TIZENKETTEDIK FEJEZET

NYUGTALAN ESZTENDŐK

Nyugtalan, rossz évek következtek nemcsak Lõcse városára, de az egész szkítiai nemzetre - mint az akkori krónikás megjegyzi. Hanem iszen csak ki kell õket állni, lesznek még azokból szép évek is, mivel az idõk olyanok, mint az asszonyok, csakhogy megfordítva. A szép asszonyok idõvel csúnyák lesznek, majd mindég, a csúnya idõk ellenben szépek lesznek, nem mindég - de igen gyakran. Olyan ruhába öltözködnek utólag, lassankint, észrevétlenül, hogy egyszer csak vakító fényben ragyognak elõttünk. Így a kuruc idõk is. A sebek, melyeket kaptunk, erõforrásokká változnak, a sebek, melyeket ütöttünk, rózsákká. Isten bölcsen rendelte, hogy a kéz, mely az igazaiért nyúl fegyverhez, ha levágatik is, kinõ, mint a szalamander elnyesett testtagja.

Egyelõre azonban még minden csendes. A palatinus, herceg Esterházy Pál, vagy ahogy õ írta magát, Eszterhás, nyugodtan ült fraknói várában, képei és mûtárgyai közt. Jómájú, rokonszenves öreg úr, valóságos inkarnációja a magyar paraszt észnek, mely azonban mindenféle modern ismeretekkel van megpatkolva. Amellett nagyúr, de nem dölyfös, egy kissé erõszakos, de nem igazságtalan, szeszélyes, de mindég okos. Jelszava: »Mindent a cél felé«. (De ez a cél többnyire a saját énje.) A görögdinnyét azért eszi, mert az a vesét tisztítja, az uborkát azért, mert a gyomorsavat szaporítja, lovagol azért, mert az lehajtja a zsírt a szívérõl, aludni azért alszik, mert az alvás erõt ad a testnek, ha nem alszik, akkor azért nem alszik, mert a nemalvás edzi a testet; szóval azokból a megcsontosodott államférfiakból való, akik megszokván mindent megcselekedni, ami nekik jól esik és mindent megindokolni, amit megcselekedtek, pályájuk végén abba a falláciába esnek, hogy õk csak azt cselekszik, amit jól indokolhatnak.

Még a szerencsétlen örökösödési törvényt, mely idõtlen-idõkig a Habsburgok jármába hajtott, is meg tudta indokolni.

»Mindekkoráig szipolyozták földünket a Habsburgok, mint a bérlõk az idegen birtokot. Ha örök idõkre nekik adjuk, javítani, trágyázni fogják. Ha oda nem adjuk, akkor se kapjuk soha vissza, hát inkább odaadjuk.«

Õ talán így gondolta, mert okos volt, csak arra nem gondolt, hogy a Habsburgok nem okosak. A Habsburgok éppen úgy bánnak az országgal azóta is, mintha haszonbérelnék, minden erejét kihúzzák, nemhogy trágyáznák. A kétfejû sas a két szájával inkább csak evésre van berendezve, nem trágyázásra. Valami keveset mégis pottyantott, de csak õneki - Esterházynak. A hercegi címet és a kapuvári domíniumot.

Éppen az Esterházy-család trofeáiról szóló könyvének írásába volt merülve, mikor fõszekretáriusa, Inkey György, kinek egyedül volt szabad hozzá mindenkor belépni, a meglepõ hírek patetikus hangján jelenté:

- Kitört a háború, kegyelmes uram, nyakunkon az ellenség.

A palatinus pontig végzé elõbb a mondatát, kifreccsentette a kalamusból az atramentumot, a füle mögé dugta és csak azután fordult meg.

- Hol van?

- Egy Bibók nevû szepesi nemes, az ottani alispán bandériumából való, azzal a hírrel jött lélekszakadva, Budán is kereste már kegyelmességedet, hogy az ifjú Rákóczi már az ország határánál áll, lengyel sereggel, vagy bent is van azóta. Görgey János és Esze Tamás egy kisebb csapattal, melyet a hírhozó füle hallatára eskettek meg a Rákóczi hûségére, csatlakozás végett eleibe ment.

- Canis mater! - jegyzé meg a nádor - nem lesz ez felültetés?

- Semmi kétségem. Rákóczi bejött.

- No, majd kimegy, ha bejött - szólott a nádor kedélyesen -, mindamellett írjon egy jelentést õfelségének a dologról, én majd aláírom, és nyomban vigye egy futár.

Ezzel nyugodtan megfordult és tovább írt.

Inkey pedig, amilyen gyorsan csak lehetett, megírta a jelentést, az egész historikumot apróra, lovaslegény száguldva vitte Bécsbe, egyben a Bibók Zsigmond alázatos folyamodását, melyhez csatolván a Görgey alispántól vett írásos elfogatási parancsot, annak bizonyságául, hogy nem költött mesérõl vagyon szó, aziránt könyörög õszentfelsége lábaihoz borulva, hogy miután ennek a birodalomra fontos hírnek haladéktalan megjelenése végett éjeken és nappalokon való lovaglással saját épségét nem kímélve, elhagyta szolgálatát, õt a hadseregbe megilletõ rangba fölvenni, vagy bármiképpen kártéríteni kegyeskedjék.

A jelentésre gyorsan megjött a válasz, udvari kurír hozta lóhalálban. Mikor leszállott a várudvaron, a ló összeesett.

A nádort haladéktalanul Bécsbe szólította az uralkodó, egyszersmind azzal bízva meg, hogy a följelentõnek a kurír által küldött zacskó aranyat adja át, s amennyiben még ezenkívül is érdemelne valamit, járjon el méltányosan s esetleg helyezze el valamely állásba, amelyre alkalmasnak mutatkoznék.

A herceg bosszús volt, hogy Bécsbe kell mennie, unalmas értekezleteken, haditanácskozásokban résztvennie (amely folytonos ülésezés az epevezetékekre ártalmas), mindamellett kiadta a parancsot az utazásra, s legott nagy sürgés-forgás kerekedett a várban. Ugyancsak nem felejtette el a Bibók ügyét. Elolvasta a Bibók visszaszármaztatott folyamodványát és mellékletét, a Görgey Pál által írt elfogatási parancsot, aztán felhívatta Bibókot, ki ott Fraknón tartózkodott és a részletek után tudakozódott, hogyha - úgymond - õfelsége kérdezni találná.

Bibók elmondott mindent, felfedezését, hogy a társzekerek ládáiban puskapor és puskák vannak. Hogyan bújt a kályhalyukba és végighallgatta Eszéék manipulációját és a vállalkozóktól kivett esküt. Majd az alispánnal közölte a meglepõ titkot, ki egy csapat élén testvérbátyja elfogatására küldte õt ki.

- No, és miért nem fogta el Görgey Jánost, ha parancsolva volt?

- Mert eszembe jutott, hogy talán többet használok õfelségének, ha idõt nem veszítve sietek a hírrel.

- Canis mater! Hogy jutott eszébe õfelsége? - kérdé a herceg.

Valami különös gúny játszadozott a bajusztalan ajka körül, ami sehogy se tetszett Bibóknak.

- Mert én nagyon szeretem õfelségét - felelte, szemeit a szép freskókkal ellátott mennyezetre vetve föl.

- Úgy? Hm. No, úgyis jól van. Hát nézze csak, õfelsége itt küldi magának a följelentésért ezt a zacskó aranyat és itt vannak az iratai is.

Az iratokon kívül egy zöld selyemzacskót emelt fel az íróasztaláról és intett az egyik alabárdosnak, hogy adja át, mert mindég két alabárdos állt az ajtónál, ha úgynevezett kis embereket fogadott s azokkal mindig nagy távolságból beszélgetett; nem bátorsághiányból, de a nádori méltóság kedvéért.

Bibók átvette a zacskót, meghajtotta magát s aközben latolgatta, méregette a zacskót és nagyon könnyûnek találta.

- Kegyelmes herceg - mondá vakmerõn elõrelépve -, én egyebet kértem õfelségétõl. Én most az állásomat is elvesztettem, hogy neki szolgálatot tehessek.

- Igen, van itt szó õfelsége legmagasabb parancsában egyébrõl is, és én azt most kiszolgáltatom.

Bibók arca kigömbölyödött, apró szemei szikráztak az örömtõl.

- Ezennel kinevezem a kancelláriához kályhafûtõnek - szólt a nádorispán -, s ezt azzal indokolom, hogy a kend legújabb pályafutása egy kályhalyukból veszi kiindulását.

Bibók mosolyra görbítette a száját.

- A kegyelmes úr tréfálni méltóztatik velem, szegény szolgájával.

- Canis mater! Én sohasem szoktam tréfálni olyan emberekkel, mint te. És még nem is végeztem, mivelhogy még tizenkét botot is fogsz kapni, s ezt azzal indokolom, mert a parancs szerint el kellett volna fogni Görgey Jánost, de ezt elmulasztotta kend. Mondtam.

Bibók fölszisszent, mint a kígyó, ha rálépnek.

- Protestálok, kegyelmes uram! Én nemesember vagyok.

- Ha protestál, akkor még megtoldatik a büntetés hat bottal. A nemesember nem szokott ládákat fölfeszíteni és kályhalyukakban spionkodni. Küldjétek be az udvarbírót.

- Elmegyek magához a királyhoz.

- Ez is hat pálca. Félek, nagyon sokra találod vinni, atyámfia. Azért most már eredj ki.

Nem volt itt semmi mentség. A fraknói várudvar kellõs közepén ráverték a huszonnégy kemény pálcákat, s rettenetesen dühöngve, átkozódva fölfogadta, hogy mindezért bosszút áll a hatalmas nádoron (nevettek a lakájok, hogy minek köhög a bolha, mikor nincsen tüdeje), s térdig koptassa bár a lábát, de bejut a császár elé és számon kéri a violenciát, amit egy nemesemberen a helyettese elkövetett.

Persze, hiába ment Bécsbe, be nem juthatott Lipót elé. Rossz, durva, bizalmatlanságot keltõ arca volt, s az aranybullának ama bizonyos záradékán rég átszaladt az idõ. Azaz, hogy mégse ment hiába Bécsbe, mert megismerkedett ott Ljubomirsky lengyel sztarosztával, ki a császárvárosban idõzött. Egy kocsmai mulatozásnál verekedés támadt a sztaroszta és a szomszéd asztalnál iddogáló három morva úr közt. Bibók, ki csak annyit tudott, hogy a sztaroszta a lengyel Szepességrõl, Béláról való, az õ csodálatos szimatjával melléje állott s fölragadván egy széket, elverte és kiverte vele a morvákat. A sztaroszta hálás volt, szolgálatába fogadta Bibókot és mindenben segítette; a királynál audienciát kieszközölni nem volt ugyan elég ereje, de a mindenható kancellárnál kivitte, hogy fogadná és meghallgatná Bibókot.

A finom modorú államférfi megértvén a circumstantiákat, sajnálkozó arcot vágott.

- Bizony nem segíthetek, édes lelkem. Amit kapott, azt le nem vehetem önrõl, de még õfelsége se veheti le. A nádorispán nagyúr, annak mi nem tehetünk semmit. Azonfelül jól megítélve a dolgot, neki némi igaza is van és nem lehetetlen, hogy õfelsége ehhez a nézethez hajolna, ha neki elõhoznám, mert önnek csakugyan el kellett volna fognia azt a bizonyos Görgey Jánost.

- De hiszen akkor nem jelenthettem volna oly gyorsan õfelségének a betörés veszedelmét.

- Nem lett volna baj, ha nem jelenti - jegyzé meg a kancellár bágyadt mosollyal. - Rákóczi anélkül éppen úgy bejött volna, ahogy most bejön. Mire való tudni, hogy útban van, ha úgyse akadályozhatjuk meg? De ha ön ahelyett elfogja Görgey Jánost, akkor Rákóczi nem jöhetett volna be Görgey Jánossal, csak Görgey János nélkül.

Ez annyira egyszerû és igaz volt, hogy megzavarta a kalandort.

- Hát igen, belátom, el kellett volna fogni - motyogta inkább önmagának -, de nemesembert megbotoztatni, ez borzasztó… Vagy van nemesi jog, vagy nincs, de ez így nem maradhat.

A kancellár a vállát vonogatta és idegesen kezdett babrálni az allonge parókáján (mely minden hosszúkás arcot a XIV. Lajoséhoz tett hasonlatossá), az pedig meg volt mondva Bibóknak az elõszobában, hogy a parókababrálás az audiencia végét jelenti.

- Ami pedig Görgey Jánost illeti - folytatta, szokott hencegésébe esve -, akkor fogom el, amikor nekem tetszik.

- No, ez már beszéd - kiáltott fel a kancellár élénken. - Ezt szívesen hallom. Hát fogja el azt a Görgey Jánost és akkor én kezeskedem fényes elégtételrõl a megtörtént sérelemért.

Ezzel a sovány eredménnyel hagyta el Bibók Bécset új gazdájával, a sztarosztával, kinek bélai udvarában megragadt, ahogy ma mondanák: »lengyelnek«. Egyszer pajtása volt az úrnak, akivel együtt devernált, máskor szolgája, akit lepocskondiázott a többi cselédek elõtt; körülírt fizetése nem volt. Egyszer hopp, máskor kopp. Se körülírt foglalkozása; a lovait trenírozta, megverekedett érte, ha a körülmények úgy hozták magukkal, menyecskéket kerített neki, ha a sztaroszta szeme megbotlott az ilyesmin, tisztította a puskáit, pipaszárait, leitta és mulattatta vendégeit s mindezek fejében a rendes fizetés helyett szólíthatta a sztarosztát »per tu« is, ha látta, hogy jó hangulatban van. Csakis ezzel a csábító kedvezménnyel volt eltûrhetõ az állás a szeszélyes Ljubomirsky mellett.

Hanem azért tûkön ült Bibók mégis. Az áthangzó csatazaj nem hagyta nyugodni. A hírek, hogy Rákóczi miként nyomul elõre, itt is, ott is megverte a németet, ez is, az is hozzája csatlakozott, már Erdély is az övé, már a Dunántúl is fordul, lázas izgatottságban tartották. A háborúskodás akkoriban még élvezetszámba ment, akár a vadászat, halászat vagy másféle sport. Öreg magyar urak, akik a csizmájukat se bírták már felhúzni, nemhogy verekedni tudtak volna, odacsatlakoztak a táborokhoz és megosztották a nélkülözéseket és kalandokat. Ezek a hadi »kibicek« nem nagyon használtak az ügynek, inkább alkalmatlanok, mert láb alatt vannak, sok poggyásszal járnak, sokat fecsegnek, okoskodnak s ezzel megrontják a többit is, lazítván a fegyelmet s nehezítvén sok retyerutyájukkal a csapatok gyorsabb mozgását. De hasztalan, nem lehet tõlük szabadulni. Voltaképpen egy kis »kaszinózás« az nekik. A tábortüzeknél elfogyasztott birkatokányok, a kombinációk, tervek, aspektusok, csintalan anekdoták, egy kis akvirált borocskával leöntve, a nemesi élet legfölségesebb fûszerét képezték.

Csoda-e, ha Bibók a maga kalandor természetével, nyugtalan, forró vérével elolthatatlan szenvedéllyel vágyott oda, hol pöffeszkedni, zsákmányolni és erõszakoskodni lehetett? De hogy menjen? A császáriak, ahol igazi katonai rangot vélt kapni a följelentésért, cudarul bántak vele. Most is a fogát csikorgatta, ha a palatinus eljárása jutott eszébe, különösen a kályhafûtõség. Azt annyira szégyenlette, hogy Ljubomirskynak se panaszolta el. A császáriakhoz tehát nem mehet. A kurucokhoz még kevésbé. A labancokkal legalább leszámolt. De a kurucok még vele nem számoltak le. Ha Görgõre megy, ott Görgey Pál fogja fülön, ha a katonák közé áll, ott mindenütt akadhat valaki, aki leleplezheti, hogy az Esze Tamás ládáiba bekukkantott, hogy a kályhalyukból kihallgatta a terveket, elárulta az alispánnak, s ez még nem elég, elhagyta a csapatot s ment a hírrel a palatinushoz.

Szóval Bibók nem mozdulhatott sehova és a Tantalus kínjait érezte Bélán. Ha legalább nem hallott volna a csatákról. De itt mindenki azokról beszélt. Hiszen ez még a közös anya teste, azért, hogy érzéketlen. (Voltaképpen nem is a testrészt ütötte volt meg annak idején a guta, hanem csak a Zsigmond király erszényét.) Kereskedõk folyton átjártak, menekülõk is jöttek, kiket a labancok vagy a kurucok fölperzseltek. Ez biztonságos területnek látszott. Csínytevõ katonák ide szöktek a lengyel részbe a büntetés elõl. Minden hír megérkezett. Különösen a nagyjelentõségû hírt nem kellett kocsira ültetni; átrepült valahogy. De az apró semmiségek is átszivárogtak. Minden hónapban egyszer itt hált meg »A holdvilágra ugató kutyá«-nál a lõcsei Molitorisz-kocsi, s annak az utasai vagy a kocsisa, ellenõre (félévenként maga Klebe apó) a szûkebb pátria nevezetesebb eseményeit is elbeszélték. Bibók ilyenkor velök töltötte az estét és mindent kikérdezett, különösen ha Klebét megkaphatta: Mi újság Lõcsén? Ki halt meg? Ki ment férjhez? Kivel tart a város? Klebe nagy koponya volt, mindenrõl bírt tájékozással, a tanács belsõ dolgairól, a vármegye praktikáiról.

- Fekete posztóban járnak-e még?

