TIZENKETTEDIK FEJEZET

NYUGTALAN ESZTENDŐK

Nyugtalan, rossz évek következtek nemcsak Lõcse városára, de az egész szkítiai nemzetre - mint az akkori krónikás megjegyzi. Hanem iszen csak ki kell õket állni, lesznek még azokból szép évek is, mivel az idõk olyanok, mint az asszonyok, csakhogy megfordítva. A szép asszonyok idõvel csúnyák lesznek, majd mindég, a csúnya idõk ellenben szépek lesznek, nem mindég - de igen gyakran. Olyan ruhába öltözködnek utólag, lassankint, észrevétlenül, hogy egyszer csak vakító fényben ragyognak elõttünk. Így a kuruc idõk is. A sebek, melyeket kaptunk, erõforrásokká változnak, a sebek, melyeket ütöttünk, rózsákká. Isten bölcsen rendelte, hogy a kéz, mely az igazaiért nyúl fegyverhez, ha levágatik is, kinõ, mint a szalamander elnyesett testtagja.

Egyelõre azonban még minden csendes. A palatinus, herceg Esterházy Pál, vagy ahogy õ írta magát, Eszterhás, nyugodtan ült fraknói várában, képei és mûtárgyai közt. Jómájú, rokonszenves öreg úr, valóságos inkarnációja a magyar paraszt észnek, mely azonban mindenféle modern ismeretekkel van megpatkolva. Amellett nagyúr, de nem dölyfös, egy kissé erõszakos, de nem igazságtalan, szeszélyes, de mindég okos. Jelszava: »Mindent a cél felé«. (De ez a cél többnyire a saját énje.) A görögdinnyét azért eszi, mert az a vesét tisztítja, az uborkát azért, mert a gyomorsavat szaporítja, lovagol azért, mert az lehajtja a zsírt a szívérõl, aludni azért alszik, mert az alvás erõt ad a testnek, ha nem alszik, akkor azért nem alszik, mert a nemalvás edzi a testet; szóval azokból a megcsontosodott államférfiakból való, akik megszokván mindent megcselekedni, ami nekik jól esik és mindent megindokolni, amit megcselekedtek, pályájuk végén abba a falláciába esnek, hogy õk csak azt cselekszik, amit jól indokolhatnak.

Még a szerencsétlen örökösödési törvényt, mely idõtlen-idõkig a Habsburgok jármába hajtott, is meg tudta indokolni.

»Mindekkoráig szipolyozták földünket a Habsburgok, mint a bérlõk az idegen birtokot. Ha örök idõkre nekik adjuk, javítani, trágyázni fogják. Ha oda nem adjuk, akkor se kapjuk soha vissza, hát inkább odaadjuk.«

Õ talán így gondolta, mert okos volt, csak arra nem gondolt, hogy a Habsburgok nem okosak. A Habsburgok éppen úgy bánnak az országgal azóta is, mintha haszonbérelnék, minden erejét kihúzzák, nemhogy trágyáznák. A kétfejû sas a két szájával inkább csak evésre van berendezve, nem trágyázásra. Valami keveset mégis pottyantott, de csak õneki - Esterházynak. A hercegi címet és a kapuvári domíniumot.

Éppen az Esterházy-család trofeáiról szóló könyvének írásába volt merülve, mikor fõszekretáriusa, Inkey György, kinek egyedül volt szabad hozzá mindenkor belépni, a meglepõ hírek patetikus hangján jelenté:

- Kitört a háború, kegyelmes uram, nyakunkon az ellenség.

A palatinus pontig végzé elõbb a mondatát, kifreccsentette a kalamusból az atramentumot, a füle mögé dugta és csak azután fordult meg.

- Hol van?

- Egy Bibók nevû szepesi nemes, az ottani alispán bandériumából való, azzal a hírrel jött lélekszakadva, Budán is kereste már kegyelmességedet, hogy az ifjú Rákóczi már az ország határánál áll, lengyel sereggel, vagy bent is van azóta. Görgey János és Esze Tamás egy kisebb csapattal, melyet a hírhozó füle hallatára eskettek meg a Rákóczi hûségére, csatlakozás végett eleibe ment.

- Canis mater! - jegyzé meg a nádor - nem lesz ez felültetés?

- Semmi kétségem. Rákóczi bejött.

- No, majd kimegy, ha bejött - szólott a nádor kedélyesen -, mindamellett írjon egy jelentést õfelségének a dologról, én majd aláírom, és nyomban vigye egy futár.

Ezzel nyugodtan megfordult és tovább írt.

Inkey pedig, amilyen gyorsan csak lehetett, megírta a jelentést, az egész historikumot apróra, lovaslegény száguldva vitte Bécsbe, egyben a Bibók Zsigmond alázatos folyamodását, melyhez csatolván a Görgey alispántól vett írásos elfogatási parancsot, annak bizonyságául, hogy nem költött mesérõl vagyon szó, aziránt könyörög õszentfelsége lábaihoz borulva, hogy miután ennek a birodalomra fontos hírnek haladéktalan megjelenése végett éjeken és nappalokon való lovaglással saját épségét nem kímélve, elhagyta szolgálatát, õt a hadseregbe megilletõ rangba fölvenni, vagy bármiképpen kártéríteni kegyeskedjék.

A jelentésre gyorsan megjött a válasz, udvari kurír hozta lóhalálban. Mikor leszállott a várudvaron, a ló összeesett.

A nádort haladéktalanul Bécsbe szólította az uralkodó, egyszersmind azzal bízva meg, hogy a följelentõnek a kurír által küldött zacskó aranyat adja át, s amennyiben még ezenkívül is érdemelne valamit, járjon el méltányosan s esetleg helyezze el valamely állásba, amelyre alkalmasnak mutatkoznék.

A herceg bosszús volt, hogy Bécsbe kell mennie, unalmas értekezleteken, haditanácskozásokban résztvennie (amely folytonos ülésezés az epevezetékekre ártalmas), mindamellett kiadta a parancsot az utazásra, s legott nagy sürgés-forgás kerekedett a várban. Ugyancsak nem felejtette el a Bibók ügyét. Elolvasta a Bibók visszaszármaztatott folyamodványát és mellékletét, a Görgey Pál által írt elfogatási parancsot, aztán felhívatta Bibókot, ki ott Fraknón tartózkodott és a részletek után tudakozódott, hogyha - úgymond - õfelsége kérdezni találná.

Bibók elmondott mindent, felfedezését, hogy a társzekerek ládáiban puskapor és puskák vannak. Hogyan bújt a kályhalyukba és végighallgatta Eszéék manipulációját és a vállalkozóktól kivett esküt. Majd az alispánnal közölte a meglepõ titkot, ki egy csapat élén testvérbátyja elfogatására küldte õt ki.

- No, és miért nem fogta el Görgey Jánost, ha parancsolva volt?

- Mert eszembe jutott, hogy talán többet használok õfelségének, ha idõt nem veszítve sietek a hírrel.

- Canis mater! Hogy jutott eszébe õfelsége? - kérdé a herceg.

Valami különös gúny játszadozott a bajusztalan ajka körül, ami sehogy se tetszett Bibóknak.

- Mert én nagyon szeretem õfelségét - felelte, szemeit a szép freskókkal ellátott mennyezetre vetve föl.

- Úgy? Hm. No, úgyis jól van. Hát nézze csak, õfelsége itt küldi magának a följelentésért ezt a zacskó aranyat és itt vannak az iratai is.

Az iratokon kívül egy zöld selyemzacskót emelt fel az íróasztaláról és intett az egyik alabárdosnak, hogy adja át, mert mindég két alabárdos állt az ajtónál, ha úgynevezett kis embereket fogadott s azokkal mindig nagy távolságból beszélgetett; nem bátorsághiányból, de a nádori méltóság kedvéért.

Bibók átvette a zacskót, meghajtotta magát s aközben latolgatta, méregette a zacskót és nagyon könnyûnek találta.

