HARMADIK FEJEZET
AZ AKKORI KOMÁROM

Szándékosan fejezem be a költõ gyermekkorát zárkõ gyanánt e csapással, melynél súlyosabb sohase érte többet, elvesztvén a legjobb, legédesebb atyát, ki azonkívül nevelõje, játszótársa és szinte mondhatnók szolgája volt, mert még öltöztette is és télen õ huzogatta le csizmácskáit. Úgy élt eddig, mint egy pillangó a napsugárban, szeretettel, jósággal melengetve. Ez a veszteség összetörte különben is gyenge szervezetét. Beteges fantáziája, mely medúzafejû rémeket és szörnyû alakzatokat látott kihasadni a ködbõl, a felhõbõl, a padlásdeszkák megelevenedõ görcseibõl, akik mind nem voltak igaziak, most egy igazi rém elõtt találta magát, akit nem lehet elhessegetni, sem ha a szemét behunyja, sem ha a szemét kinyitja. A halál lépett be a Jókay-házba. Móric elájult apja temetésén és nemsokára súlyos beteg lett. Az egész telet átkínlódta, élet-halál közt lebegve fantáziált. Egyik forrásunk hagymáznak mondja betegségét, másik tüdõgyulladásnak, de inkább volt tüdõgyulladás, mert a tífuszon még keresztül fog menni s ez ritkán jön kétszer az életben.

Csak Eszter nénjének köszönheti - írja -, hogy e betegségébõl meggyógyult, az õ önfeláldozó ápolása mentette meg.

Lassan épült lesoványodott, erõtlen teste és meggyötört lelke a szomorúságnak e tanyáján, mely azelõtt paradicsom volt. Szükséget hiszen semmiben se szenvedett. Rendben, jólétben hagyta a családját a megboldogult, a nyéki és baracskai birtokrész is megmaradt s a szilárd akaratú özvegy éppen olyan rendben és karban tartott mindent, mint azelõtt. De a vidámság számûzve lett e hajlékból. E finom érzésû szívek sajogtak. Maga a boldogság is csak fátyolosan mert ide belépni.

Eszter már nagy, csinos hajadonná fejlõdött s a Móric mostani tanára, Vály Ferencz kezdett a házhoz járogatni. Nyilvánvaló volt a »tisztességes szándék«, bár sohase beszéltek errõl. Udvarlás számba se esik az ilyen. Csak inkább a lábadozó Móric szórakoztatása volt az ürügy. Úgyis elmaradt szegény a stúdiumokban a betegsége miatt. Vály tehát beszélgetve, kávés kanalakban adagolta be neki a tananyagot, amit a kis Móric hálás szívvel vett. A retorikát kellett abban az évben végeznie és sok volt a pótolni való; mikor teljesen felgyógyult és újra megjelenhetett az öreg gimnázium hangos falai közt, Vály gondozás alá vette, külön órákat adott neki. Reggel télen-nyáron öt órakor már ott kellett lennie a Vály írószobájában, megszoktatta a korai felkeléshez, ehhez azután egész életében hû maradt; megtanította angolul, franciául és olaszul. S mikor aztán Móric mindent jól tudott, megkérte és elvette Eszter kisasszonyt feleségül.

Széles vállú, izmos termetû férfiú volt, simára borotvált arccal (felszentelt lelkész lévén), de gavallér módra felbodorított hajfürtökkel; élénk piros arcszíne, vékony ajka s villogó szeme volt. Ezt a nemes jellemû, értékes férfit mintegy kárpótlásul küldte az ég a Jókay-családnak; Móric nemcsak sógort, de mentort, atyát és példányképet kapott benne. Talán maga se tudta még akkor, mily támaszt nyert, bár különösen ragaszkodott hozzá De Móric mindenkihez ragaszkodott, aki õvele foglalkozott. Önként folyt természetébõl. Ellenszenvet õ nem ismert, mindenki könnyen férhetett hozzá közel, aki akart, de talán éppen azért nem tudott rokonszenvezni annyira senkivel, hogy szíve egészen megnyílott volna számára. Emberismerete teljesen hiányzott, alig is tudott különbséget tenni, válogatás nélkül vette az embereket. Vagy ha klasszifikált, legfeljebb a külsõségeknek engedett befolyást. Vály az élet bajaiban megedzett szigorú férfi ambícióját helyezte abba, hogy Móricból embert faragjon. Ami korántsem azt jelentette, mintha Móricban, a szófogadó, szorgalmas, jóságos, szerény és lángeszû Móricban valami kivetni való tulajdonságokat vett volna észre. Ellenkezõleg, õ szeretett volna belenevelni némi férfiasabb tulajdonokat, mint ahogy a színaranyba rezet kell vegyíteni, hogy keményebb és használható legyen a közforgalomban.