- Bizony még mindég ott tartunk.

- Ki mostan a bíró Lõcsén?

- Még mindig Nustkorb uram.

- Úgy látszik, léha ember, semmit se akar csinálni.

- Csinálna az, de nem tud.

- Görgeynek persze egy hajaszála se görbült még meg?

- Kutya baja.

- Tehát még mindig nem volt azóta Lõcsén?

- De volt - nevetett Klebe -, mint kísértet. Különben bolond eset. A megboldogult Kramler bíró, Isten nyugosztalja, a templom falánál van eltemetve. Plech apó, a sekrestyés, egy éjjel arratájt õgyelgett, nem tudom már, mi dologban, mikor észreveszi a holdvilágnál, hogy a Kramler uram sírja szétnyílik, olyanformán, azt mondja, mint a Blom Miklós kétfelé eresztõs kocsija, s kilép belõle egy alak. Rémülten odanéz, a hold éppen ráveti világát, és hát nem a bíró lépett ki a sírból, vagyis hogy a bíró, hanem a Görgey Pál képiben… Járása, tartása, alakja hogy szakasztott Görgeyé, ha hinni lehet Plech apónak, aki természetesen elszaladt, vacogó fogakkal.

- Álmodott a vén füles.

- Én is azt mondanám, de Zernyeczky éjiõr ugyancsak felismerte Görgeyt, aki a katedrálétõl jött, s nyomában lépkedett, a kísértet a Mauks-háznál besuttyant a Só utcába, az õr utána, a lélek szaladásnak indul, az õr is szalad, végre a bástyához ér a lélek és áthagyítja magát a falon, az õr bátor ember, utána kap, de csak a köpenyege marad kezében…

- Bolondság.

- Persze bolondság, de roppant komplikált bolondság, mert a kezében maradt sötétszürke köpönyeget Grodkovszky úr, a várnagy, felismeri reggel az alispánénak, hogy úgymond Steféczi szabó varrta. Elviszik Steféczihez, felösmeri, hogy õ varrta, mégpedig Görgey alispánnak. Ezt tessék aztán megfaggyúzni!

- Hát a sírt nem nézték meg?

- Dehogynem. Természetesen nem volt megnyitva, hanem szépen begyepesedve. Egypár megszáradt erdei virág volt rajta.

- Mikor volt ez?

- Körülbelül most egy esztendeje.

Béla városában a sztaroszta csak afféle hivatalnok úr volt, aki elég sok hatalommal rendelkezett, és azt respektálták is, de egy valódi nagyúr is lakott Bélán, báró Palocsay. Minden az övé volt körös-körül, háromnapi járásnyira. S azonfelül rokonságban állt az összes magyar arisztokráciával. Károlyi Sándornak, a kuruc generálisnak sógora. Rokona volt egykor István lengyel királynak. Most már ugyan más dinasztia van, de minthogy a törzsvendég akkor is az marad valami fogadóban, ha a firma változott, a Palocsay-család ma is a rezidenciába száll, ha a királyi székvárosba jut. Még ott is nagy szívélyességgel fogadják az öreg királyék, királygyerekek: Ki jön itt? Ki van itt? A Palocsay bátyika van itt?

De biz õ nemigen megy a királyi székvárosokba sohasem, mert nincs pénze. Hol venné? Pénze csak a lumpnak van, aki elherdálja, amit a föld ad neki, ahelyett, hogy a cselédjeivel megegye, vagy a gazembernek, aki különbözõ módokon kiszedi a többi becsületes emberek zsebébõl.

Palocsay sohase adott el semmit. Ha a gyapját, gabonáját kérték a kereskedõk, rendesen alkudozásokba bocsátkozott velök, de soha megegyezni nem tudott, vagy ha mégis egyszer-kétszer megadták neki a követelt árt, mikor már éppen parolát kellett volna csapni, egy óvatos fordulattal mindent visszaszítt: »Ha magának megéri, nekem is megéri«, és a gabona maradt a magtárakban, hogy ott zsizsikesedjék meg. Ökrei, tehenei, juhai úgyszólván természetes halállal, végelgyengülésben pusztultak ki a világból, s bõreik se jutottak el rendeltetési céljukhoz, mert hisz azok is annyit értek neki, mint másoknak, és otthon penészedtek a padlásokon.

Magyar ember lévén s egyszerû, cinikus természetû, semmivel nem foglalkozott; az uradalmait kezelték a tisztjei, úgy ahogy kezelték, a fehér ruháját egy távoli rokona, Vitnyédiné gondozta, ebédre, vacsorára átjött »A holdat ugató kutyá«-hoz. Az õ kocsmája lévén, ebben ütötte fel a tanyáját s minthogy az utasok többnyire Magyarországból kerekedtek ki, itt volt õ otthon, a hozzátartozói közt, itt élte magyar mágnási életét, piros uniformisos udvari cigánybandájával, játszatván a búsongó magyar dalokat »az Imriske idejébõl«, mialatt a keménymagos leveskéjét szörpölgette, mert már nagyon öreg volt. Többnyire kontóra evett-ivott az »Ugató kutyá«-nál, a fényes Palocsay-kastélyban csak magoknak fõztek a szakácsok, kukták és lakájok, õ legfeljebb hálni járt oda éjszakára.

Hanem hát nem volt az rossz, hogy a Palocsay-granáriumok tele voltak ki tudja hány éves zabbal, rozzsal, mert különös gazdálkodás indul meg itt Magyarországon, a nemzeti harag egy-egy felvillanása idejében. A harang megáll a toronyban s miután eddig a halottakat siratta, lejön õket szaporítani ágyú alakjában. A fehér abrosz a szántó-vetõ ember nyakában, melybõl a vetõmagot szórja, leszalad a hadisátor felállításához falnak, a kaszapengébõl kard lesz… megfordul a világ, nem lóherét vetünk, se rozsot, hanem vért, mert szabadságot akarunk aratni… Így lõn aztán, hogy a lõcsei szenátus füleit kellemesen csiklandoztatta meg a hír a bélai tele magazinokról, s nyomban kiküldé a legfiatalabb és a legidõsebb szenátort, Fabricius Antalt és Mostel Ambrust Bélára, éj-napot nem pihenve, bocsátkozzanak érintkezésbe az öreg báró Palocsayval a gabonanemû megvétele iránt, mert egy téli ostromra Lõcse a legjobb esetben el lehet készülve, ha többre nem, s alighanem bekövetkezik egy idõpont, amikor a bélai granáriumok tartalma többet fog megérni Lõcse városának, mint Palocsay bárónak.

A követek megérkezének, a báró azonban hallani sem akart a gabona eladásáról, még össze is szidta a szép õszhajú Mostel bácsit.

- Azt hiszik kegyelmetek, hogy én loptam a gabonát, hogy ilyenkor pocsékolom el, mikor sehol sincs, holott akkor vissza tudtam magam tartani, mikor az egész világ turkált benne. Ami megvan, maradjon. Ki tudja, mikor jönnek és meddig tartanak a bibliai sovány esztendõk. Amennyit ér a gabona kegyelmeteknek, annyit nekem is megér, punktum.

- No, az ellen pedig tiltakozom, mert az nem igaz - kiáltá a fiatal szenátor élénken, amitõl nagy szemeket meresztett Palocsay. - Míg a nagyságos báró úr itt legfeljebb a hasát növeszti, azalatt abból a gabonából akarjuk mi kiteleltetni Rákóczi Ferenc õméltóságának hadait, akik elõtt most november 16-án megnyitottuk a kapuinkat, s akik a közös hazáért készek elvérzeni a bástyákon, azért a közös anyáért, mely a nagyságos bárót ajnározta a legjobban, mert a legnagyobb darab részt neki hasította ki a szívébõl…

Hévvel ejtette ki e szavakat Fabricius, korholta is a bozontos szemöldökeivel Mostel: »Ejnye Tóni, Tóni«, de Palocsay nevetni kezdett és odaintette Ferencsiket, a korcsmárost:

- Hallja, Ferencsik! Mit mond ez a fiatalúr. Hogy én csak a hasamat nevelem itt. Hát talán igaza van. Mondhatom, goromba ember, megmondta a szemembe. Mi is a neve, humillime?

- Fabricius.

- Hát mit adna, rogo, a gabonámért? Halljunk szót.

- A nagyságos úrtól várjuk az elsõ szót.

- No jó - szólt az öreg. - Hát hogy senki se csalódjék, átengedem a magot Lõcse városának, ugyanannyi és ugyanolyan magért, amennyit és aminõt elvitt a bélai magazinokból.

- Top - mondá az ifjabb szenátor, a fõúr tenyerébe csapva.

- Azaz, megálljunk csak - szólt a báró, kezét óvón fölemelve -, még nem végeztem be. A hat elsõ magazinban a kastély mögött búza van, a legfinomabb vetõmag, olyan, mint a bánsági, mindeniken rajta van a Mária képe. Erre nézve azt kötöm ki, hogy a visszaadotton is rajta legyen a Mária-kép!

- Mi az? - kérdé Fabricius elgondolkozva. Mostelre nézett elsõsorban. Annak az arcán kóválygott valami tudásféle. Mintha már hallott volna ilyesvalamit.

- Hát nem tudják, mi a Mária-kép a búzán? - nevetett a báró. - Ilyenek a városi emberek. Hallja, Ferencsik, nem hallottak a Mária-képrõl a búzaszemen. Igazán érdekes. Szaladjon csak Ferencsik, kérjen egy marékkal valamelyik tiszttõl, de itt legyen az egyik lába.

A két lõcsei úr összenézett, szemintéseik, dörmögéseik által néma értekezletet tartottak egymás közt, amelyben megállapíták, hogy az öreg báróval ilyen komplikált formájú megegyezés mellõzendõ, ettõl minden kitelik, nini, már most is valami katolikus búzát követel rajtuk.

A katolikus búza szót, bármily halkan súgta is Fabricius, rögtön meghallotta, s az is tetszett neki.

- Hahaha! A katolikus búza? No, ilyet még Kollonich se tudna kigondolni, nemhogy én. Hát ne mondjuk Mária-képnek, ha az urak félnek tõle. Mondjuk, hogy az ép és egészséges magyar búzaszemen valami olyan van a felsõ tövénél, mintha meg volna billogozva… Hiszen majd mindjárt meglátják. S mi öreg gazdák azt tartjuk, hogy vetõmagnak csak ez alkalmas.

- Hiszen mind helyes ez, nagyságos báró uram, de minden helyzet közt legjobb a tiszta helyzet - jegyzé meg Mostel. - Mint öreg ember, ezt tanultam a régi rómaiaktól is: »clara pacta boni amici«, sõt még saját magamtól is. Legjobb azért a készpénz: »viszem - nesze«.

- Persze-persze - vitatkozott a báró -, csakhogy én meg olyan öreg ember vagyok, aki nemcsak a jót tanultam meg a rómaiaktól és saját felebarátaimtól, de a rosszat is. Én ugyanis csúnya fösvény ember vagyok és amellett irigy természetû. Ha én akármennyiért adnám el a gabonámat, az a gondolat kínozna, hogy hátha többet is megadtak volna érte, s emiatt nem tudnék aludni. S mitõl jó az kegyelmeteknek, ha én nem alszom? Azonfelül elöntene a sárgaság is, mert ha nekem Lõcse most készpénzzel fizetne, akkor azt bizonyosan Quendeltõl kérné kölcsön, márpedig mért hízzék Quendel az én búzámon?

Ezalatt meghozta Ferencsik nagy lihegve az egy marék búzát. A két szenátor érdeklõdve nézegette, hogy a búzaszemen, amelyik végénél a legkésõbben vált el a toklászától, egy domború kör van kihasadva, melybõl a sejtelem könnyed játékkal kiépíti a Mária képét.

- Miképp vállaljunk mi el oly föltételt, hogy a visszaadott búza minden szemén rajta lesz ez a jel?

- Hát nincs rajta minden szemen?

- De igenis rajta van, de…

- Akkor iszen nem nagy mesterség visszaadni - biztatta õket a báró.

- De hátha megkövetelné a méltóságos báró úr vagy az utódja a tanácstól, hogy minden szemet külön-külön adjon át, az említett jelkép konstatálása mellett?

- Az bizony hosszú munka volna, de nekem is, vagy az utódomnak is külön-külön kellene átvennie minden szemet. S a tanács akkor akár sohase adná vissza az egészet, mert eltartana vagy száz esztendeig.

Nehéz akaratú ember volt az öreg, forgatták így, forgatták úgy, bebizonyították neki, hogy ez is, az is ostobaság, inkább hagyta magán száradni, de nem engedett, minthogy pedig rá voltak szorulva, hát mégis megkötötték vele az írást, hogy ugyanannyi, ugyanoly minõségû gabonát kénytelen visszaszállítani Lõcse városa in natura báró Palocsay Lászlónak, amennyit most tõle átvett.

Ebben pedig az volt az öreg báró politikája, hogy õ mindennap kaphatott (érezte a körmei virágzásán, vagy a fülcimpája viszketésén) egy kellemetes Handbilletet vagy Krakkóból, vagy Bécsbõl, vagy Sárospatakról, hogy azt a kis gabonáját ne restelkedjék illendõ ellenszolgáltatás mellett a nemes cél érdekében X-nek vagy Y-nak (itt egy generális név következik) átadni, s akkor ütheti bottal a helyét, mert az ellenszolgáltatás emlékéül X-nek vagy Y-nak egy kvietanciája marad háborús emlékei között. Lesz tehát egy hadakozó fél, aki egy kvietanciával fizet - de lesz egy másik hadakozó fél, aki ezért megneheztel, az, amelyik nem kapja és ez is megfizet a maga módja szerint; sokkal okosabb az effajta eleséget egy indifferens jó kulcsos városnak eladni, mely a háború után is együtt marad, de pénzt attól se való elfogadni, mert a háborúviseléstõl legelsõnek a józan ész betegszik meg, legutolsónak a pénz.

»A holdra ugató kutya« sohase élt olyan vidám napokat, mint télen, míg a szállítás tartott. Ferencsik uram ekkor kezdte gyûjteni a nagy emeletes háza alapját. Bibókra is mulatságos napok virradtak. Mindig volt az ivóban tíz-húsz lõcsei ember, akik szívesen elbeszélgettek vele itt messze idegenben, otthoni dolgokról, a jó piros borocska mellett.

- Hát hogy van az most már: még mindég fekete a város, de már a veresnadrágos huszárokat beeresztette?

- Mert hogy egy kicsit muszáj is volt.

- De az asszonyok még mindég feketében járnak, mi?

- Hm. Nem baj az. Megtalálják a kurucok a fekete alatt is a fehéret.

- Hát a Görgey-üggyel mi történt?

- Nem halt meg a leányzó, csak alszik.

- A vármegye még mindig Görgõn tartja a gyûléseit?

- Még mindig ott vartyog.

- De bolondok az emberek, hogy odamennek a Görgey irháját menteni.

De már ezt a kifejezést letorkolták. Dehogy bolondok. Nem úgy van az, hé! Görgõre érdemes elmenni. Olyan traktér, mint a Quendelé Görgõn, több sincs talán Európában. Mi van ott azóta. Nemcsak a megye jár már oda, de a szász urak is Lõcsérõl. Ha valamely vidám lakomát akarnak adni, keresztelõt vagy ezüstlakodalmat, oda rándulnak ki, mert a város falain kívül nem kötelezi õket a tanácsnak semmi tilalma és végzése.

Ilyenfélékrõl beszélgettek téli estéken. Bibókot különösen ez a tárgy érdekelte, de az egyszerû szállítófuvarosok fantáziája inkább másfelé kalandozott, mintsem az Bibókot tovább érdekelhette volna. Õk a Quendel szerencséjén csodálkoztak, akinek a vendéglõje úgy megy, hogy egymásra licitálnak a bérlõk az árendával. Pedig hát csak úgy bolondjában, az alispán kedvéért építtette oda a vendéglõt. Hja, olyan ember az, hogy ha egy mocsárba hagyítana be egy aranyat, hát talán egy aranypénzzel megtöltött üst nõne ki belõle.

Míg a szenátorok itt idõztek, addig azok nem beszélgettek a város politikájáról Bibókkal (csak úgy a fejmozdulatokból, vállvonogatásaikból értett meg egyet-mást), a búzaszállító furmányosokkal (és egy villikus jött néha velök) viszont õ nem állott szóba; de farsang táján aztán teljes paradicsommá vált »A holdra ugató kutya« egy kis sarokasztala, mert Klebe úr megérkezvén a Molitoriszon, mely éppen a város határában belement egy árokba a nagy hófúvásban és összetört, úgy, hogy három napig kellett csináltatni, annyi volt rajta részint a kollár-, részint a kovácsmunka.

E három nap alatt valóságos élvezettel habzsolták föl a meggyûlt politikai anyagot, hogy életadó puncsot kavarjanak belõle a vacsoráik mellé. Klebe úr különösen finom gépezetû elmével bírt, s bizonyos veleszületett rajongással csüggött a szász faj dicsõségén, jövendõ nagyságán. Legfõképp nagyon érezte ezt, ha ivott, a negyedik pohár bornál rendesen könnyekre fakadt.

- Benne van már a métely a fajunkban. Nincs itt már semmi. A bíró, ez a Nustkorb, az egy szamár, de ne mondja meg kérem senkinek, mert nem szeretném, ha tõlem tudnák, mikor majd úgyis megtudja õtõle magától, a tetteibõl mindenki. A bíró érzi, hogy már valamit kellene csinálni, de nem csinál semmit. A polgárság érzi, hogy bolondjában feketében járatja az egész várost a tanács, lázong is emiatt mindenki; de csakis lázong és feketében jár, vagyis voltaképpen õ se csinál semmit.

