Nemes Sáros vármegyében ismerõs vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, összevissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselõk, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.

Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpõkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajba kapnak, és csak másnap hallja az ember felõlük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi, de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik elõkelõen mozognak és beszélnek! A „flanc” második természetükké vált, attól nem tágítanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja.

Az, hogy õk szegények, végre is csak egy rossz álom, melybõl föl-fölrázzák magukat a francia pezsgõ szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el, egymás mellé rakott számokban és betûkben.

De jaj, hova jutok ebben a bolondos összehasonlításban! Mi köze ahhoz egy násznagynak, aki végre is nem etnográfus, hanem csak násznagy? Minek szóljon le egy vidéket, mikor a leszólott vidéken is lehet még valamikor násznagy? Legjobb, ha a tényálláshoz tartom magamat, hogy ti. Csapiczky Endre hírlapíró-társam, aki Arator név alatt igen csinos cikkeket és tárcákat ír, násznagynak hítt meg a múlt napokban.

- Tehát ön is a becsületes emberek sorába lép? - kiáltám meglepetve. - Nincs még korán?

Csapiczky fess fiú, de még zöld és egy kicsit nagyon is bohém.

Fejét rázta, hogy nincsen korán.

- Egy szép leánnyal ösmerkedtem meg Bártfán a múlt nyáron, bizonyos Bajnóczy Katalinnal.

- Hová való?

- Õ is Sáros megyei.

- Szõke, barna?

- A legszebb szõke a világon.

- No, az derék. A fekete lány még szép, de a fekete asszonyban van valami démoni. Hát mindenesetre elfogadom a násznagyságot, de hol lesz az esküvõ?

- Lazsányban, a Katica szülõinél.

- Mik a Katica szülei?

- A Katicának anyja van, aki egy nyugalmazott õrnagyhoz, Lazsányi Istvánhoz ment másodszor nõül. Annak a házánál lesz az esküvõ.

- És hogy lehet oda jutni?

- Eperjesig vasúton, onnan kocsin.

- Hát van-e aztán egy kis pénzmag?

Úgy gondoltam, erre van inkább szüksége Csapiczkynak és nem asszonyra.

Boldogan mosolygott, ahogy csak egy bolond poéta mosolyog.

- Ez az, amit a Csapiczkyak sohasem kérdeztek a menyasszonyaiktól - felelte büszkén.

- Persze - mondom -, mert már az ipamtól, napamtól elõbb megtudták.

Kevélyen emelte föl a fejét.

- A Csapiczkyak sohasem...

Azt akarta mondani, hogy sohasem voltak pénzszorultságban - de ennek az ellenkezõjére oly fényes bizonyítékaim vannak (legalább Csapiczky Endrére vonatkozólag), hogy jónak látta így vezetni a mondatot: „sohasem nõsültek pénzszorultságból!”

Hm. A Csapiczkyak! Mintha csak azt mondaná: a Wittelsbachok sohasem nõsültek pénzszorultságból. Van valami Don Quichote-szerû ezekben a sárosiakban! Általában igen érdekes már az is, hogy ezúttal sárosi ifjú sárosi leányt vesz el, mert a sárosiak tudvalevõleg más megyébe mennek férjhez, ha leányok, és más megyébe mennek háztûznézni, ha legények. Egymást a kannibálok se eszik. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: „Van elég törött ablak és fazék az országban, azt mind rátok hagyom.” A haldokló úr se fösvényebb: van elég jó parti a világon, azt mind a gyerekeire hagyja. A sárosiak csak éppen születni szoktak Sárosban, az életet leélik egyebütt és igen bajos lesz õket ítéletnapkor összekeresgélni.

Csapiczky régebben egy újságnál dolgozott velem s már akkor se hasonlított a régi formájú újságírókhoz, kik kitaposott nadrágban, kigörbített sarkú cipõkben járnak, vagy kopottas kabátban, mint báró Kemény Zsigmond, akirõl fönnmaradt a kortes nóta: „Ha poros is a kabátja, Deák Ferenc a barátja.” Csapiczky elegáns volt; egy Isten, egy kabát, de az az egy kabát mindig úgy nézett ki, mintha most hozta volna haza a szabó. Elõkelõ modora miatt õ volt a báli tudósítónk, az interjúvolónk, s finom alakjával, úrias hanghordozásával még a nagyuraknak is imponált, és mint riporter be tudott jutni mindenüvé, a nõi boudoiroktól kezdve a király papírkosaráig.

A kivasalt cilinder és a lakkos topán elviszi az embert a maga egyszerû atmoszférájából más világba, magasra vagy mélyre. Hej, sokat ér az a becsületes kigörbített sarkú topán; biztosan jár benne az ember, mert ami a sarokból hiányzik, kiegészíti a göröngy, amire lép. A mi Csapiczkynk a léha dzsentribeli uracsokkal tartott, az úgynevezett „pakfon arisztokráciával”, és tele volt nyegleségekkel és adóssággal.

Bizony ráférne egy jó parti.

A sárosi svihákság mellett - volt benne sok bohém vonás. Pompásan tudta eltakarni a szegénységet (ez a sárosi svihák dolga), de pompásan tudta elõ is tárni (ez a bohém dolga). Mikor egy ízben sztrájkoltunk a kiadó ellen s egy téli hónapnak a huszonötödikén egyszerre mindnyájan el akartuk hagyni a szerkesztõséget, Csapiczky fölszólalt:

- Ostobaság volna 25-én távozni és példátlan a történelemben. Várjunk még, uraim, egy hetet.

- Miért? - ellenkezének a lázadók. - Egy hét múlva is csak ilyen rossz lesz a helyzetünk!

- Igen de közbe jön az elseje. Miért csinálta volna III. Napóleon az államcsínyt éppen december 2-án? Mit gondolnak az urak? Azért, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését.

Ez a kis esetke azért jutott eszembe, mert október 3-ára volt az esküvõ kitûzve a múlt õszön. Másodikán tehát megindultunk s minden viszontagság nélkül jutottunk el Eperjesre. A természet régen volt olyan konfúzus, mint a tavaly; az õszt augusztusban tartotta, a nyarat októberben. Fölséges utunk volt Eperjesig, izzó verõfényesen sütött a nap, nevetõ mosolyával beragyogva a szelíd hegyeket, melyek csak úgy szoktatóba ugranak elénk, mint elölálló apródjai a messzirõl kéklõ óriásoknak.

Délután érkeztünk Eperjesre, s úgy volt, hogy meghálunk a vendéglõben s reggel kocsin indulunk Lazsányba az esküvõre. Csapiczky egész délután el volt foglalva, járt-kelt a városban, hogy csak úgy csurgott róla az izzadság.

Nem is láttam, csak a vacsoránál és igen csodálkoztam, hogy álmos volt és dicsekedett: „Milyen nagyot alszom én ma.”

- Alszik? Az esküvõje elõtti éjszakán? Sohase hallottam ilyet.

- Sõt inkább - felelte nyugodtan -, mert az esküvõ utáni éjszakán úgyse igen lehet aludni.

Reggel korán felköltött, hogy induljunk, hörpintsem ki hamar a reggelimet, mert az út nem éppen jó Lazsányig, tegnapelõtt nagy záporesõ volt arra és a vicinális út tele van kátyúval.

Az órájára tekintett.

- Teringette, legalábbis úton kellene lennünk Lazsány felé; fogadni mernék, hogy e pillanatban már öltöztetni kezdik a menyasszonyt.

- Akkor hát menjünk. Van már kocsink?

- Itt áll a vendéglõ elõtt. Útközben majd hozzánk csatlakoznak a többi vendégek. Gortván pedig édesapám és a kis húgom.

Hirtelen kiugrottam tehát az ágyból.

- Itt öltözzem föl, vagy ott is lesz hely? - kérdém.

- Oh, hogyne! Ötven és néhány szoba van a menyasszonyom öregeinél.

