TIZENNEGYEDIK FEJEZET

NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL
ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL

A mai fiatalember, ha szerelmi bánat éri és a zöldszemű szörnyeteg megmarja, vagy a halált keresi, vagy párbajsegédek után futkos, vagy pedig bezárkózik egy külön szobába egy szép leánnyal, akit múzsának neveznek, és ontja a világfájdalomtól csöpögő verseket.

Fabricius, mikor a Rozália találkájáról hallott, nem cselekedte meg ezek egyikét sem, noha ő is le volt sújtva. Ha a nap leesik az égről s elgurul egy pocsolyába, kevésbé csodálkozik vala. De hisz ez több is volt, mintha csak a nap hagyná el az eget. Ő maga esett ki a saját énjéből. Egy idegen bolygón találta magát boldogtalannak. Tompultság, üresség, sivár céltalanság érzései kezdték gyömöszölni, roskadozott a lába, zúgott a feje. A vén lábasházak hátrafelé látszottak húzódni előle, mogorván ünnepélyesen. A furmányos szekerek kerekei döcögve tagolták az utcaköveket horzsolva: Ro-zá-lia, Ro-zá-lia. Az ablakoknál a kosaras rostélyok alól itt-ott kibukkant egy-egy leányfej, rámosolygott kedvesen, ismerősen, ami olyanforma fájást váltott ki belőle, mintha a halántéka ereit rángatná láthatatlan kéz, ugyanaz tartotta összeszorítva a szívét is.

Ment egyenest haza, mint az alvajáró, öntudatlanul, megszokásból. Az egyik utcaszögletnél Blom Miklóssal találkozott, lovon ült, báliasan kicsípve, messziről kiáltotta:

- Hogy vagy Rici? Szervusz Rici! (A Fabricius becézõ neve.) Kirándulok egy kicsinyt a vashámorhoz. Gyere te is. Majálist tartunk a vidéki szépekkel. Nemigen gyõzöm már; de mit csináljon az ember. Szervusz Rici!

- Utálatos kutya! - sziszegte utána Fabricius.

De már haza is ért és olyat rúgott a zöldre festett kapuajtón, hogy szinte meghasadt.

Az öreg Fabriciusné várta már az ebéddel. Kedvenc ételei jöttek az asztalra, kásás csirke és levelen sült, mivelhogy kenyérsütés napja volt, és a kemence már anélkül is be volt fûtve, a gyermek-szenátor azonban hozzá se nyúlt az ételekhez, amellett sápadt volt és ingerlékeny.

- Nem vagy te beteg? - aggódott az öreg asszonyság.

- Csak a fejem fáj egy csöppet.

- Ne kössek egy kis tormalevelet a homlokodra? Hátha kihúzná?

- Nem húzza azt ki, nem a torma, de hat ökör sem.

Ebéd után föl se ment, mint rendesen, a városházára, otthon ült szobájában az ablaknál s nézte a jövõ-menõ felhõket. Igazodtak, keverõztek, foszladoztak, meg megint tömörültek a színes párák. Nagy sürgés, készülõdés volt fent, míg végre estefelé kitört a vihar, megmozdult az ég és telefirkálta villámvonalakkal a nagy Igazító Kéz a mennyboltot. Éppen ez kellett Fabriciusnak. Vihar a lelkében, vihar a természetben. Csak zúgjon a szél, csak ropogjon az ég; bár mindent összemorzsolna.

Köpönyeget se vett, úgy ment ki a viharba s kijutván a város kapuján, a csodálkozó õrök tisztelgése mellett, nekiindult a harasztos erdõnek. A haragos természetet megfogta pajtásnak. S hogy ím így ketten együtt kidühöngték, kitombolták magukat, valamivel könnyebb lett lelkének a nehéz súly.

Mikor hosszú bolyongás után késõn este hazaért, Fabriciusné már ágyban feküdt. Nem várta haza, mert gyakran szokott elmaradni, vagy Klösteréknél a lányok közt, vagy a városi pincében a szenátorokkal.

A szolgáló vacsorával kínálta, de a fiatalúr leintette, hogy nem kér semmit. Sokáig fel s alá sétált a szobájában, hallgatta a zuhogó esõt, mely még csak most eredt meg, aztán az anyja szobájába nyitott.

- Alszik már, édesanyám?

- Nem. Akarsz valamit, fiacskám?

- Csak jóéjszakát akartam neked kívánni, mint közönségesen.

Ezzel az ágyhoz lépett, leült a szélére, megfogta az öregasszony kezét, megcsókolta és azután is a kezében tartotta szótlanul. Az öregasszony szinte önkénytelenül odább csúszott a fal felé, úgy, hogy most már a szenátor feje is elfért a vánkoson. Lehajtotta a fejét is, odanyomta az anyja szívéhez szorosan, úgy, mint gyerekkorában, és az egyik lábát is föltette.

- Jaj, ne nyomj hát úgy.

- De látja mamácskám, máris nem fáj úgy a fejem, hogy odanyomtam magához.

- Eredj, te bolond hízelgõ, hát azt hiszed, amit hat ökör ki nem húz, azt az anyai test melege kihúzza a fejedbõl?

- Nemcsak hiszem, de tudom.

S ezzel összevissza csókolta a matróna kedves, okos fejét.

Az viszont tettetett bosszúsággal igazgatta helyre félrecsúszott bodros hálófõkötõjét s vidáman kacagott fel.

- No, te igazán szép szenátor vagy, aki az anyjával alszik. Ha látná a város, nem tudom, mit szólna hozzá. (Majd azután mélyet sóhajtott és így folytatá.) Bizony, szép idõk voltak, mikor mindig velem aludtál kisgyermek korodban, amikor még meséltem neked, s te is mindent elcsacsogtál nekem. Aztán, hallgasd csak, milyen kópé voltál. Hogy a szegény bátyácskádhoz, aki a másik ágyban hált egyedül, át ne mehessek, ha te elalszol, titokban odakötötted a lábamat egy madzaggal az ingecskéd gombjához s mikor elaludtál, eloldoztam a spárgát és úgy mentem át a testvéredhez.

- Szóval megcsalt mamácska.

- Mint ahogy megcsalsz te most - kiáltott fel ijedten az anya. - Szent isten, mi bajod, Antal? Hiszen te sírsz?

Megsimította fia arcát és nedves lett a keze.

- Azért jöttem ide, mert ki akarom önteni a szívemet. Nem tudok hova fordulni, csak kegyelmedhez. Segítsen rajtam, anyám, ha tud. Az én eszem cserben hagy engem. Erõt vettek rajtam a gyengeségek. Ha erõs vagyok, magamban van bizalmam. Ha gyenge vagyok, a maga bölcsességéhez fordulok, mint gyenge gyermekkoromban. Olyan babonás hiedelemben élek, mintha az én gyengeségeim az anyai szeretet erejével összekeverve, megszûnnének. Hallgasson hát meg, anyám.

- Jó, jó, csak beszélj. Tedd ide a fejedet. (Megsimogatta a selymes hajat.) Ki bántott meg? Hol fáj? Mi fáj? Ne félj semmit. Nem hagylak bántani senkinek.

Fabricius most aztán megnyitotta bensõ élete titkos folyosóit, mindenekelõtt bevallotta Otrokócsy Rozália iránti szerelmét (Tudtam - szólt közbe a nemzetes asszony), mely az elsõ napon ébredt szívében, mikor találkoztak, s azóta nõtt, nõtt és ma már erõsebb mindennél a világon. Hogy a leány is szereti-e? Nem volt róla szó. Forma szerinti vallomás nem történt. De õ (Fabricius) ekkoráig legalább abban a hitben élt, hogy szereti. Ezer édes szó bong a fejében, mindmegannyi tündércsengettyû, melyek fenntartói ennek a hitnek. Egy-egy célzás, méla tekintet, egy sóhaj, egy önfeledt mozdulat, egy elpirulás. (Hej, milyen cukorgarmadát gyûjtött össze ezekbõl memóriájába a gyermek-szenátor.) De hát ez mind olvadóra vált ma, mikor Nustkorb bíró uram elmondta, amit a találkáról tudott.

