TIZEDIK FEJEZET

»A MI BASÁNK« ÉS A TOVÁBBI FEJLEMÉNYEK

Kátay bíró uram éppen ítéleteket mondott ki a városházán. Mégpedig főbenjáró ügy foglalkoztatá, az asszonyi állatok hálátlanságáról, amit példásan illendő megtorolni.

Perecz István becsületes rézöntő felesége, Borbála asszony, bemenvén a hajnali órákban, mikor még a város aluszik, a rimaparti kertek egyikébe (a Dobos hentesmesterébe), egy kosár friss fiatal hagymát tépdesett ki az egyik hagymapadból, amely casus kitudódván, bíró uram nevezett Borbála asszonyt egy napig a kalodában való ülésre ítélte. Sírván-ríván az asszony, hogy ő ezt a gyalázatot túl nem éli és a Rimába veti magát, megesett rajta a tutyimutyi ura, Perecz István szíve, s rimánkodásra fogta a bíró előtt, hogy engedje, miszerint ő töltse ki asszonya büntetését a saját személyével. Bíró uram tekintélyt és rendet tartó, érsekes, kevély ember ugyan, de a szíve neki is jó, s tekintetbe véve, hogy Perecz István igen derék, érzékeny és vallásos ember, aki szép búgó hangon énekli vasárnaponkint a zsoltárokat, nagy kéréseire kivételesen megengedte, hogy ő ülhessen kalodába az asszony helyett, ami megtörténvén, az egész város ócsárolta az asszonyt és nevetett a férjen.

Elmúlt vagy két hét, s íme az asszony valamely csekélységen összepöröl a férjjel az udvaron (éppen a bíró uram portája tőszomszédságában), szó szóra, szitok szitokra esvén, indulatosan kiáltja az urára: »Hallgasson kend, nem ültem én kalodába, mint kend«, s fejéhez hagyítja a köcsögét, melyet éppen kézben tartott, megvérezni vele a fejét, amit hallván és látván a bíró, a gonosz asszonyi állatot hajdúja által maga elé idézte s olyan törvényt ül felette, hogy az asszony kapjon hat vesszőt azért, mert a Perecz uram fejét beütötte, tizenkét vesszőt pediglen azért, hogy urának az ő javáért való feláldozását annak lealacsonyítására kívánta nyelvével fordítani. Pro tertio, az egész casus, mint nem közönséges, örökíttessék meg a város krónikáiban, hogy szálljon nemzedékről nemzedékre, mint anekdota, bosztohó férjek és házasulandó legények okulására.

Legottan is diktálni kezdte a diáknak, amiben felette nagy kedve telt, mert bizonyos narratori talentum lakozék benne, midőn fürmender uram benyitott a Görgey levélkéjével.

Elolvasván az abban foglaltakat, mindjárt abban hagyott mindent, rábízván az executiót, vagyis a tizennyolc vesszők kiszolgáltatását Putnoki József vicebíró uramra, pedig ő maga is szerette az efféle látványosságokat (nőtlen ember lévén), sőt sokszor el is engedte, ha az asszony csinos idomai vagy könnyei erőt vettenek rajta.

De ha a mások gyengesége meghatotta, viszont a maga gyengesége is sokszor irányítá. Egyik az volt ezekből, hogy szeretett a nagyurakhoz dörgölődni (azért is vitte ennyire), rögtön befogatott hát és elhajtatott Görgey udvarlására, kit erősen türelmetlenkedve talált, mert a nap már leszállt volt, s a szabadkai erdő sötét mélyéből az esti szürkület látszott kilépegetni.

Megértvén bíró uram kevés szóból a környülállásokat, miután megdicsérte volna Görgey uramat, hogy milyen jó színben van és mennyire megfiatalodott, arra a kérdésre, ha van-e valamilyen mód, hogy dolgát az erdőmesternél elvégezhesse, ilyetén biztató választ adott a maga ósdi szójárásával.

- Hát igenis, a mi alispánunk, Palásthy Miklós uram deliberált erre nézve is s ezeket hagyta meg nekem. Ha pediglen valakinek a tündérkastélyba volna útja, azt át lehet ereszteni, de neve, állása és az áteresztés órája pontosan följegyzendő egy protokollumba, azzal az utasítással, hogy vajon a följegyzett időnek megfelelőleg érkezett-e meg a kastélyba, ezt a basa aláírásával, pecsétjével bizonyítsa, valamint azt is, hogy onnan mely órában távozott. Ha mindebből kiderül, hogy az illető nem lehetett odább, mint a basa kastélya, visszabocsátható lészen. Azért hát alázatosan szupplikálok kegyelmednek, ne terheltessék ezeket megcselekedni, mivelhogy a halál előtt mind egyenlők vagyunk, bocsánatot kérek, nem is az én nézetem, de a szent zsoltárok szerint, ebben a dologban pedig, bizony mondom, ha nem is vagyunk a halálé, de ott állunk mindnyájan az ambitusán.

- És ki az a basa voltaképpen? - kérdezte Görgey.

- Hát a mi basánk, a Hilil basa - felelte Kátay uram egyszerûen.

- De hisz a törököket már régen kiûzték innen Hontból[16] is.

- Hiszen éppen az, hogy mindenünnen kiûzték, csak nekünk van - mondá a bíró kevélykedve.

- Mi módon maradhatott itt? - tûnõdött Görgey.

- Jaj, instálom, nem afféle maradék basa ez. Azóta jött ez ide, de nem haddal. Idevaló birtokos, mint a többi idegen országból származott és itt birtokot szerzett nagyurak. Az övé a szabadkai erdõ, melyet a Balassáktól vett meg. Szereti ezt a helyet, gyönyörû kastélyt építtetett benne, roppant kõfallal körülvéve, abban tartja a feleségeit - isten bûneül ne vegye, szám szerint nyolc darabot.

- Nem rossz az ilyen példa a népnek?

- Dehogy. Ez ugyan nem ragadós, hm. Itt az egy feleség is sok. Éppen ma vetõdött elõ egy elrettentõ eset, de el se mondom, mert megutálná kegyelmed az asszonyi nemet. Aztán minálunk nagyon szeretik a basát, igen jó kis emberke. Annyi a pénze, mint a polyva és olyan könnyen adja ki, mint egy katonatiszt. Kereskedõk, ötvösök, mesteremberek abból élnek, hogy a feleségeinek szállítanak, mert õ maga keveset van itt. Néha-néha itt toppan, éjjel jön, isten tudja honnan, itt tölt néhány napot, azután megint eltûnik egy éjjel, isten tudja hova, hanem az asszonyai vígan élnek és tömérdeket költenek selyemre, posztóra s mindenféle encsebencsére. Maga a nagyúr csupa jószív, ha valakinek a háza megég, ingyen fát ád az erdejébõl, rõzsét a szegényebb nép szabadon szedhet a roppant területen. Varga uramnak, az erdõmesterének meg van hagyva, hogy a szegényebb emberek sertéseit, ámbár a sertések tisztátalan állatok a Mohamed tanai szerint (üsse kõ a tudományát), ingyen engedje makkoltatni az erdõ tölgyes részében, s azonfelül, ha bármilyen kéréssel fordulunk hozzá, mindég kinyitja erszényét az instanciáinkra; most is egy nagy harangot öntetett Besztercebányán a református eklézsia számára.

- Derék ember lehet. Csak az a kérdés még, van-e neki is tudomása az alispánnak errõl az intézkedésérõl?

- Oh, bizonyosan. Az alispán úr, ha olyankor jön ide, mikor Hilil basa itt tartózkodik, mindig tesz nála látogatást, most négy nap elõtt is nála ebédelt, s alkalmasint megbeszélték a modus vivendit.

Preszton ezalatt levette a lovacskák fejérõl a zabos zacskókat, Kátay uram pedig följegyezte egy cédulára, hogy a cédula átadója valamivel esti nyolc óra után a szabadkai korcsmánál azzal az ígérettel távozott Osgyán felé, miszerint útjának az erdei kastély a végcélja, ami a kegyelmes úr által bizonyítandó lészen aláírásával és pecsétjével.

