HATODIK FEJEZET

LŐCSE VÁROS GYÁSZBAN VAN

Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy »elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.« Kadulik, a városi kapuőr, aki szánért jött haza és a villikust (a városi gazdát) kereste az egyes borivó helyeken, hogy fogasson be, telelármázta az utcákat:

- Meghalt a bíró. Megölte a bírót a viceispán. Leesett a város koronája! Sírjatok lõcseiek!

Lõn nagy felháborodás és zûrzavar. A házak önteni kezdték az embereket, kik nagy csapatba gyülekeztek a városháza elõtt, riadtan, sápadt arcokkal. Mi történt? Hogy a bírót ölték meg? Hol? Ki? Mikor? Miért? Hogy? Soha még püspök szava se volt oly becses és nagy horderejû, mint most egy hitvány kapuõré. Aki azonban nem ért rá sokat lefetyelni, hanem futott, futott kocsmától kocsmáig, míg végre megtalálta a villikust, Unglád Kristóf uramat a »Pacsirtá«-nál, egy kupa szerednyei bor mellett, nagy disputába keveredve a megyei várnaggyal, ki is hallván a kapuõr lihegve elmondott szavait, felkiáltott:

- Te Kadulik, te részeg vagy! - s felugorván, hogy pofonüsse, amint az ütéshez meglendíté karját és felsõtestét, õ esett végig a padozaton, amibõl kisült, hogy õ a részeg.

Az utcán ezalatt tanácstalanul, bizonytalanságban hullámzott a tömeg, egymástól kérdezõsködve. Megriadt szenátorok és patríciusok gyülekeztek a városházára díszes bundákban. Az árkádok alatt olyan volt a tolongás, hogy egy lakatosinas-gyereket valóságosan agyongázoltak. Némelyek a pixadárius után szaladtak, más csoportok ellenben, kivált a fiatalság, kifelé igyekezett a város kapuján. Egy fiatalember eközben lóra ült s csak nagynehezen tudott keresztülhatolni a sokaságon.

- Majd mindjárt hozok én hírt - szólt le az ismerõsöknek.

Csinos, délceg legényke volt, valódi szász típus, hullámos szõke fürtök omlottak le a pirosleffentyûs nyestkalpag alól, sötétzöld Wammest[5] viselt, kockás dobin ujjakkal, testhezálló zsinórtalan nadrágot, alacsonyszárú sárga csizmát. A Wammes fölött panyókára vetett, rókával bélelt, szegszínû német köpenyeg egészíté ki ruházatát.

- A fiatal Fabricius - suttogták.

- Jól üli meg a lovat - jegyezték meg, akik utána néztek, amint kijutván az emberáradatból, megindította a vasderest.

Sokan még nem hitték, üres hír lesz az egész, valami gézengúz naplopó akarja felültetni a várost, ki merné Lõcse bíráját bántani, lehetetlenség az. De íme, egy szán vág magának utat most, benne ülnek Gosznovitzer és Brüneck tanácsnok uraimék, a másik utána következõ szánon pedig fáklyákkal ellátott hajdúk csörtetnek el lóhalálában. Istenem, istenem, hát mégis igaz lesz!

Az õrtoronyban a Stadtpfeifer dobolása és kürtrivalgása hangzik fel. Ez a napnyugtát jelenti, a kulcsos város kapui bezárandók.

Egy csoport megkaparította valahol Kadulikot. Mindenki Kadulikot akarta hallani. Óriási tolongás támadt körüle. A Thurzó-házból hamarosan kihoztak egy asztalt, arra állították rá Kadulikot, hogy beszéljen, de Kadulik már akkor annyira el volt rekedve, hogy az édesanyja se értette volna meg a szavát. Csak jelekkel mutogatta, hogy kampec a bírónak, és hogy a golyó hova ment, meg az öklével (megfenyegetvén a vármegyeházat), hogy honnan jött.

Az est leszállt apránkint. Némi köd is volt. A Scheiben-hegy felõl hideg, metszõ szél kezdett fújni. De azért a tömeg nem akart oszlani. A kóválygó hírek, melyek egyre változtak, kibõvültek vagy átmódosultak, folytonos feszültségben tartották az idegeket. A városház tanácstermében megvilágosodtak az ablakok, odagyülekeztek a szenátorok és patríciusok ebben a szokatlan órában, de ott se tudtak semmi bizonyosat.

Végre megint lódobogás hallatszott a távolból. A fiatal Fabricius jön vissza. Ugyan hamar megjárta az utat. Nem csoda, toronyirányában ment, el lehetett kerülnie a Scheiben és Tarlik közti völgyben kanyargó hosszadalmas országutat. Élénk mozgás támadt mindenfelé, míg végre elõnyargalt párolgó, tajtékos lován és az összeverõdött csoportnál megállott.

- Halljuk! Halljuk!

- A hír igazat mondott - kiáltá Fabricius messze hallható csengõ hangon -, Lõcse város bírája meg van halva.

Tompa morgás hömpölygött végig a sokaságban. Egy-egy üvöltést a maga zúgásával olvasztott össze a szél, csak némelyik volt kivehetõ értelem tekintetében.

- No, szépen kezdõdik az esztendõ!

- Meg van a város gyalázva.

- Ki ölte meg? Hogy történt az eset? Halljuk, halljuk!

- A Görgey alispán kutyája átszaladt a lõcsei területre, a bíró lelõtte a kutyát, az alispán pedig erre lelõtte a bírót.

- És mi lett az alispánnal? - rivallt közbe egy pár hang.

- Haza, Görgõre menekült a gazember - felelte a fiatal Fabricius szenvedélyesen.

A fölháborodás orkánja tört ki erre. Szégyen, gyalázat! Hiszen a többieknek is volt puskájuk. Kik voltak még ott? Kik azok a gyávák? Nevezd meg õket Fabricius!

Az ifjú azonban, úgy látszik, nem akart belemenni a továbbiakba. »Helyet, helyet!« kiáltá és térdeivel megszorítá lova lágyékát, hogy odább lépegessen a városháza felé.

De ebben a szempillanatban egy kéz megragadta lova zabláját.

- No, mi az? - förmedt fel Fabricius meglepetve. - Ereszted el rögtön azt a zablát?

- Nem addig, míg nem beszélek veled, te tacskó!

Egy fiatal úr, egy másik tacskó fogta a Fabricius lovát, magyaros zsinórzatú bekecset viselt, sastollas csalmát és kard volt az oldalán, szemei vadul szikráztak. Fabricius sohase látta ezt az arcot, de úrfi volta nyilvánvaló volt.

- Mit akar ön? - kérdé magyarul. (Eddig németül folyt a párbeszéd.)

- Meg akarom mondani, hogyha ön talán nemesember, hát elégtételt ad nekem azért, hogy Görgey alispánt gazembernek nevezte. Azt én nem tûröm.

- Nem tûri? Hát ki ön?

A fiatal emberke kevélyen emelte fel dacos fejét:

- Én Görgey György vagyok.

- Pszt - vágott közbe gyorsan -, ne mondja ön a nevét olyan hangosan, mert az most veszedelmes lehetne. Ami pedig a dolog velejét illeti, hát én ugyan nem vagyok nemesember, lõcsei polgár fia, Fabricius vagyok, de azért összemérhetjük a kardunkat, ha úgy tetszik. Hol kívánja, hogy legyek?

- A csalitosban a város kertje mögött, reggel.

- Hány órakor?

- Hét órakor.

- Ott leszek.

S ezzel fövegét megbillentve, továbblépdelt, de nem mehetett messzire, valóságos ostromló tábor állta útját a megyeháznál. »Pereat Görgey«-kiáltások reszkettették meg a levegõt s recsegve hullottak alá apró törmelékben az ablakok üvegtáblái. Grodkovszky bezáratta a kaput, de eközben két kölyök ágyút, úgynevezett »Hakent«, vitetett fel az erkélyre s azokat ijesztésül a tömegre irányítá. Baltazár páncélban, rostélyos sisakkal jelent meg a két könnyû ágyú mellett:

- Aki lármázni és rendetlenkedni akar, az menjen haza - kiáltá le -, mert különben baj lesz. Az okozott kárt fizeti a város.

