|
Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni
a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede
Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a gomblyukába
tűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta
már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év
előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta:
nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult,
józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha
erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy
mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó
lett az ő szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna,
akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz
visszafordulni!
Haragoszöld füvek, amint a
reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le
a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind
arra biztatták, hogy forduljon vissza...
Csak egy picike
lóherebokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első
sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan
szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva
nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, s ragyogásukban aranyos színt
nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy
négylevelű lóherét pillantott meg köztük; lehajolt utána... szerencse
az... letépte.
Csakugyan egy a szára mind
a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos,
egyik sem csonka, rozsdavert, még csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres
foltocskák csillagoknak csókja rajtuk...
Gondosan betette erszényébe
az ezüstforintosok közé a szerencsét, s mire újra fölvetette szemeit, már akkor
teljes pompájában tündöklött a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a
gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik
végighullámzanak két falu határán...
De hiszen most már vissza
nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját
Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.
- Hova, Pali öcsém? -
szólította meg Mák Gergely.
- Gózonba.
- Látom rajtad. Csak siess,
otthon vannak! - mondá, és megállította szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali!
Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek "Mindenszentektől"
kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat
haszonbérbe.
- Bizony mond valamit
kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz - teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
- Fizeted majd a haszonból.
Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, s vissza nem estél. Inkább neked
adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a
reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!... Bízott már a jövőben,
s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél
benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az
udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését, s lerázta kötényéről a
pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
- Kerüljünk beljebb, Pali
öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék
a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat
zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy
mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött
meg csínyjéért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt
adott neki.
- Ne haragudjál, kis
cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kiscica, ki van itt?...
Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.
A macska okos ábrázatot
vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül
csak egyszerre előtte termett.
- Tudod-e, Erzsi, miért
jöttem? - kérdé halkan, és nyakkendője csokrát babrálta.
- Sicc, te cudar! - kiáltá
Erzsike, s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha
haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz
volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér
babos kendőjét egészen letolta égő arcára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a
kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne
később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult
a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza
babos kendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az
arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák
ugráltak a szemeiben, és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az
örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki kocsmához
ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a kocsmaajtón.
- Eh, miért ne mennék be
magam is? - gondolta Szűcs Pali. - Úgyis csak egy ilyen nap van a napok
között.
Bement, ivott. Az első
iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától
veszetté.
- Húzd el a nótámat, öreg
Gilagó Marci!
Az ablaknál egy hamiskodó,
festett arcot pillantott meg éppen kapóra:
- Gyere be, Réki Maris,
régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a babos kendőt.
A gózoni fuvarosok megint
arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.
- Ejnye, Pali, Pali! -
kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.
- Mi nekem Gózon! Bort ide
még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára...
Kivette az erszényét, és
kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének
kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris
összetaposta...
Mák Gergely uram fejét
csóválta, s közibe vágott a lovainak:
- No 'iszen, Szűcs
Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél
kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az
udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje,
forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már
akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit Erzsinél hagyott
tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy
lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen... mert a babos
kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű
lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!...
Ködös
fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt ő
Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?
|