MÁSODIK FEJEZET

A GYANÚ

A gondviselés körültekintõ ereje bizonyára felismerhetõ a legapróbb dolgokban, most is úgy intézkedett, hogy Görgey Jánosné Jánoki Máriának ugyanakkor szülessék egy kisleánykája, ki a Borbála nevet kapta és most volt hathetes. A derék úrasszony, minthogy elég teje volt, elhatározta, hogy magával viszi ezt a másik babát is és azt is õ fogja szoptatni. Iszen csak nem hagyhatja itt anyátlanul, cselédre bízva. Az akkori emberek még tudatlanok voltak, el se hitték, hogy a parasztdajka fehér tejétõl kék vér képzõdjék az úri csemetében. Így aztán, mihelyt egy kicsit beszélni lehetett Pál sógorral, megegyeztek ebben, s a csecsemõ elkerült a toporci kastélyba.

Még meg se látogathatta a búskomor apa, aki hetekig jóformán nem volt észnél s akit váltig ijesztgetett Marjákné, hogy a kis leánykának aligha lesz elegendõ tápláléka, mikor híre jött, hogy a Jánosék leánykája, Birike, meghalt. Minthogy késõi gyerek volt, amolyan vakarcsféle (Jánoséknak már felnõtt gyerekeik voltak), nem sokba vette az atyafiság a halálesetet. Hiszen az ilyen gyerek még senki. Idegen, ismeretlen. Úgy megy el, hogy itt se volt. Nem nagy teketóriát csináltak belõle a rokonok s mivel hófúvásos téli idõ volt, nem is igen mentek el a temetésre, tekintve a rossz utakat. Egészen csendben, noha nyilván mélységes fájdalommal kísérték a szülõk kis halottjukat a családi kriptába. Igazán nem történt semmi különös, de mikor aztán pünkösd táján látogatást tett Pál úr Toporcon (csodálatos, már nevetni is tudott a gyermek), sok mindenféle benyomást szedett össze. Kereste a fejletlen arcocskában a Karolina édes vonásait és nem találta. Órákig nézte ebbõl a szempontból. Szép, kedves volt a gyermek, de mégsem az. Oh, nem az. Néha valami olyasforma csillant meg a szemecskéjében, mintha a Karolina õzikenézésébõl volna, de ez hamar kialudt, talán csak képzelõdés volt. A picike kövér volt, mint ahogy az angyalokat festik a katolikus templomokban, amorettek játszottak ajkai körül, s mikor János urat meglátta, elkezdett a karjaival repesni, mintha szárnyakat emelgetne, hozzá kéredzkedett, mikor ellenben az apja karjára tette a sógorasszony, sírásra fakadt: félt tõle. Hát hol van itt a gyermeki ösztön? Különös nyugtalanság fogta el, melynek alig bírt nevet adni. Zúgott a feje, s mint a varjúk a ködben, ide-oda kóvályogtak a gondolatai. Összevonta a szemöldjeit, mikor János föl-fölkapta bölcsõjébõl a kunkogó gyereket s elkezdte hajsókálni s mindenféle gyermeki szavakkal engesztelni, míg csak ki nem csikarta a napfényes mosolygását. Csodálatos, hogy nem restelli deresedõ hajjal, a patvaristák szeme láttára, akik nyilván gúnyolódnak a háta mögött: »Nini, megbolondult az alispán, beállott pesztonkának.«

S ha még a maga gyermeke volna - szõtte tovább képzelete tarka vásznát, úgy, mintha a patvaristák gáncsolásait szõné, de ez a gondolat annyira az övé volt, hogy ekörül szállongtak, mint alkalmatlan legyek, sokfelé járó elméjének összes villanásai.

Miért szereti János annyira ezt a gyereket? Hát természetes az? Egy idegen gyereket? Egy komoly alispán? (Ebbe az idõszakban ugyanis még Görgey János volt az alispán.) Aztán a sógorné is imádja. A maguk elhalt leánykáját pedig nem is emlegetik. Meghalt, hát nincs, föl se veszik. Pál úr egypárszor szóba hozta, de alig borult el a homlokuk. Olyanformán veszik, mint amely házban egy kanári pusztult el. János valami olyast mondott, hogy aki még nem érintette lábacskájával a földet, az még nem élt, az még az égben volt, és hát a kis Birike a pólyákban halt meg - még nem volt karonülõ. Hja, a karonülõ, az már más; az már kisasszony. Ugye, kis mákom, te már kisasszony vagy, no, nevess hát egy kicsit az apádra is.