Ötven és néhány szoba! Az ördögbe. Hisz ennek akkor fele se tréfa.

Még jobban ejtett bámulatba a szép fogat a vendéglõ elõtt. Négy nyugtalan paripa kapálta a földet a szíjak és cafrangok szövevényei közt türelmetlenül és hányta-vetette a pántlikás sörényû nyakát negédesen.

- Ejha! Kié ez a szép fogat?

- Most a miénk.

- Az öné?

- Nem éppen - hárítá el kesernyés mosolygással a kellemetes gyanúsítást -, de egyre megy és végre is egy Csapiczky nem viheti két lovon a menyasszonyát. A Csapiczkyak négylovas família.

A vendéglõi szolga fölrakta bõröndjeinket, a nyalka kis magyar kocsi tele lett, azonfölül megálltunk még néhány bolt elõtt, ahonnan csomagokat hoztak, a virágkereskedésnél egy dobozt, a takarékpénztárnál pedig maga Csapiczky ment föl és kisvártatva egy nagy fekete tokkal jött vissza.

- Most már mehetünk, csak még a keszkenõket kell megvenni a lovak kantárjaira és a kis bokrétákat az ostorokra.

Sóvár felé vitt utunk, jobb felõl mutatta Csapiczky az erdei lakot, Eperjes legnagyobb nevezetességét, melyrõl három költõ írt versenypoémát. Itt is, ott is van valami látnivaló. Általában szép megye, valóságos kert, park park után, kastély kastély után, az ember csak azt nem érti, hogy hol vannak a domíniumok, a kastélyok és angolkertek tartozékai?

Jobbról is, balról is, a völgyekben, a fehéren kígyózó dûlõutakon, melyek mint az erek kapcsolódnak be az országútba, közelebb, távolabb úri fogatok barnállottak. Némelyik olyan távol, hogy szinte egy lassan mászó szarvasbogárnak látszott; a közelebbieken színes napernyõk mutatták, hogy úri hölgyek ülnek rajtok.

Csapiczky mindnyájáról tudta, kik legyenek.

- Ezek mind a lakodalomra jönnek - mondá.

Az ott a Nedeczkyné, a két kisasszonyával. Az egyik nyoszolyóleány. Ahol jön, ni, a csalitos alján a két szürkén Bogozy Miklós bácsi. Tréfás, jóízû öregúr. Lelke minden társaságnak.

- Talán szellemes ember?

- Nem biz az, hanem fölségesen tudja utánozni a távoli kutyaugatást s általában más állatokat is, és amikor a malacok szerelmét elõadja, minden ember oldalnyilallást kap a nevetéstõl.

Némely közellevõ fogatot bevártunk a keresztutaknál. Csapiczky leszállott és összeölelkezett az atyafiakkal, a lutheránus vallásúakkal pláne csókolódzott is, némelyik vidám úr átnyalábolta, megropogtatta a derekát: „Szervusz, te skribler, vitaj pán brat!” Mert a Sáros megyei nyelv ilyen zagyva. Régente is azt mondták: „Hajtsd ki azt a kravicskát arra a lúkára” (Hajtsd ki azt a tehénkét arra a rétre), de most újabban angol szavak is járultak hozzá, mióta, egész Amerikáig járnak és visszajönnek.

E találkozásoknál engem is megösmertetett az egyes famíliákkal.

- A Pruszkayak - mondá, két piros képû urat mutatva be - de genere Tass. Be tudják bizonyítani - tette hozzá lelkesen.

- Azt már nem - jegyzé meg nevetve az egyik Pruszkay de genere Tass -, de ti se nem tudnátok zeugnisokkal bebizonyítani, hogy nem onnan származunk.

Egy nagy üveges batárban, melyet négy fekete vont, Szlimóczkyné ült a leányaival, temérdek skatulya közt, de micsoda gyönyörû három fruska volt, szép pisze orrokkal, pikáns girbe-görbe és mégis édesen üde arcocskákkal.

- Özvegy Szlimóczkyné - magyarázta nekem a kollega -, nagy család, a Kund nemzetségbõl; címerük egy hétfelé osztott pajzs, a hét vezérségre való emlékeztetés.

A vezéri ivadékot tovább folytató mama whistet játszott bent az üveges hintóban a leányaival és lorgnetten át nézte koronkint a vidéket. Szóval, igen elõkelõ képet nyújtott az egész Szlimóczky család.

A negyedik falunál egész kígyózó menetté gyûltünk, nagy sora a phaetonoknak, landauknak, bricskáknak, tilburyknak. Elõzködtek, átkiabáltak egymásra, megállították egymást. Mindenkinél volt egy konyakosüveg, vagy egy szivartárca, ezüst címeres, havanna-szivarokkal megrakva.

- Hopp, hó! Álljatok meg! Koccintsunk egyet! A menyasszony egészségére!

Vidámak, gondtalanok és megennivaló kedvesek voltak ezek az urak. Mind, mind. Úgy meg tudtak melegíteni mindjárt az elsõ percben, mintha örökké köztük éltem volna.

- Ej no, Miklós (mert Miklós a nevem), de derék dolog, hogy eljöttél ebbe a mienk krajinába. Isten hozott közénk, bruder Danzinger, nem gyújtasz rá egy füstszivarra?

Egyforintos havannával kínált. És még azt mondta rá fitymálva, hogy füstszivar. Kutya teremtette! Ezek élnek még csak nagylábon!

Ha az elsõ kocsi megállt, mindnyájunknak meg kellett állapodni, ilyenkor aztán rendre leszálltunk s keringtek a konyakos palackok. Bogozynak rögtön ott produkálni kellett a kutyaugatást, eleinte szabódott, de mihelyt azt mondták, hogy én szeretném hallani, nem kérette magát, legott ugatni kezdett az öreg és oly élethíven, hogy a Nedeczkyné mopszlija, akit mindenütt magával hordott, felelgetett neki.

Minthogy az egyetlen idegen voltam, mindenki nekem kedvezett, még Szlimóczkyné is egy cukedlit küldött az egyik Pruszkay által, aki odaállt volt a hintajához egy kicsit trécselni.

- Menjünk, menjünk, uraim - kiabálta Csapiczky.

- Ohó, türelmetlen már a võlegény.

- Pedig messze van még az este.

- No, még egy kortyot.

Balról a tölgyek és fenyvesek között egy veres fedelû kastélynak ez egyik szöglete fehérlett ki, az úton pedig elõtûnt egy lovas.

- Hurrá! - kiálták. - A Domoróczy Pista! Várjuk be Domoróczyt.

- Helyes, várjuk.

- Van-e még konyak?

- Majd hoz a Pista.

Tehát megvártuk Domoróczyt, akinek a neve csodálatos varázzsal bírt. Még a hölgyek is leszálltak a hintókból s valóságos cercle-t tartottak az úton, mintha csak egy nagy szalon lenne egész Sáros vármegye.

A közeli nyírjesben egy csomó fácán röppent föl és tûnt el; az egyik Keviczky egy perc alatt elõszedte puskáját a kocsiról és nekem nyújtotta.

- Nem akarsz rájuk lõni, amicenko?

- Nem, köszönöm.

- Akkor én végzek velök.

Odaszaladt, fölverte és elejtett egyet, hozta aztán nagy triumfussal.

A Szlimóczky kisasszonyok eltakarták az arcukat, sírva fakadtak a vérzõ madár láttán, maga a mama is összeszidta Keviczkyt:

- Menjen maga, kegyetlen tigris! Ida, vond vissza a második négyest, amit Keviczkyvel táncoltál volna.

- Visszavonom - szólt Ida alázatosan.

Keviczky mélabúsan hajtotta meg magát, mint egy középkori lovag, akit egy királyné számûzött.

Éppen kapóra jött arra egy cigány, a két rajkójával.

- Nesze, fogjad - mondá a cigánynak, odanyújtván neki a fácánt.

