Két major regénye

Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa.

- Rossz jel! - mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. - Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.

Az öreg juhász is azt gondolja.

- Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a Fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.

Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli, s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha és virágos...

- Még ma. Ugye, még ma, édesapám?

- Mihelyt a nyájat kihajtom az Ordasba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a Fekete majorba.

A beteg hálás szemeket vet az öregre, s elmélázva kérdi:

- Mikor kerül kend vissza, apámuram?

- Naplemente táján... valamivel előbb, mint egyébkor.

- Nehéz lesz kivárni! - sóhajtott a fiú. - Hanem egyre kérem: van a Boriska apjának négy csengője... ösmerem a hangjukat... ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről halhassam.

- Úgy lesz, fiam.

- Attól a csengettyűszótul, érzem, meggyógyulok.

- Hallani fogod, édes fiam.

A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.

Délben zörgetett be a Fekete major ablakán.

- Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a Veres major juhásza, én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem.

- No hát gyere be, ha már itt vagy!

- Adod a lányt? Mi?

- Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.

- Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.

- Hát nem halt meg?

- Hiszen nem is beteg, csak gyenge.

- Azt mondják, szárazbetegségbe esett.

- Hazudnak - mondá Koppantyú Demeter mogorván.

- Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.

A Vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette.

- Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?

- Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!

- Gyere te ki!

- Nem megyek. Én nem alázom meg magam.

- No hát akkor itt várlak meg.

Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon... és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.

Mégiscsak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elölről kezdődik benne. Csak az az egy sorvad.

Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment, s újra megzörgette:

- Hát jól van, no!... bemegyek hozzád!

Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.

A Fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg, a Veres major juhásza meg volt törve.

- Hát jól van no! - mondá a Fekete major juhásza. - Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.

- Hogy tudod?

- Az ő arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyú!

A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.

- Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a homokban.

Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldőnyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsút.

- Rossz jel! - mondá a Veres major juhásza.

- Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.

De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg... Mégis különös dolog, hogy otthagyta!

Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű közül, éppen úgy piroslott messziről valami.

Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt...

Az atya megdöbbenve kérdé:

- Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán...

A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:

- Vagy talán nem akarta magával vinni oda... oda, ahova ment...

A Fekete major juhásza lehajtotta fejét, és nem merte megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki semmit.

Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lábujjhegyen járnak a Veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s hallgatózik: "Jaj, a juhok jönnek!"

Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap a fényét.

De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?

De hisz még dél sincsen.

Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:

- Hallom a csengőket... - suttogja - hallom, hallom...

Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja föl.

...A csengettyűk mind közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj előtt...

Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincs semmi.

- Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú!

- Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.

- Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle!