KILENCEDIK FEJEZET

A KIS ROZÁLI SORSÁBAN VÁLTOZÁS ÁLL BE

Csendesen folytak a napok és egyformán, csak a hideg volt hol nagyobb, hol kisebb, ha ugyan valaki mérte volna. Lőcsén unalmasan telt el a farsang, az asszonyok zúgolódtak. Nustkorb uram elfoglalta a bírói széket s minthogy sokan rossz néven vették tőle a békés magatartását, a közvélemény megnyugtatására megkezdte a pört a tárnokmester előtt, a vérszegéllyel bekerített terület iránt. Görgey megidéztetett a bíróság színe elé, de célszerűnek tartotta meg nem jelenni s in contumatiam (makacsságból) elveszteni a pört. Fogvicsorgató kutyának koncot kell odavetni!

A pör csakugyan elveszett s a város ünnepélyesen beiktattatott az ily furfangosan elharácsolt Görgey-birtokba, amit nagy lakomával ültek meg a városház pincéjében, de ez a kis falat még csak emelte a diadalmasok megtorlási éhségét, a Görgey engedékenysége nem vált be ügyes sakkhúzásnak, mert a lakomán tüzelő beszédek tartattak, melyek a bosszúállás érzetét hevítették és glorifikálták. Ugyanott merült fel az az eszme, hogy a Nustkorb András uram bíróságával megürült tanácsosi állás senki mással be ne töltessék, mint a fiatal Fabriciussal, akinek egy másik Görgey a fülét vágta meg párviadalban. Ebből a fiatalemberből kell nevelni Lőcsének bírót. Ebben van bátorság. (Ez annyit jelentett, sub rosa, hogy Nustkorb uramban nincs.) Ez fel tudja áldozni a vérét a városáért. Valóságos hérosznak nőtt meg a közönség szemében e fiatalember, ki jelenleg még külső országokban végzi a tanulmányait, vagyis éppen azért, mert nincs szem előtt. Ám az a baj, hogy még nincs huszonnégy éves, s arról esik sok sürgető szó, hogy egy küldöttség menjen Leopoldhoz Bécsbe, mely a nagykorúsítását kérje, s egy levél utána, hogy jöjjön haza.

Ily tervek közepette múlt el lassan a tél, a szép napfényes május aztán lehúzta a hegyekről-völgyekről a nagy fehér bundájukat, amely alatt aludtak és rájuk adta, akit mi illet, szürke kopott ruhát a hegyeknek, haragos-zöldet a völgyeknek. Felzúgtak újonnan nőtt lombjaikkal az erdők s mentek, mendegéltek örök időkre kiszabott útjukon a soha meg nem álló ezüstvizű folyók és patakok. Minden új színbe öltözködék, csak a lőcsei polgárok maradtak feketében…

A határ vidám volt, mert a borsó az idén is pirosló virágokat hozott, de egyéb piros színt nem igen lehetett ott látni. Megbotránkozott volna azon a magisztrátus és a fertálymesterek ügyeltek is, letépvén s elkobozván a vásárra érkező parasztasszonyok fejéről a piros kendőket.

- Hát nem tudjátok, istentelenek, hogy ebben a városban gyász van?

Görgőn ellenben vidám zajt, pezsgő életet teremtett az alispán és a város között kiütött háború. Vendégek, peres felek, tanácskozó nagyurak rajzottak oda. Minden napra esett valami nevezetesebb esemény.

Június utoljának egyik szép csillagos, holdvilágos estéjén könnyű bricska gurult be a Görgey-portára, amelyen két, kabátos úrféle ült. A kis kocsi után három nehéz társzekér húzódott, óriási ládákkal, amilyenekben mesteremberek kirakodó vásárokra viszik a portékájukat.

Görgey még nem feküdt le, a kancelláriában olvasgatott kedvenc klasszikusaiból, Bibók ellenben átellenben mulatott egy hevenyészett sátor alatt. A Quendel uram készülő vendéglőjének falaira ugyanis ma húzták fel a tetőt, felvirágozván a szarufákat mályvarózsákkal és ákácvirágbokrétákkal, egy kis áldomást ittanak ácsok és kőművesek. Az ármádia vezére persze ki nem maradhatott innen. Egy hordó csapra volt ütve és a duda is szólt. A parasztmenyecskék és leányok az urasági kerítés mellett várakoztak, hogy mikor viszik őket táncba. Volt is egy-két fordulat a poros megyei úton, egy-egy életrevalóbb ács előintett egyet-egyet a fehérnépből, de hát nem lett abból nagyobb mulatság, mert leginkább kőművesekből állt a mulató csoport s azok többnyire csámpások, kecske a szoptatósdajkájuk pici korban, máj a pecsenyéjük, aludttej az italuk, hát ugyan mitől volna menyecskékhez való vérük? Meg az is baj, hogyha egy-egy szekér jött az úton, mindig abba kellett hagyni a táncot. Így most is, mikor az említett könnyű kocsi, meg a társzekerek jöttek.

Bibók uram észrevevén, hogy a szekerek az urasági udvarba fordultak be, letette a kancsót s utánuk szaladt, nem minden aggodalom nélkül. Ki az ördög az ilyenkor? És mi lehet azokban a roppant ládákban? Hátha katonákat csempésznek be az udvarba bennök a furfangos lőcseiek? Derengett a fejében valami ilyen történet, valami mesebeli országból, ahol egy ló hasában vittek be katonákat, de úgy rémlik neki, hogy a ló fából volt, vagy hogy talán a katonák voltak fából, az ördög tudja jobban.

A kis kocsiról fürgén ugrott le egy kifent bajuszú, tagbaszakadt öregúr, katonás tartású, parancsoló szavú.

- Itthon van a gazda? - szólt rá messziről az odaiparkodó Bibókra.

Kérdéssel felelt ez a kérdezőnek:

- Ki keresi?

- He?

- Azt kérdeztem, hogy kik az urak? - mondá Bibók.

- Mi köze hozzá kendnek? Vendégek vagyunk, punktum. Vezessen az úrhoz.

Bibók azonban nem hagyta magát egykönnyen.

- Hogy vendégek az urak, az meglehet, de én meg nemesember vagyok, tehát nem vagyok kendteknek kend, punktum. S nem is engedem az úrhoz elébb, míg meg nem mutatják, mi van azokban a ládákban a társzekereken? Hej, katonák! - fordult hátra Bibók az ambituson gunnyasztó embereihez -, hozzatok ide egy-két lámpást valahonnan!

A nagybajuszú láthatólag összerezzent, mire a másik férfi vette át a szót. Barátságosabb, csengőbb hangja volt.

- Hát ki az úr, ha meg nem sérteném?

- Én Bibók ezredes vagyok. De inkább nekem kell kérdezni.

Az utóbb megszólalt férfi erre hirtelen benyúlt a kocsikasba s egy karabélyt emelt ki, melynek ezüstös agya fenyegetőleg csillant meg. Az elhangzott név és rang kellemetlenül érinthette, legalább úgy látszott. Ez még gyanúsabbá tette Bibók előtt a jövevényeket s türelmetlenkedve sürgette:

- Nos, mégse mondják meg a nevüket?

- Barátai vagyunk a gazdának - felelte az elõbbi, feltûnõen játszogatva a fegyverrel.

- Jelentse meg az úrnak - szólt a nagybajuszú -, hogy megjött az esze.

- Ne mókázzanak velem - pattant fel Bibók szigorún -, mert azt én nem szeretem, vagy mondják meg a nevüket, ha jó járatban vannak, vagy pedig menjenek isten hírével, ahonnan jöttek.

- Hiszen már megmondtam - nevetett könnyedén a nagybajuszú. - Hívja ki a gazdát, Görgey Pál uramat, majd megismer õ bennünket.

- Nem, addig egy tapodtat se, míg meg nem látom, mi van a ládákban.

E pillanatban Marjákné dugta ki a kosztros fejét az ablakon.

