TIZENHARMADIK FEJEZET

A HOLT BÍRÓ UTOLSÓT MOZDUL

Vakmerő kaland volt a Görgeyé, megjelenni a város kerti házában, de kénytelen volt s nem is most első ízben. Az istenben boldogult osgyáni Darvas és Darvasné minden vagyonukat közös akarattal kiskorú Görgey Rozáliának hagyták, az abaúji Darvasok azonban egy törzsből fakadván a magtalanul kihalt kishontiakkal, pörrel támadták meg a végrendeletet. Minthogy azonban a pört nem nyerték meg, észrevevén, hogy Görgey valahol rejtegeti a leánykáját, ravasz prókátoruk alkalmasint a kellemetlenkedés okáért (ámbár talán hitte is) azon az alapon kezdett új pört, hogy Görgey Rozália voltaképpen nem is létezik, vagyis már akkor se létezett, mikor Darvasék meghaltak, tehát nem is örökölhetett utánuk. Hogy hová lett, meghalt-e vagy mi történt vele, arról az abaúji Darvasok nem tudnak beszámolni, de hogy még a Darvasok halála előtt eltűnt Osgyánból és azóta senki sem látta, azt igenis állítják.

Föltéve, de meg nem engedve, hogy a leány él, akkor is sok kifogásolni valót talál a személyazonosságra nézve az abaúji Darvas-család, vagyis a szemtelen prókátoruk. Átkozott nyelvének nyála rendszerint odafröccsen (jól tud vele célozni) a legérzékenyebb részre, ahol éget, mint a marólúg. Hát nem felhozta az aktáiban, hogy nevezett Görgey Rozália csecsemő korában miként tápláltatott a Görgey Jánosné leánycsecsemőjével annak emlőin, s minthogy az egyik elpusztult, már ott válik kétségessé a személyazonosság (Oh, te gézengúz fiskális, melyik ördög súgta ezt neked!), mert már ott történhetett miskuláncia stb.

Minden okos ember előtt csak afféle okvetetlenkedő rablisztika volt ez, de Görgey Pált a szíve mélyén találta. A bíróság tekintetbe se vette ezt a körülményt s csupán annak a kiderítésére szorítkozott, hogy nevezett Görgey Rozália él-e vagy nem; határoztatott tehát, hogy azonosságát bizonyító tanúival a bíróság előtt személyesen jelentkezzék.

Kényes feladat volt megbolygatni ilyen kritikus időben az egész okos elhelyezkedést. Olyan jelentékeny vagyont azonban mégsem lehetett otthagyni Csáky-szalmának. Nem is említve, hogy nagyon ráfért Görgeyre, mert a Lőcsével való ungorkodás kimerítette zsebeit.

Mihelyt a bírósági végzésről értesült, Gyurit hívatta ki Görgőre.

- Ismersz-e egy Otrokócsy Rozália nevű kisasszonyt?

Gyuri elpirult.

- Mért kérdezi bátyámuram?

- Majd kisül. Az a kérdés, ismered-e?

- Látásból.

- Miféle leány az? - kérdé az alispán, közömbösnek látszó arccal.

- A legszebb leány Lőcsén.

Az alispán gyanakodva nézett rá, hogy talán tud vagy sejt valamit, de olyan becsületes, őszinte képe volt, hogy azon a ravaszság rögtön megbotlanék.

- Talán bizony tetszik neked? (Gyuri még jobban elpirult.) Miféle família az az Otrokócsy?

- Nem tudom - felelte Gyuri.

- No, hát én tudom. Az a leány az unokanõvéred.

- Az én unokanõvérem?

- Az én lányom, Rozáli.

Gyurinak tátva maradt a szája, mire aztán Görgey megmagyarázta, miért kellett õt álnéven adni oda Klösterhez, s miért kell a titkot továbbra is megõrizni. Ugyancsak beavatta Gyurit a pörös bonyodalomba, miként vált égetõ szükséggé, hogy Rozáli megjelenjék Kassán a bíróság elõtt, személyazonossági tanúkkal. Feladatává tette ezek után, hogy keresse fel Rozálit, adja át neki a levelét és készítse elõ az utazásra. Az öreg Quendel fog érte jönni, s azon ürügy alatt, hogy szüleihez kíséri egy-két napra, elviszi õt Kassára.

- Nagy szívességnek veszem tõled - végzé az alispán -, ha te is felszeded a sátorfád, de persze külön kocsin, s igyekszel õket Kassán lehetõleg támogatni.

Gyuri meghajtotta magát.

- Amint bátyám parancsolja.

Így történt aztán, hogy Quendel apó kikérte Otrokócsy Rozáliát az intézetbõl s az elõre odarendelt osgyáni tanúkkal (Varga uram és neje is köztük volt) igazoltatta a kassai bíróság elõtt, hogy Görgey Rozália él és elfogadja az örökséget.

Görgey azonban elõre látta, hogy míg az örökségi pör teljesen lezajlik, nem egy tanúkkal elõttemezett aláírásra és megbeszélésre lesz szükség, mi végbõl a Quendel-féle vendéglõ hûséges korcsmárosát, Kárász uramat rávette, hogy a görgõi vendéglõbe helyettest állítva, a lõcsei kerti vendéglõt bérelje ki. Módját ejté ezzel a leányával való találkozásoknak, ha úgy kívánta a helyzet és ha Quendelt meg lehetett kapni, mint az egyedülit, aki jogosítva volt Rozáliát magával vinni az intézetbõl.

A leírt találkozás így történt; Quendel úr kísérte a vendéglõbe Rozálit (õ volt a felkötött állú kis ember), késõbb Görgey György is megjelent s együtt kísérték haza Quendellel, miután az aláírások megtörténtek és a pörben való további teendõk megbeszéltettek.

Ugyanekkor megkérdezte Görgey, megcsipkedve a leány állát:

- Nos, mikor jön már haza a kisasszony?

- Apámuramtól függ - szólt a fejét engedelmesen lehajtva.

- Hát mindjárt most. Viszlek magammal.

Rozália elhalványodott.

- Aha! Ugye megijedtél? No, szépen vagyunk. Kisasszony, magának már van valakije!

Rozália elpirult, félrenézett és nem felelt.

- Nem, nem, csak tréfáltam, Rozália - folytatá az alispán elkomolyodva. - Maradj még egy darabig, de reménylem, nem sokáig tart, közel van már az idõ, mikor hazajöhetsz.

Mindennek nem volt semmi különösebb jelentõsége, kivált a jelenlevõk elõtt, még kevésbé annak, hogy sokáig elnézegette némán a leányt oldalról, szembe, s aztán ezeket mondta Quendelnek:

- Ugyan nézd csak öreg, de jól nézd meg te is, mennyire hasonlít egymáshoz ez a két unokatestvér.

Quendel apó szemügyre vette a kuruc tisztet, mintha most látná elõször, aztán a fejét rázta.

- Én aztat nem látok.

Ki ügyelt volna erre? Sokszor úgy tûnik fel valamely szó vagy megjegyzés, mint üres levegõ, pedig talán súlyos kõ, melyet egy kínlódó lélek, akit nyom, mindenféleképpen próbál elhempergetni.

Szóval így folyt le a vendéglõi találkozás és így végzõdött úgyszólván vidáman, Bibókot kivéve, mindenkire. Görgey meg volt elégedve, mert önmagát gyõzte le, a bírónak is úgy látszott, hogy olcsón szabadult, a zsoldosok pedig bizonyosan megtalálták az aranyakat, mert nem mutatkoztak Görgõn többet.

Viszont az is igaz, hogy Nustkorbra nézve nem gondolhatott volna ki veszedelmesebb büntetésnemet, ha a poklokra veti sem. Mert ott csak egy katlant gyújtanak alá számára, de itt most alágyújtott egy egész várost. Mint a futótûz terjedt, eleinte csak lappangva, lassan, majd egyre hangosabban és sebesebben nyargalva a hír (bizonyosan az íródiákok révén), hogy Lõcse bírája Görgõn vacsorázott múlt kedden az alispánnal. Egész virradatig együtt dorbézoltak és trafikáltak. Fölzúgott a város, mint a megbolygatott méhkas. Hát lehet ez? Hát van Isten, hogy ilyesmi történhetik? A legjózanabb szászok az ökleiket rázták. Az asszonyok a ruháikat akarták letépni (a fekete ruháikat). Hát minket itt éveken át gyászoltat a vén imposztor, s õ maga Görgeyvel devernál titokban? Az egész város forrt az elégedetlenségtõl. Paszkvilluszokat ragasztottak ki a Nustkorb házára, betörték az ablakait, esténkint zagyva tömegek gyülekeztek ablakai alatt, macskazenét rögtönözni. A csõcselék közt tekintélyes polgárok õsz feje is látható s végigzúgnak a nagy piacon a kiáltások: Mondjon le Nustkorb! Menjen Görgõre!

A közvélemény nyomása alatt maga a szenátus is kénytelen volt beavatkozni s bíró uramat, ki otthonról már-már kimozdulni sem mert, arra kényszeríteni, hogy rendkívüli tanácsülést hívjon össze. A tanács maga is tudni akarja, mi igaz a szárnyaló hírekbõl? Igaz lehet-e, hogy Görgeynél vacsorált múlt kedden?

Nustkorb uram elösmerte, hogy ott vacsorált, de vi coactu.

Bibera uram felugrott mérgesen, mint egy hörcsög:

- Hogy lehet erõszakkal vacsorálni? Csak a libánál láttam, mikor tömik.

- Úgy értem, hogy nem mint Görgey barátja vacsoráltam ott, hanem mint foglya.

Lett erre újabb megrökönyödés. Hát ez már megint mi? Miket hord össze kegyelmed? Hol? Mikor? Hogyan? Hiszen ez lehetetlen.

Erre aztán elbeszélte szárazon, miként keresett fel a várost érdeklõ fontos ügyben egy idegent szálló helyén, a kerti vendéglõben, jól átgondolt óvatosságból a késõ esti órákban, nem akarja most és itt az ügyet részletezni (Felkiáltások: Tudjuk! Tudjuk!), csak arra szorítkozik, hogy midõn errõl a helyrõl távozott, közvetlen a kerti kijáratnál kivel találkozik? Hát Görgey alispán áll elõtte. (Nyugtalan fészkelõdés. Bibera felkiált: Mit keresett ott?)

- Azt én nem tudom - pattant fel a bíró. - Nekem nem mondta meg. Menjen, kérdezze meg, kegyelmednek talán megmondja.

- Jól van. Halljuk tovább! Ne zavarjuk hát bíró uramat.

Bíró uram most már zavartalanul vázolta a továbbiakban, miként vetette magát az alispánra, hogy õt elevenen elfogja, dulakodás közben hajdúja, Platz Mátyás után kiáltott, de míg az elõugrott, az alispán belefújt a sípjába, amit lehetetlen volt megakadályozni; a síp szavára mindenünnen elõrohantak a Görgey elrejtett csatlósai s õt hajdújával együtt leteperve, foglyuk vitték Görgõre. Hogy ott aztán a szeszélyes nagyúr tömlöcbe való zárás helyett fényesen megvacsoráltatta s vacsora után négylovas hintón küldte haza, arról õ nem tehet.

- Úri cselekedet volt, meg kell adni - dünnyögte maga elé Mauks Donát.

- Hát errõl csakugyan nem tehet bíró uram - mondák a szenátorok, behatóan megtárgyalva a kérdést -, de most már ugyancsak nézze kegyelmed, miképpen emészti meg ezt a vacsorát, mert a közönség nagyon föl van borzolva.

- Majd visszasimogatjuk - jegyezte meg a bíró önérzettel -, megvan hozzá az arkanum (és a zsebére ütött).

- Bizony most már valamit tenni kell, mégpedig citissime - vélte az okos Mostel.

Lent a városi pincében azonban, ahol rendszerint minden tanács után megitták az ukkon poharat, a fiatal Fabricius egy csöppet se titkolta, hogy a helyzetet sötétnek ítéli, s olyanféle célzásokat tett, a bor megoldja a nyelveket, hogy legokosabb lenne, ha bíró uram a város méltósága érdekében nem a sasokat utánozná nagy vijjogással, hanem a csigát, »aki behúzza a maga puhány szarvacskáit a házába.« Vagyis a lemondásról példálózott a bátor fiatalember, aki az engesztelhetetlenek vezére volt a tanácsban s attól félt, hogy apránként kihûl a harag a város népében Görgey iránt, s akkor örökétig magán hagyja száradni Lõcse a nagy pofont, melyben õ nemcsak a Görgey egy elhamarkodott tényét látta, hanem az egész dölyfös nemesség fitymáló elbánását.

Kripélyi uram, aki már a negyedik kártó bort (kupa bort) hajtotta fel, a Fabricius eszéhez tartja magát.

- Úgy bizony, bátyámuram. Nem okos emberek kellenek most a város élére, hanem dühös emberek.

Hanem iszen dühös is volt Nustkorb uram, legalább Kripélyire és Fabriciusra.

- Nem lehet fejjel menni a falnak. Azt mondjátok, zúg a tömeg. Végzem a magam dolgát a magam lelkiismerete szerint és fittyet hányok rá. Mit tesz az, hogy zúg a tömeg? A fületek az oka, nem a tömeg. Avagy nem zúg a kagyló, ha a fületekhez nyomjátok? De ha megnézitek, mi zúg benne, azt találjátok, hogy semmi, hogy teljességgel üres.

Fabricius a fejét rázta:

- Az igazsággal szemben minden hasonlat sántít, urambátyám.

- De annyira egy se sántít - veté ellen Nustkorb -, mint az öcsémuram mostani igazsága minden hasonlattal szemben.

Tudott ám nyelvvel hadakozni Nustkorb is.

- Hogyhogy? - kérdé Fabricius gúnyosan.

- Bizony csak azért, mert ha maga nincs kedvesem a világon, akkor én nem álltam volna meg Görgeyvel birkózni, sõt a színét se láttam volna.

- Énmiattam?

- Valaki miatt, aki magának kedves.

Fabricius elgondolkozott.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdé zavartan. - Kirõl van szó?

- Egy szép leányról, egy világszép leányról, hehehe.

S most már õkigyelme nevetett gúnyosan. Fabricius ingerlékeny lett s a fakártót odavágta az asztalhoz.

- Elég. A kegyelmed csacskasága terhemre kezd lenni.

- Szenátor úr, becsülje meg magát - figyelmezteté õt méltóságteljesen Nustkorb. - Lõcse város bírájával beszél.

Fabricius észhez jött, meghajtotta a fejét alázatosan és a mellét ütögette kezével.

- Mea culpa. Bocsássa meg, nemzetes bíró uram, a hevem elragadott…

Nustkorb rátette kezét a fejére s elmélázva mondotta:

- A szerelem az, édes fiam. Ráösmerek. Hiszen én is voltam fiatal… Hát hagyjuk abba. Nem mondtam semmit. Igyunk rá még egy kis veresbort. De elõbb harapjunk valamit, hogy az ágyát megvessük. (Odaszólt a korcsmárosnak.) Hozzon kend egy kis putina ordát! (Putinának a bödönt nevezték, ordának a szepesi túró egy nemét.)

Megkóstolták borkorcsolyának a túrót, megitták a veresbort, beszéltek mindenfélérõl, de a Fabricius szava úgy elmaradt, mintha valaki ollóval vágta volna el. Nem is jött meg elõbb, csak mikor a Nustkorbék szolgálója, aki a nemzetes asszony kemény üzenetét hozta, hogy az étel mind kipang, és hogy vagy jöjjön haza mindjárt az úr, vagy pedig menjen ebédelni Görgõre, különben jaj az olyan városnak, amelynek az ügyeit pincében igazítják.

Nustkorb dohogott ilyenkor, de rendesen fölkelt és elment. Ezért õt senki meg nem szólta, mert a szenátus többi tagjai is ilyenforma házi nyomások alatt szoktak elszéledni.

Hanem ez egyszer nagyon fölháborította a nemzetes asszony abbeli szava, hogy akkor menjen Görgõre ebédelni, ami némi derültséget idézett elõ, vagy legalább mosolyt, a sunyi szenátori bajuszok alatt, kedve is lett volna mindjárt most egy pofont csattintani a Kätchen pirospozsgás ábrázatára, de a »messzire tekintõ« jelzõ, mellyel a közvélemény ékesítette fel õkigyelmét, mikor még a tenyerén hordozta, mérsékletet parancsolt, mindössze egy keserû sóhajra szorítkozott hát, azzal indult meg hazafelé, csak a pálcája suhogott haragosan a levegõben, miközben ágaskodtak benne a gonosz indulatok. Micsoda? Hát az asszony is? No megállj.

Észre se vette, hogy Fabricius is ott megy mellette, csak mikor megszólította:

- Most már egyedül vagyunk urambátyám, mondja meg kérem, amit az elõbb említett a pincében.