- Pereat Görgey!

- Görgey alispán úr nincs most itt - kiáltá le Baltazár -, mert ha õ itt volna, azóta már ti nem volnátok itt.

Hatalmas kõzápor volt a válasz alulról, de nevette azt Baltazár a páncélban, melyet a megyei fegyvertárból hozott ki erre a célra.

Ugyanakkor a városház erkélyén is megjelent az õsz hajú Mostel Ambrus szenátor, a legöregebb tanácsnok. Két fáklyás által megvilágítva, hosszú fehér haja kísértetiesen lobogott a szélben. Olyannak tûnt fel, mintha Barbarossa jött volna elõ, kit veszedelmek idején vár a németség - csakhogy a veres szakálla megõszült már és még nem nõtt meg akkorára, mint a legenda elõszabja. Minthogy a csengettyû el volt valahol csukva a bíró fiókjában, egy üres poharat hozott ki s az áldomásoknál divatos szász szokás szerint megcsendíté azt a hozzá vert penicilusával.

Nem volt az különb hang a zajhoz mérve, mint zsinagógában a szúnyogdöngés, mégis lett eredménye.

- Az öreg Mostel akar beszélni. Csönd legyen! Hallgassuk meg az öreg Mostelt!

Templomi csönd támadt, csak a szélkakas csikorgott a városház tornyán. Az öreg megszólalt bágyadt, gyenge hangon, mely a fogai hiánya miatt szétfolyt volna még a szobában is, de egyik a másiknak tovább adta s ha jól nem értette, saját kénye szerint egészítette ki:

- Gyermekeim! Oszoljatok szét békességben. Igaz, úgy hallatszik, városunkon sérelem esett, de még nem tudjuk, mekkora és milyen körülmények között. Ha történt valami, bízzátok annak megtorlását ránk, öregekre. Lõcse város szenátorai meg tudják õrizni a város méltóságát, meghiggyétek. Azért hát, mordizom adta teremtette, ne csináljatok azért, mert egy baj van, még hozzá egy másikat, hanem menjetek isten hírével a házaitokba és énekeljetek inkább zsoltárokat, mert ha szét nem mentek és még tovább is itt lábatlankodtok, isten engem úgy segéljen, én megyek le közétek ezzel a nádpálcával, és akit én ezzel megütök, azon rajta lesz nemcsak az ütés, hanem a szégyen is. Jó éjszakát gyerekek!

Csak egy szuverén beszélhet ilyen fensõséggel, mint az öreg Mostel, aki ezzel nyugodtan megfordult, s re bene gesta, a tanácsterembe vonult vissza, mert az egyáltalában eszébe sem jutott, hogy az õ szavának foganatja ne lenne, aminthogy a rakoncátlan tömeg valóban szó nélkül széledezni kezdett, mintha elsöpörnék onnan.

A tanácsteremben majd mind együtt voltak a szenátorok, még a podagrás lábú Bibera Antal is felkocogott két mankón. Minthogy a terem nem volt befûtve, le se vették prémes csurapéikat és le se ültek, fel s alá járva sopánkodtak nagy fejcsóválásokkal az eset fölött, türelmetlenül, míg a terem átmelegszik s míg hiteles híreket hallanak. Egy hajdútól, ki kívül a kályhák begyújtásával foglalkozott, a fiatal Fabricius üzent be, hogy az esemény színhelyérõl jön, szabad-e a szenátorok termébe bejönnie?

- Hogyne! Hogyne! - kiálták egyszerre négyen is, s a türelmetlen Hulik István eleibe szaladt, de Mostel visszaintette.

- Egy szenátornak - mondá méltósággal -, sohase szabad se megijedni, se csodálkozni, se türelmetlenkedni. A világ foroghat, mehet úgy, amint neki tetszik, de a szenátor csak annyira mozdul, amennyire illik. Azért tehát maradjon veszteg Hulik uram, az a fiatalember bejöhet anélkül is, hogy eleibe szaladna és az ölében hozná be.

Fabricius megjelent és elbeszélte részletesen a látottakat. Némán hallgatták a patríciusok, csak az arcuk lett egyre fehérebb, amennyire a gyér világítású faggyúgyertyák fényénél ki lehetett venni.

- Ilyen csapás! - sopánkodott Pálfalvi Mihály. - Nem hiába álmodtam én az éjjel, mintha a városház helyén mocsár lett volna és én rákokat fogdostam volna benne.

Bibera idegesen csapott mankójával az asztalra.

- Én magam ölöm meg azt az embert, ha más nem vállalkozik rá.

- Ne ragadtassa magát könnyelmû nyilatkozatokra - utasítá rendre Mostel uram -, kivált idegen fülek elõtt. (Majd Fabricius felé fordult.) Most már elmehetsz, édes öcsém. Igen helyesen cselekedtél, hogy jelentetted a látottakat. Kegyelmed pedig, Pálfalvi uram, szintén jól tenné, ha eleibe menne a holttestnek és elrendelné, hogy idehozzák.

- Ide? Minek? - pattant fel Kripélyi János. - Hiszen itt tanácsülés lesz.

- Éppen azért, Praesente cadavere, a holttest jelenlétében tartjuk meg a mai tanácsülést. A karzatokat ki kell nyitni.

- A tanácsülések nem nyilvánosak - ellenkezett Hulik uram.

- Rendes esetben - tette hozzá az aggastyán, ki fiatalos eréllyel ragadta magához a hatalom gyeplõit -, de ez rendkívüli eset. Mikor a lõcsei bírót agyonlövik, akkor minden lõcsei embernek halottja van, s a maga halottjához mindenki beengedendõ.

A szenátorok a fejeikkel bólingattak. De iszen tudja Mostel uram a maga leckéjét.

A karzatokat tehát kinyitották, aminek a híre mint a futótûz terjedt el az utcán. Lett is ebbõl olyan nagy tülekedés, hogy a hajdúk sehogy sem bírták a rendet fenntartani. Boldog, boldogtalan tódult be. Mauks Donát szenátor uram, akit most gyanakodó szemmel néztek a többi társai, minthogy a tanácsban õ volt az egyedüli nemesember s valószínûleg odahúz titokban szíve a megyeházhoz, hogy magát némileg kimossa a gyanú alól, kiment és azt a parancsot adta ki a hajdúknak, hogy »viselõs asszonyokat és nemesembereket ne bocsássanak fel a karzatokra«. Ami ugyan fölösleges intézkedés volt, mert már akkor többen voltak fent, mint amennyien befértek, úgy ülvén egymás hátán, mint a méhek. Bibera, a közerkölcsök javításával foglalkozó szenátor összeráncolta homlokát arra a látványra, hogyan gyömöszöltetnek össze vegyesen asszonyi és férfitestek, mint a fügék, mi bizonyára bûnös gondolatokat ébreszt a lakosságban s lerombolja, ami szemérmet õ furfangos statutumokban és Polizeiordnungokban egy fél életen át belenevelt a tömegbe. Valóban hajmeresztõ látványt nyújtott, milyen helyzetbe jutottak a többnyire alsóbb osztályokból való szegény menyecskék és leányzók (ha ugyan érdemesek a sajnálatra), a nagy tolongásban ide-oda löketve, úgyszólván a férfiak ölében vagy azoknak a térdén kuporognak, s még csak megszólni se lehet õket, mert ha ki akarnának menni, se tehetnék (ámbár talán nem is szívesen tennék meg). Mostel apó intézkedése valóban meggondolatlanság volt, rontja nemcsak a népet, de az alkalomhoz kívántató komolyságot is, mert minduntalan felhangzik egy-egy fölszisszenés vagy nõi sikítás, jeléül annak, hogy a sok istentelen férfi csupa dévajságból olyan helyütt is megcsipkedi õket, ahol az illedelem nagy hátrányára esik, ha nem vesszük is számba, hogy olyan megcsipkedés sincsen kizárva a világ romlottságában, amelyet semmi fölszisszenés sem kísér.

A tanácsurak nem gyõzték figyelmeztetni és féken tartani a karzatot.