De Rózsika bizony nem nevetett, visszahajolt morcosan a János feje mögé; nem is csoda, a vadember akkor kezdett vadember lenni, arca sötét volt és fanyar, a külseje teljesen elhanyagolva, szakálla kuszált, haja belógott az arcába - nemcsak a gyerekek ijedhettek meg tõle, hanem a mindkét nembeli felnõttek is.

György úrfi, egy tízéves, csinos, kamasz késmárki diák, szintén hazaszaladt a pünkösdi ünnepekre. Pál úr elõfogta, mint alkalmatos matériát az észleleteihez, s messzirõl környékezte meg.

- Hallod-e nebuló, hát pünkösdkor is kaptok vakációt? Szeretném én tudni, mikor tanultok. Úgy látom, te is csak olyan diák vagy, mint Sváby Pista, hogy arra is hazakéredzkedik a professzoroktól, ha az anyja libát ölt.

- Én olyan diák vagyok, Pali bácsi, aki nem szokott kérni semmit, még vakációt sem.

- Hm, látom, Görgey vagy. Mi akarsz lenni?

- Katona - felelte György úrfi kevélyen.

- Úgy, de a katonának engedelmeskedni kell, atyámfia.

- Hiszen éppen az. Engedelmeskedni tudok, de kérni nem. Akkor jövök haza, amikor meg van engedve.

- Ohó, barátja az erénynek, hányszor voltál itthon az idén?

- Karácsonykor, húsvétkor és most.

- Hát mikor a kishúgod meghalt?

- Akkor nem voltam.

- És miért?

- Mert nem tudtam, hogy meghalt.

- Micsoda? Neked meg se írták?

- Nem.

- Hát mikor, kitõl tudtad meg?

- Apám mondta egyszer késõbb, mikor Késmárkon meglátogatott.

- És nagyon búsult az apád, szomorú volt az arca?

- Meglehet.

- Hogyhogy, hát nem láttad?

- Nem néztem az arcára.

- És te nagyon sajnáltad a húgocskádat?

György úrfi elgondolkozott, hogy mintegy magából kihúzza elõbb az igazságot, mert arra ki volt nevelve szigorúan, hogy hazug szót soha ki ne ejtsen.

- Nem ismertem - felelte végre teljes határozottsággal.

- De hiszen látnod kellett õt karácsonykor.

- Iszen láttam, de…

- Ennélfogva tudod, milyen volt… Emlékezz csak vissza, no, erõltesd csak meg az eszedet - ösztökélte Görgey Pál.

- Hát semmilyen.

- Micsoda beszéd az? - pattant rá a nagybácsi.

- Úgy értem, Pali bácsi, hogy a kisgyerekek nem olyanok, mint a kismacskák, akik mindjárt tarkák, feketék vagy hamuszínûk és meg lehet ismerni, hogy ki melyik. A lányokat én csak akkor tudom megkülönböztetni, ha már szoknya van rajtuk.

- Eredj, te ásinus. Azt akarod ugye mondani, hogy Borbála éppen olyan volt, mint Rozália? No, ha ez így állna, mirõl ismerte volna anyád, hogy melyik az övé?

- Hja, õneki könnyû, mert õ tudta, milyen pántlikájú fõkötõt adott az egyikre, meg a másikra.

Görgey Pált ki nem elégítette ez az együgyû beszélgetés, de némileg felizgatta és mikor harmadnapra összecsókolta leánykáját, ki édes szuszogással aludt a bölcsõjében s elbúcsúzván testvérétõl és sógornéjától, megindult szürke négyesen Görgõ felé, elgondolta azt a megható gyöngédséget, azt a jóságot, mellyel iránta viseltettek, csupa vidám beszéddel szórakoztatván õt, elkerülésével minden olyan vonatkozásnak, ami csak távolról érinthetné lelkének sebeit, kialakult benne egy fájdalmas gyanú, mely észrevétlenül gyûlt már benne és most egyszerre életre pattant, hogy hátha az az õ Rozáliája voltaképpen az õ Borbálájuk és Rozália meghalt.

Ah, istenem! Hát lehetséges-e ez? Fölszisszent, de azért keresni kezdte, hogy lehetséges-e.

Nos, miért ne volna lehetséges? János a legnemesebb lelkû ember és a legpéldásabb testvér a világon. Hiszen az idegenekhez is jóságos, úgy nevezi a vidék: »Patronus és pater lutheranorum.« Puha szíve fönséges dolgokat sugall neki. És Mari méltó társa. A nemes poézis megtestesülése. Több egy asszonynál. Mari egy szent.

No, mármost mondjuk, hogy Rozália meghalt, tegyük fel - okoskodott Pál úr magában -, Jánosék kétségbeestek, hogy velem mi lesz, ez a csapás okvetlenül a tébolyba kerget. S amint errõl tanakodnának, miképpen értesítsenek róla, elgondolván a következményeket, Marinak vagy Jánosnak egy mentõgondolata támadt s közölte a másikkal, körülbelül ezeket szólva: »Tudod-e, fiam, mit gondoltam, a gyermek meghalt, de Pált kímélni kellene. Ez a kis lélek elköltözött az anyjához, de a Pál lelke, ha most megtudja, úgy költözik el, hogy nem a szerettei után megy, hanem az örök homályba, a zûrzavarba. Hát ne mondjuk meg neki, hogy Rozália meghalt, hanem mondjuk azt, hogy Borbála halt meg. Hisz mit vesztünk mi ezzel? A mi Borbálánk azért élve marad, szerethetjük, láthatjuk, gyönyörködhetünk benne, egyéb se történik, csak az, hogy Rozáliának hívják. Sõt egyszer talán meg is mondhatjuk neki, jöhet olyan nap, hogy visszavehetjük a leányunkat s föl se veszi, hiszen abból a bajból még eddig mindenki meggyógyult. De nézzük, mit nyer õ. Mindent. Enélkül elveszett, elkárhozott, ezzel meg van mentve az életnek, a közügynek, a hazának, visszanyerheti egyensúlyát és még boldog is lehet. Aztán nekünk még két leányunk van, az igaz, hogy már férjnél vannak, de hiszen ez is férjhez fog menni, és ne feledkezz meg arról se, hogy a férjhez ment leányaink gyermekei mihelyt megtanulnak járni, itt fognak szaladgálni a kertünkben; de õneki, Pálnak, nincs senkije.«

Mindezt így állította össze elméjében Pál úr és immár világos lett elõtte, miért vették Jánosék olyan félvállról a gyermek halálát (no, mert nem volt az övék) és az is, miért imádják úgy a megmaradt gyereket (mert az öreg szüle rendesen nagyobb bolondja a gyerekinek, mint a fiatal), és világos végre, miért nem hasonlít Karolinához, s miért nem nyilatkozik meg a kicsikében a vérugyanazonosság rejtelmes ösztöne vele szemben…

Ez a különös gyanú úgy fejlõdött és nõtt benne, mint egy daganat, eleinte csak feszélyezte, késõbb már fájt, aludni nem hagyta. Két vagy három hét múlva megint átment Toporcra s egy detektív szenvedélyes buzgalmával szaglálózott, megkörnyékezett cselédeket, figyelte a testvérét, sógornéját, a legfurfangosabb módokat eszelte ki, valami bizonyosat megtudni, de a dolog csak egyre homályosabb lett. Voltak percei, amikor mindent meg tudott magyarázni az érem másik oldaláról. Oh, istenem, de bolond vagyok, ezek a szegény jó emberek azért becézgetik a gyereket, hogy e szeretettel az én sebemet gyógyítsák, azért nem emlegetik a kis Borbála halálát, hogy a szomorú témáktól lelkemet eltereljék. Hogy nem csináltak nagy teketóriát? Hát mit tudom én azt, mit éreztek. Hogy nem hasonlít a kicsike Karolinhoz? Hát ugyan hasonlít-e az embrióban levõ kis alma a tavalyi nagy almához? De nem fog-e hasonlítani a nyár végén? Nem, nem, az képtelenség, amit gondoltam.

Oh, jaj, hasztalan volt menekülni, e lelket mardosó lidércek csak percekig aludtak a másik oldalukra fordulva, aztán megint föltápászkodtak és kínozták. Próbálta a mások bajába temetni a magáét. Mint fõszolgabíró, bejárta a községeit, ami kis ideje maradt, vadászott, néha rogyásig, de nem ért semmit. Közbe az a vágya támadt, hogy valaki elõtt megnyissa a lelkét. Hátha az, akivel közli, szembekacagja, lecáfolja s ettõl megkönnyebbül. Nem bízott már a saját ítéletében, noha különben sokat adott rá õ maga is, nemcsak mások. De éppen mert eszes megfigyelõ volt, tudta, hogy a legokosabb ember lovagolja be magát a legerõsebb egy-egy rögeszmébe.

De kivel közölje gyanúját? Marjáknéra gondolt. Marjákné hûséges lélek, õ látta a kis Rozáliát három-négy napig, õ segédkezett a fürösztéseknél, míg el nem vitték. Marjáknét Karolina hozta magával és babonás ösztönnel valahogy úgy érezte, mintha egy köteles formának tenne ezzel eleget s egy homályos, megfoghatatlan fonalon magával Karolinával beszélgetne errõl.

Az esküdt, Rolly István, nem volt otthon egy nap s a fõszolgabíró egyedül ebédelt. Megszólította a pohárszéknél foglalatoskodó asszonyt.

- Ugyan mondja csak, Marjákné, kihez hasonlít a kis Róza?

- Hát ki máshoz, mint az anyjához? - felelte egyszerûen. - Vagy talán nem?

- Én legalább semmi hasonlatot nem tudok felfedezni - folytatá a fõszolgabíró egy sóhajjal.

Marjákné vállat vont.

- Semmit, de semmit - panaszolta Görgey tovább. - Nem furcsa az?

- Furcsa? És miért volna furcsa? Ha van benne valami furcsaság, akkor az bizonyára nem abban az ártatlan kis angyalban van, hanem abban, hogy minden szem másképp lát. Igaz vagy nem igaz?

- Igaz, Marjákné, hiszen nem is említeném, ha nem zavarna az a körülmény, hogy a két kisbaba közül az egyik meghalt. S hozzá sok minden egyéb.

- Valami egyéb? Hm.

- Hát tudja, az embernek sok mindenféle bolondság az eszébe jut, ha álmatlanságban szenved, mint én, s ilyen körülmények között közeli az a gondolat, hogy hátha kicserélõdött a leányka.

Mint a kígyó a kövér bogarat röptében, úgy kapta be Marjákné ezt a gondolatot. Mert élt-halt a pletykáért, boldog volt, ha rosszat kipiszkálhatott és terjeszthetett, de olyan ártatlan, jóságos arcot adott neki a gondviselés és olyan mély, õszinte szemeket, s a rossz nyelvét olyan mûvészettel használta, hogy lehetetlennek látszott õt pletykázáson vagy rosszhiszemûségen érni. Az volt a módszere, sohase állítani, csak kérdezni, mindég kérdezni s a kérdésekbe rejteni be észrevétlenül a fullánkokat.

- Azt mondja a tekintetes úr, hogy kicserélték? (És a szája is nyitva maradt az ámulattól.) Oh, istenem, istenem, hogy a mi kis Rozálink már ott volna a mamájánál. Oh, uram, szent atyám (ájtatosan keresztet vetett magára), ne vígy minket a kísértetbe! Hát hogy kicserélték?

- No, azt én nem állítom - tiltakozott Görgey -, csak úgy eszembe jutott.

- Eszébe jutott? - tûnõdött a gazdasszony s egyet csavart az asztalkendõket leszorító présen. - Milyen finom esze is van a tekintetes úrnak, milyen finom esze! Hát mért nem jut nekem eszembe ilyesmi, pedig mennyi esetet hallottam?

Egy Osztroluczky-fiút említett, akit valaha az õsidõkben kicseréltek, úgyszintén hallott egy kicserélt lányról, akinek a nevét elfelejtette, csak annyit jegyezett meg magának, hogy grófkisasszony volt és Kassán laktak a szülei. Sõt hovatovább mind több-több kicserélési história bontakozott ki emlékezetébõl, melybe össze volt hordva, mint egy csókafészekbe mindenféle.

- De ezek az esetek mind jól végzõdtek - jelenté ki. - Valami anyajegy meghozta a kibonyolódást. Az a baj, kérem alássan, hogy a mi kis szentünknek egy akkora anyajegy se volt a fehér testecskéjén, mint a mákszem. Úgy látszik, a hajdani gyerekek csupa anyajegyekkel születtek.

- Már megint együgyûséget beszél.

- Együgyûséget beszélek? - védekezett szelíd szemrehányással. - Persze, persze, én csak egy szegény szûcsnek a tudatlan özvegye vagyok. De hogy is beszélhetnék én okosakat. Mert vagy igaz a dolog, és akkor mit akar tõlem hallani, én nem segíthetek rajta, vagy pedig nem igaz a dolog és akkor mért mondja a tekintetes úr, hogy én beszélek együgyûségeket?

- Hohó, Marjákné! Maga csípõs kezd lenni - mondá féltréfásan, de voltaképpen jól esett neki, hogy Marjákné gúnyolni kezdi.

- Uccu ni! Szépen vagyunk. Én vagyok a csípõs, én vagyok a harapós. Azért, hogy egy szót se szólok, mert sokkal puhább az én lelkem, mintsem egy rossz lehelet támadhatna benne a toporci uraság ellen.

- Ej! - pattant fel Görgey bosszúsan -, hiszen én is csak úgy képzelem, hogy jóságból történt, ha történt.

- Az hát - kapaszkodott meg Marjákné az ildomos szóban. - Jóságból. Oh, istenem, mi másból? Avagy lehet-e nagyobb jóság a szülõi szeretetnél? Jámborabb, tetszetõsebb dolog lehet-e isten elõtt? És telik-e a toporci uraktól egyéb, mint jóság és tökéletesség? Mennyire hálás lehet az a gyermek, kit gondos szülõi kéz a földi javak paradicsomába vezérel. Kivált ha semmi élõnek nem árt vele, ha nem kell elvenni se haddal, se erõszakkal, se uzsorával. Ha csak annyit kell mondani, neveztessék ezentúl Rozáliának. Hát kinek rossz az? Senkinek se rossz, de neki jó, mert õ örökli Görgõt a kastéllyal, a rétekkel, a malmokkal és az erdõkkel.

- Ostobaság! - dünnyögte Görgey félhangon, inkább magához szólva. - Hiszen Görgõt anélkül is a bátyám gyerekei örökölnék, mert Darvasék gyermektelenek.

Marjákné le volt fõzve. Behúzta a fejét a válla közé és egy darázs ellen dohogott, amelyik beszabadult az ablakon és körülötte repdesett.

- Hess, te cudar! Az ember azt se tudja miatta, hogy mit beszél. Ez is engem bánt, aki senkit se bántok soha… Hogy anélkül is õk örökölnek, mondja a tekintetes úr? Az bizony igaz lehet. A tekintetes úr jobban tudja. Én azért mondom rosszul, mert én mindent rosszul tudok. Mit tudhatna egy szûcsnek az egyszerû özvegye? Én csak azt tudom, hogy legjobban szeretem, ha minden a valóságos Rozáliának jut. De mit beszélek én valóságos Rozáliáról, mintha volna nem valóságos Rozália is? Ok nélkül semmi se lesz a világon, mindennek oka van, ami történik, mondja tiszteletes Podolinczi úr. Borbála nem lehet ok nélkül Rozália, mert Görgõ így vagy úgy, odajutna idõvel és jó helyen lenne, ha jobban nem lehetne, de odajutna-e minden esetben Jekelfalva és Lesznice, a Jekelfalussy-birtok? Ezt már megint csak a tekintetes úr tudja és ha akarja, nekem is megmondhatja.

Lopva vetette szelíd, õszinte tekintetét urára s látta, miképpen tántorodik hátra, mint akit láthatatlan ütés ér.

- Takarodjék innen a pokolba! - mordult meg haragosan és az asztalra csapott, mire megindultak a poharak és a tányérok a lecsuszamló abroszon, de megindult Marjákné is, nem ugyan a pokolba, csak a konyhába; a poklot otthagyta Görgeynek.

Új perspektíva nyílt meg elõtte. Erre nem gondolt. Új út ez. Nemesember esze nem jár azon. Pedig ez az út mégis megvan, s a Marjákné józan esze egyszeriben ezen kereste a »rejtély« nyitját. De szabad-e Jánosékról ilyen alacsonyságot feltenni? Bizonyára nem. Haszonlesésbõl Görgey Jánosék nem mennek bele ilyen hazugságba. Belemennek, ha nagy jót tehetnek vele. Úgy ám, de ha az, amivel jót tehetnek, egyszersmind hasznos nekik, elvetik-e pusztán azért, mert hasznos is? Ennyire talán mégse puritánok. Végre is mindenkinek maga felé hajlik a keze és a legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Végiggondolt esze az ismerõs gazdag famíliákon, ki hogy szerezte a birtokait. Egy kis szépséghiba bizony megakad mindenütt. Talán maga a császár se tiszta. Csel, furfang nem hiányzott a jogcímek közül. Az akvirálás vágya ott van minden jó magyar ember szíve fenekén és akkor ugrik ki, mikor senki nem gondolná. Jó lélekkel bizony még Jánosért se tehetné tûzre a kezét Görgey Pál. Gondolat kergetett gondolatot s az lett az eredmény, hogy Marjákné, ámbár azért közölte vele az esetet, hátha ami kõrakás a szívét nyomja, levesz abból egy-két követ, most ahelyett rágurított egy egész sziklát.

Ebben a fixa ideában tépelõdött, soványodott Görgey, belsõ nyugtalanságban. Gyakran megfordult Toporcon, azt hitte, új benyomások elsöprik a régieket. Mindenfélét megpróbált, még ispiont is tartott a toporci kastélyban; a Marjákné lányát, Zsuzsannát fogadta meg s küldte Rozália mellé pesztonkának, különös titkos utasításokkal ellátva. De se új nyomok nem kerültek napfényre, se nem mosódtak el az eddigiek. Minden állt. Még az idõ is mintha állt volna. Csak a szél suhogott Késmárk felett…

Egyszer aztán valami egyéb is suhogott. Hír jött Erdélybõl, hogy Thököly Imre betört oda a szultán csapataival, s a lelkes kis ország fejedelemnek kiáltotta ki. Megbizsergett a vér az erekben, megmelegedtek a szívek. Lóra kuruc, lóra! Elõkerültek az öreg nyergek a padlásokról s forgott a köszörûkõ a kuruc udvarokon, élesítve a rozsdás fringiákat…

Görgey János egypár hirtelen összeszedett nemessel, kiket lándzsás nemeseknek neveztek Szepesben, nyomban elindult. A megyei karoknak és rendeknek csak egy levelet hagyott, melyben lemond az alispánságról, »mivelhogy elõbbrevaló dolga jött közbe« (így nevezi a hadba való menetelt, ahelyett, hogy egy nagyzoló frázist vágna ki), s öccsét, Görgey Pált ajánlja utódjául, »mert nehéz keze van, de erõs elméje és erõsek az idõk is«.

Mint már tudjuk, Görgey Pált egyhangúlag választották meg alispánnak. Az új tisztség, a hatalom gyakorlása, elszórakoztatta egy darabig, ez kétségkívül orvosság volt, a megyeházán a zajosabb társasélet sokat tompított a felesége utáni bánatán, az elcserélési fantazmagóriát szintén háttérbe szorította a sok tárgyalás, tanácskozás, a kedélyek izgalma, a politikai élet élénksége, de azért a lelki egyensúlya korántsem jött létre. A szú ott bujkált benne, fúrt, vájt, õrölt, nem pihent. S még a közdolgok is gyakran terelték éppen erre a gondolatait.

Az a körülmény, hogy Görgey János az új erdélyi fejedelem hadaihoz ment, némileg veszélyes ponttá tette a toporci kastélyt. Késmárk fészkelõdése immár szemet szúrt Bécsben. Nem lehetetlen, hogy itt toppan valami labanc csorda és mindenekelõtt Görgey Jánoson áll bosszút. A toporci kúria lakói tehát egy percig sincsenek biztonságban.

Ennek az elõrelátásnak pedig az lett volna a következménye, hogy az alispán, mint jó rokon, eleve gondoskodjék a család elhelyezésérõl valamely megerõsített városba, vigye például Lõcsére. Görgey ehelyett egy salamoni ötletet fõz ki, hogy bizonyosságot szerezzen Rozáliára nézve.

Elhatározta, elviszi Osgyánba a húgához, Darvasnéhoz. Szépen kitervezte, együtt mentek el Darvasnéval Toporcra, s ott elõadván a háborús kilátásokat, azon ürügy alatt, hogy Osgyánban (levén a különben is beteges Darvas minden pártoskodástól távolálló) teljes biztonságban lesz a kisded, holott itt veszedelemben forognék, felszólítják a sógorasszonyt, csomagolja össze a baba holmiját, mert rögtön viszik. Így hirtelen, mintegy ajtóstul rohanva be, lehetetlenné válik valamely átgondolt szerep; kihasad belõle az anya (ha csakugyan õ az), elárulja magát s nem adja oda könnyen. Ha pedig mégis könnyen adja, akkor az a Karolina leánykája.

Úgy is lett, levél útján eligazított a húgával mindent, és a nemzetes asszony, akit bátran lehetne nevezni vitézlõnek is, mert harcias, bátorszavú és szapora cselekedetû egyéniség vala, feljött szüret után Görgõre, s onnan együtt elmentek a lánykáért Toporcra, magukkal vivén Marjáknét is, kit kettõs indok vezérelt: részint látni akarta Rozáliát, hogy megtehesse alkalomadtán észrevételeit, érezvén, hogy az õ összehasonlító megjegyzései a háromnapos és a mostani Rozáliát illetõleg, fontos csemege lesznek az úr számára, melybe õ, mint a pampuskákba, tetszés szerint keverhet ilyen vagy amolyan ízû lekvárokat, részint pedig azért ment, hogy Zsuzsijától elbúcsúzzék.

Kedves, napfényes õszi idõk jártak, élvezet, öröm volt megtenni ezt az utat, mely gyermekéveire emlékeztette Darvasnét. Hegyen-völgyön, erdõk, ligetek, vízesések közt kanyarodik az út a szepesi Kárpátok felé. Öreg várak bámulnak le a hegyekrõl, a falvak meglapulva, álmodni látszanak a völgyekben. Csak egy-egy malom eleven az ezüstpatak mentén. Legelészõ nyáj fehérlik a sziklás domboldalakon, nehéz eltalálni messzirõl, melyik a birka, melyik a kõ.

Örültek a vendégnek Toporcon, hanem rövid ideig tartott, mert Darvasné asszonyom nem sok teketóriát csinált, csakhamar kijelentette, hogy leánynézõbe jöttek, amire rögtön megütõdött Görgey Jánosné.

- Menyecske, lelkem Katika, mind a kettõ.

- No, márpedig mi mégis leánynézõbe jöttünk, éspedig nem is kérjük, hanem mindjárt visszük is a leányzót.

Mire aztán lassankint kivallogatta Pál úr a szándékát és az okot, a bátorságtalan helyzetet, amiért Osgyánba helyezi el a kicsikét.

- De hiszen a testemmel védeném - szólt a toporci úrnõ, ijedt tekintettel méregetve hol az alispánt, hol az osgyáni sógorasszonyt, ha nem tréfálnak-e?

- Hja, lelkem sógorasszony, a maga teste elég testnek, de kõfalnak roppant csekélység.

Darvasné elmosolyodott, mert Mária magas termetû és hatalmas testû takaros asszony volt.

- Szívemhez nõtt, nem bírok tõle megválni, inkább halálomat akarnám - sóhajtá, miközben két forrás buggyant ki a két szeme alul.

Görgey Pál homlokán minden ellenvetésre több-több ránc gyûlt.

- Meg kell lenni, Mariska; az atyai szív aggodalma sugallja.

- Köszönöm azt az atyai szívet. Odaadja a harmadik vármegyébe az egyetlen gyermekét, ahonnan hírt se hall felõle. Oda bezzeg át nem szaladhat, ha vágya támad megcsókolni.

- Csak addig lesz ott, míg a háborús világ tart; megint visszahozzuk Toporcra.

- Hisz éppen az, hogy háború van. Az uram a csatamezõkön, a kisfiam Késmárkon, nincs más vigasztalóm, csak ez a csöppség.

- Mert nem mondja a sógorasszony - jegyzé meg gúnnyal az alispán -, hogy az egyedüli védelmezõje. Mit tudna az még vigasztalni, szegényke!

Ezalatt Darvasné a karjaira vette és fölemelte.

- Olyan kövér, akár egy ágyú - mondá -, jó helye volt, kár innen elvinni, de ha az apja így kívánja, nyugodj bele, Mariska. Nálam se fog koplalni.

Visszatette a gyereket a medvebõrre, mely a szoba közepére volt kiterítve. Szép piros baba volt, puha és lusta. A tejtõl már el volt választva (e napokban múlt egyéves), gagyogni már tudott, de járni nem. (Hja, a lánygyerekeknek a nyelvük mozdul meg legelõbb, a fiúknak a lábuk.) A kis Róza meg se akarta kísérleni a járást, se a csúszást vagy a négykézláb való kirándulásokat az egyik széktõl a másikig, megállt egy helyben, mint egy liliputi udvari dáma és parancsolgatta Zsuzsinak vagy Görgeynének: »Vigyél ide - vigyél oda«.

Most az öreg Marjákné guggolt mellette és kellemeztette magát mindenféle gyerekvidító mondásokkal: »Jaj, a Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat«. Ropogott a sok r betû, s Róza nevetett rajta (bizony isten, egyszerre más lett a szoba, megvilágosodott a nevetésétõl, és hogy fénylettek a finom szekrények és almáriumok), Marjákné jól tudott beszélni a gyermekek nyelvén.

- Hát emlékszel-e rám, kis galambom? No, ugye nem? Ejnye, te csúnya baba, mindjárt megverlek - s pif-puf, megütögette a medvebõrt. (Ez is tetszett Rózának.) Pedig engem láttál elsõnek ebbõl a világból, te kis mihaszna rózsabimbó. Az én kezembe voltál a legelõbb, gigom-gágom, kis virágom. Mikor a gólya hozott, én rántottalak ki a csõrébõl: »Csip-csup gólya, ne vidd ezt a gyereket odább, mert a mienk«. No, nézz meg hát jobban. Én vagyok az öreg Marjákné. Az meg ott az apuska, kis rubintom. Az ám, az édesapuka. No, nézz oda hát, nézz oda!

A baba odapillantott a mutatott irányba, de nem talált semmi feltûnõt és érdekeset a nagybajuszú úron, közömbösen vette le róla a szemeit.

Görgey Pál sóhajtott.

- Katalin - szólítá meg nõvérét félénken, aggodalmasan, ami nem volt szokása -, mondd csak, kihez hasonlít ez a gyerek?

Darvasné, aki éppen valami érdekeset akart kérdezni sógornéjától, s most ez a közbeszólás kiverte fejébõl, bosszúsan felelt:

- Minden gyerekhez, édes barátom, s minthogy az öregek fiziognómiája a gyermekarcokból képzõdik, következésképp Róza még egyelõre minden emberhez hasonlít, akinek két szeme, két füle és egy szája van, kivévén hozzád. Te persze azt várod tõlem, hogy hozzád hasonlítsam. Nem, csak éppen hozzád nem hasonlít, de azt jól teszi, mert különben sohase menne férjhez.

Görgey kemény vonásai elkényszeredett mosolyra ferdültek össze.

- Oh, dehogy. Csak azért kérdeztem Katarinka, mert úgy találom - és a fürkészõ tekintetét gyorsan átemelte Görgeynére -, hogy tökéletesen a Mariska sógorasszony arca kicsiben.

Kétségen kívül egy elõre kiszámított nyomozó megjegyzés volt, de kútba esett, mert amikor mondta, a nyitott ajtón át belépett a Rozália játszótársa, a macska, egy szárnyával vergõdõ szajkót tartva szájában. A szajkó idétlenül rikácsolta: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás«. A macska közvetlen maga elõtt emberi hangot hallva, meghökkent e csodálatos jelenségre és megállott a gyermek elõtt.

- Pipi! - gagyogta Rozália, szuverén hangnyomattal, a szajkó után kapkodva kezecskéivel. - Azt akarom, add ide.

Görgeyné felkiáltott:

- Jaj, az istenért, a Gyuri szajkója!

Nosza hamar, meg kell a macskát fogni. Görgeyné, Marjákné utána vetették magukat.

- Add ide - parancsolta a gyermek a macskának.

De annak esze ágában sem volt kiereszteni zsákmányát, õ csak eldicsekedni jött vele Rozáliának, merõ pajtásságból és most látván, hogy el akarják tõle venni, megiramlott, végig a szobákon, mígnem valahol nyitott ablakot talált, kiugrott, és a jámbor madár folytonos önbátorító kiáltásaitól: »Ne félj Mátyás, ne félj Mátyás« (amelyekre Gyuri oly fáradságosan tanította meg a vakációban) sem tántorodva meg, felkúszott a bástyára, ahol végre jól megérdemelt magányban élvezhette a kalitka elõtt való hosszas és türelmes leselkedésének gyümölcsét.

Ez a kis dráma egészen felforgatta a hangulatot, melybõl az alispán a teljes igazságot remélte kihalászni. Görgeyné nagyasszony roppant patáliát csinált: melyik cseléd hagyta nyitva Gyuri úrfi szobájában a kalitkaajtót, s minthogy a vigyázatlanságnak nem akadt gazdája, lehetõleg mindnyáján kitöltötte lelkének keserûségét. Utoljára annyira belebõszítette magát, hogy önkívületbe esett, ágyba kellett fektetni s mindenféle herbateákat és liktáriumokat itattak vele.

Másnap már hajnalban, hogy a beteg föl se ébredjen s ne essék ártalmára a búcsúzkodás, nagy tapintatosan befogatott Darvasné s gyöngéden elhelyezve dunyhákba, vánkosokba a még alvó Rozáliát, a Zsuzsi pesztonkával együtt megindult Osgyán felé.

Nemsokára az alispán is felkészült Marjáknéval. Marjákné természetesen a kocsis mellett foglalt helyet, de egyszer-másszor hátrahajolt, ha az úr megszólította. Mindenrõl beszélgethettek, a kocsis csak tótul tudott, Marjákné ellenben hibátlanul beszélt magyarul.

- Mégiscsak különös - említette az alispán, mintegy szemlét tartva a történteken -, hogy egy madár miatt annyira kétségbeesett a sógorném.

- Egy madár miatt? - tette meg a szokott kérdéseit Marjákné. - Azt gondolja a tekintetes úr, hogy a madár miatt? Hm, no, hogy a madár miatt.

Mély hallgatásba burkolózott, sötéten nézte az elõbukkanó és eltünedezõ tájakat, hallgatta a fenyvesek zúgását, még a dohányzást is abbahagyta, órák hosszáig ült így némán, legfeljebb a két fekete szemkarikája mozdult meg, ha a kocsis vagy Marjákné figyelmeztette valamire, hogy: »Nini, mekkora nagy szára van itten a kukoricának«, vagy: »Ejnye, be gyönyörû ürük«, csak a Draveczky-féle malom tájékán szólalt meg újra, mutatva, hogy váltig egy tárgyon töprengett.

- Mondja csak Marjákné, nem vette észre, mikor a kislányról azt mondtam tegnap, hogy a sógornéhoz hasonlít, mennyire elpirult?

- Elpirult? Nem láttam, nem néztem oda. Az az utálatos macska jött közbe. Hát elpirult? (A fejét csóválta s elszörnyülközve hadonászott kezeivel, majdnem kiütötte az ostort a Matyej kocsis kezébõl.) No, szépen vagyunk. Hát miért pirult el? Ugyan miért? (S ravasz együgyûséggel hozzátette.) Hát szégyen az vagy mi, egy olyan gyönyörû angyalkához hasonlítani.

Még dohogott valamit, de a kocsikerekek zörgése s a négy szürke kocogása elnyomta szavait.