A nemzetes asszony felkönyökölt az ágyában. Õt is felizgatta az eset, amint végighallgatta türelemmel.

- Forgós teremtette! - pattant fel, mert katonás asszony volt. - Ez annyira borzasztó, hogy szinte hihetetlen. Az az ember bizonyosan hazudott Nustkorbnak.

(Rozália Fabriciusnénak is kedvence volt.)

- Egyet kérdezek, mama. Hova lett a georgina-rózsákból az egyik, mert ugye, a múlt vasárnap kettõ volt kinyílva?

- Matild néni volt itt hétfõn vagy kedden éppen Rozáliával. Rozáliának adtam.

- Látod, ez a baj, mert a bélai ember a mi rózsánkat mutatta akkor este a bírónak, hogy a találkán levõ hölgy hajából esett ki a lépcsõknél.

Elhallgattak. Az öregasszony sóhajtott és nem szólt semmit. Az esõ nagy potyogást mûvelt odakünn a házfedelen. Nem-e jégesõ? - mondá az öregasszony. Aztán csak tovább hallgatták, nem-e jégesõ. Végre egy kérdést tett közömbösen, szárazan, mintha csak úgy ásítás közben kérdezné, hogy a nyelvét ne pihentesse túl sokáig.

- És nagyon szereted?

- Azt hiszem, nem tudok nélküle élni - felelte az ifjú, tele szenvedéllyel. - Megsemmisülök.

- Ej, bolondság. Nem okos dolog az én fiamtól. De nem is úgy van az. Elég virágcserepem van nekem is, de még egyikben se nõtt meg olyan nagyra a virág, bármilyen üde volt is és szép, hogy az edényt szétrepesztette volna. Nem vagy te kenyérbélbõl, de még cserépbõl sem. Vasból vagy. Annak mondanak. Hát az légy és ne beszélj ilyeneket.

- Ne haragudjék, édesanyám, kinek öntsem ki a szívemet másnak?

- Jó, jó. Hát majd meglássuk, hogy van, mi van. Mindjárt holnap rendbe hozom a dolgokat, vagy így, vagy úgy.

- Mit akar csinálni mamácska?

- Azt még én most nem tudom, de minden el lesz igazítva. Most pedig menjen, feküdjön le szenátor uram, de elõbb nyújtsa ide a buksi fejét, hadd csókoljam meg.

Fabricius a szobájába vonult, csak úgy ruhástól dõlt le, abban a hitben, hogy úgyse fog aludni, de a viharban való barangolásban elfáradva, vagy talán az anyai csók varázslatos pecsétje alatt legott elnyomta az édes álom és másnap szinte egész öreg früstökig mártogatta abban a csodálatos égi harmatban, mely lemossa a testrõl és a lélekrõl a lankadtságot.

Másnap a nemzetes asszony alig várta a délutánt, magára vette a fekete selyemruháját, elõszedte a három sor keleti gyöngyöt, mind fehérek és egyformák, a fekete csipkefõkötõre feltûzdelte az arany lencseszemeket, a fülébe is beerõszakolta a smaragdos függõket.

Fabriciusnak feltûnt a nagy gála.

- Ejej, mama, maga úgy fest, mint aki hódító hadjáratra indul.

- Bizony nem tudom én galambom, hova indulok. Olyan garádicsokra lépek én most, amelyeknek se az alját, se a tetejét nem látom.

- Nem értem - mondá Fabricius, aki akárhogy takargatta is, felette ideges volt.

- Pedig ha egy kicsit gondolkoznál, megértenéd, édes fiam, mert igazságos lélek lakik benned is, az én lelkem meg az apádé. No, hát mármost hova megyek én, mit gondolsz, és miért megyek? Ugye azért megyek, hogy valakit a mérõserpenyõre tegyek és meglássam, mit nyom?

Fabricius némán biccentett fejével.

- De hát van-e nekem ehhez jussom? Igenis van, de csak egy esetben, ha a mérleg két serpenyõjéhez képest én is kétféle szándékkal megyek oda, aszerint, amint a serpenyõ fogja mutatni. Ha ide billen, az én menyecském a leány, ha oda billen, az ördögé a leány, bírja békével, ámen.

- Jaj mama, miket beszél!

Keservesen sóhajtott, s amint az esélyekre gondolt, felváltva szaladozott arcán az élet két legközönségesebb festéke, a piros meg a fehér; hol olyan lett, mint a cékla, hol olyan, mint a fal.

A nagyasszony ügyet se vetett rá többé, s ahelyett a szolgálóknak adogatta ki a szigorú utasításokat távolléte tartamára: vigyázzanak mindenre, az edényeket mosogassák el és ne törjenek el semmit, mert lesz »ne mulass«, koldust be ne eresszenek a pitvarba, nehogy ellopjon valamit, hanem ha jönne, az ambitusra vigyék ki neki a karaj kenyeret. Az Ancsura nézzen be a méhesbe, nem jött-e ki raj? Ha kijött, szaladjon el Koch Jánosért, a perecesért, az majd leszedi. A Zsuzsi pedig tömje meg a két ludat, és adjon nekik inni is. Azután pedig törjék meg a mákot, de elõbb becsületesen ki kell mosni a mozsár belsejét. Egyébiránt mindjárt itthon lesz.

Azzal megindult a lépcsõkön katonás léptekkel, egyenes tartással, suhogott, ropogott rajta a sok selyem, s szép hófehér haja élénken kandikált ki a sok feketeségbõl. Szakasztott olyan volt - mondják, akik mindkettõjüket ismerték -, mint a megboldogult fejedelemasszony Erdélyben, össze lehetett volna téveszteni. Csakhogy Fabriciusné szigorúbb volt Bornemissza Annánál. Amit egyszer kimondott, az olyannak látszott a közönségesebb lelkek elõtt, mint a gondviselés szózata. Zordon volt, mikor haragudott és a szemöldökeit összevonta, mint a hegyek, amelyek közt született és nyájas, mint a havasi rét az õszi napfényben, ha lelke jóságát arcára eresztette.

A szenátor onnan felülrõl hallgatta a lépteit. Egyszerre megszûntek. A szenátor kitekintett az udvari ablakon s látta, hogy az anyja megáll a két virágpad elõtt, mely a liliputi udvart ékesíti és letépi a georgina-rózsát, az egyetlent. A többiek, a megérkezendõ testvérek, még zöld burkaikban alusznak.

Sokáig odamaradt a nemzetes asszony; Fabricius mindenféle mulatságot próbált kitalálni, de soha még nem telt olyan lassan az idõ; a raj csakugyan kijött, ráült egy cseresznyegallyra, Koch uram eljött, berázta a köpübe; ezt mind végignézte Fabricius, azután újra felment a szobájába, elõvette az ótestamentumot s rányitott az égõ tüzes kemencébe vetett három zsidó férfiakról szóló fejezetre; olvasgatta, de ez egyszer éppen nem szánakozott rajtuk, mert õ maga is most épp olyan tüzes kemencében érezte magát, sõt inkább cserélt volna az ifjakkal, mert azokról már tudatik, hogy bent nem égtek, míg az õ sorsa még bizonytalan. Öreg uzsonna ideje is elmúlt, de még mindég nincs itt a mama. Néhány aktát szedett elõ, talán a munka szalasztja meg az idõt, de bizony nem értett õ azokból semmit, a fekete betûk bolondjába táncoltak elõtte, végre is a kutyával, a Popráddal kezdett játszadozni, míg végre a füleit hegyezte Poprád, ami jele, hogy az utcaajtó csikorgását hallja ott künn, egyet mordult, meg elhallgatott. Tudta már, ki érkezik. Az ismeretes ruhasuhogás hallható lett, a Fabricius szíve hevesen kezdett dobogni és benyitott a nemzetes asszony.

Letette mantilláját egy karszékre, aztán a gyöngyöt vette le a nyakáról. Fabricius nem mert ránézni, hogy az arcából olvasson, kissé félrefordult s félénk, fojtott hangon kérdezte:

- Hogy állunk?