- Kegyelmes herceg - mondá vakmerõn elõrelépve -, én egyebet kértem õfelségétõl. Én most az állásomat is elvesztettem, hogy neki szolgálatot tehessek.

- Igen, van itt szó õfelsége legmagasabb parancsában egyébrõl is, és én azt most kiszolgáltatom.

Bibók arca kigömbölyödött, apró szemei szikráztak az örömtõl.

- Ezennel kinevezem a kancelláriához kályhafûtõnek - szólt a nádorispán -, s ezt azzal indokolom, hogy a kend legújabb pályafutása egy kályhalyukból veszi kiindulását.

Bibók mosolyra görbítette a száját.

- A kegyelmes úr tréfálni méltóztatik velem, szegény szolgájával.

- Canis mater! Én sohasem szoktam tréfálni olyan emberekkel, mint te. És még nem is végeztem, mivelhogy még tizenkét botot is fogsz kapni, s ezt azzal indokolom, mert a parancs szerint el kellett volna fogni Görgey Jánost, de ezt elmulasztotta kend. Mondtam.

Bibók fölszisszent, mint a kígyó, ha rálépnek.

- Protestálok, kegyelmes uram! Én nemesember vagyok.

- Ha protestál, akkor még megtoldatik a büntetés hat bottal. A nemesember nem szokott ládákat fölfeszíteni és kályhalyukakban spionkodni. Küldjétek be az udvarbírót.

- Elmegyek magához a királyhoz.

- Ez is hat pálca. Félek, nagyon sokra találod vinni, atyámfia. Azért most már eredj ki.

Nem volt itt semmi mentség. A fraknói várudvar kellõs közepén ráverték a huszonnégy kemény pálcákat, s rettenetesen dühöngve, átkozódva fölfogadta, hogy mindezért bosszút áll a hatalmas nádoron (nevettek a lakájok, hogy minek köhög a bolha, mikor nincsen tüdeje), s térdig koptassa bár a lábát, de bejut a császár elé és számon kéri a violenciát, amit egy nemesemberen a helyettese elkövetett.

Persze, hiába ment Bécsbe, be nem juthatott Lipót elé. Rossz, durva, bizalmatlanságot keltõ arca volt, s az aranybullának ama bizonyos záradékán rég átszaladt az idõ. Azaz, hogy mégse ment hiába Bécsbe, mert megismerkedett ott Ljubomirsky lengyel sztarosztával, ki a császárvárosban idõzött. Egy kocsmai mulatozásnál verekedés támadt a sztaroszta és a szomszéd asztalnál iddogáló három morva úr közt. Bibók, ki csak annyit tudott, hogy a sztaroszta a lengyel Szepességrõl, Béláról való, az õ csodálatos szimatjával melléje állott s fölragadván egy széket, elverte és kiverte vele a morvákat. A sztaroszta hálás volt, szolgálatába fogadta Bibókot és mindenben segítette; a királynál audienciát kieszközölni nem volt ugyan elég ereje, de a mindenható kancellárnál kivitte, hogy fogadná és meghallgatná Bibókot.

A finom modorú államférfi megértvén a circumstantiákat, sajnálkozó arcot vágott.

- Bizony nem segíthetek, édes lelkem. Amit kapott, azt le nem vehetem önrõl, de még õfelsége se veheti le. A nádorispán nagyúr, annak mi nem tehetünk semmit. Azonfelül jól megítélve a dolgot, neki némi igaza is van és nem lehetetlen, hogy õfelsége ehhez a nézethez hajolna, ha neki elõhoznám, mert önnek csakugyan el kellett volna fognia azt a bizonyos Görgey Jánost.

- De hiszen akkor nem jelenthettem volna oly gyorsan õfelségének a betörés veszedelmét.

- Nem lett volna baj, ha nem jelenti - jegyzé meg a kancellár bágyadt mosollyal. - Rákóczi anélkül éppen úgy bejött volna, ahogy most bejön. Mire való tudni, hogy útban van, ha úgyse akadályozhatjuk meg? De ha ön ahelyett elfogja Görgey Jánost, akkor Rákóczi nem jöhetett volna be Görgey Jánossal, csak Görgey János nélkül.

Ez annyira egyszerû és igaz volt, hogy megzavarta a kalandort.

- Hát igen, belátom, el kellett volna fogni - motyogta inkább önmagának -, de nemesembert megbotoztatni, ez borzasztó… Vagy van nemesi jog, vagy nincs, de ez így nem maradhat.

A kancellár a vállát vonogatta és idegesen kezdett babrálni az allonge parókáján (mely minden hosszúkás arcot a XIV. Lajoséhoz tett hasonlatossá), az pedig meg volt mondva Bibóknak az elõszobában, hogy a parókababrálás az audiencia végét jelenti.

- Ami pedig Görgey Jánost illeti - folytatta, szokott hencegésébe esve -, akkor fogom el, amikor nekem tetszik.

- No, ez már beszéd - kiáltott fel a kancellár élénken. - Ezt szívesen hallom. Hát fogja el azt a Görgey Jánost és akkor én kezeskedem fényes elégtételrõl a megtörtént sérelemért.

Ezzel a sovány eredménnyel hagyta el Bibók Bécset új gazdájával, a sztarosztával, kinek bélai udvarában megragadt, ahogy ma mondanák: »lengyelnek«. Egyszer pajtása volt az úrnak, akivel együtt devernált, máskor szolgája, akit lepocskondiázott a többi cselédek elõtt; körülírt fizetése nem volt. Egyszer hopp, máskor kopp. Se körülírt foglalkozása; a lovait trenírozta, megverekedett érte, ha a körülmények úgy hozták magukkal, menyecskéket kerített neki, ha a sztaroszta szeme megbotlott az ilyesmin, tisztította a puskáit, pipaszárait, leitta és mulattatta vendégeit s mindezek fejében a rendes fizetés helyett szólíthatta a sztarosztát »per tu« is, ha látta, hogy jó hangulatban van. Csakis ezzel a csábító kedvezménnyel volt eltûrhetõ az állás a szeszélyes Ljubomirsky mellett.

Hanem azért tûkön ült Bibók mégis. Az áthangzó csatazaj nem hagyta nyugodni. A hírek, hogy Rákóczi miként nyomul elõre, itt is, ott is megverte a németet, ez is, az is hozzája csatlakozott, már Erdély is az övé, már a Dunántúl is fordul, lázas izgatottságban tartották. A háborúskodás akkoriban még élvezetszámba ment, akár a vadászat, halászat vagy másféle sport. Öreg magyar urak, akik a csizmájukat se bírták már felhúzni, nemhogy verekedni tudtak volna, odacsatlakoztak a táborokhoz és megosztották a nélkülözéseket és kalandokat. Ezek a hadi »kibicek« nem nagyon használtak az ügynek, inkább alkalmatlanok, mert láb alatt vannak, sok poggyásszal járnak, sokat fecsegnek, okoskodnak s ezzel megrontják a többit is, lazítván a fegyelmet s nehezítvén sok retyerutyájukkal a csapatok gyorsabb mozgását. De hasztalan, nem lehet tõlük szabadulni. Voltaképpen egy kis »kaszinózás« az nekik. A tábortüzeknél elfogyasztott birkatokányok, a kombinációk, tervek, aspektusok, csintalan anekdoták, egy kis akvirált borocskával leöntve, a nemesi élet legfölségesebb fûszerét képezték.

Csoda-e, ha Bibók a maga kalandor természetével, nyugtalan, forró vérével elolthatatlan szenvedéllyel vágyott oda, hol pöffeszkedni, zsákmányolni és erõszakoskodni lehetett? De hogy menjen? A császáriak, ahol igazi katonai rangot vélt kapni a följelentésért, cudarul bántak vele. Most is a fogát csikorgatta, ha a palatinus eljárása jutott eszébe, különösen a kályhafûtõség. Azt annyira szégyenlette, hogy Ljubomirskynak se panaszolta el. A császáriakhoz tehát nem mehet. A kurucokhoz még kevésbé. A labancokkal legalább leszámolt. De a kurucok még vele nem számoltak le. Ha Görgõre megy, ott Görgey Pál fogja fülön, ha a katonák közé áll, ott mindenütt akadhat valaki, aki leleplezheti, hogy az Esze Tamás ládáiba bekukkantott, hogy a kályhalyukból kihallgatta a terveket, elárulta az alispánnak, s ez még nem elég, elhagyta a csapatot s ment a hírrel a palatinushoz.

