TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MELYBEN A SZERZŐ AKARATA ELLENÉRE
A GONDVISELÉS SZESZÉLYE SZERINT FEJEZTETIK BE A TÖRTÉNET

Egy asszony is sok rossz fát tehet a tűzre, de hát még két asszony. Mikor a lengyel Bibók Zsigáné ide Görgőre talált a férje után, számtanilag kényelmesen meg voltak oszthatók. Két férj volt és két feleség. A réginek jutott az öreg Vince, aki ott volt, az újnak pedig Zsiga, aki nem volt ott. Az asszonyok szépen megfértek egymással. Sőt kölcsönösen sajnálták egymást és szidták a távollevőt. Hanem mióta Görgeynek sikerült elfogatni Bibók Zsigmondot és a kastély egyik pincebörtönében elhelyezni, azóta kiütött a két asszony között a versengés azon a találós kérdésen, hogy melyikhez szegődik Zsiga úr, ha kiszabadul?

A faluban is ezen törte fejét minden ember, kivévén az alispánt, mert ő tudta, hogy Bibók úr ki nem szabadul többé. Össze volt gyűjtve ellene minden anyag, kétnejűsége, különféle árulásai, az ártatlan elfogatási okmány felhasználása is, mely olyan balul ütött ki a városra nézve; megvolt már az ő feje érve a pallosra alaposan.

Tervbe is vette az alispán, mert kár az olyan gazembert etetni ilyen ínséges esztendőben, mikor sok becsületes ember éhezik, hogy hamarosan kivégezteti, kihozatván egy délelőttre a megyei törvényszéket Görgőre, de az volt a baj, hogy nincs a megyének hóhérja.

Azért tehát beküldött egy íródiákot Lőcsére, hogy érintkezésbe lépjen Fleck Joachimmal, a városi hóhérral, nem volna-e szíves jó diurnum fejében átjönni egy délután Görgőre és ellátni az utolsó szükségesekkel egy delikvenst?

Fleck Joachim azonban lőcsei érzésű ember lévén, azt üzente sértődve, hogy mit gondolnak őróla? Nincs a világnak az a schmuckja, amelyért ő egy megyei rabot kivégezzen s ezáltal egy gonosztevőtől a vármegyét megszabadítsa.

Amely hazafias üzenet folytán Fleck bácsi népszerűsége még nagyobbat emelkedett a városban, s Görgey alispán, egyéb sürgősebb teendők is közbe jövén, a Bibók-ügyet pihenni engedte.

De nem pihent a két asszony, mindenféle jó falatokat, görhőt, marcipánt, lúdcombokat küldözgetvén titokban a börtönbe, mert a lengyel asszony szakácsné lett a Quendel bérlőjénél s különösen az édes tésztákban tett nagy hírre szert. A rab mézes-mázos szavakkal üzengetett vissza a küldemények értéke, íze, avagy a saját hangulata szerint, hol ennek, hol annak, melyek a cselédség által kiszivárogtak, s még nagyobb bizonytalanságban hagyták a két asszonyt s a közvéleményt, hogy melyik becsesebb hát a szívének.

Még csak rosszabbodott a helyzet, hogy ím az öreg Vince nyár végén gyomorrontásban meghalt, ami nagy szégyen volt, mert csak a paraszt hal meg gyomorrontásban a szilvaérés idején, a nemes ember télen hal meg, a hurkakolbászok napjaiban.

Most már csak egy férj volt és két asszony. Mi lesz hát? Mind a kettő hites felesége, de az egyik mostohaanyja is. Az egyik, amelyikkel előbb esküdött meg, már másnak a felesége is volt, a másik ellenben csak az övé maradt. Az egyik gyerekeket szült neki, a másik csak testvéreket. Emberi agyvelő el nem bírt azon igazodni, hogy hol van itt az igazság.

De mind a két asszony meg volt győződve, hogy ha őt a Zsiga meglátja, őhozzá áll. Ezen aztán asszonyosan veszekedtek, egyszer-egyszer hajba is kaptak és megkobozták az egymás kontyát. Magunk közt megvallva, az egész kérdés inkább akadémikus volt, vajmi kevés szerelemmel befuttatva. Mert a szöszke lengyel asszony és a Quendel bérlője közt bizonyos gyöngéd szálak voltak észrevehetők, Bibóknénak pedig, kivált az öreg Vince halála óta, amint a vagyonba beült, csak az ujját kellett kinyújtani a vidékbeli kisnemesek után, s ő bizony kinyújtotta. Hogy a szegény rab Zsigát mégis ennyire kényeztették a börtönében, az tisztán hiúsági versengés volt a két gyűlölködő asszony közt. Rab Zsiga csak a téma. Amit az az instancia bizonyít legjobban, melyet közösen beadtak, hogy a nagyságos alispán legalább két hétre bocsássa szabadon Bibókot. Ők csak a döntést akarták, hadd lássa a falu, kihez áll Bibók. Az alispán persze szóba se állt velök. A falu pedig kifogyhatatlan volt ezentúl is a két asszony hiúságának fölpiszkálásában. A selyma Bibók odalent a pincében úgy látszik megérezte a helyzetet s úgy beszélt, úgy üzent, hogy az aequilibriumot mindig megtartsa.

Elannyira fokozódott ez a felülkerekedési düh, hogy amit meg nem tett Bibók Vincéné egykor szerelemből, egykor kétségbeesésből, összeszedte egy nap a cókmókját, befogatott és így szólt:

- No, ha térdig koptatom is a lábam, megmutatom annak a Bibovszkának (így neveztette magát a szemtelen), hogy ki vagyok, mi vagyok.

S ezzel megindult egyenesen a Rákóczi udvarába, Sárospatakra. Ott megtalálta a szepesi főispán Csáky uramat s térdre vetvén magát előtte, könnyel, szóval, hervatag arcának méla vonalaival annyira levette a lábáról a vajszívű főurat, hogy megígérte közbenjárását férjének szabadonbocsáttatása iránt.

Csáky uram azonban nem mert egyenesen kikezdeni a hatalmas alispánnal, kinek idősb fivérét annyira becsülte a fejedelem, hogy »Atyám«-nak szólította, tehát csak annyit tett, hogy atyafiságos leveleket íratott néhány nagyobb szepesi nemeshez, melyekben elmondta, hogy itt az udvarban olyanforma hírek cirkulálnak, mintha Görgey Pál uram őkegyelme nemesembereket tartana fogva görgői kastélya pincéiben, az pedig sarkalatos violencia, kit őfelsége se nézhetne jó szemmel. Azért jó volna, ha arra instigálnák őt kegyelmetek, hogy addig is, míg a véka fölemelődnék az esetről, szélnek ereszté a delikvenseket, ha vagynak, vagy vitetné a megyeházára Lőcsére, ahol annak helye vagyon. Mert mindennek megfesti a maga útját az törvény. Utcunque figyelmeztethetné kegyelmed viceispány uramat, de nem úgy, hogy én mondom, mert az a májának nem jól esnék, de úgy amabiliter, hogy már ideje volna a bujkálást abbahagyni és ott székelni Lőcsén, mert ebből mindenféle félreértések és elkésések származnak, ami háborús időben nem mindegy, és mert a kardnak is a maga hüvelyében van a helye, valamint a pap se prédikálhat a kútgémen ülve, hanem a prédikáló széken állva stb.

Ezek a levelek nagy mozgást idéztek elõ. Nagy erejük volt, hogy az »udvarból« jöttek. Mindenki szeret olyan billentyû lenni, akit a fejedelem ujja hozott mozgásba, habár közvetve is. Ezek a billentyûk egyszerre muzsikálni kezdtek. Nem mintha Csákyra sokat adtak volna, de mert el akarták hitetni, hogy bizonyos udvari akaratot képviselnek. Magok nem hitték, de ha a kisnemességgel elhitetik, az is elég. A látszat a politikában valóság. A kisnemesség pedig mindég szeretett visszhangja lenni a nagyobb nemességnek. Egyszerre erõs hullámzás támadt. Nem megyünk Görgõre. Mért menjünk? Azért, mert ott Quendelnek vendéglõje van? A viceispány végre se király. S a király is odamegy a rendekhez, nem hogy a rendek mennek el hozzá. Nincs annak semmi értelme. Sõt bizonyos fokig bujkálás. Micsoda megye az, amelyik nem mer a saját házába bemenni?