- Ejnye ni, Bibók uram - ripakodott rá a derék asszonyság -, még bizony kikergeti a házból az urunk édestestvérét. Megismertem a hangjáról, kezét csókolom. Megyek, nyomban megyek, tekintetes uram, csak egy kendõt vetek a nyakamba. Hé, Zsuzsi, Marcsa, Ancsa, hol vagytok? Ugyan Bibók uram, szóljon valahol rájuk, mert tudom, ott künn hancúroznak a szemérmetlenek a katonákkal. Hadd rakjanak gyorsan tüzet. Nem vacsoráltak még a tekintetes urak, ugyebár? Hogy nem kell a vacsora? Azt már majd meglássuk. Tudom én, mi a becsület, mikor ilyen kedves vendég érkezik. Jaj, hogy fog örülni az urunk.

Ezalatt elõhozták a katonák a lámpákat, Bibók uram engedelmet kért, hogy õ nem tudhatta, milyen elõkelõ urakkal van dolga, kötelessége volt, mert õ van megbízva ezekben a veszedelmes idõkben az alispán élete feletti õrködéssel, s végre maguk a tekintetes urak az okai, hogy nem mondták meg a nevüket.

- Megmondtam - nevetett újra a nagybajuszú -, hogy megjött az Esze, mert Esze vagyok. Esze Tamás.

Ez a név ismeretes volt ekkor, Bibók levette a kalpagját és összeütötte tisztelgésre a sarkantyúját.

- Isten hozta nálunk.

- Én pedig azért nem mondtam - mentegetõzött Görgey János -, mert valami császári ezredesnek hittem, s azoknak a nevem vörös posztó.

Az alispán megörült régen látott bátyjának s a híres kuruc Eszének, »ki vagy levágta, vagy megnevettette az embereket«, szerfelett kedélyes tréfára hajló lévén. Hanem egyszersmind meglepte a látogatás: mi lelhette a »toporci remetét«, hogy egyszerre itt toppant és ilyen társaságban? Tomi úr mindig sántikál valamiben. Görgey János kitérõleg felelt öccse kérdéseire, azt mondta, hogy már régen nem látta, hát eljött vagy három napra, hogy kibeszélgessék magukat. Arra a kérdésre, hogy mi van a társzekereken, Esze sietett megjegyezni, hogy egy a szívéhez közelálló özvegyasszony kelengyéjét szállítja, aki férjhez készül most menni. Hogy honnan jönnek a kedves vendégek, arra nézve meglehetõsen zavaros feleleteket kapott ugyan, de ez egy csöppet sem gátolta, hogy vígan legyenek, s még azok a keserû kifejezések sem keltették fel gyanúját, melyek az asztalnál föl-fölszakadtak a negyedik-ötödik pohár bornál:

- Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera.

Esze az öklével verte az asztalt ilyenkor, Görgey János mélázott s bizonyos fiatalos fény játszadozott a szemeiben.

Az alispán maradt a maga higgadt álláspontján, melyet cinizmusnak keresztelt a két vendég.

- Aki a népért sír, utoljára szeme se marad.

Mindössze két napig maradtak ott a vendégek, tejben-vajban fürösztve. Furcsa volt azonban, hogy bár Esze Tamás csak véletlenül tért be Görgõre, amint állítá, a János úr rábeszéléseire, e két nap alatt, mintha elõre lettek volna értesítve, többen keresték fel a környékrõl, hol õt, hol Görgey Jánost tudakolva, különösen a szomszédos falvakból kereste a fiatal Petróczy Feri, Szügyi Balázs, Horváth Farkas és többen, akikkel zárt ajtók mögött tanácskoztak a vendég urak.

Az alispánnak is feltûnt s kérdezte a bátyjától:

- Honnan tudják ezek az emberek, hogy itt vagy?

János úr vállat vont s elütötte tréfával:

- Megsúgják nekik a törpécskék.

Rejtélyesen mosolygott hozzá, petyegette az ujjait, ami szokása volt gyermekkora óta, ha jól érezte magát. Kurta vagy kitérõ feleletekkel ütötte el, ha a beszélgetés az õ dolgaira irányult, ellenben nagy érdeklõdéssel kérdezõsködött a lõcsei események folytán szervezett házi csapat felõl, hány fõbõl áll, mennyire van kiképezve, s milyen ember Bibók ezredes?

- Ügyes, körmönfont ember, nagy kalandor és nagy kalefaktor, de azt hiszem, nem fél az ördögtõl sem - felelte az alispán.

- Hol volt azelõtt ezredes?

- Én adományoztam neki azt a címet.

- Nagyon megijedtem tõle, mikor megnevezte magát s nem láttam ruháját a sötétben, azt hittem, valami császári csapat tanyázik nálad.

- Hát mért ijednél meg a császári csapattól?

- Tudom is én? Csak úgy. Megszokta az ember, hogy nem szereti az ellenséget, ha nincsen hozzá készülve.

- De hiszen most békében vagyunk a császárral.

- Azt gondolod? De mit is akarok kérdezni. Megbízható ember ez a te Bibókod?

- Olyan dolgát tudom, mellyel oda rángathatom, ahova akarom.

- Valami gonosztett? - kérdé János bizonyos megütközéssel.

Az alispán okosabbnak látta szépíteni a dolgon, nehogy árnyék essék õreá is a szövetségbõl.

- Szoknya-dolog.

- A szoknya, barátocskám! Hja, a szoknya. Annak a ráncaiból, fodraiból potyognak ki a világesemények.

Nem lehet állítani, hogy az alispánnak fel nem tûnt egy és más. Megmagyarázható volna, hogy János fölkeresi a testvérét. Az se csoda, hogy Eszével jön, régi katonapajtásával. Hanem az már nagyon furcsa, hogy nem Toporc felõl jöttek, tehát már voltak valahol. Az t. i. ebben a furcsa, hogy elhallgatja, hol voltak. A másik különösség az, hogy idegen emberek keresik fel, akikkel tárgyal, s nem mondja meg, mirõl. Tehát járnak valamiben. Ennél is nagyobb szöget ütött a Pál úr fejébe, mikor másnap azt proponálta, gondolván, kedvére lesz bátyjának, hogy lovas embert küld be Gyuriért Lõcsére, s az öregúr rámordult:

- Hagyd csak a gyereket a kalamáris mellett.

- Mikor láttad utoljára?

- Húsvétkor volt itthon.

- Hát igazán ne hívjam el?

- Nem szeretném, ha Tomi látná. (Eszét hívta Tominak.)

Az alispán gondolta tehát, hogy valami politikában járnak, de a végén is ártatlan mulatság, s mosolygott magában a »két javíthatatlan vén gyereken«, akik nem bírnak felejteni s futnak az ábrándok és remények tüzes paripái után, mint a kocsikerekek, abban a nyomban, de soha õket utol nem érve. Nem árt az már senkinek. Még talán nekik sem.

A szemfüles Bibók ezredesnek nem voltak ilyen támpontjai, õ egyszerûen kíváncsi volt. Ragaszkodott ahhoz az elsõ gondolatához, hogy ugyan mi lehet a nagy ládákban. Hallotta napközben, kiszivárgott, hogy valami özvegyasszonynak a kelengyéjét viszik. Nem gyanakodott egy cseppet sem, de miért is gyanakodott volna? Hanem iszen egy kelengye is elég érdekes arra, hogy az ember kíváncsiságát piszkálja. Lehetnek abban ékes tárgyak, szép, arany-, ezüstmarhák, násfák, tálak és billikomok. S ha valaki mûvészi lélek, élvezni tudja az ilyeneket.

