HETEDIK FEJEZET

MENYECSKE PALÁNTÁK

Ez a Vendetta-szerû intézkedés nagyon emelhette a városi polgárság önérzetét és a tanács tekintélyét, de meglehetõsen a zsebek ellen irányult, mert bénítólag hatott a kereskedelemre és az újabban lendületnek indult idegenforgalomra.

Elsõ eset volt ez, hogy Lõcse tanácsa nem vette tekintetbe a polgárok anyagi érdekeit, holott máskor mindent ezeknek rendelt alá. Talán azért jutott fel a város olyan nagy virágzásra, ugyanakkor, midõn az ország szegénységbe süllyedt.

Talán az ország zsírján hízott? - mondhatná a kötekedõ irigység. Nem. A maga zsírján. Hanem ezt a zsírt a hatóság kezelte.

Vagyis úgy volt az, hogy a mi magyar eleinknek olyan hatóságaik voltak (már akkor is), melyek mindent elszedtek céljaikra, amit eleink maguk el nem költöttek (innen származhat a közmondás: »Csak az a miénk, amit megeszünk«), míg ellenben a szepességi szász városok hatóságai semmit sem szedtek el a polgároktól, sõt még nekik maguknak se engedték elpocsékolni azt, amijök volt. Mindég jó és körültekintõ törvényeik voltak és azokat mindég megtartották; - nekünk is voltak néha jó törvényeink, de azokat néha se tartottuk meg.

A lõcsei statútumok megtartásához egyébiránt disznószív kellett és roppant fegyelem, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a Stadt-Ordnung és Polizei-Ordnung gyámkodása alá kerül már a születése elõtt és ott marad a haláláig, annak a paragrafusai által rángattatva ide-oda. A Stadt- és Polizei-Ordnung beleavatkozik úgyszólván minden lépésébe, melyet e földi planétán tesz, s kényszeríti jámbornak, takarékosnak és a végén gazdagnak lenni.

Már a viselõs asszonynál gondjába veszi a polgárt s mindent megtesz, hogy elsõ megjelenése a körülkerített városban a viszonyokhoz képest a lehetõ legkedvezõbb módon történjék. Mikor már eljött a kis szász, ugyancsak statútum szabja meg a család vagyoni állapota szerint, hogy a keresztszülõkön kívül hány vendéget szabad meghívni a keresztelõre, továbbá hány és név szerint milyen ételeket szabad a vendégek elé tálalni, nehogy pocsékolás történjék. Mivel a szepességi szászok is emberek (mégpedig többnyire derék emberek), hát õbennük is játszott a magyar zabszem, a törvények ügyes megkerülésére csiklandozó. Nem hívtak ugyan vendéget, csak annyit, ahányat a statútum megengedett, hanem hívtak húsz-harminc keresztapát és egy csapat keresztanyát. Hohó! lecsapott erre a magisztrátus, mint a héja, vagyoni klasszisokra osztván a polgárságot, a meghívandó keresztszülõk számát is megállapítván, két, legfeljebb három komát és komaasszonyt engedvén meghívatni, vagyoni helyzet szerint.

Ez a klasszifikálás lett az ott is elharapózó rangkórságnak a szülõje. Az egykomájú család, ha stréber volt, a kétkomájú családok közé szerette volna magát felküzdeni. A háromkomájú famíliák már oligarchák. A három koma pontosabb jelzõje volt a vagyoni állapotnak, mint most a telekkönyv. Még a bélai Quendelt is aszerint taksálták Késmárkon vagy Lõcsén, hogy: »hívhat az talán száz komát is«.

Nagy jel az efféle; hogyha a királyok nem rontanák is népeiket rendjelekkel, címekkel, találnának azok maguknak bolondító maszlagot eleget.

A kereszteléstõl a temetésig minden szabályozva volt; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei - még a muzsikusok napidíját is szenátor uraimék határozták meg.[7] Kártyát, kockát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgoztak az emberek és gyûlt a pénzük.

Mire is költhetett volna a szász polgár? Szeretõt nem volt szabad tartani, mert ha a hatóság megtudja, mind a kettõjüket számûzi a városból. De ha tartott volna is szeretõt (mondjuk, valami nagy titokban), az ugyan potom összegbe került volna. Az ékszerek közül a gyémántok, keleti gyöngyök, smaragdok és a szép piros rubinok ki voltak tiltva a városból.