Görgey Pál jó eleve értesült errõl a hangulatról, nem tudta ugyan, honnan fúj a szél, de látta, hogy fúj. Mit csináljon? Habozott. Ej, majd elül a szél, és nem fognak mozogni a falevelek. Jó lesz talán még várni egy-két évet. Ily töprengések közepett hozta el Quendel úr a Rozália levelét. Rozália a találkozást sürgeti. Ugyan mit akar vele közleni? Türelmetlenség és izgatottság bántotta. Nagy oknak kell lenni, hogy Rozália ír. Egyszer se írt, mióta ott van. Most se vágyik haza. Azt írja, jó dolga van, ami azt jelenti, hogy ott akar maradni. Nem húzza a szíve, ösztöne apjához - ha ugyan õ az apja. Mindegy, azért mégiscsak találkozni kell, ha úgy kívánja. De miképpen? Valami semleges helyre hozassa-e el Quendel által, vagy õ menjen Lõcsére? Még mindig habozott. A megyeházi uraknak, akik a lõcsei helyzetrõl szokták informálni, a Csáky-levelek által mesterségesen csinált hangulat tudtukon kívül kicserélte valahogy a szemlencséjüket, egyszerre másképp láttak, s maga a hû Grodkovszky is azt jelentgette, hogy Lõcse már kihûlt, kijózanodott, a hölgyek megunták a fekete kelméket, a patríciusok babonás félelemtõl meglepetve a történt különös haláleset folytán, Nustkorbnak tulajdonítják a megsebesült Kramler Károly halálát (de azért a vérén szerzett borsóföldekrõl persze nem mondanak le), a kereskedõk, iparosok pedig már nagyon duzzognak, hogy megfosztatván a város a megyegyûlési sokadalmaktól a sületlen haragtartás miatt, ezen a réven is növekedett a pangás az üzletekben, úgy, hogy hozsannával fogják õt üdvözölni, ha a megyegyûlésre bejön. És Görgey még most is habozott.

Hanem mikor körülbelül egy hét múlva a Rozália levele után, újra megjelent Quendel Görgõn és egy potrohos vevõt is hozott magával, akire a vendéglõt rásózta, Görgey hirtelen elhatározta magát.

- Hát bemegyek.

S elrendelte legott, hogy a deákok hívják össze az újabb hadiköltségek dolgában határozó õszi megyegyûlést november 30-ra a megyeházba.

A deákok csodálkozva néztek rá.

- De hiszen a megyeháza Lõcsén van.

- Természetesen - mondá keményen és kurtán.

Nem volt a jelentések, se a látszatok embere, hanem a megfigyelésé. Nem adott sokat a nemesség fészkelõdésére, se a megyeházi urak jelentéseire, még a Rozália levele se billentette fel a serpenyõt, de hogy Quendel menekül a vendéglõjétõl, ez döntött, ennek az embernek a szimatjában vakon hitt, ez kétségkívül a görgõi epocha végét jelenti. Úgy tett, mint Attila Aquileja ostrománál, melyet már éppen készült abbahagyni, mikor látta, hogy egy öreg gólya a csõrében viszi ki a városból kis fiát. Hohó, a gólya tudja. És Attila ott maradt, hogy másnap fölperzselje Aquileját.

Egy kis óvatosság azonban mindig célirányos; odaíratta tehát a meghívó levelekre, melyek a Lõcsén inneni vidékre szólnak, hol a nemeseknek úgyis Görgõn keresztül kell jönniök, hogy egyelõre Görgõn lesz a kora reggeli órákban a gyülekezés s tekintve a háborús idõket és egyebeket, Görgõrül cum gentibus egy tömegben következik a bevonulás Lõcsére.

Nagy szenzáció volt ez. Szállt a hír olyan sebesen, mint a sólyom. Hát Lõcse, Lõcse! Ezzel a jelszóval köszöntek a nemesek, ha találkoztak, vagy ha elhajtattak az úton egymás mellett! S ezt olyan büszkén mondták, mint talán Botond úr idejében, mikor Bizáncba készülõdtek. Az öreg megyeházban nagy sürgés-forgás támadt, tisztogattak, rendezkedtek, az alispán kályháit újra átrakták, új ablakokat, ajtókat tettek a szobáira. A város közömbösen nézte a készülõdésüket. Ami nem is csoda, hiszen meg volt a saját külön készülõdésük: a bíróválasztás, melyet november 25-re tûztek ki.

Két erõs párt állt szemben egymással. Az öreg Mostel nem fogadta el a jelöltséget, azokkal a bölcs szavakkal hárítván el magától, mikor a tribunok felajánlták:

- Kegyelmetek, úgy látszik, nem veszik észre, hogy a mankó nem pálca, és hogy a pálca nem mankó, bár mindenikkel lehet ütni és mindenikre lehet támaszkodni, csak nem egyformán.

Ezzel akarta jelezni ez a nagy koponyájú aggastyán, hogy õ már csak a mankónál marad.

Mauks Donát erélyes és becsületes, de az a baj, hogy nemesember. Student István, a megboldogult polgármester sógora, tudományokra mindenkit felülmúló, itt meg az a baj, hogy õkegyelme csak azon a címen vállalhatná a fõbenjáró tisztet (ama bizonyos kétezer forint stipendium miatt), hogy a bíróságot tanulja. De ez már nem megy, ennyire már mégsem lehet bolonddá tenni a törvényt. Mert hogyan tanulja a bíróságot, ha õ maga az a bíró, akitõl tanulnia kell, s akinek a székén vége törik a pörnek?

Így fanyalodtak aztán Gosznovitzerre, akit a kutya se szeret. A háború-pártiak fel is léptették ellene Fabriciust, és most isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A Fabricius pártja napról-napra erõsödik, mert az asszonyok vannak vele és az utca. Az utcának nincs voksa, de õ részegíti meg a voksokat. Mint ahogy a venyigének nincs virága, mégis õ virágozza fel az elméket a bogyói nedvével legjobban.

Quendel úr, aki most Lõcsén tartózkodott, mert a házait árulta (négy volt neki), dúlt-fúlt mérgében, látván a Fabricius-párt szaporodását. Minthogy a muzsika-tilalom a bíróválasztásig fel volt függesztve, az egész város zsongott-bongott az odagyülemlõ mindenféle malacbandák cincogásaitól. A záróra is beszüntettetett, a céhek mulattak, dorbézoltak kivilágos-virradatig. Gosznovitzer uram megnyitotta pincéjét az egyes hozzá szító céhek számára, s úgyszólván ingyen folyt a bor. Fabriciusné se esett a feje lágyára. Sorba vizitelte a mesterasszonyokat, akiknek a férjük a külsõ tanács tagja volt, s öcsémasszonynak, vagy nénémasszonynak szólította az egyszerû csizmadiánékat és lakatosnékat, ami azoknak jólesett. A Gosznovitzer borát kialudták a csizmadiák és a lakatosok, de az öcsémasszony-titulus örök részegséget idézett elõ e jámbor fejekben, a hosszú haj alatt. Gosznovitzer meleg sálakat osztogatott szét vörös-fehér-zöld harasztból párthívei számára, miáltal messzirõl felismerhetõk lettek, mint akár a nemesi táborok a tollaikról. Fabriciusné pedig kiállott az iskolák kapuja elé, mikor a tanuló fiacskák és leánykák kijöttek délben, s medvecukor-rudacskákat tördelt szét köztük, hogy mikor azután hazaérnek maszatos szájkörnyékkel, otthon zajos keresztkérdések alá vétessenek: »Jaj, mi történt veled kis szívecském, mitõl lettél olyan piszkos?« »A medvecukortól, amit a Fabricius néni adott«… Bizony több meleget támaszt egy ily szó a pulyától, mint akár a legszebb indiai sál.

