NYOLCADIK FEJEZET

VITAM EL SANGUINEM PRO VICECOMITE NOSTRO

A városokban lakó nemesek nem jól érezték magukat. Mint a díszfenyőfák nem tudtak megélni elvegyülve a cserfaerdőkben. A városokban lakó nemesek nem élvezhettek más jogokat, mint a polgárok; a város statútumai kötelező erővel bírtak rájuk nézve is, szóval, a polgárok domináltak fölöttük, ezt pedig egy nemesember kevélysége nem bírhatja meg.

A nemesember tehát jobb szeretett élni a falakon kívül, ahol nagyobb veszedelem és nagyobb szabadság volt. Hadi kalandok sűrűn kínálkoztak. A nagy urak az ő nagy dologtalanságukban mindig főztek valami olyat, amihez a kurtanemesek kardja kellett. Azért aztán a falvakban szerettek lakni a hétszilvafa tövében, a parasztok közt, itt ők is urak. Az, hogy egy-egy nagyúr is lakott ott, mint például Görgőn Görgey Pál, az nem bántotta őket, sőt inkább lendületbe hozta a lelküket, mivelhogy a nagyúr is csak olyan tagja a szent koronának, mint ők, gyöngy az igazi gyöngy, ha olyan, mint egy mogyoró, vagy ha olyan, mint egy kölesszem.

Görgőn a Bibók-, Fehér- és Vállay-famíliákról maradt emlékezés, akiknek némi földecskéik voltak a határban. Házuk alig különbözött a parasztokétól, csak éppen abban, hogy ambitus volt rajta, mert az ambituson való pipázás hozzá tartozott a nemesember legjobb ismertető jeleihez.

A Bibókok háza közvetlen a Görgey-kastély déli bástyájával szemben állt. Veszedelem idején, ha az ágyúk dolgozni kezdenek, a lőréseken át éppen a torkukba esik a Bibók-kúria, s úgy leszedik egy-két köhintésre, hogy vályog vályogon nem marad. Bizony nagy ostobaság volt oda építkezni. Nemcsak én mondom, de mondták ezt a Bibókoknak mások is. Csakhogy a Bibókok erre is meg tudtak felelni, mutatván a címerük, egy fára kúszó koronás mókus köriratát: »Tunc ego vero ultra ero« - hogy hisz akkor én is odaát leszek, vagyis a lőréseken belül; amiben gyöngéden volt kifejezve az örök hűség az oligarcha Görgeyek iránt, mintegy átadva a pecsétgyűrűn és a címeren az odatartozás és ragaszkodás fogadalma a következő ivadékoknak is.

Azon a napon, mikor Lőcsén a bíró testét a ravatalra tették, körülbelül dél felé a Bibók-udvaron két fiatal suhanc, két Bibók-testvér egy fekete, makrancos lovacskával vesződött, melyet mindenképp szerettek volna nyereg alá szelídíteni; az öreg Bibók annak ígérte közülük a lovat, aki meghódoltatja, de a Horka (ez volt a kanca neve) istentől elrugaszkodott, engedetlen állat volt, rúgott, harapott, ágaskodott s a nagy ágaskodásban többnyire hanyatt vágódott. A Bibók-fiúk mindent megpróbáltak vele s rendre potyogtak le róla, ami csak olyan játék volt a nagy hó miatt, mintha valami finom dunyhára estek volna. A kopjás kis kapunál egy csomó kíváncsi ember, gyermek és öregasszony nézte a fiatal lovasok mulatságos erőlködését. Puff! Már megint leesett a Miska. Uccu most! Józsi ült fel. Hopp-hopp! Vigyázzon! Mindjárt beszalad az istállóba!

Többféle megjegyzéseket tettek a kapunál ácsorgók.

- Alkalmasint háború lesz - vélte az egyik paraszt.

- Csak nem bomlott meg, hogy legyen.

- A Bibókok nyereg alá szoktatják a lovukat, már ez csak jelent valamit.

- Honnan tudnák a Bibókok?

- Honnan? - morogja egy öreg béres, a pipája kupakját lecsattantva. - Az ilyen nemesembernek megérzi a vére. Lám, például az enyém is mindig megérzi, mikor kell neki a köpölyöző vas.

- No, ha csak akkor lesz háború, komám, mikor ez a ló odaviszi a Bibókok valamelyikét, akkorra ugyancsak hosszú üstöke nőhet a legfiatalabb csillagnak is.

- Már az igaz, hogy rakoncátlan egy dög, pedig olyan szelídnek néz ki, ha a vályúnál látja az ember, hogy cérnaszálon is el lehetne vezetni.

E pillanatban különös vándor közeledett a kapuhoz a Lőcse felől vezető országútról letérve és a kovácsműhely melletti szűk közön lépegetve. Valami tarka női wikler volt a testén, a deréknál szíjjal szorítva össze. Hosszú haja kuszáltan hullott vállára a kopott báránybőr csalma alatt, melynek elöl fölfelé hajlott a karimája. Csíkos tarisznya lógott a vállán, az egyik csizmája kását kért, és egy madzag által tartotta fenn a talp a fejjel való összefüggést. A vándor lehetett vagy ötven esztendős, erőteljes, brontesz férfi, az egész feje csupa szőr, csupa szakáll, bajusz és szemöldök, e sok szőrből villogott elő két éles, fekete szem, mint a hiénáé. A homlokon egy nagy, széles forradás futott végig félívben és a jobb fülnél végződött. A nyakában közönséges kötélen egy rezes fringia lógott, verdesve, amint lépett, hol az egyik, hol a másik lábát. Az idegen ügyet se vetve a bámészkodókra, belépett a kapuajtón a Bibók-kúriára.

- Jó napot, kedves öcséim - mondá, meg sem emelintve a fövegét.

Az egyik Bibók, aki a Horkán lecsúszott nyerget igazgatta, ki tudja már hányadszor, megütődve a »kedves öcséim« kifejezésen, bosszúsan pillantott fel s látván, hogy a jövevény szót se várva, egyenesen az ambitusra lép és a pitvarnak tart, ahonnan zenei ütemre rotyogó ételek illata párolog ki a tűzhelyről, rárivall:

- No, mit akar ott?

A jövevény elkacagja magát s feleli színészies pátosszal, minden szót megnyomva:

- Hát semmi egyebet, édes testvéröcséim, feleségemnek fiai, csak meg akarom nézni egy kicsit, él-e még édesapánk?

Valami furcsát kezdett erre sejteni a nagyobbik Bibók s otthagyván a nyerget, meg a Horkát, loholt be az idegen után a szobába, mialatt a künnlevő bámész népek s a kastélybeli dologtalan cselédség, hallván az idegen szavait, elkezdték azokat, mint valami különös lakatot, feszegetni, s elméjük kulcsával nyitogatni.

»Azt mondja, testvéröccsei? Hát talán egy öregebb fia is volt Bibóknak az első feleségétől? (Mintha hallottak volna is ilyenfélét a faluban.) De az idegen azt is mondta: »Feleségemnek fiai.« »Nem érti ezt az ember.«

Egy darabig vártak a kapunál, hogy majd kijön - mert érezték, hogy valami rendkívüli eset. Alkalmasint amolyan csatangoló katona lesz vagy spion, aki mindenféle hazug ráfogásokkal férkőzik be a családokhoz. No, majd kikergeti öreg Bibók uram a bikacsekkel. De bizony nem jött az ki, hiába várták. Sőt a Józsi gyerek is bekötötte a Horkát az istállóba és ő is bement, a Miska gyerek ellenben kijött egy zöld kancsóval és a pincekulcsokkal. Hm, hát mégis érkezett »valakijök«, bort visznek be.

Most még érdekesebbnek látszott az idegen megjelenése, hiszen olyan kevés nevezetes dolog történik a faluban, szétszéledőben is fúrta az eszüket a nagy rejtély, mígnem a Kramacskó Mátyás háza előtt a legelső öregasszonnyal, Vojka Mártonnéval találkozva, az egész fölszedett anyagot eleibe tálalták, mire az elméjének egy villanatából előrántotta az eseményt teljes egészében és rettenetes mivoltában.