- Csend legyen! Nem szégyenlik magukat ilyenkor nevetgérezni? Aki valamely kihágást elkövet, két napra áristomba tétetik.

Ezzel csakugyan elértek némi csöndet, de még jobban azzal, hogy odalent is történni kezdett valami. Egyelõre csak a villikus jött be (de milyen hamar kijózanodott õkegyelme) s lehúzta a tanácskozó asztalról a ráborított zöld posztót, aztán kivitte magával.

Kisvártatva berohant Pálfalvi szenátor s lihegve mondá:

- Megérkeztek!

Majd a két ajtónálló õr (janitor) széttárta a szárnyas ajtókat, mire hûvös, dermesztõ áram csapott be kívülrõl s a mahomet-termetû Nustkorb lépett be az ajtón, nagy vadászcsizmában, csatakosan, vértõl nedves ruhában. Utána Trück Sebestyén, Gosznovitzer Dávid és Brüneck Máté következtek, mindenek piros, a hidegtõl kimart képe volt, melyek nagy ellentétet képeztek itthoni társaik sápadt orcáival.

Minden szem az ajtóra volt szegezve. Nehéz léptek csoszogása hangzott az ajtó elõtt. Bezzeg elcsendesült a karzat is, a légy zirrenését is meg lehetett volna hallani, s borzongás futott végig a hátgerinceken, mikor négy hajdú egy saraglyán behozta a bírót, az imént kivitt zöld posztóval betakarva. Csak a fejébõl látszott egy darabka.

- Ide tegyétek - rendelkezett Mostel uram, az elnöki szék mögött elhelyezett kisebb asztalra mutatva.

A hajdúk odahelyezték a halottat.

- Elmehettek!

Némán, dermedten néztek oda a tanácstagok, a gyöngébb idegzetûek elfordították fejüket. A széláram, melyet a nyitott ajtó okozott, eloltott vagy két gyertyát. Trück Sebestyén sietett újra meggyújtani. Kínos csend állott be. Csak a karzaton indult meg halk morajban a beszélgetés, hogy milyen derék ember volt a megboldogult, és milyen jól járt a felesége, aki még a nyáron meghalt. Vajon maradt-e utána nagy vagyon? S kié lesz az? Mert se gyermeke, se rokona. Nyilván a város örökli.

Mostel Ambrus uram odajárult most a halotthoz, leemelte róla a leplet, egy pillanatig reá nézett, aztán újra betakarta s a hosszú zöld asztalhoz lépve, beült egyenesen az elnöki székbe, intvén a többieknek, hogy foglalják el helyeiket, mire csendesen beleigazíták magukat a gótstílû székekbe; legalulra jutott Trück Sebestyén, maga elé tolta az irdatlan nagyságú fa tintatartót és a többi írószereket, eleinte egy fehér lúdtollhoz nyúlt, de aztán, mintha meggondolta volna, lecsapta azt és megkereste a legfeketébbet.

Az öreg Mostel felkelt most s megvárván, míg Gosznovitzer Dávid kikrákogja magát, ekképpen kezdé, reszketeg hangon:

- Bölcs és körültekintõ uraim, Lõcse város nemzetes tanácsa! Teljes számmal gyûltünk itt össze ebben az órában, de csak testileg teljesen, mert bíró uram lelke, amely lélek táplálta mindnyájunk lelkét, immár az égbe szállott, egy szerencsétlen esemény következtében…

- Ne cifrázza kegyelmed! - vágott közbe az örök ellenzéki Brüneck Máté. - Mondja meg magyarán, hogy meggyilkolták.

- Hogy én mit mondok, az az én dolgom, s amit én innen mondok, annak olyannak kell lennie, mint a biblia, és olyan is - tette hozzá méltóságteljes önérzettel -, én csak azt látom eddig hivatalosan, hogy a lõcsei bíró jelen van, de a lelke nincs jelen, minélfogva, mint a legöregebb tanácsnok, helyette én nyitom meg törvényeink szerint a mai ülést. Hogy miként fosztatott meg lelkétõl e tisztes gyülekezet feje, ezt mint szemtanú, Nustkorb András tanácsnok uram van hivatva elmondani, kinek is átadom a szót.

- Halljuk! Halljuk!

Nustkorb fölemelkedett s minden részleteiben megvilágítá a szerencsétlen esetet, onnan indulva el, hogy már karácsony elõtt is némely torzsalkodás volt észlelhetõ a város és a vármegye feje közt. Igaz ugyan, hogy künn a vadászterületen a bíró lõtt rá az alispán kutyájára, tehát õ kezdte, de ez lehetett elhirtelenkedés, ügyetlenség is, talán a nyúlra akart lõni, melyet a kutya már-már elért.

- Hát azután? - szólt közbe Mauks Donát uram.

- Mi csak azt vettük észre, hogy kevéssel ezután egy jajkiáltással bíró uram is összeesett. Ösztönszerûleg odafutottunk, anélkül, hogy az alispán lövésérõl tudomásunk lett volna. Azt csak egy-két pillanattal késõbb értünk rá konstatálni, hogy õ lõtt. Valaki közülünk még hangoztatta is, hogy menjünk utána és lõjük agyon.

- Az lett volna a legokosabb - vélte Bibera Antal -, most legalább már kvittek lennénk a vármegyével.

Nustkorb a fejét rázta.

- Sem nem lennénk kvittek, sem nem lett volna a legokosabb. Kvittek azért nem lennénk, mert ha az alispánt lelõjük, ezzel csak egy ellenségeskedést nyitunk meg a város és a megye közt - amennyinél most kevesebb van, lévén ezúttal csupán a város elkeseredve. Legokosabb pedig azért nem lett volna, mert egy jogtalan gonosztettet másik jogtalan tettel viszonozni sohasem okos dolog, azonfelül…

- Jogos lett volna in flagranti - dohogott bele Pálfalvi Mihály, mire helyeslõ moraj zúgott fel a hivatalos asztal körül, mely átragadt a karzatra is.

- Azonfelül - folytatá Nustkorb zavartalanul -, a puskáink pusztán seréttel voltak megtöltve, s míg mi azokba golyót teszünk, Görgey azalatt messze túl járt volna a lõtávolon.

- Hm - dörmögte Bibera, levetvén rókaprémes csurapéját, mert már meleg kezdett lenni a teremben. - Ez már ok. Ezt mondta volna kegyelmed a legelõbb.

Gosznovitzer Dávid uramat görcsös köhögés fogta el, a vér mind arcába tolult, mindamellett integetett a kezével, hogy õ akar szólani. De ez nem történhetett meg elõbb, csak miután Trück Sebestyén hátbaütögette egy kicsit a göthös tanácsurat.

- Nekem nem az a kifogásom, nemzetes tanács, Nustkorb uram, szenátortársunk ellen, hogy egy emberéletet, a Görgeyét, megkímélte, mert Lõcse városa még elég erõs arra, hogy akivel akar, elbánjon, ha még olyan hatalmas lenne is, hogy a felhõket érné a feje, de arra már nem elég Lõcse városa, de semmi földi hatalom se, hogy egy embert, akinek könnyelmûségbõl hagyják a vérét elfolyni, hogy egy életet, mely nem kíméltetett meg a kellõ pillanatban, visszaadhasson.

Nyugtalan mozgás, fészkelõdés keletkezett a tanácsasztal körül. A szenátorok összenéztek, csodálkozva, mi akar ez lenni.

- Csak úgy sebtiben beszéltem a hajtók közül némelyekkel, kiket a kocsinkra fölvettünk - folytatá Gosznovitzer -, az idõ rövidsége és ezeknek az embereknek az együgyûsége lehetetlenné tette, hogy alapos tájékozódást szerezhessek, de annyi már világosan áll elõttem, hogy egy hajmeresztõ és minden esetre keresztényietlen, az emberi érzéseket megbecstelenítõ eljárás történt a sebesült bíró irányában, amennyiben ahelyett, hogy a sebeit bekötözték és a vérzést elállították volna az arra hivatottak, fölkapták - úgymond -, nem tudom, igaz-e, és szaladgáltak vele, mint az õrültek, míg csak ki nem folyatták minden vérét, vagyis míg szándékosan meg nem ölték.