Természetes, hogy ilyen asszonyi fifikával Fabriciusé lett a gyõzelem. Quendel sokat segített ellenkezésével. Véges-végig jelen volt a szavazásnál is. Kapacitált, hurrogatott, ijesztgetett, de nem használt semmit; éppen délben (az öreg harang is megkondult a mostani Szent Jakab-templom tornyában, mintegy áment mondott rá) hirdette ki Mostel az eredményt, hogy Fabricius Antal Lõcse város bírájának választatott kilenc szavazattöbbséggel.

Óriási vivát reszkettette meg a komor falakat. Adott jelre mozsarak dördültek meg a Scheiben-hegyen. Ugyanakkor egy hálahimnusz elfújásába fogott ott künn a Stadtpfeifer.

Trück Sebestyén kinyitotta a nagy terem egyik ablakát és messze csengõ hangon kihirdette az összegyülekezett tömegnek:

- Lõcse városának új bírája van. Örvendezzetek polgárok és engedelmeskedjetek Fabricius Antalnak!

Kívülrõl visszazúgott az éljenzés, mint egy elszabadult orkán. A negyedmesterek pántlikás sörényû lovakra cihelõdtek, hogy a negyedeikben trombitákkal lóhátról hirdessék ki az eredményt.

Mostel uram indítványozta, hogy küldöttség menjen nemzetes bíró uramért. A küldöttség tagjait felkiáltásokkal szemelgette ki a képviselõtestület. Merõ malíciából beválasztották a leforrázott Quendelt is, de az kézzel-lábbal ellenkezett.

- Nix nux. Én nem megyek, ha csak nem választanak az új bíróhoz mindjárt egy pesztonkát is.

Hanem erre a csúfolódásra el is szelelt rögtön a terembõl.

Lázas öröm fogta el a várost. Egy gyerek a bírói széken. Kedves dolog az. Az emberek fel s alá futkostak s bekiáltottak egymásnak a kapukon: »Gyõzött a kis Fabricius!?« vagy ha rosszmájú ember volt, így: »Megbukott Gosznovitzer!«, mert kétféleképpen is lehet örülni az eseményeknek.

Fabriciusnak, ki a városház egyik szobájában várta az eredményt, legelsõ gondolata a gyõzelem percében Rozáli volt, az elsõ parancsa, mint bírónak, egy hajdúnak szólt:

- Szaladj el Klöster kisasszonyhoz és… nem, megállj. Az édesanyámhoz szaladj és mondd meg neki, hogy kilenc szavazattal bíró lettem.

Amint meghallotta Fabriciusné, rohant a hírrel egyenest Klöster Matildhoz, még egy kendõt se vetett nyakába siettében, pedig hûvös szél fújdogált s egyedül találván Rozáliát a szobájában, vidáman, kedélyesen meghajtotta magát elõtte.

- Üdvözlöm kegyelmedet, nemzetes bíróné asszonyom.

Megzavarodott a leányzó, el is sápadt, és valahogy elcsúszott a nyelve.

- Ugyan, mama…

Mintha mézet fecskendezne az öregasszony szívébe, megnyilalló gyönyört érzett, mert éppen ez a nyelvcsuszamlás mutatta, hogy Rozáli öngondolatában már anyjának tekinti. Átkapta a derekát, magához szorította s hangosan sírni kezdett. Mire a Rozália mécsese is eltört. Sírtak mind a ketten, mint a záporesõ, talán csak õk sírtak ma ebben az egész városban - mert Gosznovitzer uram is inkább káromkodott.

Csak mikor már kisírták magokat, tolta el kissé magától Rozálit Fabriciusné, de csak azért, amiért valami kedves képet, vagy tárgyat egy kicsinyt valamivel messzebb eltartunk magunktól, hogy jobban gyönyörködhessünk benne.

- Örülsz, kis galambom? - s fürkészve nézett a könnytõl nedves szeme közé.

- Hát jó lesz az? - kérdé szelíden, csendesen.

- Természetesen, te kis csacsi - mondá az anya diadalmasan.

Rozália leült Fabriciusné mellé egy zsámolyra, lehajtotta a fejét engedelmesen a térdeire és megremegett.

- Én úgy félek, de olyan nagyon félek…

- Oh, mitõl félnél kisleányom, mitõl? A lõcsei bíró nagy potentát. Nem hogy õ félne valakitõl, õtõle féljenek az emberek. Ki merné bántani annak a menyasszonyát?

És addig-addig simogatta az aranyló hajat az ölébe csúszott fõn, míg egyszer csak azt vette észre, hogy Rozáli már nem sír, mert szuszog, és nem fél, mert alszik.

*

Quendel apó be se várta, míg az új bíró elõjön és leteszi az esküt, kiosont a terembõl és átszaladt kocsiján éjszakára Görgeyhez, azzal a híradással, hogy csakugyan megválasztották bírónak Fabriciust, süssék meg. Görgey közömbösen vette, inkább csak a forma kedvéért kérdezte, milyen ember.

- Éretlen kölyök.

- Hát miért választották meg?

- A füle miatt - mondá Quendel.

- Nem értem.

- Úgy van az, hogy az övé fülét levágta duellumban tied kuzin, a Gyurkó Görgey, és azért lett Fabricius parasztszerû.

- Népszerû - javította ki Görgey.

- Allesanz. Többnyire azért népszerû az ember - folytatá az õ sajátos bölcseletét Quendel -, mert valamije nem van, és ritkán azért, hogy valamije van. Nos, Fabriciusnak füle nem van.

- Azt mondják, esze van.

- De tart aztat a mamájánál. Derék asszony, katonás asszony. Az csinált õtet bírónak.

- Hát egyéb újságot mit hoztál?

- Semmit se nem tudok.

- Beszélnek valamit a bemenetelemrõl?

- Annyit se nem, mint egy polgári kimenõrõl.

- A lányomat nem láttad?

- Azóta nem.

- Ugyan eredj el, kérlek, hozzá holnap és nyugtasd meg a szegény kicsikét, hogy egy héten belül okvetlenül találkozunk, talán úgy is, hogy sohase válunk el többé.

Quendel a fejét rázta.

- Engedjél meg, nagyságos konziliáriuskám, de nem megtehetek, mert az öreg kisasszonynak, ki hegyezte füleit, mikor a Rozáli kisasszony episztolácskát átadta atyuskájának, azt hazudtam, hogy laksz innen tíznapi járóföldre. »No, hát kombináljál vén tyúk« - gondoltam magamban. És most hát én valahol Erdélyben utazok és nem mehetek hozzá.

- Akkor talán üzentesd meg Gyuri öcsémmel!

- Nem van Lõcsén.

- Hát hol van? - csodálkozott az alispán.

- Aj, haj! Hol mindenütt járt az azóta! De engedjél kérlek alásan, tótul elmondanyi, mert magyarul hosszú nékem. Hát hazament még a múlt hónapban Toporcra - egy kicsit szopni, mámához. Visszajövet, útközben elfogták a labancok. A fogságból apja kívánságára kiszabadította gróf Bercsényi, két fogoly német tisztet adván érte, pedig ötöt is megér. Az úrfi tehát kiszabadult, de már vissza nem jött Lõcsére, mivel a kuruc ezredünk idõközben, vagy két hét elõtt elparancsoltatott a városból és most itt fekszik valahol közel, Kohlbach mellett. Gyuri is ott van most.

- Eszerint most nincs Lõcsén katona?

- Nagy bánatára a vászonnépnek - tette hozzá Quendel úr nevetve.

- Ad vocem vászonnép, mikor voltál utoljára a szabadkai kastélyban? - kedélyeskedett Görgey.

- Ne is említsél. Finis, vége, schlusz - mondá a vén kupec mélabúsan -, semmit se nem szeretek már, csak a pénzt. Higgyél meg nekem. Mindenbõl kiszeret az ember, mindent megunja, csak a pénzt nem. Szép piros száj, formás bokák, fehér kezek, gyújtó szemek. Micsoda szamár hitethette el az emberiséggel, hogy ezekért érdemes futkosni és megbolondulni! Hát a szentjánosbogár nem szebb, mint a legszebb szem, és ki futkos szentjánosbogár után? Hát a piros ajkaknál nem jobb ízû egy szamóca, de még senki se nem bolondult meg szamócáért. Nem úgy van? De úgy van. Sipirc asszonyi részletek, falatok. De a pénz, oh, az egy forró szenvedély, aki tartja örökön-örökké, ámen.