- Szentisten, atyám! - kiáltá a kezeit összecsapva. - Hisz az a Bibók Zsiga, aki a Thököly-csatákban elesett.

- De ha elesett, akkor nem lehet az.

- Ha elesett, hát felkelt - vágta ki magát Vojkáné. - Ne zavarjátok az embert! Hányszor van az, hogy valaki ott marad a csatákban, ellenség fogságában, aztán mikor már régen holtnak hitték, egyszercsak megjelenik. Bibók Zsiga az, ha mondom, meg merek rá esküdni, mert úgy van az, hogy Zsiga úr már akkor házas volt, s a feleségébe, míg a táborozásokból haza várták, egyre hiába várták, beleszeretett apránkint az öreg Bibók, a vén kecskének is jó a só. Zsigáné pedig akkoriban finom só volt. A mostani viceispán édesapjaura, aki ugyancsak nagy kujon volt és megnézte a szépet, váltig ilyen sorrendben emlegette a görgõi nemes családokat: »Bibókné Fehér Vállai«. No, hát ezekbe a fehér vállakba beleszeretett az öreg Bibók, s miután tanúk holtnak állították Zsiga fiát, oltárhoz vezette Zsuzsi asszonyt. Két fiú lett a házasságból s most, hogy Zsiga úr megkerült (mert itt süllyedjek el, ha nem õ az), csak õ mondhatta, amit mondott: »Kedves testvéröcséim feleségemnek fiai, él-e még édesapánk?« Szentisten, atyám! Milyen hajmeresztõ dolgok sülnek ki ebbõl. Hát megkerült, hazajött. Oh, jaj, oh, jaj!

S ezzel megfordult s mint a nyíl, egyenest, nagy fejcsóválással és kéztördeléssel, a Bibók-portának tartott. Marjákné asszonyom (mert isten vezeti az õ kiválasztottainak lépteit), éppen akkor készült el a herõcesütéssel, melybõl görgõi szokás szerint, gyermekágyban fekvõ komaasszonyának, a kovácsnénak, abban a szent pillanatban vitt szép fehér asztalkendõvel letakart tányérban kóstolót, mikor Vojkáné a kastélykapu mellett átment; a két jeles asszony majdnem egymásba botlott.

- Tudja-e, mi történt? - kérdezte mohó lihegéssel Vojkáné, egyszersmind felelt is. - Az történt, édes lelkem, hogy hazajött az öreg Bibók Vincéné ura, Bibók Zsigmond.

Marjákné nem mindjárt fogta fel a dolgot, bizonytalanul és várakozva tekintett Vojkánéra.

- Hát nem érti? - kiáltá. - Két hites eleven ura van most otthon.

Dehogy is nem értette Marjákné! Értette az mindjárt. Lángész volt õ ezekben, hanem apránkint szerette élvezni az ily csemegét, kicsinyke kanállal szedegetni ki a jót, nem pedig felhörpinteni egyhuzomra.

- Két eleven ura, mondja? Vagyis a mostoha fia és az elsõ ura, vagyis fia a mostani urának, akinek õ a hajdani menye! Ugye így mondja? No, hallja, ez valami irtózatos. Hát igaz lehet ez? Hát látta már valaki?

- Nem látta azt még senki. Hanem én már tudom. És látni is fogom, most egyenesen oda tartok, mert ha nem láthatnám, talán meg is bolondulnék a nagy kíváncsiságtól.

Marjákné is gondolt erre egyet. Kezében volt a herõcés tányér. Miért ne vihetné Bibókékhoz, egy kis kóstoló ürügye alatt - a komámasszony pedig hadd várjon délutánig.

- Mintha összebeszéltünk volna - felelte Marjákné -, én is éppen oda megyek, egy kis finom tésztát viszek a nemzetes asszonynak. Oh, szegény feje, mit fog csinálni? Karácsonykor egypár fürt szõlõt küldött az urunknak, bámulatos, hogy úgy megmaradt. Némely asszony tudja az ilyet eltartani. No hát, gondoltam, kéz kezet mos, s ha nem vihetek is valami ritkaságot, legalább a jó szándék nyújtsa ki, ha csak a körme hegyét is.

Együtt mentek most már Bibókékhoz, felfogván a szoknyáikat, mert az istállókból lefolyó trágyalé felolvasztotta a havat egy darabon s pocsolyává változtatta. Vojkáné elhadarta útközben a részleteket s figyelmeztette Marjáknét a pitvarban:

- Úgy tegyünk, mintha semmit se tudnánk.

- Hát tudunk valamit? - szólt Marjákné. - Hiszen nem tudunk. Csak egy kis ártatlan beszélgetés volt köztünk. Ez az egész.

Amint benyitottak a hátulsó szobába (csak azt fûtötték Bibókék télen), figyelemreméltó jelenet bontakozott ki eléjük. Ott ült az asztalfõn, kigombolkozva, az idegen, a ludaskásás tál elõtt, melybõl a májdarabokat halászta. Jóízûen evett, csak úgy csurgott homlokáról a verejték. Szögletes arcának minden vonaláról elégedettség sugárzott ki, nagy szakálla közepén egy vörös fonál jelezte, hogy az elõbbi étel valami paradicsomos folyadék volt. Mellette ültek jobbról-balról a Bibók-fiúk, a fiúk közt az öreg Vince hófehér hajával. Õ nem evett, csak a tányérjára bámult és a reszketõ ujjaival dobolt az abroszon. Bibókné asszonyom se holt, se eleven, az almáriumnál a tányérokat törülgette, mintha a sírból kelt volna ki, olyan sápadt, pedig egyébkor még helyrevaló asszony, ami nagy ritkaság, mert azt mondják, hamar elcsenevészedik a virág, ha penészes karóhoz kötik.

Nyomasztó csend uralkodott a szobában. Mindenkinek az orra vére folyt. Még a kutya is mogorván feküdt szétterpeszkedve az asztal alatt és az elhagyított lúdcsontokhoz hozzá se nyúlt.

Bibóknét kínosan érintette a két nõ látogatása. De csak meg kellett erõsítenie a lelkét és szóba állni velök - ha már a föld alá nem süllyedhet. Vojkáné valami rostát jött elkérni kölcsön, holnapra, Marjákné ellenben átadta a kóstolót az »alispán úr meghagyásából«.

- Köszönjük alássan - felelte az asszony gépiesen, kiborítva a süteményt a saját tányérjukra, melyet az asztalra tett.

- Örülök, hogy úgy esik ennek a kis semmiségnek az elhozatala - próbálta a társalgást megkezdeni a ravasz Marjákné -, mikor éppen vendégük van a nemzetes asszonyéknak.

S egy fürkészõ, de mosollyal vegyített pillantást lövellt az idegen felé, Bibókné azonban egy szót se válaszolt. Látszott rajta, hogy terhére vannak a látogató asszonyok.

- No, ez nehéz dió - gondolta Marjákné, de azért még nem adta fel a reményt. Az öreg Bibók felé fordult.

- Meghagyta a tekintetes alispán úr, hogy adjam át a nemzetes úrnak is szíves üdvözletét.

Az aggastyán makogott valamit, amit nemigen lehetett érteni, de ahelyett váratlan helyrõl piroslott ki a siker. Az idegen nagyot húzott az elõtte álló zománcos kancsóból és így szólt, Marjáknéra szegezve a két vérbefutott szemét.

- No, annak a bõrében se szeretnék most lenni.

- Az alispán urat tetszik érteni?

- Igen, Görgey alispán bõrét értem.

- Pedig hej, nem utolsó hely az õ bõrében lenni.

- Máskor elhiszem, hanem most nagyon fenekednek ellene Lõcsén. Onnan jövök. Olyan határozatokat hoztak ott ellene, hogy nem adnék a fejéért egy rézpitykét.

- Szentisten! - riadt meg Marjákné. - Olyan nagyon haragusznak rá? De hát miért, istenem, miért?

- Hát nem tudják, mi történt künn a vadászaton újév napján? - csodálkozott az idegen s csodálkozásában megint húzott egyet a kancsóból, majd oda tolta öreg Bibók elé vidáman.