Mindenekelõtt szerette volna kiverni belõle azt az önhitet, hogy õ csodagyerek, amit apja és a közkényeztetés hitetett el vele. Igaz, hogy ez a hit nem tette õt gõgössé vagy elbizakodottá, de bizonyos fokig mégis elkülönzé a többi egyívású fiútól. Nem lett emiatt nyegle, de mégis ünnepélyesebb. Megszokta, hogy õ különleges lény. Hitte, hogy mikor az utcán megy, felõle beszélnek és dicsérik. Nem merte magát sohasem átadni azoknak a csínyeknek, pajkosságoknak, melyek e kornak kiváltságai és örömei. Mint az olyan kávé, amely állandóan a kirakatban van, elveszti aromáját, színét, ez az állapot õróla is letörülte a gyermekkor hamvát. Õszintesége fölé egy takaró borult, egy szerep, a csodagyerek szerepe, s ez a szerep lassan a természetévé vált. Mivelhogy másnak érezte magát, mint a többiek, ha úgy bántak vele, mint más társaival, ez már neki fájt. Mesterségesen tette magát érzékennyé, mint ahogy késõbb egy gyönyörû meséjében mesterségesen fejlesztik magukat aprókká a leaotungi emberkék. Valóságos mimóza lett, amelyet nem szabad érinteni. Háta mögött »Móric kisasszonynak« csúfolták. Vály észrevette, hogy a fiú szívesebben vesz részt idõsb nõk társaságában, mint férfiak közt, és mint pszichológus, kitalálta, hogy ez azért van, mert a durva tréfák, trágár szavak innen számûzve vannak.

Ez az elõrelátó ember szerette volna belehajítani kis sógorát az élet forgatagába, hogy puhaságát elveszítse, hogy akaratra tegyen szert, de ez nehezen ment. Móric ugyan megtette a kedvéért, hogy elment a hozzája verbuvált diák-kompániákkal ide-oda. Komáromban van hova menni, a szigeti kertek, a dunai pecézés elég sok anyagot szolgáltat, de valójában szenvedett e kirándulásokon. Ezeknek a kópéknak a mulatsága visszatetszett neki. Megborzadt e kis gyilkosoktól, akik kiszedték a madárfészket és eltördösték a tojásokat, vagy pedig a földhöz paskolták a csipogó madárfiókákat. Sajnálta a szegény ürgét, melynek lakhelyét elborítá egy csodálatos özönvíz (a lurkók kalapban hordozták a vizet a lyukhoz), mire a végén is lucskosan, bõrig átázva kibújni kényszerült.

Egyéb mulatságaik is csupa duhaj, ízetlen dolgok és éretlen tréfák voltak Móric szerint, ki sóhajtva gondolt ilyenkor otthon hagyott könyveire és festõ tégelyeire. A társaságokba Eszter nénje vitte a gyászév után. Vonzó jelenség volt fényes, tiszta tekintetû kék szemeivel, finom arcával, melyet gazdag szõke fürtök körítettek. Beszédben, viselkedésben, mozdulatokban egy elõkelõ úrfi külsejével bírt. Egy süldõ princnek látszott az esetlen kálvinista diák suhancok mellett. Jókayné a legjobb szabóval varratta ruháit, igen kényes volt arra, hogy az õ Mórica mindig olyan legyen, mintha most vették volna ki a skatulyából.

Mulatságok, estélyek, bálok pedig sûrûn estek akkor a városban. A gazdag polgárok, különösen a fa- és búzakereskedõk, kiknek nagy keresete volt, vetélkedtek azzal a néhány nemes kúriával, hol fény, pompa egyesült a bõséggel. E társaságokban ismerhette meg Móric az õ nõalakjait. Azt a bizonyos két asszonyt, kik végig kísérik költõi alkotásaiban. A démonszerût és a szuperlatívuszra emelt angyalt: Athaliát és Timeát. Megfordult mindenfelé, uzsonnán kávénénikék között, máskor disznótoron kvaterkázó öregurak között, hol még a Napóleon-legenda képezte a beszéd tárgyát. Mert még akkor is friss volt. Akárhányan éltek még, akiknek egy piciny életepizódjuk bele volt némileg kapcsolva e világot verõ drámába. Móric látszólag unta magát, de valójában mégis figyelt és elraktározta a hallottakat. Az asszonyok pletykái, trics-traccsai, az öregurak beszélgetései, hangulatai, kalandjai mind elõ fognak jönni egy napon, miután egy csodálatos mûhelyben felolvasztattak és új alakba lettek átöntve.

