ELSÕ FEJEZET

NÉMELY ELŐZMÉNYEK ÉS RÉSZLETEK,
MELYEKET OKVETLENÜL SZÜKSÉGES TUDNI

Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.

Mindegy, azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom.

Görgey Pál elég jómódú úr, családja illő tekintélyben áll a Szepességen, de már mégsem az, ami volt a néhai Árpádok alatt, isten adjon neki örök nyugodalmat, ha már az országuknak örök nyugtalanságot mért.

Hja, megy az idő, megy, megy és a Görgeyek egy kicsit lejjebb csúsztak… Első ősük Arnold és a fiai még a szász grófok tisztjét viselték és a legnagyobb oligarchák voltak a lengyel széleken. Ez az Arnold csalogatta be a szászokat a néptelen Szepességre, de nem úgy, mint az erdélyi szászokat a hammelni patkánybűvölő. Ezek a szászok okosak voltak és nem imponált volna nekik a sípszó, - ígéretek és kiváltságok kellettek nekik, - meg is kapták. Sőt magának Arnoldnak is adott a király, IV. Béla őfelsége egy kis földet, a Dunajec és a selyemvizű Poprád közti területet, mert az Árpádok gavallér királyok voltak, nem katasztrális holdakban mérték a földet, hanem egyik folyamtól a másikig. Arnold fiai hasonlóan vitéz emberek voltak, kivált Jordán gróf. IV. László ezeket is megemberelte egy faluval, Görgővel. Innen írták a nevüket.

Óriás területek urai lévén, ők játszották az első hegedűt Szepesben. Egész sor comes került belőlük, majd a megye főispáni székét ülték sok nemzedéken át. Isten tudja azonban, miképpen forgott akkor a föld (talán kardhegyen forgott), elég az hozzá, hovatovább egyre szegényebbek lettek, új dinasztia családok fölibük kerekedének. Jött a hatalmas Csák, a Zápolyák, a Thurzók, ezidőszerint a Csákyak, akik elhomályosították őket s egyre lejjebb-lejjebb nyomták nimbusz és tekintély dolgában. A Dunajec meg a Poprád most is ott folydogált, ahol azelőtt, de közte a földek már nem voltak az övéik, ami maradt itt-amott, az már csekélység, a családfa is mintha elaggott volna, már nem termelt vezéreket és államférfiakat, legfeljebb egyszerű viceispánokat és főszolgabírákat, noha megjósolta a késmárki százhét éves cigányasszony Görgey Mihály uramnak, hogy a családfa csak olyan ép, mint volt, hanem most a telet éli és pihen, ez a tél pedig kétszáz évig tart, kétszáz év után megint olyan lombot ereszt, amelyik fölibe nő hetedhét országon minden családfának.

A mi hősünk, Görgey Pál, már csak az úgynevezett jobb módú nemesek közé tartozott, atyafiságban a Berzeviczyekkel, Jekelfalussyakkal, Máriássyakkal és Darvasokkal - Katalin nővére egy Darvasnál volt férjnél, Gömör megyében, Osgyánban. Azért említem főképp a nexust és nem a két-háromezer holdját, mely a görgői bástyás váracsszerű kúriához tartozott, mert a nexus volt a mértéke annak, ki milyen úr és csak másodsorban a birtok. Nagy nexussal éppen olyan könnyű volt akkoriban nagy birtokhoz jutni, mint ebben az időben (amikor én ezeket írom) nagy birtokkal nagy nexushoz. Az elevenebb vérű nagy uraknak, az olyan Balassa-, Csáky-féléknek, hol van valamijük, hol nincs, egyszer hopp, máskor kopp, néha öt-hat várat is összekaparítanak, néha meg már egyebük sincs, mint a testi ruhájuk, amelyben bujdosnak sötét erdőkben, csőszkunyhókban, nádasokban keresve menedéket, de ez úgyszólván mindegy, egy kis játék, föl se veszik. Király elveszi, meg visszaadja - mert hat a nexus; ha az egyik családtag rossz fát tesz a tűzre, a másik vagy a harmadik azalatt bizonyosan ott dörgölődik a király palástjához és apránkint rendbe jön minden.

Nem is az a különös tehát, hogy a Görgey-birtokok összezsugorodtak, inkább ne volna semmijök, de az a baj, hogy a nagy dinaszta-családok sorából kiestek. Miért történt s miképp, nem érdemes vele bíbelődni. Egy jelszó volt akkor a boldogulásra: »jól verekedni és jól házasodni«. Nos, alkalmasint rosszul házasodtak, mert hogy jól verekedtek, azt az annálék bizonyítják. Aztán egyebekben is pechjük volt; rosszul választották a királyukat Szapolyai János és Ferdinánd idejében, majd az istenüket - a Luther tanainak hódolva meg.

Valamennyi Görgey közt mégis Pál örökölt legtöbbet őseitől; a birtokaikból ugyan keveset, de a kevélységük egészen rámaradt. Nagy brontesz alak volt, szúrós, szürke szemeiből hidegség áradt ki, mintha két jéggolyó mozogna a bozontos szemöld alatt. Rút gurgulya arca volt, de ha egy megyegyűlésen szónokolt, kisugárzott belőle a lángész és szépnek látszott. Orra alul tömött bajusz lógott le, de már a szakállra nem telt, az már csak ritka, rőt szálakból állott, homloka erősen kidudorodott, s a ráncok rajta makacsságra, kegyetlenségre engedtek következtetni. Ajkait többnyire összeszorítva tartotta, mosoly ezek körül nem játszott, csak a haragtól remegtek igen gyakran. Mintha egy olyan tájék volna ez az arc, melyen sohasem süt a nap, mely sugártalan, sötét és hideg - csak néha világítják meg a villámok.

Olyan nagy feje volt, hogy külön kellett rá kalapot csináltatni Kammleitner János uramnál, a híres lőcsei kalaposnál; hanem volt is ész ebben a nagy fejben. Úgy forgatta a nemes vármegyét, ahogy őneki tetszett. Noha csak negyvenkét éves volt, már harmadszor választották meg alispánnak, mindig egyhangúlag. Erre az egyhangúságra nagy súlyt fektetett, mert minden választás után kivágta a rezet azzal a vakmerő mondattal:

- Nemes atyámfiai! Ha csak egy van is kegyelmetek közül, aki engem nem akar alispánnak, jelentkezzék, és én nem fogadom el a tisztséget, itt állok, nem tehetek másképp, isten engem úgy segéljen!

Persze rendesen síri csend következett. A nemes atyafiak dehogy szóltak volna, pedig titkon mindenki szeretné, ha a szomszédja nekiugrik. De hát ezt halálugrásnak gondolták. Maga Görgey Pál népszerûségnek vette alkalmasint egész komolyan és az egyesek is annak vették, akképpen okoskodván belül a lelkükben: »Nekem ugyan nem kell, de a többiek szeretik, majd bolond vagyok, hogy agyonverjenek.«

Népszerûség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amibõl a látszat annyit ér, mint a valóság. Sõt talán többet, mert ha az embert népszerûnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyûlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erõs gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.

Görgey Pál uramat, szó, ami szó, a kutya se szerette, de annyira rajta volt száradva egyéniségén a »szeretve tisztelt« cím, hogy senki se merte lefeszegetni róla. Kegyetlen, hiú, szeszélyes, gyanakodó és gõgös, valamint lusta embernek tartották. Azonban e rossz tulajdonságok egy része is alapjában csak látszat. Kegyetlensége s úgynevezett zsarnoksága mindössze hirtelen felfortyanó természetére vezethetõ vissza. Ilyenkor szinte rabiátus, de ha kihûl, rendesen magába száll és megbánja, amit tett, némelykor jóvá is teszi.

Egyszer, beszélik róla, megbetegedett a megyegyûlések alatt Lõcsén, hideglelést kapott, etette vele a chinát a felcsere, tudós Plasznyik András úr, derûre-borúra, de csak rázta a hideg eszeveszetten, nem használt ellene semmi szer; napokig ott feküdvén a megyeházi szállásán, elküldte a huszárját Görgõre, hogy a gazdasszonya, Marjákné küldje el a flanell alsó ujjasát. El is hozta a huszár, de amint felhúzná, akkor veszi észre, hogy felül a gomb nincsen felvarrva, mire éktelen dühbe jött, kiugrott az ágyából, magára rángatta a ruháit, kirohant és a huszár künn kapálózó lovára ülve, elvágtatott.

- Hova-hova? - kiáltozák a megyei urak meglepõdve.

- Az isten szerelméért, mit csinál spektabilis? - lelkendezett rémülten a szembe jövõ felcser.

- Kénytelen vagyok hazamenni egy percre - felelte rekedten, vad szikrázó szemekkel -, hogy a gazdasszonyomat megpofozzam.

Egy félóráig nyargalt Görgõ felé a régi cikcakkos országúton, azalatt kipárolgott a bosszúsága s közvetlenül Görgõnél szép csendesen visszafordult és a hideglelését is elvesztette a nagy felindulástól.

Annyira ismerte magát e tekintetben, hogy a kaloda, deres, kurtavas és egyéb közigazgatási eszközöket egy kamarában tartotta bezárva, s a kulcsot minden használat után föl kellett vinni egy-egy ostoros gyereknek az udvaron levõ jegenyék valamelyik magas ágára s egy madzaggal odakötni; mikor aztán kellett, az alispán úr kihozta a puskáját s addig lövöldözött rá, míg a kulcs lepottyant. Ez némi szórakozást okozott neki, s minthogy néha egy óráig is eltartott, míg eltalálta, mert mérgében reszketett a keze, rendesen csak akkor találta el, mikor nyugodtabb lett s ennélfogva nyugodtabban, hidegebben nézte a büntetni szándékolt delikvens esetét is, magát a hóbortos ítéletektõl a legtöbb esetben megkímélvén.

Az igazságra törekedett kétségkívül, ennélfogva nem volt rossz ember. Nem, nem, Görgey pusztán megsavanyodott kedély volt, kit a csapások idegessé tettek. Hiába volt a vármegye esze, ha három dolgot nem tudott. Nem tudott felejteni, nem tudott enni és nem tudott aludni. Pedig mit nem adott volna egy jó, egy igazi alvásért! A kakasok egész nemzetségét kiirtatta a kastély környékén, a szomszédos parasztokét is, a hajnalban tülkölõ tehénpásztorra huszonöt botot vágatott. Kivált a délutáni szundikálását nem volt tanácsos megzavarni. Sok ember megjárta ezzel. Mert a délutáni álom az édes. Az éjjelit az isten adja, de a délutánit a megyétõl lopja az ember - ha megyei tisztviselõ. Azért ér ez többet.

Lábujjhegyen kellett járnia minden élõlénynek az ablakai alatt, a szomszédos malomnak, mikor felkelt az ebédtõl, amit egy tarack elsütése a bástyán jelzett, be kellett szüntetnie az õrlést, mert a zúgás zavarta volna. Mindenki vigyázott, hogy zaj ne legyen; kútnak nem szabad csikorogni, lánc ne csörögjön, mozsárban ne törjenek semmit, mert az uraság szundikál. Dalolás, hangos beszélgetés tilos. Még az öreg Apró Mihály, a kertész is egy rakáson tartotta a kis eszét ilyenkor, ha valamely halaszthatatlan okból el kellett mennie az ablakok alatt, levetette a patkós bagaria csizmáját, télen botost húzott, nyáron pedig mezítláb hatolt át a veszedelmes területen.

Történt egy ízben, hogy az unokája jött látogatóba hozzájuk a vakációban. Örültek a nagyszülõk a kedves fiúnak, aki már úri sorba jön, mert az apja, egy késmárki mézeskalácsos, papnak taníttatja, vézna testalkata miatt. Szegény jó öregek tejbe-vajba fürösztenék, sürögnek-forognak körülötte, még a helyet is megfújják, ahova ültetik, s íme, talán csak egy-két percig hagyják magára, mégis mi történik. (Oh, istenem, istenem, ezek a gyerekek mindig kitalálják, mit nem szabad csinálni.) Meglát a nebuló valahol a szekrény tetején egy harmonikát, fogja, kimegy vele az árnyas udvarra, leül a hársfa alá, éppen az alispán hálószobájának az ablakainál és elkezdi vígan játszani a mélabús régi dalt:

Buda, Buda hinné-e valaki?

Érted be sok magyar vér omla ki?

