ÖTÖDIK FEJEZET

A SZÁSZOK FURFANGJA

Mióta Galilei meghatározta, hogy a föld mozog, bízvást élõ állatnak lehet tartani minden poétai fantázia nélkül is. Az általános törvénynek legalább megfelel: ami mozog, él. Valóban él a föld és úgy tûnik fel, mint egy sokpúpú teve, melyen rajta ül és jár billió és billió parazita, emberek, állatok, férgek stb. Milyen csalóka látszat, hogy nem él! Serkedhetne-e egy holtból élet? Alakul, változik, izzad, megrázkódik (földrengéskor), alszik (télen), bömböl (bent a vulkánikus hegyekben), táplálkozik és táplál, mint akármely más anyaállat (amit az állatok és növények elhullatnak, az az õ kosztja, amit viszont õ lök ki magából, az meg az õ kosztjuk). A pihenés erõt ad neki, mint minden más élõlénynek, a folytonos munka elgyöngíti, és mégse megy a fejünkbe, hogy õ él. Pedig csak egyben tér el a többi élõktõl, abban, hogy egyetlen, hogy nincsen társa, nincsen hímje, hogy nem szaporodik, egyedül jár a nap körül.

Hanem iszen éppen azért becses, mert nem szaporodik. Azért szeret belõle minden ember egy kevéskét (többet persze még jobban szeret). A nagy anyaállat egyes tagjait a saját nevükre kebelezik be az emberek, ezek lévén a legönzõbbek, legkapzsibbak, a jámbor, derék állatok ellenben meghagyják az egészet egy darabban közösnek és szépen elférnek egymás mellett. Az emberek még a föld iránti szeretetben is perverzek. A medve az erdõt szereti, a zerge a sziklás hegyeket, a vadkacsa a tocsogókat, ereket, a daru, túzok a síkságot, de a telhetetlen ember nem elégszik meg valamely egyes részével vagy porcikájával a roppant testnek, minden az övé legyen s a saját önös érdekei és a kapzsiságon alapuló divatok szerint értékeli még ezt a legszentebb anyát is.

Csak az eleinket nézzük. Eleinte a púpokat keresték, a hegyeket, ahová biztonságot nyújtó váraikat építik. Aztán a völgyre vetették szemeiket, melyben dús legelõk zöldültek s hallal gazdag folyamok hömpölyögtek. Majd az arany kalász imádata következett. Most már a laposat, az alföldet, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt kereste a bírvágy. Az arany kalászoknál akadt még becsesebb holmi. Hohó, hiszen amit a föld magától hoz, az is valami, a repce, búza és egyéb, de még többet ér, amit visszatart, amit erõszakkal kell elvenni tõle, a kõszén, s megint visszament a bírvágy a felföldre. S így vándorol hol ide, hol oda folytonosan és soha nem fog megállapodni.

Történetünk idején még ott állottunk, hogy az alföldi síkságokra nem nagyon vágyakozott senki. A jó bácskai és békési föld nem háborgatta a földmûvelõ- és birtokososztály álmait. Mocsaras hely volt az Alföld nagy részben, tele veszedelmes miazmákkal. Idegen utasok elpusztultak hagymázban a kipárolgásoktól. A temetõ elõszobájának nevezték az országnak ezt a részét a külföldi följegyzések. Rajta átvonuló más nemzetbeli katonákból csak egy harmadrész maradt életben az út végén. Nem is mert odáig eljönni az ellenség. Nagy erõsség volt az az egészségtelen kipárolgás, a katonai létszám szükségét redukáló. La Cattori olasz tudós mint szemtanú írja: hogy ezt az országot nehéz volna meghódítani, mert senkinek se tanácsos a belsejébe hatolni, kinek az élete kedves, maguk a magyarok azonban csodálatos módon nem halnak meg ez epidémikus levegõben, de õk is fokhagymát tartanak a nyelvük alatt, mialatt a kritikus vidékeken átmennek.