- Hm - tagolá kedvetlenül. - Hogy izé… hogy megmondjam? Jobb azt meg nem mondani. Azt hiszem jobb, okosabb. És hogyha már mondok valamit, hát azt mondom, ne házasodjék meg uramöcsém. Nem vagyok én rossz ember, nem adok én magának rossz tanácsot.

Fabricius megragadta a kezét és szorította olyan erõvel, hogy szinte kiserkedt a vér a körme alól.

- Talán hallott valamit?

- Hm, igen, valamicskét. De eressze el a kezemet.

- Rozáliáról?

- Õróla.

- Ne öljön hát meg, beszéljen hamar.

- Ott a kerti vendéglõben az emeleten, ahol azzal az emberrel alkudoztam az okmányra, a szomszéd szobában lépteket és beszélgetést hallottam s gyanakodva kérdeztem, mi történik bent? Azt mondja, hogy ott szerelmi találka van. Minthogy a Kárásszal kötött bérleti szerzõdésben az ilyenek mellõzése keményen ki van kötve, mindenféle keresztkérdések alá fogtam, hogy kik vannak bent? Csak a nõt tudja, úgymond, mert azt látta, mikor a lépcsõkön felment, s hogy ez Otrokócsy Rozália volt.

A gyermek-szenátor elsápadt.

- Gyalázatos rágalom - hörögte indulatosan.

- Magam is azt hittem és - tette hozzá vontatottan -, hiszen most is, ámbátor…

- No, csak ki vele, fenékig akarom a poharat, hogy aztán az arcához vághassam valakinek. (Szemei vérbe borultak, s a két keze reszketett, mintha láthatatlan szitát rázna velök.)

- Kimenet magam is láttam elsuhanni a nõalakot, természetesen nem ismertem fel, sejtelmem sincs, ki volt, azonban…

- Még mindig van valami? - szisszent fel.

- Egy rózsát találtam utána, mely nyilván a hajából esett ki. Egy georgina-rózsát!

- Mikor volt ez? - kérdé sötéten Fabricius.

- Kedden késõ este volt, s minthogy a dolog érdekelt, éppen uramöcsém miatt, vártam egy darabig a kert kijárata mellett, hogy a szemébe nézzek a találka hõsének, ha esetleg még nem ment volna el a nõvel együtt, s ekkor vártam ki Görgey alispánt, ki úgy látszik, szintén ott tartózkodott valahol az épületben. Én azt hiszem, hogy azzal az akasztófáravaló Kárásszal trafikál. Mindjárt annak idején mondtam, ne adjuk ki neki a kerti vendéglõt, mert odahúz a megyeiekhez. No, de körülbelül itthon is vagyok. Hát nézze, mivé tették a házamat?

Bizony be volt annak mind a három utcára nyíló ablaka verve, s a fala is mindenféle utálatos följegyzésekkel és figurákkal bemocskolva. A legszenvedhetlenebb figura azonban mégis egy eleven fej volt, kihajolva az ablakon, a Nustkorbné asszonyom fehérfõkötõs öreg feje. Haragosan összevont szemöldökkel kémlelte az utcát. Rövidlátó lévén, nem vette még észre az urát, az ura azonban észrevette és sietett lerázni kísérõjét, nehogy esetleg éles megjegyzéseknek legyen tanúja, kezét nyújtotta tehát neki.

- No, itt most már elválunk, uramöcsém.

- Nem addig, míg meg nem mondja, hol találom azt az embert - lihegte Fabricius, s amint a kezét beletette a Nustkorbéba, olyan forró volt, mint egy vasaló.

- Melyiket?

- Azt a bélai embert, aki Rozáliát látta odamenni.

- Nehéz lesz megtalálni.

- Megkeresem én, ha a föld alatt volna is - mondá ziháló hangon, eltökélten.

- Hiszen éppen ott is van, Görgõn, a kastély alatti tömlöcök valamelyikében.

- Hát én oda is eljutok - mondá s öklével nagyot ütött a Nustkorb-ház lábára (egyik oszlopát értjük a lábas háznak), úgy, hogy nagy darabon lehámlott róla a vakolat.

Ezzel megfordult és nagy fúriával rohant el a koponyások (teknõvájók) sátrai mellett, mint a fergeteg. Nustkorb tûnõdve nézett utána: »Félek, túlságos mélyen vágtam bele a sarkantyút« - dünnyögte, majd utána kiáltott:

- Ne csináljon elhamarkodott dolgot. Hiszen könnyebb az ümögtõl megtudni, hogy mi lakik a szívben, mint a kabáttól.

Fabricius úgy tett, mintha nem hallaná. Jövõk-menõk kalapemelve üdvözölték, õ nem is fogadta. Magamagával beszélgetett és hevesen kalimpált a kezeivel. A járókelõk összesúgtak:

- Ez ma bal lábbal kelt fel. Alkalmasint történt valami a szenátusban.

A mai szenátusban ugyan nem sok történt, de azért elég dolgot adott az a kevés is a mûködésbe gurult fantáziáknak. A görgõi csodálatos vacsorának az a napvilágra került részlete, hogy Nustkorb foglya volt Görgeynek és nem vendége, új oldalról világította meg az esetet. Megindult városszerte a találgatás, mit kereshetett az alispán a városi kertben? Azért jött-e oda fegyveresektõl kísérve, hogy elfogja Nustkorb uramat? De ha azért jött volna, hogy elfogja, miért eresztette volna akkor el? Átláthatatlan rejtély volt ez. S ha azért jött volna is oda Görgey, hogy elfogja Nustkorbot, még mindig megmarad a másik megbolondulni való rejtély, hogy miért ment a városi kertbe éjnek évadján Nustkorb, holott rendesen a tyúkokkal szokott lefeküdni? Csak nem azért ment oda, hogy elfogassa magát? Mindössze a beavatottak, három vagy négy szenátor elõtt állt tisztán a Nustkorb titokzatos útjának oka, de ezek is valami kémet gyanítottak, aki a Nustkorb odamenetelét jóeleve megvitte Görgeynek, aki aztán haddal jött. Ki lehet a »spion«, hej, ki lehet? Hátha maga az az illetõ ember - gondolták a beavatottak -, akitõl az okmányt vette Nustkorb uram? Micsoda kolosszális ravaszság, ha így volt. Az okmányt eladta Nustkorbnak, Nustkorbot pedig eladta Görgeynek, aki ezzel egyszersmind az okmányt is visszakapja. De nem, ez se lehet. Hiszen Nustkorbot is hazaeresztette Görgey és az okmányt se vette el tõle. Lehetetlen ezt emberi agyvelõvel kitalálni.

