvény, mely polgártárs ellen elkövetve jogsértés azon okból, hogy külhon fiai irányában vetemedünk arra, elveszté bűnös természetét. S még azon államok is, melyek a külföldi szerzői tulajdon megsértését nem engedik meg, ezen oltalmat csak azon országok polgáraira terjesztik ki, melyek az ő hozzátartozóikat hasonló jótéteményben részesítik. Ezen eljárást ugyan sohasem a morál, sem az észjog fogja helyeselhetni, mert valamint az egyik egyén jogtalan tette nem jogozza fel a másik egyént hasonló jog-megvetésre, úgy az egyik állam jogtiprása sem adhat a másiknak jogot ugyanazt cselekedni; azonban mint retorzió mégis mentegethető, miután a szuverén államok közt nincs bíró és quod tibi fieri non vis, alteri ne feceris. A kölcsönösség alapján legelőször Poroszország ígérte a külföldi művek után­nyomóinak megfenyítését 1837-ik évi törvényében. A következő évben hasonló történt Angliában az internaitonal copyright-act által felhatalmaztatván a királynő az írói tulajdon nemzetközi oltalmára szerződést kötni a viszontiságot vállaló külállamokkal 1838-ban. Salvandy, francia közoktatásügyi miniszter hasonló javaslattal lépett a kamarák elé, mely azonban elvettetett, de újabb időben Franciaország a legtöbb európai állammal - ezek közt a magyar-osztrák monarchiával - is szerződött íróinak utánnyomás elleni biztosítására. Ausztria 1846. évi 72. számú függelékében jelentette ki, miszerint azon külföldi szerzőket, kiknek hazája az osztrák írók irányában ugyanarra kötelezi magát, éppoly védelemben részesítendi, mint saját alattvalóit.

Nem hiányzottak ugyan egyes kísérletek a szerzőknek utánnyomás elleni általános nemzetközi oltalmára. - 1864-ben Brüsszelben ezen ügy érdekében nemzetközi kongresszus tartatott; 1869-ben az Északamerikai Egyesült Államok kormánya közölt egy az ottani törvényhozás elébe terjesztett javaslatot az írói tulajdon nemzetközi általános elismerésére minden európai és délamerikai államok kormányaival: - mindazáltal ezen törekvések eddig még nem vezettek célra, még jelenleg is a szász királyság azon egyetlen ország, mely 1836 óta a külföldi szerzői tulajdonjog védelmét nem köti egyéb feltételhez, mint hogy a külhoni író az illetékes szász hatóság jegyzékébe kebeleztesse be munkáját, amiről a való bizonyítvány előmutatása mellett biztos lehet, miszerint jogainak csorbítói elveendik érdemlett büntetésöket.

Miután az utánnyomást minden oldalról szemle alá vettük, és a megakadályozására irányzott állami intézkedések történelmének rövid vázlatát is adtuk, még két cselekvényről kell szólnunk, mely által a szerzői tulajdon megtámadtatik: a plágium- és írói névhamisításról.

II. Plágiumba az esik, ki a) Más művét utánnyomja magát adván ki szerzőnek; b) aki másnak kéziratát a maga neve alatt bocsátja ki sajtó alól. Az első utánnyomás, a második, ha a többi körülményeket nem nyomozva csak az eredményre tekintünk, a jogosítottak hasznának elorzása, mely a kárpótláson felül az utánnyomás büntetésével sújtandó; mindkettő pedig azonkívül orzási merénylet az egyedül a szerzőt illető szellemi haszon, írói dicsőség ellen, melyet könnyen kísérhet a kívánt gonosz siker. - Ha pl. a plagiator a szerző kéziratát ellopta és ez meghal anélkül, hogy másnak ezen kézirat létezéséről tudomása lenne, vagy ha hosszú idők múltával elveszvén az eredeti kiadás, csak a plagiátumból maradnak fenn példányok: csakugyan a feledékenység homályába taszította a szerzőt és ott tündökölt az orzott dicskoronával. Legalább pedig kétessé teheti a szerző kilétét a történet előtt, mire több példát tudunk.

III. a) Írói névhamisítás esete - mint már a szó is mutatja - akkor áll be, midőn valaki más szerző neve alatt bocsátja ki munkáját. Ha - miután jeles mű nem szorul ilyen hamisításra - nem vesszük is figyelembe, hogy az olvasóközönség megcsalathatik, ő a kívánt becses mű helyett hitvány adatván el neki, és hogy az illető név használatára jogosított író szerzői hírében tetemes csonkulást szenvedhet. b) Mindenesetre zsinórmértékül kell vennünk ítéletünk hozatalában, miszerint a névhamisítás által károsul az azt jogosan viselő szerző, annyira csökkenvén művének elkelte, amennyi hamisított példány adatik el. A vétkest tehát először a hamisításért fogjuk megfenyíteni, másodszor pedig az okozott kár, esetleg az elmaradt haszon megtéríté­sére fogjuk szorítani.

Értekezésünk folytában láttuk, miszerint lassanként minden civilizált állam elismerte az írói tulajdont s miszerint a védhatáridő, mely eleinte igen rövid tartamú vala, lassanként mindinkább meghosszabbíttatott, úgyhogy nem alaptalan reményt vélek kifejezni, ha azt állítom, miképp nincs már oly távol az idő, melyben a törvényhozások, az észjog követelményeinek megfelelve, a szerzői tulajdont is örökjognak fogják nyilvánítani. Láttuk továbbá, miképp az írói tulajdon még eddig nem élvez ugyan általános nemzetközi oltalmat, de miképp évről évre több állam lép e tekintetben a viszonosság alapján nemzetközi szerződésekre, úgyhogy ezen kötések lassanként az egész művelt világot át fogják karolni. Sőt még előbb is teljesülhet ezen óhajunk. Napjainknak már több ügyben sikerült általános nemzetközi megegyezést létrehozni, ha tehát a kormányok nem szünendenek meg ezen célra nemzetközi kongresszusok által közreműködni, talán még mi is megérhetjük, hogy a külföldi szerzők műveit mindenütt éppen oly tilos lesz utánnyomni, mint a honiakét. Láttuk végre, miszerint a szerzői jogok tekintetében nálunk még mindezideig nem alkottatott hazai törvény. - Adja isten, hogy midőn törvényhozóink a közeljövőben ezt teendik, kövessék Szászország példáját és se az idő, se az állam határai közé ne szorítsák az írói tulajdont, hanem örökké tartónak és minden állam polgárára kiterjedőnek nyilatkoztassák azt, akkor nemcsak az igazságnak fognak eleget tenni, hanem magukat is hervadatlan dicsőséggel koszorúzni.