- De hisz így nem sokáig lesz teljes a magisztrátus tekintélye - vélte Bibók uram.

- Lyukas az már, mint a százesztendõs bunda a molyjárástól.

- Hát csakugyan nem tesznek semmit?

- Kapkodnak ide-oda; nincs most köztük nagy tehetség.

- Ezt a Fabriciust dicsérik, aki itt járt Palocsaynál az õsszel.

Klebe úr fitymálóan legyintett a kezével.

- Nem lesz belõle vezérember.

- Miért, apóka?

- Mert beleszeretett egy magyar kisasszonyba.

- Honnan tudja az ilyeneket?

- Mert magam vettem fel a fruskát a Molitoriszra egy budai útnál. Szép idõk voltak azok. Hm. Egyszer majd el fogom mesélni a híres vacsoránkat a ljeszkovai molnárnál. Ott az úton szövõdött köztük a viszony. Azóta látható folytatásokban a város kertjében, a bástyai sétáknál és mindenütt, ahol a szép lány megfordul. No, de nem azért szólom meg, hogy egy és más, hanem itt ég a seb, fiam (a mellére mutatott), becsületemre itt ég, melyet a város reménytelen sorsa üt e helyen. Mert nem az, hogy valami nem úgy megy, amint az ember szeretné, hiszen az isten nem hagy magával diktandó dolgoztatni, de már valaminek történnie kellene, az szent. Vagy annak, hogy a városi polgárság elsöpörje a magisztrátust, mint egy pölyhöt, vagy pedig annak, hogy a magisztrátus bekapja a nyeldeklõjébe Görgeyt, mint egy pók a szúnyogot… Mindennek szabad volna történnie, csak annak nem, hogy míg eddig csak a megyei urak jártak át Görgõre, a Quendel vendéglõjébe, most az elmúlt õsszel már divatba jött, hogy vasárnaponként délután odarándult ki kocsikon a polgárfamíliák elõkelõ része, s a határnál levetvén a fekete lebernyeget, mely öltözetüket a törvény kijátszása végett takarta, ott a szivárvány minden színében és pompájában csillogó ruhában páváskodjanak a legyeskedõ fejedelmi tisztekkel. Képzelem, hogy nevet a markába Görgey. Az ablakából éppen jól odaláthat a Quendel-vendéglõ fái alá.

Mikor úgy éjfél felé megnyíltak a szívek, akárhol kalandoztak volna is, elméik csak visszatértek a »tengeri kígyóhoz«, mert a Görgey-ügy volt most már a lõcseiek kiindulási pontja, a gerinckérdés. Az óvatos Klebe véresszájú lett, mint egy forradalmár, s nagy dolgokkal fenyegette a világot, ha nem javul meg s nem az õ tanácsa nyomán indul. »Igaz, hogy nagyon nehéz s maga se tudná megmondani egyelõre, mi a teendõ, de iszen nem is õ húzza ezért a fizetést. Nustkorbé a szégyen.« Bibók nyelve ellenben megcsúszott ilyenkor s éppen nem tagadta, hogy õ tudna egy arkanumot, amely egyszeribe nyeregbe segítené a szászokat, anélkül, hogy bármely kockázattal járna.

Addig-addig botlott Bibók, hogy Klebe úr figyelmes lett és elkezdte faggatni.

- Miféle arkanumról beszél kegyelmed?

- Azt én tudom.

- És melyik patikában árulják?

- Nem árulják azt sehol sem. Nem pénz dolga az ilyen. Mi közöm nekem Nustkorbhoz, vagy egyáltalán a lõcsei szászokhoz?

- Minden becsületes ember a becsületeseknek segít.

Bibók a vállait húzogatta és még titokzatosabb arcokat vágott ezentúl, úgy, hogy egészen felingerelte a Klebe tudvágyát. A derék ember idegei felcsigáztatván, egy bizonyos ponton túl sírva fakadt, mert nem tudja, úgymond, túlélni, hogy az õ kedves bélai barátjának (mármint Bibóknak), akit annyira szeret és becsül, nem bírja a teljes bizalmát.

Bibók elérzékenyült s mind a két kezét feléje nyújtotta.

- Klebe, öreg barátom, ne legyen gyerek. Ha titkolózom ön elõtt csekélységekben, ez csak onnan van, mert kímélem olyan terheket rakni vállára, melyek esetleg a lelkét nyomnák.

- Úgy, de kegyelmed valamely arkanumot titkol elõttem.

- Hja, ami arkanum egynek, megölõ méreg másnak.

- Nem értem az egészet világosan.

- Hiszen csak beszélgetünk - jegyezte meg Bibók kedélyesen. - Az ember hosszút gondol és rövidet mond, vagy hosszút mond és semmit se gondol. A borocska megoldja a nyelvet, az idõ pedig szalad; csak a dolgok maradnak ott, ahol voltak. Ez az egész.

- Elég szomorú, hogy így van.

- De mit érne vele az emberiség, ha nem így volna - bölcselkedék Bibók -, én most például rohannék a lõcsei tanács segítségére, mert tudok egy módot, hogyan kerekedhetne felül. Úgy, de valaki más meg ugyanakkor a Görgey uram segítségére rántana elõ egy módot, amelyrõl viszont csak õ tud, s ugye megint ott volnánk, ahol azelõtt. Nem jó a gondviselés dolgába belejavítani.

- Vagyis abba lyukadunk ki - mondá Klebe úr szemrehányón, a poharát eltolva -, hogy nem mond meg semmit. Gyerünk aludni. Ferencsik úr, fizetek.

- Fiatal még az idõ - fordult hátra Ferencsik.

- Üres fecsegésnél jobb az álom - jegyezte meg Klebe.

- Korai álomnál jobb a mámor - licitált Bibók.

- Én már lefekszem - erõsködött Klebe.

- Eh, maradjunk még. Hé, pincér!

Hans, az új bécsi pincér ugrott oda s alapos módon kérdezte ki az urakat.

- Mit parancsolnak? Sört vagy bort?

- Bort - felelte Bibók. - No, üljön hát vissza, bátya, inkább elmondom a dolgot, ha már mindenképp kísértetbe visz… Te meg, málészájú, még mindig itt állasz?

- Palackban vagy megmérve?

- Mit bánom én. Hozd megmérve.

- Iccét vagy verdungot?

- Persze hogy iccét, te ökörszem.

- Újbort vagy óbort?

- Öreget.

- Fehéret vagy vereset?

- Úgy váglak pofon, ha még valamit kérdezesz, hogy nyomban kétfelé szakadsz, vagyis két német lesz belõled.

Meghozta a bort, töltöttek s közelebb lapultak egymáshoz.

- Görgey nem megbízható ember - kezdé suttogva Bibók -, s igen sok vétkét tudom. Nem megbízható se a labancnak, se a kurucnak, teljesen az ördög szolgálatában áll. Mit mondana kegyelmed ahhoz, ha én azt állítanám, hogy mikor kuruc Görgey Jánosnak a Rákóczihoz való lengyelországi kimenetele értésére esett, elfogatási parancsot adott ki a saját testvére ellen.

- Borzasztó - sziszegte Klebe úr.

- Ugye, borzasztó? Ezt mondja kegyelmed. De mit szólna maga Rákóczi fejedelem, ha megtudná?

- Hát legalább is fejét venné.

- És mit szólna ehhez Lõcse városa?

- Alkalmasint föllégzene és levetné a fekete ruhát.

- Ez az. Errõl beszélek, kedves Klebe, erre célzok. Hogy Lõcse bevégezné a pörét és tovább folytathatná a dolgait.

- Az ám - szólt Klebe úr rekedten -, ha ez az elfogatási parancs megvolna.

- Hiszen az megvan.

- De hol?

- Én tudom, hol van.

- És hogyan kellene megszerezni?

Bibók az asztalra könyökölt, letette a fejét a két kövér tenyerére, úgy nézett fel nagy vigyorogva a Klebe becsületes, ámuló képébe.

- Meg kellene venni, úgy, ahogy az életét megvették Palocsaytól, mikor életre volt szükség. Most a halált vennék meg attól, aki egy skatulyában tartja. Ha Nustkorb okos ember volna.

Klebe lecsüggesztette a nagy fejét és nézte a kavargó füstöt a szobában, gondolata szállt, szállt annak a kéklõ szárnyain, tekintete pedig bambán révedezett a füstös falakon. Egyszer aztán rátette a szõrös kezét szép csendesen a Bibók karjára s rekedtes hangon suttogta:

- Kinél van most az az elfogatási parancs?

Bibók mosolygott.

- Találja ki, Klebe apó.

- Csak talán nem…

- Annyit mondhatok, rossz helyen van.

- Akkor talán mégsem jól gyanítom, de miért volna rossz helyen?

- Mert közelebb áll az illetõ Görgeyhez, mint Nustkorbhoz.

- Hm, ez bizony baj…

- Minden út szabályozható, hm…

- És hát milyen az az elfogatási parancs, hiteles alakú, Görgey saját aláírásával?

- Nincs abban annyi makula sem, mint egy liliomvirágban.

Klebe apó ásítani és nyújtózkodni kezdett, szemei aprók lettek, nyelve nehezen forgott, de azért mégis kivonatolta a gondolatait.

- Érdekes dolgok ezek. Furcsák az emberek. És sok minden történik a Molitoriszon kívül is a világban. Hát ez nagy bolha, hm… Nagyon nagy bolha. Be kellene ereszteni a Nustkorb fülébe, mi?

- Bolhának mondja? - nevetett Bibók.

- No hát aranyból. Úgy, úgy, aranyból való. Sokat nyomhat, hej! Mennyire becsüli a súlyát, hm?

Több szó nem esett errõl sem ezen az estén, sem másnap, de hogy a Klebe apó fejében nyoma volt, látszott arról a szórakozottságáról, mellyel napközben a kováccsal és a kollárral beszélgetett, kik a Molitorisz javításán dolgoztak. Mikor pedig harmadnap elbúcsúzott Bibóktól, jelentõsen mondá:

- Nem állítok semmit, mert nem volna állásomhoz méltó többet mondani, mint amennyit éppen kell, de úgy gondolom, hogy hallani fog rólam nemsokára.

Bibók úr a kezeit dörzsölte (tele voltak gyûrûkkel ezidõszerint).

- Mindenkor csak örömömre szolgál, ha Klebe úr felõl hallhatok valamit.

- Nem annyira magamat értem, mint az ügyet. Arról fog esetleg hallani.

Bibók úr vállat vont.

- Hallok vagy nem hallok, nem lehessen tudni. Az kegyelmedtõl is függ, tõlem is függ.

- Hogyhogy? - kérdé Klebe úr halkan. - Kegyelmedtõl is?

- Néha nagyon nehéz hallásom van - szólt Bibók úr fennhéjázón.

- Vagyis ez azt jelenti...

- Hogy akkor nagyobbat kell kiáltani - vigyorgott Bibók.

- Hm, értem kegyelmedet.

Ezzel aztán elutazott Klebe úr és semmit sem hallatott magáról egész tavaszig. Hanem iszen Bibók uram nem is volt kíváncsi. Selyem élete volt most neki. A könnyelmû, vidám sztarosztának mind jobban-jobban a nyakára nõtt, titkait kileste és azokkal fékentartotta, sõt uralkodott fölötte, szóval úgy élt most Bélán, mint szúnyogtanyán a pók. Mert Béla szinte varázsintésre valóságos paradicsommá változott át e télen. A férfiak zsoldos csapatokba alakulva, egyes rajokban át-átkeltek a veszélyben levõ magyarság védelmére a Rákóczi csapataihoz. Vér vízzé nem válik, a megtagadott, az elhagyított gyermek szíve is az anyához húz. Zsigmond király csak a földet adhatta zálogba a lengyeleknek, hanem a levegõt nem, az magyar maradt, mihelyt a miazmáitól megtisztult. A férfiak elmentek, az asszonyok ellenben itt maradtak. A szép bélai asszonyok. És ha még csak azok lettek volna! Hanem ide menekültek az országrész többi szépei is, a háborúmentes területre. Feleségét, lányát, értékes portékáját ide hozta, aki tehette. Majdnem úgy volt, mint most száz esztendeje Esztergomban, mikor Esztergom Komáromban lakott; az egész város oda menekülvén a török elõl. Két bíró volt, két hatóság, két eklézsia, csak a temetõ volt egy. Az kellett kölcsön.

No itt meg három városra való asszony volt, javaerejû férfi pedig semmi. Temetõ ide nem kellett, hanem a férfiembernek nagy becse támadt. Azért is volt az a sok gyûrû a Bibók ujján.

Azonfelül is jól jövedelmezett ez a sokadalom. A sztaroszta értette a menekültekkel való bánásmódot. A bõrét mentõ alany szívesen enged a bõrébõl egy kis gyapjút levágatni, s ehhez olyan finom ollói voltak a sztarosztának, hogy öröm volt velök dolgozni. S ami lelemény e téren az emberiség közkincse lett, abból nem egy sugárnyi éppen a Bibók fejében gyúlt ki.

Bibók ugyan engedte a javát a sztarosztának leszedni, de azért saját külön jövedelmeket is tudott még csinálni folyton növekvõ befolyásával, melyet immár annyira észrevettek a városban, hogy ha valaki simán ki akart húzni a sztarosztából valamit, hát Bibókot kente meg elõbb. Elannyira beleedzette ez magát a néphitbe, hogy gúnykép is jelent meg Krakkóban, mely Ljubomirsky urat mint csótáros, cifra szerszámos öszvért ábrázolja, akin Bibók lovagol. »A holdra ugató kutyá«-ban is lógott egy ilyen kezdetleges torzkép; a sztaroszta nagyon megharagudott, a megégetését rendelte el és ötven lengyel forint bírságra ítélte Ferencsiket. Tizenöt forint állítólag még ebbõl a bírságból is a Bibók zsebébe ment.

Úr volt Bibók, hatalma delelõjén. A sztarosztával sétálgatott egy szép tavaszi napon - midõn egy öreg asszony megszólította a piacon, hogy üzenetet hozott számára Lõcsérõl.

- Kitõl, anyácska?

- Klebe úrtól.

- No, mit üzen Klebe barátom?

- Hogy a harang a városház tornyán meg fog szólalni e napokban.

- Egyebet nem üzen?

- Csak arra kért, hogy a nemzetes úr is üzenjen.

Bibók bosszúsan harapdálta az ajkait.

- Mondd meg neki, anyácska, hogy Lõcse messzire van, nem lehet idáig hallani a harangját. És hogy nekem most mind a két fülem gyapottal van betömve.

Zsebébe nyúlt és egy tallért adott az anyókának.

Ljubomirsky, aki ma rossz hangulatban volt, epésen jegyezte meg:

- Bibók, Bibók, te valami rosszban sántikálsz.

- Én? Ugyan mibõl gondolod?

- Nem lehet az egyenes ember, aki ilyen görbeségekbe takarva kapja és adja az üzeneteket.

- Nem értelek, nagyságos uram.

- Még te nem értesz. Ez nem rossz. De én megértsem, ugye, hogy miféle gyapottal van betömve a füled, mikor a legnyitottabb nyúlfül Európában.

- Hisz ezek floskulusok. A klasszikus nevelés folyományai, amelyben mi magyarok részesülünk. Egy magyarnak a nyelve és egy méhnek a csápja váltig virágokban hempereg.

A sztaroszta mégis dohogott, mert nagyon rossz kedvében volt. Elõtte való este jött Krakkóból s panaszkodott hogy pénzt vesztett kártyán. Ilyenkor mindig mogorva volt. Bibók nem vette szívére és vigasztalta:

- Majd szerzünk itthon. Nem halt még ki a pénzek anyja.

Késõbb azonban egyre élénkebb hírek kezdtek szivárogni a közönségben. Kereskedõk és krakkói utasok állították, hogy oly mesés összeget vesztett a sztaroszta, amire alig van példa Krakkóban. Bibókot még ez se nyugtalanította, mert tudott annyit, hogy csak »hozza«, becsületszóra hozza a pénzt. Efféle hozatal alatt pedig, akármilyen nagy is az összeg, nem törik el az ember dereka. Nem is lett volna baj, mindössze némi kellemetlenséget jelentett, hogy a királynak is tudomására jutott a nagy veszteség, s minthogy szerette, ha ügyes királynak tartják (mi mindenféle apró hiúságaik vannak ezeknek is), egy fõhivatalnokot küldött Bélára, aki, mint a héja, legott lecsapjon a pénztárt megvizsgálni. Ez se lett volna baj, mert a kiküldött fõhivatalnok, gróf Stramonsky is szenvedélyes játékos; Bélára érkezve, leültek ketten a sztarosztával és egy egész éjjel játszottak, amikor is Ljubomirsky becsületesen megkefélte a grófot. S ezt már azért se lehet tõle rossz néven venni, mert ha õt keféli meg a gróf, hát nem tudta volna megfizetni. A gróf meg is neheztelt ezért, amit viszont a gróftól nem lehet venni rossz néven, mert a gróf hozzá volt szokva az ilyen pénztárvizsgálatoknál föltétlenül nyerni. Ami egyszer nemzeti szokás, az szokás, ki kell mellette tartani. Ilyen ártatlan semmiségbõl eredt az egész baj. A fõhivatalnok gróf ezúttal nem a pénztárt vizsgálta meg, ahol rendszerint sohase talált sokkal többet, mint amennyit mint nyereséget készpénzben másnap elvitt, hanem a könyveket turkálta fel, ahol megtalálta, hogy a sztaroszta már tizenöt éve csalja az államot és a királyt.