Szóval Bibók nem mozdulhatott sehova és a Tantalus kínjait érezte Bélán. Ha legalább nem hallott volna a csatákról. De itt mindenki azokról beszélt. Hiszen ez még a közös anya teste, azért, hogy érzéketlen. (Voltaképpen nem is a testrészt ütötte volt meg annak idején a guta, hanem csak a Zsigmond király erszényét.) Kereskedõk folyton átjártak, menekülõk is jöttek, kiket a labancok vagy a kurucok fölperzseltek. Ez biztonságos területnek látszott. Csínytevõ katonák ide szöktek a lengyel részbe a büntetés elõl. Minden hír megérkezett. Különösen a nagyjelentõségû hírt nem kellett kocsira ültetni; átrepült valahogy. De az apró semmiségek is átszivárogtak. Minden hónapban egyszer itt hált meg »A holdvilágra ugató kutyá«-nál a lõcsei Molitorisz-kocsi, s annak az utasai vagy a kocsisa, ellenõre (félévenként maga Klebe apó) a szûkebb pátria nevezetesebb eseményeit is elbeszélték. Bibók ilyenkor velök töltötte az estét és mindent kikérdezett, különösen ha Klebét megkaphatta: Mi újság Lõcsén? Ki halt meg? Ki ment férjhez? Kivel tart a város? Klebe nagy koponya volt, mindenrõl bírt tájékozással, a tanács belsõ dolgairól, a vármegye praktikáiról.

- Fekete posztóban járnak-e még?

- Bizony még mindég ott tartunk.

- Ki mostan a bíró Lõcsén?

- Még mindig Nustkorb uram.

- Úgy látszik, léha ember, semmit se akar csinálni.

- Csinálna az, de nem tud.

- Görgeynek persze egy hajaszála se görbült még meg?

- Kutya baja.

- Tehát még mindig nem volt azóta Lõcsén?

- De volt - nevetett Klebe -, mint kísértet. Különben bolond eset. A megboldogult Kramler bíró, Isten nyugosztalja, a templom falánál van eltemetve. Plech apó, a sekrestyés, egy éjjel arratájt õgyelgett, nem tudom már, mi dologban, mikor észreveszi a holdvilágnál, hogy a Kramler uram sírja szétnyílik, olyanformán, azt mondja, mint a Blom Miklós kétfelé eresztõs kocsija, s kilép belõle egy alak. Rémülten odanéz, a hold éppen ráveti világát, és hát nem a bíró lépett ki a sírból, vagyis hogy a bíró, hanem a Görgey Pál képiben… Járása, tartása, alakja hogy szakasztott Görgeyé, ha hinni lehet Plech apónak, aki természetesen elszaladt, vacogó fogakkal.

- Álmodott a vén füles.

- Én is azt mondanám, de Zernyeczky éjiõr ugyancsak felismerte Görgeyt, aki a katedrálétõl jött, s nyomában lépkedett, a kísértet a Mauks-háznál besuttyant a Só utcába, az õr utána, a lélek szaladásnak indul, az õr is szalad, végre a bástyához ér a lélek és áthagyítja magát a falon, az õr bátor ember, utána kap, de csak a köpenyege marad kezében…

- Bolondság.

- Persze bolondság, de roppant komplikált bolondság, mert a kezében maradt sötétszürke köpönyeget Grodkovszky úr, a várnagy, felismeri reggel az alispánénak, hogy úgymond Steféczi szabó varrta. Elviszik Steféczihez, felösmeri, hogy õ varrta, mégpedig Görgey alispánnak. Ezt tessék aztán megfaggyúzni!

- Hát a sírt nem nézték meg?

- Dehogynem. Természetesen nem volt megnyitva, hanem szépen begyepesedve. Egypár megszáradt erdei virág volt rajta.

- Mikor volt ez?

- Körülbelül most egy esztendeje.

Béla városában a sztaroszta csak afféle hivatalnok úr volt, aki elég sok hatalommal rendelkezett, és azt respektálták is, de egy valódi nagyúr is lakott Bélán, báró Palocsay. Minden az övé volt körös-körül, háromnapi járásnyira. S azonfelül rokonságban állt az összes magyar arisztokráciával. Károlyi Sándornak, a kuruc generálisnak sógora. Rokona volt egykor István lengyel királynak. Most már ugyan más dinasztia van, de minthogy a törzsvendég akkor is az marad valami fogadóban, ha a firma változott, a Palocsay-család ma is a rezidenciába száll, ha a királyi székvárosba jut. Még ott is nagy szívélyességgel fogadják az öreg királyék, királygyerekek: Ki jön itt? Ki van itt? A Palocsay bátyika van itt?

De biz õ nemigen megy a királyi székvárosokba sohasem, mert nincs pénze. Hol venné? Pénze csak a lumpnak van, aki elherdálja, amit a föld ad neki, ahelyett, hogy a cselédjeivel megegye, vagy a gazembernek, aki különbözõ módokon kiszedi a többi becsületes emberek zsebébõl.

Palocsay sohase adott el semmit. Ha a gyapját, gabonáját kérték a kereskedõk, rendesen alkudozásokba bocsátkozott velök, de soha megegyezni nem tudott, vagy ha mégis egyszer-kétszer megadták neki a követelt árt, mikor már éppen parolát kellett volna csapni, egy óvatos fordulattal mindent visszaszítt: »Ha magának megéri, nekem is megéri«, és a gabona maradt a magtárakban, hogy ott zsizsikesedjék meg. Ökrei, tehenei, juhai úgyszólván természetes halállal, végelgyengülésben pusztultak ki a világból, s bõreik se jutottak el rendeltetési céljukhoz, mert hisz azok is annyit értek neki, mint másoknak, és otthon penészedtek a padlásokon.

Magyar ember lévén s egyszerû, cinikus természetû, semmivel nem foglalkozott; az uradalmait kezelték a tisztjei, úgy ahogy kezelték, a fehér ruháját egy távoli rokona, Vitnyédiné gondozta, ebédre, vacsorára átjött »A holdat ugató kutyá«-hoz. Az õ kocsmája lévén, ebben ütötte fel a tanyáját s minthogy az utasok többnyire Magyarországból kerekedtek ki, itt volt õ otthon, a hozzátartozói közt, itt élte magyar mágnási életét, piros uniformisos udvari cigánybandájával, játszatván a búsongó magyar dalokat »az Imriske idejébõl«, mialatt a keménymagos leveskéjét szörpölgette, mert már nagyon öreg volt. Többnyire kontóra evett-ivott az »Ugató kutyá«-nál, a fényes Palocsay-kastélyban csak magoknak fõztek a szakácsok, kukták és lakájok, õ legfeljebb hálni járt oda éjszakára.

Hanem hát nem volt az rossz, hogy a Palocsay-granáriumok tele voltak ki tudja hány éves zabbal, rozzsal, mert különös gazdálkodás indul meg itt Magyarországon, a nemzeti harag egy-egy felvillanása idejében. A harang megáll a toronyban s miután eddig a halottakat siratta, lejön õket szaporítani ágyú alakjában. A fehér abrosz a szántó-vetõ ember nyakában, melybõl a vetõmagot szórja, leszalad a hadisátor felállításához falnak, a kaszapengébõl kard lesz… megfordul a világ, nem lóherét vetünk, se rozsot, hanem vért, mert szabadságot akarunk aratni… Így lõn aztán, hogy a lõcsei szenátus füleit kellemesen csiklandoztatta meg a hír a bélai tele magazinokról, s nyomban kiküldé a legfiatalabb és a legidõsebb szenátort, Fabricius Antalt és Mostel Ambrust Bélára, éj-napot nem pihenve, bocsátkozzanak érintkezésbe az öreg báró Palocsayval a gabonanemû megvétele iránt, mert egy téli ostromra Lõcse a legjobb esetben el lehet készülve, ha többre nem, s alighanem bekövetkezik egy idõpont, amikor a bélai granáriumok tartalma többet fog megérni Lõcse városának, mint Palocsay bárónak.