Nem tartott ez tovább egy percnél, csak éppen addig, míg az udvaron levõk odaszaladtak õt figyelmeztetni. Apróné asszonyom (pedig már csoszogó asszonyka volt) szinte röpült, hogy csak ropogtak, suhogtak a tiszta, kikeményített szoknyái s kitépte kezébõl a harmonikát.

- Csitt, te szerencsétlen! Jössz el innen mindjárt!

Magával rángatta, óvó szeretettel eltakarva õt a kötényével, vezette tüskön, bozóton, mert már hallatszott, hogy nyílik az ablak (Jaj, uram teremtõm!), s egy éles, parancsoló hang megmordul:

- No, mi az?

Semmi válasz nem jött, csak a cserjék, bokrok zizegését hallotta egyre messzebbrõl.

Képébõl kikelve, vérben forgó szemekkel rohant ki az udvarra, melyet Apró uram hosszú kertészkedése alatt olyan széppé varázsolt, mint egy tündérkert. A faóriások közé pompás bokrokat növesztett s gyönyörû virágokból szemlélhetõvé tette az idén Szepes megye címerét, mely a Thurzók, Berzeviczyek és Draveczkyek címerébõl van összeállítva, az egyszarvú pedig a Korotnoky-családéból. Vasárnaponkint messze földrõl eljárnak a parasztok megbámulni a csodát, mert nem az Apró mûvészetének tulajdonítják, hanem az anyaföldnek, mely magától löki ki virágszínekben Szepes vármegye címerét annak a jeléül, hogy szepesi emberre jut most a királyság sora.

(Bizony közel jártunk hozzá, de most már vége van - Thököly uram távol keleten bujdosik valahol a feleségével.)

Éppen a szép címer plántáit öntözgették kupákból a cselédek, mikor Görgey Pál megjelent a tornácon.

- Hozzátok ide azt a harmonikást - üvölté. - Élve vagy halva kerítsétek elõ, de mindjárt.

Fogait csikorgatta dühében. Csúnya, sárga fogai voltak, mivel õ is a »haladók«-hoz tartozott. (Haladóknak nevezték akkoriban azokat, kik a törököktõl eltanulták és átvették a dohányzás férfias gyönyöreit.)

A cselédek dermedten nézegettek egymásra, az öreg Apró elsápadt, mint a fal, Marjákné pedig teljes erõvel kezdte tisztogatni valami fehér porral az ostyasütõ vasat.

- Ki volt? - kérdé zordonan.

Senki sem felelt, pedig mindenki tudta, de a cselédség szerette Apróékat s az õ kedvükért hallgatott.

- Marjákné, magának látni kellett.

- Nem láttam - felelte Marjákné vakmerõen -, így görbüljek meg. (Volt annyi esze, hogy az ujjait eközben egyenesen tartotta.)

- No, szépen bántok velem - dühöngött Görgey. - Egyitek se tudja?

Megint semmi felelet.

- Te se tudod, Preszton?

Ez volt a leibhuszár neve.

- Nem tudom, tekintetes alispán úr.

- És te se, Mátyás? (A parádéskocsist hívták így.)

- Én se - hörögte csukló hangon.

- Hát jól van, nagyon jól van, fiacskáim, nagyon derék gyerekek vagytok - és vérfagyasztó nevetésre vicsorította ki a fogait (ilyenkor volt a legkíméletlenebb, mikor a nyájasat adta) -, de ha egy fél óra alatt ide nem teremtitek a harmonikást, mindnyájatokat megcsapatlak. Dixi.

Ezzel bement szörnyû morgással a kastélyba, hallani lehetett, amint csapkodta az ajtókat és rugdalta a kutyákat, melyek szanaszét jártak és feküdtek a szobákban. Siralmas vonításuk hátborzongatóan hangzott kívülre.

Bezzeg lõn nagy elszontyolodás az udvaron, a szolgák súgtak-búgtak, tanácskoztak, mitevõk legyenek, kiszolgáltassák-e a diákot vagy ne, az öreganyóka, Apróné, a kezeit tördelte, hogy túl nem éli ezt a napot, készebb inkább menten a kútba ugrani, mintsem hogy az õ unokáját megfenyítés érje. (Istenem, istenem, mit szólna hozzá a szegény lányom?)