Este tehát gondoskodott róla, hogy a tót fuvarosok, akik a társzekereket gondozták, a rogyásig becsípjenek, mikor aztán jól elkészültek, bement titkon a kocsiszínbe, egy kis mécsest gyújtott s az egyik ládát olyan ügyesen nyitotta ki mindenféle tolvajeszközzel, melyeket napközben összeszerzett, mint egy kitûnõ képzettségû betörõ. Fölemelte a pislákoló mécsest s bevilágított a ládába, szelesen, vigyázatlanul, hogy szinte becsordult egy kis olaj, hanem el is kapta onnan a mécsest tartó kezét hirtelen s a rémülettõl minden hajaszála égnek meredt, mert a láda színültig tele volt puskaporral.

Bibók most már sejteni kezdte, hogy ki legyen az az özvegyasszony, akinek ezt a kelengyét szállítja a két kuruc hírben álló nemesúr. Csak még azt nem tudta, ki jegyezte el magának, kihez kötötte a sorsa. Márpedig ha egyszer az orrát beleütötte, ezt sem ártana megtudni.

Visszaigazítván a lakatot, hazament, lefeküdt s reggel jókedvûen kelt fel. Öreg Bibókné asszonyom, mosás lévén a háznál, ruhákat terítgetett ki a lészákra, karókra és mindenféle cserjékre, bokrokra az udvaron és a kertben. Az ezredes hozzáment és megcsipkedte az állát.

- Hogy aludtál, mamuska?

Az asszony elpirult.

- Ne okoskodj. Meglátják.

- Nem bánom, mamuska, nem bánom.

- Nem adtál jelt az éjjel, mikor hazajöttél - hányta szemére az asszony.

- Nagyon el voltam fáradva.

- Te mindig el vagy fáradva. Talán fát vágatnak veled az »udvarnál«?

- Most csakugyan nagy fába vágtam a fejszémet, mamuska, és tudod-e, mire kérlek? Ugyan köss össze egy kendõbe valami ócska ruhát az öregtõl és ne kérdezd minek, mert úgyse mondom meg, estére majd visszahozom. Valami hosszú krispin volna a legalkalmasabb.

- Neked valami kalandon jár az eszed.

- Ugyan, eredj, ne tedd magad nevetségessé!

- Esküdj meg, hogy nem asszony körül akarsz legyeskedni.

- Kell is már nekem. Elég nekem az a fele is egy asszonynak, ami…

- Csitt! A szájadra ütök.

A menyecske elszaladt a kis házba és csakhamar egy batyuval tért vissza, melyet a kastélyba vitt magával az ezredes. Ott elrejtette a kertben egy orgonabokorba, majd a katonáit gyakoroltatta az udvaron, meghíván a vendégurakat, hogy hadi szemlét tartsanak felettük.

Tetszett a királyosdi kivált Tamás úrnak, de Görgey János is kedvét lelte benne s igen elismerõleg nyilatkozott a kiképzésrõl, úgy, hogy a hõsködõ ezredes, ki mindenféle nagy dolgok elkövetésével hencegett, most végre, mikor valami dicséretest csinált, azt sehogysem bírta a gyenge vállacskája elviselni s kiugrott belõle a szerénység.

- Sok még a kívánnivaló, instálom.

- Kész katonák ezek, uramöcsém. Nem kell bizony már ezekhez semmi egyéb - bizonykodott Esze Tamás -, csak az isten áldása és egy csomó német, akit egyszer-másszor lekaszaboljanak, no, az pedig lesz, nem adok neki hosszú idõt.

Összenevettek titkon Görgey Jánossal.

Az alvó oroszlánt, a virtust felköltötték most már Bibókban, s az nem akart többé visszafeküdni. Végig kellett nézniök ebéd elõtt, hogyan bánik a nemes legénység a karddal, néhány páros viadalt hevenyészett, majd a birkózásban való ügyességet mutatta be, ami igazán szemgyönyörködtetõ látvány volt. A fegyverrel való bánásmód egyszerû mesterség, amiben nagy szerepe van a véletlennek is, néha maga szalad bele az ember az ellenség kardjába, vagy éppen egy szabályszerû mozdulat okozza vesztét, de a birkózásnál szuverén az izom és az ügyesség.

Esze Tamás valóságos lázban volt, tényleg szépen verekedtek a benevolus katonák, nem gyõzte magasztaló kifejezésekkel, amint egy-egy birkózó párt megtapsolt.

- Pompás! Szorítsd. Hatalmas volt. Ne hagyd magad. Följebb fogd, te mamlasz. No, látod. Így ni. Ember vagy a talpadon.

Mikor aztán vége volt, azt kérdezte Bibóktól:

- Melyik fiú verekszik a legjobban?

Egy zömök legényre mutatott, a farkasfalvi születésû Soltész Palira.

- Az a ragyás ott.

- No, hát gyere csak ide, édes fiam.

Soltész Pali közelebb lépett, azt hitte, egy tallért vagy egy aranyat fog kapni a nagybajuszú öregúrtól. Az azonban nem annyira keresgélt a dolmányában, hanem levetni kezdte.

A két Görgey egyszerre förmedt rá:

- Mi az te, Tomi? Csak talán nem ment el az eszed?

- Nem bírom megállni, ha egyszer végignézem. Ne okoskodjatok. Muszáj. Olyan a vérem.

Azzal átadta a dolmányt Presztonnak s odaszólt a legénynek:

- Gyepre fickó! Hadd lássam, mit tudsz. Ne kímélj, azt mondom, csak a bajuszomhoz ne nyúlj. Ha földhöz vágsz, egy akó bort kaptok.

A legény az alispánra pillantott, az intett a szemével, hogy nincs kímélet, mire Soltész Pali nagy gúnyosan csípõjére tette az egyik kezét, mintegy jelezvén, hogy elég ehhez a falathoz egy kéz is, odaugrott Esze uramhoz s fél kezével kapta vállon, hogy fölemelvén õt s megforgatván vállperecét, egy csavarintással a földhöz teremtse. Az öregúr mosolygott, Soltész Pali pedig látta, hogy éppen úgy nem lehet megmozdítani ilyen módon, mint az öreg fát a földjébõl. Az öregúr meg se mozdult eddig, csak a mellét düllesztette ki és a karjait tartotta kifeszítve, mûnyelven: »hidat csinált«. Pali most átnyalábolta a derekát a hóna alatt, ami a legveszedelmesebb helyzet, Esze uram erre egyet nyomott öklével (nem is ütött) a váll-lapockáján, s ez olyan metszõ fájdalmat okozott, mintha egy hosszú éles vas fúródott volna végig testén, úgy, hogy Soltész Pali legott eleresztette. Most már Esze uram kezdte a támadást, egy szempillanat mûve volt, átfogta a fickó mellét, s mintha száz csápja lenne, kápráztató gyorsasággal körültekergõzött a legény testén, külön belefonva lábát a lábába, kezét a keze alá s így összefonódva mint egyetlen test látszottak mozogni, hajladozni és tántorogni, eredmény nélkül, egyet-egyet lódítva egymáson, mert olyan célszerûtlenül fogták egymást, hogy mind a kettõnek szabadon volt az egyik keze.

A nézõk még a lélegzetüket is elfojtották. Marjákné, aki kiszaladt a konyhából, a kezeit tördelte.

- Szentisten, mindjárt megüti a guta a tekintetes Esze urat. Azért a másikért nem kár. De hogy is mer a szemtelen ilyen nagy úrral kikötni.

Csakugyan olyan pirosak voltak mind a ketten, mint a skarlát posztó, úgy, hogy Görgey Pál közbelépett.

- Elég volt már. Pihenjetek meg legalább.

A legény eleresztette erre a szóra az öregurat és így szólt, lihegve, mint egy kifáradt gúnár:

- A tekintetes úr talán vasból van.

Röstelkedve mondta, amiért nagyon megsajnálta a jólelkû vitéz Esze.

- Nem mindig az a legény, édes fiam, aki üt, hanem az, aki állja. No, mármost kössünk békét, mert bizony nem vagyok én vasból, én is elfáradtam, mondhatom, derekasan meggyomroztál, hanem azért úgy veszem, mintha te ütöttél volna földhöz, és megadom az egy akó bort. (Az alispánhoz fordult.) Hogy adsz el nekem egy akó bort?

- Bort én nem árulok. Hát ezen a címen nem lehet - felelte az alispán. - Hanem azon a címen boldogulhatsz, hogy Görgõn a vendég parancsol.

Erre aztán megkapta a kasznár a parancsot, gurítson ki a pincébõl az ármádiának egy akó bort. Lett hát dínomdánom, amelyben azonban éppen a nap hõse, Bibók uram nem vett részt (ürügyül adta, hogy a feje fáj, pedig az volt az ok, hogy mialatt a vendég urak ebédnél ültek, azalatt újból két bocskoros nemes kereste õket: Kolcsóról Piry István és a losonci születésû kalandos Liszkay János, aki Dolyánban egy öreg asszonnyal él vadházasságban. Ugyanaz a vén zsivány ez, aki báró Károlyi Pistát támasztotta fel halottaiból.)[14]

Bibók uram felöltvén az orgonabokorba dugott ócska ruháit, egyenesen beosont a vendégszobák folyosójára s ott négykézlábra állva, bebújt egy kormos kályhalyukba. Itt volt a vendégek egymásba nyíló szobája, melyet egy irdatlan közös kályha fûtött. Bibók elõvette vésõjét s a kályha mind a két oldalán lefeszegetett egy-egy cserépkockát, hogyha akármelyik szobában tárgyalnak majd az urak a dolyáni és a kolcsói nemessel, kivehesse a beszélgetésüket. A két nyílás elég levegõt adott neki, úgy, hogy az állapot nem volt éppen tûrhetetlen, ámbár keleti kényelemnek sem lehetett volna nevezni, minthogy ezt a két szobát a januári értekezlet óta nem fûtötték, egy anyakutya foglalta el a kályhalyukat, ott neveli a kis kölykeit. Azok ugyan vakok még s azt is hihetik, hogy Bibók az anyjuk, de ha az igazi kutya találna most jönni, olyan morgásokat vinne véghez, hogy igen könnyen rávezetne valakit a kémkedésre, amit föl nem venne Bibók uram egy országért, de egy értékes titokért mégiscsak megkockáztatja. Nem volt tehát a helyzet veszélytelen. Amellett nagyon sokáig kellett várni. Az isten verje meg a hosszú ebédjeivel azt a Marjáknét.

De végre, tip-top, jöttek az urak, halkan föllélegzett s lazán odatapasztá a kockákat, piciny, észrevehetetlen nyílást hagyva. Az egyik nemes is bejött velök, a másik künn csoszogott az ambituson, ezt tisztán kivehette Bibók. Ott járt fel s alá a kályhalyuk mellett.

Halkan beszélgettek bent, vagyis nagyon megtompította a hangokat a kályhafal, éppenséggel nem lehetett hallani, mirõl beszélnek, még az se volt megkülönböztethetõ, hogy ki beszél. Bosszúsan látta, hogy nem ér célt, szívesen vonult volna vissza, de nem volt rá mód, míg az egyik nemes künn tartózkodik. Most azonban egyszerre fölemelte a hangját Esze Tamás uram, s minden szó tisztán kezdett hallatszani:

- Én, Piry István…

Úgy látszik, elõolvas valamit.

Egy fahang utána mondta, amint következik:

- Én, Piry István, esküszöm az egy élõ bizony Istenre, hogy felsõvadászi Rákóczi Ferencet uramul esmérem, õneki meghódolok s fejem fennállásáig éjjel és nappal minden parancsolatjának engedelmeskedem. Zászlaját, melyet az magyar hazának közszabadságáért fölemelt, soha el nem hagyom, lelkemet sem a német, sem semmi ördög incselkedéseinek, csábításainak által nem adom. Az egy élõ bizony[15] Isten engem úgy segéljen.

Most aztán mindent tudott Bibók uram, amit akart, s mikor az esti szürkületnél felszedelõzködtek a vendégek s minden marasztalások dacára útrakeltek, alig bírta magát fékentartani, hogy ki ne kiáltsa, amit látott és hallott. Azt hitte, a mellét lyukasztja ki, ha tovább benne marad a szó. Elmenekült a kertbe maga elõl, hogy ott senkivel se találkozhassék, mint a tébolyodott nyargalt föl s alá a ribiszke- és piszkebokrokkal szegélyzett utakon; szerencse, hogy nem találkozott ott Apró urammal vagy valami gyomláló szolgálóval, mert mentem elmondta volna, hogy mit tud. Irigykedett a falombokra, melyek susogtak neki, mintha õk tudnának valamit, holott õ tud valamit, de nem mondhatja el a falomboknak. Apránkint csillapodott közlékenységi viszketegsége s némi filozofálásnak adott helyet. Ez a titok ér valamit. Sõt bizonyára sokat ér, de csak addig, míg másnak el nem mondom. Világos tehát, hogy hallgatnom kell. Úgy ám, okoskodott tovább, csakhogy ha senkinek se mondom el, akkor magától is kipattan, mert azt a puskaport nem azért viszik, hogy mákos metéltet szórjanak meg vele. Világos tehát, hogy beszélnem kell.

- Hm - fûzte a gondolatait azontúl is Bibók -, el kell beszélnem, de kinek? Mert ha az apámnak mondom el a titkot, annak az ugyan nem ér semmit. A feleségünknek még kevesebbet. Ez a titok egy embernek érne sokat, de az messze van innen, és ahhoz nehéz bejutni. Az a császár. Az egy zsák aranyat adna érte, meg egy várat, vagy talán egy tábornoki süveget, egy igazi tábornokit.

Izzó volt a nagy feje, mint a bögre, melyet nagy lángok nyaldosnak körös-körül. Különbözõ tervek forrtak benne. Így találta önemésztõ tépelõdésben a késõ este is, mikor az õröket felváltotta. Ez mindig az alispán lefekvésénél szokott történni. Ilyenkor közönségesen rövid jelentést tett, hogy a kapuk rendesen be vannak zárva, a toronyõr a helyén van és semmi gyanúsat nem látott. Úgyszintén a faluban cirkáló »testõrök« sem vettek észre semmi említésre méltót. Ma is megtette a szokásos jelentést, hogy Görgõ körül minden csendes, de nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: »ha volt is valami gyanús, az már megszûnt«. Ez csak úgy akaratlanul csúszott ki a száján, de az alispán meghökkenve emelte rá fürkészõ tekintetét.

- Mit vartyog? - mordult rá kurtán.

Bibók zavarba jött, keresett valami okos visszavonulást, de nem talált, hát végre is kiloccsantotta:

- Mit gondol a tekintetes alispán úr, mit vittek a tekintetes Esze uramék azokban a roppant ládákban?

- Hogy azt mondják, valami férjhezmenendõ asszonynak a stafírungját.

- Meglehet, csakhogy annak az asszonynak már van egy ura.

- Micsoda? Hát ismeri?

- Eleget szeretkeztem már vele.

- Bibók, Bibók, ne legyen szemtelen!

- Sõt azt is mondhatom, hogy a végén is az ölébe jutok, nemkülönben a tekintetes úr is…

- Ejnye Bibók, Bibók, maga derekasan be van csípve - mosolygott az alispán. - Mindjárt gondoltam, hogy sok lesz az az egy akó. Hát szép-e legalább az asszony?

- Nekünk bizonnyal az. Ez a szép nagy Magyarország õ.

- Csak nem akarja talán mondani…

- De igenis, az õ stafírungját vitték, megnéztem; puskapor volt a ládákban és puskák.

Az alispán, aki éppen a csizmáit húzogatta le, olyat rúgott ijedtében a Stiefelknecht nevû szász találmányon, hogy az a szoba túlsó végébe szaladt, mint egy eleven borzeb.

- Lehetetlen, lehetetlen! - kiáltá. - És kinek vitték volna?