- Megállj, hadd vegyem ki elõbb a fülbevalókat, mert egészen lehúznak. Tanulj egy kis türelmet. Hé, Zsuzsi, gyere be fiam. Ereszd meg egy kicsit hátul a mídert, mert mindjárt megfúlok benne. Nem való már öregasszonynak a parádé. Puha zsölle, fehér cipó való az öregasszonynak. No, most elkotródhatsz. Mit is kérdeztél, édes fiam?

- Hogy mi történt?

Fabriciusné beült a zsölléjébe, de még mindég nem nyilatkozott, elõbb még egyszer bekiáltotta Zsuzskát.

- Keresd meg a kötésemet, te kecskebéka. Így ni. Most pedig eredj a pincébe és hozzál egy kis sárgarépát a kanárinak, hadd énekeljen. (Egyedül maradván a fiához fordult.) Hát tudod, nem szeretek beszélni fontos dolgokról, csak ha teljes kényelemben ülök. A kötõtûk és az eszem egyenletesen és szoros kapcsolatban mozognak; vagy mind mozog, vagy egy se.

- Köszönöm szépen, de engem valóságos kínpadra feszít.

- Ugyan eredj, te golyhó, hiszen az a leány olyan ártatlan, mint a ma született bárány.

Az öröm ragyogása öntötte el a szenátor arcát.

- Oh, mamókám, édes mamókám!

- Nincs azon annyi makula se, amennyi egy pók lehelete a liliomon.

- Hát hogy volt, mi volt akkor az a találka a vendéglõben?

Fabriciusné vállat vont.

- Mit tudom én, hogy volt.

- Hogyan? - szólt Fabricius elboruló homlokkal. - Kegyelmed nem tudja? Hát nem kérdezte?

- Kérdeztem én mindent, de a beszéd végre csak beszéd.

- Akkor aztán miképpen mondhatja, hogy ártatlan? - fakadt ki ingerülten.

- Mert láttam.

- Látta? - mondá gúnyosan - Hát lehet azt látni?

- Lehet bizony, csak szem kell hozzá… anyai szem. Hiába mosolyogsz kétkedõleg. Van olyan tudás is, mely fölötte áll annak, amit a könyvekbõl, s ahogy ti mondjátok, összetett bizonyítékokból, tanúvallomásokból lehet megállapítani. Az anyai tekintet a lélekbe fúródik. Az anya lát az ilyenekben még vakon is. Ha másképp nem, hát megszagolja a menye bûnét.

- Oh anyám, bárcsak igaz lenne!

- Az úgy is van. Mert a szeretetnek vannak olyan csodái. Ami teneked fájna, édes fiam, az elõbb az én szívemen szalad át. Ha mármost én azt mondom, hogy Rozália ártatlan, az nem üres levegõ, és aki ennek az ellenkezõjét meri állítani, annak énvelem gyûlik meg a baja, forgós teremtette.

Fölrakta csípõjére mind a két kezét s kihívóan nézett szét, mintha láthatatlan ellenségekkel volna tele az egész szoba, pedig már akkor de szívesen adta meg magát az egyetlen kételkedõ is.

Ezek után elbeszélte a nemzetes asszony a látogatása részleteit. Mohón szürcsölte fel a szenátor, mint a szomjas föld a harmatcsöppeket.

- Nos, hát ott voltam, és már itthon elgondoltam a tervet. Nem mentem üres kézzel. Elvittem az utolsó georgina-rózsát, mert azokról, amint jól tudod, az a babona él az itteni fejérszemély-világban, hogy aki egy ilyen szál rózsát hajába tûz, kérõje lesz abban az évben, aki kettõt tûzhet, annak két kérõje lesz. Hát jól van, megyek a rózsával, többnyire künn voltak a növendéklányok az ambituson, majd kiugrott a szemgolyójuk, úgy nézték azt a rózsámat. Mind kérõ után bomlik az. Tudakolom Rózikát, azt mondták, bent hímez a Klöster kisasszony szobájában. Csakugyan ott foglalatoskodott a keresztanyád oldala mellett. Beszéltünk prücsköt-bogarat, mint közönségesen, mikor egyszer csak ráviszem a szót nagy ravaszul a georginára, hogy kinek adjam. »Magának már ugye adtam, Rózika?« Mire mosolyogva felelte, hogy õ már kapott egyet az idén, de elvesztette a hajából, hát elvesztette a kérõt is. »Érdekes volna, ha tudná, hol vesztette el« - kérdeztem a tervemhez híven. Kacagott és süppedtek almavirágszín arcán azok a kis gödröcskék (ha láttad volna, te Toncsi!). »Hát biz én azt a kerti vendéglõben vesztettem el, mikor Quendel úr… mikor is volt az, Matild néni?« »Kedden este, sõt éjjel« - szólt közbe Klöster kisasszony. Nagy meglepetést színleltem. »Éjjel? Megfoghatatlan! Mit csinált ott éjjel?« Tiszta tekintetét rám emelte, s látszott elfogulatlanságán, büszke nyugodtságán, hogy nem veszi szavamat fürkészõ nyomozásnak, inkább csodálkozásnak a bátorsága fölött. »Örökségi ügyben egy írást kellett aláírnom tanúk elõtt.« »Kik voltak a tanúi?« - kérdeztem. »Quendel úr - felelte - és Görgey György.«

A fiatal szenátor felugrott, mint akit kígyó mart meg.

- Görgey György - ismételte a nevet sötéten. - Ezt jó lesz tudni.

- Ne csinálj magadnak rémképeket, barátom, hiszen az eset világos.

- Már t. i. mire nézve világos?

- Természetesen arra nézve, hogy Rozáli ártatlan.

- Mibõl gondolja ezt?

- Nos, mondtam már, a tekintetébõl és abból az egyszerûségbõl, nyíltságból, amellyel elbeszélte a kerti látogatását. Egy bûnös leány nem viselkedett volna úgy.

- Maga mama a legjobb asszony a világon, de az ilyenekhez nem ért. Én az ellenkezõt olvasom ki ebbõl az elõadásból.

- Hogyhogy?

- Kifogásolom és elítélem az egészet, s hibáztatom Klöster kisasszonyt is.

- Miért? Quendel úr megjelenik s elkéri növendékét fontos ügyben. Nem kötelessége-e kiadni?

- Megengedem, de hogy jut oda Görgey György?

- Azt már igazán nem tudom, de nem is tartom lényegesnek.

- Valami rothad itt, valami rothad! - kiáltott fel a szenátor keserûen s kezét lüktetõ halántékára tapasztá, mintha a széteséstõl féltené fejét, szemei vérbeborultak. - Az elõadás nagyjából iszen igaz lehet. A vén gazember Quendel természetesen elvihette Rozálit, ahhoz joga van, de az indok, mamám, gondolkozzál az indokról! Micsoda együgyû mesécske. Hogy egy okmányt kellett aláírni tanúk elõtt. Hát miért kellett azt a kerti vendéglõben aláírni, úgyszólván éjjel, ocsmány szerelmi kalandok rosszhírû színhelyén? Hát nem írhatta volna alá otthon az intézetben?

Fabriciusné felkacagott édesdeden, hogy szinte a könnye csordult ki.

- Oh, te bolondos gyerek, te! Minek szólsz hát közbe, míg végig nem hallgatsz. Mert hiszen már éppen ott tartottam, hogy azért mentek a kerti házba, mert az alispán személyes jelenlétében kellett az okmányt aláírni.

Hát persze. No persze. A szenátor a homlokára ütött. Ez most már világos! Megnyílt elõtte az egész perspektíva. Igaz biz az, ott volt az alispán is. Hisz akkor fogta el Nustkorbot. És természetesen õ nem jöhetett be a városba, se nem jelenhetett meg ott nappal.

Olyan jó kedve támadt hirtelen, hogy táncoló lépésekben rohant a nemzetes asszonyhoz és elkezdte széles örömében csókolgatni.

- Eredj no. Még megfojtasz. De hát ne ugrálj, mint a Máriássy Gábor kosa, mikor sót látott. Ülj nyugodtan, veszteg, hadd beszéljem el a többit is.

