Fejezet

 1 2 |      róla a szemeit.~Görgey Pál sóhajtott.~- Katalin - szólítá meg
 2 3 |       ilyen lett volna? (Mélyen sóhajtott és bozontos nagy feje a
 3 4 | Tisztában vagyok már én ezzel - sóhajtott János úr s keserû íze volt
 4 5 |        volt halva.~- Vége van - sóhajtott fel Nustkorb uram, sajnálkozással
 5 8 | kapitány.~Bibók kapitány mélyen sóhajtott, az égre emelve szemeit.~-
 6 10|    szereti is a lánykát (mélyen sóhajtott, megakadt, mintha a lélegzete
 7 11|        Rozália nem felelt, csak sóhajtott. Fabricius ebbõl is értett.~-
 8 11|        csipkéket s csak egyszer sóhajtott fel, hogy mért nem tudtak
 9 12|        esnék a vallomás, azután sóhajtott és így szólt:~- A szegénység
10 12|  hagyták a gyertyát. (S magában sóhajtott: szegény Fabricius!)~- Nem,
11 14|      hozzá. (Majd azután mélyet sóhajtott és így folytatá.) Bizony,
12 14|    Elhallgattak. Az öregasszony sóhajtott és nem szólt semmit. Az
13 14|        miket beszél!~Keservesen sóhajtott, s amint az esélyekre gondolt,
14 14|   megfújom, ahová leül.~Rozália sóhajtott és nem felelt.~Végtelen