- Ezt is köszönöm - hálálkodott Görgey, barátságos parolát csapván a bíró markába -, és ha valamikor alkalmam lesz, bizony megszolgálom kegyelmednek.

Ezzel aztán felült a kocsira s még egy kérdést intézett a bíróhoz:

- Azt mondták nekem imént az emberei, hogy a sógorom, Darvas uram, meghalt volna. Mi módon tudják meg kegyelmetek az ilyen híreket?

- Eleven láncot állítunk az erdõbe, minden reggel; száz lépésnyire egy-egy embert, míg csak a lánc Osgyánt nem éri az erdõ végén - ahol aztán a losonci doktor, tudós Makulyik József (ördöngös egy fickó, hogy állandóan ott mer lenni) átkiáltja a híreket a legközelebbi emberünknek (olyan hangja van, azt mondják, mint egy bölömbikáé), s a mi emberünk odább adja embertõl-emberhez egész a szabadkai komisszióig. Így vesszük a téns vármegye rendeleteit is. Hanem ma reggel már nem volt helyén a doktor. Úgy látszik, neki is harangoztak.

- No, az isten áldja meg, bíró uram!

- Kegyelmedet is hozza vissza friss jó egészségben a minden seregeknek ura!

Ily kölcsönös jókívánatok váltása mellett végre megindult Görgey az erdõnek, mely lassú zúgással hívta az éjt. Szinte búsnak lehetett volna mondani, mert a szárnyasok csipogása és vidám füttye megszûnt, csak a harkály kopácsolt itt-amott, vagy egy szaladó mókus okozott múló zörejt. A füvek, páfrányok, bokrok között millió bogár cirpelt és nyüzsgött. A közelben harang kondult meg. Mi lehet ez? Talán a basa kastélyában vacsorához kongatnak? De hisz a kastély a leírás szerint balra van, a harangszó pedig jobbról hangzik. Nem Osgyánban harangoznak-e a szárnyra ereszkedõ lelkeknek? Mintha tömjénszagot, halottszagot hozna onnan a fák koronájának végtelen rostélyzatán átsuhanó szél. Görgey hátán borzongás futott végig.

- Milyen szomorú este ez, Preszton, milyen szomorú.

Most már bal felõl szólott a harang, bim-bam, ünnepélyes hanghullámokban.

- Az ördög vigyen el engem - kiáltott fel Preszton -, ha nem valami kitanult vén bagoly csintalankodik velünk.

- Ne beszélj!

- A baglyok a csalódásig tudják a harangszót utánozni. Én már egyszer megjártam velök suhanc koromban, a Dunántúl éjjel eltévesztettük az utat, a harangszóról azt hittük, hogy valami falut érünk, ha irányában indulunk s bemásztunk szépen a Bakonyba, hogy két napig étlen-szomjan nem bírtunk belõle kikecmeregni. Az aztán a ménkõ nagy erdõ!

Hanem iszen a szabadkai se kutya. Szabadkától Osgyánig terjed, lapos földön, akár az asztal. Pihenõ föld, mely talán még soha nem látott ekét. Szûz föld, melyen még nem követett el erõszakot emberi akarat. Ezt hozd, azt hozd. Azt hoz, amit akar. Derékig érõ õs füvek borítják, néhol nagy darabon átszakíthatatlan iszalagok fonják össze az õs faarisztokratákat, melyek kevélyen merednek az égnek óriás lombkoronáikkal. A híres Jánosik, a tót legendák betyárja, itt méri a vásárosoktól elrabolt posztót vándorló diákoknak, az egyik bükktõl a másikig. Ez a rõfje. Az esthomályban lassan-lassan összefoly minden, alig lehet már megkülönböztetni valamit. Egy szürke folt az út mellett: a pásztortûz helye; egy darab feketeség a hatalmas fatörzsön, ebbe a villám ütött bele. Pirinyó fénylõ csillagocskák a bokrokon: szentjánosbogarak. Csillámló ezüst vászon kiterítve az erdei tisztáson - a hegyekbõl lesietõ patak. Huh, mi az? A kocsizörgés szomjas szarvascsordát riasztott fel, mely elálló szarvaival gallyat törve, iszonyú robajjal hanyatt-homlok rohan az erdõ belsejébe. Az erdõ madarai fölrebbennek erre nagy környéken, a bagoly abbahagyja a harangozást, a fa gallyai közt meglapult mókus ijedten nyitja ki fekete serét-szemét, csivogva száll föl a vércse s körös-körül kering a magasban, hogy aztán, meggyõzõdvén anyai szemmel a veszedelem elmúltáról, a leesõ kõ lomhaságával hulljon le a fészkébe, csak a vadzab finom magas szálához tapadt bogár ringatózik egykedvûen a maga lengõ nyoszolyáján.

- Messze van-e még a major, Preszton? Tudod-e biztosan az utat?

- Nem lehet már messze, mert a vércse mindig a tyúkmajor közelében rakja fészkét. Itt lesz már valahol. Egy fehér oszlopnál kell, azt mondják, befordulni, amit valami elesett török hercegnek emeltek, de így könyv nélkül nem tudom. Ha fehér az oszlop, hát majd meglátjuk. De mintha már hallanék is kutyaugatást.

Egy kõhajításnyira elõvillant, mint valami kísértet, az oszlop is. Preszton befordult a csinált útról s csakhamar két fényes szem, két megvilágított ablak mutatta, merre menjenek. A rekkenõ hõség után jólesett a sötét lombsátor alatt a kocsizás. Görgey levette kalapját, hogy a hûs levegõ jobban érje forró fejét, ezalatt szemét le nem vette a két ablakról: ott ül valahol a kis Rozáli, talán köt vagy olvasgat a mécs fényénél és most, mikor már olyan közel volt, hogy csak egy-két perc még odáig, valami lázas türelmetlenség fogta el és szíve hangosan dobogott. A fák közül szeszélyes árnyak kezdtek kihasadozni, közülök kilépett a megölt lõcsei bíró is, puskával a kezében, s úgy rémlett neki, mintha a kivilágított ablaknak célozna…

Jaj, ne, ne! S úgy reszketett, de úgy reszketett, hogy összegombolta a kabátját.

- Hûvös van, Preszton, nem találod, én úgy fázom.

- Csurom víz vagyok az izzadtságtól - felelte Preszton. - Hahó? hó? Csiba te, ne? Úgy nézem, tekintetes uram, hogy ez az erdõmester háza.

Egy érces hang figyelmeztette õket a sötétbõl.

- Ne jöjjenek közelébb, mert megütik magukat a drótban. Azzal vannak a fák átvonva. Egyébiránt mi dolguk van itt? Ugyebár eltévedtek?

- Nem - felelte Görgey. - Varga uramat, az erdõmestert keressük.

- Én volnék - felelte az elõbbi hang. - Alulról jönnek, vagy felülrõl?

- Felülrõl - felelte Görgey és leugrott a kocsiról.

- Hogyan jöttek át Szabadkánál?

- Kátay városbíró engedélyével.

- Hm - felelte erre az erdõmester -, majd mindjárt világítok, de elõbb engedjenek még egy-két kérdést s ne vegyék rossz néven, a nyomorúság nemcsak törvényt bont, az illõ vendégszeretetet is leveszi a lábáról. A rettenetes ragály, mely Osgyánban dúl, parancsolja a nagy óvatosságot.

- Kérdezzen kegyelmed.

- Mit akarnak? Hoztak valamit?

- Ellenkezõleg, vinni akarunk.

- Mit?

- Leányt - felelte Görgey.

- Rossz helyen járnak. A leány már nincs nálam.

A Görgey szíve összeszorult.

- Hol van? - kérdé fojtott hangon.

- Sós Jánosni szolgál bent Batyiban.

- Talán nem is azt a leányt értjük mi, tévedés lehet a dologban - viszonzá Görgey.

- Más eladó leány pedig nincs nálam, akit elvihetnének. Mert az enyim még bölcsõben fekszik. Azaz, hogy igazat szóljak, van egy másik is, de az is még csak palánta és vendég a házamnál, nem hiszem, hogy azt keresnék.