A megengedett drágakövek közt az ametiszt és a cseh granát volt a comes. Násfát nem ösmernek a szász asszonyok. Legfeljebb holmi ezüst vagy arany kinyitható szívek fityegnek a nyakukban. Még a kelmékben való dúskálást se engedte meg a rendõrség.[8] A szegényebb osztály fehérnépei a morvaposztót, a csamlotot, a török bagasiát, perzsa mohárt használhatják. A leányoknál elég nagy fényûzés az is, hogy elõkötõjükre, mellyel vasárnap a templomba mennek, selyemmel varrhatják ki ékes gót betûkben a nevüket: »Elisabeth Zabler«, vagy: »Katherina Friebel« (ami, valljuk be, nem rossz szokás a templom elõtt szemlét tartó legények szempontjából). A cselédsorban álló leányok négy-ötféle hitvány kelmére, a tarcolán, barchet, kanavász és stamelinre voltak kárhoztatva[9] (de szerettek is elmenekülni szolgálatba a vidéki családokhoz). A több mint két segéddel dolgozó iparosok és kereskedõk fehérnépei már a finomabb angol, hollandi posztókban, tafotákban is páváskodhatnak, ha a hiúság nyavalyája vérükben vagyon. A koronarása, csimazin, pokocsin csinos szoknyácskákat szolgáltat. Ami a génuai bársonyt, a velencei vagy flórenci atlasz viselését illette és a selymeket, az a gazdag patrícius asszonyok kizárólagos szabadalma, sõt meg van engedve a brokát selyem is, »ámbár tisztességes polgárnõ és kisasszonya nem teszi«, a brüsszeli és másfajta drága csipke ellenben szigorúan tilalmaztatik.

A leányok fején a pártán kívül semminemû drága érc nem alkalmazható - mivelhogy a haj úgyis a legnagyobb ékesség. A ruhák derekát, vagy az úgynevezett »Wiest«-et szabad a nyaknál mélyen is kivágni (persze, mivel nem kerül pénzbe), de amellyel nem igen éltek a szépek (persze, mivel rendszerint lapos mellük volt).

Ilyen életmód mellett a könnyûvérû nemzeti önvigasztalást, hogy »szegények vagyunk, de jól élünk«, teljesen meg lehetett fordítani a szepességi szász városokban: »Gazdagok vagyunk, de rosszul élünk«.

S mégis bámulat illeti a derék városi atyákat, kik így tudtak parancsolni, s e polgárokat még inkább, kik így tanultak meg engedelmeskedni. Mert bölcs és egészében mélyen átgondolt volt e kormányzat. A lõcsei bíró egy-egy kis velencei dózse a maga szenátoraival és negyedmestereivel, rideg végrehajtója egy hatalmas izmos politikának, mely útját vágja a ragályos fényûzésnek, jól tudván, hogy a falusi nemesség életmódjának utánzása megölné városaikat, melyeknek tekintélye és privilégiuma a benne élõ polgárság vagyoni erején nyugszik.

Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, melyben felvirágozának a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a »pénzzsák« polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pincéjükben, vagy akik messze földön kereskednek borokkal és állati bõrökkel, nagy tõkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen, vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak.

A meggazdagodásnak e különös városi statútumokon kívül egyébiránt még sok más oka volt. A szorgalom, takarékosság, ipari ügyesség és kereskedelem hiszen nagy faktor, de ezeket csak azok a histórikusok zengedezik a városi nagy vagyonok eredete gyanánt, akik azt hiszik, hogy õk a múltakba látnak, pedig csak egy közkeletû frázist tudnak…

Hiszen kétségkívül emelõleg hatott, hogy jó városi statutumok voltak (és hogy zsidók még nem voltak), a kereskedelmi élet pezsgése szintén megtette a magáét, de nagy vagyonokat semmikor sem lehetett gyûjteni rohamosabban a rendes foglalkozási ágak révén. Ezek csak az úgynevezett »Kleine Fische gute Fische«. A már meglevõ értékek és szerzési módok tülekedést okoztak minden idõben, s a szõlõtõke sok fürtje szétoszlott sok kézben. Szerencsére azonban mindenkor támadtak új értékek és új szerzési módok. Ezeknek ügyes kieszelése és megrohanása volt az úgynevezett »szerencsés kópé« feladata.

Régen, mikor még a szepességi szász városok szegények voltak, négy-öt falut jövedelmezett egy ügyesen lenyisszantott fej a csatában (ha a vezér látta), napjainkban pedig, mikor már megint szegények a szepességi városok, egyszerre gazdaggá tehet valakit egy vicinális, vagy egy kis kijárás a magas kormánynál (ha a magas kormány behunyja szemét).

A rajzolt korszakban is egy különös új érték támadt - nevezetesen a török foglyok. A vitézlõ rendek a törökkel való folytonos csetepatékból olykor nagyobb csapat foglyot hoztak haza, kivált a Thököly föllépése elõtt (mert azóta megritkultak a törökök, mint a vaddisznók az erdõben), majd minden elõkelõ portán lebzselt több-kevesebb rab, némileg hozzátartozott a pompához, mint ahogy nem nélkülözheti egy szépen bútorozott ház a szarvasagancsokat és medvebõröket.

Egymáshoz hasonló trófeák voltak azok. A vitézlõ úr eldicsekedett a vendégeinek egy darabig, miképp került kézre Omár vagy Haszán, épp amint eldicsekszik az agancsok megkerítésével. S ez annyival élvezetesebb, mert az élõ bizonyság is ott volt, aki megerõsíthette a nemesúr vitézségét. Ennyiben többet értek a rabok. Viszont az elejtett szarvas abban ért többet, hogy meg lehetett enni, míg ellenben a török maga evett sokat, de nem tudott semmi magyar munkára rászokni, csak vizet tudott húzni, gyereket ringatni és a kertben gyomlálni.

Hát nemsokára megunta a magyar úr a foglyait, kivált, ha nagyon felszaporodtak, s dohogni kezdett:

- Mi az ördögnek hizlaljam itt azt a sok ingyenélõt?

Egyet-kettõt, mint a kopószaporodásból, el tudott sütni ide-oda sógornak, komaasszonynak ajándékba, de a többivel csakugyan nem tudott mit csinálni. Eközben a nagyasszony szíve is megesett az örökké Mekka felé sóhajtozókon s váltig ösztökélte urát:

- Ugyan eresszük haza õket. Majd meglássa kegyelmed, hogy megfizeti nekünk azt majd a keresztény isten is.

Rendesen ilyen hangulatok fölülkerekedése idején toppantak be a kastélyba a bélai Quendelek ügynökei, vagy Blom Mihály uram Lõcsérõl, akik csinos összeget ígértek a rabokért, szépen pengõ tallérokban, vagy arany-ezüst marhákban, ha a nemesúr szemérmetesebb volt. Az urak, kivált eleinte, nagy röstelkedve mentek bele az üzletbe, de hát végre is jobb, ha Quendel uram vagy Blom uram fizet értük, mintsem hogy, a nagyasszony szerint, a keresztény istenre bízassék. Utoljára egészen beleszoktak és találván bizonyos disztingvált formát, tisztes úri jövedelemnek tekintették.[10]

Aljas dolog volt biz az, de csak az a része, amit Blomék csináltak. Oh, az övék - az teljesen comme il faut. Hiszen õk nem is szipolyozzák ki a rabokat, csak megszabadulnak tõlük. Az, hogy pénzt fogadnak el értök, való dolog, de hát miért ne fogadnák el a pénzt, mikor amazok kínálják és mikor nincs nekik? Történik-e ezzel valami helytelenség, igazságtalanság a rabokkal? Oh, istenem, hiszen nem történik más, csak Páltól átmennek Péterhez. Vagyis más szavakkal Quendel uram, Blom uram, vagy a késmárki Spitz testvérek csinálják el a hazaszállításukat. Õk nem osztályozzák, melyik mennyit ér, mennyit nem ér, mint valami emberkufárok, õk gavallérok, õk en bloc végeznek velök egy odalökött úri szóval.

Nos, és a nevezett kapzsi üzérek aztán csakugyan elcsinálják, a maguk módja szerint - de ez már más, ez már csúf dolog. Egész országrészekbõl összehajtják az így potom pénzen megvett rabokat s raktáron tartják õket. A Quendel-család felváltva lakik Bélán és Lõcsén, aszerint, amint a lengyelországi helyzet kedvez jobban az üzletnek vagy a magyarországi, mert Quendel uram egyszersmind borkereskedéssel foglalkozik, mint ahogy Blom Mihály uram óriás disznókereskedést ûz, mellékkeresetképpen pedig mind a ketten uzsorások.