Erre megint rájött a köhögés Gosznovitzerre, de most már hagyta Trück Sebestyén (csak hadd fúljon meg), a szenátorok megdöbbenve ültek az asztalnál. A kiröpített vád új volt és megfoghatatlan, a helyzet kínos… A karzat felõl morajló zúgás hallatszott, mint mikor vihar süvít a búzák fölött.

- Nem értem ezt a dolgot - zavarta meg a kínos hallgatást az elnöklõ aggastyán, szép kék szemeit Nustkorb felé fordítva, ki nyugodtan, egykedvû arccal ült székében.

- Én értem a rókát - vágott közbe jelentõs tekintettel Brüneck -, ki így közelebb jut a szõlõfürthöz.

- Mit szól ehhez Nustkorb uram? - kérdé Mostel. - Világosítson fel bennünket!

- Bevárom, míg kiköhögi magát - felelte Nustkorb egyszerûen. - Hátha még van valami megjegyzése.

- Igaz vagy nem igaz? Ez a kérdés! - pattogott Mauks Donát, öklével az asztalra ütve.

Ez volt az elsõ ingerült mozdulat. Ez szabadította fel a féken tartott indulatokat, mint ahogy az elsõ szikra gyújtja fel a felhalmozott puskaport. Zagyva lárma támadt. Mindenki beszélni kezdett. Tíz-húsz kéz hadonászott, mintha láthatatlan cséplõkkel ütögetnének valamit. Egy-egy értelmes kifakadás is ki-kicsendült a babiloni zajból:

- Hisz ez formális gyilkosság!

- De halljuk hát körülményesen!

- Ohó! Szép dolgok kezdenek kisülni.

Ezalatt az asztmás Gosznovitzer egyet-kettõt lélegzett, szaporán, mint a harcsa, ha ismét vízbe teszik, arca visszanyerte eredeti színét, kidülledt szemei helyreigazodtak, és így szólt felemelt hangon:

- Én a felelõsséget Nustkorb András uramra hárítom, mint aki egyedül volt jelen a tanácsból.

- Trück Sebestyén is ott volt - jegyezte meg egy hang.

Trück Sebestyén sápadt volt, mint a halott, behúzta fejét a váll-lapockái közé és dideregve panaszkodott, hogy láza van, sõt már odakünn is beteg volt, neki hagyjanak békét, õ megy is, azt mondja, haza lefeküdni.

A zûrzavaros kígyósziszegés közt csak a Nustkorb ajkán játszott megvetõ mosoly.

- Bevégezte, Gosznovitzer uram? - kérdé zavartalan, egészséges hangon.

- Úgy látszik - felelte Gosznovitzer szárazon.

- Ennélfogva én kérek szót.

- Igaz vagy nem? - hajtotta egyre Mauks Donát. - Csak erre feleljen!

- Úgy van, nem szabad engedni sokat beszélni - vélte Brüneck Máté, kinek eleme voltak az ilyen perpatvarok -, mert ez a pokolból is képes magát belemosni a mennyországba.

Mostel uram összeráncolta a homlokát és rápörkölt:

- No, ezt ugyan eltalálta kegyelmed. Nem szégyenli magát, hogy éppen attól venné el a szót, akit támadnak? Szép igazság volna, mondhatom.

Amire Brüneck uram tényleg elszégyenelte magát és a két szõrös tenyerével takarta el a fejét. A karzat pisszegni kezdett a Nustkorb felállásánál, Mostelnek elég volt odanézni: »No, mi az?« és legott elcsendesedett. Úgy uralkodott itt ez aggastyán, mint Neptun a vizeken.

- Nemzetes tanács! - kezdé Nustkorb. - Valaki azt mondta az imént, nem figyeltem meg, melyik társam, hogy én a róka vagyok, aki a bíró halála által közelebb jutott a szõlõhöz. Hát én ezt elfogadom. Jól van, legyen úgy, legyek én a róka. De nem az az igazi róka, tisztelt tanács, amelyik róka is és rókának is látszik, hanem az az igazi és veszedelmes róka, amelyik báránynak látszik és mégis róka.

- Nem értjük - mordult bele Kripélyi.

De a karzaton értették, mindjárt melegiben akképp magyarázván, hogy az Gosznovitzer Dávidra vonatkozik, akinek Nustkorb után a legtöbb kilátása lehetett a bíróságra, minélfogva érdekében feküdhetett Nustkorbot becsületesen eláztatni.

- Ami a Gosznovitzer szenátor uram vádját illeti…

- Igaz vagy nem igaz? - ismétlé újból Mauks Donát.

- Hát igaz - felelte Nustkorb, fejét dacosan hátravetve, mint aki egy csöppet sem akar megijedni. - Mikor az alispán golyója érte a bírót s megpillantottam köntösén a kibuggyanó vért, ugyanakkor egy rég elfeledett szász privilégium villant meg fejemben, mintha azt is puskából lõtte volna bele egy láthatatlan kéz. Úgy tetszett nekem e pillanatban, mintha a gondviselés irányítaná akaratomat, s igenis, tisztelt tanács, én intézkedtem, hogy kapjuk fel a sebesült bírót karjainkra s vele, jobban mondva kiszivárgó vérével a szomszédos Görgey-féle nemesi földekbõl egy akkora darabot kerítsünk körül, amilyet lehet, s cselekedtem ezt, mint e város szenátora, városom érdekében, körülbelül egy laneust jelölve meg elcsurgott vérébõl piros szegéllyel.

- Az embernek a hajaszála is égnek mered - szólt közbe Pálfalvi, akinek különben olyan sima koponyája volt, hogy korcsolyázni lehetett volna rajta.

- Pogány! - sziszegte Kripélyi s idegesen dobolt gyûrûs ujjaival az asztalon. Foglalkozására nézve aranymûves lévén, minden alkalommal más és más gyûrûket viselt az ujjain, melyek kirakatoknak használtattak.

A közhangulat most már nyíltan és növekedõ erõvel fordult a Góliát ellen. Csodálkozás, megbotránkozás mutatkozott az arcokon, harag, megdöbbenés a szemekben. A karzat felõl a tengermorajlás egyre erõsbödött. Mauks Donát azt súgta a Brüneck Máté fülébe, melybõl mint valami liliputi mókusfark, nyúlt ki néhány rõt szõrszál.

- Immár két hullát látok itt, komám uram.

- No no - jegyezte meg Brüneck Máté.

- Halljuk csak, halljuk!

- Mert az elfelejtett szász privilégium - folytatá a vádlott szenátor, fölemelve a hangját -, mely Róbert Károly királytól származik, világosan mondja, hogy a lõcsei bíró vérének földszerzõ ereje van.

Bibera nyugtalanul mozdult s felütötte olajbarna fejét, melyet eddig a két könyöklõ karján lehajtva tartott.

- Igaz - hagyta helyben Mauks Donát, aki, mint a város hajdani levéltárnoka, a poros írások turkálásában öregedett meg. - Ez a privilégium megvan és Mátyás király is helybenhagyta.

- Igenis, helybenhagyta - fûzte be Nustkorb a Mauks uram közbeszólását a maga elõadásához -, sõt helybenhagyta II. Lajos is, midõn a királyné asszonynak két láda csipkét vitt ajándékba a lõcsei deputáció, éppen a kegyelmed õsének vezetése alatt, Kripélyi uram…

Kripélyi nagy lélegzetet vett, kipirult, mint a rák a forró víztõl, láthatólag jólesett neki ez a szó, mintha hájjal kennék. (Ez most már le van csendesítve.) Mauks uram sem állhatta meg, hogy bámulatának kifejezést ne adjon: - »Két láda csipke! - dünnyögte. - Kutya kutyárum. Ez az ember még azt is tudja.«

- Nem csoda tehát, hogy amint a régi privilégium eszembe nyilallott, éppen abban a pillanatban s ezt mérlegeljék leginkább kegyelmetek, mikor az alkalom is megérkezett, századok óta talán elõször és utoljára, valami lelki kényszer lepett meg, kipróbálni az õsi kiváltságot, hogy végképp el ne nyelje az idõk feneketlen torka, mert a tengerek is elpárolognak, nemcsak a királyi szavak…

- Istenem, de szépen tud beszélni - szaladt el egy hang a karzatról, hol egyszeribe olyan csendesség támadt, hogy amint Petrás, a varga, tarkóját vakarta, az egész teremben hallani lehetett a körmei kaparászását.