- Hátha - felelte Görgey.

- No, hát akkor vissza is fordulhatnak, mert én arra becsületes parolát adtam, hogy a levegõtõl is megóvom és senki fia hozzá nem férhet. Amit pedig én egyszer megmondok, az úgy szokott történni.

- Még az édesapja se férhet hozzá? - kérdé Görgey elérzékenyülve.

- Csak talán nem a tekintetes…

- Az vagyok. A Rozáli apja.

- Az már más. Isten hozta nálunk. Hej Zsuzsi! Hozz ki hamar egy lámpást, édes fiam!

Kisvártatva karcsú, fürge asszonyalak jelent meg a pitvarajtóban, kinek a lámpafénynél csak éppen a körvonalait lehetett kivenni. Varga uram átvette a lámpást és a vendégek elé lépegetett, megmutatni nekik, miképpen bújjanak át a drót alatt, mely kóbor lovasok és csavargók ellen volt kihúzva, hogy abban megbotolva ne közelíthessenek a házhoz, a drót vége az erdõmester ajtókilincséhez lévén erõsítve, hogy annak a rezgése, ha el akarnák vágni, figyelmeztesse a gazdát, még ha alszik is, a közeledõre.

- Bizony, csak így vagyunk, tekintetes uram. Tessék átbújni. Isten látogatása van rajtunk.

Görgey a kezét nyújtotta s melegen rázta meg az erdõmesterét.

- Hát, hogy van a kisleányom?

- Egészséges, hála istennek, mint a makk és okos, mint egy filozófus. De hol vagy Zsuzsi? Ide nézz, Zsuzsi! Megösmered-e, ki van itt?

- Szent isten, a viceispány úr. Higgyek-e a szememnek? Jaj, de megöregedett a tekintetes úr!

- Csitt, te liba! Hogy tudsz olyat mondani - förmedt rá az ura, de minden harag nélkül. - Láss inkább a konyha után. Kocsisra, lóra legyen gondod, de fõképp a mi vacsoránkra. Tessék, tessék, elõre, tekintetes uram. Erre balra, instálom.

Nem is kellett kinyitni az ajtót, az úgyse volt bezárva, csak egy lepedõ lógott le az ajtófélfáról, a legyek és erdei bogarak beözönlése ellen szolgált némi védfalul, melyet Zsuzsa asszony sietett félrehárítani, mert eszeágában sem volt megfogadni a gazda szavát, hogy a konyhába menjen, minden illedelem nélkül õ maga szaladt be elsõnek a szobába, hírül adni a nagy eseményt Rozáli kisasszonynak.

Az asztalon olajjal megtöltött pohár terjesztett gyér világosságot, az olaj tetején úszkálván, mint valami pirinyó gálya, egy fakarika-féle, amibe égõ kanóc volt beillesztve. Az ágy mellett bölcsõ ringott s abban egy csecsemõ aludt, összecsucsorított piros szájának ritmikus mozgásából ki lehet találni, hogy a kis angyalka most az égben van, nem ugyan a szárnyai, de a szájacskája segítségével, melyet a jó Álom néni odatapasztott az anyai emlõhöz.

A bölcsõ mellett ült Görgey Rozália, valami dallamot dúdolva; fehér pöttyes perkál szoknyácskája alul az egyik lába, mellyel meg-meglendítette a bölcsõt egészen a bokán fölül ki volt nyújtva, s kezdte már fölvenni azt a bizonyos ingerlõ gömbölyûséget, mely a férfi szemét megrészegíti. Hát még mikor a lábacskának olyan segítségére van az arc, mint ebben az esetben, gyönyörû metszésû száj, ibolyára emlékeztetõ szem. Semmi szabályosság nem volt ez arcon és mégis valami édes harmónia a vonásokban, a homlok egy kicsinyt keskeny, de olyan nemes, olyan különösen boltozott, hogy az ember belebolondul. Lehetetlen megmondani, mi az, ami szép rajta - csak tetszik, nagyon tetszik és ez untig elég; ha kitalálnánk, miért tetszik, az már nem volna elég, mert nem lenne többé bûvölet, csak indokolt gyönyörködés. Hanem, ami az orrát illeti, arról már egész öntudatosan ki lehet állítani a bizonyítványt, hogy a legimádandóbb fitos orrok közé tartozott.

Zsuzsa asszony lopva közelgett Rozáliához s hirtelen befogta hátulról a szemét. Két nagy tenyerével eltakarta a kedves arcot is - mire majdnem teljesen homályosnak látszott a szoba.

- Zsuzsi - találta ki nevetve Rozáli. - Érzem a tenyereden, hogy te vagy, mert láttalak fokhagymát metélni.

- Úgy ám, de nem engemet kell kitalálni, hanem azt, aki jött - incselkedett vidáman Vargáné.

- Hát jött valaki?

- Nem vetted észre a kocsizörgést, meg a kutyaugatást?

Eközben már Görgey is belépett a szobába s türtõztette magát, hogy el ne rontsa a Zsuzsi asszony tréfáját.

- Nem érzi a kis szíved, ki van itt? - vallatta Vargáné odább.

- Kutyaugatásról beszélsz. Talán a Visztulát küldte el Kati néni? Nem?

- Ugyan, eredj! Visztula csúnya kutya, nem érdemli meg, hogy a te szíved dobogjon miatta. Olyan valaki jött, lelkecském, akinek nagyon megörülsz. Gondold el, kit szeretsz a világon legjobban.

- Ah! Ereszd el a szememet. Kitaláltam. Mari néni van itt Toporcról.

Mintha tõrt döfött volna a Görgey szívébe. Szerette volna megszakítani a jelenetet, de se lába nem mozdult, se a nyelve, megbénult mind a kettõ.

- Nem az, nem az - kacagott Vargáné s incselkedõ hangon hozzátette: - Pedig milyen könnyû volna kitalálni. Gondolkozzál csak, gondolkozzál, kutass a kis szíved fiókjában.

Rozáli gondolkozni látszott. Görgeynek minden idege megfeszült. Fejét lehajtva várta szavait, mint a fonnyadt növény az esõcseppeket.

- Nem bírom eltalálni - felelte Rozáli eltökélt lemondással, megrázván fejét, melyet körülrepkedett a lenszínû haja.

Ezzel a rázással aztán ki is szabadította a fejét a Zsuzsi asszony kezeibõl s megpillantván apját, meglepetve futott hozzá.

- Ah, maga az, apuci? Hol jár itt, ahol a madár se jár?

Görgey zavart lett erre a derült, fesztelen megszólításra, melyben nem volt az elragadtatásból és az örömbõl semmi, de a ridegségbõl sem. Rozáli kezet csókolt, mire Görgey lehajolt és szájon csókolta cuppanósan. Ámbár nem nagyon kellett lehajolni. Rozáli felnyúlt azóta, hogy nem látta, mint egy szarvas. A Görgey szeme végigsiklott a kedves arcon és a formás alakon, aztán ott felejtette magát tovább is, mint kellett volna s látta a mozdulatot, amint kis kezével megtörli az apai csók helyét az ajkain - talán, mert nedves volt, talán, mert a bajusz ott megszúrta és viszketett. De Görgey elõtt ez a mozdulat is föltépte a kísértõ szellemek láncait. Egy keserû sóhajjal fordult el a gyermeklánykától, Varga uram felé:

- Mondja csak, erdõmester uram, beszélhetnék-e én most a basával?

- A mi basánkkal? Most? - mondá ez meglepetve. - Nem lehetne reggelre halasztani?

- Nem. Csak úgy engedett át a pestis-komisszió a szabadkai zárvonalon és csak úgy bocsát vissza, ha a basa pecsétjével bizonyítja, hogy mikor jöttem és mikor távoztam.

- Értem - szólt a gazda szívélyesen -, hát maradjon itt a tekintetes úr, míg a pestis tart. Biztosítom, nem lesz unalmas. Éppen ma jeleztek a csõszeim egy medvét. Azt fogjuk üldözni.