A cigány vigyorgott, megszagolta és mert frissnek találta, csodálkozva nézett Keviczkyre.

- A tied. Vidd el!

Ezalatt az egyik Pruszkay és, gondolom, Vidaházy, mert nem emlékszem jól a nevekre, hogy az idõ ne vesszen kárba, párunpárt játszottak tízes bankókban. A szeries-szám utolsó számát kellett eltalálni. Mosolygós arccal vesztettek, nyertek, mintha két Rothschild játszana, nem is a pénz végett, hanem csak tréfából, kíváncsiságból, hogy melyiknek lesz több szerencséje. Bizony jó veszteni, mert a nagy pechet könnyen kipótolhatja ma a gondviselés az asszonyokban!

Végre megérkezett Domoróczy, csinos, daliás szõke fiú, csupa mosoly, csupa élet. Amint észrevette, hogy várják, megsarkantyúzta a tüzes pejt (anyja, azt mondják, Blackston volt, a Metternich herceg híres kancája) s ott termett csakhamar.

Nagy csatarával, zsibongással fogadták. Látszott, hogy kedvelik. A leányok is pertu szólították. Mindenkinek volt valami mondanivalója, majd szétszedték.

De õ is, mint mindnyájan e kedves sárosiak, engem az idegent vett észre legelõbb és sietett magát bemutatni.

- Domoróczy István.

- Töhötöm vezér ivadéka - toldotta meg a mellettem álló Bogozy.

Én is elmorogtam a nevemet.

- Hagyd el - szólt nevetve -, téged már ismerlek az arcképed után és sokért nem adom, hogy most elevenen is láthatlak.

Végre megindulhattunk Gortva felé, ahol a Csapiczky apja lakott, útközben azonban nem bírtam magam visszatartóztatni némi csípõsségektõl.

- Ez már sok egy kicsit - jegyzém meg Csapiczkynak. - Úgy látszik, az Árpáddal bejött többi nemesek mind magtalanok maradtak és csak a vezérek nejei szültek fiakat.

- Úgy látszik - felelte Csapiczky bágyadtan, aztán elhallgatott, de késõbb, mintha az otthoni levegõben a gõgõs nemesi észjárás mégis elnyomná benne a lateinert, egyszerre felém fordult szemrehányón: - Ön jó ember, egy hangyát sajnál agyonütni, tudom, de ha egy szent hagyományt eltaposhat egy rossz ötlet kedvéért, hát megteszi.

Gortván megint ki kellett szállnunk, a Csapiczky apjáért és húgáért. A helység oldalt feküdt az országúttól vagy másfél kilométernyire, sûrû fák között, csak a kastélyok tornyai látszottak ki. Némelyek nem akarták megtenni a kerülõt, de végre kitalálta Domoróczy, hogy a Polyovkában - ez a folyónak a neve - (mert Sárosban bizonyosan nagyzással pataknak nevezik az eret, folyamnak a patakot) nincsen most víz, át lehet rajta kelni s akkor a hegyen át egy félórával hamarább ott vagyunk Lazsányban.

Nosza, fölkerekedett az egész raj, végighajtattunk a szép tiszta falun, melyet tót parasztok laknak, csinos leánykák állottak ki kíváncsian a kis parasztházak elõtti kertecskékbe, karcsúk, magasak, lenhajúak, kékszemûek.

A kertekben már csak egy pár õszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyõkkel és tölgyekkel csinosan gruppirozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elõl, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezetõ jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezetõ garádicsokon a gránátosok. A parkok sûrû lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylõ szem villogott elõ - lehet, hogy csak képzelõdés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett „sárosi õrszem”-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének „Chlapci do liberiji!” (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finoman kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki elõbb még fát vágott.

Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfûvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.

- Isten hozta, uraim és hölgyeim! Nagy kitüntetés ez rám nézve. (Dörzsölte kezeit és ragyogott az arca az örömtõl.) De hát csak le méltóztattok szállni és megtisztelni a szegény házamat? Istenem, ennyi fényes név! (Végigtekintett a hintók során s megtelt a szíve csordultig kevélységgel.) Mennyi név, mennyi név... - Ezalatt mi is odaértünk Endrével; egy csöppet se érzelgett, mikor a fiát meglátta, éppen csak úgy fogott vele kezet, mint az idegenekkel, malacfarkszerû görbületben nyújtván azt oda a legújabb dzsentriszokás szerint.

- Jó napot magának - szólt kedélyesen -, mi újság in politicis?

- Semmit se tudok.

- Ah, ti mennydörgõs újságírók, sohase tudtok semmit, de azért mindennap hazudtok húsz hasábot. Nos, én azért mégis szeretlek benneteket - miközben engem is átölelt barátságosan és megropogtatta a derekamat (persze miután elõbb a fia bemutatott). - Mert ha nem szeretnélek, nem adtam volna oda a fiamat. Az egyetlen fiamat. Oh, ha az anyja élne. A gõgös anyja! Egy Motesiczky leány. Aki tudja, mi az, egy Motesiczky leány! (Szétnézett, hogy ki nem tudja.) Nem, nem, õ nem engedte volna, de én demokrata vagyok. Az elsõ demokrata a Csapiczkyakból. Becsületemre mondom, az elsõ. Én odaadtam a fiút, pedig minden lehetne, minden, minden. (Hangját meglassította.) Ilyen rokonság! Tessék ezt megnézni. Hát hogyne lehetne az ember egy ilyen rokonsággal minden. Teringette, még nádorispán is, ha nem volna a nádorispánság eltörülve. Hallom, most megint vissza akarják állítani. Mi van ebben?

- Semmi.

- Kár - felelte hanyagul. - De én végre is nem bánom már. Én magam semmi se akarok lenni, a fiút pedig már odaadtam. Szándékosan adtam, mert példát akarok statuálni... Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót a kezébõl idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendõ többé: a zászlót kicsavarni a török kezébõl, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezébõl. Hm. Tudom én, mit csinálok. No, de szálljatok le, urak... ne okoskodjatok, kérlek falatozzunk valamit, aztán nem bánom, induljunk.

A hölgyek kocsijához szaladt, azokat sorba kiemelgette udvariasan, az öregebbeknek kezet csókolt, a bakfisektõl egy-egy csókot lopott az öregurak pajzánságával, azután karját nyújtotta Szlimóczkynénak és a tulipánfákkal beültetett udvaron keresztül vezette a lakásba.

Útközben még mindig folytatta a kedvenc témáját az újságírókról, jobbra-balra beszélve, néha hátrafordult, hogy a hátuljövõk is hallják. Úgy látszik, restellte, hogy a fia csak újságíró.

- Azt mondják róluk, hogy hazudnak. De ez nem igaz. Csak olvasni kell tudni. Én minden lapból kiveszem az igazat, mert le tudom számítani, amit az újságíró hozzátett a pártállása kedvéért. Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy paragrafusból álljon a sajtótörvény: „hazudni nem szabad.” No iszen, megadta neki. Hát van valami a természetben, ami nem hazugság? Csal minden és mindenki. Csalnak a férfiak, csalnak az asszonyok...

Szlimóczkyné lesütötte a szemeit.

- Csapiczky, maga egy rossznyelvû rágalmazó!

De Csapiczky már jobban bele volt bõszülve a témájába, mintsem föl bírta volna venni a könnyebb társalgási hangot.

- De éppen abban van a vicc - folytatá -, hogy az ember le tudja számítani a fölösleget. Kivonás, sokszorozás és összeadás dolga minden. Ha azt, amit az emberek valakirõl tartanak, leszámítom abból, amit õ tart magáról, kijön az illetõnek az igazi értéke. Tessék ezt a krumplit megnézni (éppen a konyha kert mellett haladtak el), kicsirázott, kinõtt és most a késõi melegek által félrevezettetve kivirágzott.

Csakugyan volt ott egy pár burgonyabokor. A nyáron kiszedett fészkekben visszamaradt gumókból, a rózsaszínnel árnyalt fehér virágfürtök buján hajladoztak, csókolóztak egymással a vékony szárakon.