Hallván az anyókát jajveszékelni, Apró bátya is elvesztette a fejét, tutyimutyi ember lévén különben is, beszaladt a szobájába megkeresni, nem a fejét, de az olvasóját, s mint jó katolikus keresztény, azt kezdte morzsolgatni, hátha használ, csak Marjákné asszonyom rakta fel csípõjére a kezeit.

- No, hát én azt a szegény vézna gyereket bántalmazni semmiféle pogánynak kedvéért nem engedem! Ne félj, kis fiam, oltalmamba veszlek. (Megsimogatta a diák fejét, aki reszketve állott mellette.) Eredj be a konyhába, én majd rád zárom. Oda be nem jut a Herkó páter sem, míg én odaleszek és eligazítom a dolgot. Te csak eredj be és ülj ott veszteg, míg a zivatar elmúlik. Találsz ott a rurában egy kis túróslepényt, meg egy libacombot. No mármost megyek és magammal viszem a kulcsot. Legyen épséges lelki nyugalommal, Apróné asszonyom!

Marjákné pedig nyakába vette a kertet s onnan a kis ajtón egyenest a pástnak tartott, hol a falubeli cigányok vályogot vetettek. A legöregebb rajkó Peti volt, már legénysorba nõtt nagy akasztófa. Õrá vetett most szemet Marjákné s rábiztatta szép szóval, hogy vállalja a harmonikálás vétségét az alispán elõtt. Nagy huzavona után végre egy négyhetes malac és két fehér cipó ellenében kötélnek állott s hagyta magát vitetni az urasági portára.

Az udvaron õgyelgõ cselédek, valamint Apróék legott megértették a Marjákné miskulanciáját (de iszen hosszú ennek az esze is, nemcsak a haja), nagy barátsággal fogadták a megmentõ Petit s mindenféle biztatások és lelki erõsítések mellett segítették õt betuszkolni az uraság elé, csak a kétszínû Preszton ijesztgette, a fülébe súgván: »Nem szeretnék more a bõrödben lenni«.

Úgy látszik, õ maga se érezte benne most magát elég jól, s némi jelek mutatkoztak, hogy szeretne megszökni, de Marjákné görcsösen fogta gallérját s föltépvén a dolgozószoba ajtaját, egy nagy lendítéssel úgyszólván behagyította.

- Itt a delikvens, tekintetes uram - kiálta lelkendezve.

Az alispán, aki csendesen csibukozott, hanyattfekve egy medvebõrös kereveten, lustán, fáradtan odapillantott.

- Ah! - mondta közömbösen, unottan, egyet ásítva. - Szépen harmonikáztál, Petyusko! Adjon neki Marjákné egy rénusi forintot és négy sing posztót.

Sokat lehetne ilyeneket felhozni annak a bizonyítására, hogy Görgey Pállal nehéz tisztába jönni. Maga volt a kiszámíthatlanság. De akármit tett, neki nem vették rossz néven. Valami különös szerencse incselkedett az õ útjában és olyan bolondos tükröket rakott a rosszaságai elé, hogy azok szinte csinosan festettek. Más embert régen agyonvertek volna, õt védelmezték. Ugyan hagyjátok szegényt. Érteni kell azt az embert. Azt az õ nagy lelkét. Még mindig el van keseredve a felesége miatt. Gyásza van, ilyenkor nem szabad egy embert megítélni. Ingerlékeny, keserû, kegyetlen - hiszen éppen ez mutatja, hogy milyen jó szíve van.

Azonban olyasfélét is suttogtak némelyek (audiatur et altera pars), hogy a nagy gyászt már elfújta szívébõl az idõ, a rossz tulajdonságait meghagyta, és hogy nem olyan rideg aszkéta õ, amilyennek magát a világban mutatja, hogy mikor az est palástja ráborul a görgõi kastélyra, gyakran látni libbenõ árnyakat a falakon s hallani szoknyasuhogást az elhagyott folyosókon…

Akik jobban ismerték Görgey Pált, azok nem hitték, nem olyan ember az, de akik a görgõi parasztmenyecskéket ismerték jobban, mint Görgey Pált, azok nem tamáskodtak, mert hát a görgõi menyecskék messze földön híresek voltak szépségükrõl meg a kacérságukról, s bizony a férfiak javarészben otthagyták a fogukat a »késmárki király« csatáiban.