Erre aztán nagy lármát csapott gróf Stramonsky, a sztarosztát felfüggesztette állásától, iratait, holmiját lepecsételte, hozzátartozóit elcsapta, köztük Bibókot is, kinek rögtön ki kellett hurcolkodnia, mint a Ljubomirsky rossz szellemének, a kormányzósági épületbõl, a sztaroszta helyére ideiglenes fõnököt állított s magát a sztarosztát mintegy fogságban Krakkóba vitte, hol a királytól kezdve mindenkit meglepett nem a bûnös kezelés, de az, hogy kisült.

Ezentúl rosszra fordult Bibók sorsa. Egy darabig még ott éldegélt »A holdra ugató kutyá«-nál, de megfosztva pártfogójától s jövedelmeitõl, lassan vedlett; azelõtt a kezei voltak hosszúak a hatalom révén, most az ujjai hosszabbodtak rendre, szabadulván az értékes gyûrûitõl.

Ljubomirsky, amint tudjuk, visszakerült vagy félév múlva, teljes tisztaságában, mint egy liliom, hivatala élére (mondják, hogy az egész egy kicsinált komédia volt közte és Stramonsky gróf közt, mert nem bírt volna másképp megszabadulni Bibóktól). Igaz, vagy nem igaz, egyre megy, a tény az, hogy Bibók nem bírta már bevárni a gazdáját, egy ideig még hitelben élt Ferencsiknél - míg minden gyûrû, minden hitel oda lett, a legvégén pedig elfogyott az a vatta is a fülébõl, amely miatt nem lehet hallani a lõcsei harang kongását.

Bibók azonban nem az az ember volt, aki könnyen megadja magát a sorsának.

Elhatározta, hogy pénzt szerez s aztán a saját szakállára kezd valamit. Olyasvalami derengett a fejében, hogy fölkeresi öccseit, ibi ubi, s aztán egy kis külön csapatot szervez, azzal fog portyázgatni, mégpedig a saját szakállára. Mert végre is, miért ne legyen az ember önálló? Ehhez az utolsó pondrónak is joga van. S ilyenkor teremnek a vagyonok, a kalandok, vezérségek.

Hanem hát ehhez mindenekelõtt Klebe apót kell fölkeresni s elsütni az elfogatási parancsot, mert ez most már készpénz - a Klebe üzenete óta. (De bolond volt akkor, hogy elutasítólag felelt.)

Mindent elõre kitervezett, helyes építõ talentuma volt. A kormányzósági lepecsételés alkalmával a ruhái közt megmentett egy félig kopott egyenruhát, aminõt az apró lengyel hivatalnokok viseltek, ez most igen hasznos semleges ruha volt, melyben bátran útra kelhetett a Szepességen. Ismerték és sehol se bántották. Szegény pária, mondogatták és még enni-inni is adtak neki. A lengyel hivatalnokról mindenki tudta, hogy csak annyija van, amennyit lop - de hogy lophasson szegény útközben?

Bibóknak Lõcsére kellett jutnia. De hát Lõcsére nem tanácsos bemenni; szûk neki Macedónia. Mert Lõcsén most a kuruc az úr, ki tudja, hol bukkanhat ki egy veszedelmes ismerõs, aki menten ráborítja a vizes lepedõt. Azonfelül ott kényelmetlen is lenne alkudni az okmányra, ha nem adja szépszerivel, elvehetik tõle erõszakkal, nem sokat adhatnak ott most az illedelmi formákra.

Lõcsére hát nem megy be, vagyis a kaput át nem lépi. Úgy, de akkor hova megy? Mert a kapun innen meg Görgey Pálé a hatalom, tehát ez is veszedelmes terület - de legalább tágasabb.

A városi kert korcsmájára gondolt. A Klebe elbeszéléseibõl tudta, hogy valami Kárász Péter kassai volt hentes bérli az idén, aki tavaly Görgõn a Quendel-féle vendéglõt bírta, de akit most kimart onnan egy többet ígérõ tót traktéros. Hát ehhez a Kárászhoz kívánkozott Bibók. Ott majd meghúzza magát, míg az üzlet lebonyolódik. A korcsmárosnak egy-két szobája is van az emeleten, ismeretséget köt vele, s elbeszélgetnek a görgõiekrõl. Régen nem hallott már semmit, sem az apja, sem a felesége felõl.

Mindezt ilyen szépen elõre kiszínezte, s majdnem így is történt.

Egy kora hajnalban beállított Kárász uramhoz és szobát kért.

A korcsmáros pörge bajuszú, gömbölyû magyar ember, éppen a felkelõ napot nézte a folyosón és nagyot ásított, mintha el akarta volna nyelni.

- Adjon az isten jó reggelt.

- Adjon bizony! - motyogta Kárász úr gépiesen. - Mi tetszik?

- Egy szobát kérek.

- Szobát? - csodálkozott a vendéglõs. - Mire való lenne az?

- Nagyon el vagyok fáradva.

Kárász uram nem is felelt, csak a vastag szemöldjei rándításával mutatott a kerti padokra.

- Úgy ám, de én aludni szeretnék.

Kárász uram most már csak a hosszú pipaszárával bökött a tölgyek alatti szép smaragdzöld pázsit felé, ahol friss szénapetrence terjesztette balzsamos illatát, a király is elalhatna ott.

- De én ágyban szeretnék aludni.

- Hm - mordult fel Kárász uram -, talán cukorból van?

- Egész éjjel jöttem.

Kárász uram most már végignézte az utast, s az akkori nehézményes idõk szerint, bizonyos kérdések alá vetette.

- Miféle az úr?

- Lengyel.

- Csak?

- Ez idõ szerint semmi egyéb.

- Hát mért nem megy a városba?

- Azért, mert nem akarok.

- És miért nem akar?

- Ahhoz magának semmi köze.

- No, ebben igaza van - jegyzé meg Kárász és most elõször kezdett nehéz természete némiképp fölengedni. - És meddig kellene a szoba?

- Két vagy három napig.

- Csak nem akar annyi ideig itt lenni?

- De.

- Talán valami dolga van itt?

- Az.

- Itt nálam?

- Itt.

- Mit akar itt csinálni?

- A szerencsét próbálom megnyergelni.

- Nekem is szóljon kend, ha majd a kantárját fogja. Gyalog jött?

- Gyalog.

- No, hát nincs szoba, édes lelkem, igen sajnálom, hanem ha egy kis fölöstökömet meg nem vet, tartson velem kegyelmed. Hé, Éva, galambom, fõzz egy kis demikátot! - kiáltott be aztán a pitvar felé fordulva.

Bibók kedvetlenül vakarta a fejét, de már mit tegyen, a reggelit mégiscsak elfogadja. Fáradtságát csak az éhsége múlta fölül; szinte nyerített az ételre.

Kárász uram szavára mindjárt némi mozgás támadt a ház belsõ részében, késõbb maga a korcsmáros is bement és egy kisfiút hozott ki a karján.

- Alszik a szakácsném, meg az egész személyzet - mondá. - Sokáig fenn voltunk az este, kuruc tisztek mulattak itt, ünnep volt, Péter-Pál napja. Most már, míg az asszony a demikátot fõzi, magam vagyok a pesztonka.

- Ez a legkisebbik? - kérdé Bibók.

- Ez egyetlen. Se égen, se padláson több.

- No, az isten éltesse. Hanem egy kicsit pápistaszínben van.

- Hiszen ez az én szívfájdalmam, a gyermek egy idõ óta szemlátomást senyved, napról napra véznább és örökösen szomorú. Valami gonosz ember szeme verte meg.

- És nem tesznek ellene semmit?

- Dehogynem. Füstöljük, ráolvasunk, két lovam egyebet se csinál, csak a javasasszonyokat szállítja ide, meg innen haza a Szepesség minden részébe.

- Adja csak ide azt a gyereket, gazduram -, Bibók átvette a fiút, meghallgatta a mellét, megnézte a nyelvét, megtapogatta az üterét.

- Nincs ennek annyi baja se, mint a rozmaringlevélnek - jegyzé meg.

- Bárcsak a mennyei orakulum beszélne kegyelmedbõl. Valami hibának azonban mégis kell lenni…

- Éppen azon töröm a fejemet. Valami hiba iszen lehet, de az nem a gyerektõl való.

- Hogy érti azt?

- Mondjuk például, hogy a rozmaringlevélnek poloskaszaga van, hát akkor ennek nem a rozmaringlevél az oka, hanem a poloska, amelyik rajta mászkált.

- Ebben van valami - hagyta rá Kárász uram, s minthogy ilyen okos emberrel van dolga, bizony nem átallotta leballagni a pincébe egy kis óbort hozni fel a vendégnek. Míg a borért odajárt, Bibók cserebogármalmot csinált a kisgyereknek, szórakoztatta, szétbeszélte, úgy, hogy mire Kárász uram visszajött, már nevetett a gyerek, sõt az orcácskáján egy kis piros szín virágzott. (Nem kell azt az apának tudni, hogy a bácsi megcsipkedte a képét.)

- No, nézze ezt a gyereket, mihelyt az én kezembe jutott.

Hát ez igazán csoda volt. A penészvirág tapsolt a malmocskának és nevetett.

- Add ide! - kiáltá idétlen hangján, apró, fonnyadt kezecskéivel utána kapkodva.

Eközben elkészült a »demikát«, a szepesi juhászok híres reggeli levese, melybe keserû brindzát fõztek be. Egy sovány asszonyka tálalta fel, sárga, aszott orcájú, beesett mellû teremtés. Mikor a párolgó demikát után a hideg pecsenyét is feladta és eltávozott, mindjárt az elsõ koccintás után barátságosan kérdezte Bibók:

- A gyerek édesanyja?

Kárász a szemeivel intett igent.

- A gyerek vele hálál?

- Úgy van, vele hálál.

- Hát itt a baj. Mindjárt gondoltam. Az asszonyka nem egészséges testû. A gyereknek külön kellene hálálni, vagy pedig valami tenyeres-talpas, egészséges szolgálóval. A kis test a nagy testtõl kölcsönzi az erõket és a színeket. A nyúl olyan színû lesz, mint a rög, amelyen alszik, a levelibéka olyan, mint a levél, amelyen él. Nézze meg ked például a nemes mészáros vagy hentes céhet, majd mindenik mészáros vagy hentes meghízik, erõs és életpiros lesz, amelyekben babrál, az egészséges állati testeknek kipárolgásától.

Ez az utolsó argumentum megfogta Kárászt.

- No, hát ez igaz. (S kezét nyújtotta Bibóknak.) Mondhatom, világot gyújtott a fejemben. Persze, az asszony odavan, pedig takaros leány volt. (Csettentett a szájával, holmi visszaemlékezésekbe merülve.) Aztán köhög is. Hát megpróbáljuk. Van itt egy kövér leány Késmárkról, csak úgy reng rajta a hús, a képe meg süt a meleg vértõl, mint a tüzes vasaló. Azzal hálatom a gyereket. Van aztán egy másik konyhaleány is, finom, karcsú, mint a szarvas… Hadd háljon felváltva a lányokkal, akár egy török királyfi. (Jóízûen nevetett.) Csak egy kicsit korán kezdi a lurkó, mi? Majd megmutatom a két nõszemélyt, mert már mindjárt felkelnek, állapítsa meg, melyik lesz jobb. De mit is akartam még kérdezni, izé… hogy is hívják csak?

- Tropszky Antal.

- Kárász Péter - nevezte meg magát a korcsmáros, mire újból kezet fogtak. - Aha, tudom már. Azt akarom kérdezni, de lélekre, szokott-e hortyogni?

- Nem.

- Köhögni se?

- Nem.

- Becsületére mondja?

- Mondom.

- No, hát akkor felvezetem a szobájába.

- Nem is gondoltam, hogy olyan tréfás ember Kárász úr - nevetett jókedvûen Bibók. - Azt hittem, csakugyan nincs szoba.

- Nincs is voltaképpen. Vagy legalább nem kellene átadnom, de lássa, olyan jót tett velem, egy kis reménységet öntött a szívembe, hogy mikor megláttam mosolyogni azt a gyereket, akár az ingemet is elkérhette volna. Azért hát foglalja el a szobát és aludja ki magát, Tropszky úr.

A vendéglõ közepére egy »felsõ rend« volt építve, amint akkor nevezték az emeletet, mindössze két szobából állt, melyekbe hátulról vezetett fel garádics. A két szobát rendszerint a vendéglõs használta, ha nagyobb családja volt, de a Polizei fekete könyveiben is megtalálni nyomukat. Legalább a hír szörnyülközve suttogja, hogy igen sokszor használtattak találkozási célokra az egymáshoz szító kétnembeli polgárság közt. Nem egy szerelmi történet szálai haladnak egész idáig. A városi tanács le is akarta már õket rombolni és nem is állna most már ott a két szoba, ha akkor az öreg Mostel egy bölcs szavával meg nem menti, mondván: »Ennélfogva égessetek el minden ágyat és párnát, mert a legtöbb erkölcstelenség ezekben történik«. Így aztán elégnek látta a szenátus beletenni a szerzõdésekbe az illetõ nyári vendéglõsökkel, hogy a felsõrendi szobák istentelen célokra nem használhatók.

Hogy igaza volt-e Mostelnak vagy sem, csak az isten a megmondhatója. Mert bizonyos, hogy a szerelem útjai nem lesznek járhatlanok, akármilyen kátyúkat vágna is rajtok a hipokrizis. Ámort nem lehet kilakósítani azzal, hogy a házait lerombolják. Viszont meg kell adni, hogy a kerti vendéglõ két szobája azokkal a pikáns krónikákkal, melyek hozzá tapadtak, nem volt épületes látvány a fiatal lánykáknak, kik délutánonként kijártak ide sétálni. Ezek a fruskák mindent meghallanak otthon. És milyen éles eszük van. Már maga az, hogy a feljárat e szobákhoz a kert hátulsó gondozatlan részébõl történik, mely be van nõve bokrokkal, iszalagokkal, mint egy õserdõ, bizonyos titokzatosságot kölcsönöz nekik: »pszt, csendesen, lábujjhegyen«, látszanak suttogni az egymásba fonódott lombok. A befüggönyözött ablakok, melyek a kert elõrészére néznek, valami sunyi szemérmetlenséget fejeznek ki, és a kék akácvirágnak, mely a falakat befutva, fölfelé kapaszkodik az ablakokig, valami sajátságos, buja, izgató illata van - vagy csak bolondos képzelõdés az egész.

Annyi bizonyos, hogy Bibók uram egy jó verset aludt az egyik szobában, csizmástól, mindenestõl belevetve magát az ágyba. Már délre járt az idõ, mikor felkelt, a kert még most is néptelen volt (csak uzsonna táján kezdõdik itt az élet), mindenekelõtt egy nagy sétát tett és hosszú fontolgatás után, hogy miképpen és kitõl üzenjen Klebe úrnak, õ is arra szánta magát, hogy a mezõket ellepõ mindenféle munkások közül egy öregasszonyt keres, hiszen az ördög maga is öregasszonyt küld olyan helyre, ahova õ maga fél elmenni.

Talált is még idejében egy ilyen öregasszonyt (azt mindig talál az ember), aki mindenféle gyógy- és kuruzslófüveket szedett a földeken, néhány ezüstpénzért ajánlkozott, hogy felkeresi Klebe urat, kit személyesen ismer s átadja neki azt az üzenetet, hogy estére jöjjön el a városi kertbe, ahol a bélai barátja várja, aki csak azért jött, hogy a lõcsei harangot hallja.

- Szép is annak a szava, meg kell adni - mondá az öregasszony, nem minden tisztelet nélkül tekintve fel arra a férfiúra, aki ilyen messzire elzarándokolt ilyen épületes szándékkal.

Szemmel láthatólag meghatotta, és bizonyos volt, hogy minden szembejövõnek elújságolja útközben, milyen derék emberre bukkant… hogy vannak még jámbor emberek a világon. Mindjárt megijedt ettõl Bibók és visszakapált, hogy õ harangöntõ mester Bélán és olyan harangot rendeltek meg nála Bécsbe a Szent István tornyába, amelyiknek a hangja szakasztott a lõcseié legyen, azért akarja hallani. Hanem most meg már attól ijedt meg, hogy megkonfundálja az asszonyt a sok mindenfélével, és nem bírja tisztán átadni az üzenetet, hát abban állapodtak meg, hogy miután Klebével beszélt, még egyszer jöjjön vissza jelenteni és akkor kapja meg a kialkudott pénz másik felét.

Ami bölcs megállapodásnak mondható azért is, mert a kialkudott összegnek ez a másik fele már nem volt meg, úgy, hogy Bibókot hovatovább az a gondolat kezdte foglalkoztatni, hol és min ebédel meg. A kertvendéglõben nem szabad a pénztelenségének kisülnie, a városon kívül voltak ugyan elszórva házikók, füstölgõ fedelekkel (kürtõk még ritkák abban az idõben), de ezek többnyire majorosok, gazdag polgárok cselédjei, pénz nélkül semmire se megy velök az ember. Mindennek dacára nem nagyon bántotta a helyzet. Hozzá volt szokva az effélékhez, mint az erdei vad. A tigris, a szarvas, a farkas nem tart szakácsot. Az esik neki jól, ami véletlenül jön. Nem tudják a háziállatok, akiknek rendes jászoluk van, mi az édes…

Mégis a kerti korcsma felé bandukolt s egy kis sündisznót talált útközben. Hopp, ez az. Megvan az ebéd. Jó lesz a kis vézna gyereknek ajándékba. Megint nevetni fog. S a mosolygására minden tepsi és lábas elkezd sisteregni.

Mosolyogva hajolt le érte: »gyere, kis piszkos«, s bedugta a zsebébe a sünt.