- Magam is olyan üldözött medve vagyok odahaza - morogta az alispán. - Haza kell sietnem reggel.

Varga uram a fejét vakarta. Rokonszenves, zömök férfi volt, határozott, bátor tekintetébõl egyenes lélek sugárzott ki. Kevés szóval élt, mint általában azok, kik az erdõ barátjai. Hallgatni kell tudni, aki az erdõvel akar beszélni.

- Ejnye, de baj, de baj. Hanem azért meg kell próbálni.

Engedelmet kért, hogy átöltözhessen, azután majd elvezeti a basa kastélyába. Átment a pitvar másik oldalán lévõ szobába és Görgey magára maradt Zsuzsi asszonnyal, aki ezer kérdést zúdított a nyakába, hogy mi újság Görgõn. Él-e még ez, meg amaz? Nem mentek-e még férjhez a Plavetz-lányok? Hát az édesanyám nem üzent semmit?

- Bizony nem üzent az - mentegetõzött Görgey -, de ennek én vagyok az oka, mert nem mondtam neki, hogy Rozáliért megyek.

- A Rozáliért? - kérdé a menyecske elszontyolodva. - Csak talán nem akarja elvinni?

- De bizony.

Rozáli, ki megint visszaült volt az álmodó babához s a kis pufók arcocskát nézegette a bölcsõ vánkosai közt, egyszerre felütötte a fejét.

- Tréfál, ugye? - s hamiskás mosollyal kacsintott az apjára, ami egyszerre elfújta a keserûségét, mint öreg hegyrõl a ködöt a ránevetõ napfény.

- De bizony itt nem hagylak többé - szólt vidámabban -, nagy leány vagy már innen-onnan, ideje, hogy kezdjek veled valamit.

Rozáli felugrott székérõl s a szoknyáját két kézzel fölcsípve, hogy kurtábbnak látszassék, forogni kezdett apja elõtt, mint a megperdített karika, kecsesen, negédesen, elkényeztetett gyerek módjára.

- Ej, apuci, hová tette a szemét. Hiszen még kicsiny vagyok s ha megengedi, itt maradok Osgyánban.

- Hm, Osgyánban…

Görgey elnyelte, amit mondani akart. Nem merte megszomorítani a gyászhírrel.

- Mit keresnél te ezentúl Osgyánban - egészíté ki a mondatot. - Jönnöd kell, úgy akarom.

- De ha én meg nem akarom - felelte durcásan s úgy tett a kis lábával, mintha toppantana.

Az alispán nagy gyönyörûségét lelte ebben a kötekedõ feleselésben, szándékosan szõtte-fonta.

- Csakhogy a két akarat közül melyikünké a parancs, hogy gondolod? - kérdezte játszadozó hangon.

- A magáé - sietett kijelenteni, engedelmesen lehajtva a fejét, mókázó alázatossággal szinte a földig, úgy, hogy az aranyhaj, melyet az este közeledtével kibontott, átborult sziszegve a feje búbján a túlsó oldalra és betakarta az arcát. - Igen a magáé, de mit tesz az? A parancs csak akkor az, ha fél az ember a parancsolótól. De miképp is van az, hogy én egy csöppet se félek magától, apuci?

Visszahagyította hátra a hajsátorát s összeráncolta a homlokát, mint egy anyóka, aki nagyon mélyen elgondolkozik.

- Talán azért, szívecském, mert szeretsz - találgatta az alispán lágyan, csendesen. - Jer közelebb hozzám!

A fruska közelebb ment, de a fejét rázta lépegetés közben.

- Nem azért, dehogy azért.

- Hát talán nem szeretsz?

- Tisztelem.

- És miért nem szeretsz?

- Nem tudom - suttogta szomorúan, álmatagon.

- Hát azt tudod, hogy miért tisztelsz?

- Tudom. Azért, mert benne van a tízparancsolatban.

- A tízparancsolatot, ugye hé, mégis parancsolatnak tekinted…

- Mert az Istentõl származik, akitõl pedig félek.

- De szereted is…

- Nem én.

Vargáné sietett betapasztani a száját a tenyerével.

- Oh, te kis pogány jószágom! Ki hallott már ilyet valaha!

Rozáli kedves grimaszt vágott, ezer igézõ gödör támadt a ferdére idomított orcáján.

- Ugyan, Zsuzsi, vidd el a tenyeredet, mondtam már egyszer, hogy fokhagymás.

Görgey szívét csodálatosan csiklandozta a gyermek naiv, üde locsogása. Most értette már, mért mondta Varga uram, hogy filozófus. Megfogta a kezét (olyan meleg volt, olyan édes, mint egy kis madárfészek), közelebb húzta magához, térde közé állította.

- Gyere csak ide, kis delinquens - megsimogatta azt az arany zuhatagot a fején. - Igazolja magát a kisasszony, mért nem szereti az Istent?

- Mert az Isten sem szeret engem - felelte dacosan.

- Mibõl tudja azt a kisasszony?

- Abból, hogy ha szeretne, hát nem vette volna el tõlem a mamámat.

Görgey elfordult, érezte, hogy a szeme megnedvesedik. Aztán felkelt székérõl, fel s alá járkált a szobában, kinézett a nyitott ablakon (a zúgó erdõ mondott neki valamit), aztán megállt a lányka elõtt s meleg tekintete felszürcsölte a beszédes arcocska ezernyi változását, kifejezését - mintha egy rejtelmes, bús könyvet lapozgatna.

- Látod, milyen rossz nevelést kaptál s mennyire nincs az észjárásodban semmi rendszer. Szegény Katarina, jó asszony volt, de… azaz, hogy mit is beszélek? Hol is hagytam el? Igen, igen, hogy Katalin nénéd keveset törõdött a lelki neveléseddel, felnõttél, mint egy kis puszpángfácska, melyet senki sem nyeseget. Nono, csak ne biggyeszd el a szájadat, mert az úgy van. Egyben még túl gyerekes eszed van, másban már koravén vagy, szóval egy valóságos kis fityfirity vagy. Azt akarom, hogy egy igazi kisasszonyt faragjanak belõled. Nincs meg a lelki fundamentumod, az irányod és összevissza beszélsz. Lásd be magad is. Azt mondod, nem szereted az Istent, azért, mert õ se szeret téged. Hát az igazán felháborító, hogy így gondolkozol az Istenrõl, aki mindnyájunkat teremtett s akinek a cselekedeteit emberi elme megítélni nem képes. Nemcsak egy olyan gyereké, mint te, hanem még a bölcseké sem. Mert az Isten a magáéból adta az elmét, de csak olyan csipetnyit, ami senkinek meg ne ártson. Tengerbõl evõkanálnyit egynek, piciny sókanálnyit másnak. Ne ásíts, mert hátba ütlek…

- Ne tessék haragudni - okvetetlenkedett közbe Vargáné. - Ami engem illet, én meg a világon a legjobban szeretem, ha a Rozáli ásít, mert akkor látom leginkább azokat az új gyönyörû fehér fogait.

Görgey elmosolyodott s ügyet se vetve egyébre, folytatta a fölvetett témát.

- De vegyük, hogy igazad volna, ámbár nincs, hogy nem szereted az Istent, mert az se szeret téged, akkor sincs a következtetéseidben semmi ésszerûség, semmi rendszer, semmi logika, mert engem sem szeretsz, holott én meg szeretlek téged. No, hát erre felelj, kis ördög!

- Ha szeretne az apuci - felelte a leány, hirtelen átcsapva gyerekes modorába -, hát bizonyosan hozott volna valamit.

- Iszen hoztam is, hogyne hoztam volna - jutott eszébe Görgeynek s kikiáltott az ablakon. - Hej, Preszton! hozd be csak azt a rimaszombati paksamétát.

Varga uram még mindig nem került elõ. Görgey már aggodalmasan kezdett az ajtóra tekintgetni, léptek közeledtek, de bizony csak Preszton lépett be, csomagot hozva, melyet mohón bontott fel Rozáli az asztalon s aztán csalódva tolt félre.