- Hát tovább is van?

- A java még csak most következik.

- Köszönöm, édesanyám. Teljesen meg vagyok nyugtatva. A többi már engem nem is érdekel.

- Hátha még az is érdekelne. Hallgasd csak, mi történt azután. Azt mondom Rozálinak: »Hát sajnálta a rózsáját?« Mosolygott szegényke és így felelt: »Sajnáltam, de csak a rózsát és nem a kérõt«. »Természetesen - mondám -, mert csak a rózsát vesztette el, galambom, mivelhogy már hordta a hajában, tehát a kérõ meglesz.« »De abba meg nem hisz az én Rozáliám« - jegyzé meg az öreg Matild. »Pedig, legalább ebben az esetben, bizonyos - erõsködtem velök -, annyira bizonyos, hogy már itt is van a házban.« Mindketten kérdõleg pillantottak rám. Azt hitték, félrebeszélek. »Sõt itt van a szobában - folytatám -, mert én vagyok az, kedves kicsikém, és kérem, legyen a fiamnak felesége.«

Lángba borult a gyermek-szenátor arca.

- Anyám, ha csakugyan megtetted - kiáltá fojtott, rekedt hangon -, akkor…

- No, persze hogy megtettem, ha mondom, és mi van akkor?

- Akkor hajmeresztõ vakmerõséget cselekedtél, hiszen ez a dolog még meg nem érett.

- Miért ne volna érett, hisz szeret?

- Mondta? - lihegte szinte lázasan.

- Nem mondta, de nem bírta eltitkolni.

- Beszélj, beszélj hát! Mi történt azután?

- Az õ arca is úgy borult lángba, mint a tied most, s egy miatyánk alatt, nem tudom, hogyan történt, egyszer csak nincs többé a szobában.

- És aztán, aztán?

- Aztán kerestük keresztanyáddal. Kerestük, kerestük, az egész házat tûvé tettük, kiabáltuk a nevét, sehonnan semmi nesz.

- Istenem, istenem.

- No ne félj, nem veszett el. Végre mégis csak megtaláltuk az éléskamrában. Egy eleséges zsákon ült és sírt, sírt keservesen. Magamhoz vontam, fejét az ölembe tette (oh, milyen édes feje van), kérdeztem, hogy mit mondjak neked, de nem felelt, csak egyre sírt, zápor módra… nézd, milyen nedves itt a selyemruhám.

A gyermek-szenátor bizonytalanul nézett az anyjára.

- Azt mondja, mamácskám, hogy sír, hát hogy vegyük ezt most?

- Oktondi vagy fiacskám! A nõ szíve a szemein át mutatkozik, álnoksága a tetteiben, ravaszsága a nyelve hegyén. Rozáli sír, mert tele van a szíve és szeret, te pedig most eredj és törüld le a könnyeit.

Nem mondatta magának kétszer, csinosabb ruhát vett föl és sietett át a szomszédba. De bezzeg nem sírt már akkor Rozália, az udvarról hallotta csattogni a hangját, amint egy víg német dalt énekelt, gitár kísérete mellett.

A szalon már akkor tele volt. Ilyenkor jöttek a látogatók Klöster kisasszonyhoz, éppen péntek lévén, elõkelõ katonatisztek és a helybeli patríciusok fiai, úgyszintén a kisasszony barátnõi. Ilyenkor mindig egy kis hangverseny volt a társalgóteremben, valamelyik kisasszony szavalt, egy másik énekelt, a harmadik táncolt. Irigyelt ember volt, akinek e péntek estékre joga volt megjelenni Klösteréknél. A kisasszony mindig ki tudott gondolni valami kedveset, valami eredetit, ami elbájolta a közönséget, s amirõl sokat beszéltek nemcsak a városban, hanem a környéken is. Kivált télen fejtett ki nagy leleményességet. Egyszer csak a múlt karácsonykor behoznak a cselédek két teknõt és vizes dézsákat, uram teremtõm, mi lesz itt, majd bejönnek a kisasszonyok, felgyûrt ingujjakkal, fölhajtott szoknyákkal és elkezdenek mosni - ugyanis a mosásból tettek vizsgát a kisasszonyok -, de micsoda gyönyörûség volt azt nézni. Máskor rokkák mellett ülve találja a belépõ e törékeny, piskótatestû, bûbájos teremtéseket.

Rozália ma ügyetlen volt. Amint Fabriciust belépni látta, kiesett kezébõl a gitár. Blom Miklós odarohant, fölemelte, de ebbe annyira belezavarodott, hogy a dalocska szövegét elfeledte. A leányok nevetgéltek, míg végre az egyik kisleány megsúgta a következõ sort, s Rozália tovább folytathatta a dalt, de fátyolozottan, színtelenül, mintha nem is az õ édes, olvadékony hangja volna.

A hangverseny után némi játékok következtek, a »künn a farkas, bent a bárány«, meg a »lótuszvirág utazása«, és ámbár öregasszonyok is voltak jelen, akik minden mozzanatra figyeltek, az okos Klöster kisasszony mégis úgy tudta irányítani a helyzetet, hogy a keresztfia egyszer-egyszer zavartalanul szót válthasson Rozáliával. Az ilyen hevenyészett mûsorhoz mindenki hozzájárult, amivel tudott. A fiatal Révay Imre kuruchadnagy hasbeszédet produkált. Andrássy generálisnak egy párbeszédét az öreg Vinkóczynéval, ahol szállva volt, halálra lehetett azon kacagni. Azután Blom ajánlkozott kunsztokra. A keleti bûvészetnek sok csínját-bínját eltanulta az itt csatangoló törököktõl. Árvizet tudott fakasztani, vagyis csak azt a látszatot, mintha nagy víz folyna be az ablakon, mire néhol az asszonyok a szoknyáikat kezdték emelni, akik nem tudták, hogy az egész csak szemfényvesztés. A dinnyemagot betette valami pépbe, arra egy rózsaszín folyadékot öntött, s íme, a dinnye nõni kezdett, levelezni, nyílni és a nézõk szeme elõtt pirinyó gyümölcsöt hozni.

Mindenekelõtt egy kis asztalkára volt a bûvésznek szüksége.

- Rozáli, hozd el azt a kis asztalkát az én szobámból.

Majd egyet fordult a vendégek közt és azt súgá Fabriciusnak:

- Eredj keresztfiam, segíts Rózának a kis asztalt behozni.

Fabricius eltûnt észrevétlen, de amint megjelent az ajtóban, Rozáli, mint elõbb a gitárt, legott elereszté az asztalkát, amit kifelé cipelt s megremegett, mint a nyárfalevél.

- Jaj, maga is itt van!

- Rozália - szólt Fabricius -, nem haragszik anyámra, hogy olyan vakmerõ volt?

Rozália a kezét nyújtotta.

- Haragudni? Hiszen õ boldoggá tett!

- Hát szeret? Hát igaz, hogy szeret? - kérdé Fabricius hevesen.

- Hát nem vette eddig észre? - felelte a leány mélán, álmodozón. Valami piciny szemrehányás is volt a szavaiban.

- Hiszen reméltem, de anyám nem hozott semmi határozott választ.

- Mert még korai lenne.

- De ha szeret…

- Közölnöm kell elõbb valakivel, annak a beleegyezésétõl függ.

- És ki az a valaki? - dadogta Fabricius.

- Apám, akinek nincsen a világon senkije.

- Velünk fog lakni, Rozália. Szolgája leszek, a helyet is megfújom, ahová leül.

Rozália sóhajtott és nem felelt.

Végtelen szomorúság lepte meg, és olyan hidegség állott be, melyben megfagyni látszott a mai nap minden virága.

E dermesztõ hangulatból szinte erõszakosan rántotta ki magát Rozália.

- No, fogjuk hát hamar azt az asztalt és vigyük ki.

Mikor vitték, felkacagott.

- Így ni. Mi vagyunk most a lovacskák. Gyû!

Nagy pajkosan a nyerítést próbálta utánozni: »Nyihihihi.«

…Bizony még nagy gyerek Rozália.