Ez volt az oka, hogy az akkori gazda nem a torontáli földet emlegette, ha valami nagyot akart mondani, hanem a rimaszombati határról mesélt, ahol háromszor kaszálják a füvet évenkint s ahol a káposzta olyan nagyra nõ a Rima partján, mint egy rocska. Azután Nyitra megyében emlegetett némely kövér földeket. Tokaj szõleirõl legendák szálltak szerte az országban. Hevesben a dinnye dolgában jeleskedik a föld. De hát ez mind kismiska a lõcsei földekhez képest. Mert hát a lõcsei földben terem a világ legjobb és legnagyobb szemû borsója. Egy kilós földdarabból egy egész kis vagyont bír a lõcsei szász kihozni. Az aztán a föld! Abból volna jó egy olyan darab, aminõt egy jólábú ember egy félnap körüljár. De egy sánta emberébe is bele lehetne nyugodni.

A borsó nagy potentát volt. Az elsõ a kapás termények közül. A borsó az volt a szegény felvidéki népnél, ami a kínainál a rizs. Ha bor nem termett, vagy ha kevés búza termett, ezt még lehetett pótolni, a zabkenyérke is jó, meg a szilvapálinka se kutya, hanem a borsó - annak lenni kell, anélkül nincs az innensõ világban semminemû gyönyörûsége a szegény embernek. Persze ma már ez se volna igaz, mert az idõk ereje ezzel a nagy potentáttal is bírt. Nemsokára bejött a krumpli. No, hát az még nagyobb potentát lett s lecsapta a borsót a közönséges fityfirity ázalékok közé. Ma már csak ott van õkelme, ahol a pohánka kása.

Nem csoda egy cseppet sem, ha a borsónak ebben a fénykorában rettenetes földéhség dühöngött Lõcsén. Amelyik polgárnak nem voltak szántóföldjei a határban, azt igen kicsibe vették még akkor is, ha a ládáiban halomban állt az ezüst, arany. A hatóság politikája tehát az volt õsidõk óta: minél több szabad földet szerezni Lõcsének. Tágítani a határt, ha lehet, sõt ha nem lehet is. Errõl álmodtak, ezután sóvárogtak nemzedékrõl-nemzedékre. Földet pedig nehéz volt szerezni, mert körös-körül uraságoké volt minden. Legfeljebb azoktól lehetett volna kapni, csakhogy attól szolgálni kellett volna, ami mélyen lealázó dolog a dölyfös lõcsei polgárokra nézve, kik annyi privilégiumot csikartak már ki a királyoktól, hogy a kis Kramler Károly, a mostani fõbíró olyanféle szavakra fakadt a minap a tanácsteremben (úgy látszik, egész Európában ragadós a napkirály hencegése), melyek híven festik a lõcsei önérzetet, ezeket mondván orációjában: »A velencei nemesek után közvetlenül a lõcsei polgárok következnek világi rangra nézve«. Magunk közt maradjon, ezt egy kicsinyt meg is orrolták a megyei nemesek s Görgey Pál uram a legközelebbi sessio alkalmával vissza is vágott a fõbíró szavaira: »Minek akar a bolha köhögni, mikor tüdeje nincsen?«

A kis csupor hamar felforr, méregbe jött a bíró és olyasvalamit üzent az alispánnak a városi hajdú által: »hogy a kutyabõr se tüdõ, éppúgy, amint a hét szilvafa nem erdõ«. Amelyeket megértvén Görgey Pál uram, lehúzatta az üzenethozó hajdút a megyeház udvarán »és huszonnégy botig vágatá vala, amibõl ismétlen új és új satisfactiók vétele lészen«.

Ily kutya-macska barátságban hagyá hátra a két tiszteletreméltó férfiút a halódó század, mely tizenhetediknek nevezteték és természetesen így találta az új század elsõ napja is. De minthogy ez a nevezetes század sok mindent rendetlenségben hagyott, ez a csekély dolga fel se tûnt. Az emberek csak olyan jókedvûek voltak szilveszter estéjén Lõcsén, mint az alispán házánál Görgõn, mintha minden pompásan el volna igazítva a világon és egyéb se hiányoznék, csak még a krampampulit kell behozni az asztalra.

Akik reggel felkeltek vagy fel nem keltek, mert csak azok kelhettek fel, akik egyáltalában lefeküdtek, szép fehérre meszelt világot találtak a tegnapi kopott helyében, úgy látszik, egész éjszaka havazott, és az úrirenden levõk, ha szerencsésen kikerülték, hogy az elsõ »boldog újévet« kívánó asszony legyen, ha aztán meghallgatták délelõtt a Podolinczi tiszteletes úr prédikációját (ma igen szépen beszélt, meg kell adni), s megették délben a szokásos sült malacot, lehetetlen, ha vadászemberek voltak, hogy már csak a komóció kedvéért is ki ne csábítsa õket puskájukkal a határba a vadak hirtelen beállott hátrányos helyzete.

Különösen a nyulakon esik ilyenkor nagy sérelem, sõt határozott jogtalanság. Nekik a gondviselés olyan színû szõrt adott, mint a föld színe, hogy hozzálapulva, úgyszólván láthatatlanok legyenek. Ez az úgynevezett mimikri. A nyulak védelmére tett isteni rendelkezés. S íme, hogy játssza ki a természet? Nem veheti el tõlük a bundácskájuk szürke színét, hanem a földet öltözteti át hófehér ruhába. S a szegény nyúl ki van ezzel szolgáltatva céltáblának messzirõl. Hát járja ez? Igazságos ez? Hát az isteni törvények nemcsak idelent szegetnek meg, hanem már ott fönn kezdõdik az ignorálásuk?

S ha még csak a föld ruhájának kicserélése volna, hanem az a nagyobb baj, hogy amerre fut a szegény nyúl, lábaival kicsipkézi a havat s a vadász egész biztosra vetheti magát utána. Olyan ez a lyikacsos vonal az óriás fehér lapon, mint egy madzag, melynek a végében okvetlenül ott a nyúl.

Az alispán nem szerette a lármás vadászatokat, nem annyira a vadölés volt eleme, inkább a barangolás a természetben. A természet társasága fölfrissítette, idegei lecsillapodtak. Úgy szerette, mint a hívõ a templomot. Jobban. Mint ahogy a szeretõjét szereti valaki; egyedül kívánt vele lenni, mert csak négyszemközt vetkezõdött az le elõtte s mutatta meg a bájait.

Most is mindjárt délután felhúzta bagariabõr csizmáját s egyedül indult a határba. Vagyis még két hajdú ment vele, Preszton és Kovács Pista, mindenik hozván magával egy-egy megtöltött puskát, Kovács egyet golyóra, ha netalán valami nagyvad kerülne szembe, hogy kéznél legyen (a vidék tele volt farkassal, vaddisznóval), Presztoné ellenben csak nyúlra, fogolyra volt veszedelmes, s abból a célból hordozta, hogy az alispán kétszer lõhessen egymás után, mert a kettõs csõ még akkor nem volt kitalálva. A puskák új szerkezetûek voltak, kerekes závárzattal ellátva, az égõ kanóc már elavult, a puskaport a kovának az acéllaphoz való ütõdésébõl támadt szikrák gyújtották meg. A társaságot kiegészíté a Fityke nevû vizsla, Görgeynek kedvence.

Végigmentek a Haricska-dûlõn, majd befordultak a szénégetõk tanyájánál a Nahore és Jazerec alatt a lõcsei határ felé. Nyomokat ugyan láttak, de vadat nem. Meg lehetett ismerni, ez nyúl-, ez farkas-, ez meg szarvasnyom, sõt Preszton esküdözött, mint a vereshagyma, egy helyütt, hogy ezek mackó talpának a lenyomatai, hanem ezeket nem érdemes követni, mert a Tarlik-hegynek tartanak, oda pedig lehetetlen most a fölmenetel, mikor a gyalogutat a hó befújta. Míg a szolgák fecsegtek, Fityke közömbösen poroszkált Görgey mellett, jeléül, hogy a közelben nem érez semmi vadat.

Görgey bosszúsan jegyezte meg:

- Úgy látom, ma a puskát se fogom elsütni. Pedig újév napja lévén, ha ma nem lövök semmit, egész évben nem lesz szerencsém a vadászatban.