A rabokkal el van foglalva egy-egy egész iroda, melynek számtalan hivatalnokai és ügynökei vannak. Nincs az a vizikátor, aki jobban kihúzná a vért, mint ezek a derék emberek. Az iroda osztályozza a rabokat. Lajstromot csinál élettörténetükrõl, kikérdezi magánviszonyaikat, illetõségi helyüket, szüleik vagy hozzátartozóik vagyoni állapotát, ezeket a becses adatokat azután elküldi Sztambulba a közös irodának (melyet a három cég együtt tart fenn) s míg a sztambuli iroda utána jár, hogy a beküldött adatok mennyiben hitelesek, vagy mennyiben változtak azóta, addig a rabokat ideiglenes bérletbe adja a városi polgároknak, kõmíves vagy egyéb munkákhoz, hogy addig is keressenek. Roppant szépen van ez elrendezve, minden beleillik a rovátkáiba. Sztambulból megérkeznek végre a végleges adatok, becses észrevételekkel, melyeknek alapján szortíroztatnak a rabok és megszabatik kinek-kinek erejéhez a váltságdíj. Megérkezvén a pénz, megindulnak a rabszállítmánnyal a cég ügynökei, ugyanezek viszik egyúttal a Quendel uram borait Kelet felé; visszajövet pedig nagy sertésfalkákat hajtanak Szerbiából Blom úrnak. Olyan egyszerû ez, mint egy asszonyi varkocsot kioldani, pedig millió hajszálból áll.

A nagyobb vagyonok története tele van ilyen trükkökkel. A rézgarasok a munka és a verejték termékei, az aranyak az elmésség és a leleményé.

Mivel a pénz mind a városokba szaladt, a nemesurak semmit sem nélkülöztek úgy az õ kastélyaikban, mint a pénzt. Hihetetlen, mily kevés pénzük volt. Pénzt csak a gyapjúból kaphattak, vagy az eladott szarvasmarhákból, de a marhákat és juhokat rendesen elakvirálták a szerte csatangoló különbözõ csapatok - természetesen nyugta mellett. (Hogy t. i. nyugodtak lehetnek, miszerint nem kapnak értük pénzt.) Fájuk elég volt, de még akkor nem virágzottak a faüzletek, földjük is elég volt, de nem voltak még földhitelintézetek. Ki a földbirtoka révén akart pénzhez jutni, annak már harangoztak. Guzman úr régebben tizennyolc márkán vette meg örök áron Stoyanfalvát a Szepességen; ugyanezt a községet száz évvel utóbb, népei a pestisben kihalván, a tulajdonosa, egy nemeskisasszony, egy pár sárga csizmáért adta el.[11] Még hátra lenne a zálog. No, az meg éppen nevetséges, mily csekély áron rekedt meg egy-egy nagyobb birtok a hitelezõnél.

Szóval a nemesúrra pénz nem mosolyog sehonnan. (Azért voltak kénytelenek harangokból veretni Bebekék, Balassáék.) A császárnak sincs. Az aerariumnak sincs. (Azért lesz kénytelen egy napon odaadni egész Békés vármegyét Harruckern péknek, hogy egypár ezer forintnyi tartozását kiegyenlítse.)

De hát valahol csak megvan a pénz is. Mondtuk, hogy a városokba szaladt. Nohát utána! Ott kell felkeresni, ahol van. S megindult a vadászat az elõkelõ nemes családok fiai részérõl a szepesi, fõképp a lõcsei polgárlányok után. Megkezdték a sárosi úrfiak. Nekik van a legjobb szimatjuk. Utánuk nyomult Gömör és Nógrád. Ment, ment a hír tovább is, átlépte a Dunát. Bezerédy Miska onnan hozott menyecskét, Korb Ninát. (Az öreg Korb ötvenezer aranyforintot olvasott le az asztalra.) Babarczy Imre bécsi házat kapott Gawrin Johannával.

Ugyancsak megnövekedett Lõcsén az idegenforgalom. Tele volt a város, kivált így tél idején, úri fogatokkal, s ami járuléka ennek, nyalka fiatalurakkal, úri kocsisokkal és huszárokkal, kik házasulandó uraikat kísérték.

S csodálatos a gondviselés az ilyenekben! Az a rejtelmes természeti erõ, mely megserkenti a kakasokat, hogy virradatot kukorítsanak, ugyanakkor a mennyboltra pirosló festéket önt, mely átmázolja az éjt nappallá s így lesz a két jelenségbõl összhangzó egész. Csak e fenséges tünetbõl magyarázható ki, hogy a városi patríciusok józan, hideg fejében az a bolondság kezdett motoszkálni, hogy nemesurakhoz adják férjhez leányaikat; valami olyan kívánatosnak kezdett az feltûnni, hogy reszkettek utána. Hát még a mamák! Tagadhatatlanul csábító volt: nexust keresni az uralkodó osztállyal. Milyen szép az, ha az embernek az unokáját például Prónaynak hívják, de Tótpróna, vagy Jekelfalussynak, de eadem, habár csak leányágon. Sõt még a szász ifjak se bosszankodtak; hiszen magyar urak lesznek a sógoraik.

Ebbõl a kölcsönös vágyból született egy különös gügyûség. A városban nem voltak vendégfogadók. Egyetlenegy se volt. Kocsmát, sörmérést jelezve, majd minden kapu fölött ott lengette a szél a forgácspántlikákat, a szállásadás is az összes polgárság jövedelmét képezte. Egy szobácskát tartottak hátul az épületben, néhol istállót is, melyet vásárkor kiadhattak. Egyébkor pedig nem igen fordult meg hosszabb tartózkodású idegen. Ki hitte volna azt, hogy ilyen világot érnek!

De ha lettek volna is szállodák, melyek befogadhatják a magyar gavallérokat, azzal még nem lenne megoldva, miképpen jussanak a becses portékához, melyért jöttek. Nyilvános bálok nem tartattak a városban. Céhlakomák, bíróválasztási s egyéb dínomdánomok bõven estek, de a gazdag patríciusok lányai azokon nem vettek részt. Egymás közt ugyan a patrícius-családok is összejöttek névnapokra, lakodalmakra, vagy egyéb ártatlan játékokra, de az idegenektõl hermetice el voltak zárva. Hogy a párok valahogy összesodródjanak, ha nem voltak egy osztályból valók, ahhoz egy ugyanazon városban eltöltött ifjúkor kellett.

Valami olyan hely és olyan mód mutatkozott hát szükségesnek, hogy ami az akaratokba már beoltatott, az létrejöjjön. Így támadt a gügyû (házasság-összeboronáló). De nem azzal a durva ábrázatával jött, ahogy ma ösmerjük, hanem diszkréten, elõkelõ formában, behajporozva, menüettlépésekkel. Egy nagymûveltségû és szigorú erkölcsû öreg kisasszonynak, Klöster Matildnak, ki eddig is apró leányokat vett magához nevelésre, jutott eszébe az a gondolat (nagyon is közel feküdt), hogy kivesz három házat bérbe, falakat töret, fényes háztartást hoz össze, inasokkal, frájokkal, szakáccsal, kuktákkal népesíti be s eladó leányokat is fölvesz jó pénzért egy-egy téli tanfolyamra, elõkelõ magatartásra, úri allûrökre, szóval azokra a külsõ csecsebecsékre tanítja melyek a valódi dámát ékesítik.

No, kapott ezen a gondolaton a két egymás melegétõl érlelõdõ vágyakozás. Pedig talán nem is tudták, csak úgy az ösztön taszította õket, hogy mi lesz ebbõl, mivé növi ki magát, hogy egy kirakata lesz ez a gazdag eladóleányoknak. A nemesúrfiak kényelmesen megtekinthetik így a raktáron levõ összes évi termést és megtudhatják, milyen nyomtaték jár az egyikkel vagy a másikkal s ha aztán nyélbe van ütve, mert mindent a gügyû végez, egy kis aránylagos províziót, amit elõre kikötött, nem lehet tõle megtagadni.

Az öreg kisasszony, egy császári ezredesnek a leánya, anyai ágon (az anyja Losonczy-lány) sok elõkelõ magyar családdal volt atyafiságban, jelentékeny levelezést tartott fenn öreg úrasszonyokkal, kik disznóaprólékot küldöztek neki, õ pedig híreket - szóval nagy publicitással bírt. Reklám volt intézetének az is, amit elõre kikürtölt a világnak, hogy a Szepesség két hírhedt nábobja, Quendel és Blom egyívású leányai, Quendel Mária és Blom Klára (Miklósnak a húga), egyszerre vetvén le a kurta szoknyát, az idei télen õhozzá - az oltárhoz vezetõ pitvarba - kerültek. No, kutyateremtette, ezek azután a nagy halak. Lesz hát majd Lõcsén elevenség a farsangkor és jó kereset. Annyi pazarló gavallér gyûlik ide, hogy mindennek fölmegy az ára…

A mostani leibici Blom és a bélai Quendel unokái azoknak, kik a török foglyokon gazdagodtak. Apáik üzlettársak voltak, õk most már ellenfelek, csak a vagyon van a régi forrásból. Hogy mekkora, senki sem tudta még hozzávetõleg sem. Az ilyen vagyonokról leszalad az egyszeregy és a mese ül rájok; toldja, kevergeti, játszik velök.

Az egész Szepesség csak azt találgatta, hogy ugyan milyen hozományt ajánlanak fel leányaikkal, egyik fösvényebb lévén a másiknál. Blom uram mindjárt õszkor beadta Kláriját az intézetbe. (Csinos kis fruska volt, villogó bogárszemekkel.) Quendel ellenben csak november elején, mikor már pompás szánút volt, rándult be leányával Lõcsére. Ott már akkor széltében beszélték a Klári hozományát, de Quendel apó, akit nagy különcnek ismertek, senkivel se állt szóba, egyenesen Klöster kisasszonyhoz hajtatott Márikával (kinek viszont a termete volt szebb Kláriénál), és lefizetvén a tartásáért és neveltetéséért járó tallérokat, szívére kötötte, hogy olyan nevelést adjon neki, akár egy Csáky-kisasszonynak, mert hát ki tudja…

Az öreg itt a szürke apró szemeivel hunyorított és be nem végezte a mondatot, ami különben szokása volt: zárva tartani az erszényt és nyitva tartani a mondatot.

Klöster kisasszony, annak jeléül, hogy megértette, a fejével biccentett s cserébe tapintatos kérdést intézett Quendel uramhoz, hogy mennyi hozományt szánt Marinak, ha esetleg…

Csupa finomságból és udvariasságból õ is nyitva hagyta a mondatot.

- Hm - felelte Quendel -, és mennyit kínált fel Blom?

- Hát még nem hallotta a városban?

- Hát már tudják?

- Természetesen - felelte a kisasszony hanyagul -, hiszen arra való, hogy híre menjen.

- Senkivel se beszéltem.

Erre aztán elõvette Klöster kisasszony a nagy fólió könyvet, melyben minden növendéknek külön törzslapja volt s felolvasta:

- Blom Klára kap négy házat; kettõt Kassán, egyet Budán és egyet Eperjesen, továbbá a szászoknál szokásos két tehenet.

- Csak ennyi? - szólt fitymálva Quendel. - Hm. Tehát arra való ez, hogy híre menjen? Menjen hát no a híre. Írjon be a Marinak nyolc házat, abból kettõt Bécsben.

Ezzel, mint aki emberül kivágta a rezet, nagy gõgösen hazament Bélára, hogy ez egyszer homlokon ütötte Blomot.

Otthon azonban az asszonynak kedve jött kiélvezni az elmaradhatlan csodálatot, mely e nagy hozomány nyomában keletkezhetett Lõcsén s rávette az urát mindjárt egy hét múlva, hogy töltsenek Lõcsén egypár napot, annyival is inkább, mert Miklós fiok is ott mulatozik. Mert hát mit ér, hogy olyan nagy hozományt adnak a Marinak, ha itt Bélán senkitõl se hallják? Hiszen az egész áldozatért, amit az ember a leányáért hoz, az irigységnek az a szeplõje az egyetlen kárpótlás, mely a többi anyák arcát kiveri. Elmentek hát Lõcsére, de micsoda csalódás várta ott Quendeléket? A város már akkor tele volt azzal a hírrel, hogy Blom uram ott járt tegnapelõtt és hallván a Quendel ajánlatát, tizenhat városi házra emelte fel a Klári hozományát, meghagyva a szászoknál szokásos két tehenet.

Csupa gúnyos mosolyok, nevetgélések fogadták a gõgös Quendeléket.

- Hallották? Tudják már, mi az újság? Teringette, ez a Blom! Ki hitte volna! Micsoda gavallér ember az!

Fejébe ment a vér Quendelnek, Quendelné asszonyom ellenben könnybe lábadt: »Nem élem át ezt a csúfságot, Gáspár, nem élem át, csinálj velem valamit.«

- A haramia! - hörögte Quendel. - Tönkre akar tenni. (Lecsapta dühösen az asztrakán süvegét a sörkocsma asztalára.) Félek, valami bolondot teszek.

A jelenlevõ ismerõsei, Gosznovitzer, Mauks Donát és még egy csomó komoly ember mindenáron le akarták csillapítani:

- Ugyan ne törje magát. Hagyja abba kegyelmed. Blom nehézfejû ember. Ki is nyilatkoztatta elõttünk, hogy az még nem az utolsó szava, ha úgy hoznák magokkal a cirkumstanciák.