Fabricius nem volt megelégedve e beszélgetéssel. Sõt a helyzettel sem. Hiszen minden készen volt már, de még mindenütt maradtak bent fércek, amelyeket ki kellene húzgálni. Bosszantotta, hogy nem beszélhet Rozáliával négyszemközt s tisztába nem hozhat némelyeket. Pokolra kívánta a sok tarkabarka alakot, kik itt olyan jól látszottak mulatni. Egyszer-másszor megpróbált bizalmas szót váltani Rozáliával, de ez még csak zavartabbá tette a helyzetet.

- Rozália - szólt hozzá halkan a zsonglõrmutatványok alatt -, ön ugyebár írni fog édesapjának?

A leány a fejével biccentett.

- És én nem mehetnék hozzá?

- Nem.

- Most sem mondhat ön nekem többet róla?

- Még most sem - felelte és újra nagyon szomorú lett.

Még egy alkalmat talált azután vele beszélhetni. Klöster kisasszony említette: »Rozáliának ma születésnapja van«, mire Fabricius újólag fölkereste egy ablakfülkében és szerencsét kívánt neki.

- Szerencse? - szólt gépiesen. - Ritka madár. Nehéz megfogni. Ki tudja, hol röpül?

- Rozália, mondjon meg nekem egyet - szólt a szenátor -, hogy ne legyek nyugtalan. Ha atyjaura le talál engem fújni, egy vagy más okból, isten tudja, elhagy-e akkor engem?

Rozália gondolkozott egy másodpercig, majd így felelt:

- Nem gondolnám. Itt hatalmasabb erõk dolgoznak, mint atyám akarata, mely talán nem hatalmasabb az én akaratomnál sem, bár még nem próbáltam mérlegre vetni a kettõt. Elárulok önnek valamit - suttogta rejtélyesen. - Önt a Szûz Mária küldte utamba, de hogy jót akar-e ezzel (hangja reszketeggé vált, s arca sápadt lett, mint a halotté), azt még ma nem tudom. Ott bent a néni szobájában azt mondtam, hogy édesanyja boldoggá tett. Nem volt igazam. Valami baljóslatú rém suhog fölöttem a levegõben. Én mégis boldogtalan vagyok.

Fabricius ránézett csodálkozva. Miket beszél ez Szûz Máriáról. Lutheránus létére. Az öröm vette volna el az eszét? Vagy csak egyszerû képzelõdõ. Vagy csak még nagy gyerek.

De máris egy csomó ember közeledett hozzájuk. Blom valami ezüst tallért tüntetett el, most odaszaladt s egyenesen a Rozáli aranyhajából húzta ki.

Fabricius bosszús lett, hogy megzavarták s el se búcsúzva osont ki a terembõl, mert elve volt a friss levegõre menni, valahányszor vagy nem jól érezte magát, vagy valami kellemetlenül érintette.

Amint éppen kifelé menne, az udvaron szembe találkozik egy kuruc közlegénnyel, ki nagy virágbokrétát hoz lóbázva a kezében.

- Kinek viszi ezeket a rózsákat, vitéz úr?

- Otrokócsy kisasszonynak.

- Ki küldte?

- Görgey György hadnagy úr.

Úgy? Fabricius amúgy is ideges volt, ez volt még az az adag, amit már meg nem bírt. Kitalálta, hogy a csokor a Rozália születésnapjára érkezik, hogy tehát azt a hadnagy számon tartja, illetve Rozália nyilván fölemlegette elõtte, míg neki (Fabriciusnak) egy szót se szólt.

- Mutassa csak azt a bokrétát - förmedt rá a katonára zordonan.

Az átadta, Fabricius pedig egyszerûen behajította az udvaron levõ kerekes kútba.

- Mondja meg barátom Görgey hadnagy úrnak, hogy a bokrétája nagy örömet okozott a békáknak.

Lõcsén ugyanis vízvezeték volt már akkor, s a régi kutak vize csak arra a nem várt esetre vétetett igénybe, ha a vízvezetéknek baja esnék.

A katona lõcsei fiú lévén, ismerte a szenátort, egy szót se mert szólni, sarkon fordult s elvitte az üzenetet a sörházba, ahova a hadnagy egy nagy társaságban éppen most lépett be. Görgey, hallván a legény jelentését, mindössze ezekkel a szavakkal hörpintette ki a sörét:

- Úgy látszik, a másik füle is viszket a szenátor úrnak.

A hadnagynak jó idegei voltak, nem jött dühbe, hanem gondolkozni kezdett az esetrõl, szokatlan melegséget érzett a szíve körül s egyszerre megkívánta a magányt.

Fizetett s elment. A társaság összenézett. Ebbõl bizonyosan verekedés lesz, s tárgyalni kezdtek pro és kontra. Maga Görgey azonban nem gondolt párbajra. Szabadságában állt az ízetlen tréfák közé osztályozni az esetet. Isten ments, hírbe hozni Rozálit egy párbajjal.

Pusztán csak a magány kellett neki. A magány a víg hadnagynak! Úgy csábította valami olyan helyre, ahol nincsen senki. Ahol csak a fák susognak. Egy nagy sétát tett egyedül, kívül a város kapuján, hogy kedvére gondolkozhassék az eseten.

Fabricius tehát egy ilyen durvaságot engedett meg magának. De miért? Csak egy magyarázata lehet, hogy félti Rozáliát, s tõle félti. Õ (Görgey) semmi okot nem adott ilyen hiedelemre, világos tehát, hogy Rozáli adott ilyen okot, s ez zavarta fel most egyszerre lelkének egyensúlyát. Õ maga nem gondolt eddig szerelemre, bizonyos ragaszkodást érzett unokahúga iránt, a szép rokont látta benne és semmi mást. Milyen váratlan fölfedezés! Ki hitte volna? Szíve dagadozott, s tele tüdõvel szívta be a balzsamos esti levegõt. Mintha diadalmas harsonák zendülnének meg a levegõben. Immár vissza is idézett a múltból bizonyos sóhajokat, tekinteteket és mozdulatokat, melyek mint színes kagylók látszottak most emlékezete elõtt elvonulni, s melyekben mind egy-egy igazgyöngyre bukkanhatott volna, ha akkor hirtelen melegiben kinyitni próbálja.

Ahogy az álom jõ, isten tudja, honnan, s rátapad a szemhéjakra, ahogy a mámor kezdõdik, úgy jõ a szerelem, váratlanul, nesztelenül; se nem lép, se nem röpül, csak valahogy ott van. Sõt már ott is volt a kezdete elõtt, mint ahogy a mámor sem az elsõ borcsöppnél kezdõdik, hanem ki tudja, hányadiknál.

Gyakran találkozott Rozálival, mióta Quendel apó Görgey Pál kívánságára Klöster kisasszonyhoz személyesen vitte bemutatni, hogy egy állandó közvetítõ legyen apa és leány között. Klöster kisasszony abban a hitben, hogy Quendel úr, akit õ sokra tartott, férjet akar Gyuriból faragni, üzleti szempontból eleinte odaédesgette Gyurit, mikor azonban észrevette, hogy a keresztfia, Fabricius, mélyen belenézett a lenvirág szemekbe, az egész ügyletet nagylelkûen átutalta a régi firmához, t. i. az égiekhez, mivelhogy a házasságok állítólag az égben köttettek hajdanában.

Gyuri gyakorta kísérgette sétáin a leányt, sokat érintkezett ennélfogva Fabriciussal is, ki feltûnõ lángolással vetette magát Rozáli után, de sohasem gondolkodott eléggé errõl, s még Görgey Pál elõtt sem tartotta érdemesnek említeni, mikor az néhanapján leánya hogylétérõl, hangulatáról kérdezõsködött. Hiszen nem tulajdoníthatott semmi fontosabb következményt ennek a legyeskedésnek. Fabriciust hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén egy máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányzanak belõle. Az ilyen ember, gondolta néhányszor Gyuri, vagy sokra viszi, vagy felakasztják. Ami azt illeti, hogy a szépet csapja Rozálinak, arra nézve befelé nevetgélt. No, szegény Fabricius, ugyan eltalálta. Hiszen majd leesik az álla, ha megtudja, hogy Otrokócsy kisasszony voltaképpen a Görgey alispán lánya. A sors kegyetlen tréfáinak egyike az egész, se több, se kevesebb.