- Oh, te bohó apuci! - kiáltá gyerekes fejcsóválással - hiszen nem vagyok már olyan kis leány, akinek nyalánkságokat szokás hozni.

- No és mit akartál volna?

Felhúzta a vállait pipesen:

- Hát szövetet, selymet, pántlikát, mit tudom én.

De eközben mégsem bírta megállni, hogy két pár összefüggõ szárú vérpiros cseresznyét fel ne akasszon a füleire s meglóbálván szép fejét, gyönyörködjék a lityegésükben.

- Ohó, Rozália barátocskám - fakadt ki az alispán, tettetett megbotránkozással. - Mikor az én tervembe vág bele, hogy nagy leány légy, akkor azt mondod, hogy te még kis leány vagy, mikor meg neked vág be úgy a terveidbe, akkor egyszeribe nagy leánynak csapsz fel. Így nem alkuszunk, te kis róka.

- Ne bántsa szegénykét - mentegette újólag Zsuzsi asszony -, ne haragudjék rá a tekintetes úr. Hiszen a rózsa is tarthatja magát bimbónak, mikor még zöld burokban van a fele és a bimbó is rózsának számíthat, mikor már kihasadt a színes selyme.

De ezt az ékes hasonlatot már nem volt alkalma megszívlelni Görgeynek, mert behallatszott az ajtólepedõn keresztül a gazda szava.

- Immáron készen vagyok. Mehetünk, ha a tekintetes úr úgy parancsolja.

Görgey vette a kalapját s kimenve ugyancsak hátrahõkölt, midõn a pitvarban, mely a tûzhely fazekai alatt lobogó rõzsetûztõl meg volt világítva, szemben találta magát egy fehér turbános, májszín kaftános törökkel. Már szinte a kalapjához nyúlt, mikor megszólalt az illetõ nevetve.

- Én vagyok csak. Én, Varga János.

- Kegyelmed az. Nem hittem volna. Hát mitõl jó ez?

- Ez bizony arra való, kérem alássan, hogy az öreg Mohamed prófétát bolonddá tegye velem a basa, ha ugyan hagyja magát bolonddá tenni. Hogy t. i. a Korán tiltja az idegen hitû környezetet az ájtatos muzulmánoknál. Azt hiszi tehát a gazdám, hogy ha török ruhában lépek be a kastélyba, Mohamed rá nem szagol a kálvinista voltomra.

- Nem lehet az igaz - jegyezte meg Görgey. - Vagy mért tûrik meg akkor a keresztény lányokat a háremeikben?

- Hja, az asszonynak nincs lelke õnáluk.

Elhagyván a házat, jó síntelt ösvényen indultak el s balra kanyarodván egy odvas fánál, melybõl lassú zümmögés hallatszott (vadméhek lakhattak benne), természetesen a basáról beszélgettek.

- Vallásos ember lehet - gondolta Görgey -, hogy ilyen kicsiségekben is formulákat keresgél.

- Nem túlságosan bigott, megissza a borocskát - védelmezte Varga -, inkább csak furcsa. Amellett azonban kedélyes, minden gõg nélkül való; nem olyan, mint a mi nagyuraink.

- Hány éve van már nála, Varga uram?

- Ez a negyedik.

- Azt mondják, csak néha jön ide.

- Egyszer-kétszer évenként rövid idõre.

- És hol lakik, amikor itt nincs?

Varga uram vállat von.

- Tudja a szösz.

- Hát nem küldenek neki soha levelet vagy üzenetet?

- Nem.

- Sem õ?

- Sem.

- Hogy lehet az? Hiszen elõadhatná magát olyan eset, hogy értesíteni kellene.

- Azt már én is mondtam neki egyszer, de a következõ szavakkal torkollt le: »Ne kívánj tõlem fölösleges dolgokat, édes fiam. Mikor az ember elalszik s a lélek elhagyja az otthonát, vagy visszatér reggel magától, vagy vissza nem tér, de a test nem tudakozódik utána. Mármost, ha a test hagyja el az otthonát hasonlóan, vagy visszatér, vagy vissza nem tér, de mi szükség, hogy az otthon érdeklõdjék utána. Allah nem kívánja ezt. Azt mondod, híradással akarsz lenni, ha szükségesnek látod, de mire való volna az? Vagy valami jót tudsz mondani és ez esetben hagyd akkorra, midõn megint találkozunk, hogy azzal is jobban örülhessünk egymásnak, vagy pedig valami rosszat üzenhetsz s ezt hagyd kérlek, minél késõbbre, mert minden idõ nyert idõ, amelybõl a gondokat ki lehet tolni egy késõbbi idõre.«

- Irigylem ezt a filozófiát - jegyezte meg Görgey elmélázva. - Csak egy basa koponyájában nõhetett ilyenre. De mégis különös, hogy a kocsisa vagy az inasa nem fecseg valamit.

- Egyedül jön s rendesen éjjel, úgy látszik, maga hajtja a lovakat kis kocsijában, mert senkit sem hoz magával. Ugyancsak éjjel távozik. Én csak arról tudom meg, hogy megint itt van vagy már nincs itt, hogy a minaret tetején egy kis zászló jelzi az ittlétét.

- Valóságosan úgy fest a dolog, mint valami titok - mondá az alispán élénkülõ érdeklõdéssel -, s amíg itt van, természetesen ki nem mozdul a kastélyából.

- Dehogy. Sétálni szeret az erdõben, némelykor átjön hozzám is. Most egypár napja majd mindennap meglátogatott, például ma is leült a ház elõtt uzsonnatájt s egy pohár tejet kért a feleségemtõl s Rozáli kisasszonnyal beszélgetett, tréfálgatott.

- Tud eszerint magyarul is?

- Tud valahogy törökösen, de velem németül beszélget.

- Akkor hát ne igen beszéljünk hangosan - tanácsolá Görgey -, mert hátha itt sétálgat vagy üldögél valamely fa alatt és hallja, hogyan szapuljuk.

- Attól, sajnos, nincs mit tartani, mert otthon van, ilyenkor a meleg esti órákban, mikor a hold kezd feljönni, fürödni szoktak az odaliszkjai künn a kertben, a tóban, ezeknek a nézésében gyönyörködik. Ez a legkedvesebb szórakozása.

- Teringette! - csettentett a szájával Görgey, egészen neki pajkosodva.

- Hiszen éppen ez a baj, mert olyankor meghalt ránézve az egész világ, s nem vagyok biztos, szóba áll-e most velünk. Hogy alkalmatlanok leszünk neki, abban ellenben biztos vagyok. De mindegy. Bátor ember a templomban is fütyül.

- S milyen korú lehet a basa?

- Fogatlan kecske.

Észre sem vették beszélgetés közben, mikor már ott álltak a hatalmas fehér falnál, mely a basa kéjpalotáját körülkeríti oly magasan, hogy csak a legszálasabb fák tetejérõl lehetett volna belátni a palota udvarára és kertjébe. Mondják, hogy a rimaszombati nyalka ifjúság közt többen akadtak, akik nem átallották olykor felmászni egy ott a közelben álló óriási gyertyánfa tetejére, hogy a kertben sétáló odaliszkokat meglessék. Száz év elõtt az ifjak fejét vágatta volna le ezért a basa. Most már Hilil basa csak a szemérmetlen fát vágatta ki.

Vaskos, roppant vaskapu egészíté ki a falat - no, ezt ugyan Botond se tudná bezúzni. Irdatlan kalapács lógott le rajta erõs láncon. Ez a kalapács adhatta az egyetlen hangot, mely a külvilágból ebbe a paradicsomba behatolt. Varga uram háromszor vágott vele a kapura, de a szörnyû csattanásra sem jelentkezett senki. Ekkor aztán kivett a kaftánja zsebébõl egy sípot és belefújt. Különös éles hangja volt, mely szinte áthasította a fákat és falakat, a rigófüttybõl, a bika bõgésébõl és a kígyó sziszegésébõl összerakott sipítás tódult ki a kis szerszámból.

- Hát ez mi? - szisszent fel az ideges Görgey a füleit befogva.

- Ez afféle házi jelzés, amire okvetlenül elõjön valaki s vagy beereszt bennünket, vagy nem.

- Nekem is be kell mennem?

- Nem tudom. Talán anélkül is elhiszi a basa, ha beviszem az írást s alájegyzi.

Egy félpercig sem kellett várni; a vaskapu egyik kockája csikorogva mozogni kezdett, majd egy turbános fej lett látható bent a támadt nyílásnál.

- Te vagy az, Varga efendi? - kérdezé egy kappanhang. - Mit akarsz?

- Õnagyságával, urunkkal szeretnék beszélni. Járj közbe jámbor Juszuf, hogy fogadjon.

- Ha összeszid, te léssz az oka, Varga efendi. Azt fogom mondani, hogy fenyegettél.

- Jó, jó, csak eredj Juszuf s meglásd, nem történik semmi bajod.

Juszuf erre visszatolta a vaskockát és elcsoszogott.

- Ki volt ez? - kérdezte Görgey, kit most egyszerre érdekelni kezdett ez a keleti romantika. Úgy tetszett neki, mintha ambra-illat szivárogna ki belülrõl.

- Egy eunuch, tekintetes uram.

- Igazi eunuch?

- Természetesen igazi.

- Kutya meg a macska - csodálkozott az alispán -, nem adnám egy vak lóért, ha egy kicsit körülnézhetnék odabent.

- Bizony nem lehetetlen, hogy része lesz benne.

De mi a basa engedélye nélkül is megtehetjük, hogy odavisszük az olvasót, ahova tilos a belépés. Mindenekelõtt ámulatba ejt egy szép kastély szép kis erkéllyel, kiugrókkal, kupolás elõcsarnokkal, a bal szögletben karcsú minarettel. Nem volt megvilágítva, mindössze egy kis lámpa égett misztikus vörös fénnyel a lépcsõs feljáratnál. A hold sarlója szabadon játszhatott a maga sejtetõ színeivel s olyannak tüntette fel, mintha barnásfehér sókockákból építették volna az Aladdin csodalámpájának szellemei. A fantasztikus holdfény (a törökök e kedves égiteste) még a kastélynál is szebben bûvölte a kertet, mely az épület hátterében kezdõdött. A buja növényzet mintegy pihegni látszott, a langyos este páráit beszíva és a magáét kilehelve. Virágok, bokrok összefolytak sötét, bodros hullámokká s mintegy zsámolyául szolgáltak a nagy fáknak, melyekhez függõágyak és hinták voltak erõsítve. Az egyiken nyúlánk termetû hölgy ült, testhez tapadó fehér, csalánszerû szövetben, mintha asszonyalakká formálódott bárányfelhõ úsznék sötét alapon. Egy eunuch állt mellette s egyet-egyet lódított a hintán, mely fehér sávot írt le röptében a kúszó növényeknek a földön vonszolt palástjára.

Távolabb, a lombozatok rostélyzatán keresztül egy kékes, csillámló lap volt látható, mint az égnek egy odaesett darabja, melybõl a csillagok följebb tolódtak. Egy tükör, kardpengékbõl összeállított rámában. Milyen bohókás csalódás. Nem tükör az, hanem tó, a ráma kardpengéi sások körülötte, s a kardpengékre szúrt csillagok, felnyúló fehér liliomok… Hát azok a többi mozgó, hajladozó fehérségek?

…Nyisd ki még jobban a szemedet, vagy talán hunyd be egészen, jámbor halandó, ha nyugodtan akarsz aludni az éjjel, mert azok a basa odaliszkjai, akik most a fürdéshez vetkezõdnek…

A tavon innen egy kis tûzszikra piroslik. Ahol a tûzszikra pislog, ott van a basa csibukja s ahol a csibuk van, ott keresendõ maga a basa is; egy puha zsölleszékben elterpeszkedve ül, lehajló lombmennyezet alatt s nézi a mámorító jelenetet. Sárga papucsokba bújtatott lábait kényelmesen egymásra rakva, miután turbánját egy csonka gallyra akasztá, izzadó homlokát meg-megtörli a fehér burnusza ujjával, húsos, duzzadt szemhéjai alul fáradtan merednek apró, kiégett fényû szemei a tóra, inkább csak megszokásból, mert a gondolata másutt jár.

Hiába, úgy van az ember alkotva, hogy mindent megun. A paradicsom is pusztán kis ideig paradicsom, azután már közönséges kert s végül csak ugar. Hilil basának új vágyai támadtak, s ez nem csoda. A kor illendõ méltánylást érdemel. Egy öreg embert, aki okos, le nem köthet egyetlen vonzalom, mint valami fiatal szeleburdit. Annak már joga van a válogatáshoz. Az már filozóf, aki nem az élvezeteket keresi, hanem az összehasonlításokat, a tapasztalatokat, szóval a tudást. Az nem pazarolhatja az idejét akármire, mert õneki már kevés ideje van.

Egy süldõ leánykát pillantott meg az erdõmesternél, egy ártatlan gyermeket, aki még semmit se tud, s éppen azért felette ingerlõ õelõtte, aki már mindent tud. Egy-kétszer beszélt vele s azóta igézet alatt áll, folyvást fejében motoszkál a képe. Fõzi a terveket, miképpen nyerhetné meg. Az a kérdés, kiféle-miféle leány? A bimbónak mindenekelõtt a tõjét kell megnézni. Mert ha egy kicsit magasan nyílik, öreg embernek nagyon nehéz felnyúlni érte. De hátha alacsonyan van? Lehajolni az öreg ember is tud. Eziránt persze Vargától lehetne felvilágosítást kapni s esetleg egyéb hasznos útmutatást és segítséget. (Csak ne volna olyan becsületes és goromba.) Okokon és módokon faragcsált furfangos elméje. Vargával bajos beszélni. Varga gyanút kapna és eltávolítaná a leánykát. Talán Vargáné útján lehetne boldogulni? Hátha szegények a szülei és könnyelmûek? Nem ajánlkozhatna-e, hogy kineveli, mondjuk, énekesnõnek? Hiszen így szokták ezt a mecénások. Vagy nem alkalmazhatná-e nagy fizetéssel valaminek? A pénz végre is nagy kerítõ. Igaz, még gyermek, talán csak tizennégy éves, de hát nem természetes-e, hogy egy öreg ember ilyenben lelje gyönyörûségét? Hiszen emlékszik rá, mikor fiatal gyerkõc volt, az érettebb menyecskék vonzották, a harminc évesek, vagyis akik annyinak mondták magokat, t. i. a harmincöt évesek, most ím elérve a tisztes kort, a természet szent törvénye az akkori eltávolodást a maga korabeli fehérnéptõl egy hervadó generációhoz, elmésen behozza ismét egy eltávolodással a maga korabeli fehérnéptõl (isten ments tõle) egy serdülõ generációhoz. Gyönyörû kiegyenlítés ez s minden normális és becsületes ember tartozik vele.

Ezeket forgatta elméjében a becsületes, jámbor Hilil basa, bizonyára Allah bölcsessége iránti bámulatból, ki akképpen rendezé, hogy semmi se veszhessen el a természetben, tehát a serdülõ lánykák iránti epekedés sem, csak a beosztásban mutatkozik némi különösség, midõn az eunuch megzavarta, jelentvén, hogy odakünn megszólalt a Varga efendi sípja.

- Mit akar? - mordult rá a basa.

- Fényes ábrázatod elé akarna járulni, oh, uram, mégpedig tüstént, mindennel fenyegetett, ha nem jelentem meg.

- Eredj, kérdezd meg bõvebben, mirõl van szó.

Kisvártatva visszajött az eunuch:

- Megkérdeztem Varga efendit, arról van szó, hogy egy idegen, aki vele van, csak abban az esetben mehet vissza Szabadkára a pestis-komisszió miatt, ha Magasságod aláírással bizonyítja, hogy idejött az erdõmesterhez és innen ment vissza, vagyis hogy nem volt Osgyánban.

- Eredj, mondd meg, nem érek most rá firkálni. Ez a Varga is mindenféle embereket fölszed, hogy alkalmatlankodjék velök.

- Azt mondja, a vendége annak a lánykának az apja, akinek a virágot és datolyát vittem parancsodból tegnap.

- Ah! Úgy? - kiáltott fel a basa élénken és felugrott a székrõl. - Eredj és bocsásd be azt az idegen embert, vezesd õt a kék szobába.

Az eunuch földig hajtotta magát.

- Igen, uram. És Varga efendit is bebocsássam?

- Nem, nem; várja meg künn. Csak abban az esetben lehet bebocsátani Vargát is, ha az idegen nem merne egyedül belépni.

Az eunuch sietve távozott. Hilil basa pedig rendbe hozta öltönyeit, begombolta burnuszát, megigazgatta gyüremléseit, föltette turbánját, aztán szép csendesen kiverte a csibukja hamvát egy tulipán harangjába, egy picinyt fel s alá járt a kavicsos ösvényen, alkalmasint tervet készítve az idegen ember kellõ kikészítéséhez, majd hirtelen elhagyta a kertet, a palota bejáratához kerülve, felcsoszogott a lépcsõkön s egyenest benyitott a kék szobába, ahol már várta az idegen egy fali festmény nézésébe merülve.

- Szálem alejkum. Légy üdvözölve födelem alatt - mondá a basa, kezeit mellén összetéve.

Görgey meglepõdve fordult meg s az elõre kieszelt köszöntést kezdte darálni:

- Allah nevelje meg szerencsédnek mértékét, nagytekintélyû úr és férfiú, legyen pedig…

Egyszerre azonban benne rekedt a szó, egy pillantást vetve a basára, ki e tekintettõl ijedten hátrahõkölt, akaratlanul tört ki belõle a felkiáltás:

- Nini, nini! Mit keres maga itt, Quendel apó?

Quendel apó (mert õ volt), elsápadt az elsõ pillanatban, õ is felismervén a szepesi viceispánt. Ez aztán a fátum. Hát mit vétett õ az ördögnek, hogy ezt most idehozta? Hiszen inkább azt hitte, hogy a kedvében cselekszik (t. i. az ördögnek). Oh jaj, õ hát a kislány atyja s istentelen bûnös gondolatáért, melyet a bakfis iránt táplált, nyomban utolérte a bûnhõdés. Nemcsak a szégyenkezés bántotta a helyzetért, nemcsak a bosszankodás az inkognitó összeomlásáért, hanem a babonás emberek félelme is ránehezült. Nemcsak a nagytekintélyû alispánt látta magával szemben, hanem a bosszuló végzetet is, éppen a lányka apjának személyében. De ha már nem süllyedhetett egyszeriben a föld alá (ez lett volna ebben az esetben legkényelmesebb), mást alig tehetett, mint hogy hirtelen a tréfa rongyaiba öltöztette a sajnálatos eseményt.

- Hehehe - kacagott fel. - No, ez igazán kapitális! Ki mondja, hogy nincs szerencse. Hojahu! Nem adom ezer forintért. Tessék csak helyet foglalni. No, de ilyen nagy megtiszteltetés enyim szegény házamnak, ilyen rendkívüli szerencse. (Rossz színész lett volna belõle, mert olyan savanyú képet vágott ehhez a rendkívüli szerencséhez, mintha borsot harapott volna ketté.) Bizony mindjárt kiugrok bõrömbõl enyim örömömben. (S valóságosan elkezdett ugrálni és táncolni, mint egy szétszelesedett gyermek.) Azt kérdezi domine spectabilis, hogy mit keresem itt? Hát mi egyebet, pihenek. Hiszen eleget dolgoztam, ráfér engemre. Hiszen énértem is meghalt a Jézus.

Görgey elmosolyodott s meg nem állhatta, hogy ne évõdjék vele:

- Igen, Jézus bizonyára kegyelmedért is meghalt, de úgy látom, Mohamedbõl is kiveszi a maga részét.

- Hát mit tudja tenni szegény fejem - mentegetõzött Quendel apó siránkozó hangon, de dicséretére legyen mondva, el is pirult, hogy még a nyaka is téglaszínû lett. - Az embert beleviszik a rossz üzletek. Oh, istenkém, a rossz üzletek. Nem lehet hinni az emberekben, domine spectabilis, oly romlottak.

- Hogyan, a rossz üzletek?

- Hát a belgrádi basa. Sok pénzem fekszik az imposztornál. Kölcsön adtam neki, nem tudja fizetni. Szultán átteszi Anatoliába, hallok, hogy elkészül, poggyászt már csomagolnak s a szegény Quendelnek még aztat se nem mond, hogy bikmag. Hanem mikor odamegyek pénzemért, vereti talpamra húsz-húsz pálcákat. No, ez nagy violencia. Igaz, hogy akkor még nem voltam nemes ember, de a talpam éppen úgy fájt, mint egy grófé. No, mondok, ezt nem hagyom annyiba, ezért izzadásba hozok a basát, minélfogva megkentem a nagyvezírt, mert a Quendel talpai csak vannak olyanok, mint más talpak, de a kezei hosszúk. Most már ráparancsolta nagyvezír a fizetést, de mibõl? Nem volt egyebe, csak a hárem, meg az eunuchok, meg a sok keleti pokrócok s egyéb ilyen encsebencse. Az jutott licitációra. Mindenki félt megvenni, jóformán senkise nem ígérte semmit. Hogy veszett nyélnek kerüljön legalább fejsze, magamnak kellett a portékát megtartani, elevent és nem elevent, rabszolgákat, odaliszkokat, teppicheket, csibukokat. Ejnye, nini, nem gyújt rá a tekintetes alispán úr? Dohányt is vettem vagy hat hordóval. Mert ezek a szamarak dohányt tartják hordóban s bort isszák csibuk alakú kis findzsákból.

- De iszen gonosz csont kegyelmed, akármit beszél is - nevetett az alispán jóízûen.

Erre aztán Quendel apó rezes, borostás arca is röhögésbe gömbölyödött.

- Hehehe, hahaha. Bizony így volt. Cirkumstanciák így hozták. Nyakamon maradt minden. Kinek adjam? Senkinek se nem kell. Hova tegyem? Sehova se nem fér. Hát itt van ez a kis erdõcském, idehoztam, hogy ne legyen szem elõtt, mert én erkölcsös ember vagyok, akármit gondolja is rólam domine spectabilis vicecomes, aki nem szeret másokat botránkoztatni. Azóta itt áll a portéka, úgyszólván raktáron, értéke napról napra apad, mert az idõ nyomokat hagy e finom testeken, az éghajlat se nem jó, kivált télen, a legszebb georgiai leány köhécsel karácsony óta és aligha el nem megy a sárguló õszi levelekkel. Otthon meg a birkák hullják magokat, métely van nekik. Allah itt pusztít, Jehova ott, mert csinálja juhokból bõröket, zsidóknak. Azonfelül a mienk Isten se pihen. Csak múlt héten égett el a putzdorfi majorom, istállók, béresházak. Nem is képzel a tekintetes úr, mennyi mindenféle gond és bosszúság nyomja embert. Legjobb, akinek semmije se nem van. De ha már van valamije, szeret utánanézni jó üzletember, vérében van utánanézés. Hát azért jövök el ide néha megtekinteni portékácskát.

- Jó, jó, csakhogy mit szól majd ehhez Quendelné asszonyom?

Quendel apó megrázkódott, mint mikor valami hideg hüllõ érinti az ember testét.

- Ej - szólt azután összeszedve magát -, mit ért asszony az üzlethez? Annyit, mint paraszt az uborkasalátához. Mit szólna, arról nem is gondolkozok. Hiszen nem tudja, okos ember nem köti mindent orrára feleségének.

- De hátha én megmondanám neki?

Quendel úr megütõdött e szavakon s gyanakodó tekintete nyugtalanul fürkészte az alispán arcát.

- És ugyan mit mondhatna mint tényt az alispán úr? Mindössze azt, hogy itt tetszett találni erdõben, békés fedelem alatt.