Hanem az eljárás, amit Görgey követett, kellemesen érintette a polgárság széles rétegeit. Úr, meg kell adni. Elfogja, tejbe-vajba füröszti, aztán négylovas hintón küldi haza. Egyszóval megtisztelte a várost. Hiszen nem is olyan rossz ember. Csak a túlzók, a Fabricius-pártiak érveltek még most is ellene, hogy ez is csak a város lebecsülése, mintha mondaná: »Kezemben volt a bírátok, azt tehettem volna vele, amit akarok, de én visszaadom nektek, egyétek meg, vagy csináljatok amit akartok, mert úgyse félek se tõle, se tõletek«.

Mindegy, beszélhettek akármit a polgárságnak, bizonyos rokonszenvek kezdtek kisarjadzani Görgey iránt a rájok erõszakolt hivatalos gyûlölet alól, úgy, hogy Grodkovszky várnagy uram ezekben a napokban lovas hajdú által küldött egyik hivatalos jelentésében azt írta post scriptum gyanánt az alispánnak:

»Bíró uram õkigyelmének megtraktáltatása és haza való expediálása Görgõrõl itten nagy gaudiumot okozott és jó vért szült, amelynél fogva, ámbátor nem vagyok se levelibéka, se táltos, se próféta (az utolsó Habakuk vala), mégis úgy látom a tekintetes alispán úr iránti harag elpárolgását, mint a forralt vízét az üstben. Nem adok neki sok idõt és minden veszedelem nélkül, bizony még »vivátok« mellett is bevonulhat a megye székházába, honnan nem a félelem számûzte vala, hanem a bölcsesség. De immár a bölcsességnek is podegrás lészen a lába. Datum ut supra.«

Ami a Grodkovszky pennájából elõbuggyant, az mind megfordult a Nustkorb éles elméjében is. A gyertya körmére égett. Érezte, hogy valamit tennie kell.

Azzal az ürüggyel, hogy a város tokaji szõlõit megy megmetszetni vagy homolyíttatni, már nem is tudom, egyenest Sárospatakra tartott, ahol a fejedelem udvara volt.

Nem ment üres kézzel; magával vitte a Bibóktól vett okmányt s azonfelül azt a fél aranysarkantyút, amit a város fölött elnyúló erdõs bordácsok közt egy szerencsés disznó kitúrt tavaly a földbõl. A kondás átadja a villikusnak, az pedig behozta a városházára, s mint Szvatopluk király sarkantyúja szerepelt a közhitben.

A sarkantyúra szükség volt, mert most mint diplomata akart szerepelni Nustkorb uram. Magához a fejedelemhez nem tudott és nem is akart hozzáférni. Az nem szerette az ilyenfajta ügyeket.

- Nem kell az árulókat mesterségesen csinálni - mondá nem egy ízben mélabúsan a gyanúsító és vádoló deputációknak -, mikor maguktól is bõven teremnek.

A fejedelmet csak közvetve lehetett belevinni valamibe. Nustkorb tehát befolyásos patrónus szerzésére gondolt s ilyennek már otthon Ottlyk György udvarmestert szemelte ki. Ennek vitte a sarkantyút és a Lõcse város sanyarú helyzetét festõ alázatos szupplikációt Görgey Pál viceispány ellen, nemcsak azért, mert Ottlyk szenvedélyes ritkasággyûjtõ hírében állt, hanem mert õ volt az egyetlen nostrás a fejedelem udvarában. Jánoky Zsigmond alkancellár is az volt, de az most nyavalyáskodott.

Finom modorú, sima úr volt hopmester uram, olyan mosollyal, mely mindenkit elragadott. »Egy szép asszony lelke lakozott e bajuszos, fürge testben.« Kedvesen fogadta Nustkorbot, átvette a sarkantyút és az írást, melyben ékesen volt megírva, miként sodorta Lõcse városát nehéz helyzetbe a vicispány, bírájának meggyilkolásával. Azóta se békéje nincs, se háborúja és nemhogy a tanács igazgatná a fölingerelt várost, ellenkezõleg, a mormogó közvélemény szorítja a tanácsot a bosszú politikája felé, úgy, hogy semmi jelesebb cselekedetre nincsen a tanácsnak ereje. Se bosszút állni nem tud, se felejteni. Olyan, mint a dagadt láb, míg benne van a tüske. Oda terjed tehát a város alázatos könyörgése a méltóságos vezérlõ fejedelemhez, a magyar Izrael fõvezéréhez (sic), hogy e tüskét fönséges bölcsességével kivenni s ezzel hû jobbágyaihoz lehajolni kegyeskedjék. A nevezett viceispány egyébként se lévén kóser ember (sic), mirevaló nézvést, mint a méltóságos vezérlõ fejedelem segítõ népe, mély alázattal csatolják az elfogatási parancsot, melyet e szent hadjárat kezdetén bocsátott ki, egyik martalócával nem átallván saját édes testvérét elfogatni, mikor az haddal és munícióval a lengyel határra sietett vala.