- Igyék atyámuram is, az ebugatta. Lesz, ami lesz. Nem érdemes azon búsulni, hogy én élek.

De Marjákné nem hagyhatta a témáját, akármilyen érdekesnek ígérkezett is a másik.

- Hiszen tudjuk, jó uram, hogyne tudnánk. De amit kegyelmed mond…

- Én csak azt mondom, hogy rossz fát tett a tûzre.

- Incselkedett velök egy kicsit - szépítette Marjákné.

- Köszönöm szépen az olyan incselkedést, hogy agyonlövi a bírót.

- Hiszen már úgyis hatvannégy éves volt. Csak nem akart talán örökké élni?

Nagyot kacagott az idegen.

- Kendbõl jó isten lett volna, anyóka - mondá és harmadszor is húzott a kancsóból, melyhez az öreg Bibók hozzá se nyúlt -, könnyen bánna el a bûntettekkel.

- Oh, pedig én buzgó keresztény vagyok, nagy jó uram. Igaz, hogy a templomba nem járok, mert az ebédet kell fõznöm, a tekintetes alispán úr meg nem eheti a más fõztét, hanem azért minden lefekvéskor, amint eloltom a gyertyát és leeresztem, megkövetem alássan, a szoknyáimat, elmondom az én napi imádságomat, olyan az én lelkem, nagy jó uram, mint egy fehér galambé, dehogyis pártolom én a gonosz tetteket, csak az az egy hibám van, ha hiba, hogy a véremet is odaadnám az uramért, és ha már fenekednek ellenében a lõcseiek, százszor odanyújtanám a nyakamat õhelyette. De hát csakugyan fenekednek? És mit akarnak, kérem alássan?

- Azt majd csak magának a viceispán úrnak mondom meg - felelte Bibók Zsigmond (mert csakugyan õ volt). - Délután úgyis egy kis dolgunk lesz a színe elõtt. Nem készül valahova délután?

- Úgy gondolom, itthon lesz.

Marjákné nem folytathatta tovább a beszélgetést, búcsúzott és hazasietett, miután ott künn a sárga földig leszólta a hazaérkezett Bibókot.

- Utálatos egy ember. Olyat mutat, mint egy hegyi bunyik. A híres Jánosikot láttam egyszer, de jóval becsületesebb arca van. És még anyókának nevezett a szemtelen! Pedig öregebb nálamnál. Oh, szegény Bibókné, szegény Bibókné!

Elválván Vojkánétól, lihegve futott haza, hogy az alispánt értesítse a nevezetes esetrõl és jelezze a rossz híreket, melyeket Zsiga úr Lõcsérõl hozott, de már elkésett, legalább részben, mert míg õ Bibókéknál járt, azalatt a fiatal Görgey György érkezett meg a kastélyba lóháton s tövirõl-hegyire elbeszélte a Lõcsén történteket és a városi tanács bosszút lihegõ határozatait.

Az alispán sápadt volt, mint a fal, bágyadtság, kimerülés látszott a szemein és egész magatartásán. Amint figyelmesen hallgatta öccsét, szinte fölélénkült egy kicsit.

- Azt gondolod, az életemre törnek? - kérdé csendesen.

- Azt nem mondhatom. Annyira talán mégse vakmerõek, hogy Szepes vármegye alispánjához merjenek hozzányúlni. Hanem azért jó lesz oda nem jönni, mert a szász nehezen bolondul meg, de ha egyszer megbolondul, hát nagyon megbolondul.

- Abban igazad lehet - mondá az alispán. - Azt az örömet nem teszem meg nekik, hogy odamenjek, mert ahhoz nekem kellene megbolondulni, márpedig mégiscsak inkább õk bolonduljanak meg.

- Legokosabb lenne, ha bátyámuram elvonulna innen, mondjuk, vagy egy fél esztendõre, apámuramékhoz Toporcra. Addig elpárolog a haragjuk.

- Hogy megszökjem? Nem, azt nem tehetem. Egyrészt azért, mert gazdátlanul maradván jószágom, mindenemet feldúlnák, tönkretennék. Másrészt nem tehetem, mert Görgeynek hívnak.

- Hát nem fél itt?

- Azt meg én nem mondhatom. Sõt bevallom neked, hogy félek, de nem Lõcse városától. Ezek a falak elég erõsek, s ha egy kicsinyt begyakoroltatom a jobbágyaimat s egypár jó zsoldost fogadok melléjük, akárki ellen is meg tudom magamat védeni. Akitõl én félek, az…

- A császár?

- Nem, az a kisbíró. Attól a kisbírótól félek én, öcsém, aki énbennem lakik, s aki már Kaint is megbüntette annak idején és azóta mindenkit, aki így vétkezett. Tegnap óta a hatalmában vagyok és érzem a sújtó kezét. Mindjárt az elsõ perctõl kezdve elvette étvágyamat, álmomat, nyugalmamat s ami egyebet a világból még meghagyott, az már igen keveset ér.

- Attól tartok, nagyon sötéten nézi a dolgot, Pali bácsi.

- Megadom magamat sorsomnak - felelte az alispán rezignációval. - Tudtam, hogy valami ilyes vége lesz egyszer szertelen heveskedésemnek, küzdöttem ellene minden erõvel, úgy látszik, hasztalan volt.

Görgey Pál tényleg már tegnap meg volt rendülve, mikor a visszaküldött hajdú meghozta a hírt, hogy a lõcsei bíró meghalt. Nagy nyugtalanság fogta el. Azok a titkos hangok szólították, melyek ilyenkor a falakból is kihasadnak. Este a félhomályban a Kramler bíró alakja látszott kilépni a szobaszögletekbõl. Éjjel, mikor a szemét behunyta, legott jött a bíró és leült az ágya szélére. Felkelt, felöltözött inkább, minden szobában meggyújtotta a gyertyákat s úgy járkált fel s alá egész éjfélig, elgondolván az eset következményeit. Majd leült az íróasztalhoz s leveleket írt; egyet Dessewffy Károly referendáriusnak Bécsbe, másikat necpáli Justh Mihálynak Budára, melyekben vázolta a közte és a lõcsei bíró közt támadt egyenetlenséget s annak ilyen szerencsétlen kimenetelét, kérvén az illetõ urakat atyafiságos szeretettel, hogy az egyik az udvarnál, a másik a nádorispánnál adogassa be az esetet olyan formában, hogy az valami fõbenjáró causa criminálisnak ne tekintessék. »Hiszen, ha az a kis árva lányom nem volna, nem sokba tekinteném a halálomat sem - végzé -, de így kénytelen vagyok instanciázni kegyelmeteknél. Elég baj nekem, hogy az istennél nem bírom elvégezni ezt a tettemet, ne nehezítsék meg gonddal teli fejemet az világi hatalmak, õfelsége és a méltóságos nádorispán, amilyen idõk járnak, bizony még hasznomat is vehetik. N. B. Kramler bíró nem volt nemesember.«

A két levéllel mindjárt reggel útra kelt Preszton, ami egy kis enyhülést okozott neki. Azt hitte, ezzel körülbelül el van igazítva a dolog törvényes része. Arra, hogy Lõcse városa annyira élére állítsa a kérdést, nem gondolt. A macska fél Lõcsétõl, nem én - gondolta magában, abban a hitben, hogy legfeljebb éles beszédek lesznek a városházán, vagy hogy egy deputáció verõdik össze a fõispánhoz, amelynek eredménye az lesz, hogy hosszadalmas pertraktálások után az alispán (mármint õ) egy sajnálkozó nyilatkozatot tesz a megyei közgyûlésen, mely a polgárok büszkeségét legyezgeti és vagy száz forintot izzad ki a városi kórházra, esetleg más célokra, ami viszont a kapzsiságukat elégíti ki. Ilyenben szokott a városok haragja elgõzölögni. Hanem az a határozat, hogy a város mindaddig gyászt visel, s hogy a Kramler bíró keze bebalzsamoztatván, csak akkor temettetik el, ha rajta bosszút állnak, ez mégis meghökkentette. E hókuszpókuszok neki is imponáltak. A titokzatosságban roppant erõ van. Hogy mily komolyba veszi, eltitkolta Gyuri elõtt, de látszott, hogy gondolatokba merül. Kezeit hátra rakva, méri a szobát s szemeiben némi élénkség gyúl ki. Az új irányból érkezõ veszedelem inkább felvillanyozta, mintsem leverte. Volt egy kis új táplálék a lelkének. Ellenséges mozdulataik ellen védekezõ mozdulatokat eszelni ki. Ez legalább szórakoztatni fogja. Hiszen mégiscsak szívesebben harcol szászokkal, mint kísértetekkel.