- Ah, de csinosak! - kiáltá tapsolva a középsõ Szlimóczky kisasszony, lehajolt, letépett egyet és a hajába tûzte.

S minthogy a középsõ Szlimóczky kisasszony, Erzsike, volt a legszebb a társaságban, a krumplivirág egyszerre a divat magaslatára emelkedett.

A gavallérok legott rárohantak a krumplibokrokra, egy perc alatt letépdelték, fölbokrétázták a gomblyukakat, úgyszintén a többi kisasszonyok - egy bolond százat csinál. A szegény Idának már nem is jutott, a Keviczkyét kellet elkérni - teljes bûnbocsánat fejében.

Csapiczky azonban rendületlenül folytatá a témáját.

- Hát mit érnek nekem a lapok igazságai? Semmit. Éppen a hazugságaikba vagyok szerelmes. Becsületemre mondom. Vegyük például a mohácsi csatát, ahol, mellékesen legyen mondva, részt vett Csapiczky Pál is a három fiával. Milyen érdekes volna, ha már akkor is jár vala a Pesti Hírlap és beszéli a dolgokat napról napra, ahogy a riporterek kiszagolták, meghallották. Egy nap ezt, más nap azt, Tomory vállalja a vezérséget, Tomory nem vállalja a vezérséget. A király haragszik. Tomory duzzog. Az Egyetértés ma meginterjúvolta Tomoryt. Az egész interjú, mint a Bud. Corr. jelenti, légbõl kapott koholmány. Az Egyetértés, úgy látszik, csak a Tomory egyik apródjával beszélt és a többi meg a többi. Istenem uram, hát nem éppen ezekben a hazugságokban volna most bent a világosság! Mennyit érnének most ezek a hazugságok! Micsoda öröm volna efféle újdonságokat olvasni! „Még mindig tartja magát a hír, hogy a pápai követ azt írta a Vatikánba, hogy »rex non habet calceas« (a királynak nincs csizmája). Zápolya uramat ez annyira felbõszítette, tudósítónk biztos értesülése szerint, hogy saját költségén két pár kordováncsizmát varratott õfelségének.”

- Bolond vagy te, apuskám - szólott közbe Endre, nagyot nevetve az öreg zavaros filozofálásán.

Az öreg is nevetett, kacagott, hogy a könnyei csurogtak, és az egyik könnycsepp, miután végigszaladt volna a szakállán, feketén csöppent le a hófehér mellényre. Az ördög tudja, hogy lehet az! A legkisebbik Szlimóczky kisasszony is csodálkozott és gyöngén meglökte idõsebb nõvérét, Idát: „Nini, a bácsika tintát sír.”

Az udvaron egy garázda csikó futott most keresztül, éppen elõttünk, ugyancsak megriasztva a hölgyeket, akik sikoltozva ugrottak félre. Szép vékony lábú, nyúlánk, nemes fejû állat volt, s a cifra csöngettyûs szíj a nyakán, melyet bizonyosan ma tettek rá elõször, szokatlan zörejével még csak ijesztgette, merészebb fickándozásra és ugrásokra ösztökélte - menekülni vágyván a szíjtól és csörömpöléstõl. (Hej, kis csikó! Pedig ez még csak elõkóstolója, amit majd viselned kell, a - hámnak.)

- Ejnye, de gyönyörû jószág! - kiáltott föl elragadtatva Domoróczy. - Mennyi idõs?

- Bizony nem tudom, édes öcsém - felelte Csapiczky habozva. - Ha jól nézem nem is az enyém, csak úgy ideszabadult valahogy. Hé, fickó - szólt oda dölyfösen egy a tornáchoz támaszkodó kamasznak -, ugye nem a mienk ez a kis gebe?

- De bizony a mienk - bizonykodott a cseléd tótul. - Hogyne volna a mienk?

- Hát mégis az enyém - hagyta rá a háziúr fáradtan, kissé röstelkedve, hogy rossz gazda hírébe talál keveredni.

Hanem engem éppen ezzel kápráztatott meg. Mekkora úr lehet, aki szerit-számát nem tudva, nem ösmeri a lovait!

A tornác legfelsõ garádicsán a kis Mari kisasszony várta a vendégeket. Csinos feslõ bimbó, olyan fekete szemekkel, mint a gyíké; kurta rózsaszín szoknyában. Mellette állott a nevelõnõ, egy lépéssel hátrább, egészen szertartásosan, mint a fõhercegi kisasszonyok mögött a palotahölgy. A nevelõnõ egy jóképû öreg nénike, madame Wrana - de úgy kellett kiejteni a Csapiczky házban (persze a flanc végett), madame Wraneau, igazság szerint azonban csak pani Wrana volt, egy elszegényedett szepességi tót-német rokon, aki, mióta Csapiczkyné (a Motesiczky leány) meghalt, a háztartást vitte és nevelte a kisleányt.

A kis Mari kedves kis pukedlit csinált.

Az öreg Csapiczky szeretetteljesen mutatta be azoknak, akik még nem ismerték.

- Mari leányom, y-nal Mary... miss Mary.

Miss Mary kezet csókolt az idõsebb dámáknak, aztán irulva-pirulva kezet fogott az urakkal, míg ellenben a bátyjának arisztokratikusan odanyújtotta a két ujját.

- Bon jour mon frère.

Annyi „r” betût vegyített hangjába, amennyi csak kifért pici szamócapiros száján.

- Tessék, tessék urakok! - kedélyeskedett Csapiczky.

A vendégek betuszkoltattak a nagy ebédlõbe, hol L-re terített asztal várt rájok, hatalmas virágbokrétákkal díszítve.

- Méltóztassanak leülni, méltóztassanak. - Egy kis elõebédet kutyafuttában... Csak egy-két falatot, mert az ebéd késõn lesz Lazsányban... Csak akárhova, kérem, mintha vendéglõben volnának... Mennyi név! Istenem, mennyi név!

S ismét és ismét kedvtelve nézett végig a letelepedõ vendégseregen.

Szolgák egész raja lépett be tálakkal, valamennyi livrée-ben. De milyen különbözõ ruháik voltak. Strimpflis komornyik volt az egyik, spenceres tigris a másik. Mária Terézia-korabeli huszárruhában a harmadik, régi pandúrjelmezt viselt a negyedik - persze valamennyijökön rosszul állt, mert nem rájuk volt szabva.

A gazda összevont szemöldökkel nézett a nevelõnõre, ki az asztal körül szorgoskodott.

- Madame Wraneau, miféle tarka papagájokkal hordatja ön föl az ételeket?

Madame Wraneau mentegetõzött.

- Ön szokta mondani, uram, hogy szereti a múltakat, hogy szeret emlékezni amaz órákra, amikor még az apja, nagyapja asztalánál szolgáltak föl a cselédek.

- Hát igen, Enfin, igaza van - szólt szemmel láthatólag lecsillapodva. - Valóban kedvteléssel merülök el a múltakba, s e különbözõ korbeli ruhák, úgy vélem, felette alkalmasok a nemesek asztalaihoz, hogy az õsök ízlését, szokásait mintegy összeköttetésbe hozzák a jelen nemzedékével.

- Ön mester ezekben, Csapiczky - dicsérte meg Szlimóczkyné, mialatt a lorgnette-jén nézegette a cselédeket.

Véletlen volt-e, vagy hogy szokása szerint az orrát mozgatta gúnyosan Szlimóczkyné, a lorgnette lefordult róla és szerencsétlenül beesett a leveses tányérjába.

- Bah! Milyen ügyetlen vagyok!

- Semmi az. No bizony. He, Jean, egy tányért! Csi pocsujes ti szomár? (Hallod-e te szamár?) No, mit bámészkodol? - fakadt ki éktelen dühvel Csapiczky. - Hát nem mondtam már, hogy te vagy a Jean?