Ottlyk uram szórakozottan hallgatta a kérvénybe foglaltak hosszadalmas magyarázatát, de annál figyelmesebben nézegette a sarkantyút, egy igazi mûértõ odaadásával és kifejezte abbeli kétségét, hogy az a Szvatopluké lett volna, mert Szvatopluk okvetlenül bocskorban járt. Elrendelte egyszersmind, hogy ott további ásatásokat folytassanak, mert bármilyen régi is a lelet s bármely népektõl származik is, az emberiség mindig két lábbal rendelkezett s következésképp még egy sarkantyúnak kell ott lenni. Ha találnának valamit, értesítsék a fejedelmet. Ami pedig Lõcse kívánságát illeti, pártoló szavakkal fogja azt õfelsége gráciájába ajánlani. Ezzel kegyesen elbocsátotta a lõcsei bírót.

Hazajõve mindenfelé eldicsekedett, hogy immár a város szõlejét rendbehozta s nagy reménységek közt várja a szüretet.

Hát meg is érkezett a fejedelem pecsétje alatt pár hét múlva az eredmény. Remegõ kezekkel vágta fel Nustkorb uram az ismeretes pecsétet. A bíró kérvénye hullt ki belõle mellékletestül, a következõ fejedelmi hátirattal:

»Görgey viceispány uram inkriminált causáját elreferáltatván és meghánytorgatván, találjuk, hogy az elfogatást õkegyelme jobbinkább testvéri szeretetbõl rendelé, mintsem ellenséges indulatból, akár Atyja-fia, akár pediglen Személyünk ellen, mert sem a muníciós szekereket, sem felekezetinkhez tartozó Esze Tamás hívünket feltartani, vagy arrestáltatni nem kívánta, miben erányunkban táplált becsületes szándékának és hívségének kiváltképpen való testimoniumát adta. Lovai hajdúival egyetemben táborban marasztatván, neki ajándékképpen és hajlandóságunk okáért pataki istállónkból a takarosabb paripákból, ékes szerszámmal egy hátasló küldessék, akivel Segennyey uram bízatik meg. Lõcse város pedig értesítendõ, hogy békéljen meg a maga kenyerén és ne keressen ellenséget, mikor úgyis van.

F. P. Rákóczi.«

A fejedelem sebtiben a saját kezével vetette az instancia hátára e sorokat, de a kancellária úgy látszik lusta volt illõ módon lemásoltatni s kellõ formába öltöztetni a fejedelmi akaratot. Aszalay uram egyszerûen odaírta hát a nevét, hogy »Franciscus Aszalay« és a Datum Sárospatak, anno 1707 Julii 18., azzal borítékba tette és elküldte a lõcsei bírónak.

Ugyanaz a lovász hozta a levelet, amelyik a díszlovat vitte Görgõre. Istenem, istenem, de gyönyörû állat volt, nem volt abban egy makula hiba sem. Fekete, mint a bársony, finom, vékonylábú, mint egy kastélyos kisasszony, tüzes leheletû, mint egy sárkány.

Nustkorb uramat olyan fölindulás és szédülés fogta el ezek olvastára, hogy szívszélhûdéstõl kellett tartani; szerencsére otthon a lakásán érte a levél s Kätchent hamarosan a szomszédos fürdõházba lehetett szalasztani a borbélyért, aki hamar eret vágott rajta, mialatt a nemzetes asszony vízbe mártott és jól kifacsart kendõket rakott a halántékaira.

Ágyba fektették, lassan-lassan magához jött s átkozta magát a pataki útjáért, ahol maga járta ki Görgeynek az ajándéklovat. Szent isten! Micsoda hahota lesz ebbõl Lõcsén, ha megtudják!

De ne tudják meg. Vagyis legalább azt ne tudják meg, hogy a fejedelem fekete paripája a lõcseieknek szóló felelet. Õ ugyan meg nem mondja, inkább vágatja magát négyfelé. Ha kitudódik is, ne most legyen az, hanem valamikor késõbb, ha már nem árt. Mert hiszen a Nemezis nem alszik s okvetlenül utol kell hogy érje Görgeyt, csak idõ kérdése az egész. Annál inkább utoléri, mert itt kisiklott a karmai közül. A Szvatopluk-féle sarkantyúnak nem volt sikere. Pedig hát disznó túrta ki, azt lehetett volna hinni, szerencsét hoz. Ámbátor ahogy vesszük, hiszen szerencsét hozott, de Görgeynek. Egyébiránt lehet az megölõ betûje is, mert ha liliomtiszta kurucnak jött ki a kuruc levekbe bemártva, szeretném tudni (ti. Nustkorb szeretné tudni), miképpen jön ki majd szín labancnak, ha labanc levekbe mártja be. Pedig bemártja, ha addig él is, ha mindjárt saját tallérjaihoz kell is nyúlni. A mód megvan rá, mert a fejedelmi kancellária (hiszen szépen vezetik azt is) tévedésbõl vagy pongyolaságból visszaküldte az elfogatási okmányt, azzal most Bécsben lehet szerencsét próbálni.

Nustkorb uramnak a felesége a híres Student-családból származott. A Studenteket voltaképpen Protmowoknak hívták, de ezt a nevüket már alig ismerték a városban. A család valamikor virágzó, hatalmas volt, a város ügyeiben döntõ szerepû, s még ma is az volna, ha nem tanul. De a tudományokra adta magát, s a tudomány elpusztította a családot. Az egyik Protmow, a XVI. század végén élt Protmow Jakab, krõzusi vagyont szerezvén mint marhakupec, egy olyan fundációt csinált, amelynek jövedékébõl minden lõcsei Protmowoktól származó fiú, amíg iskoláit folytatja és végzi, kétezer aranyforint évi járadékban részesüljön. Minthogy pedig az eddigi kereskedelemmel és iparral foglalkozó Protmowok már a szüleiktõl örökölték a nyereségekhez és a pénzhez való hajlamokat, elkezdték a tanulást már hatéves korukban és folytatták tömérdek városokban, országokban s azok egyetemein, úgyszólván az emberi kor legvégsõ határáig, többnyire mint Studentek halván meg szétszórva, õsz fõvel, nyugtalanul, Páduában, Bolognában, Göttingában, Lipcsében, Halleben és az ördög tudná még hol.

Ma már csak három Protmow élt, ebbõl az egyik addig tanult, míg megbolondult, s most fut valahol, a másik zavartalanul járja az egyetemeket (hja, kétezer forint sok pénz), a harmadik, István, ellenben itthon, Lõcsén lakott és afféle benevolus tisztviselõ volt a városházán, azzal a bevallott pretextussal, hogy a közigazgatást tanulmányozza a városnál (vagyis még mindég húzta a kétezer aranyforintot). Különben igen mûvelt, sokat tudó, ravasz ember hírében állt, és minthogy sógora volt Nustkorbnak (Student Borbála lévén a felesége) és hosszú idõket töltött, valamikor negyvenéves korában, a mindenféle bécsi iskolákban, úgy, hogy meglehetõsen ismerte ott a dörgést, õt bízta meg Nustkorb, hogy menjen Bécsbe és ott az összeköttetései révén (sok iskolatársa elõkelõ állást foglal el a Burgban) juttassa e szerény íráskát õszentfelsége elé kellõ mártásban, vagyis kidomborítva, hogy bár Esze Tamással lõport és fegyvereket szállított a lengyel határra Rákóczinak Görgey János, a szepesi viceispány mégsem látta szükségesnek lefoglalni a szállítmányt és Eszét elfogni, vagy ezekrõl jelentést küldeni az uralkodóhoz. De meg is kapta már ezért a jutalmat Rákóczitól, egy szép fekete lovat, aranyos veretû szerszámmal.

Student Istvánnak tetszett a feladat, váltig emlegette, hogy a diplomáciára van az esze berendezve, s kellõen fölszerelve tallérokkal, néhány nap múlva megindult a Molitorisszal, a kis Klebe úr különös gondozása mellett, Bécsbe, ahol is beszállván »A két lúdhoz« címzett traktérba a Ringen, elkezdte pókszerû munkáját. Már két hét múlva írja, hogy megismerkedett a király belsõ komornyikjával, aki öltözteti õfelségét. Szeptember közepén arról küld értesítést, hogy a Görgey-féle elfogatási okmány és az eset hû leírása immár a császár dolgozóasztalán hever. De minthogy a dolgozóasztal magától nem dolgozik, a császár meg csak ritkán, legyen a sógor türelemmel.

Várt a sógor, várt, várt, kapván különbözõ csillapító üzeneteket a türelmetlenség ellen, melyeket csak úgy szóval küldözött Student Pista Bécsben idõzõ lõcsei emberektõl, hogy õk ne értsék, de Nustkorb tájékozva legyen. Új húrt tettem a hegedûre. Érik már a vetés. Fenik már a kaszát. Meg lehet már oldani a szoknyát, törik a kapcsa. (Vagyis értse úgy a sógor, hogy a fekete szoknyák lekerülnek mihamar az asszonyokról.)

Értette Nustkorb, és õ is hasonlókat üzengetett Bécsbe menõ kereskedõktõl. Még mindig vartyognak a békák. (Vagyis, hogy még zúg a közvélemény.) Ugrik a ló, csillog a kantár. (Vagyis Görgey el van bizakodva.) A szomszédban is cincognak az egerek. (Vagyis a megyénél is elégedetlen hangok hallatszanak Görgey ellen.)

Tényleg, bizonyos elemek elkezdték piszkálni Görgeyt is, hogy tessék már a megyegyûlést Lõcsére hívni össze. Vagy - vagy. Béküljön meg az ellenségeivel vagy hagyja el a barátait is. Semmi se tarthat örökké. Nem azért építették a megyeházat õseink, hogy a patkányok birodalma legyen.

Közel volt a dolog a megütközéshez. Ott is, itt is elégedetlenség forrt. A vak is láthatta, hogy valaminek történni kell. Fülledt volt a levegõ, és az a bizonyos titokzatos félelemgerjesztõ csend állott be, mely a természetben is a viharok elõtt jár. Láthatatlan erõk látszottak szorítani az embereket, hogy döntésre vigyék már ezt a kérdést.

Miért éppen ezt? Mikor sokkal nagyobb bajok vannak. Mikor ágyús szekerek dübörögnek végig az országon, hadisátrak fehérlenek a mezõkön és vérrel pirosra festett patakokban játszanak a pisztrángok. És mégis a Görgey-kérdés dominál ezen a kis helyen. Hogy lehet ez? Isten tudja. Talán az a rettenetes szörnyeteg avatkozott közbe, akit még eddig soha és sehol se mertek zsarnoki hatalmában korlátozni, a Divat. Rákényszerítették a fekete toaletteket, a szörnyeteg megrázza magát és fel fogja fordítani Lõcse városát és Szepes megyét mindenestõl.

Mikor már minden forró volt, október elején váratlanul hazatoppant a Student Bécsbõl, meglehetõsen savanyú ábrázattal.

- Széna vagy szalma? - kérdé Nustkorb.

- Szalma.

Nustkorb megüvegesedett szemekkel bámult sógorára.

- Hát mi történt?

