TIZENEGYEDIK FEJEZET

OTROKÓCSY ROZÁLIA ELADÓ LÁNNYÁ SERDÜL

Nagy körültekintéssel és óvatossággal járt el az elutazásban Görgey, már pirkadáskor felkelt s előreküldte Presztont a kocsival a szabadkai korcsmához, mondván, hogy ő maga egy gyalogsétát tesz odáig; »kinyújtóztatom egy kicsit a csontjaimat.« A reggeli után, mely keménymagos levesből és sódarból állt, karonfogta Rózát, ki érzékenyen búcsúzott el Vargáéktól, s megindultak gyalogszerrel az országútra kivezető ösvényen. Ezer meg ezer madár csipogott, harmattól csillámlottak a füvek, s a bólingató lombok sötétjén át valami vöröses sáv kezdte magát átverni, a fölbukkanó nap pirosló palástjának visszfénye. Varga uram utánok kiáltott, hogy álljanak meg s feléjük futott. Volt egy ritkasága, egyetlen kincse, egy körtenagyságú kövecske, amelyen termésaranyból egy olyan alak képződött a bányában, hogy egy kis fantáziával Szűz Mária miasszonyunknak lehetett tartani, a gyermek is oda volt csöppentve az ölébe; mikor az erdészetet tanulta Selmecbányán, akkor vette néhány garasért egy hevértől, s azóta, mint szemefényét őrizte a ládája alján. Most aztán eszébe jutott, hogy talán örömet okozna a lánykának, ha neki ajándékozná. Ilyen végre is nem lesz Görgőn. Aztán erről mindég megemlékezik szegényke Vargáékról, akik igazán szerették.

Míg Varga uram átadta a követ, addig Zsuzsa asszony a kendőjével integetett a pitvarajtóból, ámbátor az nedves lett csakhamar, s most, hogy megállott, amint arra fordította kedves arcocskáját Rozáli, újólag kiáltozni kezdte:

- Csak írjál szívecském és írjál minél előbb, azért, hogy én nem tudok olvasni, majd kiszedi annak a velejét Varga.

Ezt ismételgette négyféleképpen is, de biz azt nem lehetett érteni az erdőben, ahol a fák fölfogják az emberi hangot és kieresztik a magukét a lombjaik zúgásában.

Így aztán mégis elváltak, de csak a török oszlopig mentek, Görgey ott leült a talapzatra, Róza pedig virágot szedett, vad székfűt, katonapetrezselymet, kakasbóbitát rakott össze kis bokrétába, közben egy tinórugombát is talált, mikor végre előkocogott a Quendel apó két lovacskája, melyeket maga az öreg hajtott, kopott vitorlavászon ruhába öltözve, egy háromgarasos klenóci szalmakalapban.

Az oszlopnál megállította lovait.

- Jó reggelt, jó reggelt, vicispán barátocskám. Hogy aludtad magadat? Nem gondoltam, hogy már itt vagy, azt hittem, még fexelsz. De üljetek fel. Csücsüljön fel maga is, tekintetes húgocskám.

Fürgén leugrott a fürhéces kocsiról, derékon kapta a kisleányt és a kocsiba emelte: »Hopszahopp«. Keze érezte a harmatos test üde melegét, a szív lüktetését, orra a selyemhaj illatát, de azok a gerjedelmek megszűntek, melyekkel még tegnap tele volt. Nem volt egyéb érzés a szívében, csak a gyöngédség. A nagyúri lány, aki őrá van bízva, nem bírt többé ingerrel reá nézve. A legmegrögzöttebb alkoholista sem érzi a szomját, mikor az oltári szent kehelyt tartja a kezében, bármilyen zamatos, ínycsiklandozó bor is van benne.

Görgey a lánya mellé kapaszkodott fel, s közömbös dolgokról beszélgettek. Rozáli fel volt mindenről világosítva s egészen úgy viselkedett, mint egy nagy leány, aki a mai nappal belép az életbe. A szabadkai korcsmához közeledve, egy szemhatáron innen leszállott az alispán, elbúcsúzott leányától és Quendel uramtól.

- Ki tudja, mikor látlak - mondá a leányának -, de a gondolatom mindig veled lesz, s akárhová vet a sors, őrködök feletted, még ha a sírba jutok, onnan is. Légy jó és jellemes, gyermekem. Most pedig add nekem ezt a virágot.

Rozália szeméből kibuggyant a könny, átnyújtotta a néhány szál erdei növényt s apja nagy fejét magához vonva, ezt súgta a fülébe:

- Tudod, mit gondoltam? Vidd el ezt a virágot apuci annak az embernek a sírjára, akiről az éjjel beszéltél nekem, annak, akit meglőttél, és aki miatt most neked is, nekem is titkolózni és bujdosni kell. Úgy érzem, hogy az neked akkor meg fog bocsátani és minden jóra fordul. Egyébiránt neked adom a gombát is.

Görgey nem tudott felelni, némán átvette a virágokat, meg a gombát; ezek után otthagyván vesztegelni a kocsit, sietve ment a korcsma felé, ahol megtalálta Presztont. Szabadkán a Hilil basa elösmervénye mellett minden szó nélkül átbocsátották a pestis-őrök.

- Most pedig ne kíméld a lovat, hajtsunk haza!

De még el sem érték Rimaszombat szélsõ házait, mikor már megelõzte õket a hátul maradt szekérke.

- Gubó legyek - szólt hátra Preszton, a kocsi által fölvert porban is megösmerve a gazdát -, ha ez nem Quendel úr.

- Ugyan? - ravaszkodott Görgey. - Pompás szemed van, fickó. És ki az ott mellette?

- Úgy nézem, a felesége.

- Hm, csakugyan pompás szemed van.

Quendel vérbeli üzletember volt. Minden garas után lehajolt, de az ezer forintokat is könnyedén szórta ki. Nagy stílben dolgozott. A pazarlásai is jövedelmezõ befektetések voltak. Csodálatosan tudott összesöpörni nagy összegeket. Egyszerû észjárású embernek látszott, de a pénzt megérezte, bárhol lett légyen, mint ahogy a birka megérzi a sót a föld alatt is, különös ösztönbõl-e vagy a fû ízérõl, nem tudni, de olyan helyen, ahol só van, összeverõdik és nyalni kezdi a földet. Quendel úr egypár óráig dangubált Rimaszombatban s azalatt összevásárolta a kereskedõktõl a zabot (mert hát a kuruc nem jár gyalog - s a lovas kurucot a labanc is csak lovon éri utol), a marhakupecektõl az ökröket s még újakra is kötött kontraktust, azután megint tovább indult egy várossal. Így dolgozott útközben is, s már-már szerencsésen megérkezett volna szép védencével a nõvéréhez, mikor a Ljeszkova-erdõben, valami két puskalövésnyire a juhakoltól, egyszerre elõugrik a sûrû bükkösbõl két marcona tót, bocskorban, piszkos, széles kalapban, melyeket madzagra fûzött csigasor díszít, pisztolyokkal, késekkel megrakott rézcsatos tüszõvel a meztelen hasukon.

- Stoj! Állj meg - kiáltják fenyegetõen.

Az egyik, a magasabbik, megragadja a rudas ló kantárját, a másik hirtelen elvágja késével a hámistrángot és a nyaklószíjakat. Quendel apó nem veszti el lélekjelenlétét, hanem elkezd velök nyájas hangon tárgyalni.

- Mit akartok, édes fiaim? Csak nem akartok kirabolni, mikor semmim sincsen a világon, csak ez a beteg leánykám, akit az osgyáni pestisbõl hozok. Hohó, mit csinálsz, atyámfia? Teszed le mindjárt azt a bicskát! Ne okozzál fölösleges kárt az embereknek, hogy összevagdalod a hámokat. Hát van neked lelked, gyerekecském! Hiszen eszemágában sincs megszökni. Megálltam. Beszéljünk okosan. Értsük meg egymást. (Majd a leánykához fordult, ki halálsápadtan remegett a hátsó ülésben s magyarul mondá: »Ne félje, tekintetes húgocskám«, s tótul tette hozzá, hogy a támadók is hallják: »Ne félj semmit, kicsikém, hisz ezek jó emberek, nem fognak minket bántani«. Aztán ismét a támadókhoz szólt. »Pénzem nincs sok, fiúk, lehet vagy négy forintom, azt megosztom, mert veletek érzek. Jó lesz-e, mi? Vagy pedig elõvegyem én is a pisztolyomat?«

- Hallgass, vén salabakter és meg ne moccanj, ha az életed kedves - rivallt rá az egyik tót. - Hát nem látod, hogy a lovaid kellenek?

- Oh, istenem, csak nem lehettek oly kegyetlenek, hogy engem, öreg embert és ezt a beteg gyermeket így hagytok itt az országúton. Ne tegyétek azt, gyermekeim. Gyertek, öljetek meg inkább. Hiszen ti is emberek vagytok, anya hordott benneteket is a szíve alatt.

- Ne locsogj már annyit. Mit tudsz te ahhoz! Hogy ki hordott a szíve alatt, arról most ne legyen szó, de hogy a hátán hordjon ez a két dög, arra most nagy szükség van, mert a megyei darabontok üldöznek bennünket - szólt a zömökebb betyár, de már akkor fel is pattant a nyergesre, társa pedig a rudasra, s otthagyva a siránkozó és fenyegetõdzõ Quendelt elvágtattak az erdõ lejtõs oldalán.

Quendel tajtékzott a dühtõl és a bosszúságtól. Káromkodott, a haját tépte, leugrott a kocsiról s egy nagy követ próbált megmozdítani, mely lehemperedve, esetleg összezúzná valamelyiket, de a kõ meg se mozdult, tehetetlenül csikorgatta fogait.

Rozáli látván, hogy elmennek, megbátorodott és legott rátalált a veleszületett kíváncsiságra.

- Rablók voltak ezek, bácsika?

- Persze, hogy azok voltak, a holló vájja ki a szemeiket!

- Igazi zsiványok lettek volna?

- De még milyenek! Nyilván a híres Safranyik bandájából. Ejnye, ejnye.

- Hiszen nem öltek meg bennünket.

- Nem ér az semmit. A lovainkat elvitték.

- Megölik a lovakat?

- Bánom is én, hogy mit csinálnak velök - felelte e naiv beszédre bosszúsan. - A baj az, hogy elvitték és most már itt vagyunk a legborzasztóbb állapotban.

Tényleg kellemetlen helyzet volt. Egy erdõ közepén lenni, mérföldekre a falvaktól s hozzá a napszállat csak egy-két tyúklépésre van. Quendel úr nyugtalanul tekintgetett keletre, nyugatra. Ünnepi csend honolt az erdõben. Az elorzott lovak lábdobajának semmi nesze se hangzott már. Csak az égen kóválygott, kavargott egy fekete felleg, melynek izzó krikszkrakszait roppant dörgéssel írta fel s törülte le a villám. Erõs háború készül odafönn.

- Minden ellenünk esküdött - morogta Quendel -, még az Isten is.

- Ne imádkozzak hozzá? - kérdezte a leányka, a kezeit összetéve.

Quendel ahelyett, hogy felelt volna, elkezdte a szekeret húzni, de biz az meg se mozdult.

- Nem bírom. Öreg vagyok már - sóhajtá lemondóan.

- Hát menjünk talán gyalog? - indítványozta Rozália. - Én szeretek gyalogolni.

- Nem lehet - hörögte Quendel -, a kocsiládában vannak ezüst-arany marháim, meg a kontraktusaim, amelyeket útközben kötöttem. Hiszen éppen az ebben a gyilkos méreg, hogy vagy ezer ökröm van papiroson, ahelyett, hogy legalább egy tinóm volna a valóságban, mely a szekerkét elvontassa. Nem, nem. A láda tartalmát nem bírom magammal vinni, itt pedig nem hagyhatom. Csak abban az egyben van némi reménységem, hogy a betyárokat csakugyan üldözik a darabontok, mert ha nem üldöznék õket, akkor nem siettek volna el olyan rövidesen és talán a láda tartalmát is megdézsmálták volna. Hát mindenekelõtt várjunk egy kicsit ahelyett, hogy imádkoznék a kisasszony, sokkal okosabb volna, ha kiáltani tudna egy nagyot. Megeshetik, hogy a hang figyelmessé teszi a darabontokat. Én kiáltanék, de már el vagyok rekedve.

- Segítség! Segítség! - kiáltotta Rozália engedelmesen, de biz az nem igen zavarta meg az erdõt, még a rigó sem hagyta abba a füttyét.

Figyeltek, sehol semmi mozgás, semmi nesz.

- Az én Zsofkám rikácsoló hangja kellene ide - mondá Quendel úr, mintegy önmagához. - Ez nem ért semmit.

- Nincs magának pisztolya? - kérdezte Rozáli.

- Van. Hogyne volna.

- Hát süsse el, az talán nagyot szól.

- Hm… Persze. Csakhogy én azt inkább ijesztõnek hordom magammal és még sohasem sütöttem el. Szégyen, nem szégyen, megvallom õszintén.

- Mit? Nem meri elsütni? - nevetett fel Rozáli. (S ez volt az elsõ mosolya, amióta elindultak.) - Adja csak ide, elsütöm én.

Quendel úr kikereste a ládából, s messze eltartván azt magától, átnyújtotta a kisasszonynak.

- De vigyázzon az isten szerelméért, hogy valami kárt ne csináljon magában. Mert mit mondanék én aztán az apuskának, az én kedves jó barátomnak. Oh, ha tudná, milyen veszedelemben vagyunk… milyen veszedelemben.

Rozáli megfogta bátran az ezüsttel kivert, arabs írással cifrázott karabélyt, felállt a kocsiban s három egymás mellett álló fa irányába lõtt. Nagyot szólt a lövés s a golyó a középsõ fába fúródott.

A golyó irányát követvén szemeikkel, észrevették, hogy a középsõ fába egy mélyedés van vájva s abba pléhtáblán a Szûz Mária képe beillesztve, alul egy mécsessel. A nép azokat a helyeket jelöli meg így, ahol valami szerencsétlenség történt. Egy gazdag púpos juhászbacsót öltek itt meg egy évtized elõtt bosszúból, s a púpjára kirakták a nála talált hatvan ezüst tallért, mintegy kifejezvén, hogy az ismeretlen tetteseknek nem a pénze kellett, csak az élete. Bizonyosan a családtagok állították oda a szentképet s mécsest gyújtottak alája mindszentek napján.

Quendel most visszaemlékezett az esetre s önkénytelenül odasietett a fához. Kedvetlenül csóválta meg a fejét.

- Sto bohov! (Száz isten) - káromkodott Quendel tótul. - Tudja-e a kisasszony, hogy a Szûz Máriát lõtte át. Épp a szíve táján lyukasztotta ki a golyó.

Rozáli rémült tekintetet vetett a fa felé, mintha valami bûnt követett volna el.

- Jaj nekünk - rebegte, s reszketés fogta el testét. - Ugye ez rosszat jelent?

- Nem vagyok babonás. Nem jelent az szívecském egyebet, csak azt, amit már régen megmondtak nálamnál okosabb emberek, hogy a golyónak nincsen esze. Sõt inkább jót jelent annyiban, mert eszembe jutott egy szerencsétlenség, amely e fa alatt történt egy juhásszal, s errõl ismét eszembe jutott, hogy itt a közelben egy juhakol van, a Szirmayaké. Ahol juhakol van, ott juhász is van. A juhásznak pedig, ha lova nincs is, de rendesen vannak szamarai. Hát én most odamegyek, nincs messze innen és megveszem a szamarait, vagy legrosszabb esetben segítséget hozok. Addig maga maradjon itt és vigyázzon a kocsira. Ha vihar talál lenni, ne távozzék a kocsiról, ne meneküljön a fa alá, mert a villám a fákba szeret ütni.