- Csiklandozott egyrészt a ritka királyi jog, aminõ egyetlen városnak sincs Európában, hogy használva fölújíttassék, mielõtt végképp elavulna, másrészt incselkedett velem a szerzési vágy, a város híres borsóföldjeihez hozzákapcsolni egy kövér területet, éppen a merénylõ birtokából…

Bibera a fejével biccentett és behunyta apró szemeit, ami azt jelentette, hogy beszünteti a további harcot. Brüneck uram azt súgta a Mauks uram fülébe: »Bibera most arra gondol, hogy árendába veszi ki az új borsó-földeket, fogadni mernék rá négy kupa borba.« (Bizony kitelik tõle! - felelte Mauks Donát.) A karzat helyeselni kezdett. Az öreg Mostel haragosan kiáltott oda:

- Csak a fülek bocsáttattak be és nem a szájak.

- Abból a borsóból nem esztek - toldotta meg Mostelnek a karzathoz szóló intését Gosznovitzer Dávid.

Mire az elölülõ Mostel mérgesen csapott az asztalra a vidrabõr sapkájával.

- Kegyelmed is pihentethetné az eszét, Gosznovitzer uram, egy kicsinyég, míg Nustkorb uram a circumstantiákat ismerteti. Ne csináljanak közbeszólásaikkal valóságos metéltet a beszédébõl. Folytassa Nustkorb uram.

- Ehhez a két szemponthoz még két másik indító ok járult - folytatá Nustkorb. - Az egyik az, hogy a seb halálosnak látszott elõttem és az is volt, a másik az, hogy meggyõzõdésem szerint magának a sebesültnek sem lehetett volna eljárásom ellen kifogása.

- Azt tõle kellett volna megkérdezni - hallatá vékony kappanhangját Makulics János, az egyetlen katolikus szenátor, aki rendesen némán meghúzódva könyökölt a sok lutheránus közt.

- Megkérdeztem volna, de már akkor nem volt szavánál, noha fölösleges lett volna a megkérdezés, mert hiszen nemegyszer hangoztatta a megboldogult, a múltkori nagy beszéde is azzal végzõdött, hogy városa gyarapodásáért kész áldozni az utolsó csöpp vérét is…

- Igen, az utolsó csöppet, de nem az utolsó csöpp elõtti néhány iccét - jegyzé meg gúnyosan Gosznovitzer, ismét fordítva valamit az ingadozó hangulaton.

Nustkorb egy megvetõ legyintést tett a karjával, mintha egy legyet akarna elhajtani.

- A megboldogult bíró férfi volt - mondá csengõ hangon, bizonyos oroszláni nyugalommal -, aki nem szokott a szavakkal játszani, kegyeletlenség hát…

- Mondtam, ugye, hogy ne hagyjuk beszélni - nevette Brüneck Máté. Már nem haragudott, csak nevetett.

- Kegyeletlenség hát - ismétlé Nustkorb -, jellemét kicsinyíteni. Férfi volt, akinek a szava nem üres levegõ s mindig helyt állott annak, amit kimondott. Különben is ez volt munkás és érdemes életének legszebb befejezése, amint azt ott künn a mezõn is említettem, kiszivárgó vérével még haldoklásában is városát szolgálta. Fönségesebb halála még nem volt lõcsei bírónak, mióta Lõcse áll. Csak Leonidás és Zrínyi Miklós vetekedhetnek õvele az örök dicsõség országában, ahová a lelke most száll, vagy talán már oda is ért. Hogy mindez így történt, némi felelõsség engem is terhel, elösmerem. Amit cselekedtem, jó lélekkel tevém. Ha büntetés jár érte, városom iránti szeretetemért fogok bûnhõdni a város atyái által, ítéljenek tehát felettem kegyelmetek.

S ezzel félretaszítván székét, heves léptekkel indult az ajtó felé, hogy ott künn várja be a szentenciát. A karzatról néhány bátortalan éljen kísérte. Egy úriasan öltözött nõ, kinek szöszke hajában szép piros élõ rózsa volt betûzve (hogy hol vette most tél közepén!), hirtelen kihúzta és feléje dobta, amit a tanácsnok kellemetes mosollyal, ügyesen megkapott, jele, hogy nem volt felindulva, és ily nehéz körülmények közt is megtartotta nemcsak lélekjelenlétét, de teljes éberségét. (Ez ám a bírónak való ember - suttogták a karzaton.)

Az öreg Mostel utána kiáltott:

- Mi az? Hé! Nustkorb! Hova szalad kegyelmed? Jön mindjárt vissza!

Mire megfordult, visszatért, s ahogy elmenne a holt bíró elõtt, megállt egy pillanatra és szépen lassan letette a rózsát a mellére. (Kutya kutyárum, hogy nem fél odaállni - csodálkozott Mauks Donát.) Majd az asztalhoz járult, de nem ült le, hanem csak megállt Mostel elõtt, lehajtott fejjel, mint egy vádlott.

- Nemzetes és körültekintõ tanács - szólalt meg az öreg úr csendesen -, én úgy tanultam az élet tudományát, hogy mikor bajban vagyunk és közös ellenség van a nyakunkon, a legnagyobb botorság volna egymással hajba kapni. Egyébként is olyan az eset, a Nustkorb uram esete, amelyben valamelyes hiba találtatik az isteni törvények ellen, viszont azonban valamelyes érdem a városi törvények szerint, ezt ugye senki se tagadhatja?

- Úgy van, úgy! - bólingatott a tanácsnokok többsége. (De szó ami szó, helyesen járt az öreg esze.)

- Ha mármost az érdem miatt elfelejtjük a hibát s a hiba miatt nem létezõnek vesszük az érdemet, hát ugye nem marad semmi tárgyalni való?

- Úgy van, úgy! - ismételték a szenátorok, kik szerettek a kolomp után indulni.

- Azután pedig azt kell venni, hogy mi itt a várost képviseljük és nem az istent, mert bármily vallásos emberek legyünk is, ezt mégse arrogálhatjuk magunknak, mi szegény földi férgek. És bármilyen érzéseink legyenek otthon vagy a templomban külön-külön, itt összegyûlve nem vagyunk egyebek, mint a város képviselete. Ami baja tehát Nutskorb uramnak az istennel van, azt végezze õvele, õ szent felsége elég hatalmas nélkülünk is és a keze ügyében vagyon Nustkorb uram, akkor teszi rá a haragját, amikor akarja, neki bizonyára nincs szüksége ahhoz akár a Gosznovitzer, akár a Mauks uram szavazatára. Ami azonban minket illet, kik itt pusztán a város képiben ülünk, mi inkább csak az érdemeit látjuk Nustkorb uramnak, kinek alig vethetnénk a szemére mást, mint hogy talán buzgóbb volt a város érdekeinek keresésében, mint kellene. Nos, ki állítja, hogy nincs igazam?

Szép kék szemei szúróssá váltak s fürkészve jártatta végig a tanácsnokok gyülekezetén. Egyetlenegy se mozdult, némán, csendesen ültek helyeiken, csak Gosznovitzer kacagott fel keserûen és felugrott a székérõl.

- Ostobaság az egész - kiáltá -, csak a lõcsei tanácsban lehet ilyen sületlenséget így feltálalni. Jó, hogy tudjuk. Ezentúl majd mindég hektikus, vérköpõs bírákat fogunk választani, akik a Róbert Károly privilégiumai szerint majd körülköpködik nekünk a szomszédos határokat. Hahaha, fel van találva a nagy arkánum. Lõcse így éri utol Londont, s földbirtoka egykor majd csak Kassa kapujánál fog végzõdni, hahaha.

Mire megint nagy köhögés fogta el az asztmás urat, melybõl alig bírt kibonyolódni. Mostel apó egy ravasz hunyorítással odaintette a kályhánál sütkérezõ villikust, megsúgván neki:

- Hozd ide csak a város tyúkját, Kristóf öcsém.