A puritán erkölcsû Görgey-család szûkebb köreiben méltó bosszúságot keltettek az ilyen szárnyra eresztett pletykák a vademberrõl, csak a jó humorú Görgey János, Pál jóval idõsebb testvérbátyja, ütötte el tréfával:

- Nem hiszem ugyan, de ha teszi, se bûn. Tíz esztendeje már, hogy a szegény Karolina meghalt. Hiszen nincs fából s ha abból volna, se fejfa egyetlen sír fölött. Különben még az is kidõl tíz év alatt. És a végén, kinek mi köze hozzá? Az ember úgy szaporítja a jobbágyait, ahogy lehet.

Ezért a szóért aztán jól hátba vágta János urat a felesége, Jánoki Mária, de a sógor dolga ezzel lekerült a fekete tábláról, nála éppúgy, mint a többi atyafiságnál, mert János úr volt a család orákuluma, ha nem is oly nagy talentum, mint Pál öccse, de jó hazafi, nagy kuruc és olyan tiszta jellem, mint a frissen esett hó.

Hát igen, Görgey Pál tíz év óta volt özvegy s azóta lett »vadember«. Így nevezték a családban. Az öreg János pláne azt szokta neki mondani: »A Görgey-címerbõl ugrottál ki, öcskös.«[1]

Azelõtt vidám kedélyû, nyugodt, szeretetreméltó ember volt, ez a haláleset roncsolta össze az idegeit. Azt mondják, mélyen alul sok jóság és érzés van most is a szívében, de a felesége elvesztése óta oly rétege takarja el a keserûségnek, melyen csak ritkán bírja magát átütni. Ideges, szeszélyes, zsarnok, szóval vadember akkor lett, ezért szólták meg, most pedig azért kezdik megszólni, hogy miért nem vadember még tovább is. Hát nem bolond a világ?

Ami az elhalt úrnõt illeti, azt csakugyan érdemes siratni. »Igazgyöngyöt ásunk be a földbe« - e szavakkal kezdte halotti beszédét tiszteletes Podolinczi Sámuel úr, aki maga is sírva fakadt a temetésen -, pedig oka lett volna akár káromkodni is.

Már lánynak is szép volt messze földön Jekelfalussy Karolina, hát még azután menyecskének! A Porubszky krónikájában olvassuk, hogy már tizenhét éves korában kilencvenhat kérõje volt, s kevélykedõ apja, Jekelfalussy György, semmi szín alatt se akarta odaadni Máriássy Kristófnak (noha úgy õneki, mint a kisasszonynak kedvére való deli és módos gavallér volt), míg nem lesz ki kerekszámba a száz kérõ. Nosza fogta magát Máriássy Kristóf, fellovallta ravaszul néhány jó barátját, kérjék meg színbõl, hadd teljék kedve az öregnek. Így ment oda a nagyfejû Görgey Pál, a jó tréfa kedvéért, s uccu, mi lett belõle, halálosan beleszerettek egymásba, se szó, se beszéd többé Máriássyról (mind ilyen a fehérnép), megtörtént a menyegzõ s punktum. Maga Thököly Imre nyitotta meg a táncot a szép menyasszonnyal s úgy belemámorosodott, hogy egyszer-kétszer meg is ölelte, amiért láthatólag megneheztelt a võlegény.

- Ej no, mi az? Mit morogsz, Görgey? - mondá a fejedelem mosolyogva az ünnepi lakomán. - Jobban az enyim õ, mint a tied. Ha én vagyok a felvidék királya (akkoriban kapta a szultántól ezt a címet), kié akkor a felvidék királynéja?

Tréfa mezbe volt bújtatva a szó, de lehetett annak komoly magja is. Még a mézeshetek alatt ott toppant Görgõn egyszer-kétszer. Inkognitó jött, egyetlen lovász kíséretében, mint valami közönséges lovag. Görgeyt bántotta és mikor egyszer egy deputációban Késmárkon járt, és Thököly nyájasan üzente a feleségének, hogy e napokban ellátogat Görgõre, egy kis jó vacsorára, Görgey elpirult s mogorván felelte:

- Nem leszünk otthon e napokban.