- Ugyan, ne tettesd magad oly kapzsinak, mikor nem vagy olyan.

- De vagyok. Az vagyok. Ami többet ér egy bolhánál, azt én mind magamhoz kaparítom, ha lehet. És ha is nem lehet. De éri-e többet egy bolhánál egy boka, egy asszonyi láb? A bolhára legalább topánka nem szükséges. Hát nem úgy van? De bizony úgy van.

Amint a megyegyûlés napja közelgett, nap-nap után jutott vendég a vacsorához a lõcsei megyeházból, aki meghozta a friss híreket, s ott hált meg a kastélyban.

Másnap a fõjegyzõ, Korotnoky Ferenc köszöntött be estefelé.

- Lõcsén minden csendes.

Harmadnap Budaházy jött:

- Semmi újság sincs.

Negyednap nem jött ki senki, ez is azt jelentette, hogy minden mozdulatlan.

Az utolsó napon a Quendel kis kocsija gördült be, rajta ült Grodkovszky is. Lõcsérõl csupán õk ketten jöttek, de már akkor tele volt az udvar kocsikkal és a ház vendéggel; akik messzebb laktak, ma érkeztek, hogy holnap innen induljanak.

Vacsora elõtt egy kis értekezletet hevenyésztek. Grodkovszky a helyzetrõl referált. Szerinte minden aggodalom festett agyrém. A megyeháza tiszta. Marjákné már bent van és elõkészületeket tesz a holnapi ebédhez, mely a nagy teremben lesz tálalva. A viceispán úr bemehetne akár egyetlen kísérõ nélkül is. Senki se mozdítaná a kisujját se. Olyan a város, mint a pihenõ tó, csak egy pár béka vartyog a széleken, de ezek a közeledõ léptekre beugrálnak nagy cuppogva a láthatatlanságba a sások közé.

Quendel apó idegesen dobolt ujjaival az asztalon a referáda alatt s egyszer-kétszer belemordult:

- Nono.

Az alispán nyugtalanul fordult feléje.

- Quendel, úgy látszik, másképp gondolja.

- De gondolok úgy, látok úgy, csak egy nem nekem tetszik; tegnap óta veszek észre valami rejtélyeset szenátorokon. Lázasan jönnek-mennek, gyûléseznek, fontos, ünnepélyes pofákkal, szakasztott olyanok, mintha egy láthatatlan falovat tolnának, akibe katonák vannak, mint izében… nem is tudom már, volt melyik városban. Különösen az új bíró nem kóser ember, és az enyim impresszió, hogy bár semmit se nem látunk, mégis csinálják valamit pokol pozdorják.

De Quendelt lehurrogták. Ej, mit csinálhatnának? Mit tehetne az új bíró? Tud is az még valamit! Vak az még, mint a kismacska, mikor születik. Nem hogy már karmolni tudna, de még nem is lát. Nem lehet állítani, hogy nem lesz vele baj késõbb, ha majd szétnéz, de most elég tõle, hogy örül az új hivatalnak, mint a kisfiú az elsõ bicskának, mellyel még nem tud bánni.

Minthogy az értekezlet után a vacsoránál egy kis bort is bevettek, lassan-lassan egészen rózsaszínû lett a helyzet, még a képzelt ráncai is elsimultak az elmékben, ki-ki nyugodtan tért pihenõre még éjfél elõtt, mert holnap korán kelnek, és talán az alispánt kivéve, senki se gondolt a Quendel apó károgásaira.

…Pedig Quendel apónak alkalmasint igaza volt, és talán ugyanabban az órában, abban a percben azt mondta Rozálihoz intézve szavait Fabriciusné: »Nem veszed észre, báránykám, hogy milyen titokzatos ez az Antal, valami nyomja, vagy terv, vagy bánat, vagy veszedelem… nem tetszik nekem ez a fiú.«

Amilyen boldognak látszott az új bíró két napig a választás után, öröm volt látni, az anyai szív repesett a fiú jó kedvén, mely bugyborékolt, mint újonnan nyitott friss forrás, színes kavicsok között folydogáló, annyira feltûnt, hogy harmadnapra, ellenkezõleg Krisztus urunkkal, akinek a lelke felszállott a mennyégbe, bíró uramnak a lelke elveszté szárnyait. Komor lett, nyugtalan, elmélyedõ, órákig bámult maga elé, minden neszre megrettent, éjszaka nem tudott aludni, egész reggelig hánykolódott ágyában, nappal egy szavát nem lehetett venni. Anyja faggatta, hogy mi lelte, kitérõleg felelt. »Közügy - mondá -, nagy dolog. Nem asszonyoknak való. Majd megtudja a mama, ha megtörténik.« A szenátorok, akik ki- s bejártak nála és zárt ajtók mögött tanácskoztak a lakásán, mintha nem eleget tanácskozhatnának a városházán is, szintén olyan titokzatosak voltak, mintha lepedõvel volna a lelkük betakarva.

A negyedik estén, szerdán, fia tudtán kívül vendégeket hítt neki Fabriciusné, hadd szórakozzék egy kicsit. Kevesen voltak, de csupa kedves emberei. Blom Miklós, Greff Feri, Klöster Matild (ugyancsak nagy puccban jött), ott volt a csintalan Teökéné, Rozálit el is felejtettem, de hogy is ne lett volna Rozáli ott, Mauks Donátné a két hajadon lányával (ezek a Mauks-lányok talán sohase fogynak ki), meg a kamasz fiával.

A társaság jól mulatott, de a bíró szótalan volt és szórakozott, még Rozálival is alig váltott egy-két szót, s ami aztán szinte kínosan tûnt fel, hallván a Bierglocke kongását odakünn, egyszerre felugrott a vacsora mellõl a harmadik tál ételnél, bocsánatot kért a kedves vendégektõl, de neki, azt mondja, el kell menni, a város dolga szólítja, mégpedig rögtön. Az anyjának kezet csókolt, s kijelentette, hogy nem jön haza aludni, mert annyi dolga van még az éjjel és olyan korán kénytelen fölkelni, hogy nem érdemes hazajönni és levetkezni; majd csak ott a városházán dõl le ruhástól, szemeiben fanatikus tûz világolt, s homlokán valami hõsies borulat vonult el.

Fabriciusné rosszallón harapdálta ajkait.

- Te tudod fiam, mit csinálsz, de…

A bíró szigorún vonta össze szemöldjeit.

- Elhatározott dolog - mondá kurtán, ellentmondást nem tûrõ hangon.

(- Ez oszt fog tudni parancsolni - súgta Blom Teökénének.)

Az öregasszony nem végezte be a mondatot. A bíró összevonódó szemöldöke elvágta, mint egy összevonódó olló.

Rozáli csodálkozva nézett rá. Sohase látta még olyan szépnek.

Rozáli mellett elmenve, áthajolt háta mögül a gót szék támlányán át és azt súgta:

- Holnap látjuk egymást. Jó éjszakát, galambocskám, jó éjszakát.

Annyira közel volt hozzá, hogy egy pár elszabadult arany hajszál, mely a leheletétõl repkedni kezdett, megcsiklandozta az ajkait… Olyan közel volt hozzá és mégis már olyan távol, mintha tengerek feküdnének közöttük.

Fabricius elment, de a társaság még azután is jól mulatott egész a záróra harangjáig, nem gondoltak semmi különösebbet, mint hogy új seprõ jól seper. Egy kicsit mohón lát a dolgokhoz Fabricius, mindenki úgy van azzal eleinte - mert a hatalomnak is csak a legteteje van mézbõl; majd megtalálja benne késõbb, alább a keserût is.

Fabriciusné sopánkodott, hogy fél egyedül éjszakára a nagy lakásban és elkérte kölcsön Rozálit, amibe Klöster kisasszony beleegyezett. A vendégek ezzel szétszéledtek. A Mauks-családot Greff Feri kísérte haza. Teökénét Blom Miklós s mindeniket egy-egy lámpásvivõ szolgáló.

Utálatos sötét téli éjszaka volt, teli köddel, mely szinte ragadott az emberre, mint a csiriz. Az egész város aludni látszott; oly csönd volt, hogy mikor a Gygles-ház elõtti egyetlen hársfának egy-egy harasztja leesett, a szomszéd utcából is hallani lehetett a neszét. Csak igen kevés helyütt világított, mint bagolyszem, egy-egy ablak, hanem a városházának minden ablaka fényben úszott. Azok még ébren vannak.

- Pocsékolják a gyertyát - mondta Blom.

- Ne féltse a várost - kacagott a szép özvegy -, az még gyõzi.

- Csak nem akar ez célzás lenni?

- Nem, nem, a világért sem.

Teökéné elbúcsúzott a kapunál Blomtól, fölment, lefeküdt, és csakhamar hatalmába vette az álom. Közel éjfél után azonban nagy kopácsolásra ébredt fel. Csodálatos hangzavar uralkodott lent a piacon. Lámpák derengõs árnyékai futkostak szobája falain. Nehéz léptek zaja tömörödött össze, mintha egyetlen nagy láb lépne zubogó tompasággal: ezek katonák. De voltak még más hangok is. Az asszony elkezdte õket megkülönböztetni. Ez kalapács. Az a tüsszögésféle: fûrész. Hát az a rettentõ dübörgés, amelytõl a föld megrázkódik, morog és a bútorok recsegni kezdenek, mi lehet? Jaj, az csak ágyú lehet.

Teökéné eleinte csak félt s mélyebben bújt dunyhái alá, melyeket vérmes teste szinte izzókká melegített, de innen a hangokat összefogdosva, különbözõ kombinációk rajzottak kis fejecskéjében - mely sok nagy fejet megzavart már.

Már nem félt. Hiszen ha csak félt volna! Ahelyett kíváncsi lett. S noha úgyszólván halálos ugrás lehet a meleg ágyból a hideg szobapadlóra lelépni (melyik asszony ne becsülné többre tudvágyát életénél?), mégis leugrott s szaporán szedegetve apró lábait, mint a fürj, az ablaknál termett, feltárván annak tábláit a hideg éjszakába.

Fáklyák lobogásánál, dértõl izzadt, alig pislogó lámpáknál látta (vagy csak a szeme káprázott) a nagy tarkaságot a piacon. Mintha vásár volna, annyi alak sürgött ott, inkább csak úgy voltak kivehetõk, mint árnyékok. Balról egy csapra vert pálinkás-hordó feketedett, a pálinkaszag belopta magát a levegõ egyéb nedveibe s az õ finom orráig fölszállott. Sok ember állta körül, nagy lármával. Ökrök nehéz ágyúszekereket vontattak a fõkapu irányában, mellettük bivalybõr köntösökbe öltözött férfiak szorgoskodnak. Valami borzongós, fantasztikus látvány az. A városház erkélyével szemben egy lámpafényövvel körülrajzolt négyszögben, valami lázas ácsmunka folyik, balták csattogásával, fûrészek hörgõs nyiszogásával. Mindez összefolyt, elmosódott, jobbadán csak sejtelemmé vált, mintsem kidomborodó képpé. Csak a bivalybõrös kabátú marcona alakok voltak megtestesült valóságok; a Teöke-ház ablakai alatt is ment éppen kettõ, báránybõr süvegekkel, nagy alabárdokkal.

Lehajolt hozzájuk; mindent mer a kíváncsi nõ.

- Ugyan kérem, jó emberek, mi történik odalent?

A két alabárdos föltekintett; az egyik fiatal volt és izmos, csak valami fehéret látott (a hálófõkötõt s a réklit) és a friss hangból ismerte fel, hogy fiatal nõszemély. Megdöfte dárdájával a falat, aztán felfelelt neki az emeletre, emberséggel:

- Nem jó azt még megtudni, hát ne is bolygasd, kedves macskám!

*

Ennek a novembernek a harmincadik reggelén kedvetlenül ébredt fel a görgõi oligarcha. Az érkezõ kocsik zaja, az udvaron folyton gyülemlõ kocsisok, lovászok beszélgetése, veszekedése - meg az egész kellemetlen helyzet nem hagyta aludni. Bosszankodott magára. Hát van nekem jó eszem, hogy olyan dolgokba engedem magamat tolatni a vármegye által, amelyekhez nincs kedvem, mikor úgy élhetnék, mint a hal a vízben - és nem parancsolna senki? Az csak egy öncsalás, hogy itt én parancsolok mindenkinek. Hiszen parancsolok az embereknek, de nekem meg a körülmények parancsolnak; a körülményeket pedig az emberek csinálják, tehát voltaképpen nekem is parancsolnak az emberek…

Ilyen savanyú filozófia mellett húzta fel sarkantyús csizmáját s szedegette magára a Preszton által elõadott díszruhadarabokat. Már éppen készen volt, csak opálköves kardját akarta felkötni, mikor váratlanul fölszakította az ajtót valaki.

Haragosan fordult meg, ki merészel ilyet tenni; hát Görgey Gyuri volt.

- No, mit akarsz? - kérdé mérgesen. - Nem várhattál volna, míg kimegyek?

(Ez ugyan gyenge fogadtatás volt olyan hosszú távollét után.)

- Mondanivalóm van, kedves Pál bátyám.

- Tudom már az esetedet, elmondta Quendel.

- De én valami olyat akarok mondani, amit még nem tud Pali bátyám.

- Hát nyögd ki.

- De négyszemközt szeretném megmondani - szólt a megszeppent Gyuri, most már félénken.

- Ugyan az isten szerelméért, ne csinálj már annyi teketóriát.

- Úgy látszik, rossz idõpontot választottam - mondá a hadnagy elszomorodva -, talán máskorra hagyom - s ezzel az ajtó felé indult.

- No, hát csak ne menj. Eredj ki, Preszton! Egy kicsit bosszús vagyok. Lõcsére megyünk.

- Tudom. Én is bátyámékkal tartok.

- Jó lesz; de most már igazán beszélj.

Gyuri ünnepélyes, katonás állásba helyezkedett.

- Kedves nagybátyám, nagyságos konziliárius úr! Valamint a csermely a virágos rét felé siet…

A híres viceispán a lábával toppantott.

- Hát megvesztél?

- Én, én, dehogy… de talán, ámbár…

- Mondd szépen magyarul, mit akarsz. Hisz nem voltál te azelõtt ilyen mamlasz.

- Igazán kizavart a konceptusból Pál bátyám, azért hát ne vegye rossz néven, ha csak úgy egyszerûen mondom meg, hogy adja nekem ide a Rozálit.

- Rozálit? Minek?

- Hát feleségül.

A viceispán akaratlanul fölszisszent, arca kikelt formájából, szemei kidagadtak, mint a szitakötõé.

- Feleségül? Oh, szerencsétlen… hiszen…

A viceispán éppen azért volt olyan indulatos, mert amint a fiú okossággal vegyült kedves naivsága bontakozott ki elõtte, az a gondolata támadt, hogy Rozáliával mennyire egyformák, mennyire testvérek. A fiú vallomása tehát úgy hatott rá, mint egy új csapás, mint egy bûn, egy természetellenesség, s mikor azt mondta »Oh, szerencsétlen«, ez voltaképpen azt jelentette: »Hát még ez is?« Annyira belegubózta magát ebbe a gondolatba, hogy nem is szabadult volna meg tõle, ha az ilyenkor szokásos kérdések közül, mintegy zavarában gépiesen ki nem húzza a szabadítót.

- Tudnak errõl a szüleid?

- Természetesen.

- Hogyan? - tagolá rekedten, mohón, lázasan. - Azt mondod, tudnak róla? Igaz az?

Ez a kételkedés visszaadta a megfélemlített fiú bátorságát:

- Nem szoktam hazudni.

Fölemelte a fejét, kevélyen szemébe nézve az alispánnak, kire alig lehetett ráösmerni. Öröm ragyogott arcának minden porcikáján.

- És mit mondtak az öregeid?

- Anyám az áldását adta, apám a táborból levélben fejezte ki örömét.

Isteni béke szállt a Görgey Pál szívébe. Hess, homályos szárnyú rémek, akik eddig körülte repdestek. - Hogy elfújta õket egy szó! Láthatatlan kalapács összezúzott egy nagy követ, mely lelkén feküdt. A kõ porrá vált és rózsaszín párákba vegyülve eloszlott a légben nyomtalanul. Olyan könnyû lett, mint a lepke, és vidám, aminõ gyermekkorában volt.

Mindene lett egyszerre, ami elõbb hiányzott, vidámsága, boldogsága, életkedve, frissesége, még mehetnékje is Lõcsére. De mindene soha sincs az embernek. Szava nem volt. Csak a szája mozgott, voltaképpen semmit se mondott, némán ölelte meg Gyurit, megcsókolta, szinte õrjöngött, szinte megfojtotta, úgy csókolta. A visszatartott szeretet, a sok esztendõk szeretete, mely e rideg szív mélyén felgyülemlett, most egyszerre nyílást talált és kiömlött. Szemeibõl megeredtek a könnyek, a jóság forrásai, s csak nagysokára bírta szavakba rakni akaratát.

- Hadd legyen Rozáli a tied, te meg légy enyém. Lakjatok nálam mind a ketten.

Karonfogta, kivezette az ebédlõben reggelizõ vendégekhez.

- Íme, a leendõ võm. Megkérte a leányomat és odaadtam.

Reggeli alatt vidám volt, nem bírt magával, tréfált, sziporkázott és mindenkivel kikötött, évelõdött.

- Nem szeretem, hogy olyan jó kedve van - súgta Máriássy Imre Abhortisnak -, ez nem jelenthet jót.

- Ej, csak azt jelenti - viszonzá Abhortis -, hogy bátor ember.

Reggeli alatt maga sürgette az elindulást:

- Siessetek csak, siessetek!

- Nem kerget a tatár, ráérünk - szólt közbe Andreánszky Jób, kinek nagyon ízlett a hideg fogoly.

- Ti meghiszem, mert tirátok Lõcsén csupán ovációk várnak. De engem még másvalaki vár ott.

Az egymás mellett ülõ Kubiny Mihály (Hozelecrõl való) és Grodkovszky pillantást cseréltek egymással:

- Nem értjük - mondták halkan.

- Én értek - vigyorgott rájok az átellenben falatozó Quendel, szája elé tartván az alispán felõli oldalon a szalvétáját.

Most aztán csakugyan az indulás következett. Az alispán szándékosan nagy pompát akart kifejteni e nevezetes napon, meg volt az már beszélve elõlegesen a gazdatiszttel, aki mindent elrendezett.

Elöl egy hajdú, Bencsik Pali indult rézkürttel az oldalán, utána két lámpavivõ következett, ha netalán éjjel találnának visszajönni. Maga a viceispán a fekete paripára ült, melyet Rákóczi fejedelem küldött ajándékba. (No, ha még a viceispánhoz mernének is, de ehhez a lóhoz nem mernek nyúlni a szászok.) És milyen délceg, szép alak volt most a viceispán. (Nem a ruha teszi az embert, de bizonyisten a ló.) És csupa mosoly volt, szétszélesedve, mint egy siheder, tréfából át akarta ugratni Presztonnét, mielõtt elindult. Hogy táncolt alatta az a gyönyörû jószág, s amint hányta-vetette a nyakát, hogy csörgött a nyergen meg a kékkövekkel rakott kantárján a sok karika, csat, arany-, ezüstlencse és fityegõ!

Az alispán mellett a délceg Pemete Pista huszár poroszkált, a ruhája ezüstre volt és a dolmány posztóját emberi szem nem láthatta a sújtások sokaságától. (Csak az a kár, hogy nem megy az ember falu mellett, hadd bámulnák.) Utánok tíz közönségesebb huszár lépegetett, élesre kifent karddal (tegnap egész délután köszörülték) élükön Presztonnal, aki immár kiöregedett a gálahuszárságból, de nem is volt soha az a növése, ami a Pemete Istváné.

Ezek után következének összevissza a megyei nemesek, de csak kevesen lóháton, a három Abhortis, mindenik szürke lovon, az öltözetjük is szakasztott egyforma. Ábrahámfalváról Namessanszky Imre egy göthös kancán, aki minden száz lépésre megállt köhögni. El is keresztelte a lovasát útközben a tréfálkozó alispán »kuc-kuc«-nak. (No, ez rajta is fog maradni.) Gyönyörû táncos lova volt Atzél Kristófnak Kisfalváról, csakhogy nem látott az egyik szemére, Král Gyuri Lefkowcérõl egy öreg fehér csõdörön lovagolt s mennyre-földre esküdözött, hogy ezen ült József, mikor Pozsonyban koronázták. Jó, szelíd lova volt Adusfalváról való Ludman Jakabnak, sokat adna érte valami jámbor kanonok. Szépen tartotta a fejét a Zalay Ferenc seregélyszínû kancája, Ribarszky Jakabénak pedig a járása bájolta el a szemet. Hja, hiába, meglátszik a szegénység, a jó nyerges lovak mind ott vannak a táborokban. Ám fényes fogatban nem volt hiány. Az Andreánszky Jób négy csõdöre (istenem, istenem, de jó a nagyuraknak), s a Máriássy pej csikói, a Kyszel Mátyás két dromedár lova (ugyan hol vette, hol csaklizta?), a Jekelfalussy riadós paripái, meg a többi és a többi, érdemes azt mind végignézni - egész Quendelig. Az jött a legvégén, két girhes macskán. Hát nem szamár az? Mikor befoghatna akár egy ménest.

Így húzódott végig az úton, mint egy hosszú tábor, az alispán és kísérete. Amint a határra értek, ahol a Görgey földjét foglalta el Lõcse, az öreg Preszton kevély szíve megnyilallott:

- Hopp - mondá a pajtásainak, akiket vezetett -, ellenség földjére léptünk. Húzzátok ki a kardjaitokat!

Mintha fürjek szárnya rebbenne, a tíz kard suhogva szállt ki a hüvelyébõl. Villogtak volna is a napfényben, ha lett volna napfény. Azaz lett volna napfény, ha a napot átereszti a köd, de biz azt nem eresztette át, azért aztán olyan semmilyen idõ volt, se borús, se derûs, de mégis inkább borús és szomorú. A mezõk már el voltak pusztulva, sehol semmi, csak a csupasz rögök és az otthagyott rothadó mákszárak. Az erdõk nem zúgtak, csak vetkõzõdtek. A Durst-patak nem csevegett, csak morgott. A levegõben varjak kóvályogtak és károgtak. Néhol egy egész nagy csapatot vert fel az elöl lovagló Görgey, elõre röpültek, vagy a feje fölött, aztán megint leszálltak a földre. A városhoz közeledve, nagyon elõre lévén Görgey, kissé visszatartotta a »Holló«-t. (Hollónak hívták az ajándék paripát.) Görgey Gyuri érte utol leghamarább.

- Most értem már - mondá az alispán vidáman -, a Rozáli levelét, melyet a múlt napokban írt, hogy valamit közölni szeretne velem, ami a jövendõjére fontos. Hát ez az.

- Ilyen levelet írt Rozáli? - csodálkozott Görgey.

- Quendel hozta. Elõbb nem értettem, most már világos.

Gyuri elkomolyodott.

- De most már én nem értem - mondá zavartan.

- Hogyhogy?

- Mert eddig még én nem szóltam Rozálinak semmit.

- Micsoda? Hát nem vagytok megegyezve?

- Õvele nem.

- De hisz õt akarod elvenni - kacagott Görgey jóízûen.

- Tudom, hogy szeret.

- No, ha te tudod, akkor õ bizonyosan még jobban tudja, hogy szereted, mert rátermettebb az esze.

És megint csak kacagott nagyokat a bohó ifjúság apró-cseprõ bajain. Ezalatt többen utolérték, Zanathy Mihály, kinek pompás vágott farkú lova volt, anglius fajta. Atzél Kristóf, Zalay Ferenc. Fölfelé kapaszkodó emberek voltak, szerettek a viceispán kedvében járni.