Ebben a pillanatban a Nahore-erdõbõl fejedelmi dámvad, egy sokagancsú szarvas nyúlánk teste bontakozott ki. Fityke elõreszaladt egy kissé, aztán megfordult, megállt és a gazdájára nézett, mintha intene neki az okos, barna szemeivel. A szarvas jóval túl volt a lõvonalon s mint a nyíl száguldott egyenest a »Klokocs« nevû erdõfoltnak. Az egész Klokocs nem volt több tíz holdnál, a szántóföldek közepén, mint egy szemölcs a sima arcon, szép fiatal fák sûrûn egymás mellett, fácánoknak való hely, nem szarvasnak. Hogy fér az itt el a csont koronájával?

Görgey hirtelen elcserélte puskáját a Kovácséval, mely nagyvadra volt töltve s megindult a Klokocs felé. Lövésre készen hatolt be a sûrûségbe, a zúzmarát hullató fák gallyait elhárítva ment nagy izgatottságban a nyomok után, amikor egyszerre két lövést hallott elöl s nyomában emberi hangok verték fel a csendet.

Megrezzent. Mi lehet ez? De csak ment a szarvasnyomok után, melyek kivezettek az erdõcskébõl. A Klokocs túlsó oldalán aztán világosan eléje tárult a szász urak vadászcsapata, kik éppen most tértek le az útról hajtóikkal, hogy innen a határuk végpontján kezdjék a körvadászatot.

- Nini, meglõtték már a szarvasunkat! - kiáltott fel Preszton.

- Ostoba szerencséjük van - jegyezte meg az alispán -, még meg se kezdték a vadászatot s már egy ilyen nagyvadat ejtenek. Sajnálom tõlük az agancsot.

A nemes állat ott feküdt élettelenül, alig egy puskalövésnyire a Görgey répaföldjeitõl, a Durst-patak mentén, de már az õ határukban. Noha a rendezõk úgy látszik a hajtók felállítási taktikájával voltak elfoglalva, a váratlan zsákmány egyszerre összezavarta õket, hajtók és puskások minden fegyelem nélkül a haldokló állathoz rohantak, élénk gesztusokkal és nagy ujjongással. Senki a világon nem tud úgy örülni egy-egy szerencsés lövésnek, mint a Sonntagsjäger.

Olyan közel voltak, hogy föl lehetett õket ismerni. Az a kicsiny vézna emberke a vidrasapkában és a morvaposztó rockban maga Kramler uram, a bíró, a lengõ szakállas vékonyvállú úr a »scriba« Trück Sebestyén, városi nótárius, a kövér zöldkabátos Brewer Mátyás, a fertálymester (Viertelmeister), az, aki most iszik a csutorából, Gygles József, a gyógyszerész, a guggoló, aki a szarvast próbálja emelgetni, Greff Lõrinc aranymûves, míg a magas góliátalak a kék krispinben Nustkorb András szenátor uram.

Görgey felismervén a bírót, akire haragot tartott, éppen vissza akart fordulni, mikor Fityke a befagyott Durst árkából egy hatalmas tapsifülest ugratott ki, s minden vizsla hatáskörök összetévesztésével, mert õt csak a szimat illeti és nem a végrehajtási hóhérmunka, utána iramodván, átkergette a patak jegén a lõcseiek területére.

Görgey haragosan füttyentett a vizslának, de az föl se vette, valamely rossz sugallat által ösztönöztetve ment a szomorú végzete felé, mert a következõ percben durrant a bíró puskája, és a szegény Fityke egyet fordult a saját tengelye körül s fájdalmas vonítással élettelenül összeesett (a nyulat ellenben a fertálymester terítette le).

Görgey Pál arcát halotti sápadtság borítá el e látványra, majd minden vér arcába futott. Elõreszaladt egy darabon, aztán megállt a pataknál, lekapta válláról fegyverét és megcélozta a lõcsei bírót.

- Ebért ebet! - hörögte egész testében reszketve, és lõtt.