Hanem ezzel még csak annál jobban feltüzelték a hörcsögtermészetû kis embert.

- Micsoda? Hogy nem a legutolsó szava? Ki mondja azt? - rikácsolta szikrázó szemekkel. - Õ mondja? Hogy a fia mondja? No, hát én meg azt mondom, hogy isten engem úgy segéljen, a legutolsó. Majd mindjárt ütök én a szájára olyan pecsétet, hogy egy mukkot se szól többet.

S ezzel felkapva a sapkáját, otthagyva asszonyt, sört, barátokat, rohant egyenest a Bobest-házba, fel a lépcsõkön, Klöster kisasszonyhoz, ki éppen arra tanította növendékeit, milyen kígyóvonalban kell meghajolnia a nõi testnek, mikor a lábainál térdeplõ nemes lovagot az odanyújtott kezével mintegy a fölkelésben segíti. A fele leányok, kik a lovagokat személyesítették, éppen térdepeltek, mikor az ajtót föltépte Quendel uram!

- Az isten szerelméért! - ijedezett a kisasszony, a képébõl kikelt úrra sandítva. - Mi történt?

- Azt maga tudja legjobban - horkant fel az öreg, fuldokló hangon. - Az az imposztor Blom koldussá akar tenni, rám licitált nyolc házzal, úgy, hogy most már tizenhat házat akar adni a lányával. Igaz-e vagy nem?

- Az csak dicséretes dolog - jegyzé meg a kisasszony szigorúan, ráncos, sovány arcán a megbotránkozás kétségtelen jeleivel, amiért nem kellõ módon és kellõ helyen hozatik elõ ez a kényes kérdés. - Mit tehetek én ez ellen?

- De tehetek én és teszek is - kiáltá zihálva, fenyegetõ hangon s olyan gesztusokkal, mintha buzogánnyal pogonyítana le valakit. - Írja be a kisasszony, hogy Quendel Gáspár a tizenhat házzal szemben tizenhat várost ajánl fel Mari leánya hozományául.

Klöster kisasszony barna szemei olyan nagyokra tágultak ki, mint egy-egy duránci szilva.

- Tizenhat várost? - hüledezett, a Quendel uram tekintetét fürkészve. - Hát lehetséges az?

- A tizenhat szepesi várost - tette hozzá Quendel és nagyot fújt, mint aki roppant erõfeszítést végzett a tüdejével.

- És képes erre?

Quendel elmosolyodott.

- Amit egy Quendel kimond, az olyan, mint a biblia, ha nem több.

Erre aztán megcsókolta a hozzá szaladt Marit s megígérvén, hogy délután a mama is meglátogatja, lassú, méltóságos léptekkel távozott; Klöster kisasszony elkápráztatva, még a lépcsõn is lekísérte a hatalmas arany-emberkét. Az utolsó lépcsõfoknál, miután már lehûlt a haragja, ezzel búcsúzott a kisasszonytól:

- Igazán felbosszantott ez a Blom. Különösen azzal a két tehénnel. És csak jó, hogy már könnyítettem magamon, mert éreztem, hogy a guta kerülget. Igen sajnálnám azonban, mert én gyöngéd ember vagyok, ha valami szó szaladt volna le a nyelvemrõl, amelyért megneheztelne a leánya, az az izé… az a harmadik tehénke. Ah, istenem, milyen piszlicsárság ezekkel a tehenekkel! Ámbár, hm, isten tudja. No, megálljon csak. Én is csinálok valami ilyet. Írja be, kérem, hogy a tizenhat városon fölül felajánlok még egy szamarat. A leendõ võm majd ki fogja találni, hogy az a szamár kit jelent…

Édesdeden felkacagott, végigmenve a hosszú udvaron egyre kacagott és az utcán is kacagott, de ott már a mellét is verte, magában beszélgetvén.

- Engem jelent… Engem, Quendel Gáspárt, hahaha.

A járókelõk csodálkozva néztek utána, hogy talán megõrült. Arról azonban szó sincs; a fürge, nyugtalan emberke még a hó folyamán megindult kis kocsiján Krakkóba, a lengyel udvarhoz, ahol jól végzett, minélfogva nemrég egy második utat tett Bécsbe, ahol az aerarium is adósa, ott audienciát kért a császártól (aki személyesen ismeri a Felvidék különös bankárját), s alázatos instanciában, de amellett élõszóval is megtette az ajánlatot, hogy a lengyel zálogban levõ szepességi tizenhat várost kiváltja a saját zsebébõl,[12] a lánya hozományául szánva azokat. Hasonló joggal és módon bírná a lánya, mint eddig Lengyelország, de azzal a különbséggel, hogy most már Magyarország testéhez tartoznának s annak fizetnék a véradót. (A véradó nem kell az õ kis Marijának.)