Az öreg a mentõgondolat által felvillanyozva, fiatalos hévvel vágott a dombnak, csak imitt-amott állott meg, hogy kiköhögje magát, mert egy kis tüdõtágulása volt. Egy mogyoróbokornál botot tört le magának, miközben hátrapillantott elárvult szekerére, látta, hogy Rozália nem ül a ládán, hanem leszállt a kocsiról és ott térdepel imádkozásba merülve a szent Szûz képe elõtt. A lehanyatló nap, mely semmit se törõdött azzal, hogy a mennybolt másik felén sötétlõ felhõk száguldanak (úgy látszik, ott fenn sincs egyöntetû eljárás), ragyogó glóriát vont a lányka feje körül. Messzirõl összefolyt az öreg gyengülõ szeme elõtt, s eldönthetlenné vált, hogy mi abból az aranyos fénybõl a szöszke haj s mi a napsugár.

- Imádkozhatsz kis bohó - dörmögte a gunyoros öreg úr -, ha már elõbb ellenségeddé tetted! Ha megsegít, se lesz abban köszönet.

Az imádkozó azonban hitt a jóságában. Ibolyaszín szemei ájtatosan tapadtak a szelíd arcára és a mosolygó kisdedre, melyet a karján tartott.

- Oh, szent anyácska, Szûz Mária, bocsásd meg az én vétkemet, hogy golyóbissal téptem meg drága testedet. Nem akartam én azt cselekedni. Ne bánts te engem azért, mert én úgyis szerencsétlen vagyok. Nekem nincs anyám, és apám is szerencsétlen. Tudom, hogy ott ülsz az isten trónusánál, és az isten veled is tanácskozik, ha a mi sorsunkat intézi. Tudom, hogy a kis fiacskád, mikor nagyra nõtt, értünk halt meg. Ha a te szíved fájdalma olyan nagy volt, hogy az egész világ részt vett belõle, akkor a te szívednek is olyan nagynak kell lennie, hogy abba mindenki beférjen, még én szegény árva is. Fogadj be engem is, Szûz Mária, és ha te nem tudnál mindent, úgy kérdezd meg az Istent, aki mindent tud, hogy nézzen bele az én lelkembe, õ meg fogja neked mondani, hogy én jó vagyok. Tudakozódjál kérlek és vegyél engem kegyességedbe és ments meg abból a rettenetes állapotból, amelyben most ebben az erdõben vagyok. Küldj segítséget szûz anyácska…

Némán rebegte ezeket a szavakat, vagy csak gondolta, mikor egyszerre csilingelni kezdett valami, mintha azok a vörösinges ministránsgyerekek ráznák meg hirtelen a csöngettyûiket, kiket az osgyáni katolikus templomban látott az oltárnál sürögni-forogni a plébános körül.

Rozália fölrezzent, széttekintett. Quendel többé nem volt látható. Ki tudja, hol jár már, de a csöngettyûk szava nem álom. Csingi, lingi, csingi, hangzott egyre élesebben, világosabban, a domb túlsó oldaláról, azután egyszerre kibukkant két fekete lófej, majd mögöttük egy gyékényes szekér, aminõkön a vásznat, csipkét szállítják a Szepességrõl a dunai tartományokba. Ezek az úgynevezett Molitorisz-szekerek, melyek az egész országban ismeretesek. Ezeken kívül még csak az olajkárok és viaszkereskedõk tesznek óriás utakat, a Vas megyei tyúkászok és a körmöcbányai fazekasok. A középrendûek ezeket használják, ha nagy út áll elõttük. Molitorisz uram egész Belgrádig, Budáig vagy Bécsig küldi a szekereit, fölszedve s belekombinálva az útvonalakba a jelentkezõ utasokat. Õ viszi szét õszkor a diákokat az országba, s õ hozza haza nyarankint. Nagy vállalat az. Úgy vannak berendezve útjai, mint a hajójáratok a tengereken. Minden áldott nap négy szekér indul Lõcsérõl különbözõ irányban, s meg van határozva, hol etet és mikor, hol hál meg, amit pontosan be kell tartani, hogy az útközben felszálló utasok tájékozódhassanak. A hazatérõ utasokat még útiköltséggel is ellátja a Molitorisz-kocsi s behajtja az otthonvalókon. A lõcsei tanács különös szigorral õrködik a közlekedési vállalat életrevalósága fölött s meghatározza, hány utas vehetõ fel a megrakott kocsira s mennyi visszafelé, mikor üresen tér vissza. Nagy szükség esetén eggyel több utas vehetõ fel, mint amennyi a kocsira fér, de mert a városi tanács figyelme a lovakra is kiterjed, egyúttal elrendeli, hogy ilyenkor az utasok felváltva gyalogoljanak a kocsi mellett, hogy mekkora distanciákban, ez teljesen õrájuk bízatik (mert hát nem egészen üres illúzió az, hogy a szabadság boldoggá teszi a polgárokat).

Úgy látszik, éppen ez az eset forgott fenn, mert a gyékényes kocsi mellett egy tömzsi alak ballagott, kopott, úrias ruhákban. A dombról lefelé a megizzadt lovak szaporábban kezdték szedegetni a lábaikat, a szekér sebesebben gurult, a lovak nyakán a csengettyûk vígabban szóltak, minélfogva a gyalogló ember, akinek a kalapja mellé zöld gally volt tûzve, kissé hátrább maradt, de emiatt nemigen búsult, sõt egy dalra gyújtott rá, melyet az erdei visszhang zavarosan próbált ismételni.

Szepes, drága Szepes, mikor még te nyíltál,
A történelembe de sok szépet írtál.

Rozália előtt olyannak tűnt fel a kocsi közeledése, mint egy csodalátomány. Szűz Mária a segítségét küldi. No, most rögtön szétfoszlik, eltűnik. Behunyta a szemét, de behunyt szemmel is hallotta a csengőket és a lovak kocogását. Hátha mégis valóság. Jaj dehogy, most egyszerre minden elnémult, vége van.

Kinyitotta a szemét. A gyékényes szekér az ő kocsijuk mellett állt az úton s egy nyúlánk, szőke fiatalúr abban a szempillanatban előbújt a gyékény alul és leugrott.

- Mi történt itt, kisasszony? - kérdezte csengő hangon.

Rozáli szíve úgy dobogott, és a torkát úgy szorította valami csodálatos érzés, hogy alig bírt felelni.

- Rablók támadtak meg bennünket.

- Mindjárt gondoltam! A szíjak el vannak vágva. A lovakat elhajtották. (Nyugtalanul tekintett szét.) És mi történt az övéivel? Hiszen egészen egyedül van, szegény kicsike.

- Atyámnak egy barátja van velem. Elment a közeli juhakolba, hogy lovakat szerezzen.

- És a kocsis?

- Õ maga a kocsis.

A fiatalembernek feltûnt a leányka finom ruhája és nemes tartása, csodálkozva vizsgálta tetõtõl-talpig.

- Apjának a barátja?… Hát ki maga?

Rozáli habozott s fülig pirult. Elõször kell hazudnia.

- Ne féljen tõlem, hiszen és részvéttel vagyok és segíteni akarok.

- Otrokócsy Rozália vagyok - suttogta fojtott hangon s önkénytelenül meghajtotta magát, szertartásosan, rokokó módra, úgy, ahogy azt Katarina nénitõl tanulta.

- Az én nevem Fabricius - mondá az ifjú és meghajtotta magát.

Eközben valamennyien leugráltak a szekérrõl. Vidám, tarka társaság utazott együtt a Molitoriszon, mely sokkal jobban élvezte az utat, mint a mostani utasok a száguldó vonatokon. A kocsis Tropkó, ki ezerszer megjárta a maga vonalát, minden érdekes mozzanatot elmondott, ami a vidékhez tapad, ha valahol egy-egy óriás fa volt, ahhoz is fûzõdtek történetek. Ócska bagolyjárásos kastélyok mind-mind eszébe juttattak megannyi színes legendát. Erre a fára akasztotta magát a híres Szumrik Pali. Itt, ezen a réten vívott véres párbajt Andrássy Gábor és Balassa Péter, akik szerelmesek voltak a putnoki bíró feleségébe s egyiküknek halva kellett maradni. Ott, abban a pagonyban gombát keresett ezelõtt ötven évvel egy pásztorfiú, gombát ugyan nem lelt, de talált helyette egy vaskarikát, s amint emelgetné és vájná kifelé a porhanyós földbõl, hát egy üst kerekedett ki belõle, annak füle volt a karika, az üst színültig tele volt arannyal. Ebbõl a fiúból támadt az elsõ Szerencsy. Ma már viceispán a fia Tornában.