Az emberismeret csodaszerével bekenve, csakugyan jól számított, a kis piszkos pompás ebédhez juttatta, mert a penészvirág kegyesen fogadta a különös állatot, s mikor Bibók kérdést intézett, hogy kaphatna-e ebédet, Kárász uram kijelentette, hogy ebédet ugyan nem szoktak készíteni, mert csak délutáni és esti vendégek vannak, de amit maguknak fõztek, szívesen szolgálnak belõle, sõt a fürge, sovány asszony még meg is szaporította hirtelenesen egy kis vesevelõvel a fogásokat.

Ebéd alatt aztán megindult a bizalmas beszélgetés: Mi újság a városban? Mért járnak itt az emberek feketében? Hogy viselik magukat a kuruc tisztek? Jól megy-e az üzlet idekünn? Azelõtt ugye Görgõn volt Kárász uram?

Kárász aszerint felelt, hol kurtán, hol hosszabban, amint szívesen vagy nem szívesen érintette a tárgy, óvatos, általánosságba mozgó kifejezéseket használt, mint egy püspök, Görgõnél pedig végképpen megfogyott a szava.

- A Quendel vendéglõjét bérelte?

- Ühüm.

- Hallom, fényesen ment.

- No, no.

- Milyen ember a Görgey?

Kárász nyugtalanul mozdult meg.

- Talán ismerõs Görgõn? - kérdé.

- Nem. Sohasem voltam ott, hanem volt hajdan egy bajtársam, aki onnan való, az sokat beszélt nekem Görgõ felõl.

- Úgy?

- Egy Bibók Zsiga nevû - folytatá a vendég. - Nem lakik most ott?

- Nem, de hallottam felõle, infámis gazember, ha ugyan egyet gondolunk a személyben.

- Csodálom - szólt a vendég elkomolyodva -, azt, akit én gondolok, általában kedves embernek tartották.

- Ez megszökött otthonról - jegyezte meg Kárász közömbösen.

- S most hazavárják - egészíté ki a mondatot az utas.

- A varjak - tette hozzá Kárász.

- Miért a varjak?

- Azoknak lesz belõle hasznuk.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy ha hazajön, felakasztódik.

Szemhunyorítás nélkül állta ki ezt a próféciát, csak egy kicsit halaványabb lett.

- Fõbenjáró dolgot követhetett el - jegyzé meg elcsukló hangon, mintha a torkát szorítaná egy láthatatlan kéz -, valami nagy istentelenséget.

- Ellenkezõleg, a szentségekben gyakorolta magát s nem bírt velök betelni - humorizált a korcsmáros.

- Nem értem, Kárász uram.

- Kétszer házasodott meg az imposztor, s minthogy a házasság szentség, tobzódott a szentségekben, amiben nincsen semmi kifogásolni való, a baj csak az, hogy az egyik asszony még élt, mikor a másikat elvette, és most elõkerült mind a kettõ.

A vendég arcán, homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek.

- Lehetetlen - hebegte, de a Kárász ráirányuló tekintete elõtt csakhamar összeszedte magát. - Ki gondolta volna arról az asszonyról… illetve Zsiga barátomról? Ejnye, ejnye!

- Hát biz annak »nyek« (Kárász uram jelképileg a nyakán mutatta a folyamatba veendõ mûveletet). Alispán uram aperte kimondta, hogy az elsõ fára akasztatja fel ezt a Bibókot.

- Bolondság, bolondság - dünnyögte Bibók maga elé. Majd nagyot húzott az elõtte álló zöld kancsóból, de nem ízlett neki a bor. Hideg borzongás futott végig a hátán.

- Igaz, ami igaz - hagyta rá Kárász. - Mert mi a voltaképpeni eredmény? Ahelyett, hogy segítene a szerencsétlen asszonyokon a törvény, csak a bajt szaporítja. Két asszonyra esik egy férj most, az egyiknek tehát nincs férje, amit akként reparál a törvény, hogy a másikét is elveszejti, lesz summa summárum két férjetlen asszony.

Eközben észrevette, hogy a vendég túlságosan elszontyolodott, sietve fordította másra a beszédet, õt kímélve, de a Bibók jókedve már nem jött meg, fejfájásról panaszkodott és fölment a szobájába. Kárász pedig nem gyõzte dicsérni a felesége elõtt: »Csupa merõ szív ez a Tropszky, úgy restellem, egészen elszomorítottam a Bibók Zsigánék esetével, mert fiatalkori pajtása Bibóknak«.

Estig fent maradt a szobában, s nem az az ember volt, aki addig helyre ne jött volna a lelkiállapotára nézve. Ej, mitõl féljen? Hiszen itt nem kerülhet a Görgey kezébe. Messzebb van õ itt Görgeytõl, mintha tengerek választanák el. Azonban egy kissé több óvatosság nem árt meg. Nem jó volna, ha felismernék. Például itt Kárásznál is mindjárt tarthatatlanná válnék a helyzet.

Fülledt levegõ volt odabent, a leeresztett zsaluk bordázatán át is erõsen besütött a hév nyári nap, úgy, hogy a meleg miatt nem bírt elszundikálni, estefelé pedig az alul növekvõ lárma, zaj, tányércsörömpölés, duhaj énekszó riasztotta fel terveinek szövögetésébõl. A korcsma elé folyton hordani kellett az asztalokat és székeket a kocsiszínbõl. Mind-mind nagyobb félkarika képzõdött vendégekbõl. Kárász uram, meg a csaposlegények egy ingre vetkõzve, s az is csurom víz, száguldoztak az asztalok közt, sörös- és borosedényekkel. A két szolgálóleány a rostélyosokat szolgálta fel, melyeknek a finom fokhagymaillata felhatolt Bibókhoz. Bibók le-lepillantott a zsalu nyílásain a tarkabarka közönségre. Jól táplált szász polgárok a kuglizó tájékát lepték el s nagy hurrákkal ütögették le a bábukat. Valaki kilencet kaszabolt le s egy hordó sört hozatott. Éppen most ütötték csapra éktelen ujjongások közt. Nyalka kuruchuszárok óriás edényekbõl nyakalták a különbözõ borokat. Maga Andrássy generális is jelen volt (Bibók felismerte) egy csomó fõtiszttel, s ugyancsak vörös volt már a sok italtól, mint egy skarlát posztó. Élénk, vidám képet nyújtott a korcsma és környéke. Egy-egy hosszú asztalnál, ahol többen verõdtek össze, felköszöntõk folytak szakadatlan sorban következõ szónokokkal. Errõl lehetett megismerni, hogy ezek a szónokló katonák valójában csak táblabírák, akik katonáknak vannak öltözve. Távolabb már a virággruppok tájékán valóságos gyûrû alakult bámész, kandi sétálóközönségbõl, mely gyönyörködve nézte a mulatozó daliákat. Gyászruhákba öltözött úriasszonyok, kisasszonyok a nevelõnõikkel, kófic inasok, mesterlegények, fösvény patríciusok, akik fogukhoz verik a garast s a világért se fogyasztanának valamit a korcsmában, mikor házhoz hozatva olcsóbb, és csak levegõt szívni jönnek a »zöld«-be, amint a város kertjét nevezik.

Kárász uram kincsesbányához jutott. A város kertje elérte aranykorát. Estefelé itt volt úgyszólván az egész város. Valóságos lázas divat lett itt tölteni az estéket, aminthogy megjövendölte azt Mulzinger Tamás, a város elõbbeni kertésze, akinek szemrehányást tett a tanács, hogy csupa mentát, rozmaringot és mályvát termeszt, csupa közönséges virágfajokat, nemhogy új virágok meghonosításával emelné a kert látogatottságát, amire meg is szavazott a város negyven forintot, hogy hozasson virághagymákat Homonnáról, Terebesrõl, vagy akár a hollandusok országából, ha futja, de Mulzinger Tamás csak a fejét rázta és jóslatszerûen mondá a halálos ágyán delíriumban: »Mind nem ér semmit. Magától jön meg az ilyesmi. Meg kell várni az idõt, mikor majd magyar huszárok nyílnak ezen a helyen.«

No, hát ez akkor hagymázos érthetetlenségnek látszott, s íme, most meg van magyarázva. De iszen értelmes ember volt ez a Mulzinger Tamás!

Lõcse különösen lelkesedett a kuruc tisztekért, mert a szabadságért verekedtek, s ebben a vallásszabadság is benne volt, amiért éltek-haltak a lõcsei szászok, az asszonyok pedig azért lelkesedtek értük, mert a tisztek szépek voltak - és az asszonyok nagyon ki voltak éheztetve a Kramler-Görgey-esetbõl kifolyólag. Megunták már nagyon a gyászruhát, csömör fogta el õket a fekete színtõl és nem csoda, mikor a piros nadrágokat és a sárga csizmákat meglátták, ha valami különös nyilallást éreztek.

Az, hogy ezek a katonák iszákosak voltak, mint általában akkor az emberek, nem von le semmit. Az akkori folytonos hadakozásokban, a tábori életben, amikor az embereknek nincs rendes szakácsnéjuk, a szesz tartja bennük a lelket. Általában az egész magyar élet ebben a jegyben folyik le. A hegyek adják a vasat és a bort. Vassal és borral dolgozik az ember. A völgyek és a rétek az állatoké. A korszak összes szereplõi nagyitalúak. Thököly Imrérõl meg van írva, hogy egy gönci hordó bort ivott meg egy-egy ünnepi alkalommal. Apafi Mihály uram nevezetes lett arról, hogy a délutáni intézkedései nemtörténteknek tekintendõk. Esterházy nádorispánnak az ágya mellett éjszakára is be volt készítve egy kupa bor. Andrássy generális a nagyhírben álló ivókat gyakran összehívta magához és az asztal alá itta valamennyit. Ez volt a szomjúság kora, a leghosszabb kor, mert egypár száz évig tartott. Minden szalmaláng volt, csak a bor iránti szeretet mutatott csodálatos stabilitást. A poéták, lantosok a bort dicsõítik. A betegek mindenféle nyavalya ellen borral gyógyítkoznak. Nagy nyavalyák ellen nagy borral, tokaji aszúval, kis nyavalya ellen a kisebbrangú hegyek nedvével. Minek a verébre ágyúval lõni? A hõsök becsípnek a csata elõtt és isznak a csata után. (Akinek kulacsa van, iszik csata közben is.) Egyébiránt a borok családfája is erõsen fejlõdött és virágzott. Nemcsak a hegyvidékek szerint volt sokféle bor, mint most, hanem mindenféle árnyalatokat honorált a finoman megkülönböztetõ nemzeti kóstolgatás; volt kastélyszínû bor (siller), abrakosbor, hegyvámbor, papbor, németbor (savanyú), misebor (finom), pennabor, bodzásbor, nyárlottbor, csigér, törökbor, nyúlósbor, aszú, zsálás, kalantyúsbor. Persze, hogy aztán az ilyen elterjedt borfamíliához megfelelõ alkalmak is kellettek (hosszú éjszakák s névnapok, közbe egy kis parázs verekedés). Hasonlóképpen megszaporodának az ivási lankadtságot ellensúlyozó felköszöntések és szertartások: az egyszerû köszönõ pohár (a »szállok az úrnak«), a látópohár (kóstoló), a társpohár, a fráterpohár, sellyepohár, az indulópohár (most szentjános áldása), az unszoló pohár, az ukkopohár stb.[19] Nagyszerûen volt ez kigondolva, hogy az ember soha abba ne hagyhassa és mégse unhasson rá.

Bibók maga is korhely lévén, nem csekély irigységgel pillantott végig a mulató daliákon, kik kisebbedõ szemekkel, de nagyobbodó ábrándokkal, az úgynevezett amabilis konfúzió stádiumában zsibongtak, ágáltak, csuklottak, hadonásztak és tántorogtak odalent. Hej, ha õ is köztük lehetne! Mert hiába, csak az a gyöngyélet.

Bár Klebét még nem remélte lent találni, mégis elhatározta, hogy lemegy s eleibe kerül a város felé vezetõ úton, vagy a közkert valamelyik félreesõ helyén várja be. Csalmáját mélyen a szemére húzva lépegetett le a garádicsokon, melyeknek alján egy kis pesztonka ült a penészvirággal és verses mesécskét mondott neki. Velük volt a sündisznó is, melyet a fiúcska egy fûzfavesszõvel szurkált, miközben a mesét is hallgatta.

Es war einmal eine Henne und ein Hahn
Fängt mein Märchen an;
Dann war eine Kuh und ein Kalb,
Ist mein Märchen halb;
Es war einmal eine Katz' und eine Maus,
Ist mein Märchen aus.

(Volt egy kakas s annak egy tyúkja
Ezzel kezdődik mesécském útja;
Majd volt egy borjú és egy tehén,
Tartok már mesém közepén;
Volt egy macska és egy egér,
Mesécském ezzel véget ér.)

Formás, rokonszenves gyermekleány volt a pesztonka, nem szabályos arc, ellenkezőleg, csupa formátlanság, de kellemetes a szemnek, fitos orr, összenőtt szemöldök az őzikeszemek fölött, magas homlok, mindenféle hepehupákkal és olyan haj, mint a len.

Bibók igen kedvesnek találta, de különösen a lágy, lengyeles dialektusa tűnt fel. Lengyelül szólította hát meg:

- Miért nem mesélsz inkább magyarul a kis Kárásznak?

- Mert nem tudok magyarul - felelte a kis pesztonka, jámboran fölpillantva a lejövő drabális emberre, akit délben a gazdájával látott ebédelni.

- Honnan való vagy sipsirica? (A sipsirica bakfist jelent lengyelül.)

- Görgőrül - felelte, elmosolyodva a sipsirica szón.

- Görgőrül? - szólt Bibók egy önkénytelen csodálkozó mozdulattal. - Hogy hívják az apádat?

- Bibók Zsigmondnak - mondá a pesztonka szomorúan.

Mintha egy hatalmas ököl szíven ütötte volna, Bibók tántorogni kezdett s azt se tudta, hogyan jutott le a meredek lépcsőn. El, el innen, mert mindjárt ellágyul, ha még egy pillantást vet rá a gyermek és ő a gyermekre, s akkor isten tudja, mi történik. Lélegzete elfúlt. A vér gyorsan száguldott ereiben s keresztcsontjában éles fájdalmat érzett. Hiszen könnyű volt mindent kitalálni. Ezt a lánykát a krakkói asszony hozta magával, és az ő gyermeke. Hallotta kevéssel azután, ahogy az asszonyt elhagyta, hogy ikrek születtek, két leány, de sohase látta őket és nem hallott felőlük. Azután még többet is kitalálhatott. Az, hogy cselédnek adta a leányt az asszony, mutatja, milyen nyomorban lehet. Még Bibók se volt olyan vadállat, hogy ez le ne verje. Búsan, lehajtott fejjel bandukolt végig a sétány elhagyatottabb helyein, ahol kevesen jártak. A napfény a sziklából is kihúzza a fûszálakat, az atyai érzés se sokkal kisebb erõ; még Bibók is azt kezdte most tervezni, hogy ha sok pénzt kap az okmányért Lõcsétõl, nagy részét erre a kedves gyermekre fordítja. Ezzel aztán apránkint elringatta a lelkiismeretét.

A kavicsos út mentén mindenféle fapadok kínálkoztak a fáradt sétálónak, faragott kõpadok csak a nagy, árnyékos hársak, vadgesztenyék és platánok alá jutottak, különbözõ német feliratokkal, melyekben egy kis szellem, egy kis bölcsesség vagy ötletszikra csillogott. E padok nem ritkán híresek voltak. Volt például diákpad a tó tájékán: »Nyisd ki könyvecskédet, Itt tanuld a leckéket«. Az aggastyánoknak szánt pihenõhelyen ez volt bevésve: »Ez itten a fáradt aggastyánok padja, Kinek sok pénze van, a városra hagyja«. (Ez alighanem gyöngéd célzás akart lenni.) Volt azután szerelmesek padja is, ezzel a lehûtõ mondattal: »Az isten mindent lát, A mama mindent megtud.«

Bibók a város felõli bejáratnál ült le, egy magányos helyen, hol szinte a földig lehajló öreg hárs lombozata eltakarta, de õ szemügyre vehette egy nyíláson a bejövõket, úgy, hogy Klebe urat mindjárt melegiben elcsípheti. Itt is kõpad állt, a polgárok padja: »Jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni« jelmondattal, de mind e sületlenségek egy csöppet se érdekelték õt; különben is ismerte fiatalkorából. Csendesen ült ott, várta míg a nap lemegy, mert addig nemigen jön Klebe, s azzal mulatta magát, hogy összeállítani próbálta képzeletében a kis pesztonka édes arcocskáját (oh, csak legalább a nevét kérdezte volna meg), de valahányszor már-már elõtte állt, az utolsó vonásnál rendesen összehuppant, mint ahogy a buborék elpattan és nincs semmi.

Nem sokáig üldögélhetett egyedül, mert egy fecsegõ öregúr telepedett mellé, aki minduntalan beszélgetést próbált kezdeni. Nem állt meg annak a szája sohasem, összehordott hetet-havat s nem igen volt sok értéke, amit mondott, mert legott megcsúfolta a következõ állításával.

- Gyönyörû nyarunk van, uram, ámbátor lehetne szebb is, mert ez a sok esõ nem tetszik nekem. Örökké csak ázni. Azok a szegény katonák ott a táborokban. Hja, hja. Végre is nem ürge az ember. Hát nem igaz? De ami azt illeti, a föld még most sincs megázva. Tegnap egy karót próbáltam leverni otthon az udvaromban… csinos házam van a Cserepes utcában, hát képzelje kérem, alig egy arasznyin túl olyan a föld, mint a kovácsolt vas. Tulajdonképpen szárazság van.