A bíró egy jajkiáltással a hóra zuhant. Görgey csak ennyit látott az egészbõl, megfordult és méltóságteljes, szilárd lépésekkel indult haza. Egy szót se szólt útközben, csak sebesebben ment a szokottnál. A két hajdú némán követte s alig bírt utána loholni. Egy kis szél támadt. A Nahoreból titokzatos zúgás keletkezett, az elhagyott Durst-patak megint elõkerült a falunál s az innensõ partján a megszáradt nádak fázékonyan zörögtek, míg szemben a nap vérvörös gömbje szemmel láthatóan csúszott az ég alján egyre lejjebb-lejjebb. A Görgey arca mind-mind sötétebb lett, mikor beléptek otthon a kapun, odaszólt Kovácsnak:

- Ülj hamar egy lóra, tudd meg, mi történt a bíróval s tégy rögtön jelentést.

A lõcsei bíróval pedig az történt, hogy a golyó a harmadik és negyedik bal borda közt hatolt be (ahogy az a jegyzõkönyvbõl kitûnik), a hajtók és a vadász urak rögtön odaszaladtak, de ami különös eset s annálékban sehol elõ nem fordul, ahelyett, hogy a vérzést elállítanák és a sebet hirtelen bekötöznék, minden keresztényi könyörülettõl eltekintve, a szász urak susogva tanácskozni kezdtek egymással, úgy látszik, Nustkorb András uram vitte a szót köztük, a tanácskozásban csak a hevesebb Brewer Mátyás nem vett részt, hanem a hajtókat bujtogatta.

- Hajrá! Utána fiúk, fogjátok el a gyilkos zsiványt!

- Ne okoskodjék - intette le Nustkorb. - Mit gondol kegyelmed, micsoda következményei lennének annak a városra nézve, ha a megye területén az alispánt elfogni merészelnénk.

Még egy-két percig tanácskoztak s akkor aztán egyszerre fölkapták hárman a megsebesült nemzetes Kramler Károly bíró uram õkegyelmét és szaladni kezdtek vele a Görgey-földek irányában. Nustkorb András uram a fejét fogta, Gygles József a derekát nyalábolta át, Greff Lõrinc ellenben a két lábát tartotta. A szegény sebesült rimánkodott, hogy eresszék el, tegyék le, hagyják meghalni, ne kínozzák, de õk csak mentek vele, ahogy tudtak, lihegve, izzadó üstökkel vitték, vitték az úgynevezett répaföldeken át a Klokocsig. A vér mindenütt csepegett, amerre vitték, s vörös csíkot hagyott a fehér havon. Nagy fájdalmai lehettek a szegény bírónak, kivált a zökkenõknél felordított és a száján is elindult a vér. A derék szász urak azonban mégse tették le, hanem valóságos futásnak eredtek, megkerülték a Klokocsot is és most, hogy egy szabályos négyszöget járjanak be vele, az országút felé tartottak, mialatt a test hûlni kezdett és a vérzés is szûnõfélben volt. Szemei befelé fordultak, már alig volt benne élet szegényben.

- Nyomogassa meg egy kicsit, Gygles uram - figyelmeztette a szenátor.

- Nem vagyok én hóhér - tiltakozott a gyógyszerész. - Megteszem a városomért, amit lehet, de ez már kegyetlenség volna.

- Ej, nem szabad azt úgy felfogni. Férfiak vagyunk. Õkegyelme a városért élt, a legszebb befejezés, ha most a városért hal meg. Tartozunk neki azzal - vélte Nustkorb András uram -, hogy rásegítsük erre.

S ezzel õ maga hajolt le, megnyomogatta a lágyékát, mire megint permetezni kezdett a vér, s már nem véres vonal, hanem csak elszórt piros pettyek jelezték különös útjukat.

Egyszer azután azok is megszûntek. A lõcsei bíró meg volt halva.

- Vége van - sóhajtott fel Nustkorb uram, sajnálkozással nézve hol a holtat, hol a havat. - Pályáját befejezte. Tegyük le.

Tiszteletteljesen vette le sapkáját s hajadonfõvel állt meg a holttest fölött.

- Az örök világosság fényeskedjék kegyelmednek - mondá ájtatosan. - Nagy kár, hogy több vér nem volt kegyelmedben!