- Rákóczi Ferencnek, a Thökölyné fiának.

- Ember, ne beszélj! Honnan tudhatnád?

- Hallottam, mikor az urak föleskették hûségére a vidékbeli embereket, akik itt tegnap és ma fölkeresték õket.

Dühösen ugrott föl Görgey, csupa vér volt az arca.

- Föleskettették? Itt nálam? Mért nem szólt nekem kend errõl mindjárt?

- Mert nem vagyok ispion. Mikor még följelentés lett volna, nem árulkodtam, most, mikor már csak értesülés, nem titkolom.

- No, hát nagy bolondot tett kend - szólt az alispán, némileg megjuhászodva -, talán igaza is van, hanem most már se pihenés, se vakaródzás, lóra minden ember, utol kell õket érni. Még nem lehetnek nagyon messze!

De bizony csak azért is megvakarta a fejét Bibók.

- A kutyafáját! Mind szanaszét vannak a legényeim a faluban, szombat napja lévén.

(A görgõi nép sokat adott hajadonainak jó erkölcsi hírére s a hétbõl csak egyetlen este, szombaton volt szabad a lányos házakhoz bekukkantani a legényeknek, hanem ez aztán kiadós látogatás volt, mert úgy illett, hogy hajnalhasadásig ott maradjon a legény a leánynál, lassú suttogással ûzve el unalmat, álmot egymás szemérõl, közvetlen egymás mellett ülve az ágy szélén, ami csak elég nagy kísértés volt az öregek hortyogásának szelíd zenéje mellett.)

- Majd összejönnek. Meg kell fújatni a kürtöt, vagy félreverni a harangot a toronyban.

Elég volt a kürtrivalgás. A legaluszékonyabb kutyák is fölriadtak a falusi udvarokban s ugatni kezdtek, az ugatásra viszont a suttogó párok figyelme fordult kifelé, s hallván a csendes éjben a szokatlan búgást, melyen ezt a tót szöveget fújta ki a toronyõr a bástyán:

Talpra katonák!
Fel a dolmányt,
Fel a tarsolyt,
Fel a kardot,
A karabélyt, a karabélyt.
A karabély is csak elfér,
De ha lehet, hozzátok el
A pálinkás butykost is.
Mert a butykos a csatán,
Annyi, mint a kapitány.

Bibók tudott fegyelmet tartani. Görgey magára rángatván ruháit, személyesen jött ki az ambitusra, meggyőződni, ha minden rendben megy-e. Megelégedetten tapasztalta, mily gyorsan szállingóznak a zsoldosok. Leghamarább termett ott a két fiatal Bibók, meg is dicsérte őket, a fürge Fóris Pista úgy rohant be az udvarra, hogy a sarkantyús csizmáját a hóna alatt hozta (hogy honnan jött, nem tudták tőle kivasalni), a vastagnyakú Holub Gergely már messziről ordította: »Hic sum domine colonellus«.

Egy-kettőre megnépesült az udvar, mind ott nyüzsgött, csak éppen Hantos Józsit nem lehetett életre fellocsolni, holtrészegen feküdt a pajta alatt, egy öreg bundán.

- Nyergelni, nyergelni! - hangzott a Bibók vezényszava.

Lámpások fénye tünedezett fel imitt-amott, mintha apró csillagok sétálnának a tüsszögő lovak körül. A Bibók paripáját, a Gúnárt is kivezették. Akkor jutott eszébe, hogy voltaképpen mit is kell hát őneki csinálni.

- Nini, hiszen még nem is tudom a tekintetes úr parancsolatját.

- Hát még nem mondtam? - csodálkozott Görgey. - Lássa, az eset engem is megzavart, mert sok tekintetben nagy horderejű. Csínyján kell vele bánni. Azért tehát tapintatosan viselkedjék kegyelmed. Addig megy, amíg utol nem éri Esze uraimékat; ha a keresztutaknál tudakozódnak, el nem téveszthetik az irányt, ha azonban ez kétségessé válnék, kétfelé szakadnak, azért közölje akaratomat a többiekkel is, hogy tudják, mennyire szabad menni. Hajnalig, azt hiszem, utolérik őket valahol s akkor egyszerűen elfogják a bátyámat és visszahozzák, kíméletesen, baja ne történjék, azt mondom. Jó lesz mindjárt egy fölnyergelt lovat vinni a számára, az én hátas lovamat, a Kuvikot.

- Hát Esze urammal és a társzekerekkel mi történjék? - tudakolta Bibók.

- Semmi. Azokra nézve nincs intézkedés. Esze uramat és a társzekereket hagyja kegyelmed, menjenek isten hírével a sorsuk elé. Ért engem?

- Értem, hm, mi volna benne, amit nem értenék? - felelte Bibók, de látszott az elkényszeredett, elnyújtott hangján, hogy nem egészen érti, mi van a rendelet hátterében.

- Mert lássa, a sors a tennivalóiban talán egy kis kijavítást, módosítást eltűr az emberektől is, de hogy az egész gyeplőt kivegyék a kezéből, azt talán mégse tűri.

- Szóval nem akar a tekintetes úr egészen beleavatkozni a dologba.

- Úgy van. Teljesen eltalálta.

- Hanem hát ez még sincs jól kigondolva, mert Görgey János úr nem az az ember, akinek én azt mondhassam, tessék most már énvelem hazasétálni, mire aztán engedelmesen ide nyújtja a két kezét, hogy összekössem. Ha azt tetszik parancsolni, hogy hozzam el Görgey János uramat élve-halva, arra Bibók Zsigmond vállalkozik, az Bibók Zsigmondnak gyerekjáték, de ha nekem mindenáron élve kell őt elhoznom, ez már szövevényes mesterség. Élve még egy egeret is nehéz elhozni - ha csak nem macska az ember. Görgey János úrnál karabélyt láttam, kard is van ott a saraglyában alkalmasint, márpedig, ha engem egyszer megtámad, én nem az az ember vagyok, akivel packázni lehet, minélfogva aztán én semmiért jót nem állhatok. Halál fia az, aki engem érint, ha selyempelenkában ringatták is. Azért arra kérem a tekintetes urat, tessék nekem ezt az elfogatási rendeletet írásban adni, hogy ő is elolvashassa.

- Ebben igaza lehet - hagyta rá az alispán, bement az írószobába s sajátkezűleg írta meg az elfogatási parancsot.

Mire kijött vele, már akkor lovon ült a legénység. Még egyszer magához intette Bibókot.

- Itt van az írás, ezredes. Járjon el okosan és főleg tartsa pórázon a nyelvét. Élő embernek ne szóljon arról, amit most még csak ketten tudunk.

Azután egy zacskó tallért adott át neki, mondván:

- Monéta is kell a hadviseléshez, majd pontosan beszámol róla kegyelmed.

A hold sarlója fölbukkant a dombon, a Vállayék kukoricaszárítója mögött, a kakasok kukorékolni kezdtek, távol a határban egy bölömbika hangja verte föl a csendet. A hatalmas tölgykapu megcsikordult sarkaiban és a lovasok elnyargaltak.

Görgey megkönnyebbülten tért hálószobájába, de amint vetkőződni kezdett, újra megcsikordult a kapu, s lódobajt hallott az ablakok alatt.

- Eredj csak ki Preszton, nézd meg, mi történt?

Preszton nagyon sokáig nem jött, ami bosszússá tette, már éppen egy ajtóőrt akart elszalasztani érte, midőn előcammogott.

- Úgy jársz, mint a rák az élesztővel - förmedt rá haragosan. - No, mi az?

- Staféta Osgyánból.

A Görgey szíve hevesen kezdett dobogni.

- Mit akar? - kérdé mohón.

- Levelet hozott - felelte Preszton kitérően.

- Hát add ide - szólt idegesen.

- Nem hozhattam el, mert még előbb meg kell füstölni.

- Hol az az ember?

- Az embert is meg kell még előbb füstölni.