A követek megérkezének, a báró azonban hallani sem akart a gabona eladásáról, még össze is szidta a szép õszhajú Mostel bácsit.

- Azt hiszik kegyelmetek, hogy én loptam a gabonát, hogy ilyenkor pocsékolom el, mikor sehol sincs, holott akkor vissza tudtam magam tartani, mikor az egész világ turkált benne. Ami megvan, maradjon. Ki tudja, mikor jönnek és meddig tartanak a bibliai sovány esztendõk. Amennyit ér a gabona kegyelmeteknek, annyit nekem is megér, punktum.

- No, az ellen pedig tiltakozom, mert az nem igaz - kiáltá a fiatal szenátor élénken, amitõl nagy szemeket meresztett Palocsay. - Míg a nagyságos báró úr itt legfeljebb a hasát növeszti, azalatt abból a gabonából akarjuk mi kiteleltetni Rákóczi Ferenc õméltóságának hadait, akik elõtt most november 16-án megnyitottuk a kapuinkat, s akik a közös hazáért készek elvérzeni a bástyákon, azért a közös anyáért, mely a nagyságos bárót ajnározta a legjobban, mert a legnagyobb darab részt neki hasította ki a szívébõl…

Hévvel ejtette ki e szavakat Fabricius, korholta is a bozontos szemöldökeivel Mostel: »Ejnye Tóni, Tóni«, de Palocsay nevetni kezdett és odaintette Ferencsiket, a korcsmárost:

- Hallja, Ferencsik! Mit mond ez a fiatalúr. Hogy én csak a hasamat nevelem itt. Hát talán igaza van. Mondhatom, goromba ember, megmondta a szemembe. Mi is a neve, humillime?

- Fabricius.

- Hát mit adna, rogo, a gabonámért? Halljunk szót.

- A nagyságos úrtól várjuk az elsõ szót.

- No jó - szólt az öreg. - Hát hogy senki se csalódjék, átengedem a magot Lõcse városának, ugyanannyi és ugyanolyan magért, amennyit és aminõt elvitt a bélai magazinokból.

- Top - mondá az ifjabb szenátor, a fõúr tenyerébe csapva.

- Azaz, megálljunk csak - szólt a báró, kezét óvón fölemelve -, még nem végeztem be. A hat elsõ magazinban a kastély mögött búza van, a legfinomabb vetõmag, olyan, mint a bánsági, mindeniken rajta van a Mária képe. Erre nézve azt kötöm ki, hogy a visszaadotton is rajta legyen a Mária-kép!

- Mi az? - kérdé Fabricius elgondolkozva. Mostelre nézett elsõsorban. Annak az arcán kóválygott valami tudásféle. Mintha már hallott volna ilyesvalamit.

- Hát nem tudják, mi a Mária-kép a búzán? - nevetett a báró. - Ilyenek a városi emberek. Hallja, Ferencsik, nem hallottak a Mária-képrõl a búzaszemen. Igazán érdekes. Szaladjon csak Ferencsik, kérjen egy marékkal valamelyik tiszttõl, de itt legyen az egyik lába.

A két lõcsei úr összenézett, szemintéseik, dörmögéseik által néma értekezletet tartottak egymás közt, amelyben megállapíták, hogy az öreg báróval ilyen komplikált formájú megegyezés mellõzendõ, ettõl minden kitelik, nini, már most is valami katolikus búzát követel rajtuk.

A katolikus búza szót, bármily halkan súgta is Fabricius, rögtön meghallotta, s az is tetszett neki.

- Hahaha! A katolikus búza? No, ilyet még Kollonich se tudna kigondolni, nemhogy én. Hát ne mondjuk Mária-képnek, ha az urak félnek tõle. Mondjuk, hogy az ép és egészséges magyar búzaszemen valami olyan van a felsõ tövénél, mintha meg volna billogozva… Hiszen majd mindjárt meglátják. S mi öreg gazdák azt tartjuk, hogy vetõmagnak csak ez alkalmas.

- Hiszen mind helyes ez, nagyságos báró uram, de minden helyzet közt legjobb a tiszta helyzet - jegyzé meg Mostel. - Mint öreg ember, ezt tanultam a régi rómaiaktól is: »clara pacta boni amici«, sõt még saját magamtól is. Legjobb azért a készpénz: »viszem - nesze«.

- Persze-persze - vitatkozott a báró -, csakhogy én meg olyan öreg ember vagyok, aki nemcsak a jót tanultam meg a rómaiaktól és saját felebarátaimtól, de a rosszat is. Én ugyanis csúnya fösvény ember vagyok és amellett irigy természetû. Ha én akármennyiért adnám el a gabonámat, az a gondolat kínozna, hogy hátha többet is megadtak volna érte, s emiatt nem tudnék aludni. S mitõl jó az kegyelmeteknek, ha én nem alszom? Azonfelül elöntene a sárgaság is, mert ha nekem Lõcse most készpénzzel fizetne, akkor azt bizonyosan Quendeltõl kérné kölcsön, márpedig mért hízzék Quendel az én búzámon?

Ezalatt meghozta Ferencsik nagy lihegve az egy marék búzát. A két szenátor érdeklõdve nézegette, hogy a búzaszemen, amelyik végénél a legkésõbben vált el a toklászától, egy domború kör van kihasadva, melybõl a sejtelem könnyed játékkal kiépíti a Mária képét.

- Miképp vállaljunk mi el oly föltételt, hogy a visszaadott búza minden szemén rajta lesz ez a jel?

- Hát nincs rajta minden szemen?

- De igenis rajta van, de…

- Akkor iszen nem nagy mesterség visszaadni - biztatta õket a báró.

- De hátha megkövetelné a méltóságos báró úr vagy az utódja a tanácstól, hogy minden szemet külön-külön adjon át, az említett jelkép konstatálása mellett?

- Az bizony hosszú munka volna, de nekem is, vagy az utódomnak is külön-külön kellene átvennie minden szemet. S a tanács akkor akár sohase adná vissza az egészet, mert eltartana vagy száz esztendeig.

Nehéz akaratú ember volt az öreg, forgatták így, forgatták úgy, bebizonyították neki, hogy ez is, az is ostobaság, inkább hagyta magán száradni, de nem engedett, minthogy pedig rá voltak szorulva, hát mégis megkötötték vele az írást, hogy ugyanannyi, ugyanoly minõségû gabonát kénytelen visszaszállítani Lõcse városa in natura báró Palocsay Lászlónak, amennyit most tõle átvett.

Ebben pedig az volt az öreg báró politikája, hogy õ mindennap kaphatott (érezte a körmei virágzásán, vagy a fülcimpája viszketésén) egy kellemetes Handbilletet vagy Krakkóból, vagy Bécsbõl, vagy Sárospatakról, hogy azt a kis gabonáját ne restelkedjék illendõ ellenszolgáltatás mellett a nemes cél érdekében X-nek vagy Y-nak (itt egy generális név következik) átadni, s akkor ütheti bottal a helyét, mert az ellenszolgáltatás emlékéül X-nek vagy Y-nak egy kvietanciája marad háborús emlékei között. Lesz tehát egy hadakozó fél, aki egy kvietanciával fizet - de lesz egy másik hadakozó fél, aki ezért megneheztel, az, amelyik nem kapja és ez is megfizet a maga módja szerint; sokkal okosabb az effajta eleséget egy indifferens jó kulcsos városnak eladni, mely a háború után is együtt marad, de pénzt attól se való elfogadni, mert a háborúviseléstõl legelsõnek a józan ész betegszik meg, legutolsónak a pénz.