Szegény Janó majd a föld alá süllyedt, dacára a szép strimpflis uniformisának, zavarában, szégyenletében.

Az incidens szerencsésen elsimult, az ételek kitûnõek voltak, a borok pedig éppen fölségesek, s a házigazda annyit tudott mondani mindenikrõl, kinek pincéjébõl való, melyik évbõl, hogy valóságos gusztust csinált; ez a király kedvenc vörös bora, a vágújhelyi préposttól kapta; - utána valami édes bort hoztak.

- No, ez konty alá való - kínálgatta a hölgyeket -, isteni ajkakra méltó nektár. Ennek a neve „szirupéka”, az egész világon csak egy hordó van még belõle s az is nálam van. Hol termett? Isten tudja. Csak az bizonyos, hogy mása nincs most. A története egyébiránt a következõ: 1827-ben a váci püspök borait licitálták, persze a halála után, a pincében találtak egy beomlott ágat, egy egész utcát hordókból. Ezek közt volt a szirupéka egy hordóban. Hogy mikor omlott be a pince - semmi annale nincsen róla. De hol is hagytam el? Hát igen, egy kocsmáros megvette potom áron a szirupékát, apám véletlenül rábukkant és megszerezte a családnak. De persze ebbõl csak akkor iszunk, ha valaki születik, megnõsül, vagy férjhez megy a Csapiczkyak közül.

A vendégek mind töltöttek a szirupékából és élénken koccintgattak:

- Hagyjatok meg valamit miss Mary lakodalmára is - kacagott az öreg, de aközben egyre töltögette a szirupékát.

Miss Mary pedig haragosan szegezte le kis fejecskéjét és a kendõjét harapdálta zavarában.

- Ugyan, papa, papa!...

Az ételek ezalatt egyre váltakoztak: újak, meglepõk, mindenik egy-egy furfanggal kieszelt szakácsremek, pecsenyék, közbe szörpök, megint pecsenyék, torták, nyalánkságok. Lucullus asztala se lehetett különb.

Az asszonyok nem gyõztek csodálkozni.

- Ejnye, hát ez mi? Ki csinálta ezt? Ugye a cukrásztól való Eperjesrõl?

- Nem, nem - felelgette Csapiczky szerényen -, minden csak afféle „doma robiensis”. (Felvidéki nyelven azt jelenti, hogy „otthon csinált”.) Szegények vagyunk, így élünk közönségesen és végre is azt eszik az ember, amije van. Nem szeretem a flancot. Úgyis azt fogják ránk, szegény sárosiakra, hogy nagyzolunk. Az ember rá se mer már gyújtani egy jóravaló szivarra.

Eközben pedig még egyre váltogatták a tányérokat és hordták az ételeket. A vendégek már lázadozni kezdtek.

- Ez már sok! Még mindig hoznak valamit! Istenem, meddig fog ez tartani? Itt öregszünk meg, uraim.

Csapiczky végre is megszánta õket és így szólt a szolgákhoz fejedelmi prosopopeával, mintha kegyelmet adna az összegyûlt sokaságnak:

- Nos, fickók, legyen hát vége! Senki se próbáljon többé semmi kotyvalékot behozni, mert lelövöm. Hagyjátok kinn a többit.

Erre a parancsszóra nesztelenül kotródtak ki a hajdúk, huszárok és lakájok; az én képzeletembe pedig úgy vésõdött be az egész dolog, hogy még talán egy nap, egy éjjel szakadatlanul hordták volna be a legpompásabb ételeket, ha a végtelen fonalat az elõzékeny Csapiczky el nem metszi.

Az üveges ajtóban, mely nyitva volt, hogy a szivarfüst kimenjen, csakhamar megjelent egy izmos nõszemély. Meg lehetett ismerni, hogy ez a szakácsné. Ohó, ez bizonyosan veszekedni jött a nyakán maradt ételekért.

Csapiczky bosszankodva ugrott föl, megijedve, hogy mit akar a szakácsné. S minthogy éppen az ajtónál ültem, jól hallottam, amint mondta, bár halkan beszélt:

- Mit adjak a kocsisoknak enni?

- Semmit - felelte Csapiczky mérgesen.

- De az nem lehet... azoknak innivaló is kell.

- Vajon? - dörmögte gúnyorosan.

- Mert higgye meg a nagyságos úr, ha négy gróf hal meg éhen, nincs akkora lárma, mintha egy kocsis jól nem lakik.

- Hm, ez igaz lehet - szólt elgondolkozva. - Adjon nekik, lelkem Makaláné, mindent, amit csak megkívánnak.

A jó borok megtették a hatást, az urak ott felejtették magukat; kivált az átkozott tósztok okozták: egyik is, másik is felköszöntötte a võlegényt, a menyasszonyt, az örömapát, hát erre aztán felelni kellett, szóbul szó lesz, némelyik szó beleágazik egy másik mezõbe és fölszólalásra provokál új szónokot. Szóval, csak a bacilusok kölykeznek olyan szaporán, mint a tósztok. Az ördög vigye azokat a tósztokat.

- Uraim, uraim, ne feledjük, hogy útközben vagyunk és hogy nagy föladat küszöbén állunk.

- Ej, jó helyen vagyunk.

- Bolondság! A föladat nem a mienk, csak az Endréé.

Beállott az úgynevezett amabilis konfúzió, mindenki beszélt egyszerre; a fiatalemberek odahúzták a székeiket a kisasszonyokhoz s ott egy csoportot képezve udvaroltak; különösen az egyik Nedeczky leányt, a Vilmát, dongták most körül, mint a darazsak a virágot, mert az mester volt a társalgásban, csak úgy dõltek belõle a sziporkák. S milyen szabadon, fesztelenül diskurál: kutya jukkerasszony lesz belõle, ha fõkötõhöz jut.

A leányok is pompásan érezték hát magokat, sõt a mamák se unatkozának, mert a jó nevelésû sárosi ifjak az elefántságra is ki vannak képezve.

- Halljuk Bogozy bácsit. Halljuk a malacok szerelmét, halljuk, halljuk!

- Ne okoskodjatok!

- Ej, mit! Lazsányban úgyse lehet, mert ott ünnepély lesz, de most itt magunkban vagyunk. Egy lumpoló társaság, melyet nem köt az etikett.

Endre kétségbeesve tekingetett az órájára.

- De hisz ez borzasztó, elkésünk. Mit gondolnak felõlem Lazsányiék és Katica? Apuska, szólj, kérlek, vendégeidnek.

- Mit szóljak?

- Hogy menjünk.

Az öreg Csapiczky a fejét rázta és rámordult megbotránkozva:

- Az nem lehet. Mit gondolsz? Soha még Csapiczky nem mondta a vendégeinek, hogy menjenek. Inkább a nyelvemet vágatnám ki.

- No, hát akkor majd megmondom én.

S ezzel szólásra emelkedett, de a kompánia benne volt már a kötekedésben, tudták, mit akar mondani, hát csupa pajkosságból bedugták a füleiket mind, mind, még a kisasszonyok is.

Nevettek, kiabáltak, lezúgták.

- Abcug, abcug! Nem akarjuk hallani! Eláll!

Endre is nevetett, de hogy viszonozza a tréfát, miután meglátott egy krétát a pohárszéken, odaintette a Matykó inast és fölírta a kékposztó dolmánya hátára csinos gömbölyû betûivel: „Menjünk, uraim, mert kikapok”.

Aztán megparancsolta Matykónak, hogy járja körül az asztalt, de úgy, hogy a háta legyen a vendégek felé fordítva, mert õ most plakát és nem inas.

Ezen a „szamár ötleten” megütközött Pruszkay Stefi és fölfortyant. (Nem csoda, mert a tizenötödik pohárnál tart.)

- Kikérem a sértést - rúgta ki maga alól a széket izgatottan -, nekem ne fordítson hátat egy inas. Az ilyen vicceket a zsurnaliszta úr otthon, Budapesten hagyhatta volna...