A szekér összegyömöszölt utasai valóságos családdá szoktak össze a hosszú úton. Néha nagyon kellemetlen család volt, tele viszálykodással, de hát mégiscsak egy család volt, és ezek a viszályok is fûszerezték az utazással járó unalmat. Ha Tropkó a regényes részeknek volt ismerõje, Klebe úr, az ellenõr, a Molitoriszék egyik tótumfakja, viszont a geográfiai ismereteit csillogtatta, melyik völgy melyikbe nyílik s mi minden van ott; Zsalozsányban pompás csevice van, az ember berúg a második bögrétõl s táncolni kezd, Livényben olyan szépek a lányok, hogy a török szultán minden négy évben odaküldi egy ügynökét, aki megveszi õket roppant áron a szülõktõl. Klebe bácsi mindent bejárt, tudta a patakokat, honnan jön, hova szakad, melyikben mi van. Rákok ebben, pisztrángok amabban, potykák lejjebb. Még olyan patakot is ismert, valahol Majca mellett, ahol aranypor találtaték, de a német, az ördög vigye el (ámbátor Klebe bácsi maga is német, mégis úgy mondja), rátalált, betiltotta az aranyporkeresést s bánya után kutat most a környéken.

A Molitorisz-kocsi hirtelen megállása úgy hatott, mintha érdekes elméleti dolgok egyszerre a gyakorlati térre vitetnek át. Mi az? Mi történt? Valami rablási eset! A szeplõs, különben formás szobaleány, ki Csákyékhoz szerzõdött s most új helyére megy, elsikítja magát és egy rézöntõlegény karjaiba akar ájulni. Még a vándorórást is felköltik, ki, miután a gömöri kastélyok minden óráját mozgásba hozta, maga egész nap nem mozdul, szunyókál: »Keljen fel, Kindronay úr, rablás történt.« Kindronay felugrik s hóna alá kapja a szerszámait, melyek egy faládikóban vannak.

Egy kövér, javabeli asszonyság, aki már elõbb leugrott, ijedten csapja össze a tenyereit.

- Oh, istenem. Már másodszor történik velem. Hol vannak?

Senki se hallgat rá, pedig de fontos személy volt ott, ahonnan jön. Ugyanis a lõcsei tudós asszony õ, a híres Wilnerné, ki a gólyának volt segíteni egy feledi úriháznál.

Egyszerre száz kérdéssel rohanják meg Rozálit, ki álmélkodva nézi, hogy a gyékényes kas még egyre önti az utasokat. Egy jóképû úr, valami korponai kereskedõ, pisztolyt ránt ki a zsebébõl. Egy rézöntõlegény izmos fickó, az ingét gyûri fel hatalmas karjain.

- Hol vannak? Merre vannak? Nem mondták, hogy visszatérnek? Ezer ördög, nem adnám száz forintért, ha visszajönnének. Hányan voltak, kisleány?

- Ketten - felelte Rozáli.

- Csak? - szólt a rézöntõlegény lehangolva. - Akkor hát nem mernek visszatérni. Tegye vissza bácsi azokat a pisztolyokat.

- Menjünk lefeküdni - mondá a vándorló órás.

- Maga visszamehet - szólt rá csúfondárosan a rézöntõ -, még akkor is, ha visszatérnének. Itt csak mi ketten számítunk. (Másiknak a pisztollyal ellátott korponai kereskedõt vélelmezte.)

Bosszantotta ez a megjegyzés azt a zömök férfit, aki fent a dombon a kocsi mellett ballagva dalolt az imént, aki pedig nem volt más, mint Molicska Dániel, rozsnyói kántor; Lõcsére igyekezett próbára a torkával, minthogy az odavaló kántor elpusztult valami gyulladásban, mint finoman mondá, elhallgatván a boldogult elõd iránti tekintetbõl, hogy se nem vese-, se nem agyvelõ-, se nem tüdõgyulladás volt, hanem a pálinka gyulladt meg benne.

- No, ne olyan fennen, atyafiak! Engem sem a gólya költött. Hátha különb szerszámom van a rablók ellen, mint a kend ökle, meg a kigyelmed pisztolya.

- Talán bizony a vörös orra - elméskedett a rézöntõlegény. - Nem fél ám a betyár a vöröstõl.

- A zsoltárom, az »Erõs vár nekünk az isten«, ha én azt megzendítem, az én hangomon, nincs az az elvetemedett kapcabetyár az országban, aki hozzánk merne nyúlni. Probatum est.

A jóképû kereskedõ mosolygott, mialatt Klebe és a tudós asszonyság kérdéseket intéztek Rozálihoz, hogy merre futottak a rablók? Mit vittek el? Mit beszéltek? Hogyan voltak öltözve? Fiatalok voltak-e vagy öregek? Régen ment-e el a bácsi és milyen reményei vannak?

- Azt mondta, hogy lovakat megy venni vagy inkább szamarakat; abban a hitben volt, hogy a juhásznak szamarai szoktak lenni.

- Tehát van pénze, a pénzét nem vitték el?

- Nem. Pedig kínálta.

- Hogyan? Pénzt kínált nekik, s nem kellett? Furcsa dolog.

- Igen, azt mondta, négy forintja van.

- Négy forint! - kiáltott fel a vándorórás. - Az csakugyan kevés. Kezdem érteni a dolgot. Önérzet volt a fickókban. Ennél alább én még egy öreg órához sem nyúlok.

- Én azt csodálom, hogy maga nem kellett nekik, édesem - lefetyelt a tudós asszonyság fitymáló hangon, szúrós tekintetével vizsgálgatva Rozálit. - A zsiványok szeretik az ilyen kislányokat. De jó istenem, annyi mindenféle az ízlés. Mikor én ekkora voltam…

Fabricius mérgesen ugrott hozzá.

- Ejnye Wilnerné! Nem látja, hogy úri kisasszonnyal van dolga?

- Én csak azt látom, hogy itt hagyták - nyelvelt Wilnerné -, és azt is láttam, hogy az én lánykakoromban a studentek még nem voltak ilyen fennhéjázók, Fabricius úrfi. A csirke még akkor csirke volt. No, az igaz, hogy én is csirke voltam, mikor egyszer a lõcsei piacon éppen a Teöke-ház elõtt, fényes nappal a nyeregbe emelt egy labanc kapitány s elkezdett velem vágtatni. Szerencsére (vagy talán vesztemre, ki tudja?) hirtelen nagy lármát csapott a megboldogult édesatyám, mire a városi hajdúk lóra kaptak s üldözõbe fogtak bennünket. Csak az isten mondhatná meg, mi lett volna, ha a hajdúink utol nem érik a tisztet, ki látván üldözõi közelségét, egy forró csókot nyomott az ajkamra, egy másikat a bal orcámra és egy keblébõl feltörõ sóhajjal (mintha most is hallanám) szép gyöngéden leeresztett az útra szegény. Ej no, bizony hiába vigyorog a leányasszony… (a Csákyékhoz szerzõdött szobalány felé fordult kackiásan), mert bizony úgy volt szóról szóra, csakhogy nem volt az én képemen még akkora szeplõ sem, mint egy mákszem.

Klebe, a Molitorisz-szekér fõnöke, kedvetlenül rágicsálta a bajuszát.

- Ha csak négy forintja van annak az úrnak, a maga bácsijának, azon nehezen vesz szamarat. Kutya egy helyzet, mondhatom.

- Mit tegyünk velük? - tûnõdött a rézöntõlegény. - Sajnálom ezt a gyönyörû lánykát.

- Csináljunk egy kollektot - indítványozta a jószívû kereskedõ. - Én kezdem meg egy tallérral.

