HARMADIK FEJEZET

QUIETA NON MOVERE

Görgey Pál hazaérkezve, csakhamar belátta, hogy nem ért célt. Hasztalan tette meg ezt a lépést. - Az ördögnek tartozott vele - amint a magyar ember mondja, ha be nem válik valami. S tényleg az ördög incselkedett Görgeyvel, rakván alája a parazsat, a gyanút, nem hagyva azt soha elaludni; ha egy kis hamuréteg ülepedett is rá némelykor, az csak ideig-óráig tartott, alul váltig pislogott a gonosz tûz, és egy lehelet, fuvalom elég volt föléleszteni.

Zárkózott természeténél fogva senkivel se közölte többé kételyeit, csak önmagával disputált magányos óráiban, mintha két Görgey Pál ülne egymással szemben, a józan és a kételkedõ s beszélgetnének csendesen.

»Ne légy bolond, Pál - mondja a józan Görgey. - Miért kellett volna éppen a te Rozáliádnak meghalni? Hiszen éppúgy meghalhatott a másik. Az esély egyforma. És ha Jánosék azt mondják, hogy a másik halt meg, milyen alapon hiszed az ellenkezõt? Vajon mit csinálnál, ha azt állítanák, hogy a te Rozáliád halt meg? Hinnéd-e akkor megfordítva, hogy életben maradt?«

»Nem hinném - feleli a kételkedõ Görgey -, mert akkor nem volna többé okuk engem ámítani.«

»Jól van - vág vissza a józan Görgey -, az eset nagy fantáziával kezelve, ebben a másik formájában tényleg alkalmas lenne bizonyos nagylelkû megtévesztésre, de mibõl táplálkozik ez a regényes gyanúd? Fõképp abból, hogy nézeted szerint Jánosék nem siratták meg eléggé az elhalt leánykájukat. Úgy, de ha a te leánykád halt volna meg és meg akarnának csalni, akkor, érezvén az elkövetett turpisságot, olyan sirámokkal temetik el a kicsikét, hogy gyanúd ugyancsak föl nem ébredhetne ezen a réven.«

No, ebben aztán igaza volt a józan Görgeynek, s hagyta magát letepertetni a kételkedõ Görgey. Béke szállt belé egy idõre. Nagyon rövid idõre, mert a disputa csak egyre folyt s egy gyenge órában ismét a kételkedõ Görgey kerekedett felülre, kiindulván a Jekelfalussy-vagyon megszerzésébõl vagy valamely újonnan kiemelt argumentumból. Így ment ez hónapokon, éveken át, lelke örökösen ott hányódott a két hiedelem valamelyikén, mint az ostáblán ténfergõ légy, felváltva a fehér és fekete kockákon.

Még szinte jobb lett volna, ha valamely erõs bizonyíték támad, mely egyszerre eldönti, hogy Rozália halt meg, elfelejtette volna rövidesen, hiszen az emberi szív is leszámol a bevégzett dolgokkal, de éppen azért volt benne ebben a szemfényvesztõ játékban az ördög keze, úgy lengette a kétely pondusát, hogy sohase érjen a bizonyosság széleihez.

Pedig lázas vággyal iparkodott oda. Volt a toporci Görgeyéknek egy öreg tót cselédjük, névszerint Görlin Verona, egy házi moly, aki mindenbe bevette magát. Ha valaki, hát ez tudhat a dologról. Görgey Pálnak eszébe jutott, hogy jó volna szolgálatába fogadni s szépszerivel kiszedni, ami benne találtatik. Nem volt ez könnyû dolog. Nagyobb fizetés az akkori cselédeknek nem imponált. Nagyobb jólétet sem ígérhetett. Hiszen tejben-vajban fürdött Toporcon. Nem volt hát más rugó, csak a mindenható szerelem. Ez többnyire beválik. Verona már ugyan a hatvan felé járó özvegyasszony volt, de hát a szerelem hatalmáról nincs még kisütve, hogy melyik évnél végzõdik. Görgey megpróbálta. Volt egy öreges hajdúja, Preszton, az is özvegyember, ígért neki két fejõstehenet és egyheti szabadságot, ha elveszi Veronát. Hm, két fejõstehén! Ezzel Verona egyszeribe nagy parti lett, s Preszton az egyheti szabadságot arra használta, hogy elment Toporcra, kihúzta magát egy kicsit, kifente a bajuszát, slingelt kendõt húzott az ellenzõjébe és diktum-faktum, megkérte Veronát. Verona nagy szemeket meresztett az elsõ szavakra, hirtelen megnyálazta az õszülõ haját elöl, ha netalán kosztros lenne, hogy összetapadjon, azután sírva fakadt, és lakodalom lett belõle: Preszton mindszentnapkor Görgõre hozta ládástól.

Mihelyt egy kicsit megmelegedett a portán, mindenekelõtt Marjákné vette a kezelésébe, az õ metódusával, de nem sikerült. Nem is tud az akkor semmit, mert különben Marjákné kiszedte volna belõle. Mindamellett megpróbálta maga az alispán is, hol nyájassággal, hol fenyegetésekkel megoldani a nyelvét, természetesen messzirõl környékezve meg a kényes kérdést, vizsgálóbírói furfanggal, hogy a vallatott ne vegye észre, melyik ponton keresgélnek. Ez a fáradság is füstbe ment. Verona ugyan zavarba jött egyszer-másszor, néha úgy rémlett, hogy tud valamit, de amit elcsevegett, az mind olyan közönséges semmiség, hogy nem érte meg a két tehenet.

Görgey már le is mondott a reményrõl, mikor egy este csömörrõl kezdett panaszkodni, s az akkori szokás szerint egy kis jó megdömöckölésre szorult rá a földi hüvelye. Verona híres kenõasszony volt s ugyancsak hozzálátott, a legfinomabb lúdzsírral kenve meg. Isten igazában nyomogatta meg a tekintetes úr hátát, ûzvén belõle az istentelen nyavalyát. Ilyenkor beszélgetni szokás, hogy észrevétlenül múljék az idõ, és ilyenkor az alispán is csak ember, akivel szóba lehet állni.

Locsogott is Presztonné, el nem állt a nyelve, a hasmánt fekvõ alispán csak néha hallatott egy »ühm«-et vagy egy »bizony«-t.

- Talán untatom is a tekintetes urat?

- Hát szó ami szó - mondá az alispán -, valami egyébrõl is beszélhetne kend, mert tudna ám.

- Milyen irányban? - kérdé Verona fojtott hangon és a bütykös nagyujját nekifeszítette az alispán hátgerincének.

- A toporci házról és az ott történtekrõl.

- Hiszen eleget beszéltem már, egyebet se teszek.

- Jó, jó, öreg szüle, de olyan valamit is tud, amit nem akar elmondani, engem el nem ámíthat.

- Nem tudok én olyat, bizony isten.

- Ne fogadkozzék, Presztonné, mert én azt is tudom, hogy mit tud.

- Ha a tekintetes úr tud is valamit, nem tõlem tudja.

- Ki tudja, nem-e kendtõl tudom? Az embernek nemcsak a szavaiban, hanem a szavai mögött is van értelem, amit az okosak észrevesznek. Az ember sohase mondhatja: »ezt vagy azt nem tõlem tudják«, hiszen az ember álmában is beszélhet.

A szüle olyat nyomott a hátán erre a szóra, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Amibõl abban a pillanatban csak azt a következtetést vonta le, hogy Verona még jó erõben van, másnap azonban nagyobb jelentõséget nyert öklének ez az önkénytelen szorítása.

Reggel ugyanis összekarmolt ábrázattal állított be Preszton a kancelláriába.

- Hát neked mi a bajod? - kérdé az alispán. - Talán a macskákkal verekedtél?

Preszton savanyúan mosolygott.

- A harmadik tehén rúgott meg, kérem alássan.

- Miféle harmadik tehén?

- Hát az életpár. Nekem esett az éjjel éles körmeivel, hogy azt mondja, valami olyat súgtam be a tekintetes úrnak, amit õ álmában beszélt. A tekintetes úr tudja legjobban, hogy az nem igaz.