A császárnak megtetszett a terv, s most Bécsbõl kezdik propagálni. Karácsony elõtt közölte a fõispán a megyei urakkal és rendekkel, a megyénél azonban heves ellenzésre talált, úgy, hogy aligha lesz a dologból valami.

Hogy miért? Isten tudja. Hiszen mindig azon jajgattak, hogy vissza kell a testhez csatolni az elszakadt tagokat. Alkalmasint Quendel a vörös posztó a szemükben. De akármiért ellenzik, csak köszönettel tartoznak érte az elzálogosított városok. Mert boldogabb életük van ott az idegenben, mint a közanya keblén maradt szepesi városoknak. Sõt még magyarabb életük is. A lengyel kormány kötelezõvé tette iskoláikban a magyar nyelv tanítását,[13] míg ellenben a Magyarországhoz tartozó szepesi városok iskoláiban nem tanítják a magyar nyelvet.

Ilyenek voltak a viszonyok, vidám, ragyogó farsang küszöbén állott Lõcse városa, ezer álom szövõdött hozzá ama muskátlis ablakok mögött és egyebütt, midõn ez a nyomorult dobszó felhangzott ma reggel a piacon és a mellékutcákban, hogy szétkergesse a rózsaszín párákat.

A mosolygó kék ég egy szempillanat alatt fekete, mérges fellegekbe öltözött.

A tanács kemény határozatai általános elégületlenséget szültek. Klöster Matild kisasszony állítólag szívgörcsöket kapott azzal a felkiáltással: »Hát mármost velünk mi lesz?« A kereskedõk és iparosok élesen bírálták a magisztrátust.

- Ez mégse járja. A bírót megölték, az igaz, de miért kellene vele eltemetni a várost is, éppen mikor az a legelevenebbnek, legvirgoncabbnak indult? Tegnap csak holt bíró volt, most már van holt város is. Nem nõ majd itt még fû se, ilyen bolond körülmények között!

Éppen a piac felé lépkedett Mauks Donát uram, a pulyáját vivén az iskolába, aki húzódozott, úgy, hogy néhol megkötötte magát s valóságosan vonszolni kellett a kis imposztort, mint a vágóhídra szánt tulkot. A megrökönyödött kereskedõk tanácsbelit látván megjelenni, kijöttek boltjaikból, körülfogták, éles szemrehányások között tudakolták, miért kellett a várost bizonytalan idõkre így megnyomorítani, mi volt az oka s milyen körülmények játszottak közbe?

Mauks uram hümmögött, vakarta a fejét, nyomkodta homlokát, ötölt-hatolt s azután elgondolkozván egy darabig, a következõket felelte:

- Nem állítom, hogy így vagy úgy, mert azt hinnék, hogy azért mondtam így, mert nem akartam amúgy mondani.

Amibõl ugyan egyikük sem lett okosabb, csak a pulya, aki az öreg úr kínos vergõdését felhasználva, kirántotta mancsocskáját az apja kezébõl s úgy elszaladt a tekervényes utcák valamelyikébe, hogy arra a tatár se akad rá délig.

Továbbra is rágódva e szerencsétlen intézkedéseken, voltak, akik azokban a bosszúállási viszketegségen kívül valami mélyebb bölcsességet is láttak.

A hatóság ugyanis eddig se nézte jó szemmel, hogy a magyar urak ide jártak horgászni s a legsúlyosabb halacskákat kihúzták, de mert semmi regulaellenes nem volt benne és befolyásos nagy urak jónak és hasznosnak ítélték a szászoknak a magyar fajba való elvegyülését (ez volt a formula), egyenes úton semmit se lehetett ellene tenni. Hát fogták magukat és nem egyenes úton akadályozták meg, csinálván Lõcsébõl egy gyászoló fekete várost, ahol nincs zene, nincs mulatság, nincs élet, ahova eszébe se jut virágot tépni jönni valakinek, mert itt a virág is csak a ravatalhoz való.

…De iszen van a lõcsei tanácsban annyi ész, hogy három országnak is elég volna.