- És nem tudod, milyen terveik vannak?

- Nem tudom, Pali bácsi. A szászok nagyon tudnak hallgatni. De ha közlékenyek volnának, nekünk megyei embereknek akkor sem árulnák el, amit forralnak. Mi csak annyit tudtunk meg a megyeházán, amennyit õk láttak szükségesnek nyilvánosságra hozni.

- Sokat érne, ha megtudhatnál egyet-mást. Beszélj bizalmasan Grodkovszkyval, az hû emberem és a Pálfalvi feleségének udvarol. No, mért rezzentél úgy össze? Vagy talán te is fiam, Brutus?…

- Nem én, Pali bácsi.

- Elpirultál, imposztor, de én azért mégis elhiszem. Hát beszélj Grodkovszkyval. Ígérd meg neki nevemben, hogy szolgabíró lesz, ha valamit megtud az asszony révén. Pálfalvi papucs alatt van, s még a tanács titkait is ki bírja belõle húzni az asszony, különben is locsifecsi ember. Ha valami lényegeset megtudtok, staféta hozza akár éjjel, akár nappal.

- Természetesen.

- Most pedig eredj, mutasd meg magadat Marjáknénak, hadd lássa, hogy itt vagy. Talán még megszaporítja az ebédet valami kedvenc ételeddel.

Egyedül maradván, még egyszer átgondolta az eseményeket s mit lehetne ellenök tenni. Nem lehetetlen, hogy haddal támadják meg a lõcseiek, rágyújtják a kastélyt és kipörkölik belõle. A városnak ágyúi vannak és rendes, begyakorolt õrsége, mely elég jól tud bánni a fegyverrel. Egy éjjel itt toppanhatnak.

Ezeket az esélyeket görgette elméjében, mikor visszajött Gyuri.

- No, van már valaki, Pali bácsi, aki jobban tudja a történteket, mint én.

- Hol? Ki? - kiáltá mohón az alispán.

- Marjákné beszélt valakivel, aki most érkezett Lõcsérõl.

- Ez az asszony aranyat ér - mondá az alispán. - Hadd jöjjön be rögtön.

- Mondtam neki, de most nem jöhet be, mert éppen gyúr valamit és a rántással is baja van.

- Az ördög vigye a rántását.

Kisvártatva bejött Marjákné és elújságolta a Bibók Zsigmond megérkezését, kit eddig holtnak hittek a faluban. A múlt éjszakát Lõcsén töltötte és ott rémhíreket szedett fel. Azt mondja, egy rézpitykét sem adna a tekintetes úr fejéért. Különben eljön délután, elbeszéli, amit tud, személyesen.

- Bizony lesz vele elég baja a tekintetes úrnak - végezte Marjákné. - Nem tudom, hogy osztoztatja meg õket. Egy asszony és két törvényes férj. Az egyik a fiú, a másik az apa. Tudom, ilyen pöre se volt még a tekintetes úrnak.

- Ismertem fiú koromban ezt a Bibókot. Már akkor is sokféle zsírral volt megkenve. Zsoldos csapatot szervezett csõcselék népségbõl, s hol Thökölyt szolgálta, hol a császárt, aszerint, ahogy fizették. Különös, hogy most, annyi év múlva, megkerült. (Éppen akkor - tette hozzá gondolatban -, mikor ilyen emberre van szükségem.) Életerõs ember még?

- Valóságos vasgyúró. Tele van a képe forradással, lógott az már talán akasztófán is.

- Küldje el hozzá a hajdút, hogy mindjárt ebéd után akarok vele beszélni. Most pedig lásson a tálaláshoz.

Egy-kettõre megvolt az ebéd. Csak ketten ültek az asztalnál. A patvaristáknak ma külön tálalnak a nagy ebédlõben. Az alispán jóval vidámabb lett, szemben ülvén öccsével, gondûzõ tokaji mellett. Mindenrõl beszélt, csak az »esetrõl« nem, mintha elfelejtette volna. Emlegette, hogy Osgyánba készül húsvétkor, a Rózát meglátogatni. De milyen nagy már. És milyen kedves leveleket ír. »Majd felolvasok neked egyet délután.« Akkor aztán elhallgatott, mintha a lelke e levelek tartalmában éldelegne, mire lassankint elborult a homloka s váratlanul így szólt Gyurihoz:

- És te mit tanácsolsz nekem ebben a dologban?

- Én? Melyik dologban?

- Ebben az emberölési slamasztikában.

Gyuri elmosolyodott.

- Oh, istenem! Én tanácsoljak a vármegye legokosabb emberének?

- A maga ügyében, édes öcsém, mindenki szamár, tehát mégis…

- De én a mások ügyében is szamár vagyok, Pali bácsi.

- Mindegy. Mégis mondd meg, mit tennél az én helyemben?

- Megmondjam?

- Kérlek.

- Hát én mindenekelõtt lemondanék az alispánságról.

Az alispán nyugtalanul mozdult meg.

- Látom, igazad van. Tudniillik abban, hogy szamár vagy. Miféle bohóság lenne akkor vetni le a legerõsebb páncélt magadról, mikor a legtöbb golyóbis zuhog a melledre.

Görgey Gyuri elvörösödött. Bántotta, hogy a nagybácsi úgy lehurrogta.

- No, hát én úgy fogtam fel - védte magát -, hogy az alispáni tisztség nem éppen páncél, hanem gyönyörû köntös, mely nem egészen az illetõé, aki viseli, egy kicsit azoké is, akik három évi tartamra a testére húzták, hogy benne ékeskedjék. S ha mármost az a kilátás van, hogy a testemnek irányzott golyóbisok azt a szép köntöst is ki találják lyukasztani, ami nem az enyém, hát egyszerûen levetem.

Görgey Pál kezébõl kiesett a villa. Ez az okoskodás homlokon ütötte. A hirtelen benyomások embere volt. Odanyújtotta a kezét öccsének.

- Úr vagy. Úri módon gondolkozol. Meggyõztél, kölyök. Lemondok az alispánságról.

S ezzel be sem várván az ebéd végét, csak az idegeinek engedelmeskedve, nyomban a patvaristák ebédlõjébe sietett, ahol vagy hat léhûtõ úrfi vendégeskedett, nagy zajjal, disputával. Egy öreg írnok, Morton Muki ült az asztal végén, az töltögetett mindenkinek. Az alispán csak ritkán kívánta meg ezt az eleven társaságot. Többnyire egyedül ebédelt.

Megparancsolván, hogy mához két hétre össze kell hívni a vármegye nemességét Görgõre egy értekezletre, három csatlós vigye az összehívó leveleket a megye különbözõ vidékeire. Az öreg írnokot vállon érintette.

- Magával egy kis tanácskozásom lesz, Morton.

- Parancsoljon a tekintetes alispán úr.

- Jöjjön be a szobámba.

Az öreg írnok elsápadt. Még olyan se történt, hogy az alispán vele tanácskozzék.

- Nono, elõbb csak egye végig az ebédet.