- Mi az ördög! - kiáltott fel élénken Görgey. - Szokott éjjel álmában beszélni?

- Nem tudom. Nem ügyeltem.

- Ejnye, de mafla vagy, ha még ennyit se figyelsz meg.

Preszton vállat vont.

- Hisz tudja a tekintetes úr, hogy õ csak olyan nappali feleség.

Most már mindent tudott Görgey. Biztos tehát, hogy Presztonné valami titkot tud, s ez nem lehet más, mint a gyermekcsere. Mi is lehetne egyéb e becsületes, nyílt emberek életében, amit a hû cselédnek takargatni kell, mert talán õ maga is ludas benne?

Elborult elõtte a jövõ és sajnálta már, hogy világosság támadt. Hiszen az igaz, kínozta a homály is, de mégis jó volt. Inkább hagyta volna úgy örökké. Legalább hihetné, hogy van valakije. Most egyszerre üres lett a világ. Hát számoljunk le vele. Igyuk ki a keserû poharat fenékig. Hiszen a bánatban is lehet tobzódni.

Hívatta Veronát s keményen nézett a szeme közé.

- Presztonné! Maga egy titkot tud és azt most nekem rögtön elmondja, parancsolom.

- Semmit se tudok - felelte az asszony eltökélten.

Az alispán az ujjaival fenyegette meg.

- Vigyázzon, szerencsétlen asszony. Én azt is tudom, hogy mi az, amit tud.

- Ha tudja a tekintetes úr, minek kérdezi?

- Magától akarom hallani.

Az asszony a nyakán levõ olvasót morzsolgatta a remegõ ujjaival, de a szava nem árult el félelmet.

- Én semmit se tudok, de ha tudnék is, inkább a nyelvemet vágatnám ki, hogysem valami rosszat mondjak a gazdáimról. Ültessen a tekintetes úr akár kalodába, akár üttesse el a fejemet pallossal, de én semmit se mondhatok.

Görgeyt a lázongó düh fogta el, hogy nem bírt vele boldogulni. Csak Marjákné tudta lecsillapítani azzal az ígérettel, hogy õ szólásra bírja, csak bízza rá; majd megmutatja õ, mennyivel jobban tud vallatni, mint a vármegye vagy a viceispán.

A következõ éjjel, minthogy az alispán a hajdújával együtt Lõcsére ment, részint a kéthetenkint felszaporodott megyei ügyeket lemorzsolni, részint pedig, hogy a gyomorfájdalmai ellen gyógyíttassa magát a városban, Verona egyedül hált. Éjféltájban fehérlepedõs kísértet jelent meg ágyánál, feje egész a mestergerendáig ért (ha ember volt, kecskelábakon kellett jönnie, ha lélek volt, ugyancsak sok esõ eshetett a túlvilágon, hogy úgy megnyúlt.) Verona felrezzent, majd vacogó fogakkal, reszketve bújt párnáiba az elrémítõ látományra, a kísértet pedig rejtelmesen suttogta:

- Verona, Verona, Verona! Könnyíts bûnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol és viszlek. Még kétszer eljövök elõbb.

Veronát kilelte a hideg reggelre, egész nap kuruzsolta Apróné asszonyom. Egy kicsinyt jobban lett uzsonna táján, szentelt barkával kifüstölte a szobáját, de amint az este közelgett, halálos félelem fogta el. A selyma béresek tréfálkoztak vele, egyik is, másik is ajánlkozott, hogy bemegy strázsálni (dehát mit szólna ehhez Preszton?), nem, az ilyet nem szabad, de valamit mégis tennie kell. Megfogadta a görgõi öreg harangozót, Hamelik Józsefet egy icce pálinkáért, hogy bátorság okáért a pitvarban hál. Hamelik bátyó már túl volt a hetvenen - abból már kihurcolkodott a sátán.

Késõ este aztán elõ is jött Hamelik, hozott magával egy vasvillát és elõlegesen bevette a kísértetek elleni medicinát, az egy icce pálinkát. Verona mécsest gyújtott, Hamelik pedig elõretartva a vasvillát, léptek be a kis házba, mely az urasági kamrákhoz volt ragasztva. De amint keresztülmentek a pitvaron, hirtelen elaludt a mécses s egy síri hang lekiáltott a padlásról.

- Verona, Verona, Verona! Könnyíts bûnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol. Még egyszer eljövök és aztán viszlek!

Verona sikoltott, a bátyika pedig elhagyítván a villát, rohant ki, ahogy a lába bírta, megállapítván késõbben, mikor higgadtsága visszatért és gúnyolódtak vele, hogy egy icce nem icce a kísértetek irányában, holtig tanul az ember, ahhoz legalább két icce kell.

Verona Marjáknéhoz menekült a kastélyba, ott összeesett a konyhában, mikor Marjákné elõkerült, mert csodálatosképpen nem volt otthon (azt mondja, a pincében rendezte a borokat), ájultan találta a tûzhely elõtt, vízzel kellett fellocsolni, mint valami meghervadt plántát. Marjákné jószívû asszony volt, lefektette a saját dunyháiba, ezerjófû-teát fõzött neki és úgy tett, mintha egy szót se hinne a látományaiból. - Ugyan édes lelkem, hogy képzelõdhetik ennyire. No, holnap én megyek oda aludni magával és megmutatom a seprõvel annak a kísértetnek, hogy merre van a temetõ…

Hanem biz ezt nem várta be Verona, amint reggel fölébredt, bement Lõcsére gyalog s beállított a megyeházra az alispán úrhoz, aki nagy szemeket meresztett a sápadt asszonyra; olyan fehér lett a haja két nap óta, mintha bemeszelték volna.

- Hát maga, szüle, mit keres itt? Mi történt otthon? - kérdé az alispán meglepetve.

- Eljöttem, hogy letegyem a titkomat a tekintetes úr pecsétje alá.

S körülnézett, hogy be van-e az ajtó zárva.

- Hát mégis? - mondá az alispán és a szíve hangosan vert, mint egy kalapács. - Beszéljen! Itt senki se hallja.

- Az uram se?

- Õ se. Elküldtem a városba vagy öt helyre füveket, vizikátorokat és koktumokat kérni, mert ma rosszabbodott az állapotom, és már felcser sincs; meghalt az éjjel.

(Egész Lõcse városában csak egy orvos volt s az is csak némelykor. Ebben az idõben különben is csak a legnagyobb urak hozattak doktort, sokszor Bécsbõl, a kisebb urak a megyebeli úriasszonyokhoz küldöztek csatlósokat levéllel vagy szóbeli üzenettel, jelezvén a betegségi szimptómákat s amit az asszonyságok küldtek, tinktúrákat, liktáriumokat, azt szép csendesen beszedegették, a végeredmény azonban ugyanaz volt, ami ma, hogy vagy meggyógyultak, vagy meghaltak. Lõcsén ez könnyebben ment. A hajdú hamar beszaladgálhatta a nevezetesebb házakat. Mauks Mihályné asszonyomat, aki olyan zsírokat és balzsamokat tud fõzni gyíkokból, békákból, bogarakból, egérfarkakból, hogy még a halott is lábra áll, ha megkenik a szíve táján - probatum est (azt mondják egyébiránt, hogy tetszhalott volt az illetõ), a tudós Klöster Matildot, akihez messze földrõl küldik az elõkelõ lányokat, hogy egy-két évig úri viseletre és mindennemû ismeretekre nevelje, amelyik pedig megbetegszik, õ maga gyógyítja, pusztán füvekbõl kisajtolt nedvekkel, melyeket apró palackokba szûr le a nevezett Klöster Matild nevû öreg kisasszony, ugyancsak érdemes útba ejteni a bírónét, Kramler Károlyné nemzetes asszonyomat, aki egy lembergi doktornak az unokahúga és annyi receptje van a nagybátyjától, hogy annyiféle nyavalya talán nincs is, úgyszintén járatos az effélékben a Sztehlovics vaskereskedõ édesanyja, tavaly fordult bele a kilencvenes évekbe és most is olyan, mint a makk, hát akárhogy van is, tudnia kell valamit a halál ellen.)