- Nem hiszem, hogy ez segítene - vette át a szót Fabricius -, mert hogy négy forint van-e valakinek a zsebében a Ljeszkova-erdõ közepén, egy erõs vihar kilátásával szemben vagy több, az teljesen közömbös lehet bizonyos körülmények között. Mint keresztény emberek, nem tehetünk egyebet, mint hogy magunkkal visszük szegényeket legalább a legelsõ faluig, ahol menedéket találnak.

- Protestálok - fakadt ki nyersen a kántor -, a szekér megtelt, sõt a numerus clausus is túllépetett. Ne nagylelkûsködjék fiatalember. Egy embernek már így is felváltva gyalogolnia kell, de ki lesz olyan bolond, hogy a lányka miatt is gyalogoljon.

- Hát én leszek az a bolond - felelte Fabricius.

- Hm - dörmögte Wilnerné -, megtetszett neki a kis macska.

Rozália Fabriciusra emelte hálás tekintetét. Most vette észre elõször, milyen csinos fiú, s csodás melegség lopózott a szívébe. Nem félt már senkitõl.

Mindenki Klebére nézett, az öreg ügynök vállat vont.

- A rend, rend. De ha mindenki akarja…

- Szavazzunk - sürgeté a jószívû kereskedõ.

- Én ellene szavazok - erõsködött a kántor.

- Ugyan ne okoskodjék - csitítá a kereskedõ, s elébe tolta a dohányzacskóját. - A lélekre is adni kell valamit.

A kántor indignálódva tolta el a zacskót.

- Nincs a világon az a jó, amivel engem meg lehetne vesztegetni, ha én egyszer megkötöm magamat.

Erre aztán leemelte a kereskedõ a kulacsát, melynek szíja a lõcshez volt kötve s odakínálta a kántornak:

- Ehhez kösse magát, ebbõl merítsen felebaráti szeretetet.

Elmosolyodott; kérdés, hogy van-e benne, meglóbázta, jócskán locsogott a belseje.

- Hát van benne - mondá, majd a szájához emelte és el nem eresztette, míg csak volt benne; hogy hány korty volt, azt csak az ádámcsutka mozgása jelezte a gégén.

- No, mit szól hozzá? - kérdé a kereskedõ.

- Azt mondom, hogy jó volt.

- Nem a bort kérdezem, hanem a lányka felkarolását értem.

- Azt mondom, hogy jó lesz.

Klebe apó fölfrissíté orrát egy csipetnyi kassai burnóttal s ekképpen kezdett okoskodni.

- Hiszen a leányka még talán fölférne és szeretném is elszállítani, de hiszen az nem lehetséges. Haszontalan trátyogás az egész. A lányka nem mehet a bácsija nélkül. A bácsit pedig már igazán el nem vihetjük. De ha elvihetnénk, se vihetjük el, mert nincs itt (még egy csipetnyi burnótot szippantott és még okosabb lett). A bácsit tehát meg kellene várni, ki tudja, meddig, de okos, célszerû-e ez most, mikor minden élõ valami fedél alá iparkodik a készülõ égiháború miatt? De ha elvihetnénk is a bácsit, ha itt volna, s ha a felhõ nem volna itt a fejünk fölött, vajon itt hagyná-e õ a szekérkéjét? Világos tehát, hogy semmit se tehetünk. Sír a lelkem, de az eszem azt mondja neki, hogy csitt.

- Úgy van, úgy, induljunk! - sürgeté Tropkót a bábaasszony.

A Klebe apó okoskodása hamar megfordította a hangulatot. Se a rézöntõ, se a kereskedõ nem ellenkezett többet. Ami igaz, igaz. A Molitorisz semmit se tehet ebben az esetben.

- Fel a kocsira! - vezényelte Klebe. Rozália félénken pillantott Fabriciusra.

- Gondolja meg a dolgot, Klebe bácsi - fordult ez az ügynökhöz szelíd hangon -, igen, igen kérem.

- Mindent meggondoltam. Indulunk. Üljön fel.

Tropkó fölemelte az ostort. Egy-két kövér esõcsepp koppant a gyékényre.

Fabricius fölemelte a fejét és így szólt élesen, szigorúan:

- Akkor hát ezennel parancsolom kendnek Klebe, hogy veszteg maradjon a szekerével addig, ameddig én nem intézkedem másképp. Megértette?

Az utasok összenéztek. Szent isten, a diák megbolondult. Az a kis fruska gonosz tündér, elvette az eszét. Klebe apó felkacagott.

- Parancsolsz bizony a macskának - dörmögte szörnyülközõ fejcsóválással. - No, nézze meg az ember.

Fabricius elõhúzott a zsebébõl egy iratot és felnyújtotta Klebenek.

- Olvassa el kend!

Klebe apó belepillantott, átszaladt rajta a becsületes szürke szeme, hirtelen fordított a másik lapra, azután elölrõl kezdte olvasni figyelmesen, majd szépen összehajtogatva visszanyújtotta Fabriciusnak, megemelintvén a kalapját:

- Engedelmeskedem, holtig való szolgája kegyelmednek.

Az irat a császár nevében kelt s arról szólt, hogy a lõcsei szenátorrá választott Fabricius Antalt nagykorúnak jelenti ki, aki azonnal hivatalába léphet, s mindenek által Lõcse város szenátorának tekintessék.

A kántor és a tudós asszony csodálkozva szemlélték Klebe apó meghunyászkodását, aki pedig szerette a zsarnokot játszani a Molitoriszon.

- Talán bizony a garabonciás diák ez a Fabricius úrfi - jegyzé meg Wilnerné gúnyosan -, hogy úgy beadta a derekát elõtte.

Klebe apó még most se ocsúdott fel teljesen az ámulattól.

- Hiszen ha csak a garabonciás volna, az csak a szelet, felhõt irányítja, de ez egy egész városnak parancsol, mert nem kisebb ember õ, mint Lõcse szenátora.

- Ki mondja azt a bolondot? - kacagott fel az asszonyság.

- Nem kisebb ember mondja ezt a bolondot, mint õ szent fölsége a római császár, Leopoldus.

Wilnerné asszony arcát halálsápadtság fogta el, s tekintete nyugtalanul kereste a kántorét, kinek szemei azt látszottak mondani: Alighanem kõbe ütõdtünk mi ketten. A jelenet egyébiránt általános érdeklõdést és meglepetést szült, Rozália arcán valami diadalféle sugárzott, a rézöntõ legénynek nyitva maradt a szája, úgy elgondolkozott az emberi intézmények csodálatos voltán, hogy nyápic testbe egypár sor írással akkora erõt öntenek, mely egyszerre mindenkit lezúz. Klebe apó pedig megelégedetten dörzsölgette, morzsolgatta kettõs tokáját, mintha valamely szövet volna, melynek minõségét kívánja meghatározni.

- Hm, hm - mondá aztán -, mégiscsak különös, hogy harmadnapja utazik velünk nemzetes szenátor uram, anélkül, hogy a kilétét megmondta volna, s talán sok olyantól megkímélhette volna magát, ami nem jól esett, ha tudjuk vala, hogy kit tisztelünk.

Fabricius szerényen mosolygott.

- Nem volt rá szükség, Klebe apó. A kocsin csak annyit fizetek, mint a többiek, hát bizonyára nincs több jogom és nem akarok több kényelmet. Mi köze az én szenátorságomhoz a Molitorisznak? Hanem mikor azt láttam, hogy a szekér, illetve, hogy egy magát jó sok okkal lõcseinek nevezhetõ társaság és vállalat embertelenül akar eljárni segélyre szoruló utasokkal, nem haboztam a városom jó hírnevéért mindjárt megsuhogtatni a szenátori pálcát, bár még csak nagyon friss vágatú. Mindenekelõtt meg kell várnunk, míg a kisasszony hozzátartozója elõkerül, ezt követeli a tisztesség.

- Ahogy a nemzetes szenátor úr parancsolja.

- Különben ott is jön már. Nézze csak kisasszony, nem õ az?

- De õ - bizonyította Rozália. - Úgy látszik, minden eredmény nélkül.