Annyira jó és engedelmes fiú volt, hogy az anyja kedvéért, ki folyton sopánkodott, hogy nincs benne elég életrevalóság, pajkosság, még azt is megtette, hogy az iskolai verekedésekben részt vett s egyszer állítólag õ is ütött egyet-kettõt egy vén zsidó diákon, akit az egész klasszis püfölt. Õ maga beszélte ezt, de aligha történt meg, vagy ha történt is, inkább csak a diákok szokásos politikája volt, mely mindenkit kötelezett részt venni az attentátumban, nehogy árulója legyen a többinek. Ha hát ütött Móric a diákon, csak a tisztesség okáért történt.

A verekedések, birkózások, duhajkodások napirenden voltak az iskolában. Még ma is mutogatják az õs iskola vasajtaján alul a behorpadást, illetve betoldást a komáromiak, megjegyezvén, hogy ezt a reparációt az a kázus tette szükségessé, amit Jókai a »Peregrinus«-ban írt le; a megénekelt »Szusz« rettentõ erejének nyoma ez.

Móric belevetve a társaságokba, még sem bírt azokba beleolvadni. Csak látszatra volt õ ott, de lelkével a saját felhõiben tartózkodott. Azonban mint a sónál látjuk, bár a földdel voltaképpen nem érintkezett, mégis fölszítta annak nedveit. Az akkori komáromi élet képezte élményeinek alaptõkéjét örökre. »A kis királyok« az ottani vidéki nemességet juttatják eszünkbe, a Ghyczyeket, Pázmándyakat, Zámoryakat, Sárközyeket, akik ficánkoló négyeseiken berobogtak a vásárok idején az Arany Sasba, hol aztán nagy cserebere folyt a lovakra vagy nagy kártyajátékok estek az extrában. A megyeházán tartott bálokra behozták az asszonyaikat is s ilyenkor olyan volt Komárom, mint egy kis Párizs. Sõt az volt a vidéki urak nélkül is. Jólétet, gazdagságot lehelt, tej, méz csörgedezett minden szögletben. A kereskedelem élénksége, a keresetforrások különfélesége és bõsége fényt és megelégedést hoztak be. Ezt pedig mind a Duna csinálta. A Duna a legolcsóbb közlekedési eszköz. A városok amerikai nagybácsija. Az adta a tömérdek pénzt és a roppant forgalmat, míg aztán jött a vasút, a gõzszörnyeteg, a gyorsabb közlekedési eszköz, mely a folyamok melletti városok kizárólagos uralmát megrontja; de ez a szörny még a Stephenson agyában pihent, mikor a komáromi vagyonok szereztettek, és már akkorra el is fognak költetni, mire fülbántó füttye felhangzik a magyar mezõkön. Addig csak légy víg, tulipántos ládák városa!

A várost még akkor nem övezték vasgyûrûként bástyák és sáncok. Nyílt volt a Csallóköz felõl, terjeszkedhetett. A Vágduna partján óriási fakereskedések virágzottak. A gyõri Dunát ellepték a gabonaszállító hajók. Ezeket helyi »superok« készítették, s egész Zimonyig hordták a komáromi ipartermékeket, melyek nagy része Szerbiába vándorolt. A halászok óriási vizákat fogtak és szállították Pozsonyba, sõt Bécsbe is. A borkereskedést a közel fekvõ neszmélyi szõlõk élénkítették. Azonfelül mindenféle iparos bõségben volt, túl a város igényeinek kielégítésén. Még gombkötõ mester is nyolc volt, pedig a magyar vagy általában a zsinóros ruha nem volt közviselet, csak a kálvinistáknál. Szolgálaton kívül még a katonatisztek is polgári ruhában jártak, cilinderben, hosszú kabátban s a közkatonák elszegõdhettek némely napokon magánházakhoz napszámba. Az aranymûvesek híresek voltak. Hát még a komáromi fehér cipók! Nagy garmadákban álltak a Dumcsa-ház elõtt, mindenik mellett egy-egy jól táplált kofa ülvén, fejeiken hosszas, lapos tetejû kontyukat letakaró szalmakalapokkal, melyek a francia forradalom közelségére emlékeztettek. A régibb céhrendszernek, mikor minden komáromi mester másforma ruhában járt, nyomai még megvoltak, úgyhogy minden utcai alakot meg lehetett különböztetni, ez csapó, az varga, emez csizmadia, szabó vagy mézeskalácsos. Mesteremberektõl pedig hemzsegett az egész Komárom, úgyhogy a külföldi vándorló legények rendesen betértek ide, mert a mesterséghez és a tanulmányúthoz szinte hozzátartozott Komáromban is megfordulni.