»A holdra ugató kutya« sohase élt olyan vidám napokat, mint télen, míg a szállítás tartott. Ferencsik uram ekkor kezdte gyûjteni a nagy emeletes háza alapját. Bibókra is mulatságos napok virradtak. Mindig volt az ivóban tíz-húsz lõcsei ember, akik szívesen elbeszélgettek vele itt messze idegenben, otthoni dolgokról, a jó piros borocska mellett.

- Hát hogy van az most már: még mindég fekete a város, de már a veresnadrágos huszárokat beeresztette?

- Mert hogy egy kicsit muszáj is volt.

- De az asszonyok még mindég feketében járnak, mi?

- Hm. Nem baj az. Megtalálják a kurucok a fekete alatt is a fehéret.

- Hát a Görgey-üggyel mi történt?

- Nem halt meg a leányzó, csak alszik.

- A vármegye még mindig Görgõn tartja a gyûléseit?

- Még mindig ott vartyog.

- De bolondok az emberek, hogy odamennek a Görgey irháját menteni.

De már ezt a kifejezést letorkolták. Dehogy bolondok. Nem úgy van az, hé! Görgõre érdemes elmenni. Olyan traktér, mint a Quendelé Görgõn, több sincs talán Európában. Mi van ott azóta. Nemcsak a megye jár már oda, de a szász urak is Lõcsérõl. Ha valamely vidám lakomát akarnak adni, keresztelõt vagy ezüstlakodalmat, oda rándulnak ki, mert a város falain kívül nem kötelezi õket a tanácsnak semmi tilalma és végzése.

Ilyenfélékrõl beszélgettek téli estéken. Bibókot különösen ez a tárgy érdekelte, de az egyszerû szállítófuvarosok fantáziája inkább másfelé kalandozott, mintsem az Bibókot tovább érdekelhette volna. Õk a Quendel szerencséjén csodálkoztak, akinek a vendéglõje úgy megy, hogy egymásra licitálnak a bérlõk az árendával. Pedig hát csak úgy bolondjában, az alispán kedvéért építtette oda a vendéglõt. Hja, olyan ember az, hogy ha egy mocsárba hagyítana be egy aranyat, hát talán egy aranypénzzel megtöltött üst nõne ki belõle.

Míg a szenátorok itt idõztek, addig azok nem beszélgettek a város politikájáról Bibókkal (csak úgy a fejmozdulatokból, vállvonogatásaikból értett meg egyet-mást), a búzaszállító furmányosokkal (és egy villikus jött néha velök) viszont õ nem állott szóba; de farsang táján aztán teljes paradicsommá vált »A holdra ugató kutya« egy kis sarokasztala, mert Klebe úr megérkezvén a Molitoriszon, mely éppen a város határában belement egy árokba a nagy hófúvásban és összetört, úgy, hogy három napig kellett csináltatni, annyi volt rajta részint a kollár-, részint a kovácsmunka.

E három nap alatt valóságos élvezettel habzsolták föl a meggyûlt politikai anyagot, hogy életadó puncsot kavarjanak belõle a vacsoráik mellé. Klebe úr különösen finom gépezetû elmével bírt, s bizonyos veleszületett rajongással csüggött a szász faj dicsõségén, jövendõ nagyságán. Legfõképp nagyon érezte ezt, ha ivott, a negyedik pohár bornál rendesen könnyekre fakadt.

- Benne van már a métely a fajunkban. Nincs itt már semmi. A bíró, ez a Nustkorb, az egy szamár, de ne mondja meg kérem senkinek, mert nem szeretném, ha tõlem tudnák, mikor majd úgyis megtudja õtõle magától, a tetteibõl mindenki. A bíró érzi, hogy már valamit kellene csinálni, de nem csinál semmit. A polgárság érzi, hogy bolondjában feketében járatja az egész várost a tanács, lázong is emiatt mindenki; de csakis lázong és feketében jár, vagyis voltaképpen õ se csinál semmit.

- De hisz így nem sokáig lesz teljes a magisztrátus tekintélye - vélte Bibók uram.

- Lyukas az már, mint a százesztendõs bunda a molyjárástól.

- Hát csakugyan nem tesznek semmit?

- Kapkodnak ide-oda; nincs most köztük nagy tehetség.

- Ezt a Fabriciust dicsérik, aki itt járt Palocsaynál az õsszel.

Klebe úr fitymálóan legyintett a kezével.

- Nem lesz belõle vezérember.

- Miért, apóka?

- Mert beleszeretett egy magyar kisasszonyba.

- Honnan tudja az ilyeneket?

- Mert magam vettem fel a fruskát a Molitoriszra egy budai útnál. Szép idõk voltak azok. Hm. Egyszer majd el fogom mesélni a híres vacsoránkat a ljeszkovai molnárnál. Ott az úton szövõdött köztük a viszony. Azóta látható folytatásokban a város kertjében, a bástyai sétáknál és mindenütt, ahol a szép lány megfordul. No, de nem azért szólom meg, hogy egy és más, hanem itt ég a seb, fiam (a mellére mutatott), becsületemre itt ég, melyet a város reménytelen sorsa üt e helyen. Mert nem az, hogy valami nem úgy megy, amint az ember szeretné, hiszen az isten nem hagy magával diktandó dolgoztatni, de már valaminek történnie kellene, az szent. Vagy annak, hogy a városi polgárság elsöpörje a magisztrátust, mint egy pölyhöt, vagy pedig annak, hogy a magisztrátus bekapja a nyeldeklõjébe Görgeyt, mint egy pók a szúnyogot… Mindennek szabad volna történnie, csak annak nem, hogy míg eddig csak a megyei urak jártak át Görgõre, a Quendel vendéglõjébe, most az elmúlt õsszel már divatba jött, hogy vasárnaponként délután odarándult ki kocsikon a polgárfamíliák elõkelõ része, s a határnál levetvén a fekete lebernyeget, mely öltözetüket a törvény kijátszása végett takarta, ott a szivárvány minden színében és pompájában csillogó ruhában páváskodjanak a legyeskedõ fejedelmi tisztekkel. Képzelem, hogy nevet a markába Görgey. Az ablakából éppen jól odaláthat a Quendel-vendéglõ fái alá.

Mikor úgy éjfél felé megnyíltak a szívek, akárhol kalandoztak volna is, elméik csak visszatértek a »tengeri kígyóhoz«, mert a Görgey-ügy volt most már a lõcseiek kiindulási pontja, a gerinckérdés. Az óvatos Klebe véresszájú lett, mint egy forradalmár, s nagy dolgokkal fenyegette a világot, ha nem javul meg s nem az õ tanácsa nyomán indul. »Igaz, hogy nagyon nehéz s maga se tudná megmondani egyelõre, mi a teendõ, de iszen nem is õ húzza ezért a fizetést. Nustkorbé a szégyen.« Bibók nyelve ellenben megcsúszott ilyenkor s éppen nem tagadta, hogy õ tudna egy arkanumot, amely egyszeribe nyeregbe segítené a szászokat, anélkül, hogy bármely kockázattal járna.

Addig-addig botlott Bibók, hogy Klebe úr figyelmes lett és elkezdte faggatni.

- Miféle arkanumról beszél kegyelmed?

- Azt én tudom.

- És melyik patikában árulják?

- Nem árulják azt sehol sem. Nem pénz dolga az ilyen. Mi közöm nekem Nustkorbhoz, vagy egyáltalán a lõcsei szászokhoz?

- Minden becsületes ember a becsületeseknek segít.

Bibók a vállait húzogatta és még titokzatosabb arcokat vágott ezentúl, úgy, hogy egészen felingerelte a Klebe tudvágyát. A derék ember idegei felcsigáztatván, egy bizonyos ponton túl sírva fakadt, mert nem tudja, úgymond, túlélni, hogy az õ kedves bélai barátjának (mármint Bibóknak), akit annyira szeret és becsül, nem bírja a teljes bizalmát.

Bibók elérzékenyült s mind a két kezét feléje nyújtotta.

- Klebe, öreg barátom, ne legyen gyerek. Ha titkolózom ön elõtt csekélységekben, ez csak onnan van, mert kímélem olyan terheket rakni vállára, melyek esetleg a lelkét nyomnák.