E pillanatban nagy nyüzsgés támadt. A kacskaringósan kígyózó utakról sietve tódultak a járkálók arra a pontra, ahol Bibók ült. Kisvártatva kisült az oka. Klöster Matild jött a kisasszonyaival, ami mindég szenzációszámba ment. A gyönyörû úri hajadonok, az ördög kertjének bûbájos virágai szemkápráztató látványt nyújtottak. Még az öreg szívek is megdobogtak ilyenkor.

- Az úr, ugye, nem idevaló?

- Nem.

- Látom, mert nincs fekete ruhában. No, meg vagyunk mi azzal verve. Ilyen mumaj magisztrátus alatt. Hanem most olyat fog látni az úr, hogy a mennyországban képzeli magát.

Szoknyasuhogás támadt, madárcsapat rebbenéséhez hasonlatos. Csiklandozó muskátli-illat áradt szét, s üde szellõ látszott meglengetni a száldokfa (hárs) lombjait, s mégis valami különös ünnepies csend állott be a természetben, úgy, hogy semmi egyéb nem hallatszott a mindenségben, csak vagy tizenöt pár topán ropogása a kavicsokon, de az a ropogás is muzsika volt.

Pedig dehogy volt csend, dehogy, a korcsma elõtti elevenség kaotikus, bántó zsivajjá dagadt, muskátli-illat se volt, ellenkezõleg, a közeli kõrisfa aranyzöld páncélú hosszúkás bogarai, melyek ellepték, utálatos szagot terjesztettek. Minden csak úgy volt, mint azelõtt, kivévén, hogy Klöster Matild jött arra a leányokkal és hirtelen megtörtént a szemek teljes megrészegedése. A részeg szemek aztán egy kicsit bolonddá tették a többi érzékeket.

Az öregúr pajkosan hunyorított Bibókra. A helyi (vicinális) kevélység minden kevélységek közt a legerõsebb.

- No, mit szól ehhez? He? A kirakat, he. Ilyen is csak Lõcsén van, mi? Hja, hja. Nem nekünk való. Tempi passati. Mi?

Az átvonuló fiatal hölgyek a nagy látványosságok varázslatos erejével hatottak. Egy sereg tündér. Az ördögbe is, nem tréfa dolog. Szép leány iszen nem ritkaság, minden bokorban akad Magyarországon. Egyenként semmi az ilyesmi. Ki bámulna meg például egy szép paripát? De ki ne bámulna meg szép egyforma négy lovat, amint parádésan megy? Hát még egy egész ménest! Vidám és csillogó is lett volna az összkép, ha nincsenek talpig gyászban, de így egy temetés részletét vélte az ember látni, s ez a melankolikus hangulat ránehezedett, és sokat felszítt a többi érzékek járulékából. Így csalják egymást az érzékek is az osztozkodásoknál…

- Szépek - dünnyögte Bibók úr gépiesen, mint olyan ember, aki nagyon el van merülve szorgos munkába.

Aminthogy tényleg lázasan gyors munkát volt kénytelen végezni. A kis pesztonkát villámhirtelen felöltöztette képzeletében ugyancsak hasonló finom csipkés fekete ruhába és amint kettesével, hármasával elsétáltak mellette a kisasszonyok, mindenkihez odaállította összehasonlítani, és hát csodák csodája, mindnél szebb volt a kis pesztonka. Az öreg fecsegõ bácsi eközben egy kedves, filigrán alakra mutatott:

- Ez ott a dúsgazdag Blom Klára.

Bibók egy szempillantás alatt megvizsgálta. »Bomoljak meg, ha nem szebb ennél is« - gondolta magában, majd hangosan, mohón kérdezte:

- Hát a Quendel-kisasszony melyik?

- Az már férjhez ment - felelte a mindentudó lõcsei aggastyán.

Bibók szinte elszomorodott, hogy férjhez ment. Nem tört volna bele a dereka, ha bevárja, míg õt is elõbb összehasonlítja Bibók a kis pesztonkával. De most egyszerre hátrahõkölt és tátva maradt a szája.

Jött a legszebb. Egy deli kuruc hadnaggyal beszélgetve jött. (Jaj neked, kis pesztonka!) Majd olyan magas volt a kisasszony, mint a tiszt, egyenes tartású, mint a szarvas, hajlékony, ringó test, mint a gyíké, amellett kecses, finom arc, üde, mint a kinyílt rózsa, a kinyílás elsõ napján a hajnali órákban. Ez már nem is leány, ez már több, ez már tünemény.

- Tyûh! - szisszent fel Bibók. - Hajajaj! (Többet nem mondott. Ebben benne volt bámulata, elcsüggedése és hátrálása.)

- Valami Otrokócsy Rozália - magyarázta a fecsegõ öregúr. - Helyes kismacska, mi?

Bibók a kísérõ tisztre vetett egy pillantást. Felismerte.

- A tiszt a võlegénye? - tudakolta az öregtõl.

- Nem hiszem. Ez alkalmasint csak olyan mellékimádó, aki udvarolni tanul rajta. Ez egy Görgey-fiú. De nem azé a bizonyos Görgeyé, aki nekünk ezt a nagy bajt csinálta. Ennek az apja becsületes ember. A fiú se rossz. Dicsérik. És elég csinos is. Hanem azért a szép Rozáli mégse neki nyílik. A hír legalább azt veri, hogy a mi fiatal Fabriciusunk lesz a férje. Érdekes, hogy ez a Görgey vágta le egy párbajban a Fabricius fülét, s most megint egy leánynak udvarolnak.

- Hallom, szeretik ezt a Fabriciust Lõcsén.

- Szemünk fénye, uram.

- És mit várnak tõle?

- Mindent. Végtelen ügyes fiú. Megvan abban minden, ami egy derék embernek kell, nem hiányzik annak se erélye, se tudománya, semmije.

- De az egyik füle mégis hiányzik - nevetett Bibók, nem állhatva a túlságig vitt magasztalást.

- Éppen ez a hiányzó fül az õ népszerûségi tõkéje. Azért választottuk meg szenátornak, mert az õ gyûlölete Görgey ellen még ezzel a hiányzó füllel hosszabb, mint a többieké.

Bibók gúnyosan mosolygott.

- Ugyan hagyjanak fel ezzel a vitézi hadonászással, tisztelt uram. Hisz nem akarnak maguk Görgeyvel szemben semmit. Lármáznak és nem csinálnak semmit. Nem is tudnak csinálni. Bevárják, míg meghal végelgyengülésben az emberi kor végsõ határán, s akkor azt fogják mondani: Erõs várunk nekünk az Isten, íme, megsemmisíté ádáz ellenségünket.

Az öregúr felelni akart valamit, mikor a szemben levõ forduló útnál ismét látható lett a Klöster-intézet, már megkerülte a sétánynak ezt a legtávolabbi köröndjét, mely a tavat övezte, s hol a legritkább virágok voltak elhelyezve, a teljes, vagy mint akkor nevezték, a dupla ibolyák, székfüvek és mákvirágok, kalászvirágú nárdusok, a híres obrutabokrok és a hajdan való Lippai érsek csodás kertjébõl szerzet új tulipánok. Ezeknek nézésébe merülve, úgy látszik, még egyszer körülmennek, de most megszaporodva, mert íme, már Fabricius is ott van az Otrokócsy-kisasszony oldalán. Az öregúr megpillantván õt, ahelyett, hogy felelne Bibóknak, beérte egy halk, jelentõségteljes figyelmeztetéssel:

- Pszt! Megjött.

Bibók szétnézett erre, és õ is megpillantá, de a másik oldalról, a szuszogva érkezõ Klebe urat, elrémülve szögezte tekintetét a fecsegõ öregre.

- Hogy tudja? - dadogta megsemmisülten.

- Hiszen látom - szólt a mindentudó öreg.

Szerencsére csakhamar kibontakozott a hölgycsoport és Bibók úr is látta még egyszer Otrokócsy Rozáliát két tûz között, jobbról mellette Görgey Gyurit, balról pedig a szöszke, nyúlánk Fabriciust, akit Béláról ismert.

Megértvén a helyzetet, megkönnyebbült lélekkel ugrott most már fel és Klebéhez sietett, örvendezõ gesztusokkal ölelvén át az érkezõt, kit ez láthatólag bosszantott, tekintettel tiszta fekete ruhájára, mellyel nagy ellentétben állt a Bibók piszkos, zsírpecsétes öltönye.

- Ejnye, hát ne fojtson meg. Huh, minden csontom ropog. Bibók úr, legyen esze! Azután be is piszkít.

- Álruha - mentegetõzött Bibók és elbocsátotta.

- Hívott, hát jöttem.

- Nagyon örülök, de menjünk ki innen a mezõre, sok mondanivalóm van. Ott magunk leszünk és szabadon beszélhetünk.

Elhagyták a kertet és a barázdán a Flanger Jánosék borsóföldje mentén a kenderáztatók felé vették útjokat.

Klebe úr törte meg a csendet.

- Nos, rágondolta magát?

Bibók úr hallgatott egy percig, mintha nehezére esnék a vallomás, azután sóhajtott és így szólt:

- A szegénység gonosz gazdája az embernek, sok olyat parancsol, amitõl a lélek elfordul. Hát én arra határoztam magamat, hogy lehámozom kegyelmetekrõl ezt a sok fekete ruhát… ha becsületesen megfizetik.

- Elhozta az írást?

- Itt van. (A mellére ütött.)

- Nem mutathatná meg?

- Dehogy nem.

Kihúzott a belsõ zsebébõl egy négyrétben összehajtogatott fekete viaszkosvásznat, abból vett ki egy megsárgult ívet. Klebe úr belepillantott s gondosan megvizsgálta a pecsétet, majd visszaadta.

- Ez rendben volna. És mit kér érte?

- Négyszáz aranyat.

- Az sok. Mit gondol…

- Egy alispán feje nem közönséges tök - jegyzé meg Bibók. - Nem adom olcsóbban. Hiszen nem ettem nadragulyát.

- Alispánfejeket mostan olcsóbban is lehet kapni - vélte Klebe úr.

- De itt nemcsak a fejrõl van szó, hanem Lõcse város becsületérõl is - vitatta Bibók.

- Igen, de négyszáz arany ma olyan pénz, hogy nem minden ládában akad.

- Mindegy, egy polturát se engedek - hánykolódott Bibók. - Nem lehet. Egy Görgeyvel szemben. Én legalább nem tehetem. Nekem jó emberem volt, fölkarolt, ezredessé tett. Az ilyen embert meg kell becsülni. Nem adhatom négyszáz aranyon alul. Beláthatja kegyelmed.

Klebe úr nem látott be semmit. Méltóságteljesen vonogatta a vállát.

- Hiszen én végre se bánom. Nem az én pénzembõl megy. Én csak azért faragnék le az összegbõl, hogy foganatja legyen a mûködésemnek. Mert ha már a történelemre dolgozom, nem szeretném, hogy szétmenjen az alku egypár ostoba arany miatt. Hiszen nekem semmi hasznom belõle. Nekem csak az öntudat kell, hogy ha egyszer az öreg Klebe behunyja a szemét, azt mondják az emberek a temetésén: »Derék fickó volt, õ húzta ki Lõcse városát a kátyúból, hanem azt nem mindenki tudja.« Talán a templomfal mellé is temetnek (kevélyen csillogtak a szemei), meglehet odadugnak, de bizony vékony haszon az is. Én csak azért mondom, mert négyszáz aranyat nem tudom hol vesz a magisztrátus olyat, amirõl ne kelljen nyilvánosan beszámolni. A város tyúkja jó tojó, az igaz, de ami sok, az mégis horrendum sok. Hanem hát elmondom a bírónak, s lesz, ami lesz.

Hosszan tárgyaltak még azután, leülvén a kenderáztatók mellett egy sziklára. Bibók eközben nagy hibát követett el, némi apró baráti kölcsön iránt terjesztvén ki csápjait Klebe felé. Három tallért kért addig is, amíg az ügy lebonyolódik, elmesélvén, miképp lopták el az erszényét tegnap a blinicai korcsmában, ahol egy jó ebéd után állítólag elszundikált.

- Micsoda? - pattant fel Klebe úr megbotránkozva, szörnyû haraggal. - Kegyelmednek egy futó dénárja sincs s mégsem enged a négyszáz aranyból? Hát van ehhez fogható könnyelmûség a világon? Ember, ember, éhen akarsz elpusztulni csupa pénzéhségbõl! Hallatlan szemtelenség, egy poltura nélkül itt állni és ilyen hangon követelni egy garmada aranyat. Úgy? Jó tudni, hogy egy grislije sincs. Hisz ez akkor más. Hát enged száz aranyat, vagy nem enged?

- Lehetetlen, mondtam már az okokat.

- Akkor nem kapja a három tallért se, isten áldja meg…

- Engedek - hörögte Bibók.

- Most már bízom az üzletben - dörzsölte Klebe a kezeit megelégedetten.

(Elhitette magával, hogy most újból száz aranyat mentett meg a városnak. Ennyivel is érdemesebb megint a székestemplom falába temettetni.)

Most már gyorsan megegyeztek a többi pontokra. Klebe megígérte, hogy még ma este bármily késõn közli a bíróval megérkezését s döntõ választ kér holnapra.

- Miképpen tudhatom meg az eredményt? - kérdé Bibók.

- Hova menjek megmondani?

- Én itt a kerti vendéglõbe vagyok szállva, mégpedig Tropszky név alatt. Az emeleten van egy kis szobám. El ne felejtse Klebe bácsi, Tropszky Antal.

Elválván egymástól, Bibókot igen bosszantotta a száz arany. Éppen a szegény kis pesztonka részét gereblyézte el az öreg Klebe. A vendéglõbe érve, felment a szobájába, nem mert a sokadalomba elvegyülni. Kárász uramat megkérte, hogy miután a feje fáj, küldjön fel neki valami könnyû, betegnek való maradékokat.

Hát a kis pesztonka vitt fel neki késõbb egy malacfejet, egy tányér ludaskását és butykos kancsóban bort (a többi edény, úgymond, mind odalent van igénybe véve.)

Bibók igen nyájas volt a leánykához, megkérdezte, hogy hívják.

- Engem Milinek neveznek.

- No, hát gyere ide, kis Mili. Mit, te félsz tõlem? Ejnye, túrom, megtúrom, bizony mindjárt beléd harapok, ham, megeszlek.

Nagy, vörös tenyerét a selymes lenhajára tette s egypárszor végighúzta rajta… valami különös édes érzés volt.

- Be jó fogása van a hajadnak, Milike. Vannak-e testvéreid?

- Egy.

- Hol van?

- Ott van Görgõn.

- Õ is szolgál?

- Nem, õ nem szolgál, csak én szolgálok. Egy jó úr magához vette s ott úgy kényeztetik, mint akár egy kisasszonyt. Azt mondják, hogy annak az úrnak is van valahol egy leánya, aki majd egyszer hazakerül, s akkor ott találja a komornáját, akit elõre kineveltek a számára.

- Hogy hívják a testvéredet?

- Vandának.

- Van olyan csinos, mint te?

- Csinosabbnak kell lenni, mert az az úr megnézett mindkettõnket, aztán õt választotta. Ha én lennék a csinosabb, engem választott volna.

- És hogy hívják azt az urat?

- Görgey Pálnak.

Bibók elkomorodott, valami lelkiismeretfurdalásfélét érzett. Elmúló tünet volt az nála, mint más embernél a csuklás, csak inni kellett rá egy kortyot. No, azt meg is cselekedte a butykosból, de azért dohogott magában. Mégis szörnyûség, hogy engedtem, hogy száz aranyat engedtem. Egy ilyen jó embert adjak én oda háromszáz aranyért? Soha! Inkább dögölj meg éhen, Bibók Zsigmond! (Haját felborzolva, fel s alá kezdett futkosni a szobában, mint egy haragvó vadkan. Mili ijedten osont ki a szobából.) De hát mikor fel akar akasztatni. Mindegy, mégsem kellett volna odaengednem a kis pesztonka részét.

Egész éjfélig kerülte az álmosság, az utolsó vendégek már tíz órakor elmentek, mert a zárórán otthon kell lenni. Bibók nehéz lépteit még mindig hallani lehetett odafönt.

Másnap mindjárt délután Klebe úr kereste fel. Még az ebédnél találta s suttogva beszélgettek a vadgesztenye alatti kis asztalnál. Kárász uram észrevette, hogy dolguk van együtt, hát nem ült oda.

- Széna-e vagy szalma?

- Hát még semmi se. Nustkorb uramnak tetszik a dolog. Ma délelõtt magához hívatott egypár jelentõsebb szenátort magántanácskozásra s elõadta a tervet. Nustkorb érzi, hogy tennie kell valamit, erõsen nyomja már a közvélemény. A szenátorok is azon a nézetek voltak - persze eskü pecsétje alatt, zárt ajtók mögött folyt a tanácskozás, csak én tudom, akit behívtak maguk közé s odaültettek a zöld asztalhoz - azon a nézeten voltak, hogy meg kell venni az okmányt. Az egy Fabricius ellenezte, végképpen ellenezte.

- Ostoba tacskó!

- Ha valaki megbuktatja a tervet, akkor Fabricius az. Azt mondja, hogy ez a mód nem méltó Lõcséhez. Lõcse bosszút áll, ha áll, a saját erejével…

- Marha.

- De nem mint árulkodó, mint denunciáns. Aki el nem pusztul, azt mondja, a megalázásban, elpusztul, ha méltóságának palástját leveti, a szemétben.