A nagy jólétet a nagyarányú költekezések mutatták. Majd minden jobb módú családnak kertje volt a szigeten, gyümölcsössel, lugasokkal, filagóriákkal, nyáron ide költözött az élet, egymást látogatták, kártyáztak, borozgattak apró kompániákra töredezve. Majd minden kertbõl a madárfütty mellett vidám társaságok nevetése csengett ki. A katonatisztek Komáromot tekintették Eldorádónak, szép asszonyok városának. Boldog volt., akit ide áthelyeztek báró Bakonyi várparancsnok keze alá, mert ha csak egy kicsit életre való volt a hadnagy vagy fõhadnagy uram, itt ugyan nem költhetett kosztra, soha ki nem fogyván az ebédekre, vacsorákra és uzsonnákra való meghívásokból.

Télen bent a falak közt bugyborékolt a pazarlásig menõ úri jólét. Kivált farsangon át az egész város dõzsölt, mulatott. Havas idõben nagy divat volt a szánkázás, ami ünnepélyesen ment. A cifrábbnál cifrább szánok a nagy piacon gyülekeztek délután, gazdag prémekbe öltözött hölgyekkel a hátsó üléseken, elöl az udvarlókkal, s mikor együtt volt a társaság, megindultak a csengettyûs lovak fantasztikus takaróikkal és nagy csörgéssel-bongással siklottak a szánok háromszor-négyszer körbe a városon. Az 1838-ban szánkázásra felhívó köríven háromszáznál több család jelentette csatlakozását az akkor 18 ezer lelket számláló városban.¹⁵ Tehát háromszáznál több úri fogat. Ez a kis adat szinte beszédesebb a krónikák tarkabarka színeinél.

Este rendesen vagy bál volt az Arany Sas nagytermében (a megyeház fényes termében csak a megyebálok tartattak), vagy estély valamely magánembernél, özvegy Szabóné házában vagy a gazdag Domonkos Jánosnénál (az »Arany ember« sógorasszonyánál) a Szombati utcában, ahova a katonatisztek és megyei nagyurak is eljártak. Gyönyörû három lánya volt, kik közül az egyiket, Lidit, Pázmándy Dénes vette el, a másikat (a Jókai tengerszemû hölgyét) Zámory, míg ellenben a harmadik egy Bossányihoz ment férjhez. A tündérszépségû lányok csak három emberéi lehettek, de a lányokon kívül volt a Domonkosné pincéjében csupán tokaji aszúborban 32 ezer palack, azokból minden vendég ihatott.

De ugyan volt elég hely, hol tárva-nyitva állt az ajtó és ahol egész nap füstölgött a kémény. Tajnayék, Budayék, Beöthyék adtak kedélyes lakomákat. A vidám jukszcsináló Szarka János uramnál egymást érték a dáridók, melyekre eljöttek némelykor a pesti írók is. Különösen a púpos és szellemes Petrichevich Horváth Lázár báró szeretett felrándulni ez estélyekre. Egyszer magával hozta a bibircsókos rezes orrú, vörös arcú Vas Gerebent, akire a bemutatásnál azt mondta Szarka uram: »Sohase láttam még vörös rézbõl vas gerebent«, mire megfelelt Vas Gereben: »Én se vörös begyû szarkát.« (A nyalkán öltözködõ Szarka éppen vörös mellényt viselt.)

Ebben a levegõben, ebben a meglehetõsen élvhajhászó, könnyûvérû társaságban forgott a tizenhat éves Jókai, vagy legalább itt kellett volna forognia. De mindenesetre errõl hallott beszélni, mert ebben termettek a város eseményei, minthogy ez állt felül, ez adta a divatot. A szép Domonkos-kisasszonyok voltak a központ, körülök keringtek a kisebbek, mint a muslincák a lámpások körül s ezekrõl mesélgettek a legkisebbek.

De hézagos volna e vázlat a Jókai friss tekintete elõtt elvonuló városról, ha szellemi életérõl nem említenék egyet-mást.

Már megalakult a kaszinó tíz pengõ forint tagsági díjjal. Ennek összehozásában nagy része volt annak idején, 1836-ban október 1-én, az istenben boldogult Jókay Józsefnek. Elsõ elnökének különben Kürthy Lajos s elsõ pénztárnokának Fiók Károly van említve.