- Jó kedved van, nagyságos uram - mondá az egyik.

- Boldog vagyok - felelte Görgey, s tele tüdõvel szívta a különben miazmás, nedves levegõt. - Olyan szép a világ, gyerekek.

Minden olyan vidámnak látszott neki. Még a varjúk is milyen kedvesek és milyen szép feketék.

Atzél Kristóf is sietett kellemeztetni magát.

- Jó idõben legyen mondva, olyan egészségesnek és fiatalnak látszol hála istennek, mintha nem is te adtál volna lányt, hanem mintha te kaptál volna.

Az alispán elmosolyodott.

- Hiszen úgy is van az valahogy; csakhogy ti sohasem fogjátok megtudni.

Ilyen beszélgetések között értek a város felsõ kapujához. A ködben alig lehetett látni, csak a kémények lefelé verõdõ füstjébõl lehetett a város közelségét megszagolni. Az elöl lovagló Bencsik azonban már a kaput is látta.

- A kapu be van zárva! - jelenté.

- Kürtölj! - parancsolá Görgey.

A kürtszóra megszólalt belülrõl egy reszelõs hang.

- Ki az?

- Görgey Pál, Szepes vármegye alispánja és a megyei urak - felelte Bencsik.

- Mindjárt, mindjárt.

Türelmetlenül ficánkol, ágaskodik a Holló (fejedelem lova volt, nincs szokva a váráshoz), megveregette Görgey a tomporát, simogatja a szõrét, ezalatt mintha biztatná: »Hiszen nyitják már lovacskám«.

Aminthogy igaz is. A szokott robajjal, csörömpöléssel ereszkedik le a felvonó-híd és csikorogva tárul fel a kapu.

Elõre ugratott most Görgey s amint elléptetve a dobogón, átment a kapun is, annak a vastag bolthajtásából váratlan, hirtelen lezuhant a vasrostélyzat s elzárta a bejárást. A megrettent ló fölágaskodott, Görgey megingott nyergében, miközben fejérõl lefordult a kócsagtollas kalpag, s amint utána kapva kissé hátrahajlott, akkor látta, mi történt. Egy szempillarebbenésig tartott az egész, nem tovább. Látta az eltorzult arcokat, fenyegetõ öklöket kívül. Hallotta a kiáltásokat, a tehetetlen düh ordításait: »Árulás, gazság.« Aztán azt is látta, miképp rohannak hozzá bivalybõrös polgári õrök, hatan is megfogják a ló zabláját, egy bivalybõrös beleszúr lándzsájával a ló hasába, a ló fájdalmasan fölnyerít és újra fölágaskodik a halálos sebbel; Görgey nem veszti el lelkét, kirántja fringiáját és egy bivalybõrkabátos alaknak, aki a lábához kap, hogy lerántsa, egy rettentõ suhintással lenyisszantja a kezét. De most már húszan is rávetik magokat és lerángatják a lóról, nyers vadsággal, lihegõ bosszúvággyal. »Hát végre a kezünkbe kerültél, jómadár«.

…És ezt mind látják odakünn a hívei, rokonai, barátjai és nem tehetnek semmit.

- Egy ujjal sem szabad érinteni - mennydörgi egy parancsoló hang: Gutffinger Kristófé, a villikusé.

Nagy morgás, elégedetlenség támad erre.

- Hát mért kíméljük? Hiszen a mi bíránkat ölte meg, hát a mi pecsenyénk õ - kiáltja a vérszomjas mészáros, Hornbost Márton.

- Azért, mert az úr mindig úr marad - felelte a villikus s látván, hogy visszatetszést fakaszt a szava, pajkos szemhunyorítással hozzátette: - no, meg azért, hogy egy darabban kerülhessen a nemzetes tanács elé. Hozzátok a városházára, hamar, hamar!

Vigasztalan volt a helyzet. Az egész piac, amennyire a ködben ki lehetett venni (és ki lehetett, mert már oszladozni kezdett), tele volt bivalybõrösökkel és városi hajdúval. A beszögellõ utcák torkolatánál, melyek az alsó kaputól ide vezethettek volna, ágyúk álltak (a híres Thököly-ágyúk) sürgõ-forgó tûzmesterekkel. Szó sem lehet itt valami gyors megszabadulásról, ha még annyi vidéki nemes gyûlik is össze. Megadta hát magát sorsának, egyenesen lépkedett és bátran, az õt kísérõ hajdúk között.

Egy szót se szólt útközben az ügy érdemére (hiszen csak nem tárgyalhat hajdúkkal), mindössze a kalpagját tette szóvá.

- Keressétek meg a süvegemet - szólt félig megvetõn, félig parancsolón -, inkább adok ötven forintot a boglár fejében, amiben így károsodnátok.

A villikus bólintott a fejével.

- Eredj Pohánka - mondá az egyik hajdúnak -, kerítsd meg a tekintetes úr fövegét, ha a föld alul is.

Bent a városházán, mikor a teremõr széttárta az ajtókat és a villikus bevezette Görgeyt, templomi csönd támadt. Mindenki a belépõ nagyurat nézte.

A tanács hosszú zöld asztalnál teljes számmal ült, csak Kripélyi hiányzott. (Az mindig hasfájást kap, valahányszor valami nagy dologban kell dönteni.) Az asztalfõn a fiatal bíró foglalt helyet, sápadtan, hullámos szõke haja kuszán omlott vállára (észrevenni, hogy nem látott ma fésût), csak a szemében csillogott diadalérzet.

Elõtte néhány teleírt papiros hevert a zöld posztón. Odább, majdnem a középen, az üvegszekrény állt, a Kramler Károly bebalzsamozott kezével. Az most itt a legelevenebb kéz. Az fog most mindjárt sújtani; annak a napja van ma.

A fiatal bíró most megszólalt, csengett a hangja, mint egy lélekharang.

- Kegyelmed-e nemes görgõi és toporci Görgey Pál, Szepes vármegye vicecomese?

- Én vagyok - felelte Görgey tompán.

- Kegyelmed lõtte meg a lõcsei bírót, nemzetes Kramler Károly uramat, kinek holt keze, mint korpusz delikti, itt vagyon?

Ezzel utánanyúlt a kis filigrán szekrénynek s üveges felületét kifelé fordítva, felmutatta a vádlott elõtt.

- Én lõttem rá - felelte kurtán a vádlott, anélkül, hogy odanézne.

- Van-e, amit felhozhat védelmére?

- Van.

- Hát hozza fel.

Görgey haragosat rántott az elõre csúszott mentéjén.

- Kegyelmetekhez semmi közöm. Kegyelmetek nekem semmise. Illetékes bíráim elõtt, ha lesznek, elõadom majdan védelmemet.

- Az nem áll - szólt a bíró. - Lõcse város tanácsa illetékes bírája most kegyelmednek. Keresse csak ki Mauks Donát uram. A hatvanadik paragrafus.

Mauks Donát elõtt egy vaskos könyv hevert, violaszín bõrbe kötve, zománcozott ezüst szögletekkel, minden szöglet közepén mogyoró nagyságú smaragddal. Ez volt a Zipser Willkühr, Lõcsének drága kincse. Ebbe voltak beírva a törvények és szász kiváltságok.

Mauks Donát ujjai idegesen forgatták a lapokat, de minthogy ki volt adva a rendelet, hogy mindent gyorsan kell csinálni, cito citissime, éppen a nagy igyekezet miatt ügyetlenkedett: »Kutya kutyárum, nem találom - dohogta a jó úr röstelkezve -, no, végre megvan«.

- Olvassa fel hangosan - parancsolá a bíró.

- Felálljak?

- Nem. Ülve is olvashatja.

Mauks uram tehát szippantott egy kis burnótot és felolvasta a hatvanadik cikkelyt:

- Ab unszer Lewthe einer wunth wurde von eynem Edlingen ader von seyner holden in eyner Stadt ader Margkte ader dorffe szo soll er sein sach suchenn mitt eynem Rechten in des eygens hatterth do es ym geschehen ist…

Görgey a soktüzû opálgyûrûjét forgatta az ujján, azzal játszott a felolvasás alatt.