- Nem tudták kidobni?

- De iszen szépen érvelt. Igaz, Nustkorb se hagyta magát. Sok esze van annak az embernek. Azt állította, hogy ez talán áll a magánszemélyre nézve, mert az vérbõl és húsból van, s a vér forr, s a hús átmelegszik tõle, az inak megfeszülnek, de egy város házakból áll és mindenféle más javakból, melyeket generációk gyûjtöttek s egyetlen nemzedéknek egy rossz pillanatban megfogamzott dölyfös gondolatért kockáztatni nem szabad. Megengedi, úgymond, hogy a bosszú kielégítése most közszükséglet, sõt ezt maga is látja, de úgy gondolja, hogy a hatóságnak az a célja, az ilyen közszükségleteket minél olcsóbb módon, minél kevesebb kockázattal kielégíteni. Ha intrikával lehet, az intrika is jó. Mert a dicsõség szép dolog ugyan, de a város sorsa nem azért van a tanács kezébe letéve, hogy a tanács felbokrétázza magát olyan virtus-cselekedetekkel, melyek szépen hangzanak, mint a harangok diadalmi zúgása, de késõbb kisüljön, hogy biz az temetési harangszó és hogy… valami gyönyörûen fejezte ki magát… megálljunk csak…

- Ej, hagyja a pokolba a kifejezéseit - vágott közbe Bibók türelmetlenül -, mit bánom én… Mondja meg már egyszer, mit végeztek?

- Azt, hogy ma este tíz óra után idejön maga a bíró kegyelmedhez, fölkeresi a szobájában, és ha alkalmasnak találja az iratot, kifizeti érte a háromszáz aranyat.

Bibók arca ragyogott az örömtõl.

- Az a jó, meg a dió - mondá tréfásan, a Klebe apó kezét szorongatva.

Mondani sem kell, türelmetlenül várta az estét. Oly hosszúk voltak az órák, mint még sohasem. Hogy az idõt eltarisznyázza, nyakába vette a határt, órákig õgyelgett az erdõben, terveket kovácsolva, csak mikor besötétedett, tért haza. A korcsma most is tele volt lõcsei kirándulókkal, a háziak el voltak foglalva, még a kis pesztonka is söröket hordott. Különben ez egyszer Bibóknak se kellett vacsora, annyira felizgatta a gondolat, hogy holnap már háromszáz aranya lesz. Felment a szobájába, leheveredett a lócára, mely két bõrpárnával ellátva, egészíté ki az akkori vendégszobák legszükségesebb bútorzatát, pipára gyújtott és a füstmacskák gomolygása mellett ábrándozott - ámbátor a sötétben való pipázás nem élvezet szakértõk szerint, akik ilyen meggondolatlan véleménnyel látványnak hitetik el a dohányzást.

Hogy meddig ábrándozott így az öreg kalandor, maga se tudta. Egyszer csak arra neszelt fel, hogy a szomszéd szoba ajtajában kulcs csikordul, s valaki belép. Azontúl ott is marad, súlyos léptekkel méri a szobát fel és le, melyek bizonyos tompaságban áthallatszanak. Bibókot egy kis nyugtalanság fogta el. Ki lehet ott, és miért van ott? Lábujjhegyen kellett jönnie a lépcsõkön, hogy csak a kulcs zörejét vette észre az ajtózárban. S ha lábujjhegyen jött, az arra mutat, hogy óvatosságra van szüksége. Gyanús az eset egy kicsit. Hátha bíró uram forral valami ármányt? Megtölti a szomszéd szobát hajdúval, darabonttal, s mikor az okmány átvétele következnék, azok egy adott jelre berontanak, leteperik, elveszik erõszakkal. Még csak nem is kereshetne orvoslást sehol.

Az ember, ha sok ideje van, sok mindenfélét gondol, kivált, ha egy kis fantáziával gyúrja a történendõket. Az idõ már késõn lehetett, a vendégek lassankint szétszéledtek. Bibók lepillantott az ablakon, éppen az utolsó asztal vonult el, csak Kárász uram ült még künn egy félreesõ asztalkánál és az esti bevételt, a »pro libertate« kongókat számlálgatta tízével s hányta be egy arra a célra kihozott puttonyba.

Künn csöndes éj volt, a nyári fehér éjszakák egyike, melyek olyan rövid ideig tartanak, hogy nem érdemesek sok fekete festékre. Bibók hallgatózott. Csak a békák brekegnek a közeli kenderáztatókban. Pedig most már jöhetne a bíró. Hovatovább mind idegesebb lett. Az ajtóhoz ment, hogy egy picinyt nyitva hagyja. A nyíláson át meghallja a bíró lépteit s jókor kinyitja majd elõtte az ajtót, hogy a különben meredek garádicson lásson és hozzá nyisson be, ne ahhoz a másvalakihez a szomszéd szobában, ha turpisság híján van a dolog - aminthogy legalább egyelõre úgy kell venni.

Az ajtót kinyitotta egy csöppet, de mert az ablak is nyitva volt, a támadó léghuzam becsapta a zsalutáblát és eloltotta a faggyúgyertyát, mely az asztalon nyújtogatta piros nyelvét.

Éppen meg akart fordulni nagy bosszúsan, mert a gyertya újbóli meggyújtása a körülményesebb feladatok közé tartozott, mikor egyszerre nõi ruhasuhogás hallatszott a lépcsõk alján (talán a kis pesztonka jön fel), majd egy halk, rozsdás hang törte meg a csendet:

- Csak lassan kisasszonykám; fogózzék a karfákba és vigyázzon, hova rakja a talpacskáját!

(Hm, mégsem a kis pesztonka.)

Bibóknak olyan látása volt, hogy a bagoly is megirigyelhette volna (egy félesztendeig ült sötét börtönben Szmirnában, azzal szerezte), a mintegy ujjnyi nyíláshoz tapasztotta az arcát, úgy, hogy az egyik szemével leláthasson.

De most mégse hitt a saját szemeinek. Hátha csak álmot lát. A tegnapi nyúlánk szépség tipegett fel a garádicsokon. Az, akit Otrokócsy Rozáliának mondott az a bizonyos fecsegõ lõcsei öregúr. Õ az, semmi kétség, megismerné millió közül. Oh, oh! Tehát így vagyunk, kisasszonyka! Itt légyottozunk a kerti vendéglõben. Ilyen fiatalon. Ilyen mennyei arccal. Oh, asszonyok, asszonyok. Be derék gyerek vagy Bibók Zsiga, hogy sohase hittél nekik és megcsaltad õket, ha lehetett. Csak lépegess, lépegess (jaj, milyen apró lába van), vár már rád a szeladon. (Az ördög vigye el - szeretnék a bõrében lenni.) Úgy száguldoz már a szobában, mint egy éhes oroszlán; pukkadjon meg a nevenapján.

Még egy pillantás lefelé s látható lett, hogy egy fogfájós öreg mesteremberféle kinézésû apró, zömök alak kíséri föl a leányt. Hogy a fogorvosok ne törjék a fejüket a Bibók látóképességén, megjegyezzük, hogy ez a fogfájás lehetett fülfájás is, mert mindössze a kendõvel felkötött fej vezet erre a föltevésre. »Utálatos kerítõ! - dünnyögte Bibók -, hogy volt lelke idevezetni ezt a leányt.« Még Bibókban is fölforrt a vér erre a cudarságra, s azzal a keserû sóhajjal, hogy milyen romlott a világ, óvatosan, nesztelenül hátrahúzódott s a gyertya meggyújtásához látott - most már sokkal nyugodtabban. Mert mégiscsak jobb, hogy a világ romlott meg, mintsem az õ kis üzletét érte volna hasonló végzet.

Az elõre elkészített apró szalmacsóvákba dugott tüzes taplót ringatni kellett, sok veszõdség volt azzal. Mire a gyertyagyújtással elkészült, már akkorra megint lépteket hallott a lépcsõkön. Az ajtóhoz szaladt, kissé jobban kitárta azt, hogy a gyertyafény kalauzolja az érkezõt.

Magas, drabális, kövér alak jött fel, ropogtak, recsegtek alatta a rozoga deszkalépcsõk. Ez lesz a bíró - gondolta Bibók és kilépett az ajtó elé.

Szuszogott, mikor fölért. Megemelinti a kalapját könnyedén.

- Tropszky urat keresem.

- Én vagyok - felelte Bibók. - Tessék besétálni.

A jött belépett az ajtón és levetette bent a szürke, bokáig érõ, ujjatlan köpenyeget.

- A lõcsei bíró vagyok.

- Személyesen, vagy az õ képiben?

- Személyesen.

- Isten hozta nálam kegyelmedet. Foglaljon helyet kegyelmed.

- Eleget ültem ma - szólt és fesztelenül nyújtózott egyet. - Azonfelül röviden szeretnék végezni. A hora canonica elmúlt. Aludni is kell egy keveset.

- No, már csak mégis megtisztel, leül kegyelmed - nógatta Bibók -, legalább az álmomat el ne vigye.

- Pedig azért jöttem - felelte a bíró -, hogy álmot vigyek el. Nem ugyan a magáét, de a magamét, ha igaz, hogy megszerezhetõ.

- Reménylem, amennyiben azt érti kegyelmed, amit én gondolok.

Sok unszolásra leült Nustkorb uram a lócára. A pisztolytokot, mely elõrecsúszott a hasára, hátratolta kissé, mialatt a füleit hegyezte, figyelmessé lévén a hangokra és lépésekre, melyek a szomszéd szobából átverõdtek a falon.

- Miféle helyiség van odaát?

- Tudtommal szintén egy ilyen kiadó szoba, mint ez - felelte Bibók.

- Most úgy nézem, valaki van odaát.

- Egy kis szerelmi találka - mosolygott Bibók.

A bíró összevonta szemöldjeit.

- De hiszen az nincs megengedve Kárásznak.

- Nem is Kárász a szereplõ a találkánál.

- Hát kicsoda?

- Csak a fejérszemélyt láttam, mikor fölment.

- Ez mégis botrány! - pattogott a bíró. - Tûrhetetlen.

- Juventus ventus - csillapítá Bibók, egyszersmind jelezni akarván, hogy deákul tud. - Szemet kell hunyni az ilyesmire.

- De iszen tudnám csak a nevét.

- Mit ad bíró uram, ha megmondom? - tréfálkozott Bibók.

- Nagyon lekötelezne, barátom uram.

- Ha megígéri, hogy nem bünteti meg, mert gyönyörû, sajnálnám.

- Puff neki! Hiszen mi egyébért kérdezném, mint hogy keményen megbüntessem?

Bibók vállat vont.

- Akkor hát megtartom a titkomat.

Most aztán áttértek az ügyre, amely nemzetes bíró uramat idehozta. Mindenekelõtt az okmányt kívánta látni. Miután figyelmesen átnézte, csalódottan mondá, hogy nem sokat ér, hanem minthogy mégis lehetne vele próbálkozni, megajánl érte kétszázötven aranyat, de ezt is csak azért, mert nem kívánja, hogy Bibók ide hiába fáradt légyen.

- Inkább megeszem - jelenté ki Bibók kereken.

- Adj isten kedves egészségére - gúnyolódék a bíró.

- No, no, hiszen arra nem kerül sor - taktikázott Bibók is. - Sõt, ha nemzetes bíró uram visszakapál ötven arannyal, hát én is visszakapálok ötvennel. Nem adom másképp most már, csak háromszázötven aranyért.

Ez a felelet zavarba hozta Nustkorbot. Nem látszott neki természetesnek a Klebe értesítései után, hogy pénzzavarban van. Ezzel az emberrel történt valami.

- Nagy esõ eshetett itt az éjjel - jegyzé meg gúnyosan -, hogy úgy megnõtt a portékája.

- Itt vagyok a közelben, miért nem ajánlhatnám fel az okmány megvételét esetleg Görgey Pálnak.

Ez az újonnan megnyitott perspektíva gondolkozóba ejtette Nustkorbot, szemlátomást enyhülni kezdett.

- No, üsse kõ, nem bánom, ha már egyszer úgy mondta Klebe, legyen hát háromszáz arany. Térjünk vissza oda, ahol már voltunk.

Egy kissé hamar engedett; Bibók nem az az ember volt, aki a megtört dióhéjban bent hagyja a diógerezdet.

- Igen sajnálom, nemzetes bíró uram, de én babonás ember vagyok és még világéletemben nem mentem vissza oda, ahol már egyszer voltam.

Milyen igazat mondott a kujon. Ezt csakugyan nem cselekedte meg soha, de nem is lett volna tanácsos.

- Vagyis úgy érti, hogy nem adja háromszázért?

- Úgy.

Nustkorbot nagyon bántotta ez a kis felsülés a megtakarítási szándékkal s híres rábeszélõtehetségét, meleg hangját vette elõ.

- Uram, Tropszky úr vagy Bibók úr, kedves barátom uram, testvérecském! (Fölkelt s bizalmasan tette rá a kezét a vállára.) Gondolja meg kérem a dolgot. Háromszáz arany nagy summa. Zsigmond király harminchétezer arany garasért adta zálogba a tizenhat szepességi várost. Számítsa ki, hány utca esnék ebbõl kegyelmedre háromszáz aranyért…

Nagy huzavona indult meg, valóságos párbaj a két alkudozó közt, mindenik a másik gyengéjét igyekezett megtapintani. Az ilyen taktikázás közben sebek is estek. Elnevezték egymást smuciánnak, nadálynak, éhenkórásznak, miközben lekopott egymás elõtt a tekintélyük, vagyis összebarátkoztak. A bíró kétszer is fölvette a köpenyegét s az ajtó felé indult s ilyenkor tíz-tíz arannyal toldta meg az ajánlatát, végre aztán Bibók is elgondolta, hogy ez már úgyis a kis pesztonka pénze volna, hát így szólt:

- Adjon még öt aranyat és punktum.

- Top - mondá a bíró és a Bibók markába csapott. - Tehát háromszázhuszonöt.

Majd átvette az okmányt, gondosan betette a bõrtárcájába. »No, csakhogy már idekerültél« - dünnyögte nagy lélegzetet véve s talán nem is éppen a papirosra gondolt.

- Kegyelmed pedig várjon egy kicsit, leszaladok a pénzért.

Bibók megütközve tekintett rá.

- Hát hol van? - kérdé lehûtve.

- Odalent hagytam a hajdúnál, aki a kerti kijáratnál vár.

- Ohó, az nem járja. Csak vissza az írással!

- De hisz itt hagyom a köpönyegemet.

- Mit érek én a kegyelmed köpönyegével?

- Annyira becsüli Lõcse város bíráját?

- Mit tudom én, hogy Lõcse bírája-e? Azt mindenki mondhatja. De ha az is, annyira becsülöm, mint Lõcse bírája engem, ki nem merte felhozni a pénzt, mert azt hitte, rabló barlangjába lép be.

- Van egy kis igaza - ismerte be a bíró s kigombolkozni kezdett, hogy az írást visszaadja.

- No, hát csak hagyja kegyelmed, én úr vagyok és a huszadik nagyapám se volt burger. Sõt, hogy megkíméljem a lépcsõzéstõl, lemegyek kegyelmeddel a pénzért.

Nustkorb a fejével bólintott, hogy jó lesz, mire Bibók kinyitotta az ajtót és elöl bocsátotta vendégét. Az óvatosan a lába elé nézegetett künn, hogy hova lép az ismeretlen deszkázaton és egyébre nem vetett ügyet, mikor Bibók oldalbadöfte.

- Nézzen csak oda! - suttogta.

Már elkésett ugyan, de még látta egy nõ alakját eltûnni az épület balszögleténél. Ellebbent, szinte szétesett, mint egy ködbõl szõtt alakzat. De mégis igazi nõ volt; a ruhasuhogást hallani lehetett, s az apró cserjék, melyeket szoknyája horzsolt, összezizzentek utána. Árnyéka odarajzolódott a tyúkól falára, fedelére, majd lecsúszva a pázsitra, ott húzódott szétterpeszkedve óriásnyira.

- Ez az? - kérdé élénken Nustkorb.

- Ez.

- Hát a kalefaktor?

- Ott ment - mondá Bibók -, közvetlenül a fal mellett, nem lehetett jól látni. Különben még most is kivehetõk a távolodó lépések. Pszt!

Megálltak az emeleti tornácon, ha ugyan tornácnak lehetett nevezni. Inkább állvány volt az, minden karfa nélkül s éppen csak az ajtó felett nyúlt ki, úgy itt, mint a másik szobaajtónál. E két állványhoz volt megtámasztva a külön levezetõ garádics.

Hallgatóztak egy picinyt. Távolodóban elmosódva csakugyan több fajta lépést véltek megkülönböztetni, könnyebbet, nehezebbeket, de az már oly messze volt, hogy talán csak sejtelem - hisz az ilyenhez is sok minden járul hozzá; egy átszaladó macska, ugrándozó varangyos béka, falhoz vágódó denevér. Néha meg-megpendült valami a léptek irányában, mintha sarkantyú volna, vagy kard csörrenne az úti kavicsokhoz, esetleg a lábszárakhoz ütõdve. (Gubó legyek - gondolta Bibók -, ha ez nem a tegnapi katonatiszt.)

- A madarak kirepültek - mondá azután hangosan -, gyerünk, nemzetes bíró uram.

- Igazán tudja a nõt?

- Persze, s mondhatom, sokat adnának érte a város vénasszonyai, ha õk is tudnák.

A bíró jól érezte magát, hogy a kellemetlen ügyön túlesett. Az az okmány ott a belsõ zsebben, ugyancsak melegítette, annyira megolvadt, hogy tréfáló kedve szottyant.

- Nézze csak, kedves, jó uram, nekem is van otthon egy vénasszonyom, akinek a mostani éji barangolásomról nem leszek képes megnyugtató számot adni. Hadd vigyek neki legalább egy kis cukorkát, intelligitur: valami parázs pletykát.

- Jó, de szavát adja, hogy a bíró nem vesz róla tudomást.

- No, nem bánom hát. Nem veszem büntetõ cselekménynek.

Bibók a Nustkorb füléhez hajolt:

- Egy nevelõbeli leány volt, egy kisasszony.

- Hallatlan! - csóválta fejét a bíró.

- Otrokócsy Rozália nevû.

Nustkorb elnevette magát, mint akivel valami tréfát ûznek.

- Ugyan menjen! Vén kópé! Miket eszel ki.

- Engem úgy segéljen, igaz.

Eközben leértek a garádicson, és amint a másik garádics elõtt elhaladtak, Bibók valami különös tárgyat pillantott meg a fûben, olyanformát, mint a buzogánynak a gombja, csakhogy nagyobb volt, sötét árnyalatú fehér zománccal; megérintette a csizmája orrával, hogy talán érc, de puha volt, lehajolt hát érte kíváncsian.

- Mi? - kérdezte Nustkorb.

- Valami különös virág. Nyilván a kisasszony ejtette el.

- Mutassa csak! Az ördögbe is - dünnyögte magában Nustkorb megnézve a rózsát. - Hiszen ez egy georgina-rózsa.

A georgina-rózsák akkor mentek újdonságszámba. Csak az öreg Fabriciusné kis házi kertjében volt két bokor, melynek csodájára jártak a városbeliek.

Nustkorb elõtt valószínûséget kezdett nyerni a Bibók értesítése. Fabricius rózsát vitt vagy küldött Otrokócsy kisasszonynak, s az itt kipottyant a hajából vagy a keblérõl. Hm. Ez rettenetes volna. Szinte belehalványodott a jó úr. Nem. Ez mégis lehetetlen… Hanem azért jó volna õket utolérni.

A kert kijárata felé sietett, hol a sûrûségbõl egy városi hajdú lépett ki. Elkérte tõle a zacskó pénzt és miután a hajdút elküldte onnan, átadta Bibóknak.

- Olvassa meg kegyelmed. Háromszáz csikó van benne.

Bibók föltépte a pecséteket, és a cérnákat, melyekkel a zacskó nyílása be volt varrva, belemélyíté kezét, megforgatta a pénzeket, érezte rajtok a finom veretet, csiklandozta, szinte melegítette vérét a nemes érc, egyet kihúzott találomra, megnézegette a holdvilágnál, a kisujja körmét végighúzta az élén, nincs-e körülmetélve, majd kiemelt egy maréknyit, megszámlálta, egyenkint potyogtatva õket a csalmájába, azután megint egy maréknyit vett ki s hozzáolvasta a többihez:

- Hetvenkettõ, hetvenhárom, hetvennégy… (Ekkor egyszerre megunta, visszaöntötte a zacskóba s szándékos, de játszi együgyûséggel mondá.) Ha eddig jó volt, a többi is jó lesz.

- Látom, hogy nem született ked kereskedõnek. Nyújtsa ide a markát - jegyezte meg Nustkorb nevetve és a hátralevõ huszonöt aranyat a zsebébõl kezdte kiolvasni.

- Különös - szólt közbe Bibók, az emeleti ablakokra pillantva -, a légyottos szoba még világos.

- Alkalmasint égve hagyták a gyertyát. (S magában sóhajtott: szegény Fabricius!)

- Nem, nem - rázta a fejét Bibók - Ott van még a szeladon is, tévedtünk az elhangzó lépésekben. Látszik az árnyéka, amint elmegy az ablakok mellett. Ni, most meg már sötét lett. Most fogja elhagyni a fészket. Menjünk innen hamar!

- Bevárom - mondá Nustkorb hirtelen elhatározással. - Szembe akarok nézni ezzel az emberrel.

- Bátor ember a templomban is fütyül. De mire lesz az jó?

A bíró nem felelt. Szemének egy kevély villanata lett volna a felelet, de azt Bibók nem láthatta.

- Még valami bajba keveredik a nemzetes úr. Az ilyen emberekben nagy az elszánás.

- Ej, ki merné Lõcse város bíráját bántani?

Ebben a pillanatban léptek hallatszottak túlról. Ah, itt jön! Nustkorb egy vastag tölgyfa mellé lépett és ott lapult meg, Bibók ellenben a falhoz húzódott.

Magas termetû, vállas férfi közelgett a kavicsos úton térden felül érõ lovagcsizmákban, mélyen beburkolva még részben arcát is, köpenyébe, melynek felhajtott jobb szárnya a bal vállra volt vetve.

A ház szögleténél megállt egy picinyt, óvatosan körülnézett, majd szapora léptekkel a kijárat felé indult. Nustkorb a lélegzetét is elfojtotta.

Mikor azonban a tölgyfához közel ért, kilépett és eleibe állt.

- Jó estét uram, álljon meg egy percre.

- Mit akar? - kérdé az idegen meghökkenve.

- Tudni akarom, kicsoda, és mi járatban van itt? - s rátette kezét az idegen vállára vakmerõen.

- Takarodjék, szemtelen! - s öklével nagyot sújtott a föltartóztató Nustkorbra, éppen a szíve táján, hogy az hátratántorodék, rosszullét és szédület fogta el.

- Mátyás! Bibók! - kiáltá. - Ide. Hamar!

Bibók habozott, nem tudván, hova tegye aranyait, de a kaland izgatta, a zacskót belegyömöszölte a csalmájába s csalmástól becsapta egy puszpángbokorba. Mátyás hajdú pedig tüskén-bokron szökdelve, felbukott, a saját kardjában megbotolván, de csakhamar föltápászkodék.

Az idegen látta a veszedelmet, elhagyította köpenyegét. A hold most éppen odavilágított a képébe.

- Görgey Pál - hüledezett Nustkorb, s szíve hangosan kezdett dobogni.

Bibókból kínverejtéket sajtolt ki a rémület, keze megdermedt, lába meggyökerezett, mozdulni nem bírt. A nagy szerencse, a nem várt fogás Nustkorbot is szinte megfosztotta józan cselekvõképességétõl.

- No, csakhogy a kezünkbe került kegyelmed - lelkendezett. - Adja meg magát!

- Még nem - mondá Görgey csendesen, s egy nyakán lógó sípba hirtelen belefújt, ami éles, füttyszerû hangot adott.

Nustkorb mindjárt észrevette a sípolás célját. S hogy megakadályozza, villámhirtelen rávetette magát Görgeyre, a nyakánál kezdvén õt fojtogatni; Görgey a hatalmas ökleivel védekezett, de félig immár tehetetlen volt, mert Mátyás hajdú hátulról nyalábolta át s a lábaival próbált neki gáncsot vetni, hogy földre teperhessék.

- Élve kellene bevinni Lõcsére - lihegte Nustkorb s úgy világítottak szemei ennél a gondolatnál, mint két szentjánosbogár. - Nosza Bibók, hajrá Bibók - biztatta a megbénult kalandort -, segítsen hát kegyelmed!

De már késõn volt, a küzdelem hevében észre sem vették hogy a sípszóra elevenedni kezdett a környék. Lovak dobaja, patkók csattogása veri fel a csendet távolabbról, a közelben pedig mozogni kezdenek a kukorica- és a mákszárak, özönlenek be mindenünnen a Görgey huszárjai és zsoldosai. Bibók futásnak ered az egyik sétaúton, de onnan is jönnek, akkor átcsap rézsút a virágágyakon a másik útra, de ott is útját állják. Preszton kivont karddal rohan a gazdájához többedmagával. A lõcsei bíró kirántja a pisztolyát, de csakhamar kicsavarják kezébõl, Preszton fölemeli a kardját magasra:

- Elvágjam a fejét, kérem alássan?

Görgey inteni akar, hogy az bizony igen jó lesz, melle zihál, szemei vadul forognak, de aztán eszébe jut sötét végzete, mely a hirtelenkedéstõl hízott meg, s erõt vevén magán, inkább hörögte, mint mondotta:

- Még most ne! Hagyd Preszton! A bíróra nézve majd csak útközben fogok határozni, hanem ezt a gazembert, Bibókot, élve-halva kerítsétek kézre.

Azzal kilépett a kertbõl és künn a lovára pattant:

- Keressétek meg a köpenyegemet s hozzátok utánam a bírót a hajdújával együtt.

Az alispán elõrenyargalt a Görgõre vezetõ úton. A friss éji levegõ kihúzta lassankint fejébõl, szívébõl a gonosz indulatokat.

Most már szinte örült, hogy át nem engedte magát a pillanatnyi dühnek s kímélte a bíró életét. Nustkorb kedvelt ember a kuruc tisztek elõtt, kivált Andrássy generális szereti, esetleg õ vette volna kezébe a megtorlást s az alul aztán nincs kibúvás. Bolondság lett volna olajat önteni a már lohadó tûzre. Így okoskodott Görgey s elégnek kezdte tartani, ha egy kicsit megtréfálja a lõcsei magisztrátust (hadd nevessenek a megyében). Azt a tervet forgatta fejében, hogy hazaviszi a bírót Görgõre, szoknyába öltözteti, fõkötõt húzat a fejére s holnap fényes nappal beküldé szolgáival szekéren Lõcsére, hogy a piacon letegyék. (Ez volt akkor a legnagyobb csúfság, ami férfit érhetett.)

De hovatovább errõl is lemondott. Hisz ez is csak olaj a tûzre, mindössze kisebb adag. Zöld dolog ez is, komoly emberhez nem való. Utoljára is miért agyarkodik õ Nustkorbra? Hiszen Nustkorb csak azt cselekedte, hogy el akarta fogni. Márpedig melyik lõcsei bíró nem akarná ezt a mostani környülállások mellett? De bizony egy hajaszála se görbüljön meg szegény Nustkorbnak emiatt. Csakhamar letett a tervrõl. Nagy esztelenség volna. És legalább Marjáknénak is megmarad a szoknyája és fõkötõje, mely már-már gazdát volt cserélendõ.

Miután nagyon elõrement, teljesen lecsillapodva megfordítá lovát és a csapatához nyargalt vissza.

A bírót gyalog hozták, ugyancsak a hajdúját. Bíró uram csüggedten lépegetett s egyetlen szót se szólt egész úton. Bibóknak keze meg volt kötözve s a kötelet Sári János nevû csatlós fogta, aki lóháton volt. Néha meg-megsarkantyúzta a lovat, s amint az galoppba kezdett menni, Bibók is kénytelen volt szaladni, úgy járt a melle, mint a fújtató a kovácsmûhelyekben, amin nagyokat röhögött az a bizonyos Sári János. Hajadonfõvel jött Bibók s amikor beszélhetett (ha a ló lépésben ment), jajveszékelve emlegette, hogy a csalmáját otthagyta a kertben, s hogy a csalmájában van minden vagyona, egy halmaz arany, rengeteg sok arany, rimánkodott, kísérjék vissza, gazdagon megfizeti.

Nevettek rajta, nem hitték el.

- Minek már magának bácsi az a sok arany? Megvan már a maga kosztja holtig.

Görgey hozzájuk érve, nagy patáliát csapott.

- Miféle dolog az, hogy a nemzetes bíró uramat gyalog engeditek menni, mint valami Armer Reisendert? Nem hittem volna Preszton, hogy olyan ostoba vagy. Tanuld meg, hogy az úr pokolban is úr. Melyiteknek van a legrosszabb lova?

- Nekem! Nekem!

Öten is jelentették, hogy a legrosszabb lovuk van, nem tudván, mi végbõl kérdezi az alispán. Végre is a Kiss Ferenc lovában állapodtak meg, hogy az a legrosszabb.

- Szállj le fiam, Kiss Ferenc, és engedd át a nemzetes úrnak a lovadat. Üljön fel, bíró uram. Bizony a legjobbat adnám oda, ha nem kellene attól tartani, hogy itthagy bennünket kegyelmed, amit pedig nehezen sajnálnék holtig.

Egyben jelentették Görgeynek, hogy az elfogott Bibók alázatosan esedezik, engedtessék meg neki visszamenni kíséret mellett a kertbe, mert otthagyta fövegét egy puszpángbokorban, teliden tele arannyal.

- Ugyan hol vette volna? Hazudik a gazember, mint mindég.

- Hogy azt mondja, a lõcsei bíró is tanúságot tehet róla.

A bíró fejét rázta. Õ nem tud semmirõl semmit.

- Úgy látszik, valami szökési terve van a rókának. Nem eresztem egy tapodtat sem - határozta Görgey. - Hanem ha mégis igaz lenne, tudakozzák meg tõle a helyet, Plichta, Rajnald, Kapánczy zsoldosok hagyják itt a lovaikat, menjenek vissza gyalog és kutassák fel a mondott bokrokat.

(És az is bölcs intézkedés volt. Görgey ismerte embereit, kiválogatta a leghaszontalanabbakat, visszatartván a lovakat, mert tudta, hogyha a pénzt meg nem találják, gyalog is visszatérnek, de ha a pénzt megtalálnák, a lovait is magokkal vinnék örökre.)

Azzal sarkantyúba kapta lovát, s jóval elõrevágtatott Görgõre, úgy, hogy mire a kis csapat megjött a foglyokkal az udvarra, már akkorra átöltözve, künn az udvaron fogadta Nustkorbot.

- Isten hozta, nemzetes bíró uram. Tessék beljebb kerülni.

Ott bent már vacsorára volt megterítve. Marjákné egy-kettõre olyan lakomát ütött össze, hogy fejedelmek is megnyalhatták volna utána a szájukat. Hogy ne legyenek magukban, az íródeákok közül hívatott be Görgey néhányat, akik víg adomákkal mulattatták a vendéget. A pincébõl a legjobb borok kerültek az asztalra, 1682-i somlyai és Tokaj arany nedve, a bíró uram születési évének termése, vagyis ötvenhét esztendõs, amely gyöngédség (vagy meglehet, maga a bor) annyira kiengesztelte Nustkorb uramat, hogy mogorvasága szemlátomást tünedezett, dacára a rettenetes bizonytalanságnak, hogy mi fog vele e gonosz oligarchánál történni. Istenhez fohászkodott halkan, hogy »legyen meg az Úr akarata« s közben szürcsölgetett a borocskából. Egész közönyös tárgyakról folyt a szó, az idei idõjárásról, a borsóföldek állásáról, a háború esélyeirõl, különös esetekrõl, hogy a Berthóthy István ágyújára egy méhraj szállott Érsekújvárott, ami jót jelent; hogy Sárospatakon egy diák olyan álomba esett, melybõl most, hat hónap múlva se lehet felkölteni; alszik és távollát, úgy, hogy ha valaki a kezét fogja s megkérdezi például, hol van most Heister, pontosan megmondja: Mostan a sátrában van Pozsony mellett. Mit csinál? Borotválkozik. Épp így tud mindent a fejedelem vagy bárki felõl. A dolog ki van próbálva. A diák minden szava szín valóságnak bizonyult, s a pataki bíró hatósági közegek jelenlétében jegyezte az órát és percet, mikor és mit mondott bizonyos meghatározott személy cselekedeteirõl, kinek környezetében szintén hatósági személyek jegyezték az órát és a percet, mikor, hol és milyen állapotban foglalatoskodék. S mindenben összevágott pontosan: a diák beszéde és az illetõ cselekedetei… Úgy ver a hír újabban, hogy Bercsényi magával fogja vinni a táborba és hadi célokra használja…

- Nem szeretem már én azt, mikor méhrajokban s alvó diákokban kezd bizakodni a magyar.

Szóval sok mindenféle elõkerült poharazás közben, csak a mai esetrõl egyetlen szó vagy célzás sem. Mintha két közömbös ember vacsorálna együtt véletlenül, akiknek semmi, de semmi mondanivalójuk egymásnak, minélfogva a semleges pletykák és mindenféle híresztelések szemetes kosarában turkálnának. Innen-onnan hajnalra járt az idõ, mikor a Nustkorb szemei láthatólag kisebbedni kezdtek.

Görgey udvariasan figyelmeztette:

- Ha pedig unná már magát, jelentem, hogy az udvaron befogva áll a kocsi, elmehet kegyelmed, amikor akar. Nem akarnám a bíróné asszonyomat nagyon megijeszteni a hosszú elmaradással.

- Hazamehetek? - motyogta elcsodálkozva.

- Hát mi egyebet gondol kegyelmed? Hiszen a világért se volt egyéb célom, csak hogy barátságosan koccinthassunk egyet erre a mai váratlan találkozásra.

Nustkorb zavartan vakarta a szakállát, az üstöke pedig izzadni kezdett.

- Nehéz sor ez, nagyon nehéz sor…

Felkelt, elbúcsúzott a háziúrtól, a diákoktól, aztán kitámolygott. Görgey kikísérte a kocsihoz; négy pompás paripa volt befogva s a saját hajdúja, Mátyás ült a bakon a kocsis mellett. Görgey még egyszer kezet nyújtott, mikor már fent ült.

- Jó éjszakát, nemzetes uram és adja isten, hogy minél elõbb megint a kezembe kerüljön.

- Jó éjszakát - viszonzá a bíró -, és vigyázzon a tekintetes úr, nehogy a kezembe kerüljön, mert az egészen másképp végzõdnék.

Pirkadni kezdett keleten. A nap még nem jött ki maga, csak a vérpiros palástja egyik csücskét kezdte kitolni a hegyek mögül.

- Kikirikí! - kiáltá egy élestorkú kakas a baromfiudvar felõl.