Azzal odaintette a hajtókat s beküldvén egy Kadulik nevû kapuõrt, hogy siessen a városba és hozzon szánt, melyen a bíró testét hazaviszik; a többiekhez ekképpen szólott, illendõ méltósággal, amint Lõcse város szenátorához illik:

- Lõcse város népei, akik jelen vagytok, íme, figyelmeztetlek benneteket, nézzétek meg és mérjétek ki lépéssel ezt a területet, melyet a bíró uram vére kerít körül, talán van is egy zollstock kegyelmednél, Brewer Mátyás uram. Úgy nézem, csinos darab, megvan egy laneus.[3] De ha nincs is meg, többet nem lehetett. Hasztalan, kevés vér volt a boldogultban, nagyon kevés vér.

- Pedig mennyi veresbort ivott szegény - kottyant bele Trück Sebestyén.

- Kicsike test volt - folytatá a szenátor -, túlságosan kicsike test, mindamellett sok esze volt, igen sok esze, kár, hogy nem változott át most az utolsó pillanatban vérré. Amit azonban lehetett, megtettük. Fölemelt fejjel vihetjük õt vissza a város kapuján. Minden megtörtént, most már csak az van hátra, hogy addig is, míg a hivatalos helyszíni szemle megtörténik, jól megnézzétek a helyet, hogy esetleg esküt tehessetek rá, mekkora volt, ha netalán valamely hirtelen támadó esõ vagy újabb hó elmosná a nyomokat, minthogy ez a darab föld ezentúl már Lõcse városának véren szerzett területévé változott.[4] Nem ártana, Trück uram, ha addig is egy kis protokollumot venne fel és legalább feljegyezné a jelenlevõk neveit.

Mindez pedig kegyetlen, hihetetlen és amellett együgyû dolognak is látszik, komoly ábrázattal elbeszélve s még csodálatosabb színben tûnik fel, ha hozzátesszük, hogy e területet máig is bírja Lõcse város, de ha visszamegyünk a történelemben, igazat kell adnunk Nustkorb András uramnak, akinek az öt ujjában voltak a szászok jogai, s aki mint fanatikus bennszülött és szenátor, minden eszközt megragadott a kulcsos város erejének és hatalmának gyarapítására.

Tisztelet, becsület adassék a Nustkorb éles és gyors elméjének - hát úgy volt az, hogy mikor a lõcsei határt igazították, Róbert Károly király idejében, Csák Máté leveretése után, nekik jóval kisebb határuk volt, mint a mostani. Az akkori lõcsei bíró Jób, Péter fia nem lévén vele megelégedve, alázatos folyamodványt vitt fel egy küldöttséggel Visegrádra a királyhoz, melyben elõadja vala, hogy õk csak a nagy kõig kapták határukat, holott pedig a Marovka-dûlõig illetné õket a föld, mert egész odáig õk védelmezték a határt s csak azontúl a vármegye; a legutoljára is Csák Máté hadait egész a Marovkáig kergette a város drabantjai élén a fõbíró (maga az alulírott Jób, Péter fia), ki ott a Marovka-dûlõnél sebet is kapott, Trebel Gergely, Hain Miklós, Zellerbeck Tamás királyi katonák, kik e csatában segítségükre voltak, valamint más tanúk is, még figyelmeztették a bírót, hogy vérzik, aminthogy valóban vértócsa volt alatta a Marovka-dûlõ kezdeténél stb.

Õfelsége, úgy látszik, kegyesen fogadta a lõcsei deputációt s elolvasván alázatos szupplikációjukat, mintegy utasításul saját kezûleg írta rá: »Effusio sangvinis judicis Lewchoviae terrae acquisitiones vigorem obtineat.« (A lõcsei fõbíró vérének földszerzõ erõ adassék.)

Most már megvolt a határnagyobbítás, de a király széljegyzete is ki tudja mire lesz jó, ha nem használ, nem árt s rendre becsúsztatták az V. István által adott kiváltságok és jogok lajstromába, valahányszor azokat a következõ királyok alatt megerõsítés céljából bemutatták. A királyok vagy észre nem vették és akkor rendben volt, vagy észrevették és értelmetlen szamárságnak tartották, amit nem veszedelmes aláírni, és ebben az esetben is rendben volt.