- Nos? - kérdé az alispán türelmetlenül, mikor látta, hogy Verona reszket és némán áll elõtte, zavartan babrálja a fekete kendõje két lecsüngõ végét. - Hallgatom.

- Hát mi tagadás benne, a szegény nagyasszony, isten bûnéül ne vegye, megtántorodott, hiszen ugye tudja a tekintetes úr?

- Természetesen - szólt az alispán szomorúan -, tudom, tudom, csak folytassa kend.

- Mindég is mondom én, hogy - de ne tessék rossz néven venni a szavamat -, aki egyszer megszokta a férfit, olyan az, mint a dohány… Nehéz tõle elszokni és hát minden asszony csak asszony és minden szalmaözvegység csak szalmából van.

- Miket beszél összevissza - vágott közbe Görgey. - Kirõl beszél?

- Ki másról, mint az én édes nagyasszonyomról.

- És ki az az édes nagyasszonya?

- A tekintetes Görgey Jánosné - hebegte Verona, félig csodálkozva, félig megzavarodva.

Most már Görgeyn volt a csodálkozás sora. Talán megbolondult? Megnézegette figyelmesen. Kék patkók voltak a szemei alatt, de a szemek is kékek voltak és tiszták, becsületesek.

- Miféle férfit emleget itt maga, nem értem!

- Azt a gézengúz molnárlegényt, kérem alássan.

- Molnárlegényt? Hogy jön az ide?

- Mivelhogy õvele tántorodott meg a nagyasszony.

- Megtántorodott? Mit ért kend ezalatt?

- A szeretõje neki, megkövetem alássan.

A Görgey vonásai hirtelen eltorzultak, indulatosan ütött öklével az asztalra.

- A sógorném? - ordítá, mint egy sebzett tigris.

- Nem - hebegte Verona remegve -, a molnárlegény.

- Hogy mersz ilyet beszélni, te bestia? - Feléje rohant, hogy leüti. - Ötven vesszõt vágatok rád ezért.

Feltépte az ajtószárnyakat, hogy hajdút, lándzsást szólítson be, de senki sem volt se az elõszobában, sem a folyosón. A hideg tavaszi szél megfújta arcát ott künn, ziháló melle is áttért a rendes lélegzetvételre s meggondolta, hogy az efféle kínos ügyet nem szabad elhamarkodással elrontani, különben is az asszony nem fecsegõ, hiszen majdnem erõszakkal próbáltak belõle kivenni titkokat, s az is, hogy most idejött ezeket elmondani, bizonyosan a Marjákné manipulációja, nem, nem, az asszonyt nem szabad bántani, nem vétkes, hogy reszket, hogy szenved, semmi esetre se pletykázik kedvtelésbõl. Hiszen bizonyos, hogy nem igaz, amit mond, de az ilyen bárgyú teremtés esze más alkatrészekbõl van, melyekbe másképp nyomódnak be a dolgok; a szavak talán mint események, a képzelõdések mint szavak motoszkálnak e szegény mûveletlen fejekben. - Hát nem vagyok én bolond - csitította magát -, hogy ilyenekért méregbe jövök? Nevetni kellene ezeken. Hiszen képtelenség. Hamarább piszkolódhatnak be a csillagok, mint Görgey Jánosné. Bolondság, bolondság. Az ilyennek inkább szemébe kell nézni, hogy honnan kerekedett, mintsem elfojtani. Hiszen tudnivaló, hogy valami bohókás félreértés, valami bolondgomba fog kisülni, amin majd nagyot lehet nevetni.

Visszament egész nyugodtan és szinte örült, hogy ez volt a Verona titka s nem a másik.

- Ej-ej, megijesztettem, ugye szüle - vette fel a fonalat engesztelõ hangon és senki se tudott nálánál melegebb lenni, ha akart. - No, nem baj; ne féljen, nem esik semmi bántódása, mondja csak bátran, ami a lelkén van, de lássa, felháborított az eset, mert hihetetlen nekem, hogy az a derék, jó asszony…

Presztonné a kezeit tördelte.

- Hiszen az, kérem alássan, inkább hittem volna, hogy a mi urunk, Jézus Krisztus (dicsértessék mindörökké amen) nem ment fel az égbe, minthogy ez az asszony lejött onnan.

- És ebben a korban, Verona, ebben a korban - tette hozzá Görgey, ki most a csendes belenyugvás taktikáját vette elõ. - Hány éves most a sógorné?

- Bizony még gyerekasszony. Hogyiscsak? Tavaly múlt negyvenegy. A kor semmi se volna, kérem alássan, hanem az, hogy olyannak hittem, mint egy szentet és ha nem a saját szemeimmel láttam volna, amit láttam, kitaposnám a lelkét, aki állítani merné.

Görgey felugrott a székérõl.

- Látta? - kiáltott fel felháborodva, de csak egy percre villant meg szemében a zöldes fény, aztán újra leült, karjait leeresztette, szemeit lehunyta -, no semmi, minden jól van. Beszélje el, miképp volt, de ne hagyjon ki semmit sem. Nem fogom többé félbeszakítani. (Ezt inkább önmagának mondta.)

- Hát úgy volt, kérem alássan, hogy mióta az úr a háborúba ment, azóta én háltam a nagyasszonnyal egy szobában, mert félt egyedül. Azaz csak azontúl háltam nála, mióta Rozáliát el tetszett vitetni, mert addig a gyermek aludt ott, Marják Zsuzsival. Eleinte sokat búsult az ura miatt és a kicsike miatt is.

- A kicsike miatt is búsult? - ütötte fel Görgey a fejét és tágra nyitotta a szemeit.

- Bizony búsult.

- És miért búsult? - förmedt rá Görgey fürkészõ tekintettel.

- Mert nagyon szerette a kis Rozálit.

- Mit gondol, mért szerette olyan nagyon, hiszen nem az õ gyereke?

- Azért, kérem alássan, mert az ilyen nagyurak, akiknek semmi dolguk, ráérnek szeretni a másét is, míg mi a magunkéra se érünk rá.

Ez az ostoba válasz teljesen meggyõzte, hogy Presztonnétól semmi megtudnivalója nincs a gyerekcsere ügyében.

- Csak folytassa, Presztonné, folytassa bátran.

- Hát jól van, ott hagytam el, hogy nagyon búsult. Sokszor írt és kapott levelet az urától, késõbb aztán ritkábbak lettek a levelek, õ is ritkábban sóhajtozott, megszokta az egyedüllétet, késõbb aztán, úgy az õsz elején, mikor hazajött Osgyánból, ahová a kis Rozálit ment meglátogatni…

- Hát volt Osgyánban? - mordult fel Görgey nyugtalanul. - Gyanús dolog ez. (Ezt is önmagának mondta.)

- Volt és mikor hazajött, többször ellátogatott a malomba. Ott kezdõdik az eset. Hogy miért ment elõször a malomba, nem emlékszem, meglehet, a gát miatt, mert a molnár sokat járt a nyakunkra a nyáron át, hogy csináltassa meg az uraság. Elég az, hogy a malomban volt. A molnár, úgy hallatszott akkor, új legényt szerzõdtetett, hát a nagyasszony találkozott ott az új legénnyel, azt mondják, de úgyis kell lenni. Mi szó esett köztük, mi nem, azt csak a jó istenke tudja, meg õk, de bizonyos, hogy a nagyasszony másnap, harmadnap is elment a malomba s ilyenkor felöltözött csinosan, ahogy mi paraszti fejérnépek szoktunk, ha a kutyaság belénk száll. Hogy meddig tartott ez, nem tudom. Egyszer, mikor a csípõsebb idõk bejöttek, azt mondja az én lelkem galambocskám: »Te Verona, nem tudok miattad aludni éjjel, mert szörnyen hortyogsz, máshol vettetek neked ágyat ezentúl.« No, már ez nekem mindjárt nem tetszett. Nem hortyogtam én soha, se azelõtt, se azóta, megmondhatja Preszton is, ha meg tetszik kérdezni. Aztán a kisgyerek is itt sírt azelõtt és tudott aludni, most pedig nem tud, mert én hortyogok. No, csak lássuk, mi fog ebbõl kisülni. Hát az sült ki, hogy a molnárlegény belopózott éjjel, mikor a cselédség elaludt, az udvarba, s az a szent asszony (nem állhat már fenn a világ sokáig) kikelt az ágyból, s úgy, ahogy volt, csak egy alsószoknyát rántva magára, kiment a hideg folyosóra s bebocsátotta. Uram Jézus, ha az legalább valaki volna, de egy ilyen semmi embert.