Egy fél perc se múlt el, már ott volt az asztalon a város tyúkja, minden szárnyas és szárnyatlan állatok közül a legfélelmetesebb ragadozó Lõcsén, melytõl a legbátrabb, legházsártosabb ember is ijedten némult meg. Egyébiránt nem volt az állat, hanem egy fekete ládikó, három lakattal bezárva oldalt és egy szûk nyílással ellátva a tetején. Legigazabban buksza volt, amibe a bírságpénzeket eregette be a tanács s azért nevezte el a város tyúkjának, mert derekasan tojt a városnak.

Gosznovitzer megszeppent s mint ahogy a kutya elereszti a csontot, ha a szájkosarat hozzák, egyszerre elhagyta a témáját s nagy zavarodottan meresztvén a szemeit a rémületes tárgyra, rekedten dadogta:

- Hát mi ez? Nekem szól ez?

Mostel csak a fejével bólintott, de nem felelt.

- És miért?

- Hát azért, kedves Gosznovitzer uram - mondá az elnöklõ aggastyán szelíden -, mert illetlen magaviseletet tanúsított, lebecsmérelte a tanácsot és mert a borsóföldek dolgában megindítandó pör kilátásával szemben argumentumot segített kovácsolni az ellenfélnek a vérköpõs bíró gúnyos példájával. Fizet ezekért a város tyúkjának két sárga csikót.

- Sok - hörögte Gosznovitzer elvörösödve, mert felette fösvény volt, aki akár Krakkóig elhajtott volna egy kecskét egy petákért. - Nincs nekem nagy vagyonom.

- Nem a vagyon, hanem a száj mekkoraságához méretik a nyelvbírság Lõcsén, tudja azt kegyelmed.

Minthogy a tanács szíve se volt kõbõl, az alkudozás nem volt kizárva a bírságok megszabásakor, s igen gyakran megtörtént, hogy arany, ezüst és egyéb ércek gyorsan változtak át cseppfolyós dolgokká, így most is közbe vetette magát Kripélyi kérlelõ hangon:

- Talán elég volna, ha egy pár kupa bort fizetne?

Egy kis áldomás mindenkor szokásban volt a lõcsei városházán, ítéletek kimondásánál. In vino veritas. Themisnek csak a szeme van bekötve, a száját, gégéjét szabadon hagyta az õsfantázia, és végre is nem volna igazságos, ha egy tyúk habzsolna fel mindent.

Mostel hátra mutatott kezével a holttestre.

- Ilyenkor? Nem férne össze a tanács méltóságával és a köteles kegyelettel.

- Nem látom be - sietett Bibera a Kripélyi támogatására. - Bánatában iszik a magyar, s mi is csak magyarok volnánk, vagy mi…

(Ámbátor bizony egyikük se tudott magyarul, még a magyar nevû Pálfalvi sem, csak az egy Hulik János törte a nyelvet egy kicsit.)

- Hiszen persze magyarok vagyunk - felelte Mostel. - Az onnan is kilátszik, hogy meg akarjuk egymást enni. Hát ezért a magyar virtusáért is megérdemli Gosznovitzer uram, hogy fizesse meg a két aranyat. Dixi.

Nem volt semmi mentség, a két aranyat le kellett szúrni, nagy kínok és mogyorónyi verejtékcsöppek közt kotorászott elõ a wammszt zsebébõl egy aranyra való apró ezüstpénzt, azzal a kijelentéssel, hogy a többit »hozom« (ez meg egy másik magyar vonás volt benne), s azzal nagy dohogással visszaült a helyére.

- Most pedig, szent lévén a béke - mondá elégedetten az öregúr, egyet szippantva burnótszelencéjébõl -, végezzünk egyelõre a borsóföldekkel. Holnap mindjárt meg kell tartani a hivatalos helyszíni szemlét, aztán hadd csinálja meg a szükséges további lépéseket a tanács nevében maga Nustkorb uram. Nem tudom, milyen formában és hová kell a pörrel fordulni, a tárnokmesterhez-e vagy a királyi személynökhöz? Ha olyan nagyon köpi a markát õkegyelme, hát lássuk.

Nustkorb meghajtotta magát, hogy engedelmeskedik a parancsnak.

- Ezek után térjünk át a legsürgõsebbre, amiért voltaképpen összejöttünk, vagyis hogy megbeszéljük a végtisztesség módját, mellyel szeretett bíránknak tartozunk. Én azt indítványozom, tisztelt tanács, hogy a megboldogult a város halottjának tekintessék s annak a költségén temettessék el, még pedig a városházából. (Általános helyeslés.) A város összes középületeire a fekete lobogó tûzessék ki. A holttest három napig legyen kitéve ravatalon a városház nagytermében s négy kivont kardú s négy fáklyát tartó hajdú álljon mellette õrséget éjjel-nappal. E három nap alatt a város összes harangjai három óránként húzassanak meg. Indítványozom továbbá, hogy holtteste a katedrale-templom fala alá temettessék, hol Lõcse nagyjai pihenik örök álmukat.

- Elfogadtatik.

- A katedrale falába illesztendõ sírköve pedig nemes alakjának domború másával örök emlékezetre ugyancsak a város költségén a híres Késmárki Tomis József kõfaragó által készíttessék el fehér vagy szürke márványból. Kerül, amibe kerül. Ugyancsak elrendelendõ, miszerint a temetési szertartás idején a boltok becsukassanak, hogy minden élet megdermedjen, valamint becsukassanak a város kapui is, hogy a keresztülutazók szekerei ne mászkáljanak és ne zörögjenek. Ezeket tartanám szükségeseknek.

- Én azt hiszem - indítványozta Gosznovitzer, de milyen szerényen, mintha nem is a régi volna -, hogy az arcképét is meg kellene festetni a tanácsterem számára.

- Hogyne, hogyne. Magától értetõdik! - hangoztatták mindenfelõl.

- Tehát kimondom ezeket határozatilag - jelenté ki Mostel, fölemelkedve helyérõl -, s minthogy ezzel a mostani összejövetel tárgya ki is merült…

De Bibera uram hirtelen visszarántotta a krispinjét és így szólt:

- Ohó, még nem merült ki. Maradjon még, kedves bátyámuram. Még hátra van a legégetõbb rész, a lakosság lázadozó vérének a lecsillapítása. A halottért már igen keveset tehetünk, az már nyugodt a mi intézkedéseink nélkül is, de az élõk nyugalma fõbenjáró dolog. Itt van a város becsülete, sérelme, ezt nem lehet egy óráig sem úgy hagyni.

- Arra még ráérünk - felelte elutasító kézmozdulattal Mostel -, arra még aludni kell egyet. A harag rossz tanácsadó s a friss harag a legrosszabb.

Bibera most már felkelt a székrõl s amit közbeszólásnak szánt, egész beszéddé kerekítette ki és pedig olyan pátosszal szólt, hogy a szívek sebesebben kezdtek dobogni.

- Egyetlen óráig se érünk rá. A megtorlásról kell határozni. Minden csak ezután következhet. Ha az embert pofonütik, nem az az elsõ dolga, hogy a megütött helyet borogassa, hanem hogy a pofont visszaadja. Lõcse valamennyi polgárának az arca szégyenpírban ég. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. (Éljenzés a karzatról.) Sõt ami a halottat illeti, annak a ravatalán sem a legnagyobb pompa a virágok, melyekkel telehintjük, se a fáklyák füstje, se a hajdúk meztelen kardjának villogása, se a harangok zúgása a tornyokban, hanem hogy még jelen lehet legalább testileg azon a gyûlésen, ahol halálának megbosszulására hoznak végzést.

Mostel a vállait vonogatva felelte:

- Nem olyan kis dolog ez, mint gondolnók. Én elképzelni sem tudom, mit tehetnénk hirtelen. Nem a késésben van a veszély, hanem a sietésben. Szerintem várni kell. Kommt Zeit, kommt Rat. De ha kegyelmetek tudnak valami csodamódot és ha gondolják, hogy polgártársainkat megnyugtatja, nem bánom, szavazásra bocsátom, hogy most bocsátkozzunk-e a kérdésbe vagy késõbb?