Klebe úr leugrott a kocsiról s ernyõt csinált szeme fölé a tenyerébõl.

- Macska legyek - kiáltott fel élénken -, ha ez nem Quendel Gáspár, vagy legalább az ördög az õ porhüvelyében.

Quendel is megismerte Klebét, jó messzirõl:

- Hollá, hopp! - kezdte kiabálni. - Klebe öreg fickó! No, csakhogy egyszer már valami hasznát vehetem kendnek is, altes Haus.

Lihegve jött a dombról, kivörösödve, nagyokat hadonászva husángjával. A korponai kereskedõ restelkedve kérdé:

- Csak talán nem a híres bélai Quendel?

- De bizony.

Erre aztán elkezdett a kereskedõ kacagni, rengett a hasa, s megtelt a szeme nedvekkel a roppant nevetéstõl.

- És én még »kollektá«-t akartam neki csinálni. A világ egyik leggazdagabb emberének! Hiszen ha ezt Korponán megtudják, még a szopós gyerekek is kinevetnek. Hahaha. Kollektát akartam. Valahogy el ne mondják neki, mert a legsûrûbb erdõbe bujdosom el szégyenletemben.

Quendel apó odaért s barátságosan megrázta a Klebe kezét.

- Hát kiraboltak barátom, Klebe. Hitvány tót betyárok elvitték a két lovacskámat. Képzelje a helyzetemet. S ez a kislányka, a tekintetes húgocska a nyakamon. A felhõ pedig a nyakunkon, az éj a sarkunkban. A kétségbeesés környékezett. Már csak egy reménységem volt. A szamarakban. Mert ha ló nincsen, a szamár is jó. Képzelheti örömömet, mikor most felösmertem. Nini, hiszen ez az én régi jó barátom, Klebe…

- Köszönöm szépen - szólt Klebe apó neheztelõn -, hát én vagyok most ugye, az a szamár, aki jó, ha ló nincsen?

- Dehogy. Becsületemre mondom, nem. Na moju dusu. No, no. Juhász szamarait értettem, de annak meg a feleségét szöktette meg az egyik betyár. Vagyis õ szökött a zsivány után. Hogy micsoda szerencséje van némely embernek! S még haragszik a szamár. Mert úgy volt az, mindent összezavarok nagy örömemben, hogy láthatom, juhászt kerestem, hogy a szamarait megveszem, arra gondoltam, hogyha ló nincs, szamár is lehúzza szekeremet, de a juhásznak nincs szamara, azért olyan nagy az örömem, hogy magát találom itt… Ha valaha látott hálás embert…

- Nem engem illet a hála - tiltakozott Klebe úr, elég hûvösen, a Rozáliával beszélgetõ Fabriciusra mutatva. - Oda adresszálja kegyelmed.

- Ah! Nini! Hisz az te vagy, kis Fabricius. Krisztigot, bruder. No az derék. Hát te is hazajössz? Persze vége a tanulásnak. Vivant vacationes! Az ördögbe is, milyen nagy kamasz lettél. (Majd megint Klebe apóhoz fordult.) Hát hogy lesz az most már?

Klebe Fabriciustól várta a rendelkezést.

- Mindenekelõtt az a kérdés - mondá Fabricius -, hogy nem volna-e hajlandó Quendel bácsi itt hagyni a kocsiját, míg a legközelebbi faluból beküldünk érte lovakat?

- Inkább a csontjaimat - tiltakozott Quendel úr. - Hogy gondolsz olyat?

- Akkor hát kössük hozzá a kis szekérkét a nagyhoz.

- Úgy van, az lesz a legokosabb. Úgy legalább elég hely is lesz az utasoknak.

- De mi lesz a lovakkal, akiknek a terhe megszaporodik, kivált ha azt vesszük, hogy az út folyvást fölfelé visz?

- Valami kevés zab az én szekeremen is akad - jegyezte meg Quendel vidáman -, azzal megsegítem az igyekezetüket s ha nem bírnának meg mindnyájunkat, hát arra való a gyaloglás.

- De ha mind gyaloglunk is - ellenveté Klebe apó aggodalmasan -, hegynek föl a két szekér is bõven elég a lovaknak, sõt talán sok. A lovak már tizennégy évesek s ennek a mogyorópejnek különösen gyöngék a lábai.

Klebén kívül Fabricius is, de különösen a korponai kereskedõ, ki mindenképpen be akarta magát hízelegni a bélai Krõzusnál, figyelmeztette Quendelt magyarra fordítva a szót, hogy a közhangulat ellene van, hogy nemigen fognak akarni gyalogolni, s legalább igen csínján kell bánnia az utasokkal, hogy az úton baj ne legyen, esetleg nyílt lázadás, mert hisz õk úgy fizették be a taksát, hogy csak egy gyalogol egyszerre.

Quendel azonban fumigatíve petyegette ujjait s felelte azonképp magyarul:

- Paperlapap. Az van onnan, mert nem értitek kormányzást csõcselék fölött. Ha valami neki nem tetszik, kell valami olyant kitalálni, ami még jobban tetszik nem neki. S akkor az elõbbivel mindjárt kibéküli. Nem tetszik neki okának példáért, hogy most négyen is fogják gyalogolni, nohát el kell határozni, hogy a meredekebb helyeken kirendeljük kocsitolókat, ez még jobban nem fogja nekik tetszeni, és ha most már csak azt mondjuk, hogy gyalogoljanak, fognak neki örülni és gyalogolnak, punktum.

Minthogy ebben sok bölcsesség van, egy szót se szóltak ellene, hanem eligazodtak valahogy; a kis szekeret odakötötték a nagyhoz s Quendel úr felültette Rozálit a hátulsó ülésbe, õ maga elöl foglalt helyet a megszokott ládáján és még az ostort is kézbe fogta, mintha a lovakat hajtaná. A korponai kereskedõ felajánlotta a maga helyét a gyékény alatt Quendel úrnak, mert kár volna, ha olyan nevezetes férfiú az idõ viszontagsága elõl nem kímélné magát, Klebe úr a kis kisasszonyt invitálta be fedél alá az esõ ellen, de egyikük se kívánta igénybe venni az udvarias szívességet, a Molitorisz tehát megindult lassan, csikorogva, mint egy gálya, mely még egy tutajt vonszol; a lovak hosszan elnyúlt teste, kidudorodó inaik mutatták, hogy ez a kis testmozgás nem lehet valami nagy mulatságukra. Az ég közbe dördült nyugaton s nagy ropogással szaladt végig egy-két országot, mint valami meghempergetett hordó a padláson, az égiek egy csomóba rakott haragja. Az esõ azonban még most is csak szemzett. A Molitorisz utasai lassankint bevonultak kinyomkodott helyeikre, pusztán Fabricius lépegetett gyalog, Quendel kocsijának a lõcsét fogva. Minthogy egy jó nagy darabon elõször egyenest, majd lejtnek tartott az út, eleinte minden simán ment, sõt mivel Fabriciusnak fiatal, könnyû járása volt, mint a szarvasé, még beszélgetni is ráért Quendel apóval, aki emberségesen kiegzaminálta, hol járt, milyen egyetemeken és mit tanult.

- Ösmertem az apádat, fráter. Derék ember volt. Kár, hogy megholt. De legalább jó karban hagyta az anyádat. Sohase láttam hozzá fogható elmét. Könyv nélkül tudta az egész kalendáriumot és minden nemesi családnak a prédikatumát. Az égitestek neveit, a Marsot, a Jupitert, meg a Bundást. Eleinte csak azon csodálkoztam, hogy honnan tudhatta meg a csillagok neveit. Vagy, megállj csak, hogy is hítták a félszemû péknek a másik kutyáját átellenetekben? Kastornak? Hát persze. No, hát úgy hítták a csillagot is. Kastornak és nem Bundásnak. Mindig eltévesztettem a két dögöt diákkoromban. Mert az öreged tanított engem. Tudott az a világon mindent, olyat is, amit csak az istennek szükséges tudni, hogy mikor van napfogyatkozás, holdtölte, mibõl lesz a zivatar, jégesõ, szóval olyant, amit az isten maga csinál; lerajzolta, miképpen álltak a planéták az égen abban a pillanatban, mikor te a világra kerültél (magam is láttam az ég boltozatját kifestve nála), de a sok tudománya mellett ne adj isten, hogy meg tudta volna különböztetni a borsót a zabtól. Ad vocem, zab! Nem hallottátok útközben, hogy valahol sok zab volna eladó?

Fabricius tagadólag intett a fejével, Quendel pedig folytatta a fecsegését tovább.

- Nem is kérdeztelek még a tanulmányaid felõl: hol jártál, hol tanultál? Hogy Padovában voltál az egyetemen? Azelõtt pedig Heidelbergben és egyéb német városokban. Hogy milyen mesterségre van kedved? Hogy a közügyekkel akarsz itthon foglalkozni? Szép, szép, de látod, ez a ti bolondságotok, magyaroké és lutheránusoké. Elflangéroztok ördögbe, pokolba, ahova nem kell, a nagyurak elmennek még Angolországba is s megjönnek azzal a tapasztalattal, hogy ott az asszonyok laposmellûek…

- Ugyan, ugyan, Quendel bácsi…

Quendel úr a szájára ütött.

- Jaj, no. Elfelejtettem, hogy ki ül a hátam mögött. Hanem azért igaz, ami igaz. Ér az nektek valamit, amit ott láttatok és megtanultatok? Mi hasznát veszed, hogy egy csomó külföldi embert és intézményt látsz? Semmi közöd hozzájuk… Áhítattal járod be Luther Márton tanításainak színhelyét, ott vagy, ahol tintatartóját hozzávágta az ördöghöz. Az ördög azóta úgyis elszaladt, hát kinek mi haszna, hogy ott vagy? Ahelyett inkább Bécsbe mennétek, magyar diákok, kik a közügyeket akarjátok intézni, ahol azok a kalamárisok vannak, melyekbõl az ördögöt kieresztik Magyarországra. Ne Berlinbe, Bolognába menjetek, fráter, az csak ostoba divat. Nem adok neki ötven esztendõt, hogy az ifjúság Bécsbe fog özönleni, ahol az országotok sorsát intézik. Ott fõl a dolgotok a császári bögrékben és egyéb hivatalbeli katlanokban. Ott figyeljétek meg, melyik kéz mit kavar, és melyikre kell rákoppintani.

- Bizony mond valamit, bátyámuram.

- Úgy tûnik fel nekem ez a ti külföldi elkalandozástok, mintha valaki elõtt a saját rongyos kabátjának a befódása állana feladatul, s e végbõl azt menne el tanulmányozni, hogy a szomszédasszony dunyhaciháit miképpen vasalják.

- Igen, igen - jegyzé meg Fabricius szórakozottan -, de az általános mûveltség megköveteli a szélesebb látkört.

- Mindent úgyse lehet tudni - szúrta közbe Quendel.

- Ahogy vesszük - érvelt Fabricius. - Mindent persze nem lehet tudni, de nem is szükséges; ha tudjuk, mi az már, amit a többi emberek se tudnak vagy nem tudhatnak, akkor körülbelül megvan az általános mûveltségünk.

- Mit beszélsz, hékás?

- Azt állítom, hogy sok különös és titokzatos van a föld felett, a föld alatt és az ég alatt. S mindezt egyetlen képzeletbeli területnek kell venni. Az egyes részeket már a Tudás bejárta, másokat csak a Sejtelem érintett a könyökével, a harmadik rész még szûzföld, melyre emberi elme rá nem lépett. Nos hát, ezeket a határmezsgyéket kell ismerni, nem többet. Ebbõl áll az egész mesterség.

Quendel apó nem bírt erre felelni, de nem is kellett, mert immáron egyébrõl volt szó; most egy meredek partnak igyekeztek a lovacskák. Tropkó maga is leszállt s hasonlóra kezdte biztatni az egész frekvenciát:

- Leszállni! Leszállni! A Páva nem bírja a terhet. Gyi, Páva! Gyi, Cincér! Legyenek tekintettel kérem a szegény lovak iránt is.

Többen le is szállottak azon nyomban, a kereskedõ, a szeplõs szobalány, a rézöntõlegény. Az utóbbiban föllángolt a bátorság és hátraszólt:

- Bizony Quendel úr is leszállhatna, hiszen õérte gyalogolunk mi többiek.

- Mit beszél? - kérdezte Quendel úr a füleit hegyezve.

- Hogy kegyelmed is leszállhatna.

- És ki beszél? - pattant fel hetykén.

- Brám Mihály nevû derék rézöntõlegény.

- Ejnye a szemtelen! Magyarázd meg neki - veté oda fejedelmi hangon, megnyomkodva a pipáját -, hogy Quendel nemes ember és még a királyt is csak lóháton köteles szolgálni. Rozália! Kicsikém! No, ugyan mire való az?

Rozália átvetette magát a kocsi létráján, fürgén, mint egy evet, hogy csak akkor lehetett már észrevenni, mikor lent volt s szoknyácskái összezizzentek, mint egy lecsapódó madárnak a szárnyai.

- Hadd menjek én gyalog a bácsi helyett. Hiszen ez nagy mulatság.

- Úgy ám, de mindjárt vizesek lesznek a topánkái - ellenveté Fabricius -, mert a füvet már átnedvesítették az esõcseppek.

(Az út ugyanis nem a csinált utak közül való volt, porcfûvel, labodával, páfránnyal benõtt keréknyomok jelezték.)

A szekér mellett legfeljebb egyenkint lehetett lépegetni. Keskeny volt az út, Fabricius tehát elõrebocsátotta Rozálit, hogy legalább láthassa. Kedves jelenség volt, ritmikus lépteivel, nyúlánk, ruganyos alakjának kecses ringásával, a nyakába könnyedén vetett piros selyemkendõje két oldalt lebegett a keletkezõ szélben, mint egy széthasított pipacsvirág. Különben elég veszõdsége volt. Egy-egy girbegurba fa, magasra nõtt vadrózsa gallyai, csúszómászó szederinda behajlottak az útba, felül-alul belefogóztak, a gally a hajfonatát rántotta meg, a tövisbokor elterpeszkedõ hajtásai a szoknyácskájába kaptak bele s nem akarták tovább ereszteni. Mindez csupa ügyetlenségnek tûnt fel. S úgy restellte, de úgy restellte, hogy majd kiégett a szeme.

Persze mindezekkel némi alkalmatlanságot okozott Fabriciusnak, de a sok galyiba miatt legalább hamar összeszoktak, mintha pajtások volnának, s mikor megint beleakadt a hajába egy vadrózsaág, az ifjú incselkedni kezdett.

- No, ez bizony baj. Vigyázzon az istenért, jó, hogy a szemét ki nem szúrta. Most már vagy a vadrózsát kell elvágnom, vagy a haját. Melyiket parancsolja?

- Ugyan ne bolondozzék! Elég bosszúság nekem már az, hogy olyan ügyetlenségeket követek el. Oldja ki, kérem, valahogy.

A rózsagally azonban egyetlen kinyílt rózsájával annyira beleillett a homlok fölött koszorúba font hajfonatba, hogy Fabricius nem húzta ki onnan (pedig nem utolsó mulatság abban a hajban babrálni), hanem szép óvatosan elvágta tollkésével följebb egy helyen s most már ott maradt üde zöld leveleivel, szúrós töviseivel és halavány piros függönyeivel hajdísznek. Pompásan állt neki.

Fabricius majd elnyelte a szemeivel, s amint ott lengett, lebegett elõtte s verdeste az aranyhajat, egy szomj, egy vágy kezdte foglalkoztatni. »Ezt a kis csipkerózsát megszerzem magamnak.« Nem hagyja ott. Dehogy hagyja. Bepréseli valamelyik könyvébe, oda, ahol az édesanyja levendulái vannak, hanem elõbb hadd szívja magát tele a haja illatával.