De a tréfákban is kegyetlenebb az, mely Rozálit éri. Mert Fabricius legalább nem tudja, ki az, akibe szerelmes, de Rozália tudja, hogy a fekete ruhát azért kell viselnie, mert a város még nem állt bosszút az apján. Boldogtalan kicsike, mennyi megadással viseli sorsát! Milyen elõzékeny, sõt kedves Fabricius iránt, pedig jól tudja, hogy míg neki kellemeseket mond séták közben vagy otthon, addig a városházán apja vesztére fõz terveket. Gyurit nem egyszer ejté csodálkozásba unokahúgának fegyelmezettsége, lelkiereje szerepének végigjátszásában, melyre apjának aggódó gondossága kárhoztatta; mély részvétet érzett iránta, s talán e részvét alatt már ott lappangott a parányi mag, mely az elsõ rávetõdõ napsugártól megpattan s kiereszti csíráját.

A magány! Az a legnagyobb fecsegõ. Mi mindent elõhozott most! Gyuri valóságosan fölfrissült tõle. Melódiák zsongtak fejében, mint a majálisról hazatérõ diákéban. Fölnézett a csillagos égre és elõször látta meg, hogy a holdban levõ alak rõzsét hoz (fantáziája kezdett lenni). Egy csillag lefutott. Utána bámult; szállt, szállt, rézsunt, míg végre leesett a Scheiben-hegyen. Mi lesz vajon ott belõle: árvalányhaj, virág, vagy semmi? (Elõször kezdett eltûnõdni az ilyenfélén.) Új érzékei támadtak s megfinomodtak a régiek, minden parányi rezgést felfogva. Úgy rémlett neki, hogy a föld piheg, a falevelek lélegzenek. Hallani vélte a neszt, amint a vadrózsa kelyhében alvó darázs a másik oldalára fordul szépséges puha ágyában… És mindezektõl olyan érdekes, kívánatos lett a világ, hogy ki sem lehet azt mondani.

Mikor megyeházi lakására ért, azzal fogadta a vártán álló Wlaszinkó, hogy két úr kereste.

- Mit mondtak?

- Hogy eljönnek reggel.

Gyuri sejtette, mit akarnak. Azóta már elterjedt a városban a Fabricius másik fülére vonatkozó megjegyzése, s a büszke, fiatal szenátor nem engedi annyiba.

Meg is jelent reggel Blom Miklós és Trück Sebestyén jegyzõ, magyarázatot kérni felük nevében. Gyuri elnevette magát.

- Ej, uraim, hiszen az csak nem becsületsértés, hogy valakinek a füle viszket.

Trück Sebestyén némi érvelésekbe bocsátkozott.

- Hiszen, kérem szépen, nem sértés, ha úgy odavetve mondjuk, de ha fenyegetõ hangon tesszük, és ha már az járul hozzá, hogy az illetõnek az egyik fülét már megvágták, akkor merem állítani, hogy sértésszámba veendõ.

A hadnagy meghajtotta magát és így szólt:

- Én azt hiszem, hogy most, mikor pro libertate Patriae folyik a sok vér és még nem is elegendõ, nagy pocsékolás volna pro aure senatoris egy uncia is. Egyébiránt, ha az urak másképp határozzák, én alávetem magamat. Egy óra múlva elküldöm segédeimet.

Gyuri Grodkovszkyt és Horánszky Mihály megyei jegyzõt bízta meg. A négy úr összeült, egész délután tárgyaltak s tömérdek sört megittak. A Görgey segédei azt vitatták, hogy a nagyobb sértést Fabricius követte el, aki a Görgey által egy hölgynek küldött rózsabokrétát, nem tudni, mi okból, a kútba dobta. Blom Miklóst ez az érvelés egészen kihozta a sodrából.

- Milyen emberek! Oh, istenem, istenem! Ezek virágokat küldöznek s virágok elvitelét akadályozzák. S én már anélkül se gyõzöm.

Trück Sebestyén, úgy látszik, elõre elhatározta a mindenáron való komiszkodást a megyeiekkel, mert mint stréber, érezte az ilyen jelenetek népszerûsítõ voltát, prücsköt-bogarat összebeszélt, mondván, hogy a virág csak élettelen holmi, holott egy szenátor füle kiegészítõ része az illetõ szenátornak, vagyis hivatalos tárgy, s ennek megcsúfolása egészen más tekintet alá esik. Az elõbbi csak egy jogtalan beavatkozás és nem sértés, az utóbbi pedig sértés és hatóság elleni merénylet.

Nagyon felháborodék az érvelésen Horánszky Mihály.

- No, hallja az úr, ha az, hogy valakinek a füle viszket, sértés és merénylet az illetõ ellen, akkor én most mindjárt kénytelen vagyok magam ellen elkövetni egy merényletet. Kijelentem ugyanis, hogy nekem a tenyerem viszket, ha kegyelmedet beszélni hallom - hát legokosabb, ha abbahagyja.

Sok volt ez Trücknek, kiütött rajta a méregszeplõ, elébe ugorván Horánszkynak, elkezdett az orra elõtt hadonászni, megeresztvén gorombaságainak zsilipjeit, amibõl aztán egy kis tettlegesség következett, urakhoz nem méltó dolog. Blom és Grodkovszky szétválasztották õket, és miután a párbajtanácskozás egy mellékpárbajt szült, az anyakancát, a Fabricius-Görgey esetet ki engedték osonni a lovagiasság elsorompózott területérõl, mondván, hogy verekedésre nincs komoly ok, akképpen határoztak: Fabricius sajnálkozását jelentse ki a bokréta elkobzása miatt, Görgey pedig vonja vissza a Fabricius fülére vonatkozó megjegyzést, s nyújtsanak egymásnak baráti kezet, természetesen egy kedélyes vacsoránál, melyen a segédek is jelen lesznek, már amennyiben életben maradnak.

De ahhoz az kell természetesen, hogy az újabban keletkezett párbaj már a vacsora elõtt megtörténjék. Az összemarakodott segédek tehát átalakulván ellenfelekké, hamarosan eltávozának, s mindenik egy-egy segédet küldött volt társa mellé, kik is új sörök és zöld beszédek mellett megállapították, hogy a párbaj a kora reggeli órákban legyen a Scheiben-erdõben, mégpedig kardra, elsõ vérre. A reggelihez megkívánható hideg pecsenyérõl és törkölypálinkáról Blom Miklós gondoskodik.

Minden a legnagyobb rendben folyt le, kivévén az elsõ vér okozott kételyt, ellentmondást, és errõl még sok szó fog folyni Lõcsén. Szerencse, hogy a szó nem vér. A dolog ugyanis úgy történt, az összecsapásnál (Blom vezényelt) Trück, kinek aligha volt még valaha kard a kezében, olyan bolondul kezdett vele hadonászni, összevissza, elõre, hátra, hogy valahogy a maga egyik segédje, Blom kezét találta megkarcolni, mire az hirtelen hátrább ugrott és felkiáltott.

- Vigyázz, az ördögbe, hisz engemet vágtál meg. Ni, vérzik! (Csakugyan vér szivárgott ki a Blom bal keze fejérõl.)

Trück erre leeresztette a kardját:

- No, mi ez? - kérdé Horánszky meglepetve, meglóbázott kardját lovagiasan visszatartva a vágástól.

- Megvan - hápogta Trück nagy lihegéssel.

- Mi?

- Hát az elsõ vér - mondá Trück nyugodtan, mire olyan hahotára fakadt Horánszky, hogy a dereka is belefájdult.

A nevetés ragadós. A segédek hasonlóan kacagásba gurultak, sõt, bár okát nem tudta, maga Trück is elnevette magát, mire felkiáltott Horánszky:

- Ugyan mit bolondozunk! Szervusz skriba. Ezt már okosan eszelted ki.