- Most! Most! Most! - hangzott az asztal körül, csak Makulics és Hulik szavaztak »késõbb«-el, az elõbbi azért, mert elve volt mindent ellenezni, amit a lutheránusok akarnak, az utóbbi pedig abból az okból volt nyugtalan, mert fiatal, csinos felesége ott ült a karzaton, feltûnõ, szinte önfeledt suttogásba merülve a nyalka Blom Miklóssal, aki nagy gézengúz hírében állt, s már két városból (Béláról és Késmárkról) tiltották ki családi boldogságok megrontása miatt. Hulik uramat különben is a zöldszemû szörnyeteg kínozta, képzelhetni, milyen pokoli szenvedéseket állott ki a tanácskozóasztalhoz láncolva, annál is inkább, mert a dévajabb tanácsnokok figyelmeztették is célozgató tréfákkal: »Szikrák hullanak a ház fedelére, Hulik öcsém«, vagy: »Macska van a kéményben a háj mellett.«

- Jól van - adta meg magát Mostel -, a többség most akar foglalkozni a visszatorlás módozataival. Kénytelen vagyok engedni. Hanem ilyen fõbenjáró dologhoz nem kívánatosak a tanúk, azért tehát felhívom a karzatot, hogy távozzék, kegyelmeteket pedig figyelmeztetem esküjükre, hogy abból, amit itt beszélni fogunk, mélységes titok mindaz, amit nyilvánosságra hozni nem ítélünk szükségesnek, s aki ezt a titkot megszegi, árulást követ el, melynek büntetése fejvesztés vagy örökös számûzetés.

A karzat erre cihelõdni kezdett, ami nem történt meg mindenféle taszigálások, tyúkszem-megtaposások, sikítások és mérges szóváltások nélkül. Mikor végre teljesen kiürült, a villikus szorgosan megvizsgálta a karzatot, nem bújt-e el valaki a padok alá, s miután meggyõzõdött, hogy ilyen merénylet nem történt, maga is eltávozott a terembõl, megfenyegetvén kívül az ajtónál álló két hajdút:

- Ha pedig valamelyiteknek kedve kerekednék a kulcslyuknál hallgatózni, annak mind a két füle le fog vágatni a hóhér által holnap délután a piacon.

Ezzel mindeneket eligazítván, nyugodt lélekkel leballagott a városháza alatt levõ pincébe (akkoriban minden városháza alatt pince volt, mert az nagy kényelem a szomjazó szenátusoknak). A pince ezúttal tele volt vendéggel, a legelõkelõbb Ringburgerok se restelltek ma ott gubbaszkodni a söröspoharak mellett, feszült érdeklõdéssel várva a tanács határozatait. Nagy riadalommal fogadták a villikust, aki elmesélte a történteket, Gosznovitzer vádját, Nustkorb védekezését, valamint a temetésre vonatkozó határozatokat.

- Tehát vége a gyûlésnek?

- Dehogy. Még csak most kezdõdik. A karzatot kiparancsolták, és én is kidobtam magamat. Ez eddig csak rendkívüli értekezlet volt, az igazi gyûlés most kezdõdik. A szenátorok, mikor kiléptem, akkor vették magokra a hivatalos köpenyeiket.[6]

- És hát mi lesz most?

- Görgeyre nézve határoznak.

- De mit csinálhatnak vele?

- Azt csak az isten tudja - felelte a villikus, szemeit az ég felé, vagyis a pinceboltozat felé fordítva.

- Nehéz a nagyurakat leteperni. Nyársat faragnak õkegyelmeik odafönn, de a pecsenye még szabadon szaladgál az erdõben.

Ugyanilyen kérdezõsködések és ilyenforma tarkabarka megjegyzések folytak odakünn is. A piacon ismét nagy sokaság hullámzott, a Mostel uram parancsa, hogy oszoljanak szét, csak egy kis idõre használt, mint a kinin a láz lenyomásánál. De csak nem tudtak az emberek otthon ülni ilyen történelmi pillanatban. A tiszteletes úr, Rafanidesz Sámuel, kinyittatta a nagy székesegyházat, gyertyákat gyújtatott, mert már leszállott volt az este, az alsóbb néptömeg hirtelen megtölté a templomot s miután elhangzott az »Erõs várunk nekünk az isten«, dörgedelmes beszédet vágott ki Sodoma és Gomoráról, amely városokat az isten annak idején olyan erõsen meglátogatta, Lõcsének is nagy intõ jel ez, büntetés ama nagyravágyásáért, mely a gazdagok lelkét egypár év óta mámorba ejtette, hogy kilépve szerénységükbõl, egyszerû polgári erkölcseikbõl, a hivalkodásnak és rangkórságnak a pokol zsarátnokaiból rakott oltárain áldoznak, hajadonaikat árucikknek bocsátják s viszik piacra, hogy nemesi összeköttetéseket szerezzenek s isten képétõl elfordulva, üres, léha cifraságok után nyújtsák ki bûnös kezeiket.

A karzatról jövõket valóságosan megrohanták a künnlevõk. Mi történt? Mirõl tanácskoznak még? Mikor lesz a temetés? Mit végeztek Görgeyre nézve? Még semmit? Ejnye, kutya mordizomadta - hencegett Bobest Tamás, Thököly Imre egykori kapitánya. - Hogy még semmit se végeztek? Öreg legény vagyok, de isten engem úgy segéljen, magam ülnék lóra s elfognám otthon, Görgõn, vason hoznám ide, majd megmutatnám én, ha…

- Ha mi?

- Ha lutheránus nem volna, de lutheránus emberre nem teszem a kezemet.

A városháza kivilágított ablakai nagyban izgatták a kedélyeket. Száz meg száz ember nézett fel kíváncsi szemmel. Néha egy-egy árnyék libbent el az átellenes falon. No, most valamelyik szenátor felkelt. Talán már jönnek. Vagy hogy talán veszekszenek, mert ha haragszik, ugrál az ember, még ha szenátor is.

Az este nem volt sötét. A hold is világított egy kicsit, a hó is. Az úton szinte térdig ért a hó, de az árkádok alól el volt söpörve, úgy, hogy kényelmesen lehetett sétálni az apró lábas házak alatt. Mert az csak mesebeszéd, amit a regényírók firkálnak a lõcsei fényes palotákról. Nem volt ott palota a Thököly utáni idõkben, a Thurzó-ház, a megyeház és a városházán kívül. Apró polgári házak emelkedtek, többnyire gót stílben, háromablakos fronttal. Négy ablakra való széles fundusa senkinek se volt, ami nem is csoda. Bástyákkal körülkerített városnak minden talpalatnyi földje roppant érték és nem szabad elpazarolni úri passziókra.

Az erõdített városnak nem az a politikája, hogy fényes kastélyai és kertjei legyenek, hanem hogy sok ember elférjen és szaporodjék benne, aki a falakat megvédelmezi. Történetünk idejében még ezek a házak is többnyire fából voltak, csak az elõrészük épült kõbõl. Egész kõbõl nem volt több harminc háznál. Kinek is lettek volna ezek a nagy házak? Úr egy se lakott ott, meg se engedték. Az egy Máriássy-családdal tettek kivételt, 1660-ban, mert Máriássynak le volt a város kötelezve. A lõcsei házakban alul bolt volt vagy mûhely és mély, széles kapuboltozat, melyben áruikat rakták ki vásárkor az idegen kereskedõk. Fent az emeleten mindössze három helyiség volt: a »Stube«, az utcai vizitszoba, a »Zimmer«, az udvari lakószoba és hátul a »Kammer«, a hálószoba. Négyszobás famíliák nem laktak a városban. Mikor 1622-ben Bethlen Gábor a Magyarbród melletti táborból hazatérõben, Lõcsén akart pihenni, három szomszédos házat kellett kilakosítani és ajtókat törni a falakba, hogy szállást adhassanak neki. Ugyanebben az évben a II. Ferdinánd biztosai, Biber János váradi püspök és Révay Péter koronaõr erre hozván a Bethlentõl átvett szent koronát, a legszebb magánházba, a Weissenbergerébe szállásoltattak; a püspöknek egy rendes szoba jutott, de Révay uram a koronával már csak egy kis kamrába szorult.