- A császár úgy fogta fel a dolgot, hogy Görgey a saját testvérét is el akarta fogatni merõ császárhûségbõl, és hogy az ilyen embert ki kell tüntetni.

- Csak nem mondod ezt komolyan?

- Magam is meg voltam lepetve, de tény. Trautmansdorf gróf udvari szekretárius által a konziliáriusi diplomát küldi neki. Ma vagy holnap érkezik meg a szekretárius.

Nustkorb uram lehorgasztotta a fejét.

- Akkor hát én mehetek - mondá és ezentúl csodálatos apátiába esett.

Otthon ült az asztalra könyökölve s fejét tenyereire hajtva szótlanul órákig és órákig némán, csendesen, ha valaki megszólította, nem felelt, nem volt szomorú se, csak nem felelt. Elhagyta rendes szokásait, a burnótos pikszist kitette a zsebébõl, a boroskancsóhoz hozzá nem nyúlt, néha azonban magában is hangosan motyogta: »Akkor hát én mehetek«.

Hogy hova akar menni, hogy hova? Tördelte kezeit a nemzetes bíróné asszony, sõt a sógor is meg volt szeppenve, abban a hitben, hogy Nustkorb nem jóra gondol. Mindennemû szerszámot, fegyvert, amellyel kárt tehetne magában, gondosan eldugdostak elõle. Mert bizony maga a Belzebub ördög bújt õbele. Ki kell azt onnan ûzni, aminthogy meg is próbálta bíróné asszonyom, a »matyerina duska« (anyai lelkecske) nevû fû[20] paraján megfüstölte, s hogy az innensõ világon való maradáshoz fogyatékos kedvét élesztgesse, emberszívekbõl[21] fõzött számára teát.

Úgy látszik csakugyan visszatért az életkedve a teától és az »anyai lelkecske« füstjétõl, mert bíró uram valósággal útra kezdett szedkelõzni, de nem olyanra, aminõtõl féltek a hozzátartozói, mely a szent Mihály lován történik, hanem amelyikhez tarisznya kell, a tarisznyába pogácsa, füstölt szalonna és fokhagymás borjúcomb. Bíró uram ugyanis azzal az eltökéléssel állott elõ, hogy közeledvén Mindszentek napja, elmegy Késmárkra a Kramler bíró epitáfiumáért, amelyet még csak most készített el a lusta szobrász, pedig már öt esztendeje, mióta megrendelték. Azt mondta, valamit mégis tenni kell, amivel a világ száját bedugja. Ezt ugyan hazahozhatta volna a villikus is, de a bíró maga akart elmenni.

- No, ugye használt a tea - ujjongott bíróné asszonyom.

És igaz is, hogy használt, mert az elkeseredett úr nyilván azért is szánta rá magát legalább részben erre az útra, hogy megszabaduljon a koszttól és füstöléstõl.

De ebben sem volt szerencséje.

A templom falába illesztendõ epitáfium sikerült ugyan, Tomis József nagy mester, olyan élethûen teremtette oda a Kramler Károly alakját, bírói palástjával, szokott fövegével, egy kissé összehuppadt vállával, hogy mikor a város kocsisa, Kuptor József, akit még a megboldogult szegõdtetett, meglátta a vörös márványban kifaragva, önkénytelenül lekapta a kalapját és dicsértesséket hebegett (mivelhogy keresztény-katolikus volt). Azután is, mikor a szekérre négyen fölemelték, nagy tisztelettel bánt a ponyvákba takargatott kõvel az egész úton, melléje készítvén Nustkorb bíró uramnak illendõ ülõhelyet, nagy kevélységgel jegyzé meg, hogy ezer forintért nem adja ezt a megtiszteltetést, miszerint két lõcsei bírót vihet a lovain egyszerre, mert ilyen se történt a világ eleje óta közönséges kocsissal.

Vitte is vagy két napig a két bírót, mert nehéz volt a kõ s nagy esõzések lévén, irdatlan és ragadós sarakban gázoltak a kerekek. Bizony csak lépésben mehettek. Aztán a napok már rövidek ilyenkor, este pedig nem lehetett járni a gyalázatos utakon. Már-már közel voltak Lõcséhez, midõn Dravec mellett, egy puskalövésnyire a község porgolátjaitól, a rudas ló egy szakadéknál valahogy félrelépett és hátsó testével a mélységbe csúszott. Kuptor leugrott a lovát kihúzni, de már késõ volt, az alácsúszó ló magával rántotta a szekeret, a korlátfa recsegve tört össze. Nustkorb uram egy szisszenéssel a különben jelentéktelen szakadékba esett, tompa robajjal megindult utána a súlyos kõkolosszus és rázúdulva agyonnyomta, hogy még csak egy jajkiáltásig se hagyta élni. A kocsis segélykiáltására összesereglett draveciek már csak az összelapított véres holttestét húzhatták ki. Lónak, szekérnek, kocsisnak, kõnek nem lett semmi baja.

Most már a holttestet takargatta be Kuptor ponyvákba s halálra rémült arccal, úgyszólván lóhalálban vágtatott be Lõcsére, hol éppen vasárnap estefelé lévén s szép enyhe idõ, nagy fekete tömegek hullámzottak az utcákon. A fehér lepedõ véres volt a kocsin, a kocsis ruhája is csupa vér volt.

- Mi az, mi történt?

- Meghalt a bíró. Az elõbbeni bíró megölte a mostani bírót.

Mint a tûz futott végig a városon a rémhír és annak részletei, elérve az egyik kaputól a másikhoz, a legkisebb zugig mindenüvé és mint a hógomoly, növekedve észrevételekben is.

- Az elõbbeni bíró megölte a mostani bírót, mivelhogy a mostani bíró ölte meg az elõbbeni bírót.

…A jó isten hárítsa el Lõcse városáról a megpróbáltatásokat.