Kínos verejték gyöngyözött a Görgey homlokán, a nemesember háborgott benne, de leküzdötte indulatát, keresztbefonván a két karját mellén, mintha nem eresztené az egyikkel a másikat.

- Kitõl hallotta ezt? - kérdé sötét pillantással.

- A cselédek suttogták egymás közt, eleinte bizonytalanul. A virradat párázatában embert láttak kiosonni a kastélyajtón, mint árnyékot. Késõbb azután rájöttek, hogy a molnárlegény jár az úrnõhöz.

- Képzelõdtek, hazudtak - hörögte az alispán.

- Én is azt mondtam, amit a tekintetes úr - felelte Verona asszony szomorúan. - Megesküdtem magamban, hogy a végire járok. Kukoricahántás volt egy este a nagy ebédlõben, melybõl az asszonyunk hálószobája nyílik. Így szokott ez lenni minden évben, valóságos ünnepség, melyet mindig a kastélyban tartanak meg s nem az ispánházban. Ilyenkor eljönnek segíteni a falubeliek, nemcsak a mi jobbágyaink, de a Budaméryé is, különösen a fiatalja. A nagyasszony mindenkor jelen van, még az úr is, ha otthon tartózkodik. Leölnek egy juhot s mákos kukoricát fõzet a nagyasszony vacsorára. Van vidámság, dalolás, s ég a munka a sok kézben, éjfélig rendesen vége is van. Akkor aztán hamarosan kitakarítják az ebédlõbõl a nagy garmada csöveket, külön a pirosakat, melyek a szent Antal tüze ellen jók, meg a boglyának föltornyosodott kukoricaháncsot, valahonnan ott terem a duda, meg a juhász, aki fújja, s megindul a tánc, be az éjfélutánba, egy-két óráig. Az idén azonban alighogy elfújta a bakter a tizet, egyszercsak bejön a nagyasszony a konyhába, ahol a tokányt és a kukoricát fõztük, s elrendelte, hogy neki a feje fáj, le akar pihenni s nem engedi az úgynevezett éjféli vacsorát a kastélyban, hanem vigyük el a katlanokat az étellel az ispánékhoz, majd õ most mindjárt abbahagyatja a munkát és oda küldi a hántókat. Úgy is lett, rögtön beszüntette a munkát, kialudt a világ a szobákban, az ebédlõben, s mindenki az ispánékhoz gyülekezett, csak engem furkált a kíváncsiság, éreztem, hogy most lesz, ami lesz, s ahelyett, hogy a népekkel tartsak, beosontam észrevétlenül az ebédlõbe, ahol beástam magam a háncsboglyába, úgy hogy csak a fejem búbja látszott ki. Nemsokára mély csönd állott be a kastély felsõ részében, csak a tücsök cirpelt a falban; figyeltem, hallgatóztam, semmi nesz sehol, végre úgy egy félóra múlva egyet-kettõt vakkantottak a komondorok, mintha valaki járna az udvaron, s éles fütty hangzott közbe. Erre gyorsan kijött a nagyasszony, keresztülment az ebédlõn, a kulcs megcsikordult, kinyitotta a külsõ ajtót. Még a szívem is megállt dobogni. Jaj istenem, mindjárt elsüllyedek, ha igaz lesz. A holdvilág egy picinyt beszûrõdött az ablakon, csak annyira, mintha egy kis tejet öntenének a megolvadt szurokba. Megcsikorgott az ajtó, és egy férfi lépett be, széles karimájú kalapban, nehéz csizmákban: »Vigyázzon lelkem, meg ne botoljék - suttogta az asszonyunk -, mert kukoricarakások vannak szanaszét,« s nyilván kezénfogta, úgy vezette át a szobájába, de így is megropogott vagy kétszer talpa alatt egy-egy kukoricacsutka. No, erre aztán én is kibújtam a boglyából s reszketve, mint a nyárfa, rohantam el az ispánékhoz, de olyan sápadt voltam, hogy megijedtek tõlem.

Eddig tartott a Verona elbeszélése, láthatólag megkönnyebbedett, mikor megszabadult súlyos és veszedelmes titkától. Kínos csönd támadt. Várta, mit mond az alispán, de az egy szót se szólt. Ott ült a karszékében, félig megmerevedve, hamuszínû arccal. Az asszony lopva, félénken pillantott rá, úgy tetszett neki, hogy nem is él. De mégis. Hiszen az ádámcsutka mozog a nyakán, tehát lélegzik. Így telt el vagy három-négy perc. Verona egyszer-kétszer köhintett, hogy az urat figyelmeztesse jelenlétére, de az most se vett róla tudomást. Messze járt most az õ elméje! Olyan rejtélyeken tûnõdött, melyeket még halandó meg nem fejtett. Mibõl van gyúrva az asszonyi állat? Csakugyan nem volna benne semmi keményebb anyag? Csupa csiriz, mely ragad mindenhez, mindenkihez. Csiriz felül és csiriz belül, csupa csiriz az utolsó porcikáig. Hát Karolina is ilyen lett volna? (Mélyen sóhajtott és bozontos nagy feje a mellére hanyatlott.) Az isten hát nem teremtett semmi egészen tisztát? A legtündöklõbb ékességnek, a napnak, foltjai vannak, a legátlátszóbb forrásvízben undok ázalagok hemzsegnek. A legfehérebb liliomnak is van árnyéka…

- Elmehetek? - kérdezte végre Verona.

Görgey összerezzent, akkor vette észre, hogy ott van. Beleegyezõleg biccentett, hogy elmehet, de az ajtótól visszaszólította.

- Megálljon, Presztonné, még kérdezek valamit. Gyakran elõfordult ilyen eset?

- Legalábbis minden második éjszaka hallani lehetett az ismeretes füttyöt az udvaron.

- Jól van, Presztonné. Senkinek se szól többet a dologról soha és most elmehet.

Nem kételkedett többé. A természeténél fogva könnyen hívõ volt, ehhez járult egy tegnapi jelenet a »Szeretseny Királ«-hoz címû traktérban, hol a megyei tisztikar közösen étkezett. A vacsoránál a közügyekrõl beszélgetve, szóba került Görgey János táborba szállása. Marsalkó Péter mondani kezdte: »Furcsa hírek érkeztek…« Mire közbevágott a már egy kicsit becsípett protonotárius, Reviczky Dániel, mintegy kiegészíteni a mondatot: »Toporcról.« Hüledezve néztek össze a megyei urak, mint mikor valaki nagy tapintatlanságot mond, s Marsalkó uram mohón sietett kiegyengetni a hibát: »Dehogy - mondá -, Erdélybõl jönnek a furcsa hírek, hogy ott mindennek vége van.« Az alispán nem értette meg tegnap, mirõl lehet szó, de most már minden világos. Az urak már hallottak egyet-mást a sógorné kalandjáról. Nem, ezt nem lehet tovább tûrni, ennek végét kell vetni, a szegény János becsülete kedvéért.

Alighogy megjött Preszton mindenféle bögrékkel, üvegekkel, zsírokkal, füvekkel és azokhoz való utasításokkal, legott felhívatta a két legügyesebb lándzsást,[2] Göbölyõ Andrást, valamint Szabó Gergelyt s megparancsolta, hogy nyomban útra kelvén, a legnagyobb titoktartással környékezzék meg éjjel Toporcon a Görgey János kastélyát, ahol a toporci molnárnak valami újonnan szegõdött legénye szokott gonosz szándékból megjelenni, fogják meg és lehetõleg feltûnés és zaj nélkül hozzák eleibe.

Ez szerdán délelõtt történt s már pénteken este, mikor az alispán éppen vetkezõdni kezdett, jelenté neki Preszton:

- Egy rabot hoztak Toporcról a lándzsások. Mit mondjak nekik?