Thököly összeráncolta a homlokát. Berzeviczky Miklós tapintatlan jóakarattal megrántotta a Görgey dókáját s félhangosan kérlelte:

- Vigyázzon a fejére, öcsémuram, per amorem dei.

Amire kevély, elutasító mozdulatot tett a fiatal férj:

- A fejem õfelségéé, arra vigyázzon õfelsége, de a feleségem az enyém, arra majd én vigyázok.

Tetszett a válasz Thökölynek, elnevette magát:

- Ha már nem akarsz házigazdám lenni, légy legalább vendégem.

S ottmarasztotta ebédre, ami nem kis tisztesség volt a deputátus urak szemében. Nem is volt aztán Thököly Görgõn soha többet. Azért-e, mert megneheztelt? Isten tudja. Talán csak azért, mert már nem ért rá.

A napsugár, mely most sütött pályáján a legfényesebben, csakhamar lehanyatlott. Mert rossz napsugár volt. Nem az égrõl sütött rá, hanem a szultán szemeibõl. S a szultán sokszor behunyta a szemeit, mikor nem kellett volna, vagy pedig a harag árnyéka jelent meg azokban. Szóval a dicsõséges harcoknak vége szakadt. Thököly csendes ember lett, aki valahol Törökországban mereng az emlékein. Itthon minden a régi rossz kerékvágásba fordult. Egypár unalmas, szomorú esztendõ következett. Csak a görgõi kúrián uralkodott boldogság és megelégedés. Karolinból bájos, megennivaló menyecske lett. Görgey Pálnak nem lehetett semmi egyéb kívánnivalója egy tökéletes paradicsomhoz. Még a féltékenység is, mely eleinte nagyon izgatta, eltûnt a szívébõl. Ki rabolhatná el az õ Karolináját? Ki merné, mikor még Thököly se merte?

Pedig már akkor útban volt érte, hogy elvigye, egy nagyobb úr Thökölynél: a halál. A szép Görgey Pálné 1689-ben egy leány gyermeknek adva életet, örökre behunyta a szemeit, miután gyenge, elhaló hangon magához kérte újszülött kisdedét és meghagyta, hogy Rozáliának kereszteljék.

Görgey Pál kétségbeesése felülmúlt minden képzelhetõt. Ordított, ruháit tépte, ütni, harapni akart, mint egy fenevad. A temetésen való viselkedésérõl esztendõkig beszéltek. Mikor a pap, tiszteletes Podolinczi Sámuel úr megjelent a végtisztességtételhez, rettentõ dühbe lobbant.

- Ki az az ember? - riadt fel. - Mit akar itt? Nem engedem elvinni Karolinát. Nem, nem. Takarodjék innen!

- Ugyan az istenért, sógor, legyen eszed - csitította Darvas. - Nem szégyenled magad így bánni az isten szolgájával?

- Micsoda? Az isten szolgája. Éppen van egy kis számadásom a gazdáddal. Ne eresszétek el - ordítá lázas paroxismusban. - Hiszen csak éppen az kell, hogy itt kapjam a szolgáját, ha már õmagát kézbe nem keríthetem, aki elvette az én drága lelkemet. Úgy, hát a te szolgád ez, te kegyetlen isten (s kezeit fenyegetõn emelte fel az égre)? No, jól van. Hollá hajdúk, Preszton, Szlimicska, verjetek rá nyomban huszonnégyet (akkor még csak fõszolgabíró volt Görgey Pál).

A gyászoló gyülekezet megrendült, hajszálaik égnek meredtek a szörnyû kifakadásokra, a lelkész szelíden emelte égre szemeit: »Bocsásd meg neki, uram, mert a fájdalma kiáltoz«, az atyafiak restellték, de nem bírták észretéríteni; végre is, hogy megtartható legyen a gyászszertartás, erõszakkal lefogták a szegény Pál urat, három erõs ember: Görgey János, Jekelfalussy Kristóf és Horánszky Dávid alig bírtak vele, bezárták a pincébe és úgy temették el a százszorszép asszonyt, hogy az ura jelen se volt.