Fabricius konyhanémetséggel ismételte az ószász nyelvjárásban írt paragrafust.

- Ha embereink valamelyike megsebesíttetnék nemes úrtól vagy jobbágyától városban, mezõvárosban vagy falun, keresse jogos igazságát azon határ uránál, ahol vele a baj történt. Így szól a Zipser Willkühr. Annak a határnak, ahol Kramler bíró megöletett, Lõcse város az ura. Ez csak világos.

- Én protestálok ellene.

Vállat vont erre a bíró és odaintvén a villikust, utasítá, kísérjék a vádlottat a szomszédos szobába. Majd értük küldenek, ha kell.

Mindössze egy negyedóráig tartott a tanácskozás, vagy tán addig se. A villikus, aki visszajött volt és jogot tartott jelen lenni a tanácskozásokon, most meg arra utasíttatott, hogy vezettesse vissza a vádlottat.

Kinyitotta hát az ajtót és beszólt:

- Görgey Pál uram, tessék belépni.

A villikus hangja feltûnõen reszketett.

- Lépjen közelebb - mondá a bíró átszellemült arccal, minõ a holdkórosé.

Görgey elõrement, majdnem egészen a zöld asztalhoz.

Eddig folyton ülve beszélt a bíró, most fölemelkedett, kezébe vette az egyik papirost s ünnepélyes hangon inkább mondta, mint olvasta.

- Istennek és a királyoknak nevében, kik Lõcse város privilégiumait szentesíték!

Megnyikorogtak a székek és megsuhogtak a szenátori rockok, mert most egyszerre felálltak mindnyájan - mikor az isten beszél és a régi magyar királyok.

- Lõcse város tanácsa - folytatá a bíró, mintegy megittasodva a saját szavaitól és a nevek mögött rejlõ hatalmi érzésektõl -, néhai istenben boldogult Kramler Károly lõcsei bíró ügyében a következõket ítélte: Nemes görgõi és toporci Görgey Pál, Szepes vármegye alispánjának, ki nevezett bírót Lõcse város határában szándékosan meglõtte, feje vétessék. Hozatott pedig ezen ítélet nyolc szavazattal kettõ ellen.

Görgey a fejéhez kapott. Ezt nem gondolta volna.

- Tudjátok-e, hogy ez gyilkosság? - kérdé szemeinek sötét villámlásával, mintha õ volna itt a vádoló.

- Szemet szemért - morogta Gosznovitzer.

- Egyszersmind rendeli a tanács - folytatá Fabricius, kiben egyre jobban nõtt a gyûlölet és az elégtétel pokoli szomja, minél közelebb érezte a kielégítést -, hogy ez az ítélet azonnal végrehajtassék. Be kell szólítani a hóhért!

Ez megtörte Görgeyt. A halálítélet még nem rettenté meg annyira, még reménylett, bejön délig a nemesség és csinál valamit, vagy talán Gyuri elnyargal Kohlbachig, ahol kuruc csapat táboroz s betör vele Lõcsére, de hogy mindjárt lenyakazzák, ez kétségbeejtõ. Halálos izzadság verte ki a halántékát. Ajkai remegtek, mikor elõadta a kérését, hogy legalább még ma hagyják élni, hogy a lányától elbúcsúzzék.

A szenátorok összenéztek. Az öreg Mostel megsajnálta, szót emelt érte.

- Talán lehetne, bíró uram.

- Nem - mondá ridegen. - Ami határozatot a tanács egyszer kimondott, azt többé vissza nem veheti.

A villikus tehát kiment a hóhérért, aki a folyosón lebzselt. Himlõhelyes, erõs, zömök, gömbölyû fejû ember volt. Csendes jámborság rítt le az arcáról: inkább lehetett volna gondolni búcsúkon elõénekesnek, mint hóhérnak.

- Lesz valami? - kérdé közömbösen a villikustól és ásított közbe, minthogy ma korán kelt.

Ugyancsak ott settenkedett már Pohánka is a megtalált kalpaggal.

- Hej, hej - vakarta a fejét a villikus mélabúsan, amint átvette -, mindjárt nem lesz már ezt mire tenni.

Ebbõl aztán értett a hóhér is, kit maga után intett a terembe.

- Fleck mester - szólt a bíró a belépõhöz -, vegye át kend a vádlottat és végezzen vele az ítélethez képest. Isten legyen lelkének irgalmas.

Ez utolsó szavak alatt oly gyorsan, hogy szinte észrevétlen füstölgött el a tanács szokás szerint más terembe, hogy az elhurcolási jelenet érzékeny részeitõl megmeneküljön.

Onnan vonult ki aztán néhány perc múlva az erkélyre, éppen a kellõ idõben, hogy meglássa fejedelmi kegyetlenséggel, amint az éjjel titokban összeácsolt vérpadon a bivalybõr kabátos burgerek vivát kiáltásától kísérve lenyesi villanó pallosával Fleck mester a Görgey Pál fejét, a legjobb fejet ebben a vármegyében.

Mikor a fej elvált törzsétõl, Fleck mester lehajolt érte, felemelte magasra (azt mondja, oly súlyos volt, mintha vasból lenne), körülhordozta az emelvényen, miközben harsányan kiáltá, úgy, hogy még a közeli utcákban is meg lehetett hallani.

- Így járnak mindazok, akik Lõcsével szembeszállnak!

Erre megint éljeneztek a bivalyosok, aminthogy jobbadán csak azok voltak jelen, mert a piacot elzárták még éjjel a többi lakosságtól. Idegen is itt csak olyan fordult meg, aki még tegnap jött a gyûlésre vagy más okból s véletlenül a piaci házakban szállt meg. Az a kevés idegen megindulva nézte végig a szörnyû drámát. Az okosabbak mondogatták: »Vakmerõ, istentelen dolog ez. Lesz még ebbõl sok sírás egyebütt is«. Csak egy jó vidéki alak volt teljesen megelégedve s váltig hadarta gyerekei közt állva, kik közül az egyik lányka igen csinos volt s egy kis fiú igen pajkos, mert folytonosan belefújdogált egy kis falovacska farkába, amit egy síp helyettesített.

- Látod, Magdalenka, látod, amit én mindég mondok, hogy roppant szeret engem az isten. Most is micsoda dolgot látunk. Százakat fizetne más ember az ilyenért. Már maga egy nyakazás is valami. De hát még mikor egy viceispánt nyakaznak. Ilyet talán még a király se lát. Ne fütyülj, te kis Gyurgyik, mondtam már, hogy ne fütyülj, mert még azt hiszik, hogy én fütyülök az éljenzõk ellen, és engem vernek meg.

Az utcákat most már megnyitották. Az alsó kapuhoz került kíséret beérkezett, de már késõ, mindennek vége, vége…

Az elsõ Quendel volt, aki feldúlt arccal felrohant a városházára s felszakítva az ajtókat, berontott az erkélyre nyíló terembe, ahol a tanács idõzött, s ami a világon mocsok csak van, azt tele szájjal szórta rájok. Már éppen ki akarták dobatni, mikor elkezdett hangosan sírni a legkedvesebb barátja elvesztén, ami megenyhíté õket. Különben is tele voltak dicsõséggel. Az erkély alatt a bivalyosok az »Erõs vár nekünk az isten« zsoltárt kezdték énekelni s ahányszor a bíró arcát meglátták az ablaknál, lelkes ordításban törtek ki. Mit bánta hát a tanács, s kivált a bíró, hogy egy vénember ott pityereg. Hisz õk egy nagy dolgot írtak be ma a város történetébe.

A vén ember pedig csak pityergett:

- Gyilkosok vagytok, gonoszok vagytok, meg fog az isten büntetni. Keresztényeknek tartjátok magatokat, de nincs bennetek mákszemnyi könyörület. Azt hallom, csak arra kért az a szegény úr, hogy legalább a lánykájától hagyjátok elbúcsúzni, és még azt se tettétek meg, pogányok. Oh, istenem, istenem, mit fog most az a lányka csinálni? Pedig milyen szép. Csodaszép. És milyen jó. Hiszen te ismered, Fabricius.