Az öreg Morton Muki tehetséges ember volt, mint skriba öregedett meg a szepesi alispánok oldalánál. Abban a nagy fejben annyi volt beraktározva, mint akár a rozsnyói káptalanban. Az egész akkori közigazgatási tudomány az öt ujjában volt beraktározva, amellett olyan emlékezõtehetséggel bírt, amely bámulatra ragadta az embereket, hû ember is volt, megbízható, nem korhely, nem kártyás, csupán egy hibában szenvedett, amelyért nem boldogulhatott, de õ azt nem sejtette, mert különben abbahagyta volna. Tudniillik olyan szépen tudott írni, hogy messze földön emlegették. Állítólag a nádorispán, kihez gyakran kerültek fel a szepesi alispán elõterjesztései vagy valamelyes aktái, a zsebében hordozgatta, mindenfelé mutogatván, hogy mire viheti egy ügyes emberi kéz a betûvetés egyszerû mesterségét. A Morton Muki betûi élni, nevetni és csillogni látszottak a szép, komoly diósgyõri papirosokon. Olyasvalami volt már az, amirõl a szepesi alispán nem mondhatott le többé. Úgy tudta már azt az emberiség, hogy a szepesi alispán iratai a legszebb manuscriptumok az országban, mint hogy a rimaszombati csutorák a legjobbak, a kassai dóm a legszebb, a bécsi Szent István-torony a legmagasabb és a miskolci pácolt sonka a legízesebb. Szegény Morton Mukit nem lehetett onnan elvenni. Örökös írnoknak kellett maradnia. Pedig az eszére nézve akár konziliarius is lehetne - csakhogy arra sok ember találtatik, míg ilyen skriba nincsen több. Nem tudom én, mi lesz, ha egyszer neki is elkezd a keze reszketni.

Alighogy megtörülte a száját, félénken bekopogott az alispánhoz.

Az alispán pertu volt vele abból az idõbõl, amikor még õ is patvarián volt, négyszemközt tehát, ahol nem megy a méltóság rovására, csak te-nek szólította az öreget.

- Nem hallottál valaha valami Bibók Zsigmondról?

- Dehogynem - felelte a skriba, mindjárt elsõ lélegzetre. - Az egy idevaló görgõi nemes, az öreg Bibók Vincének a fia.

- Mi történt vele?

- Meghalt még valamikor a Thököly-csaták idejében.

- Bizonyosan tudod?

- Bizonyosan nem tudom, mert nem voltam ott, ahol meghalt, de azt bizonyosan tudom, hogy az utána kérdezõsködõ feleségének ezt feleltük, mint alispáni hivatal, még a tekintetes Görgey János úr alispánsága alatt.

- Ne beszélj! De már arra persze nem emlékszel, hogy kiféle, miféle szerzet felesége volt.

- Dehogynem. Hiszen én tisztáztam le az iratot. Krakkói asszony volt. Hogy is csak? Valami Jaszenszkája Vanda.

- Hej, ha az az irat még megvolna.

- Alkalmasint meglesz valahol a megyei levéltárban. Világosan emlékszem, hogy a krakkói polgármestertõl jött a megkeresés, mintha most is elõttem állna a pecsétje.

- Régen lehetett?

- Bizony van már vagy tizenhat-tizenhét esztendeje, ha nem több. Akkor Toporcon voltam az alispán oldalánál s kérdést intéztünk illetõ Bibók Zsigmondra vonatkozólag az itteni szolgabíróhoz, aki egyszerûen azt felelte, hogy Bibók Zsigmond meghalt, s felesége máshoz ment férjhez.

- Hm. Az a szolgabíró talán én voltam.

- Nekem akkor felötlött a dolog - folytatá a vén írnok -, mert miképpen tudakozódhatik a feleség az ura után, ha tudja, hogy meghalt, s miképpen nem tudja, hogy meghalt, ha már máshoz ment férjhez? Ezért maradt meg az eszemben.

- S nem emlegetted azt elõttem is valamikor? - kérdezte az alispán.

- De bizony emlegettem egyszer, mindjárt amikor idejöttem és a volt Bibók Zsigmondnét megismertem. Igenis fölvetettem a kérdést.

- No ugye? Mert homályosan derengett a fejemben, hogy errõl az imposztor Bibókról tõled hallottam valamit. De hisz ez, ha így van…

- Egy kis bigámia - egészítette ki Morton. - Ezt mindjárt akkor láttam, de mit kezdjünk a holttal patvart? Egyszerûen azt feleltük a krakkói polgármesternek, hogy meghalt.

- No, ugyan rosszul feleltétek, mert úgy hallom, él.

- Hogy él? Lehetetlen!

- De nemcsak él, hanem ma meg is érkezett a faluba. Sõt, ha nem csalódom a künn hallatszó csoszogásokban, hát éppen itt van.

A huszár lépett be, jelenteni, hogy Bibók Vince van itt a feleségével s kegyes bebocsáttatásért esedeznek a viceispán úr színe elé.

- Ketten vannak?

- Egy harmadik úr is velök van.

- Akkor én talán elmenjek? - fordult az írnok kérdõleg az ura felé.

- Várj még egy kicsit. Figyelmeztetni akarlak, hogyha még eddig nem szóltál, hallgass ezentúl. Terveim vannak ezzel a Bibókkal. Mihelyt pedig bevégzitek a meghívók szétküldését, be kell menned Lõcsére, kikeresni a krakkói iratot a levéltárban, ha még megvan.

Morton távozása után szerény kopogás és krákogás hangzott az ajtó elõtt, majd a »szabad«-ra beléptek egymás után, elöl a fehérhajú Bibók, roskatag lábaival, melyek sötétszürke botosokban végzõdtek, felsõtestét báránybõrrel bélelt bekecs fedte, vékony, vályús nyaka ellenben vörös-fehér-zöld színû harasztból horgolt kendõbe volt becsavargatva. Az aggastyán után a közös feleség tipegett, vöröscsíkos nagykendõbe kötött fejébõl csak az ijedt szemei látszottak ki és az orra. Kezében vékony kendõcskét tartott, mellyel hol az orrát, hol a könnyes szemeit törülte. Legutolsónak következett Zsigmond úr, abban a furcsa ruházatban, melyben megérkezett, csak a szablyáját hagyta otthon. Fesztelenül, otthonosan lépegetett a csinos, õsi képekkel díszített teremben, mintha örökké ilyenben mozgott volna, az íróasztalig jutva, ahol Görgey ült, pökhendi módon elõre lépett s odanyújtotta kezét az alispánnak:

- Ego sum Sigismundus Bibók.

Az alispánnak azonban mind a két keze el volt foglalva; az egyikkel könyökölt, a fejét nyugtatva rá, a másikkal a csibukja szárát tartotta.

Zsiga urat ez a hidegség megzavarta, némán meredt rá. Roppant imponáló volt az alispán komoly, zordon nagy feje. Maga a megtestesült hatalom. Az öreg Vince úr lábait lassú reszketegség fogta el. Az alispán észrevette és így szólt:

- Üljön le, Bibók bátya; kegyelmed is leülhet ifiasszony.

Ami egyszersmind azt is jelentette, hogy Zsigmond úr maradjon állva.

Az aggastyánt egy hatalmas köhögési roham lepte meg, annak az ereje alatt lehuppant egy székbe. Nagy, kínos csend következett. Az alispán várakozva tekintgetett hol az egyikre, hol a másikra.

- No, mi a szó? - kérdé végre.

Mire hátravetette a fejét Bibók Zsigmond s nemesemberhez illõ módon, latinul kezdte elõadni az esetet. Görgey félbeszakította:

- Az öregek búzája kerül legelsõbben garatra a malomban. Kegyelmed mondja el, Bibók Vince, mi hozta hozzám.

Az aggastyán láthatólag összeszedte erejét, megrángatta elöl a bekecsét, hogy jobban álljon, megtörülte a száját a bekecse ujjával, aztán nyöszörgõ, gyenge hangon, mely szinte darázsdöngéshez hasonlított, ugyancsak latinul kezdte ecsetelni, hogy életének békésen evezõ csónakját, mely immár a végsõ kikötõhelyhez közeleg, milyen csapás és veszedelem érte váratlanul.

- És mi legyen az? - kérdezte az alispán gépiesen.

- Megérkezett a fiam - nyögte fájdalmas hangon -, a fiam, akit holtnak hittem s akinek a feleségét, amint az tudja is a tekintetes alispán úr, isten és emberek elõtt a hazai törvények szerint hites házastársamul vettem s vele fiakat nemzettem a hazának és a dicsõséges nemességnek.

- Hm, ez bizony baj - morogta az alispán -, de minthogy az ifiasszonyról is van szó, mért nem beszél kegyelmed magyarul? És mindenekelõtt azt mondja meg, miért jöttek ezzel hozzám?