- Hogy most nem érek rá. Majd reggel beszélek vele.

Kisvártatva visszatért Preszton, hogy a lándzsások azt kérdeztetik, ne adják-e át a várnagynak?

- Eredj, mondd meg nekik, hogy semmi esetre sem. Elõbb én akarok vele beszélni. Ez az én privát rabom. Csukják be ideiglenesen valami üres cellába.

Megint csak visszajött Preszton.

- Azt üzenik a lándzsások, hogy a szegény rab egész nap és egész megelõzõ éjjel nem evett egy falatot sem, pedig olyan rázós szekéren hozták, hogyha evett volna is, holtéhes volna azóta.

Az alispán, aki már azóta levetkõzött és a takaró alá bújt, ingerlékenyen válaszolt:

- Mondd meg a lándzsásoknak, ne üzengessenek. Mit gondolnak a beste lelkek, hogy kivel beszélnek? Elõttem lehet könyörögni, de nekem üzenni nem lehet. Ha még egyszer üzenni mernek, megbotoztatom õket. Ami a rabot illeti, hadd böjtöljön az ebugatta!

Ezzel aztán rendbe jött ez a függõ kérdés is. Reggelre azonban nagy elfoglaltságra kelt az alispán, már ott csoszogtak elõszobájában a mindenféle ügyes-bajos felek és deputációk, azonfelül értekezletek, tárgyalások vártak rá, úgy, hogy szinte zúgott a feje, mint egy köpû, s teljesen megfeledkezett a rabról. Minthogy vasárnap jött közbe, estefelé hazahajtatott Görgõre, hol megint gazdasági ügyekben kellett traktálni. Lembergi kereskedõk várták, kik a hízott ökreit akarják megvenni. Másnap cudar idõ kerekedett, hó, szél, de olyan, hogy a fákat csavarta ki az erdõkben. A kutyát se való ilyenkor kihajtani. Egész nap ki nem mozdult szobájából. Csak innen szép most a világ, fehérek a fák, a házfedelek, a hegyek és minden, ameddig a szem lát, csupán messze az úton rontja a fönséges összhangot egyetlen fekete pont. A fekete pont egyre közelebb jött. Eleinte olyan piciny volt, mint egy varjú, aztán mint egy szuszék, míg végre egy hintó alakját vette föl, melyet négy sötét pej vontatott nagynehezen a kerékagyig érõ hóban. Messzirõl jöhet, mert különben szánkó lenne - annak vetnek most puha, pihes ágyat felülrõl. Amint aztán a templomhoz ért a hintó, nagy ostorpattogtatás közt befordult az urasági fasorba.

- Vendéget kapunk - jegyezte meg Marjákné bosszús hangon, birsalmákat rakosgatva a meleg kályha párkányára, hogy azok ott szépen szagoljanak a tekintetes úrnak. - Megfoghatatlan az, hogy kedvük van az embereknek ilyenkor is mászkálni!

A hintó ezalatt bejárt az ambitus kiugrója alá. Görgey maga is kíváncsi volt és az udvarra nyíló ablakhoz lépve, látta, hogy a farkasbõrbundából egy nagykendõkbe keresztül-kasul bebabulyázott asszonyi alak kászmálódik ki, magával rántván sötétzöld csurapéja szárnyával téglát, palackot, melyek nyilván melegítõül szolgálhattak. Az érkezõ bekötött fejébõl csak a két szem látszott ki és a hidegtõl pirosra mart orr, lehetetlen volt felismerni. Csak miután az elõszobában leszedte róla a ruhákat Preszton, a vele váltott néhány behangzó szóból ismerte meg Marjákné:

- Akármi legyek, a toporci úrasszony - s azzal eleibe rohant.

Görgey ellenben összeszorította ajkait s halántékán kidagadtak az erek. Ahelyett, hogy õ is kifelé sietne, amint azt az illedelem hozná magával, leült az íróasztalához és írni kezdett, vagy legalább mímelte, hogy ír.

Csakugyan Görgey Jánosné nyitott be. Görgey hallotta, amint belép és megsuhognak a szoknyái, de csak írt izgatottan, mérgesen és hátra nem fordult egy világért se: nem látta hát az asszony feldúlt arcát, megtört, roskadozó alakját.

Az asszony megállt egy percig a szoba közepén, mintha megütõdnék, majd csendes, rekedt hangon figyelmeztette az írásban elmerültet.

- Én vagyok, sógor.

De még erre se fordult meg Görgey, szorgalmatosan írt tovább s csak úgy foghegyrõl szólt hátra rideg, megvetõ hangon:

- Mit akar?

Talán észre sem vette a hideg sértõ modort, ki venné észre a tûszúrást, mikor a szívét hasogatja a legnagyobb fájdalom; ereje elhagyta, egy székbe roskadt, csak éppen hogy még szavakba bírta rakni a lesújtó hírt:

- Elfogták az uramat, a kegyelmed testvérbátyját.

Erre aztán lecsapta a tollat az alispán s keserû gúnyba tört ki:

- És kegyelmed persze búsul ezen.

- Oh, istenem - kiáltá fuldokló hangon -, hiszen vége van, gályákra viszik, vagy vesztõhelyre.

Az alispán elsápadt.

- Ki fogatta el? - kérdé izgatottan.

- Bizonyosan a császár.

- És hol van õ most?

- Nem tudom, hova vitték.

- Hol és mikor fogták el? Ütközetben vagy másképp?

- Otthon - felelte Görgeyné, s hangosan kezdett sírni.

Az alispán csodálkozó szemeket meresztett rá.

- Hát otthon volt? Én errõl semmit se tudtam.

-- Mert titkolni kellett; álruhában volt meghúzódva a toporci malomban.

Az alispán halovány arca olyan vörös lett erre a szóra, mint a fõtt rák, szemeibõl kialudt a haragos fény s homlokáról eltûnt a bánatfelleg, egy tekintetet vetett a remegõ nõre, volt abban részvét, bûnbánat, szégyen s egy hirtelen mozdulattal térdre esett elõtte s fekete kötényének, mely megfeszült a térdein, megfogván egyik szélét, ajkához vitte és megcsókolta.

- Mit csinál kegyelmed? - ijedezett az úrnõ s felugrott a székrõl.

- Valami olyast, amit vezeklésül szabtam most magamra, de amire nem vagyok érdemes. (Felkelt, lerázta térdérõl a port s élénken folytatá.) Mária, kedves sógorasszony, egy percig se tartson a bánata többé, Jánost nem a császár fogatta el, hanem olyan ember, aki visszaadja.

Görgeyné nagy lélegzetet vett s félig hívõn, félig bizalmatlanul tekintett rá.

- Oh, istenem, ki hát?

- Én - felelte Görgey -, én fogattam el.

Csalódottan csüggesztette le a fejét. Milyen új szerencsétlenség! Isten csakugyan elvette az eszét, éppen a legrosszabbkor, mikor rászorult volna. Már elõbb is feltûnt a különös viselkedése, de most már bizonyos.

Görgey észrevette az asszony arcán, hogy mit gondol és sietett õt megnyugtatni.

- A sógorasszony most azt hiszi, hogy megõrültem, de én nem vagyok bolond, csak gonosz. Nem tudom, megbocsájthat-e nekem valaha? Azt pletykázták elõttem, hogy a sógorasszony éjjelenkint egy molnárlegényt eresztget be a szobájába, ez engem fellázított és elrendeltem a molnárlegény elfogatását. Alávaló dolog volt tõlem, hogy elhittem. Üssön pofon érte most, megérdemlem, itt van a fejem, tartom.

Oh, most kellett volna megnézni, milyen szép az, hogy nemcsak az égrõl jöhet napsugár, hanem megterem a könnycsepp alatt is; íme, keresztültört a mosoly a nagyasszony könnyein. Sírt és nevetett egyszersmind.