Fölugrott és kifelé rohant.

Tízen is elállták az útját.

- Fogatok - hörögte -, rögtön fogatok... Eresszetek!

- Stefi, legyen eszed - csillapítgatták. - Hát megbolondultál? Ej, ej, cimbus, cimborka (simogatták, cirógatták). Hiszen senki se sértett meg.

- Segédeket ide! Segédeket! - s ajkszegletei remegtek az indulattól. - Vért akarok inni, vért, vért!

Bogozy bácsi fölkapott az asztalról egy pohár vörösbort és ünnepélyes pátosszal mondta (õ tudta, hogy kell Pruszkayval beszélni, ha egy kicsit kapatos):

- Tass vezér unokája, igyál inkább egy kis vörösbort!

A sok kéz közül, mely a dühöngõt tartotta vállánál, nyakánál, derekánál fogva, egyszerre ösztönszerûleg kinyúlt egy a pohár után és az éppen a Tass vezér unokájáé volt.

- Bandi, gyere, koccints vele!

Endre, ki restellte a jelenetet, odament, koccintott vele, aztán összeölelkeztek és vége volt a haragnak, elmúlt, mint a szappanbuborék. De azért a mulatság már megromlott. Pruszkay elkezdett érzékenykedni és vallomásokat tett, hogy õ milyen gonosz, hitvány ember, aki nem érdemli meg az életet, mikor a legkedvesebb barátját megbántja és kellemetlen perceket szerez neki a legboldogabb napján. Aminõt csak egyet adnak az istenek a közönséges halandóknak. (Õneki egyébiránt kettõt adtak és a harmadikat keresi, mert éppen most válik a második feleségétõl.) Szóval, Pruszkay Stefi már el volt készülve - õt immár csak mint tiszteletbeli málhát szállítják Lazsányba, lehet azonban, hogy a levegõ kifújja egy kicsit a mámort a fejébõl.

A kínos incidens tehát asztalt bontott, s most már a vendégek csakugyan fölkerekedtek, hogy meg se álljanak Lazsányig.

Az elsõ kocsin mi indultunk, Endrével; a võlegény érjen oda legelõbb; legutoljára maradt az öreg Csapiczky a kis Marival, s mikor átkelve a Polyovka-patakon, fölkapaszkodtunk a lazsányi dombra, melyet az én szelíd kedvenceim a nyírfák, valóságos mesebeli ezüst erdõvé varázsoltak, gyönyörûség volt hátranézni a tömérdek négyes fogatra. A kocsisok, egy kicsit pityókosan, nem sajnálták az ostort; szinte röpülni látszottak alant a fogatok egy nagy aranyfelhõben, mert az út fölvert porát a verõfény a maga képére átfestette.

- Az öregem négyesét nem látom - mondta Endre bosszankodva.

- Hol lehet?

- Bizonyosan visszamaradt elrakosgatni egyet-mást.

- Hány órakor lesz az esküvõ?

- Fél egyre kell lennie. De az öreget végre is be kell várni, mert õ az örömapa, Mari húgom pedig az egyik koszorúlány.

- Lazsány még messze van?

- Egy jó negyedóra. Nini, már látszik is a templom bádogtornya.

Csakhamar ott voltunk Lazsányban. Egy veszekedett nagy kastély látszott, félig rom, a falu innensõ részén. Az ablakok némelyike kitörve, nemcsak üveg nincsen benne, de ráma se. A nagy park egykori kõkerítése is hézagos, néhol összeomlott és a kövek szerteszét hevernek, csak imitt-amott ép még, és a mohhal benõtt zsindely is rajta van.

- Ez a Katicáék háza; egy kicsit elhanyagolt állapotban van. Végre is csak a földszint egy részét lakják. Az öreg méltóságos úr (a Katica mostohaapja) mint afféle katona, inkább a rombolást szereti, mint a javítást. Oh, ezek a javíthatatlan katonák!

- Miért „méltóságos” az ön apósa, ha szabad kérdenem. Õrnagyot nem illeti meg ez a cím.

- Persze! De õ császári és királyi kamarás is.

- Ah! az más.

Csak késõbb tudtam meg, hogy az õrnagyot Uhlariknak hítták valamikor, és a Lazsányi nevet csak néhány év elõtt vette föl a birtok neve után, melyet az eperjesi püspöktõl bérelt.

Apja sótiszt volt az aerariumnál és nem volt nemesember. De hát akkor hogy lehetett a fia kamarás? Hát azt mondják, rendkívüli módon. Uhlarik Pista eperjesi diák korában beállt katonának és oly tökélyre vitte pár év alatt a huszármesterséget, hogy a fõherceget, mostani királyunkat, õ tanította lovagolni, mint a legjobb lovasok egyike a legénység közt. A fõherceg hálás volt tanítója iránt és amikor császár lett, kinevezte hadnagynak. Uhlarik úr lett, elkerült Bécsbõl, tudja isten, milyen ezredhez, s lassan-lassan csúszott fölfelé a ranglétrán egész a kapitányságig. Sok tarkabarka évtized lefutott: öreg kapitány lett az egykori nyalka huszárgyerekbõl s a császárból lett öreg király; sohase találkoztak azután. A király tán el is felejtette mesterét, mikor egyszer csak egy erdélyi hadgyakorlatnál, amint ellovagol a hadtest elõtt, hirtelen szemébe ütõdik egy ismerõs arc a sorból, egy sokszor látott tekintet; megrántja a lova kantárját s megáll az ámuló-bámuló kapitány elõtt.

- Ön Uhlarik?

- Igen, fölség.

A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok elõbuggyanó emlék.

- Kívánjon ön valamit.

Ritkaság. Egy vén tábornok beszélte nekem, hogy az uralkodó egész életében ezzel az esettel együtt is csak kétszer tanúsított ilyen kegyet. Kívánjon ön valamit! Ez azt jelenti, hogy mindent kérhet az illetõ, amit a szeme, szíve megkíván, még egy uradalmat is.

Uhlarik kapitány szédült a boldogságtól: esze egy szempillanatig végignyargalt mindazon dolgok között a nagy mindenségben, melyekre az emberek vágynak és törekszenek, melyeket a hiúság, kapzsiság, okosság kiturkálhat egy korona alól és mohón, de zavartan dadogta:

- Kamarás szeretnék lenni, fölség.

A király elmosolyodott, mintha mondaná: „Ön bohó egy fickó, Uhlarik” s egy szemintéssel búcsút véve, odább nyargalt.

Mondják, hogy a király, aki természetesen megadta neki a kamarásságot, elengedvén az õsöket, többször fejezte ki csodálkozását még aztán is az eset fölött. Pedig olyan természetes. Sárosi születésû ember nem kérhetett mást.

Egyébiránt bocsánat e kitérésért a múltakba, annál is inkább, mert a jelen is elég leírnivalót nyújt. Mikor a kapuhoz értünk, egy mozsár dördült el, aztán pukk! még egy másik, a „hangászok” pedig (mert Sárosban szeretik a jó régi magyar szavakat németekkel vagy latinokkal fölcserélni, de a rossz új szavakat fölkapni a sikkhez tartozik) - ráhúzták a Rákóczi-t. A nagy, széles udvar tele volt már kocsikkal és kocsisokkal, kik különbözõ livrèe-kben, hatalmas strucctollakkal lebzseltek, nevetgéltek, az urakat szólták s pajzánul incselkedének a kerítésen bekandikáló helybeli vászonnéppel. A helység híres volt szép asszonyairól. Mondják, hogy egy évig feküdtek itt egykor a Thököly Imre gránátosai.

Alig tudtunk a sok kocsi közt behajtani; az összegyûlt vendégek: Divékyék, a somhegyi Garzók, a bánújfalusi Nagyok, a báró Kramlyak, a koronkai Csathók, a Balánszkyak, a létai Létássyak, de tudná az ördög elszámolni mind, kiszaladtak elénkbe a verandára és nagy éljenzéssel fogadtak.