- Azért jöttünk, rogo humillime, hogy tessék köztünk rendet csinálni - rebegte az aggastyán magyarul, kezeit könyörgésre téve össze.

- Egyenesen azért jöttünk, tudván a tekintetes alispán úr bölcsességét s mindenekben való tökéletességét - szólt közbe Zsiga úr mézes-mázos hangon.

- Mert így egy percig se élhetünk egy fedél alatt - folytatá Vince úr, hófehéren, lenge haját hátrasimítva s a magyar szöveggel kiesve egyszersmind a kifejezések elõkelõségébõl a népiesbe -, azt se tudván, hogy melyik malac ki ökre.

Az alispán megsajnálta a reszketõ aggastyánt, kinek arcán a kétségbeesés sötétlett, egy kis ravasz rést nyitott meg elõtte.

- Tehát ez az úr fia kegyelmednek? - szólt Bibók Zsigmondra mutatva. - Tényleg õ a fia? Nézze meg jól.

- A véremet csak nem tagadhatom meg - felelte az aggastyán.

- A kegyelmed egykori férje ez? - kérdé az asszonytól. - Ráismer?

- Ráismerek - mondá az rekedten, fojtott hangon, anélkül, hogy ráemelné a szemeit.

Az alispán bosszúsan morzsolgatta a bajuszát és Bibók Zsigmondhoz fordult.

- Hát hol volt annyi ideig, mért nem adott jelt életben létérõl?

Hiszen csak az kellett Zsiga úrnak, hogy beszabaduljon a múltjába, kalandok, élmények, vitéz tettek színes birodalmába. Hogyan esett el a hazáért Thököly zászlói alatt az eperjesi pázsiton. A környékbeli nemesek közül többen láthatták elestét, ott küzdött mellette a Görgõre való Vállay Frici is, aztán Fehér Károly, Csemiczky Gábor Farkasfalváról, nem csoda, ha itthon halálát mondották. Ami azt illeti, nyilván eltemetik vala a halottak között, ha az egyik németnek, azok közül, akik a csatatér eltakarításával voltak megbízva, meg nem tetszett volna a szép rámás kordován csizmája (a lõcsei Mikucska varrta remekbe), s mielõtt feltették volna a sírgödörbe szállító targoncára, le nem próbálja húzni a lábáról. Ebben a nagy rángatásban a sajgó fájdalomtól egyszerre fölszisszent, s íme, látták, hogy él. Így került a kórházba s aztán a labanc sereghez. Ott volt kénytelen szolgálni évekig, míg alkalomadtán átszökött Lengyelországba. Erre az idõre esik a Thököly betörése Erdélybe, amit hallván, lengyel nemesekbõl és vasgyúró parasztlegényekbõl csapatot szervezett, mellyel sok viszontagság közt behatolt ugyan Erdélybe, de szerencsétlenül a kurucok helyett Heister kezeibe került, majd évekig tartó fogságba jutott az olmützi várba, ahol egész idáig kuksolt s legfeljebb a madártól küldhetett volna üzenetet, azt is csak akkor, ha a cellájában levõ patkányok változtak volna át madarakká s röpültek volna ki az ólmos ablakon, egyenest Görgõ felé.

A »kapitány« mindezt hosszan, szélesen beszélte el, mindenféle kitérésekkel, mialatt az alispán hallgatta is, nem is, tudván, hogy sok ebben a mesei elem. Inkább az ügy velején forgatta elméjét s midõn Zsiga úr bevégezte a curriculum vitae-t, letette a csibukját csendesen.

- Az eset igen egyszerû - mondá jóakaratú szelídséggel s mindhárman érdekfeszülten csüggtek ajkain. - Bibók Zsigmond elõadása szerint csak azt állapíthatom meg, hogy semmi üldözendõ bûnt nem látok, kegyelmetek mind jóhiszemûek, tehát nem vétkesek. Dixi.

- Úgy, de atyámuram azt akarja - szólt Bibók kapitány -, hogy a tekintetes úr döntse el, kié legyen az asszony. Sõt mindnyájan ebben állapodtunk meg.

Az alispán a fejét rázta:

- Ebben én ítéletet nem mondhatok, mert a házasságok az égben köttetnek, én pedig csak Szepes vármegyében vagyok viceispán, az égben én semmi se vagyok. Az isten szolgái talán tehetnek változást, de csak más okból. Ebbõl nem. A törvény ebben az esetben világos. Az asszony azé, akivel elõbb esküdött.

- No, ugye mondtam? - bizonykodott Zsiga úr diadalmasan.

Az öreg Bibók szeme könnybe lábadt.

- Ne vedd el tõlem a Zsuzsát, Zsiga. Te már elszoktál tõle - nyöszörögte ügyefogyottan. - Ne menj el, Zsuzsa, ne hagyj el. Mivé lennék én tenélküled? Oh, tekintetes alispán úr, könyörgöm a jóságos szívéhez, ne engedje tõlem elvenni a Zsuzsit… Inkább odaadom mindenemet. Térdre borulva kérem, tekintetes alispán úr, tekintse tisztességben megõszült fejemet, gyámoltalan öreg voltomat, tekintse azt, hogy a Bibókok mindig hû szolgái voltak a Görgey-nemzetségnek. (A kezeit tördelte.) Kihez menjek, hova menjek panaszra, én fölséges istenem?

Az alispánt mindjobban meghatotta az aggastyán bánata.

- Vigasztalódjék, bátyámuram, de lássa, ami törvény, az törvény…

- Oh, jaj, miféle törvény az! - tört ki az öreg. - Istenasszonynak festitek ti földi hatalmasok s egy vak bestia. Azt mondja a törvénytek, hogy az asszony a fiamé, holott most már körülbelül csak annyi köze van a fiamhoz, hogy egy pap egyszer beírta, mint házastársakat, egy könyvbe, míg énvelem, akinek két fiat szült, összeforrt úgyszólván egész élete. Ha nálam marad, a fiam elveszti feleségét, de õ még java férfi, könnyen találhat másikat, ha neki ítélitek, én elvesztettem a feleségemet s egyszersmind fiaim anyját. Aztán én csak rövid ideig élek, egyik lábam a sírban. Õ még visszakaphatja az asszonyt. Neki megmarad a reménye. Nekem az se marad.

- De én is szeretem ám a feleségemet, atyámuram - ellenveté Zsiga úr, nyegle hangon. - Az én szívem sincs kõbõl. De mert atyámuramnak is engedelmes fia óhajtanék maradni, igazán megbolondulni való, hogy mit tegyek.

- Mindig jó gyermekem voltál - s az öreg úr mécsese most már eltört, sírni kezdett, mint egy gyerek -, Zsiguca, Zsiguca, legidõsebb fiacskám, kívánj tõlem akármit, csak a Zsuzsit ne kívánd!

A szeretett asszony pedig, akiért ez a versengés folyt, ott állott ezalatt némán, roskadozó inakkal, reszketve, mint a nyárfalevél, szemeit lesütötte s mereven nézte a padlón a téli napfény táncoló játékát.

- Nos, talán lehetne valamely békés megoldást keresni - mond az alispán -, de ezt nem a szepesi alispán tanácsolja, hanem csak Görgey Pál. Nem okvetetlenül szükséges mindent a papok orrára kötni. Az eset végre is rendkívüli, nem lehet közönséges mértéken latolni. Kegyelmetek úgy élnek ezentúl is, ahogy akarnak. Kinek mi köze hozzá? Hanem ez fõleg attól függ, hogy az ifiasszony mit akar. Még eddig egyetlen szavát se hallottam, azért csak ki a színnel. Halljuk.

Az asszony sápadt arcát gyenge pír festette át s még lejjebb húzta a kendõt az arcára.

- Legjobb lesz - mondá akadozva -, legjobb lesz, ha a tekintetes alispán úr kivitet engem innen és lenyakaztat az udvaron, akkor legalább mind a két Bibók özvegy lesz.

- Ostoba asszonyi beszéd - bosszankodott Görgey. - Azt mondja meg, tiszta szíve szerint, kit választana élettársul, ha például a törvény megengedné? No, mért nem felel?

