Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd
nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait,
ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegő volt,
ködmön- és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán
forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken,
az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyző
tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az
elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével.
Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik
az imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott,
hideg hangon a szolgától.
-
Egy leány - mondja a szolga.
-
Hadd jöjjön be az a leány.
Az
ajtó kinyílt, és a lány belépett. - Üde légáramlat surrant be vele, mely
szelíden meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag
ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a
jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és
bútorzatán.
Takaros
egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan
módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve,
magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs,
szoknyája suhogásában varázs.
-
Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev,
szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A
lány megigazítja fekete kendőjét a fején, és mély sóhajjal feleli:
-
Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja
lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha
még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent.
A
bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább,
nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott
az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében,
ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát, s kezeivel belenyúlni érte.
Ó, a
csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint
lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.
A
kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva
az írás felé.
-
Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. - Bede Anna
felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A
lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta
a gyászkendő, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik
arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most
a szégyentől, akár a bíbor.
- Ma
egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is
magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt szegény: "Eredj lányom,
a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én
el is jöttem, hogy kiálljam a fél esztendőt.
Az
elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a
kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos
ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja
önkéntelenül: "A törvény törvény."
Majd
újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós
szarkalábakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede
Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.
A
bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt
odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró
lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvít a nyílásokon: "A törvény,
törvény."
A
kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a
csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:
-
Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.
A
szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici, piros ajka, amint
görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi... semmi, csak az, hogy én Erzsi
vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete
temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ó, édes Istenem! Hát miért ítélnének el
engem? Nem vétek még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt "ez
a dolga" a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos
kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél esztendő miatt",
hogy mégis ki kell állnia. Ó, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni.
Nem ezt várta...
Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig
bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott
szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent
jóváteszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt
a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát...
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a
haló porában. Ne mondhassa neki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki,
én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt.
A bírák egymásra néztek mosolyogva:
"Milyen naiv, milyen együgyű lány!" Az elnök arca is, mintha nem
volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a
homlokát törli; talán lejjebb valamit...
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -,
hanem megállj csak, most jut eszembe...
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy
tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
-
Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok...
Nagy,
mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
-
Lássák, lássák!
Olyan
fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz
nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz,
megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.
-
Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem
édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét
szívéhez szorította.