- Úgy, de kegyelmed valamely arkanumot titkol elõttem.

- Hja, ami arkanum egynek, megölõ méreg másnak.

- Nem értem az egészet világosan.

- Hiszen csak beszélgetünk - jegyezte meg Bibók kedélyesen. - Az ember hosszút gondol és rövidet mond, vagy hosszút mond és semmit se gondol. A borocska megoldja a nyelvet, az idõ pedig szalad; csak a dolgok maradnak ott, ahol voltak. Ez az egész.

- Elég szomorú, hogy így van.

- De mit érne vele az emberiség, ha nem így volna - bölcselkedék Bibók -, én most például rohannék a lõcsei tanács segítségére, mert tudok egy módot, hogyan kerekedhetne felül. Úgy, de valaki más meg ugyanakkor a Görgey uram segítségére rántana elõ egy módot, amelyrõl viszont csak õ tud, s ugye megint ott volnánk, ahol azelõtt. Nem jó a gondviselés dolgába belejavítani.

- Vagyis abba lyukadunk ki - mondá Klebe úr szemrehányón, a poharát eltolva -, hogy nem mond meg semmit. Gyerünk aludni. Ferencsik úr, fizetek.

- Fiatal még az idõ - fordult hátra Ferencsik.

- Üres fecsegésnél jobb az álom - jegyezte meg Klebe.

- Korai álomnál jobb a mámor - licitált Bibók.

- Én már lefekszem - erõsködött Klebe.

- Eh, maradjunk még. Hé, pincér!

Hans, az új bécsi pincér ugrott oda s alapos módon kérdezte ki az urakat.

- Mit parancsolnak? Sört vagy bort?

- Bort - felelte Bibók. - No, üljön hát vissza, bátya, inkább elmondom a dolgot, ha már mindenképp kísértetbe visz… Te meg, málészájú, még mindig itt állasz?

- Palackban vagy megmérve?

- Mit bánom én. Hozd megmérve.

- Iccét vagy verdungot?

- Persze hogy iccét, te ökörszem.

- Újbort vagy óbort?

- Öreget.

- Fehéret vagy vereset?

- Úgy váglak pofon, ha még valamit kérdezesz, hogy nyomban kétfelé szakadsz, vagyis két német lesz belõled.

Meghozta a bort, töltöttek s közelebb lapultak egymáshoz.

- Görgey nem megbízható ember - kezdé suttogva Bibók -, s igen sok vétkét tudom. Nem megbízható se a labancnak, se a kurucnak, teljesen az ördög szolgálatában áll. Mit mondana kegyelmed ahhoz, ha én azt állítanám, hogy mikor kuruc Görgey Jánosnak a Rákóczihoz való lengyelországi kimenetele értésére esett, elfogatási parancsot adott ki a saját testvére ellen.

- Borzasztó - sziszegte Klebe úr.

- Ugye, borzasztó? Ezt mondja kegyelmed. De mit szólna maga Rákóczi fejedelem, ha megtudná?

- Hát legalább is fejét venné.

- És mit szólna ehhez Lõcse városa?

- Alkalmasint föllégzene és levetné a fekete ruhát.

- Ez az. Errõl beszélek, kedves Klebe, erre célzok. Hogy Lõcse bevégezné a pörét és tovább folytathatná a dolgait.

- Az ám - szólt Klebe úr rekedten -, ha ez az elfogatási parancs megvolna.

- Hiszen az megvan.

- De hol?

- Én tudom, hol van.

- És hogyan kellene megszerezni?

Bibók az asztalra könyökölt, letette a fejét a két kövér tenyerére, úgy nézett fel nagy vigyorogva a Klebe becsületes, ámuló képébe.

- Meg kellene venni, úgy, ahogy az életét megvették Palocsaytól, mikor életre volt szükség. Most a halált vennék meg attól, aki egy skatulyában tartja. Ha Nustkorb okos ember volna.

Klebe lecsüggesztette a nagy fejét és nézte a kavargó füstöt a szobában, gondolata szállt, szállt annak a kéklõ szárnyain, tekintete pedig bambán révedezett a füstös falakon. Egyszer aztán rátette a szõrös kezét szép csendesen a Bibók karjára s rekedtes hangon suttogta:

- Kinél van most az az elfogatási parancs?

Bibók mosolygott.

- Találja ki, Klebe apó.

- Csak talán nem…

- Annyit mondhatok, rossz helyen van.

- Akkor talán mégsem jól gyanítom, de miért volna rossz helyen?

- Mert közelebb áll az illetõ Görgeyhez, mint Nustkorbhoz.

- Hm, ez bizony baj…

- Minden út szabályozható, hm…

- És hát milyen az az elfogatási parancs, hiteles alakú, Görgey saját aláírásával?

- Nincs abban annyi makula sem, mint egy liliomvirágban.

Klebe apó ásítani és nyújtózkodni kezdett, szemei aprók lettek, nyelve nehezen forgott, de azért mégis kivonatolta a gondolatait.

- Érdekes dolgok ezek. Furcsák az emberek. És sok minden történik a Molitoriszon kívül is a világban. Hát ez nagy bolha, hm… Nagyon nagy bolha. Be kellene ereszteni a Nustkorb fülébe, mi?

- Bolhának mondja? - nevetett Bibók.

- No hát aranyból. Úgy, úgy, aranyból való. Sokat nyomhat, hej! Mennyire becsüli a súlyát, hm?

Több szó nem esett errõl sem ezen az estén, sem másnap, de hogy a Klebe apó fejében nyoma volt, látszott arról a szórakozottságáról, mellyel napközben a kováccsal és a kollárral beszélgetett, kik a Molitorisz javításán dolgoztak. Mikor pedig harmadnap elbúcsúzott Bibóktól, jelentõsen mondá:

- Nem állítok semmit, mert nem volna állásomhoz méltó többet mondani, mint amennyit éppen kell, de úgy gondolom, hogy hallani fog rólam nemsokára.

Bibók úr a kezeit dörzsölte (tele voltak gyûrûkkel ezidõszerint).

- Mindenkor csak örömömre szolgál, ha Klebe úr felõl hallhatok valamit.

- Nem annyira magamat értem, mint az ügyet. Arról fog esetleg hallani.

Bibók úr vállat vont.

- Hallok vagy nem hallok, nem lehessen tudni. Az kegyelmedtõl is függ, tõlem is függ.

- Hogyhogy? - kérdé Klebe úr halkan. - Kegyelmedtõl is?

- Néha nagyon nehéz hallásom van - szólt Bibók úr fennhéjázón.

- Vagyis ez azt jelenti...

- Hogy akkor nagyobbat kell kiáltani - vigyorgott Bibók.

- Hm, értem kegyelmedet.

Ezzel aztán elutazott Klebe úr és semmit sem hallatott magáról egész tavaszig. Hanem iszen Bibók uram nem is volt kíváncsi. Selyem élete volt most neki. A könnyelmû, vidám sztarosztának mind jobban-jobban a nyakára nõtt, titkait kileste és azokkal fékentartotta, sõt uralkodott fölötte, szóval úgy élt most Bélán, mint szúnyogtanyán a pók. Mert Béla szinte varázsintésre valóságos paradicsommá változott át e télen. A férfiak zsoldos csapatokba alakulva, egyes rajokban át-átkeltek a veszélyben levõ magyarság védelmére a Rákóczi csapataihoz. Vér vízzé nem válik, a megtagadott, az elhagyított gyermek szíve is az anyához húz. Zsigmond király csak a földet adhatta zálogba a lengyeleknek, hanem a levegõt nem, az magyar maradt, mihelyt a miazmáitól megtisztult. A férfiak elmentek, az asszonyok ellenben itt maradtak. A szép bélai asszonyok. És ha még csak azok lettek volna! Hanem ide menekültek az országrész többi szépei is, a háborúmentes területre. Feleségét, lányát, értékes portékáját ide hozta, aki tehette. Majdnem úgy volt, mint most száz esztendeje Esztergomban, mikor Esztergom Komáromban lakott; az egész város oda menekülvén a török elõl. Két bíró volt, két hatóság, két eklézsia, csak a temetõ volt egy. Az kellett kölcsön.