- No, csak az kellene, hogy megüssem. Hiszen igaz volt, amit beszéltek - áradozott Görgeyné, s rózsa nyílt ki az arcán, elpirult egy kicsinyt; pajkos derû repdesett amellett az ajkszögleteiben (szebb volt akármilyen üde hajadonnál). - Mi tûrés-tagadás, beeresztgettem Jánost éjjel, mint a parasztasszonyok a szeretõjüket. Hiszen annyi beszélnivalónk volt. Mert ne gondoljon valami egyebet (szemérmetesen lesütötte a szemeit). Oh, kell is már nekünk! Hanem ez is meggondolatlanság. Most már belátom. Adjunk hálát az istennek, hogy csak így végzõdött, nem rosszabbul. Mert fel is ismerhették volna. Ámbár szakállt növesztett, a bajuszát leborotválta és… de hiszen látta õt, mennyire át van alakítva.

- Nem, még nem láttam.

Árnyék vonult át a Mária homlokán.

- Hogy lehet az? Hát nem itt van? Hát hol van õ most?

Nyugtalanul függesztette rá a szemeit, de Görgey nem felelhetett, nyelvét ebben a szempillantásban bénítá meg a rémület, levegõ után kapkodott. Eszébe jutott, hogy a foglyot nem engedte a várnagyhoz vitetni, hogy az bevegye a rendes rabok létszámába, minélfogva nincs gondoskodás a kosztjáról, éhen is halhatott azóta.

- Az isten szerelméért, mi lelte? Mért nem felel?

A finom nõi ösztöne súgta meg, hogy Jánossal történt valami.

Görgey az ajtóhoz szaladt, felszakította izgatottan s kikiáltott:

- Rögtön fogjátok be a legsebesebb négy lovamat! Marjákné, a bundámat, botosomat! Hamar, hamar!

- Meghalok a bizonytalanságtól, sógor, ha nem felel - esengett Görgeyné remegõ hangon.

Pál úr a verejtéket törölte le homlokáról parasztosan, a kabátja ujjával.

- Meddig él meg - szólt tompán fojtott hangon -, egy ember étlen-szomjan?

- Nem tudom - nyögte Görgeyné megsemmisülve, elhalón.

- Majd talán tudja Marjákné. Hej, Marjákné! Jöjjön csak be, Marjákné! Meddig él meg egy ember étlen-szomjan?

- Sohase próbáltam - felelte Marjákné. - Hanem azt hiszem, embere válogatja. A katolikus ember kibírja egy hétig is, mert az hozzá van szokva a böjtökhöz, de a lutheránusokért nem mernék jótállni. Mikor a megboldogult uramnak, isten nyugtassa meg, az a nagy hideglelése volt…

- Menjen a bolond fecsegésével! Sürgesse inkább a kocsist!

Görgeyné kétségbeesetten ragadta meg a sógora karját:

- Mi történt az urammal?

- Az isten kezében van - felelte megtörten.

- Annyira volnánk! - sikoltott fel az asszony.

- Elfeledkeztem róla - vallotta be bûnbánó arccal. - Éjjel hozták, külön cellába zárattam, anélkül, hogy a kosztjáról gondoskodnám, persze azzal a szándékkal, hogy reggel megpirongatom, ráijesztek és kitoloncoltatom a megye területérõl.

- Csak nem gondolja - vetette fel az asszony -, hogy emiatt baja lett, vagy talán…

Görgey elhárító mozdulatot tett.

- Nem. Dehogy. Isten ments. (Az erõs ember egész testében reszketett, mintha láz törné.) Oh, szó sincs róla. Semmi olyanra nem gondolok, sógorasszonykám. Becsületemre mondom. Ej, mi baja lehetne? Hanem tudja, mégis, péntektõl, vagy éppen csütörtöktõl nem enni egy harapást sem. Nagyon éhes lehet. Azért hát készítsenek egy kis jó vacsorát, én most bemegyek érte és kihozom. Legyen addig itt nyugton, sógorasszony.

- No, én is bemegyek. Mindenesetre bemegyek.

- Ahogy tetszik. De igazán nincsen semmi ok a nyugtalanságra, semmi ok. Be se mennék, hanem egy kicsit a fejem fáj… Majd széthasad. Egy kis szánkázás, egy kis friss levegõ kihúzza.

Bizalmatlanul nézegettek egymásra.

- Jó, de én mégis elkísérem, legalább nem unja magát az úton.

Ezalatt elõállott a szán, a nyugtalanul kapálózó lovak szerszámán megszólaltak a csengettyûk, megannyi apró lélekharangok. Az este is kezdett leszállni, piszkos, kékes köd ereszkedett alá a tiszta fehér takaróra, a szél elállt már, de a hó még pilinkélt, mintha fehér legyek úsznának valami zavaros folyadékban.

Görgey fölsegítette sógorasszonyát az ülésre és betakargatta a lábait.

- Hát csakugyan nem restell velem jönni? Mindjárt visszajövünk, Marjákné. Jó vacsorát fõzzön. Három személyre, Marjákné. El ne felejtse, három személyre. (Aztán felugrott és leült a sógorné mellé.) Lõcsére, Matyej! Ne kíméld a lovat. Ha mind a négy megdöglik is.

Matyej szót fogadott, siklott a szán a csillogó fehér havon, mint a kilõtt nyíl. Sebesen maradoztak el a gyémántos erdõk, ligetek az út két felén. A lovak orrlyukaiból, szájából sárgás párafátyolok szálltak a levegõben a jármû elõtt.

Görgey megbánta, hogy olyan nagy sietségre intette a kocsist. Még megijeszti vele az asszonyt. Pedig elég, hogy õ maga se él, se hal a rémülettõl. Szükségét látta a magyarázatnak.

- Hamar szeretnék beérni, mert a várnagynál felejtettem a penicilusomat, s az ilyenkor vasárnap mindig hivatalos valahova vacsorára. Még majd hozzá nem juthatok a bicskámhoz, pedig valójában a bicska kedvéért megyek be. Meg vagyok lõve. Egész nap nem bírtam magamnak kalamust faragni.

Olyan közömbös hangon mondta, mintha a penicilusnál csakugyan nem volna egyéb baja. Görgeyné hasonlóképpen erõt vett magán s kivallogatta apránkint, hogy õ meg leginkább azért megy be a sógorral, mert nem szenvedheti a Marjákné üres fecsegéseit. Hovatovább már szó sem esett Jánosról, mintha a világon se volna. Igazi hõsiességszámba ment ez a megnyugtatásra számító kölcsönös gyöngédség, mely csak nagy lelki erõfeszítésekkel volt fenntartható s amellett nem ért semmit, mert mindenik tudta a másikról, hogy a lelke valóságos kínpadra van feszítve. Összebeszéltek hetet-havat, mint az unatkozó utasok szokták, hogy egymást szórakoztassák, még az idõjárás sem maradt megszólás nélkül, hogy igen zordnak ígérkezik az idei tél (valahol a távolban farkasüvöltést vélt hallani Görgey), mire megjegyezte a nagyasszony: »Bizony jól járt a szegény urunk, Thököly, hogy már megverték s nyugton ülhet valahol Törökországban, ahol szelídebbek a telek.«

Mindezekrõl még semmit se tudott Görgey Pál, mert nem villanyos dróton jártak abban az idõben a hírek, de csigaháton. Utasok hozták. Kovácsmûhelyekben lovaikat patkoltatták és elmesélték, ami nevezeteset hallottak, sokszor tizedik szájból. Nem ért ez semmit és rettenetes lassan ment. Elõször is már magában ritkaság volt az erdélyi utas a Szepességen. De ha volt is, esetleg nem tört el a szekere és nem esett le a lovainak patkója, tehát nem ment be a kovácsmûhelybe. De ha bement is, hát nem mondott igazat. De ha igazat mondott is, azt senki nem vehette annak, lehetetlen lévén kihámozni az ezer meg ezer keringõ s egymásnak ellentmondó tábori hírekbõl, melyik verzió felel meg a valóságnak. Hogy tart-e még a háború, vagy nem tart, legfeljebb a zab- és lóárakból lehetett kombinálni. A veres égalj csak a közelségbõl jel, egy-két meggyújtott erdélyi falu nem fest ki olyan messzire kiabáló pirosságot.