- Nem tudsz egyszerre kirakodni, te töktúz? Hát mért kell a csatlóst megfüstölni?

- Mert hát izé… most az izé, hogy azt mondja, a pestis csintalankodik Osgyánban.

A rémület halotti sápadtsága borította el az alispán arcát.

- És hogy, instálom, a nagyasszony, Darvasné nagyasszonyunk meg is halt immár benne, isten ő szent arculata fényeskedjék neki.

A nagy brontesz ember, mintha taglóval ütötték volna le, összeesett, melléből fölszakadt a jajszó s szemeiből megeredtek a jóság patakjai.

A kemény embernek ez az ellágyulása mindössze egy percig tartott. Ezalatt a szívén szaladtak keresztül a gyermekkori emlékek, mikor még Katarinka kis leány volt, lepkék után szaladgáltak a réteken, volt egy csacsijuk, amelyen Dobozi és nejét játszották a réteken, vagyis maga mellé vette kis testvérkéjét a szamár hátára, amint a képen látta, a csacsinak tüzes taplót tett a fülébe, hogy jól szaladjon, mire az aztán olyan eszeveszett nyargalásnak eredt, hogy meg sem állt, csak a Durst-patakban, ahol erős kieszeléssel belevetette s meghempergette magát a különben bokányi vízben, a füstölgő bal fülét belemártva, miáltal egyszersmind a gyerekek is lepottyantak. (Milyen szamarak az emberek, hogy szamárnak tartják a szamarat.) Oh, hogy sírt a szegény kis Katalin… hogy szárították aztán a napon a csatakos, csuromvíz szoknyácskákat, mert nem mertek így hazamenni. Istenem, milyen szép gyermek volt, amint ott ült akkor a fűzbokor alján, testhez tapadó ingében, és most, most halva fekszik. De még a fájdalomnál is előbbre tolakodott a nyugtalanság, mi történt Rozálival?

- Hamar azt a levelet! - hörögte.

Preszton leszaladt, de már félúton a lépcsõkön találkozott Marjáknéval, aki az ostyasütõ vasba becsíptetve, messze eltartva magától, vitte fel az úr hálószobájába a levelet.

- Jó, hogy találom, Preszton - rendelkezett. - Menjen csak, költsön fel egyet a diákok közül, aki elolvassa a levelet, mert nem engedhetjük, hogy az úr kézbe fogja. De melyiket költse fel? Hm. Talán Draveczky urat? Nem, nem. Draveczkyért kár volna, gazdag fiú, ne bántsa Draveczkyt, inkább azt a nyavalyás Palezsnayt kell felkölteni, az úgyis vért köp. Azaz, hogy megálljon csak, Presztonkám, megálljon csak, nagyon sírna a szegény anyja; mégiscsak a Bánó Feri úrfit költse kend fel. Õ mondta a múltkor az ebédnél, hogy nem tudok rétest sütni, hadd lássuk most már, ha õ vajon tud-e olvasni.

Ami különben fölösleges intézkedés volt, mert amint Marjákné kinyitván az alispán ajtaját, nagy óvatosan bedugta elõször az ostyasütõ vasat a levéllel, Görgey utána kapott, még mielõtt Marjákné tiltakozhatott volna, s olvasta a következõket:

»Kedves sógor! Mikor ezt a levelet írom, szegény Katalinunk Isten õ szent felsége kifürkészhetlen akaratából õhozzá szólíttatott vala, azon rettenetes nyavalyában, melynek pestis a neve. Én magam is érzem immár e pestis jövetelét, Szent Mihály lovának patkói dübörögnek ereimben. Intézkedtem is, hogy egyszerre temessenek kedves Katámmal. Ugyancsak e levelemet vivõ csatlóstól küldém a rozsnyói káptalannak testamentumomat, melyben Rozáliáról megemlékeztünk. Bárcsak megélhettük volna lakodalmát. Nyavalyát behurcolá egy szmirnai fegyvercsiszár, ki Krasznahorkára menet, itten Osgyánban meghált és meghólt. Mindjárt az elsõ hírnél Rozáliát elküldtük az erdõmesternéhez, aki elsõ pesztonkája vala, ama bizonyos Marják Zsuzsihoz. Ezidõszerint Varga János erdõmester hites felesége, de annyira szereti Rozáliát, hogy az életéhez sem ragaszkodik jobban. A szabadkai erdõben, mélyen, fák közt elrejtve, oly tiszta levegõn laknak, hogy ilyen idõben kész szerencse. Az erdõség egy török basáé, ki még itt maradt, vagyis néha-néha elõjön s éli világát, számos itt levõ feleségeivel, kikben csak úgy turkál, mint a tót a somban. Ne vedd rossz néven, Pál sógor, hogy ilyen cinizmussal traktálom az állapotokat, nem irigyelve senki további boldogulását, gyönyöreit és flegmatice véve a bajomat. Mióta óráról-órára közelebb jutok istenem-teremtõmhöz, fogy minden vágyam és bánatom. Már nincs is egyikbõl sem. Nem készülök, mert tudom, hogy megérkezem, nem türelmetlenkedem, mert tudom, hogy el nem késem, nem zúgolódom Kati miatt, mert mindjárt egyek leszünk. Jöjj el a lányodért, megtalálod õt e Varga nevû jágernél, aki igen becsületes ember és igaz keresztény, bár a török fõúrnál keresi kenyerét. Osgyánig ne gyere el, veszedelmes; temetésünkre úgyis késõn érkeznél, mert minket gyorsan kaparnak el, nem lehetvén mutatós, prédikációs halottak, pedig tudom, hogy szép prédikáció szorul benne tiszteletes Pohánka Dániel uramban, akit fölszedett béresgyerekbõl én neveltettem külföldi akadémiákon prédikátornak. Isten talán fölírta valahova, de itt lent vajmi kevés hasznát vehetem. Rozálit ott is hagyhatod, ha úgy fordulnának a sorok, ott biztonságban lesz, egyebütt, kivált nálatok, aligha. Mert nagy háborúságok közelegnek. E napokban kaptam levelet János sógortól, melyben nagy titok pecsétje alatt felszólít, hogy fegyverkezzem és csatlakozzam valamely helyen õhozzá, mivelhogy Rákóczi Ferenc herceg sereggel jõ Magyarország felé, s e hét végén fogja õket várni Lavocsne mellett, a lengyel határon. A sógornak nem is felelhettem, mert az már útban van valahol, de ha találkoznál vele, mondd meg neki, hogy csinálják okosabban, mint eddig, és hogy én már nem lehetek ott, mert már rám egy mindezeknél nagyobb úr tette a kezét, aki az örök pihenés számára szólítja be az õ ármádiáját.

Emlékezzetek rám, kedves sógor; hogy én emlékezhetem-e rátok, azt még nem tudom.

Datum Osgyan, 1703 die junii 9.

Darvas.

P. S. Pincémben kétszázharmincnégy hordó bor találtatik, akit már meginni rá nem értem, ebben vagyon erõs vörösbor otrokocsi szõlõmbõl, akit Mátyás király kapált illo tempore, húsz gönci hordó, többi fehér asztali. Ha kereskedõk egyre-másra megvennék, találtatik vala három hordócska, melyre krétával »Attande« szót írta fel szegény Katalin asszony, azt a többivel oda ne adjátok, lévén azokban tokaji aszú, 1663-ik híres esztendõbõl, mikor a hév nyár Mindenszentekig tartott. De már abból én nem iszok. Ámen.«

Görgey végigolvasta a levelet, s lelke úgyszólván megerõsödött e minden keserûség nélkül való, sõt vidor hangon, melyen Darvas sógor a halállal komázik. Így csak a magyar ember tud meghalni. Elsõ gondolata az volt, hogy rögtön indul az éj leple alatt, de mi történik akkor Görgey Jánossal, kit reggelre foglyul hoznak el a zsoldosok? Jánost nem bízhatja senkire, mert ha itt hagyja, visszaszökik. Jánost magával viszi, legalább ezt az egy testvérét megmenti.