De ezek a kis házacskák igen kedvesek voltak azért. A három utcai ablak közül volt legalább egyikben muskátli, meg egy-egy szép leány- vagy menyecskefej, de persze ezt csak nappal lehet látni. Most az egész városban sötétek az ablakok. Mindenki az utcán van.

A bíró halálának tragédiája azonban egyre halaványodni kezdett a járókelõk elõtt. Minthogy mindenki künn volt, következésképp mindenki találkozhatott azokkal, akikkel akart és akik érdekelték. Valahogy csodamódon történik az ilyesmi, egy félóra alatt érdekes csoportok támadnak, zsákok a foltjaikra találnak. A lányos családokhoz odaszegõdnek az ismerõs fiatalemberek és megkezdõdik a trécselés, a mama összeakad öreg barátnéival s kicserélõdnek újabb megfigyeléseik és értesüléseik. Az agglegények a menyecskéken legeltetik szemeiket, ámbátor nem mindenki olyan szemtelen, mint a gézengúz Blom, aki, ha valami csinosabb fehérszemély elmegy mellette, erkölcstelen gondolatokkal táplálkozván, rendesen azt az észrevételt teszi vele menõ barátaihoz: »Gyõzi a fene!«, vagy pedig csak annyit mond, fájdalmasra változtatván a hangját és rázván a kikent-kifent fejét: »Nem gyõzöm.« Néha a szegény asszonykák is hallják és elpirulnak. Bizony, ha szemérem volna a tanácsban, Lõcsérõl is kitiltaná azt a kellemetlen frátert.

Egyébiránt nemcsak a Blom-féle léha kéjencek találják fel ilyenkor a maguk kedvelt szórakozását, de úgyszólván mindenki. A mesterinasok hógolyókkal dobálják egymást, a színes bõrt készítõ tímárlegények ellenségeskedésben élvén a rézmûves- és bádogoslegényekkel, ádáz verekedést kezdenek a Menhárd-toronynál. A fertálymesterek nagy sebbel-lobbal hajkurásszák elõ a drabantokat, hajdúkat, hogy siessenek oda és fogdossák be a legényeket, akik nem átallanak összemarakodni ilyen szomorú pillanatban.

Azaz csak szomorú volt, de hol szalad az már - mindenki elfelejtette. Hiszen azért »pillanat«. Ellenkezõleg, pompásan mulat a lakosság, vidám terefere, viháncolás, csengõ kacaj hangzik mindenfelõl, mintha egy maskara-bálból kivonuló közönség lepné el az utcákat. Csak a városház kivilágított ablakai juttatják eszükbe egyszer-egyszer a célt, hogy híreket jöttek hallani.

Hírek iszen teremnek. Sok koponyában sok a fantázia. Egyik is, másik is újságol valamit. Hogy azt mondja, arról van szó, zsoldosokat fogad a város, néhány százat és megostromoltatja az ürgelyukat, Görgõt, hogy kifoghassa az ürgét. Leginkább az alsó osztályok hiszik el. »Zsoldos katonák? No, az bizony nem lesz rossz« - gondolják felvillanyozva a vászonnépek.

Az elõkelõbb közönség nevet rá egyet. Ostoba lefetyelés. Hiszen élõ ember nem tudhatja, mirõl folyik fent a tanácskozás, mert zárt ajtóknál folyik.

De ezekre rácáfol a Hulik szenátor uram hirtelen megjelenése az utcán. »Hát kegyelmed honnan cseppen ide, hiszen a többiek még fönn tanácskoznak?«

Hulik uram mentegeti magát, hogy hirtelen rosszul lett, kénytelen volt otthagyni az ülést. Egyszerre egy egész embergyûrû veszi körül. Szép, elõkelõ asszonyok tolakodnak hozzája, kiket a kíváncsiság gyötör.

- Mi történt?

- Nem látták a feleségemet? - kérdé Hulik.

- Itt járkál valahol a Gosznovitzer-családdal. De mondja már, mit végeztek?

- Lakat van a szájamon - s a kezével is mutatta, nem a lakatot, csak a száját.

- No, de valamit mégiscsak mondhat - kérlelgették az asszonyok. - Ne legyen már olyan kényes és akaratos, szenátor uram. Látjuk az arcáról, valami rettentõt határoztak.

- Bizony nem fog az asszonyoknak tetszeni - felelte Hulik uram, komoly meggyõzõdéssel.

- Ugyan, menjen! Tudja is maga, mi tetszik az asszonyoknak, mi nem. Legalább azt mondja meg hát, mikor lesz a bíró temetése?

- Holnapután délután és valamikor - mondá Hulik úr rejtélyesen és tovább ment.

- Meg van ez bolondulva? - morogta az asszonyok közül valamelyik, azt hiszem, a csintalan Teöke Antalné. - Olyan különös feleleteket ad - s fitymáló arcfintorgatással kísérte szemeivel egy darabon, amint beleütõdött Blom Miklósba.

Nagy kõ esett le szívérõl, hogy a félelmetes szoknyahõst, akire utóbb gyanakodott, nem a feleségével, hanem az unokaöccsével, bizonyos Koppen báróval találja.

- Nem láttad a feleségemet?

- Nem gyõzöm - hadarta Blom szórakozottan -, azaz nem láttam; azaz nem láttam, amióta a karzatról kidobtatok bennünket.

- Hova sietsz? - kérdé most már Hulik úr nyájasan.

- Haza. Lefekszem. Korán kell felkelni. Becsületbeli ügy. Egy kis vér. Hm. Egy kis kék vér, hm.

- Ne beszélj! Kik és miért?

- No persze. Bolond vagyok, hogy a hatóság orrára kössem. Menjünk, Konrád.

Eközben híre száguldott, hogy a villikust, ki a városház pincéjében búsult a bíró halálán, sürgõsen felhívatta a tanács és egyszersmind elrendelte, hogy rögtön álljon elõ a város fogata. Mi az ördög lehet az?

Kisvártatva csakugyan ott kapálózott a város négy pej lova a székház elõtt, aztán lejött a villikus egy nagy bundában és felült. Hamar, hamar! Siessünk oda, hátha meg lehetne tõle valamit tudni.

- Hova, hova? - kérdik egyszerre tízen is a felkászmálódott urat.

- Rissdorfba megyek - szólt kedvetlenül -, Krikner doktorért.

Egy beteges Csákyné lakott Rissdorfban, aki kommenciós doktort tartott a házánál. (Ezeknek a nagyuraknak minden bolondságra telik.)

- Olyan sürgõsen, éj évadján? Kinek a számára?

- A bíró számára - felelte a villikus rejtélyesen. - Azért kell pedig sürgõsen indulnom, mert ha nem találnám otthon, esetleg utána kell mennem, akárhol volna is, így szól a tanács parancsa.

- De hisz a bíró meghalt. Abba már nem fújhat lelket a doktor.

A villikus vállat vont.

- Mit tudom én, mit csinál. Semmi közöm hozzá. Hajts!

A különös rendelkezés száz és száz találgatásra adott okot. Igazán megfoghatatlan. A kíváncsiság a legmagasabb fokra csigázódott.

Talán föl fogják boncolni? De minek? Hiszen tudnivaló, miben halt meg. Hátha föléledt õkegyelme? - jegyezte meg valaki. Ostobaság, hiszen kifolyatták minden csöpp vérét!

Errõl folyt a beszéd, mindenféle babonás hiedelmek kezdtek elterjedni, kivált a legalsó osztály közt, mikor egyszerre megkondult a városház tornyán a kis harang.

- Ah! A Bierglocke! Milyen hamar. Hogy elsiet az idõ.

A kis kotnyeles Bierglocke hangja kilenc órát jelent. Záróra Lõcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig - vagy különben hízik a város tyúkja. Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lõdörögve tartózkodnak ezentúl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van - s annak is csak lámpással a kezében. A lámpás nélküli átmenetelt, még ha a holdvilág kegyelmébõl a legfehérebb éjszaka volna is, szigorúan bünteti a tanács. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkás polgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait illeti, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amirõl akar.