Az õrnagy maga is elõsántikált fényes katonai egyenruhájában, kardosan, csákósan, és még mielõtt leszálltunk volna, mennydörgõs hangon rákiáltott Endrére:

- Visszafordulhatsz már, fráter, elkéstél. Odaadtuk már a leányt másnak.

Endre szinte beléhalványodott, még tréfának is rettenetes szavak; de az õrnagyot nyomban elfogta a kacagás, mert egy csöppet se félelmetes alak, piros borvirágos arcú, pocakos ember, nagy agyagszínû bajusszal, melynek egy része a szakállból van kölcsönvéve.

- Hol a pokolba késtetek ennyi ideig? No, de most már egy, kettõ, három, öltözködjetek hamar, hogy mehessünk.

- Katica hol van?

- Azzal már nem beszélsz többé, bruder, leánykorában. A komornyik majd megmutatja a szobátokat.

Aztán sorba jöttek a többi hintók, mindenkinél kitört a zsibongás, a fogadtatás meleg elevensége. Az öreg õrnagynak nem sok tekintélye volt (hiába, a származást sohase lehet egészen kiheverni), de azért szerették, s hallani lehetett a szobámból, ahol öltözködtem, amint sorba üdvözölték az érkezõk vidáman, barátságosan. „Jó napot, Königgrätz apó. Szervusz, öreg Königgrätz. Hogy van, édes Königgrätz apó?” (A méltóságos kamarás úrnak ez volt a haute crème-ben a neve, vonatkozással bizonyos hadi sikerekre.)

Egy jó negyedóra múlva kiöltözködve gyülekeztünk a nagy társalgószobában; néhányan magyar díszruhában, mentésen, kócsagos forgós kalpagokban. A kordován csizmák vígan csikorogtak, a kardok kevélyen csörögtek, a nõkön a selyemruhák rejtélyesen suhogtak, ámbár a hölgyek nagy része inkább a menyasszony szobájában tartózkodott.

A társalgószobában egyszerûek, majdnem szegényesek voltak a bútorok. Königgrätz apó mondotta is egypárszor magyarázatul:

- Katona létemre szeretem az egyszerûséget. (Önmagával megelégedve dörzsölgette a kezeit.) Teringette, imádom az egyszerûséget... s úgy ragaszkodom e hitvány bútorokhoz, mintha a mannschaftom volna... Az asszony persze szeretné kihajigálni, de nem engedem. Teringette, nem engedem.

A hatalomnak ez a szertelen mértéke szinte megrészegítette egy percre Königgrätz apót s széles, tokás arca fölfúvódott az önérzettõl, mint egy spanyol nagyköveté.

A falakon híres generálisok arcképei lógtak. Azokról mind sokat tudott beszélni, egy-egy adomát közbeszõve, amelynek azonban a point-jét nem tudta soha kihozni, mert olyan asztmatikus köhögés fogta el a nevetéstõl ott, ahol a nevetni való rész következett, hogy abba kellett hagynia. Az egyik asztal tele volt partecédulákkal - ezek az udvartól küldött halotti jelentések; minden kamarásnak megküldi az udvarmester.

A házhoz járatosak már ösmerték az öregúr gyöngéjét, hogy szívesen flancol e partékkal, de az új vendégeket meglepte a sok fekete szegélyes nyomtatvány, egymás mellé kiterítve.

- Miféle halálesetek ezek?

- Az udvar - felelte Lazsányi közömbösen. (Sok ravasz griffet eltanult már a nemességtõl.)

- Ah, az udvar?

- Oh, igen - folytatá elszomorodva -, igazán unheimlich mindennap egy ilyen cédulát kapni... Mintha egy síri árny lépne be mindennap a szobámba.

Szétnézett révedezõ szemekkel a tágas teremben, mintha itt az õ szalonjában libbennének láthatatlanul a fenséges és nagyméltóságú szellemek mindnyájan.

Aztán egy partecédulát vett föl az asztalról a jobb kezével, bár már rajta volt a fehér szarvasbõr kesztyû.

- Ez a legfrissebb - mondá -, a szegény Larisch-Moenich grófné. Istenem, istenem, hogy ez is meghalt - s hangja reszketeggé vált, szempillái rezegni kezdtek.

- Hány éves volt?

- Nem is tudom. Ah, itt van. Meghalt 79 éves korában. Szegény Larisch-Moennich!

- Ösmerte, Königgrätz apó? - kérdezte báró Kramly.

- Nem, fiam, nem ösmertem.

- Hát akkor mért sajnálkozik?

Könnigrätz apó fölpattant, sárga szemei szikrát szórtak.

- Mért, mért? Teringette, mért! Hát mert érdeklõdöm az udvar iránt. Ki érdeklõdjék, ha mi kamarások nem? Teringette, ki érdeklõdjék?

Kramly bárót, ki tizenöt év elõtt jött be Csehországból, egy kis birtokot vásárolva Bertányházán, a partecédulák eszmetársítás útján egy kevély megjegyzésbe csábították be (a sárosi levegõn lassankint õ is hasonló lett a bennszülöttekhez).

- Tavaszra én is egy családi kriptát szándékozom építtetni Bertányházán. A köveket már faragják hozzá a zsarnóci kõmûvesek.

A báró negyvenöt éves férfi volt és nõtlen, családtalan, a kripta tehát általános csodálkozást keltett.

- Sacrebleu! Mit teszel bele? - kérdé a gunyoros Divéky Vince.

- Bah. Hát õsöket. Hozatom Csehországból.

Kramly báróról az volt a köztudat, hogy az apja mint katonai liferáns kapta a báróságot, késõbb aztán elveszté nagy tõkéjét, s a fiú ide menekült a maradékkal.

Finom, alig észrevehetõ gúnymosoly játszadozott az ajkakon.

- Úgy? - mondá nyájasan Divéky - és hogy veszed, kérlek, a csontok fontját?

Ezen aztán nagyot nevettek, maga Kramly is nevetett, az õrnagyot pedig majd megfullasztotta az asztma, nyakába esvén Divékynek: „Oh, te grobian, te grobian!”

Mind nagyobb lett a társaság, következésképpen szûkebb a terem. Végre megjelent felöltözve a võlegény is, ugyancsak kicsípte magát. Nagy hurrá-kiáltásokkal fogadták. Azután megérkezett az öreg Csapiczky, leányával, Mari kisasszonnyal, úgyszintén Koltay Miska Szalkányból, lóháton; csupa tajték volt a paripa. Már odakünn kezdte a panaszkodást Miska, hogy ördög vigyen el minden szeles embert; otthon felejtette a pénzét a másik kabátjában, és csak a feleúton vette észre.

A bennszülöttek összenéztek, de senki se mosolygott, egyszerre tízen is nyújtották a tárcájokat, mintha vezényelnék õket.

- Parancsolsz, amicenko?

Koltay hanyagul, de mégis elutasítólag intett a kezével, mint egy rest angol lord.

- Ugyan hagyjátok, unom az effélét. Végre is a körülményektõl függ. Lesz egy kis parázs ferbli, Königgrätz? Beszélj, Königgrätz.

- Lesz, lesz - hagyta rá Königgrätz apó, ki a köszvényes lába dacára úgy irgett-forgott, mint a karika, majd itt volt, majd ott volt, tett, vett, igazított és parancsokat osztogatott.

- Ah, no. Most már mind együtt vagyunk. Csak még az asszonyok öltözködnek. Teringette, az a sok limlom, az a sok másli, toldalék... Oh, az a sok toldalék...

Az asszonyok valóban még sokáig piszmogtak a toilette-jeikkel, de hisz azért asszonyok. A szobalány és a szolgálók õrülten futkostak fiókról fiókra, majd egy hajtû kellett, majd egy cipõhúzó; és még isten tudja, mi. Végre azonban mégis elkészültek.

- Ah! - röppent el minden ajkon.

Kinyílt a mellékszoba ajtaja és belépett a menyasszony. Síri csönd támadt, melyet csak az a halk tengermormogás-féle zaj zavart, mely a meglepetést jelzi.

- Charmante!

- Meiner Seele! Gyönyörû.

De szép is volt. Magas növésû, sugár alak, szinte törékeny. Nagyban emelte az egyszerû fehér ruha. Szõke hajára fölségesen illik a koszorú, s nyakára a tündöklõ ékszer. Uramfia, mekkora smaragdok és zafírok! (Amilyen prózai lélek vagyok, mindjárt azon kezdtem tûnõdni, mennyit kap rá Endre a zálogházban.)

A menyasszony mögött a mama jött gránátszín selyemruhában.

Lazsányiné még elég csinos asszony, kissé hervadt már, az igaz, de a hervadásban is van költészet; zsebkendõjével kisírt szemeit törülgeti, de hasztalan, csak egyre elõveszi a fuldokló zokogás.

- Nem szeretnék anya lenni - mondja egy mellettem álló õsz hajú aggastyán, név szerint valami Sipeky Márton, akinek annyira tetszik ez a mondás, hogy sorba járja a férfivendégeket megelégedett, vigyorgó arcával és mindenki elõtt ismétli: Nem szeretnék anya lenni. Hát te szeretnél anya lenni, hé?

A menyasszony szemei is ki vannak sírva (pedig szép kék szemei lehettek még tegnap), az arca is halovány, gyûrött, látszik, hogy nem aludt az éjjel; gyûrött, de így is szép arc, ovális, finom metszetû, melyet még csak jobban kiemel a csodálatos édes hajlású orrocska, hogy már azért is érdemes volna nõül venni.

De hol van Endre? Nini, hiszen éppen ott áll már elõtte, megfogja a kezét és megcsókolja; a kis kéz remegni látszik az övében.

- Fél, Katica?

- Nem, nem, csak szégyenlem magamat - suttogja s szinte szeretne valahogy elbújni Endre mögé, hogy kikerülje a sok kíváncsi tekintetet.

Kíváncsi tekintetek - enyhe szó. Valóságos szentségtörõ szemsugarak azok, melyek egy menyasszonyra lövellnek ilyenkor a csúf férfiszemkarikákból. Ah, istenem. Nem is hogy nézik, de hogy mit gondolnak hozzá... Pedig hogyan nézik a növését, formáit, idomait, mint a csikóét a vásáron. A látásukat megtoldják a sejtéssel. Azok a törékeny, finom okos lények érzik e bántó szemeket, miként mászkálnak a ruhán keresztül szûzies testükön.

A vendégek mind odajárultak szerencsét kívánni a menyasszonynak, a mamának. Én is túlestem a szükséges bemutatáson, mire Königgrätz apó elkiáltotta magát élénken:

- De már most egy, kettõ, három, menjünk, hölgyeim és uraim. Jobbra át!

Nekem a markomba nyomták a bokrétás nászbotot és éppen meg akartunk indulni, mikor egy livrèe-s szolga szembe nyitja a külsõ ajtót s nagy szuszogva cipel egy ferslágot, mely a postán jött.

- Milyen pech! - kiált föl kétségbeesve Lazsányiné. - Éppen most hozzák. (Aztán magyarázólag fordult a hölgyek felé.) A ruhák Párizsból, édeseim, az én ruháim és Katica menyasszonyi ruhája. Chatelottól, rue Boulogne 24. Onnan szoktam hozatni. És még sohase fõzött le ez az átkozott Chatelot; mindig pontos volt, csak most, most, éppen most. Képzelhetik, milyen bosszúság volt ez rám nézve. Azt hiszem, ha ebbe bele nem haltam, matuzsálemi kort fogok érni. Stefi, ne vigyorogj olyan gúnyosan, mert azt nem tûröm. Persze, te szeretnéd, hogy meghaljak. Tegnapelõtt kellett volna megjönnie a ruháknak, melyek mint gyorsáru lettek föladva, és nem jön semmi, semmi. Azt hittem, megõrülök. Végre is, mit tehettem egyebet, itthon ütöttünk össze egy ruhát a Katicának... egy akármilyet. Szent ég, ha rágondolok, hogy miként vagy öltözve, Katica szívem, most is azt hiszem, hogy menten megüt a guta.

- Nem szeretnék anya lenni - szól közbe kenetteljesen a váltig locsogó Sipeky.

A hölgyek és a férfiak mind tiltakoztak, mennyre-földre esküdözvén, hogy Katica fölségesen van öltözve, és hogy nincs az a szabó a világon, aki az õ szépségébõl elvenni vagy ahhoz hozzáadni tudna; de a méltóságos asszony makacsul rázta a fejét, mialatt fejdíszén jobbra-balra röpködtek a rozsdaveres strucctollak.

- Hiába beszéltek, hiába, hiába. Ami nem anständig, hát nem anständig. És kedvem volna fölbontani a kisztnit és... Was sagst du dazu, alter Stefi?

Königgrätz apó sietett tiltakozni.

- Ozaj dusa moja! (Ugyan, lelkem.) Hova gondolsz? Hiszen az anyakönyvvezetõ és a pap már egy órája várnak. Hiszen a párizsi ruha már itt van, és én szeretném is, ha rajtatok volna... ha már egyszer kifizettem. De végre is a családban vagyunk, ruha, ruha. Um Gottes Willen, most csak nem kezdtek levetkõzni és újra felöltözni. Daj, pokoj, Annuska! (Hagyj békét, Annuska.) Te pedig, Péter, vidd be azt a párizsi dobozt a méltóságos asszony szobájába, hogy ne legyen itt az útban.

A megszólított Péter fölkapta a székre helyezett deszkadobozt, hogy elvigye.

- Ah, a brüsszeli csipkéim - szólt egy lemondó sóhajjal Lazsányiné, a szolga vagyis inkább a doboz után nézve.

De nekem meg a szolga tûnt fel, vagyis hogy a szolga háta. A dolmányán ugyanis félig letörölve, de azért még olvashatóan ott állt fölírva krétával: „Menjünk uraim, mert kikapok”.

Hopp hó! Miféle rejtély ez. Hiszen ez a gortvai dolmány fölirata. A szolga nem az, de a dolmány ugyanaz. Hát ez hogy lehet? No, az csak úgy lehet, hogy a dolmányt idehozták és elfelejtették róla lekefélni a föliratot. Lassankint még egynéhányat ösmertem föl ezen a nyomon a gortvai egyenruhákból. Az ördögbe is, ezek a vándorló livrèe-k különösek egy kicsit!

De már nem volt idõm elmélkedni. A lakodalmi marsall, Szlimóczkyné, a rendezkezéshez kezdett, eligazítván mindnyájunkat.

Én mentem elöl a bokrétás bottal.

Utánam a menyasszonyt vezette Domoróczy Pista.

Azután a võlegény következett Nedeczky Vilmával.

A Deli Csathó Ferenc karján jött a kis Csapiczky Mari.

És így tovább, egész hosszú sorba, - de hogy milyen rendben, nem figyeltem meg, mert egyetlenegyszer néztem csak hátra, mikor az anyakönyvvezetõtõl jövet a templom felé tartottunk. (Egyébiránt mind a jegyzõi lak, mind a templom csak néhány lépésnyire volt az ódon, romladozó kastélytól.) Ugyanis a tegnapi esõtõl egy kis pocsolya képzõdött az útban, mely még teljesen föl nem szikkadt, nem nagyobb darabon, mint egy bivalybõr, de egyfelõl a plébános kertkerítése és az út másik oldalán veszteglõ fazekasszekér miatt éppenséggel nem lehetett kikerülni; biz abba bele kell lépnie fehér atlasztopánkáival a menyasszonynak is. Hiába jár a lelke a hetedik égben, a lábacskája mégiscsak itt tipeg-topog a szürke sárgolyón.