Görgeyt most még ez a leverõ hír se érdekelte, csak úgy gépiesen tett néhány kérdést: »Mit? Hát le van már verve Thököly? Megint az a bizonyos szalmaláng volt. A szabadság oltárán gyúl ki, de mint a lidércfény, csak a temetõkhöz visz. Persze, no persze, hiszen különben hogyan is lenne itthon János…«

S ezzel most megint csak odacsúsztak vissza, ahonnan el akartak távolodni - Jánoshoz.

Elújságolta Görgeyné, hogy Erdély lecsendesült, elég volt a császári haderõnek bejönni, lassanként elhagyogatták Thökölyt a hívei. Az erdélyi urak teljes bûnbocsánatot kaptak, mint akik a helyi hangulatok ereje alatt cselekedtek vala, ellenben a Magyarországból zászlóihoz csatlakozottak fõembereit lázadóknak tekintik, az üldözöttek listáján van János is. Parasztruhában, mint fuvaros menekült Osgyánig, ahol egy darabig Katalinéknál rejtõzött. Darvas sógor, akinek jó embere a nádorispán, Esterházy Pál, Budára ment, hogy teljes amnesztiát eszközöljön ki számára, most is ott kuncsorog valahol, bárcsak segítené meg az isten. Osgyánból Katalin értesítette õt (a nagyasszonyt), hogy az ura ott van, s így ment el hozzája szüret táján s rávette, hogy közelében, a toporci malomban tartózkodjék, ahol helyet csinált neki a hûséges, hallgatag Gáll Péter molnárnál - addig is, míg Darvas kijárja a pecsétes iratot.

Matyej hátrafordult a bakon:

- Behajtsak a kapun?

Ott voltak a megyeházánál.

- Hajts be csak. Ki tudja meddig kell itt maradnunk. - Önkénytelenül felsóhajtott.

A szán érdes sziszegéssel szaladt be a megkopott kõkockákon, a vártán álló õr szabályszerûen tisztelgett a meztelen kardjával.

Az alispán nevén szólította:

- Szaladj a várnagyhoz, Vlaszinkó. Azonnal idejöjjön!

Eközben leugrott és lesegítette sógornõjét, megszorítá a kezét. »Bátorság, Mariska«, susogta az õ rekedtes hangján, melynek mégis valami kellemetes íze, sajátságos melegsége volt.

Mária nem felelt. A boltozatról lelógó lámpa bágyadt fényt vetett arcára. Sápadt volt, szomorú szemei különös kifejezéssel tapadtak az alispánra.

- Maga reszket - mondá Görgey, megérezve a kezérõl.

- Fázom - rebegte Mária. - Hûvös van.

- Mindjárt itt lesz a várnagy, mindjárt itt lesz.

Vlaszinkó visszatért.

- A várnagy úr nincs itthon, kérem alássan.

- Meg kell keresni, ha a föld alatt van is. Hej, õrök! Szólíts hamar egypár õrt.

Õrök, huszárok, poroszlók iszen ott termettek egyszerre négyen is.

- Keressétek meg a várnagyot valahol a városban - parancsolá indulatosan. - Élve vagy halva, itt legyen ebben az órában. Egy-kettõ… fordulj, indulj! Te pedig, Vlaszinkó teremtsd elõ szaporán a fõporkolábot az összes börtönök kulcsaival.

Nagy sürgés-forgás támadt az egész roppant épületben. Ajtók csapkodása hangzott. Imbolygó fények villantak meg az udvaron és emeleten, vagyis lámpással járó emberekkel népesült be a háztáj. Híre ment, hogy az alispán váratlanul megjött és haragszik. Maga nemzetes Grodkovszkyné asszonyom, a várnagyné is kijött ropogós fehér kötényével, felgyûrt ingujjban, kipirulva, úgy, ahogy volt a tûzhelynél, s meglátván a hatalmas urat, megharsogtatta éles hangját:

- Jaj, bizony nem tudom, hova ment. Egyszer csak eltûnt, most estefelé, ma éppen úgy, mint tegnap és vacsorára se jött haza. Mindjárt nem tetszett nekem, valami rosszban töri a fejét, mert sunyi ravaszság terpeszkedett az ábrázatán, holott azelõtt mindég meghagyta, hogy hová ment. Hát tegnap este is egy staféta kereste, tûvé tettük érte az egész várost, nem volt sehol. Mikor aztán elõkerült, vallattam, hogy hol volt, de ne adj isten, hogy megmondaná. Mondom neki szépen: »Grodkovszky, édes uram, hol jártál, mondd meg nekem, még ha úgy volna is, hogy asszony van a játékban, akkor is az volna rendjén, hogy töredelmesen bevalljad«. De az én Grodkovszkym csak a szakállába dörmögött valamit. No, erre aztán én is felemeltem a hangomat: »Grodkovszky, kutya teremtette, ez többet ne történjék« - s íme, ma megint eltûnt estefelé, mint a kámfor és azt se tudom a méregtõl, melyik lábamra álljak, mert az bizonyos, hogy rossz úton jár és lészen itt hajak lemetélése és kontyok megkobozása, annyit mondhatok, de egy csöppet se árt, ha egy kis kóstolóul jól megpirongatja õkelmét a tekintetes alispán úr is. Azért öntöttem ki a szívemet.

Grodkovszkyné még beszélt, mikor a fõporkoláb is elõcsoszogott a lámpával és a kulcsokkal.

Az alispán már messzirõl kiáltá:

- No, mi van a rabokkal, Baltazár?

- Semmi nevezetes.

- Úgy? Semmi említésreméltó? Nagyon helyes. - Az alispán föllélegzett. - Minden megy a régiben, ugyebár?

- Tetszik valamit parancsolni?

- Egy új rab van most itt, akit azonnal látni akarok.

Baltazár gondolkozott.

- Nem igen van itt most új rab. Mikor jött volna?

- Most pénteken. Pénteken este.

- Nem tudok róla, nekem a várnagy úr semmit se szólt.

Görgey izgatottan gombolgatta prémes bekecsét szorosabbra.

- Pedig itt van. Gondolkozzék csak!

- Lehetetlen, tekintetes uram, nekem tudnom kellene; az én feleségem fõz nekik.

Görgey ingerülten szakította félbe:

- Szamár kend, Baltazár. Küldje ide Szabó Gergelyt.

- Az most rablókat üldöz. Farkasfalván kifosztották a templomot.

- Hát Göbölyõ hol van?

- Toporcon megfázott a szolgálatban, tüdõgyulladást kapott és haldoklik. Már meg is gyónt tegnap.

- Ez az. Ez tudja. Rohanjon hozzá tüstént, kérdezze meg tõle, hová csukták a rabot, akit pénteken hoztak Szabó Gergellyel? Ne engedje addig meghalni, míg meg nem mondja.

Szedte a lábát Baltazár, egy agár se jobban, pedig egy kis pocakja is volt, dacára, hogy a rabok fõztjén élt vagy hogy éppen azért.

A Görgeyné lába megroskadt, lankadtan szorította fejét a lépcsõoszlophoz s kezével megkapaszkodott a baluszterben.

A pohár végre kicsordult. A galamb is tud a csõrével kopogni.

- Istentelen pogányok - fakadt ki. - Hát mi van itt? Még egy kutyát se zárnak úgy el a sintérek, hogy ne tudnák, melyik ólba dobták. Szégyen, gyalázat. Hát megyeház ez vagy bûntanya?

Görgey az ajkaiba harapott. Olyasvalamit érzett, hogyha a megyeház dõlne rá, az sem nyomná úgy, mint ennek az asszonynak a szavai és lehúzta az asztrakán sapkáját a fülére, hogy ne hallja a továbbiakat, mert amilyen arányban gyengült a nagyasszony testi ereje és lélekjelenléte, éppen olyan arányban növekedék meg a nyelvi bátorsága.

Sokat kibírt Görgey, de ezt nem, behúzódott mélyen az udvarba, mintha arrafelé volna valami dolga, ott járkált izgatottan fel s alá a hóban.

Szerencsére megjött lihegve Baltazár. Meghozta a hírt, hogy a toporci rabot az emeleten zárták el, a levéltár melletti üres kamrába, hol a régi világban a kínzóeszközöket tartogatták.