Ilyen víg párbaj se volt még Lõcsén, mióta áll. Az egész város mosolygott fölötte. Trück Sebestyén azonban nem enged, egész holtáig vitatja, hogy õ a hivatalos felfogás embere, s miután a verekedési szabályok közt nem volt kikötve, hogy az elsõ vér kinek a vére legyen (bármily vérszomjas oroszlán volt is különben ezekben a pillanatokban), lovagi kötelességének tartotta az elsõ vér látásánál a fegyver további használatát beszüntetni. Egyedül ez a helyes. Nem párbajkódexben van ez megírva, de becsületes polgárok lelkiismeretében, punktum.

Ugyancsak megtörtént este a békülési vacsora is »Az öreg Gambrinus«-nál. Fabricius s Görgey egymás mellett ültek az asztalnál, koccintgattak, de azért bizonyos feszesség, hûvösség megmaradt. Mintha egy árnyék ülne köztük, s azon keresztül nyújtanák egymásnak kezüket. Tüzes bor, meleg szó, férfias fogadkozás el nem hessentette, sõt attól az estétõl kezdve is nõtt, nõt az árnyék és elterpeszkedett.

Kis városokban nem igen vannak titkok. Róza egyhamar megtudta a bokrétaesetet. Bizony nagy igazságtalanság volt a szegény Gyuri iránt. Oh, ez a csúf Fabricius! De ez végre is az igazságtalanságoknak ahhoz a neméhez tartozott, amely tetszett neki. Oh, ez a bolondos Fabricius! Persze a csúf, a bolondos Fabricius is tetszett neki. Sõt az egész esettõl el volt ragadtatva. Hiszen nagy csacsiság volt a kútba dobni. S milyen szép rózsák lehettek. Micsoda kutya szíve van ennek a Fabriciusnak, hogy nem sajnálta õket. Ámbátor ez a kutya szív túlságosan õhozzá hajló, és végre Fabricius honnan is tudhatná, hogy Gyuri az õ unokatestvére. Mégis úgy érezte, hogy Gyuri derék fiú és Gyurinak kárpótlással tartozik. Azért aztán, mikor Gyuri az elsõ látogatást tette, sokkal gyöngédebb, nyájasabb volt hozzá, mint azelõtt bármikor.

Hanem éppen abból támadt a baj, ha ugyan bajnak lehet azt nevezni, ami valakinek jól esik. Gyuri elõször nézte olyan szemmel Rozálit, mint ahogy a nõt szokás nézni. S édes, bûvöletes gyönyörûség fogta el. Szemei kigyúltak, mikor a puha kezecskéje az õ nagy mancsában pihent egy percig. Hát még mikor a szoknyája egyszer-egyszer a lábát horzsolta. Szilajan száguldó vérpatakokat érzett testében s csodálkozva kérdezte önmagától: Hol volt eddig az én szemem és az én szívem? »Ott volt - felelhetné egy rejtelmes hang -, ahol a hiúságod; azt fölébresztette Fabricius, hiúságod pedig fölnyitotta szemedet és szívedet, olyan könnyedén, egyszerûen, mint egy kitanult lakatos.«

Rozália gyöngédsége, kedveskedése éppen alkalmas volt, hogy rohamosan növessze Gyuri érzéseit. A szerelemben különben sincs veszteglés; növekszik vagy fogy, de nem pihen. És ez keverte össze itt a helyzetet. Két szerelem nõtt itt, három személy közt, nem egymás mellett nõtt, hanem éppen az egyikbõl táplálkozott a másik. Fabricius se elégedhetett meg sokáig a »lopott« mélabús beszélgetésekkel az intézetben. A telhetetlen szerelem folyton azt kiabálja: többet, többet! Rozálit gyakran vitte át Klöster kisasszony Francka nénihez (Fabriciusnéhoz) uzsonnára, ahol a két öreg egyetértõ pislantásokkal átvonult valamit megnézni az éléskamrába vagy a pincébe s ilyenkor egyedül hagyták a fiatalokat és sokáig maradtak el, hiszen már többé-kevésbé menyasszony és võlegény, hát megilleti õket egy kis méz. Természetes, hogy a fiatalok fölhasználták az ilyen mennyei pillanatokat, és az örök kételkedés határmezsgyéin újra és újra kivették egymástól az esküt, hogy soha mást szeretni nem fognak. Aztán egyenkint dobálták el a társalgási érintkezés hideg formáit, mindennap valamit, »per tu« lábra helyezkedtek négyszemközt és már az eskü sem volt nekik elég. Többet, többet! A fenyegetések skálájára jutottak:

- Megölnélek, Rozália, ha valaha megcsalnál, édes.

- Megölném magamat Antal, ha valaha nem szeretnél.

És még többet, többet. Nem messzirõl mondták, hanem közvetlen közelben, egymás kezét fogva, vagy átölelkezve, vagy (de már errõl nem volna szabad tudni senkinek) egy-egy lopott csókkal megpecsételve. Minthogy pedig Róza kívánságára nem volt szabad senkinek sem tudni a tervezett házasságról, míg õ az apjával nem közli, a külsõ világ elõtt ezentúl is meg kellett maradni a régi állapotban. De éppen ebbe volt nehéz beigazodni, a többõl a kevesebbre visszamenni. Ha az intézet kivonult sétálni, s Fabricius együtt mehetett Rozáliával, még lehetett suttogva beszélgetni, incselkedni, enyelegni, de ha Gyuri csatlakozott hozzájuk, egyszerre kiugrott a leány a paradicsom elõszobájából (hiszen csak ott tartottak még) és kívül már sehogy se találta magát. Zavartan beszélt Fabriciussal, elfogult, félénk lett, különösen attól félt, hogy Fabricius árulja el magát. Azért aztán inkább Gyurival kotyogott vidáman, fesztelenül (hogy minden gyanút elhárítson magától), s Fabricius ilyenkor úgy tûnt fel, mint valami jámbor, úgynevezett »elefánt«, aki ott lóg, mint fölösleges kolonc, mint szerencsétlen harmadik egy vígan turbékoló párocska nyakán.

Fabricius maga is unta ezt (talán bosszankodott is), s ha valahol az utcán Gyurival látta Rozáliát, köszönt hidegen, szertartásosan s nem csatlakozott hozzájok.

És hát így táplálkozott a Gyuri szerelme egy másik szerelembõl, mely nem mert a napfényen mutatkozni. Gyurit tévútra vezette a félszeg helyzet. Nemcsak õ maga merült el egyre jobban, egyszersmind meg volt gyõzõdve napról-napra mélyebben, hogy Rozália is szereti, és csak egy szavába kerülne… de ezt a szót nem szabad, nem illik kimondania, míg apjával vagy legalább édesanyjával és Pali bácsival nem közli. Õ még azokhoz a jófajtájú régi nemesifjakhoz tartozott, akik véteknek tartottak egy leányt elbolondítani.

Elhatározta ugyan, hogy elveszi Rozáliát, de tudta, hogy a kivitel nem könnyû. Nem a háború miatt, mert a háborút úgy megszokták, mintha nem is lenne. Hiszen örökösen háború volt. Azért a világnak mégis szaporodnia kell, sõt éppen azért kell.

Különben sem volt a háborúskodás olyan kényelmetlen, mint ma. Volt valami játék is benne, valami élvezetes, s le nem kötötte az embert egészen. A labanc is lassan mozdult, tehát a kuruc is ráért mindenre. Nyáron kánikula idején a tisztek egy része különbözõ ürügyek alatt szétszéledt - hûsölni mentek a falusi kertjeikbe. Télen pedig még a brigadérosok is megengedték maguknak, hogy néhány napra hazamenjenek disznót öletni és rendet csinálni a jószágaikra. A jelentõsebb ütközeteken kívül, hol a nagy csapattestek dolgoztak, leginkább õsszel folytak szanaszét az apró csatározások és csetepaték. Csak annyiban változott ezzel a nemes urak szokott mulatsága, hogy nem nyúlra, vaddisznóra csoportosultak vadászni, hanem németre. A tavaszi táborozások is igen konveniáltak, mert olyankor nincs otthon dolog és vad sincs már - de német még van.