Habozva emelte rá lázban villogó szemeit.

- Nem merem megmondani - lihegte.

- Úgy? Ebben igaza lehet. Jöjjön át a másik szobába s ott gyónjon meg nekem, mint a papnak.

Átvezette a szomszéd benyílóba, hol nagy üggyel-bajjal kihúzta Bibóknéból az igazi véleményét.

- A mostani uramat megszoktam, hozzáöregedtem s a fiaimtól is szégyenelném visszamenni a régihez.

Az alispán, ámbár tetszett neki az asszony elhatározása, nem bírta eltitkolni meglepetését.

- Sohasem hittem volna. Hát az öregecske még…

Egy elhárító mozdulatot tett kezével az asszony, mintha vissza akarná kergetni azt a csúf gondolatot, mely az alispán szavaiból volt kilépõben.

- Nem akarok már én asszony lenni - szólt elpirulva és most szinte csinosnak látszott. - Maradok, ha lehet, a gyermekeim apjával.

Görgey szíve táján egy kis melegség támadt. Váltig lélekemelõ látvány egy tiszta asszony. Ez a Bibókné legalább így festett.

- Hát majd valahogy úgy próbáljuk összeütni - biztatta meg bizonyos szokatlan gyöngédséggel, aztán kiküldte a másik szobába, beszólítván helyette a két Bibókot.

Nagy rábeszélõ tehetsége volt, világosan, tisztán tudta magát kifejezni, ami sohase tévesztheti el a hatását, s milyen segítség ehhez a nimbusz, hogy a legbölcsebb ember a vármegyében, a legjobb koponya. A hit ebben többet ér a valóságnál.

- Nemes atyámfiai - kezdé a barátságos lényébe öltözködve -, én csak azt mondom tanácsképpen, ha már a sors ilyen furcsa helyzetbe keverte kegyelmeteket, vágjanak hozzá jó képet s ne vigyék ki a botrányt a véka alól a dobra. Ha a sors így intézte el, nyugodjanak bele, mert az is bíró s nem jó vele kikötni, nagyon erõs ökle van. Az asszony bevallotta nekem, hogy õ maga is a nyugalomra vágyik s szívesen maradna a régi férje mellett. Hát beszéljék meg egymás közt, most itt mindjárt. Azután majd egy kis külön beszédem lesz kenddel, Bibók kapitány.

Bibók kapitány mélyen sóhajtott, az égre emelve szemeit.

- Pedig hogy szeretem ezt az asszonyt.

- De hallod, hogy velem akar maradni - mondá gyermekesen dicsekedõ hangon az öreg, és szemei élénken csillogtak fel.

- Csakhogy az én jogos tulajdonom õ - vitatta a kapitány a mellére ütve.

- No, azt nem lehet egészen így mondani - vágott közbe Görgey -, mert hisz az asszony, ha akarja, megindíthatja kegyelmed ellen a válópert is s föltéve, hogy helyes okokat tud találni s talán tud, mert hiszen kegyelmed se említette, hogy kolostorban élt volna azon idõ alatt, míg szabad volt, és ha esetleg tudakozódni talál valahol Lemberg vagy Krakkó körül, ahova menekült… (kiszámított ravaszsággal mélyeszté rá sejtelmes tekintetét), kisüthet valamit.

Zsiga úr összerezzent s szelídebb húrokat kezdett pengetni.

- Mondja meg hát apámuram, hogyan akarja?

- Mondtam már, fiacskám, hogy a Zsuzsi nekem maradjon.

- Az õ kedvéért jöttem haza - fakadt ki Zsiga úr keserûen.

- Isten meg fog áldani, kedves fiam - felelte az öreg kenetesen -, hogy szegény apádat meg nem fosztod egyetlen istápolójától.

- Hogy isten meg fog áldani, az igen szép és biztató jóslás kegyelmedtõl, uramatyám, de a jóslásokból meg nem élek. Hiszen látja rajtam, hogy üres zsebbel jöttem haza, lerongyollott ruhában.

- Hát mit kívánsz, mondd meg?

- Úgy gondolom, hogy ha ennyire ragaszkodik Zsuzsihoz, vigye õt a kisebbik házba, nem bánom.

Az öreg elszontyolodott erre, szemrehányólag fordult a fia felé.

- Zsiga, Zsiga, hiszen te öreg szászt akarsz énbelõlem csinálni.

A szászoknál volt szokás két házat építeni egy telken; öreg napjaira a kisebbik házba, melyet »köhögõ«-nek is hívtak, vonult a gazda s átadta a mesterség vagy a gazdaság vezetését a legöregebb fiának. Zsiga úr kívánsága tehát egyenesen az volt, hogy a gazdai szerepet adja át neki az öreg úr, õ maga pedig húzódjék a kertben levõ házikóba, melyet Bibók Gábor, nagyapjuk, aki a család fénykorában viceszolgabíró és kutya gyerek volt, szeretõjének, a szép veres hajú Kádár Ágnesnek építtetett. Az illetõ perszóna ugyanis ide járt Lõcsérõl nyaralni.

Sehogy se tetszett az öreg Vincének, hogy a birtokot kiadja a kezébõl, kézzel-lábbal kapálózott ellene, már majdnem elmérgesedett köztük a szóváltás, mikor az alispán újra fölvétette velök a tárgyalási fonalat.

- Ne akarjon mindent, bátya. Meleg cipó, meleg kályha való kendnek arra a rövid idõre, ezt kösse ki magának írásban. Értem, hogy jobban szeretne ifjú szász lenni, mint öreg szász, de ha már a fia ilyen áldozatot hozott, nyissa meg a markát kegyelmed is és adja át neki a birtokot, kikötvén a tartást a saját és a másik két fia részére naturálékban és pénzekben, mindaddig, míg majd halálával a rendes megosztozkodás bekövetkezik a kiskorú testvérekkel.

Vince úr a fejét vakarta.

- Nem lehet az, tekintetes uram, hogy már én ezentúl semmi se legyek. Nem bírom én azt megszokni.

Zsiga úr elmosolyodott.

- Férje lesz a Zsuzsinak. Hát az semmi?

- Hiszen az igaz, szeretem, nem élhetek nélküle, de…

- De nem adok érte semmit - vágott a szavába gúnyosan a kapitány. - No, úgy is jól van. (Megrázta a vállait és úgy tett, mintha kifelé indulna.) Szegény Zsuzsi, téged ugyan kevésre becsülnek itt! Dehogy hagylak itt, dehogy. Magammal viszlek a nagy világba, majd csak megélünk valahogy.

Az öreg elérzékenyült, újra kibuggyant szemébõl a könny, míg homlokán nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek.

- Hát nem egyeznek meg? - mondá az alispán kurtán, türelmét vesztve. - Elmehetnek.

Erre aztán megadta magát Vince úr, odanyújtván kezét a fiának.

- Isten neki, Zsigus, légy hát te a gazda ezentúl.

Ekképpen végezvén, átmentek a dolgozószobába, hol nagy szorongattatások között várakozott az asszony, hol az egyikre, hol a másikra nézett lázas szemgolyóival. Mind a két embere vidám volt. Zsiga mórikálva meghajtotta magát elõtte, mímelvén az akkori nemes lovagokat:

- Megvan a kötés, mama.

Ebben aztán az is jelezve volt, hogy kinek jutott. Õ azonban apróra szerette volna tudni, de az alispán másképp parancsolta.

- Maga mármost menyecske, menjen haza, minden úgy lesz, amint akarta, de azt elõbb írásba kell tenni.

Míg a kontraktust megcsinálták a patvaristák, azalatt az alispán kikérdezte Bibók kapitányt a lõcsei dolgok felõl. Õtõle tudta meg azt az új adatot, hogy a bíró vérével miként kerített be Nustkorb szenátor uram egy darab területet az õ földjeibõl, hogy azt a szász privilégiumok alapján, mint véren szerzettet, elpereljék. (Oda fogom nekik engedni - gondolta magában az alispán.) Zsiga úr szemfüles ember volt, azt is el tudta mesélni, hogy Nustkorb uram milyen királyi nyilatkozatra alapítja a jogigényét. Zsiga úr ott volt véges-végig a karzaton tegnap s mindent megjegyzett magának, mert Zsiga úr éles szemmel mindjárt felismeri a magot, melybõl a viszályok és torzsalkodások teremnek. Zsiga úr mindenütt ott van, ahol ott kell lenni. Ma is éppen akkor ment a Görgey földje mellett hazajövet, mikor a lõcsei hivatalos közegek is megjelentek, hogy körülkarózzák a vérrel szegélyzett táblát. Majdnem szóról-szóra elmesélte a bohókás földfoglalás cinikus módját, miképpen hurcolták a megsebesült bírót hárman a nyitott sebével s nyomogatták azt, hogy a vér szivárogjék, míg csak a lelkét ki nem lehelte.

- Talán meg se halt volna - kiáltott fel az alispán megkönnyebbülten.

- Nagyonis valószínû - vélte Bibók. - Hiszen a tanácsban is az volt eleinte a nézet, míg le nem nyomta az ékesszólás, meg a kapzsiság.

Az alispán arca fölengedni látszott s majdnem vidáman kínálta meg székkel Bibókot.

- Üljön le, kapitány, és gyújtson rá. Bizonyosan pipás ember. Aztán mondja meg nekem õszintén, milyennek tartja a helyzetet? Maga tapasztalt ember, tud ítélni a jelekbõl, a hangulatból.

Zsiga úr nem sokat kínáltatta magát, sokkal szemtelenebb volt; levett egy csibukot a pipatóriumról, belecsiholt a taplóba, aztán elterpeszkedett egy széken, a lábait szélesen szétvetve, pöfékelni kezdett, s míg a nyirkos dohány meg nem gyúlt, hajsókálva a csibukot, egy árva szót se mondott.

- Furcsa - jegyzé meg végre, sercentve a foga közül -, hogy a kakas elalszik, ha hajsókálják, a tûz meg kigyúl.

- Nem errõl kérdeztem - szólt türelmetlenül az alispán, akit kellemetlenül érintett a kapitány konfidens modora.

- De éppen hogy arról beszélek, domine spectabilis, vicecomes, mert nem bírom egyszeribe eltalálni a lõcsei viselkedésrõl, hogy csak kakasberzenkedés-e vagy pedig igazi tûz.

- Hm, persze - ümmögött az alispán s nem minden csodálkozás nélkül emelte szemeit a szólóra.

- Vagyis hagyni kell és nem piszkálni, hogy elaludjék, ha egyszerû kakasberzenkedés, vagy pedig mozogni kell-e a para bellum si vis pacem elve szerint, ha igazi tûz - mivel ebben a lõcsei dologban éppen megfordítva jelentkeznek a következmények.

- Kapitány! Maga, úgy látszik, okos ember.

A kapitány hunyorított bal szemével, mely jelentékenyen apróbb volt a másiknál, az arcidegnek valamely összehúzódása miatt és színre is különbözött.

- Csak tud az ember egyet-mást - vonogatta a vállát szerénykedve, mialatt olyan füstöket eresztett ki, mint egy kanonoki kémény.

- Éppen azért vagyok kíváncsi, miképpen ítéli meg az esetet.

- Igazi tûznek tartom. Mégpedig veszedelmesnek. Minden azon fordul meg, szerintem, hogy ki lesz az új lõcsei bíró. Oda kellene hatni, hogy valami békés hajlamú tutyimutyi ember kerüljön a megüresedett székbe.

- Hm. Ebben van valami - gondolkozott az alispán fennhangon s hovatovább nagyobb érdeklõdéssel hallgatta a hazakerült kalandort.

- Ha Gosznovitzer lesz a bíró, mindenféle vakmerõ merényletekre el lehet készülve a tekintetes úr, mert az kegyetlen, vérszomjas kutya, az arcvonásából olvastam ki; ha Nustkorb találna gyõzni, az kapzsi, ravasz és erélyes, képes arra, hogy bérgyilkossal vagy méregkeverõvel tétesse el az útból, mert ez a legolcsóbb és legkevésbé veszélyes mód; legjobb volna, ha Mostelt választanák, jólelkû, higgadt, okos ember, kiegyenlítésekre hajlandó.

Az alispán gondolkozott. Talán csakugyan lehetne erre hatni gróf Csáky fõispán vagy a tárnokmester útján. Majd így szólt:

- Nem gondolja, hogy esetleg itt Görgõn támadnak meg haddal. Nem hallott ilyesmit?

Bibók kapitány vállat vont.

- Semmit se hallottam, de mindent hihetõnek tartok, oly nagy az ingerültség.

- Tudja-e kapitány, mit gondoltam?

- Majd megtudom, ha megmondja a tekintetes úr.

- Van egy pár ágyúm s egy csomó markos jobbágyom. Azt vettem tervbe, hogy minden eshetõségre nézve megerõsítem magamat, legalább ideiglenesen, míg a dolog így vagy úgy rendbe nem jön, s ebben fõleg kegyelmedre gondoltam, hallván ma megérkezését. Nem volna-e hajlandó egy kis húsz-harminc fõnyi zsoldos csapatot szervezni, csatangoló katonákból és lézengõ nemesekbõl (tele van velök ez a vidék), akik fölesküdve, szolgálatomra lennének a kegyelmed vezérlete alatt s begyakorolnák hadi foglalkozásra most télen át a jobbágyaimat is?

- Hogyne volnék hajlandó - kiáltott fel a kapitány, örömtõl mámoros hangon. - Hiszen a mesterségem.

- Tehát célszerûnek tartja?

- Olyan biztonságban lesz itt a tekintetes úr, mint a gyermek a Szûz Mária kötényében.

- És legalább felelünk, ha megtámadnak.

- Mit? Megtámadnak? Megeszem egész Lõcse városát.

- Mik a föltételei, kapitány? - kérdezte továbbá az alispán. - Mert clara pacta boni amici.

- A szokásos zsold, hiszen tudja a tekintetes úr, és mi is tudjuk, hogy gavallérral, Görgeyvel van dolgunk. Ami magamat illet, hát mindenekelõtt egy kis rangemelést kérek. Legyek ezentúl ezredes, ne kapitány.

- Ahogy akarja, kedves Bibók. Ezen átestünk.

- Azonfelül csinos felszerelést kívánok, mert lehet, hogy a közönséges embert nem teszi a ruha, de a katonát bizony teszi.

- Van a ruhamagazinban sokféle, maradt a régi Görgey-bandériumoktól, válasszon a kedvére, aztán olyat lehet varratni a többinek is. Ha akarja, mindjárt odavezetheti a kasznár.

- Az bizony célirányos lészen, mert szó ami szó, nem jöttem haza fejedelmi pompában, úgy, hogy még a falubeli kutyák is megugatnak ebben a gúnyában, mintha sohase láttak volna mûvelt embert.

- Hát megegyeztünk?

- Igenis, megegyeztünk! És amint a ruhát magamra húzom, az annyi, mint az eskü a zsoldosoknál. (Ámbátor a hitet is letehetem.) Akinek a ruháját viselem, övé az éjjelem és nappalom, vérem és életem, míg a ruhája rajtam van.

Görgey csengetett és a kasznárját, Valkányi Sámuel uramat hívatta, aki nagy alázatosan állított be.

- Vezesse el ezredes uramat a ruhamagazinba, ahol egy katonaruhát választ ki.

A magazin vagy arzenális (mert így is nevezték) hátsó részében volt az épületnek, melyhez majd minden õs ragasztott valamit, úgy, hogy a leglehetetlenebb építési abszurdumok jöttek ki; oly függeléke is volt a kastélynak, melynek hogy az emeletére jussanak, elõbb a pincébe kellett lemenni s különbözõ alagutakon át eljutni az épület középsõ részébe, ott felmenni a padlásra, mely véges-végig nyitva volt, s ott ereszkedni le az épülethez ragasztott szárny elsõ emeletére. Éppen ilyen körülményes helyen volt az arzenális - vagy csak a furfangos kasznár vezette ilyen cikornyásan a gyanús kinézésû óbestert (de ugyan melyik királynak az óbestere?), hogy ne tudjon soha magától odatalálni.