- Valahára - lélegzett fel az alispán.

Csakhogy ennek elõbb még a kulcsát kellett megkeresni. Baltazár beszaladt a várnagynéhoz, ott voltak a használaton kívüli különbözõ szobák és helyiségek kulcsai egy nagy szakajtóban, mindenik hozzákötve egy kis fatáblához, melyen a helyiség száma és minemûsége volt felírva. Mialatt a kulcsok között kotorászott, elmesélte, hogy Göbölyõ Andrást haldokolva találta, nem volt már eszméletnél, mikor a kérdést intézte hozzá, egy szót se felelt, csak a felesége mondta: »Szaladhat már utána a másvilágra.« »De nem addig az - feleltem -, nem rólam van itt szó, a vicispán parancsolja.« Hát erre a szóra, mintha csak a halál eresztette volna ki a karmaiból, egyszerre felnyitotta a szemeit és elmondta a dolgot értelmesen. Isten úgy segéljen, nem is fog meghalni, mert a halál a vicispán említésére ijedtében kiszaladt a kéményen.

Görgeyné ezalatt arra kérte sógorát, hogy mindenekelõtt egy kis ivóvizet szerezzen és egy csipetnyi konyhasót.

- Mi végbõl? - kérdé az alispán. - Eredj Vlaszinkó, hozz egy bögre vizet és egy marék sót.

- Azt akarom, hogy kéznél legyen - nyöszörögte Görgeyné rekedten -, mert ha még lesz benne egy kis élet (itt most már eltört a mécses, hangosan sírni kezdett), ez a legjobb, elsõbben egy kis sós víz s csak azután egy kis gyenge bor.

- Ne sírjon, Mária. Tartsa magát. Ne felejtse el, hogy ezeknek nem szabad megtudni, kirõl van szó.

Vlaszinkó megjött a vízzel meg a sóval, Baltazár pedig azzal a tapasztalattal, hogy a kamara kulcsa nincs meg.

- Akkor hát feltörjük az ajtót! - parancsolá az alispán. - Egy pár markos ember jöjjön fel. Hozzanak baltát, feszítõvasat!

Maga megindult fölfelé a lépcsõkön, a sógornõjét támogatva. Baltazár a lámpát vitte elõttük, meg a bögre vizet.

Fent kísértetiesen kopogtak lábaik alatt a téglák, melyekkel a folyosó ki volt rakva. Nagy dimenziójú árnyékuk velük húzódott a falon és a boltozaton végig. Amint átmentek a fõjegyzõ lakása mellett s befordultak a keresztfolyosóra, undok denevérek rebbentek fel a fejük fölött. Doh és penészszag áradt ki mindenünnen, a fülkékbõl és a fal mentén két oldalt felállított szekrényekbõl, melyekben régi paksaméták, régen élt emberek viszályainak, bûneinek dokumentumai szórakoztatták az egereket. Az egyik ilyen szekrénybõl keserves macskanyávogás hallatszott. Boldogtalan cica, alkalmasint bement a nyitott ajtón át a szekrénybe egy kis kellemetes vadászat okáért, a délutáni nagy szélbõl egy erõsebb áram rácsapta az ajtót és most nem tud kijönni.

- Az a szegény macska be van valahol rekedve - mondá a nagyasszony. Az õ puha szíve ilyenkor sem tagadta meg magát.

Görgey nem is felelt, gépiesen ment a fõporkoláb után, ki most megállott az utolsó ajtónál.

- Ez az! - mondá halkan. - Helyben vagyunk.

Mind a hárman megálltak. A többiek még alant készülõdtek a szerszámaikkal. Mélységes csend támadt, mint egy kriptában. Görgey hallotta a saját szívének hangos dobogását. Milyen nagyon sietett s most, mikor már itt van a döntõ pillanat, megdöbben, elsápad, nem mer átesni rajta… elfutni szeretne innen. Jaj, mi lesz most, mi lesz?

- Erõsnek gondolja az ajtót, Baltazár? - kérdé olyan bátortalan, szepegõ hangon, mintha gyermek volna s nem Szepes vármegye alispánja.

- Tölgyfából van - felelte a fõporkoláb egyszerûen.

Letette a lámpást a földre, a vizesbögrét meg átvette tõle Görgeyné. »Nézzük csak,« szólt önmagához, megköpte a markát s egész erõvel nekidõlt hatalmas vállával az ajtónak.

Görgeyné és az alispán megfeszült érdeklõdéssel lesték a próbát, illetve a szakszerû nyilatkozatát (a recsegés hangjából kiösmeri õ az ajtó erejét), s íme, csak egy »jaj«-t hallanak, aztán két lábat látnak kalimpálni a levegõben, míg a felsõ test végképp eltûnik s amilyen hosszú volt, úgy zuhant le hanyatt a kamarába, miután az ajtó abban a szempillanatban befelé fordult szélesen.

A kamara mélyébõl világosság derengett. A kályhában izzó tûz duruzsolt barátságosan. Az asztal innensõ végén boros kulacs mosolygott, mellette fonatos kalács és egy megkezdett sonka. Az asztal másik szélén szemben két férfi ült, nyilván malmoztak vagy kockáztak s most a hirtelen támadt zajra bosszúsan felugrottak. Az egyiket rögtön felismerte az alispán. Az bizony Grodkovszky, a várnagy. A másikat, aki olyan piros, mint a kapos, ellenben Görgeyné ismerte fel mindjárt. Persze, hogy János úr az.

Annyira el volt változtatva, hogy az alispán csak bámult, mikor az asszony odarohant az ismeretlen emberhez és a nyakába borult.

- Hát nem haltál meg, hát élsz?

János úr kedélyesen megölelte életepárját, még fel is emelte egy kicsit örömében, szemeit élénken jártatta körül, a gúnyolódás kedve csak úgy ragyogott és szikrázott ki belõlük.

- Dehogy haltam, dehogy - felelte tréfás panaszkodással -, tengõdöm valahogy a rabság keserû kenyerén (ezzel fölvett az asztalon levõ zsíros papirosról egy tepertõs pogácsát, hirtelen elmajszolta és kortyintott rá egyet a kulacsból). Sokat kiáll az ember, hm. De te hol veszed itt magadat, galambom? Nem vagy te már olyan fiatal, hogy az urad után mászkálj. Mit zavarjátok az embert!

Az alispán, aki a háttérben maradt, csak most, a hangját hallva, bizonyosodott meg a bátyja felõl, de ezzel aztán helyre is zökkent nyomban a lelki egyensúlya és a preventív közigazgatási talentuma.

- Kászmálódjék fel, Baltazár és hordja el magát! Mondtam, hogy maga nagy szamár. Nekidõlt annak az ajtónak, ahelyett, hogy a kilincséhez nyúl. Hiszen ki volt nyitva. Bárcsak betörte volna egy pár bordáját.

Csak miután a porkoláb eltisztult onnan, lépett õ is az elõtérbe, a gyér világosság vonalába.

- Adjon isten szerencsés jóestét, bátyámuram.

Képzelhetni, volt öröm a nagy ijedtségre és mindenféle kimagyarázás. Vagyis egyelõre csak a várnagy igazolta beavatkozását. Tegnap estefelé, mikor az alispán úr elkocsizott Görgõre, hívatta a súlyosan megbetegedett hajdú az ágyához, hogy, úgymond, papot akar. Õ (Grodkovszky) ki akarta próbálni, s minthogy a pap messze lakik és az idõ utálatos volt, fölvetette azt a kérdést: »Nem-e jobb volna neked, fiam, ha inkább egy pint öreg bort küldenék a pap helyett?« mire azonban tagadólag rázta a fejét, amibõl konstatálható lett, hogy már nincs tiszta esze. Ha pap kell neki, isten neki, legyen. Azonban a lelke titkaiból neki is meggyónt egyet. Azt, hogy a múlt éjjel egy foglyot hoztak be s csukta el a régi szerszámkamrába az alispán úr parancsára, aki már két napja nem evett egy harapatot sem, nem bírja elvinni ezt a tudatot a másvilágra.