Erre határozta magát s várta a reggelt, pipaszó mellett, már le sem feküdt. Az eseményeknek ez a rohama és elágazása nemhogy megzavarta volna, ellenkezõleg, élessé tette elméjét, elemében volt, mint a madár a felhõk és a villámok csattogása között. Hát bevárja Jánost s elmegy mindenekelõtt a lánykáért a szabadkai erdõbe, magával viszi Marjáknét is. Úgy, de hol helyezi el Rozálit? Az erdõben csak nem hagyhatja (nevetséges gondolat a sógortól), hiszen már tizennégy éves s innen-onnan eladó sorba jut, most következik az a két év, melyben a végsõ simítások végzendõk nevelésén. Ebben a két évben kell a gyermekbõl úri kisasszonnyá formálódnia. Vagy most, vagy soha. Toporcra nem viheti. Ez ellen teljes erejében lázadozott a lelke, mely még mindig ott fetrengett a gyanú karmaiban. De Toporcon nincs is biztonság. Toporc lesz az elsõ hely, melyet a labancok felperzselnek - ehhez nem kell prófétai elõrelátás. Hazahozza Görgõre? No, csak az kellene még. Mintha egyenesen egy késbe lökné. De hát akkor mit csináljon vele? Erre nézve egy vakmerõ terv kóválygott a fejében, alapgondolatát abból a híres elbeszélésbõl merítette (akkor közkézen forgott német nyelven), melyben az üldözött királykisasszony, Klodwig, a londoni hóhér házában fogadott lakást, azért menekült meg, ott senki sem kereste. Az az ötlete támadt, hogy a háborús idõkre való tekintettel, okvetlenül kerített városba adja a lánykáját, mégpedig Lõcsére, ahol egy kanál vízbe megfojtanák. De éppen azért. Olyan egyszerû ez, mint a Kolumbus tojása, csak ki kellett találni. Ide még a gondolat se ér utána. Aztán célszerû is, hisz ott van a Klöster Matild nevelõintézete, hova, mint az öreg Luzsénszky mondja, betesznek egy fruskát, és egy udvari dáma jön ki helyette.

Csak a részletek iránt nem volt tisztában. A részletekben van a nagy nehézség, mert olyan titoknak kell annak lenni, mely ki nem pattanhat. Vagy úgy kell megcsinálni, vagy sehogy. Azért tehát letett arról a tervrõl, hogy Marjáknét magával viszi. Még Klöster Matildnak sem szabad gyanítani, hogy a Görgey Pál lányát neveli.

E terv kovácsolásában találta a reggel; már kibukkant a nap aranytányérja is, de még se híre, se hamva Bibókéknak. Görgey hovatovább ideges lett. Reggeli után maga ment fel az õrtoronyba s onnan kémlelte a vidéket. Sehol se mutatkozott se csapat, se porfelleg. Vajon hova lehettek? Ez mégis tûrhetetlen. Végre déltájban érkezett meg lihegõ tajtékos paripán Soltész Pali. Görgey sietett eleibe:

- Hol vannak a többiek?

Soltész se nem felelt, se le nem szállt a lóról, csak a csákóját vette le és a könyökével törülte arcáról a csöpögõ verejtéket.

- Jönnek? - kérdé újólag az alispán.

- Mennek! - felelte kurtán a katona.

- Nem értelek, atyámfia.

- Ott maradtak. Beszélt hozzájuk Esze uram és a tekintetes úr bátyja, akit el akartunk fogni, aztán olyan szépen beszélt mind a kettõ, hogy ott ragadtak a mieink, mint a darazsak a mézen, letették az esküt és mennek ki Rákóczihoz.

Az alispán meghajtotta a fejét, nem szólt egy szót se, csak a fogai közt morogta megadással: »Legyen meg az úr akarata«. (Marjákné azonban azt állítja, pedig finom hallása van, hogy megcsikordultak a fogai.)

- Bibók is? - kérdé azután az alispán.

- Hát nincs itthon? - csodálkozott a lovas. - Stojance faluban a válaszútnál kettéosztotta a csapatot azzal a tervvel, hogy a Dolhica völgyében összejövünk, s a fiatal Bibókokra bízta a vezényletet. Össze is jöttünk ott hajnal táján, de az öregebb Bibók elmaradt, azt mondják, a braglovai erdõtõl visszalovagolt Görgõre, azzal az ürüggyel, mert rosszul érzi magát.

Az alispán szemei villámlottak, de magába fojtotta a kitörni készülõ káromkodást.

- Cifra dolgok ezek! No, de legalább tõled szép, hogy megjöttél.

A lovas a fejét rázta meg erre a szóra.

- Hát instálom alássan, én se jöttem meg. (Csakugyan gyanús volt, hogy a legény még most se készül leszállni a lóról.) Csak egy üzenetet hoztam az uraktól. A tekintetes úr bátyja így szólt hozzánk, mikor már az esküt letettük: No fiúk, most már az illendõség úgy kívánná, hogy valamelyitek megjelentené az öcsémnek az ittmaradástokat; ki meri megtenni? Merem én, feleltem, s ide lovagoltam, azzal a szóbeli megbízással, hogy tiszteltetik a tekintetes urat Esze Tamás és Görgey János uram, s igen restellik, hogy a lovakat nem küldhetik vissza, mivelhogy az emberek a hazáéi, a lovak ellenben a tekintetes úréi, a lovakat csak azért viszik magukkal, mert az emberek nem akarnak gyalogosan jönni, mondván: »Csak a kutya jár gyalog, nem a kuruc.« Azt üzenik tehát az urak, hogy nem tehetnek másképp, és hogy legyen egy kis türelemmel a tekintetes úr, míg nemsokára idejönnek és rendbehozzák a lovak árát.

S ezzel megsarkantyúzván lovát, katonásan tisztelegve, elnyargalt az udvarból.

Görgey némán bámult utána, míg csak az út pora el nem nyelte az épülõ fogadó táján. Inkább álmélkodás fogta el, mint harag. Ha már úgy fordult, hát legyen úgy. Hiszen az õ szíve is magyarul vert. S mint nagyeszû ember, gyorsan felismerte a helyzetet; az, hogy a lovait, katonáit elvitték, az »ügy«-nek jó, az, hogy akarata ellen vitték el, neki lesz jó a császár szemében, az meg, hogy nem vágott hozzá savanyú képet, Rákóczinál eshetik javára.

- Marjákné - mondá aztán -, készítsen valamit a tarisznyába, mert a temetésre indulok. Addig is, míg befognak, küldjön valakit Bibókékhoz. Kíváncsi vagyok, megjött-e az ezredes, vagy valami különös gonoszságba fõ a feje…

- Hát mondhatom, nem jött meg, éppen most járt itt a volt felesége, ha itthon van-e már. Mondtam is neki: »Ej, ugyan kinek hiányzik?« Mire úgy elpirult a jámbor, mintha börzsönybe mártották volna. Hogy azt mondja a tekintetes úr, rosszban fõ a feje. No, bárcsak ott fõne már, ahova való, az ördögök katlanában a káposztájukba. De talán azok is kiköpik.

- Mért haragszik rá annyira?

- Hogyne haragudnám. Nyitva van az én szemem azért, hogy én csak egy szegény szûcsnek a tudatlan özvegye vagyok. Most is nem elsinkófálta a zsoldosokat? Ameddig nem kellettek, itt pusztították a kenyeret, mint egy sisera-had, most pedig, mikor a tekintetes úr elutazik, s sereg kellene a kocsi mellé, nincs sereg.

- Nem kell.

- De hátha megtámadják útközben a rablók vagy az istentelen lõcseiek?

- Mindnyájan isten kezében vagyunk, Marjákné.