No itt meg három városra való asszony volt, javaerejû férfi pedig semmi. Temetõ ide nem kellett, hanem a férfiembernek nagy becse támadt. Azért is volt az a sok gyûrû a Bibók ujján.

Azonfelül is jól jövedelmezett ez a sokadalom. A sztaroszta értette a menekültekkel való bánásmódot. A bõrét mentõ alany szívesen enged a bõrébõl egy kis gyapjút levágatni, s ehhez olyan finom ollói voltak a sztarosztának, hogy öröm volt velök dolgozni. S ami lelemény e téren az emberiség közkincse lett, abból nem egy sugárnyi éppen a Bibók fejében gyúlt ki.

Bibók ugyan engedte a javát a sztarosztának leszedni, de azért saját külön jövedelmeket is tudott még csinálni folyton növekvõ befolyásával, melyet immár annyira észrevettek a városban, hogy ha valaki simán ki akart húzni a sztarosztából valamit, hát Bibókot kente meg elõbb. Elannyira beleedzette ez magát a néphitbe, hogy gúnykép is jelent meg Krakkóban, mely Ljubomirsky urat mint csótáros, cifra szerszámos öszvért ábrázolja, akin Bibók lovagol. »A holdra ugató kutyá«-ban is lógott egy ilyen kezdetleges torzkép; a sztaroszta nagyon megharagudott, a megégetését rendelte el és ötven lengyel forint bírságra ítélte Ferencsiket. Tizenöt forint állítólag még ebbõl a bírságból is a Bibók zsebébe ment.

Úr volt Bibók, hatalma delelõjén. A sztarosztával sétálgatott egy szép tavaszi napon - midõn egy öreg asszony megszólította a piacon, hogy üzenetet hozott számára Lõcsérõl.

- Kitõl, anyácska?

- Klebe úrtól.

- No, mit üzen Klebe barátom?

- Hogy a harang a városház tornyán meg fog szólalni e napokban.

- Egyebet nem üzen?

- Csak arra kért, hogy a nemzetes úr is üzenjen.

Bibók bosszúsan harapdálta az ajkait.

- Mondd meg neki, anyácska, hogy Lõcse messzire van, nem lehet idáig hallani a harangját. És hogy nekem most mind a két fülem gyapottal van betömve.

Zsebébe nyúlt és egy tallért adott az anyókának.

Ljubomirsky, aki ma rossz hangulatban volt, epésen jegyezte meg:

- Bibók, Bibók, te valami rosszban sántikálsz.

- Én? Ugyan mibõl gondolod?

- Nem lehet az egyenes ember, aki ilyen görbeségekbe takarva kapja és adja az üzeneteket.

- Nem értelek, nagyságos uram.

- Még te nem értesz. Ez nem rossz. De én megértsem, ugye, hogy miféle gyapottal van betömve a füled, mikor a legnyitottabb nyúlfül Európában.

- Hisz ezek floskulusok. A klasszikus nevelés folyományai, amelyben mi magyarok részesülünk. Egy magyarnak a nyelve és egy méhnek a csápja váltig virágokban hempereg.

A sztaroszta mégis dohogott, mert nagyon rossz kedvében volt. Elõtte való este jött Krakkóból s panaszkodott hogy pénzt vesztett kártyán. Ilyenkor mindig mogorva volt. Bibók nem vette szívére és vigasztalta:

- Majd szerzünk itthon. Nem halt még ki a pénzek anyja.

Késõbb azonban egyre élénkebb hírek kezdtek szivárogni a közönségben. Kereskedõk és krakkói utasok állították, hogy oly mesés összeget vesztett a sztaroszta, amire alig van példa Krakkóban. Bibókot még ez se nyugtalanította, mert tudott annyit, hogy csak »hozza«, becsületszóra hozza a pénzt. Efféle hozatal alatt pedig, akármilyen nagy is az összeg, nem törik el az ember dereka. Nem is lett volna baj, mindössze némi kellemetlenséget jelentett, hogy a királynak is tudomására jutott a nagy veszteség, s minthogy szerette, ha ügyes királynak tartják (mi mindenféle apró hiúságaik vannak ezeknek is), egy fõhivatalnokot küldött Bélára, aki, mint a héja, legott lecsapjon a pénztárt megvizsgálni. Ez se lett volna baj, mert a kiküldött fõhivatalnok, gróf Stramonsky is szenvedélyes játékos; Bélára érkezve, leültek ketten a sztarosztával és egy egész éjjel játszottak, amikor is Ljubomirsky becsületesen megkefélte a grófot. S ezt már azért se lehet tõle rossz néven venni, mert ha õt keféli meg a gróf, hát nem tudta volna megfizetni. A gróf meg is neheztelt ezért, amit viszont a gróftól nem lehet venni rossz néven, mert a gróf hozzá volt szokva az ilyen pénztárvizsgálatoknál föltétlenül nyerni. Ami egyszer nemzeti szokás, az szokás, ki kell mellette tartani. Ilyen ártatlan semmiségbõl eredt az egész baj. A fõhivatalnok gróf ezúttal nem a pénztárt vizsgálta meg, ahol rendszerint sohase talált sokkal többet, mint amennyit mint nyereséget készpénzben másnap elvitt, hanem a könyveket turkálta fel, ahol megtalálta, hogy a sztaroszta már tizenöt éve csalja az államot és a királyt.

Erre aztán nagy lármát csapott gróf Stramonsky, a sztarosztát felfüggesztette állásától, iratait, holmiját lepecsételte, hozzátartozóit elcsapta, köztük Bibókot is, kinek rögtön ki kellett hurcolkodnia, mint a Ljubomirsky rossz szellemének, a kormányzósági épületbõl, a sztaroszta helyére ideiglenes fõnököt állított s magát a sztarosztát mintegy fogságban Krakkóba vitte, hol a királytól kezdve mindenkit meglepett nem a bûnös kezelés, de az, hogy kisült.

Ezentúl rosszra fordult Bibók sorsa. Egy darabig még ott éldegélt »A holdra ugató kutyá«-nál, de megfosztva pártfogójától s jövedelmeitõl, lassan vedlett; azelõtt a kezei voltak hosszúak a hatalom révén, most az ujjai hosszabbodtak rendre, szabadulván az értékes gyûrûitõl.

Ljubomirsky, amint tudjuk, visszakerült vagy félév múlva, teljes tisztaságában, mint egy liliom, hivatala élére (mondják, hogy az egész egy kicsinált komédia volt közte és Stramonsky gróf közt, mert nem bírt volna másképp megszabadulni Bibóktól). Igaz, vagy nem igaz, egyre megy, a tény az, hogy Bibók nem bírta már bevárni a gazdáját, egy ideig még hitelben élt Ferencsiknél - míg minden gyûrû, minden hitel oda lett, a legvégén pedig elfogyott az a vatta is a fülébõl, amely miatt nem lehet hallani a lõcsei harang kongását.

Bibók azonban nem az az ember volt, aki könnyen megadja magát a sorsának.

Elhatározta, hogy pénzt szerez s aztán a saját szakállára kezd valamit. Olyasvalami derengett a fejében, hogy fölkeresi öccseit, ibi ubi, s aztán egy kis külön csapatot szervez, azzal fog portyázgatni, mégpedig a saját szakállára. Mert végre is, miért ne legyen az ember önálló? Ehhez az utolsó pondrónak is joga van. S ilyenkor teremnek a vagyonok, a kalandok, vezérségek.

Hanem hát ehhez mindenekelõtt Klebe apót kell fölkeresni s elsütni az elfogatási parancsot, mert ez most már készpénz - a Klebe üzenete óta. (De bolond volt akkor, hogy elutasítólag felelt.)

Mindent elõre kitervezett, helyes építõ talentuma volt. A kormányzósági lepecsételés alkalmával a ruhái közt megmentett egy félig kopott egyenruhát, aminõt az apró lengyel hivatalnokok viseltek, ez most igen hasznos semleges ruha volt, melyben bátran útra kelhetett a Szepességen. Ismerték és sehol se bántották. Szegény pária, mondogatták és még enni-inni is adtak neki. A lengyel hivatalnokról mindenki tudta, hogy csak annyija van, amennyit lop - de hogy lophasson szegény útközben?

Bibóknak Lõcsére kellett jutnia. De hát Lõcsére nem tanácsos bemenni; szûk neki Macedónia. Mert Lõcsén most a kuruc az úr, ki tudja, hol bukkanhat ki egy veszedelmes ismerõs, aki menten ráborítja a vizes lepedõt. Azonfelül ott kényelmetlen is lenne alkudni az okmányra, ha nem adja szépszerivel, elvehetik tõle erõszakkal, nem sokat adhatnak ott most az illedelmi formákra.

Lõcsére hát nem megy be, vagyis a kaput át nem lépi. Úgy, de akkor hova megy? Mert a kapun innen meg Görgey Pálé a hatalom, tehát ez is veszedelmes terület - de legalább tágasabb.

A városi kert korcsmájára gondolt. A Klebe elbeszéléseibõl tudta, hogy valami Kárász Péter kassai volt hentes bérli az idén, aki tavaly Görgõn a Quendel-féle vendéglõt bírta, de akit most kimart onnan egy többet ígérõ tót traktéros. Hát ehhez a Kárászhoz kívánkozott Bibók. Ott majd meghúzza magát, míg az üzlet lebonyolódik. A korcsmárosnak egy-két szobája is van az emeleten, ismeretséget köt vele, s elbeszélgetnek a görgõiekrõl. Régen nem hallott már semmit, sem az apja, sem a felesége felõl.

Mindezt ilyen szépen elõre kiszínezte, s majdnem így is történt.

Egy kora hajnalban beállított Kárász uramhoz és szobát kért.

A korcsmáros pörge bajuszú, gömbölyû magyar ember, éppen a felkelõ napot nézte a folyosón és nagyot ásított, mintha el akarta volna nyelni.

- Adjon az isten jó reggelt.

- Adjon bizony! - motyogta Kárász úr gépiesen. - Mi tetszik?

- Egy szobát kérek.

- Szobát? - csodálkozott a vendéglõs. - Mire való lenne az?

- Nagyon el vagyok fáradva.

Kárász uram nem is felelt, csak a vastag szemöldjei rándításával mutatott a kerti padokra.

- Úgy ám, de én aludni szeretnék.

Kárász uram most már csak a hosszú pipaszárával bökött a tölgyek alatti szép smaragdzöld pázsit felé, ahol friss szénapetrence terjesztette balzsamos illatát, a király is elalhatna ott.

- De én ágyban szeretnék aludni.

- Hm - mordult fel Kárász uram -, talán cukorból van?

- Egész éjjel jöttem.

Kárász uram most már végignézte az utast, s az akkori nehézményes idõk szerint, bizonyos kérdések alá vetette.

- Miféle az úr?

- Lengyel.

- Csak?

- Ez idõ szerint semmi egyéb.

- Hát mért nem megy a városba?

- Azért, mert nem akarok.

- És miért nem akar?

- Ahhoz magának semmi köze.

- No, ebben igaza van - jegyzé meg Kárász és most elõször kezdett nehéz természete némiképp fölengedni. - És meddig kellene a szoba?

- Két vagy három napig.

- Csak nem akar annyi ideig itt lenni?

- De.

- Talán valami dolga van itt?

- Az.

- Itt nálam?

- Itt.

- Mit akar itt csinálni?

- A szerencsét próbálom megnyergelni.

- Nekem is szóljon kend, ha majd a kantárját fogja. Gyalog jött?

- Gyalog.

- No, hát nincs szoba, édes lelkem, igen sajnálom, hanem ha egy kis fölöstökömet meg nem vet, tartson velem kegyelmed. Hé, Éva, galambom, fõzz egy kis demikátot! - kiáltott be aztán a pitvar felé fordulva.

Bibók kedvetlenül vakarta a fejét, de már mit tegyen, a reggelit mégiscsak elfogadja. Fáradtságát csak az éhsége múlta fölül; szinte nyerített az ételre.

Kárász uram szavára mindjárt némi mozgás támadt a ház belsõ részében, késõbb maga a korcsmáros is bement és egy kisfiút hozott ki a karján.

- Alszik a szakácsném, meg az egész személyzet - mondá. - Sokáig fenn voltunk az este, kuruc tisztek mulattak itt, ünnep volt, Péter-Pál napja. Most már, míg az asszony a demikátot fõzi, magam vagyok a pesztonka.

- Ez a legkisebbik? - kérdé Bibók.

- Ez egyetlen. Se égen, se padláson több.

- No, az isten éltesse. Hanem egy kicsit pápistaszínben van.

- Hiszen ez az én szívfájdalmam, a gyermek egy idõ óta szemlátomást senyved, napról napra véznább és örökösen szomorú. Valami gonosz ember szeme verte meg.

- És nem tesznek ellene semmit?

- Dehogynem. Füstöljük, ráolvasunk, két lovam egyebet se csinál, csak a javasasszonyokat szállítja ide, meg innen haza a Szepesség minden részébe.

- Adja csak ide azt a gyereket, gazduram -, Bibók átvette a fiút, meghallgatta a mellét, megnézte a nyelvét, megtapogatta az üterét.

- Nincs ennek annyi baja se, mint a rozmaringlevélnek - jegyzé meg.

- Bárcsak a mennyei orakulum beszélne kegyelmedbõl. Valami hibának azonban mégis kell lenni…

- Éppen azon töröm a fejemet. Valami hiba iszen lehet, de az nem a gyerektõl való.

- Hogy érti azt?

- Mondjuk például, hogy a rozmaringlevélnek poloskaszaga van, hát akkor ennek nem a rozmaringlevél az oka, hanem a poloska, amelyik rajta mászkált.

- Ebben van valami - hagyta rá Kárász uram, s minthogy ilyen okos emberrel van dolga, bizony nem átallotta leballagni a pincébe egy kis óbort hozni fel a vendégnek. Míg a borért odajárt, Bibók cserebogármalmot csinált a kisgyereknek, szórakoztatta, szétbeszélte, úgy, hogy mire Kárász uram visszajött, már nevetett a gyerek, sõt az orcácskáján egy kis piros szín virágzott. (Nem kell azt az apának tudni, hogy a bácsi megcsipkedte a képét.)

- No, nézze ezt a gyereket, mihelyt az én kezembe jutott.

Hát ez igazán csoda volt. A penészvirág tapsolt a malmocskának és nevetett.

- Add ide! - kiáltá idétlen hangján, apró, fonnyadt kezecskéivel utána kapkodva.

Eközben elkészült a »demikát«, a szepesi juhászok híres reggeli levese, melybe keserû brindzát fõztek be. Egy sovány asszonyka tálalta fel, sárga, aszott orcájú, beesett mellû teremtés. Mikor a párolgó demikát után a hideg pecsenyét is feladta és eltávozott, mindjárt az elsõ koccintás után barátságosan kérdezte Bibók:

- A gyerek édesanyja?

Kárász a szemeivel intett igent.

- A gyerek vele hálál?

- Úgy van, vele hálál.

- Hát itt a baj. Mindjárt gondoltam. Az asszonyka nem egészséges testû. A gyereknek külön kellene hálálni, vagy pedig valami tenyeres-talpas, egészséges szolgálóval. A kis test a nagy testtõl kölcsönzi az erõket és a színeket. A nyúl olyan színû lesz, mint a rög, amelyen alszik, a levelibéka olyan, mint a levél, amelyen él. Nézze meg ked például a nemes mészáros vagy hentes céhet, majd mindenik mészáros vagy hentes meghízik, erõs és életpiros lesz, amelyekben babrál, az egészséges állati testeknek kipárolgásától.