- Török basának öltözve - folytatá Görgey.

- No igen, hogy a saját ruháim ne kopjanak. Az ember végre is használja a saját övé portékáját. Mi van abban?

- Egy hárem közepette, mely szintén a saját portékája, s melyet szintén…

Kezeit elhárítólag emelte fel Quendel, s még a hajaszálai is égnek meredtek.

- Jaj, ne is mondja! Jaj, ne is ijesztgessen, édes jó patrónusom. Hiszen tudja, milyen alázatos, hû szolgája, lelkes híve voltam. Oh, ne, ne! Ne vexáljon! Hiszen nem tudja, milyen az enyim asszony. Gondolja a tekintetes úr a másvilágra és gondolja arra is, hogy még a tekintetes úr is lehet valamikor házas (isten azonban ne adja, én nem kívánok), és gondoljon arra is, hogy nem a pokol a legrosszabb hely és hogy a katlan, amelyikben az ördögök bennünket fõzni fogják (ámbátor a tekintetes urat talán azok se merik), még semmise nem ahhoz képest, mint aki enyim Zsofka nyelve alá kerül. Az aztán meg van mángorolva, annak kampec.

Görgey most már majd eldõlt a nevetéstõl s csupa elõrelátásból leereszkedett egy szófára, mely drága, a Koránból beleszõtt mondatokkal ékesített perzsaszõnyeggel volt betakarva.

- Ej, hiszen csak tréfáltam. Már hogy is árulnám én el kegyelmedet. Hanem azért örülök, hogy a gondviselés hozzájuttatott ehhez a titkához, mert ezzel bátorságot kaptam, hogy az én titkomat viszont kegyelmedre bízzam. Olyan lesz ez, mint a diákcsere, a titka úgy lesz megõrizve nálam, mint ahogy én óhajtom, hogy az enyim meg legyen õrizve kegyelmednél. Ez az egyetlen biztos módszer a titoktartásra. De üljön le, bátyika, ide, szembe velem. Elõbb azonban adjon egy csibukot az én agyaramba is.

Szemlátomást vidult a Quendel arca s fürgén szaladt, mint egy evet, az ablakhoz, hogy az alispán kívánságának megfelelõ rendeletet adjon ki, mire egy-két pillanat múlva egy eunuch jelent meg, két csibukkal, s egy másik utána illatos parazsat hozott egy vastányéron.

Miután a két úr megkapta a csibukját, Quendel apó a kinyitott ablakra mutatva, így szólt bizalmas hangon:

- Nem akar a domine spectabilis kinézni?

- Minek? Innen is észlelem, hogy csillagos az éj, és nem lesz egyhamar esõ.

- Hm, de a szép levegõjû éjszaka, a gyönyörû holdvilág… és a kicsikék ott lubickolnak a tóban. (Quendel apó hamiskásan hunyorított a balszemével.) Van köztük egy pár becses libácska, hm.

- Javíthatatlan vén kujon!

- Nem bánja meg a tekintetes úr! - vigyorgott Quendel úr, sunyi nézéssel.

- Hagyj békét, sátán, ne kísérts! - fenyegette meg Görgey tréfásan, majd komoly arcot vágott. - Most én atya vagyok, Quendel úr, és képtelen minden más érzésre.

- Ej, bolondság! Hiszen én is vagyok atya, nekem is egzisztálja lányom, szeretek is õtet, de az esztendõ olyan hosszú, hogy az ember eleget lehet benne atya és az élet oly rövid, hogy nem eleget kóstolhat örömökbõl. Azonfelül atya akkor is marad az ember, ha meghal, de kóstolásnak fuccs, ha a halál aztat mond tótul, hogy »Pogy!«

Görgeyt azonban semmiféle ékesszólással nem bírta kihúzni a tervei gyûrûjébõl s belevonni a selymaságba, hogy aztán mint közös kalandnak részesei, egymásra ne valljanak. Jobban bízott volna ebben az õ tervében, mint a Görgey által kilátásba helyezett titokcserében. Ámbár lehet, hogy az is jó lesz.

- Hát csak vasember a tekintetes úr? Hogy van-e dohánykában ópium? Van egy kicsi. Úgy jó az. Több szem többet lát, mint egy szem. De ópiumtól egy szem is többet lát, mint több szem, még olyant is látja, ami nincs. Ne tegyek egy kis zsámolyt a lába alá? Így ni. Most már hallgatom a tekintetes urat.

- A lányomról van szó, Quendel úr - kezdé Görgey -, teljesen kegyelmedre akarom õt bízni, mintha nem is az enyém lenne.

Quendel apó megreszketett. Álmot lát-e, álmot hall-e, vagy még csodálatraméltóbb történik? Lelkének titkos redõiben olvas ez a rendkívüli ember s most, mint a nyársra húzott pecsenyét, megforgatja õt gúnyjának maró levében s aztán bedobja a moslékos dézsába.

- Nem értem - hebegte fázékonyan s szemeit lesütötte.

- Az ok igen egyszerû. Kegyelmed jól tudja, hogy a házam Görgõn sivár, rideg medvebarlang, minélfogva a kislánykámat Osgyánba adtam a nõvéremhez, Darvasnéhoz. Darvasné, valamint a férje is meghaltak pestisben, tegnap és ma temették el õket, a lánykát tehát, akit Darvasék a pestis elsõ föllépésénél régi pesztonkájához, Vargánéhoz küldtek ide a szabadkai erdõbe, most el kell valahova vinnem. Haza nem vihetem, mert az én házam elõször is nem alkalmas, hogy egy kisasszony megtanulja, amire az életben szüksége lesz, másodszor pedig veszedelmes, mert hiszen kilátás van rá, hogy Lõcse városa az elsõ kedvezõ alkalommal megtámadja és fölprédálja. Egy hely volna, ahova vihetném (az alispán homloka elborult), Görgey Jánosékhoz Toporcra, a sógorném derék, finom úriasszony és szereti is a lánykát (mélyen sóhajtott, megakadt, mintha a lélegzete elfúlt volna és levegõ után kapkodnék). Csakhogy Toporc még veszedelmesebb hely. Magának csak megmondom, hiszen nem sokáig lehet titok, János bátyám ismét föllázadt a császár ellen.

Quendel uram élénk mozdulatot tett s nagyot harapott a csibuk borostyánszopókájába, majd beletört a foga.

- Föllázadt?

- Nem adok neki két hetet s egész Magyarország fegyverben lesz.

Quendel apó fölugrott, elkezdett föl s alá szaladgálni a szobában, s hadarni összevissza száz kérdést.

- Hol? Kitõl? Hogyan? Mikor? Merre? Ki alatt?

Mindebben pedig az akart lenni kifejezve, hogy hol és kitõl hallotta Görgey, hogyan hallotta és mit hallott, honnan jön a veszedelem és kitõl jön stb.

- Rákóczi Ferenc herceg sereggel jön Lengyelország felõl a vereckei szorosnál, s Esze Tamás, meg János bátyám eleibe mentek immár egy kis csapattal, hogy csatlakozzanak a zászlajához.

- Biztosan tud? - lihegte Quendel.

- Oly biztosan, mint a száraz szalmáról tudom, hogy lángba borul, ha égõ csóvával érintik. De mi a kõ lelte? Üljön le hát nyugodtan.

- Dehogy ülöm, dehogy ülöm - pattant fel Quendel úr, egyszerre minden tiszteletrõl és udvariasságról megfeledkezve. - Hiszen nem kefét ettem, hogy én most üljek, mint a pecsérkegomba fûbe, mikor járhatok aranyban hasig. Viszket enyim talp. Ich muss gehen. Minden minuta ezer monéta. Na moju dusu. Megyek, fogatok, megvásárolok ökröcskét, zabocskát, szétküldök embereimet országba, míg senkise nem tud háború felõl. Ojjé, ojjé! Hát jön a Rákóczi-gyerek! Isten hozta! Isten hozta! Jaj, a szegény császár, szegény császár! Mennyi sok szõrt fogja az most ereszteni.