- Iszen az igaz, kérem alássan, csakhogy nagyon sok ember oltalma jut arra az egy kézre, nem árt, ha mégis magához vesz a tekintetes úr egypár lovast is a megmaradtakból.

Görgey azonban nem fogadott szót Marjáknénak. (Ám õ lássa - dohogta Marjákné.) Nemhogy csatlósokat nem vitt, de még kocsist sem, az egyetlen hû Preszton ment vele, ingujjra vetkõzve, mint a parasztok, nyihóc szekéren, két igás lovacskát biztatgatva. Bizony senki sem gyaníthatta, hogy a hatalmas szepesi alispán pipázik ott a szalmából rakott hátulsó ülésen.

Az út nem lett volna unalmas, ha nem lett volna hosszú. Magyarországot minden évben kifosztják, de nem bírnak vele, mert minden évben újra kezdõdik a gazdagsága. A szép, vidám, nevetõ május elõjön és mindent visszahoz megint, amit a németek elvittek. Hát most is szép zöld volt minden, dús fû hullámzott a völgyekben, kövér fehér juhok legeltek a hegyhátakon, aztán amint odább-odább gurult a görgõi kocsi, mind-mind beljebb érkezett az óriási kincseskamrába. A zab- és a pohánkatáblák után buja lóherés földek következtek, azután jöttek a rozsok, a kiabálós virágú mákföldek, végre bent Gömörben jöttek az acélos búzák, tengerek kalászokból. Érdekes alakulatú sziklák között, sötétlõ erdõkön át, bájos völgyeken keresztül kígyózik az út fel és le szeszélyesen. Fecsegõ patakok kísérik az utast, újak ugranak ki az erdõk alján, s mint a kis kutyák futnak a kocsi mellett, míg meg nem unják. A hegyormokról álmos, öreg várak néznek az utasra mogorván. Ködbe veszõ legendák személyzete suhog körülök. Imitt-amott felbukkan egy-egy omladozó mecset. Jelenti, hogy az idegen istent, allaht, sikerült már innen elkergetni, de a házait meghagyták - míg ellenben a fehérre meszelt keresztény templomtornyokon, amelyeken nemrég kakas volt, kereszt ragyog, vagy megfordítva. Jel, hogy a másik istent, a keresztényt, meghagyták ugyan, de a házai felett váltig civakodnak; hol a katolikusok veszik el maguknak, hol a kálvinisták, mind abban a hóbortos hitben, hogy az istent szolgálják.

Kocsmák is voltak útközben, ahol etetni lehetett, ahol sok mindenfélét tudtak mondani a korcsmáros vagy az utasok a nagy világ dolgaiból, hát csak elmúlt az idõ az egyik korcsmától a másikig, s mikor az ember végigélvezte õket egy nagy útvonalon, olyan volt az, mintha egy lepedõnyi újságlapot olvasott volna el az emberiség napi bajairól, élõ panaszairól. Különös feszült, fülledt levegõ volt, izzó nyugtalansággal telítve, az emberek türelmetlenek voltak, mintha várnának valamit vagy valakit…

…No isz ott kopog már a lova lába a vereckei szorosnál!

Egész éjjel ment, mendegélt a két lovacska, másnap is be a délutánba. Öreg uzsonnatájt tárult elõ végre a szép Hont megyei völgy s benne a Klenóc felõl sietõ szöszke Rima-folyóhoz lapulva, a foszlós kenyerérõl híres Batyi város, mely jó hajdanában Istvánfalunak nevezteték. A délutáni verõfényben mind a két templomán csillogott-villogott az acélkakas - mely véren élt és nem ocsún.

Istvánfalu lassan fejlõdött Rimaszombattá. Ahol egy vár volt (mint itt Szabadka), ott szükségképpen városnak kellett támadnia, mert a vár nagy fogyasztó, mindenféle mesteremberekre rászorult. Hát jöttek, mint a juhok a sóra. Kivált ha nagy úré volt a vár, aki fényûzõ életet folytatott. Az úri pompát ebben a korban nem a mostani mértékkel állapították meg, hogy mekkora istállót tart, mennyi estélyt ád az illetõ s kinél dolgoztat Párizsban vagy Bécsben a felesége, hanem hogy mekkora várost hullajtott el maga körül. Így lett a Homonnayak házifüstje nyomán Homonna, Esterházyak révén Kismarton, Pápa vagy Tatatóváros, a Károlyiak markán át Nagykároly stb.

Rimaszombatnak azonban nagyobb szerencséje volt, mint kellett volna. Szabadka s illetõleg Rimaszombat túlontúl nagy úré, a Rákócziaké volt. No, az pedig olyan nyughatatlan família, amelyik nem ér rá egy helyen lakni.

Mostanság ugyan nem látszott egyébnek, mint egy nagyobb falunak, kétablakos alacsony házikóival, melyeknek nád- és szalmafedelei alatt már akkor sûrûn laktak cserzõvargák, csapók, kékfestõk, csutorások s más mesteremberek. Igaz, hogy egy város akkor nem volt felismerhetõ a szemek útján, nem lévén cégtáblák, felírások vagy kirakatok, a várost leginkább az orral lehetett észrevenni.

Amint végighajtatott Görgey, érezte a cser savanykás szagát (hát ez itt egy cserzõvarga), majd a fokhagyma csiklandozó illata kezd terjengeni, ez a kolbásztól és a kocsonyától származik, a hentes háza elõtt mennek. »Jézus Mária, hajts Preszton, mert mindjárt elájulok.« Világos, mint a nap, hogy egy gyertyamártó portájához közelednek és be kell az orrt fogni. Valóságos mennyei megkönnyebbülés, mikor ebbõl az atmoszférából kijutva, egy nyitott ablakból a csiriz kezdi átformálni a levegõ ízeit; csizmadia istenfia dolgoztat odabent a legényeivel. S így megy ez véges-végig az utcákon, különbözõ illatok jelzik a különbözõ üzletágakat. A nagy négyszögletes piacon a roppant cipógarmadák fakóságát élénken tarkították a nyár elsõ ajándékai, a piros cseresznyebogyók. Bizony a természet is anya - a gyerekeket szolgálja ki legelõbb. Görgey leszállt, hogy Rozálinak vihessen ajándékba a cseresznyébõl. És milyen szerencse, amíg a cseresznyét mérte a kofa, a közelben mézeskalácsos sátrat pillantott meg. No, hát oda is be kell térni. Ott aztán bõven akad ajándéknak való. A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Merkur patronátussága alatt áll az, hanem az Ámoré alatt. Csupa merõ szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel, mint az a gondolataival. Úgyszólván a szájába rágja a vásárlónak, ötletekkel látja el, hogyan legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnépek körül. Ott van a mézeskalács-szív - egy kis célzás; mandulával kirakott lovas - egy kis jóslás; pólyásbaba vagy csak a bölcsõ - egy kis szemtelenkedés. Hanem ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság. Görgey tehát megvett egy csomót s így megrakodva folytatták útjukat Osgyán felé.

A szabadkai hídon túl egy csoport ember állt, közvetlen a korcsma mellett, dárdákkal, vasvillákkal fölfegyverkezve.

- Hó, megállj! - kiálták a kocsi elé toppanva s a lovaknak szegezve a vasvillákat. - Hova akarnak menni?

- Osgyánba - felelte a hátulsó ülésbõl Görgey, nagy füstöket eresztve tajtékpipájából.

Ez a válasz, úgy látszik, meglepte a dárdás embert, aki a szót vitte.

- Hát nem tudja kegyelmed, hogy Osgyánban a fekete halál dühöng?

- De tudom.

- Hm. És mégis oda akar menni? Nagy dolga lehet. Ugyan kihez akar menni?

- Darvasékhoz - felelte Görgey egyszerûen.

A kocsmaajtóból egy madárfejû öregúr, deresedõ haja lesimítva levén a füleire, nem hallotta jól a szót, de kíváncsi volt, odakiáltott a dárdás embernek:

- Mit mondott? Hogy hová?