Így ment utána hallgatagon, míg megint elõ nem adta magát valami. Tip-top, tip-top, kopogtak eleinte hangosan a kis topánkák, míg lassan egyre tompább lett az ázott fûben, a puhuló talajon, csip-csop, csip-csop. Míg egyszer csak az is megszûnt, Rozáli megállt s ösztönszerûleg visszahúzódék Fabriciushoz.

- Mi az? Mért állott meg a kisasszony?

Rozáli ráemeli szemeit, a rémület ül azokban.

- Hát nem látja? - suttogja, egész testében remegve, miközben maga elé mutat a kezével.

Fabricius elkacagja magát.

- Varangyosbéka az útban. Semmi az. Majd mindjárt elkergetem.

Vékony nádpálcájával odabök, mire a béka cuppogó ugrásaival elpusztul onnan.

Most már Rozáli is nevet ijedtségén, de azért úgy néz fel Fabriciusra, mint egy hõsre, ki megszabadítá a szörnyetegtõl, mely bizonyára egy békává átvarázsolt boszorkány… Hiszen a mesék mind ilyenformán kezdõdnek.

- Ejnye, ejnye, hát ennyire félénk.

- De mikor olyan furcsán nézett rám - mentegette magát a bakfis, elszontyolodott hangon.

- Hiszen csak azért mondtam - jegyzé meg Fabricius kérlelõ hangon -, hogy nem lesz jó katona, akarom mondani, katonáné.

- Hát aztán? - pattant fel egyszerre vidoran, szeszélyesen. - No és maga talán katona, vagy mi?

Nyomban utána elvörösödött, mint egy rák. Eszébe jutott, hogy ez olyan bolond mondat volt, mintha nem tartaná bajnak, hogy nem lesz katonáné, mivelhogy Fabricius se katona.

Fabricius azonban el nem eresztette ezt a témát:

- Annál inkább feltûnt ez nekem, mert olyan bátor arca van és mielõtt találkoztunk volna, hát nem el merte sütni a karabélyt? Magam is hallottam a dörrenését.

- Hát tudja?

- Quendel bácsi mesélte az imént.

- Quendelnek hívják a bácsit? - tör ki Éva leányából úgyszólván önkénytelenül a kíváncsiság.

Fabricius megütõdve pillantott rá (kár, hogy az arcába nem láthat).

- Hát nem tudja? - kérdezte félreismerhetetlen álmélkodással.

Rozáli zavarba jött, nem felelt semmit, szaporázni kezdte lépéseit, hogy az ifjú utol ne érhesse. Okos leány volt, rendszerint megbírálta viselkedését, szavait, de utólagosan.

Már késõ, késõ, Fabricius gyanút kapott. Itt valami titok van. Hogyan jutott ez a leányka Quendelhez, vagyis hogyan jutott Quendel a leánykához, ki nem tudja a nevét? És hová mennek? Ki bízta rá? Mit akar vele? Ennek okvetlenül utána kell járni. Különféle eshetõségeket gondolt ki, de egyik se látszott lehetségesnek. Talán nevelõben volt valahol, s most Quendel viszi a szüleihez? De hát miképp ülhetett a kocsijára, ha nem tudja, kicsoda? Talán a szülõk bizalmas barátja Quendel, de hisz akkor nem kérdezte volna tõle a leány, hogy valóban Quendelnek hívják-e? Otrokócsy Rozáliának mondotta magát. Otrokócsy! Úgy hangzik, mint más magyar nemesi nevek, mindamellett ismeretlen ebben az országrészben. Ej, úgy lehet, a legegyszerûbb, legközönségesebb mindennapi történet. Legjobb lesz magát Quendelt kikérdezni. És míg Rozáli elõrement, õ szándékosan hátramaradt, hogy Quendelhez csatlakozzék.

- Hol vette Quendel bácsi ezt a kislányt? - kérdé meglehetõsen közömbös hangon.

Az öreg ravaszul hunyorított a szemével.

- Csinos kis jószág, ugye? Igazi gyöngy. Neked is tetszik, mi?

- Tagadhatatlanul kellemetes, éppen azért kérdeztem, hol vette kegyelmed?

Quendel a vállait rángatva, féltréfásan felelte:

- A király se ad számot arról, hogy hol veszi a várát.

- Úgy, de kegyelmed mégse király.

- Isten ments, édes öcsém. Quendel apónak megvan a maga mestersége és meg van vele elégedve. Meglehet, hogy a király is meg van elégedve az övével, de nem tudom.

- Jó, jó, hiszen igaz, de azért nem törik bele a dereka kegyelmednek, ha megmondja, ki a kisasszony és hova viszi.

Quendel apó ezek után szintén komolyra fordította a beszélgetés rúdját.

- Sok dolog van, fiam, amirõl nem szükséges beszélni, s ez is azok közé tartozik. Egyet azonban nem titkolok el elõtted, hogy a kislány nem magunkféle embernek való falat, magasan nyílik ez, kevély, meredek sziklán. Oda te nem érhetsz fel. Azért ne is gondolj rá.

Fabricius megsuhogtatta kétszer-háromszor a nádbotját a levegõben.

- Die Gedanken sind frei - mondá csendesen, elmélázón.

Most még csak biztosabb lett benne, hogy titok van a dologban. Talán valami politikai természetû. Thököly Imrének van egy mostohalánya, Rákóczi Júlia. Hátha azt lopják ki valahonnan? De nem, hisz annak már idõsebbnek kell lennie. Tûnõdve ment elõre s hallgatta Klebe urat, aki idõközben szintén leszállott, mert a Páva már sehogy sem akarta folytatni tovább a lómesterséget, meg-megállt és fölnyerített, ami világos instancia volt az istállóba való kéredzkedés tárgyában s amellett a közeli vihart is jelentette. Klebe úr a hangulathoz képest borzalmas epizódot beszélt el saját élményeibõl, mikor harminc év elõtt éppen e helyen egyedül, mint az ujjam, minden fegyver nélkül (csak egy eõri bicska volt nála), s ebbõl a sûrûségbõl (a felhúzott bozontos szemöldjeivel mutatott oda), egy nagy fekete medve jött ki villogó szemekkel:

- Képzelhetni rémületemet, mert a fenevad egyenesen felém jött. Szívem hangosan dobogott, mert jött, jött, egy percre megállt, gondolom vakarózott és ásított, szemeit rám vetette, most már elállt a szívem verése is és elkezdtem futni, a mackó mindenütt utánam, éreztem nagy talpait, amint egyre közelebb-közelebb topognak, hallottam izzó lihegését, hátra nem mertem nézni, csak mentem-mentem, szinte önkívületben, amikor egyszer csak azt látom, hogy szépen elsuhant mellettem…

- És aztán? - kérdezték hátborzongva az utasok.

- Átment és nem evett meg - felelte Klebe úr egyszerûen.

- Hát maga, Klebe úr, hát maga? - kiáltott fel a kántor.

- Hát én se ettem meg õtet.

- Ah. Oh. (Minden jel mutatta, hogy nincsenek megelégedve a történet végével.)

- Egyszerûen csak találkoztunk - fejezte be Klebe úr megelégedetten -, anélkül, hogy kárt okoztunk volna egymásban.

Fabricius Rozáliát kereste, éppen kapóra érkezett a háta mögé. A hegycsúcsokról kiszivárgó erek, a fürge vízesések, melyek most az esõtõl megnövekedve, mint ezüst giliszták csúsznak le, színes kavicsokat görgetve, odalent az úton tócsát képezve, egy helyütt felhasították az úttestet, s Rozáli átlépni nem tudta, átugrani nem merte, megint megállt, hátrafordult bámészan, várakozón nézett Fabriciusra. Semmi sem lehet vonzóbb a világon, mint ez a megcsókolni való, öntudatlan odaadás. Fabriciusnak a szíve ugrált bele. Oh, te kedves kis baba, oh, te megenni való kis baba, ujjongott a Fabricius lelke belül. Elmosolyodott, pajkos koboldok látszottak táncolni szemkarikáin. Hirtelen lehajolt, átnyalábolta sugár derekát, s uccuhopp, áttette a víztócsa másik oldalára, miközben érezte tenyerén a kisleány szívének lüktetését, ami mint tûzláva nyargalt át erein.