Maga Lõcse város sem szenvedett még idáig a háború által.[22] Kuruc tisztek ugyan ki- s bejártak a városban, mint egy szalonban, jöttek-mentek, de a város ügyeibe nem avatkoztak, legfeljebb élénkítették a forgalmat, és jó kovász voltak az elszontyolodott fekete városban.

Nem is a háborúban volt hát a nehézség; Mars szívesen engedett idõt a kis nyilas kölyöknek, Ámornak: »tessék csak, öcsémuram, ráérünk«, ámbátor a lõcsei kalendárium, az egyetlen nyomtatott betûvel élõ magyar orákulum azt jövendölte az idénre:

Tizenkét égi jel olyanképpen fekszik,
Több ember hal meg, mint ahány megbetegszik.

Hát iszen még ez sem baj, csak labanc legyen belőle a nagy többség. A baj most a Hymen-láncok megkötésére másban nyilvánult; menyasszony, vőlegény, eskető pap, muzsikus-cigány bőven volna, mézesheteket is lehet szakítani, de a násznépet nehéz összehozni. Vagyis a családok vannak szanaszét. Hol találja meg most például Gyuri az apját? Isten tudja, hova sodorta a háború szele, vagy a fejedelem parancsa! Az se volna kis feladat, Toporcra jutni ép bõrrel, hogy az anyjával beszélhessen.

Ugyanebben a kátyúban vesztegelt Fabricius dolga is. Rozáli még mindig hallgatott atyjáról, se Klöster kisasszony, se Fabriciusné nem vehetett ki belõle semmit erre nézve, pedig furkálta õket a kíváncsiság. Abba azonban beleegyezett, hogy egy apjával való találkozást készít elõ. Mert csak akkor remélheti beleegyezését, ha személyesen beszél vele. Apját fogadalma szerint csak Quendel útján értesítheti, tehát Quendelt kellene elõbb megkeresni és idehívni. Értesíthette volna ugyan Görgey György által is, de ezt nem akarta elárulni, késõbb pedig, mikor már nagyon sürgõs lett a megolvadt szíveknek ez a vágya, Gyuri nem volt kapható, állítólag Toporcra való kirándulása alkalmával labanc fogságba került. Fabricius mindent elkövetett, hogy Quendelt megkerítse, tûvé tette érte a fél országot, ügynököket küldött szét mindenfelé, de ki tudja, hol van most Quendel. Lehet, hogy a szabadkai erdõben beállott töröknek, ha ugyan már ki nem gyógyult ebbõl a vallásból.

Így múltak a napok, hetek, s nehéz csapások sora indult meg. Annyi egér támadt a mezõkön, amennyi emberi emlékezet óta még nem volt (jó lett volna abban az évben macskának lenni), ezek mindent fölettek eleségben, amit a katonaság meghagyott. Tûz kétszer is kiütött Lõcsén s majdnem a felét hamvasztá el a városnak; kis híja, hogy a híres Brewer-féle könyvnyomtató mûhely is egészen meg nem égett, az ólombetûk egy része így is elolvadt. Szeptemberben a szárnyas állatokra bocsátkozott le valami ragályos nyavalya, úgy, hogy Lõcse környékén messze földön nem maradt baromfi életben, ami nagy gondot szerzett a gazdasszonyoknak, kivált a tojáshiány volt érezhetõ. A nagyobb lábasjószágot a labancok rekvirálták ott, ahol jártak, ahol pedig õk nem jártak, ott a kurucok rekviráltak - ami a lábasjószágnak körülbelül mindegy volt. A nyomor kezdett beköszönteni Lõcsén, s ennek nyomában napirenden voltak a kihágások, lopások, rablások, boltbetörések s mindenféle törvénytelen cselekedetek, úgy, hogy a hóhér, Fleck Joachim, nem gyõzte már egyedül a sok munkát s egy segédet és egy gyakornokot kért a tanácstól. Minthogy pedig Fleck bácsi igen népszerû[23] ember volt, hát meg is kapta.

És még ebben a fölfordulásban sem akart megpihenni a balkezével hadonászó gondviselés, mikor valamivel mindszentek napja elõtt rázúdította a Kramler Károly epitáfiumát a szegény Nustkorbra, s Lõcse város a bajok tetejében bíró nélkül találta magát.

Mint nehéz, sûrû köd, a babona félelmet gerjesztõ homálya ereszkedett a város fölé. Isten ujja! Mindenki észrevette és mondta, csak a magyarázat nem volt egyöntetû. Az egyik rész így látta a dolgot: Íme, Kramler Károlyt mégiscsak Nustkorb pusztította el, azért ölte meg a kõember gonosz utódját. Amibõl azt a konzekvenciát vonták le, hogy Görgey nem is olyan nagy bûnös, tehát le kellene már vetni a fekete ruhákat. A temetésére hadd maradjanak még, de azután semmi értelmük.

A másik rész ellenben így okoskodott: Nustkorb uramat azért nyomta agyon elõdje, mert gyámoltalannak mutatkozott elégtételt szerezni a halottnak. Azért hát most vagy soha! Az ég figyelmezteti Lõcse városát, emberelje meg magát, öltözzék a rettenet ruháiba…

Ebbõl kiindulva, már a temetésen, melyen az egész város részt vett, alakulni kezdtek a pártok. A békés hangulatúak az öreg Mostel nevét emlegették.

A harciasak közül valaki kifogásolta Mostelt.

- Háborúviseléshez nem a legöregebbet kell elõhúzni, hanem a legfiatalabbat.

- Bolondság - jegyezte meg Krisztalnyik, gazdag rézöntõ -, hisz akkor a kis Fabricius volna a bíró.

- És miért ne? - szólt oda egy másik csoportból Königmayer Konrád, a szíjgyártó. - Elég esze van hozzá.

- Esze iszen van - vágott közbe Ludman Lõrinc, a vargák atyamestere -, de szakáll is kell ahhoz.

- No, ha csak az kell - vigyorgott Makhalovszky László, a gúnyolódó kövér nemesúr, ki Makhálfalváról jött be a temetésre -, akkor küldök én kegyelmeteknek otthonról egy kecskebakot, válasszák meg azt.

- Pszt, pszt - csitították a beszélgetõket néhányan, kik a kántor, Molicska Dániel bariton hangját élvezték, amint érzékenyen búcsúztatni kezdé az illusztris halottat, a kuruc uralom iránti tekintetbõl, magyarul - istenem, be gyönyörû hangja van.

Kivált az asszonyok voltak elragadtatva az énekszótól, egyes helyeken azonban az egész közönség elérzékenyült és könnybe lábadt. Ott tetszett különösen, ahol ez a fordulat következik:

Kedves jó szász népem, ne légy értem síró,
Bíró elé megyen a lőcsei bíró,
Az Úr trónusánál lészen neki helyi,
Szavát tiértetek ott is fölemeli.

- Bizony, derék ember volt!

- Az ám. Eleget szidtuk, míg élt.

A nők a szemeiket törülgették a kötényeikkel, a férfiak összenéztek és a fejeikkel bólingattak, hogy tetszik nekik a kántor versezete. Klebe úr valóságosan zokogott és közbe így szólt jobbról-balról a szomszédokhoz, a büszkeségtől dagadozva:

- Ezt az embert én hoztam ide. Micsoda kincs van a gégéjében, micsoda kincs! A Molitoriszon jött. Egypár éve annak. Az egész úton énekelt a lovacskáknak. Zab se kellett szegénynek. De hallgassák csak.

A kántor tovább fújta a halott nevében:

Búcsúzom tőled is büszke városháza,
A megyeház által ki meg vagy gyalázva.

Nyugtalan morgás támadt a gyászoló tömegben. Egy fölpaprikázott hang felkiáltott:

- Ejnye, semmirekellő kántorja, itt se nem átallja izgatni nemesség ellen, holttestnél.

Egyszerre minden szem kereste, honnan jõ a hang. Hát a kis Quendel apó volt, éppen a terebélyes Grodkovszky hóna alatt állott egy megyei csoportban. Bicskaéles hangját felösmerte nagy messzirõl Fabricius és a hang után indulva ráakadt.