Sehol az országban nem volt olyan exkluzív társas élet, mint Komáromban. A nemesség még a házaira is kiíratta a »Salva Gvardia«-t a kapu fölé és nagy fölfuvalkodottsággal zárta el magát a polgárság és mob elõl, csak a katonatiszteket méltatva leereszkedõen érintkezésre. A polgárok, amint említettük, szintén elkülönözték egymást foglalkozások szerint még ruházkodás által is, a világért se tûrte volna el a gombkötõ, hogy õt például szabónak nézzék. A megyei tisztviselõk, mint valami felsõbb lények tûntek fel a városiak mellett, míg végre a kaszinóban történt az elsõ lépés a közönségnek mûveltség szerinti csoportosítására. S e kaszinó valóban már mindjárt az elsõ években virágzik. Költségvetése elõttem fekszik. Könyvekre 250 forintot fordított 1838-ban, folyóiratokra 840 váltó forintot. Minden magyar nyomtatvány járt s minden magyar könyv megvétetett. Érdekes tudni, hogy a külföldi lapok és folyóiratok közül a Wiener Zeitung, Beobachter, Allgemeine Zeitung, Wiener Theater-Zeitung, Das Ausland, Blätter aus der Gegenwart és Bibliothek der Neuesten Weltkunde voltak szétrakva a nagy zöld asztalon, melyeknek nagy részét bizony csak Ghyczy Kálmán, a fiatal mûvelt fõjegyzõ és Beöthy Zsigmond olvasgatták. Az utóbbinak, ki már akkor az Athenaeum munkatársa volt, köszönhetõ a kaszinó bizonyos irodalmi színezete, mûvelõ és nemesítõ iránya, valamint aránylag elõkelõ levegõje.

A társalgó szobában is õk ketten vitték a szót. Különösen Ghyczy volt nagy orákulum a megyei eseményekben, melyek többé-kevésbé bele voltak kapcsolva az országosokba. Gyakran újságolt egyet-mást a megye területén vagy a szomszéd megyékben garázdálkodó rablókról, Sobriról, Milfait Ferkóról és Papp Andorról, kik akkoriban hánytak fittyet a vármegyének. Érdekes kalandok és hajmeresztõ betyárságok majd mindennap történtek s innen szivárgott ki hírük a lakosság közé. Móric mohón nyelte e színes történeteket, melyek a közelben történvén, apródonkint, mint a napi élet tartozékai, erõs mértéhben befolyásolták buja tenyészetû képzelõtehetségét.

Sõt, hogy egészen teljes legyen a kép, még irodalmi élet is volt a városban, melyet »a szép lányok kertjének« nevezett az 1839-ben három napon át itt idõzõ Mária Anna királynõ, kinek férje V. Ferdinánd, a bámulat kifejezésével adózott egykor annak a csodaszép hölgynek, kirõl az »Arany ember« legendája szól. De ez irodalmi élet alatt nem azokat a »Hozzá« írt versezeteket gondoljuk, melyeket a nagy diákok fabrikáltak a szép bakfisekhez, sem azt nem vesszük annak, hogy Petrichevich Horváth Lázár elrándult némelykor Pestrõl egy-egy estélyre és azt leírta a Honderûben, vagy hogy egy-két hetet koronként itt a szüleinél töltött Tóth Lõrinc, kinek stréberi hajlamait érdemeinél egy jó mondással maradandóbbá tette Deák Ferenc, megjegyezvén: »Ha egész Magyarországon csak két darab kenyér lenne, abból másfél a Lencié volna.« Bizonyos szellemi és némileg irodalmi központot egy bájos lány teremtett maga körül: Weinmüller Franciska, aki apjától Weinmüller Bálinttól nyomdát örökölt és a »Komáromi Kalendárium«-ot. Ez az igénytelen naptár, mely már akkor is több volt száz évesnél s melyet öt garasért árultak a ponyvákon és könyvkötõknél, szinte hercegi jövedelmet jelentett, mert a naptárt több százezer példányban nyomták, folyton egész éven át nyomták és mégsem bírták kielégíteni az egész országra szóló szükségletet. Annyira eltalálta adomáival, rigmusaival, jövendõmondásaival a nép szája ízét, hogy a nép vakon hitt a Komáromi Kalendáriumban s alig várta évrõl-évre.

A legkelendõbb szellemi termék lévén az országban, a szép és fényûzõ Weinmüller Franciska költséges háztartást vihetett. Párizsból hozatta ruháit, még kesztyûit is. Számos kérõit rendre kikosarazta, úgy élt, mint egykor a híres Röser Borbála Selmecen élveteg örömöknek, házánál leginkább férfiakat gyûjtött össze.¹⁶ Ezek közt különösen a csinos, formás Czuczor Gergely bencés pap és híres költõ bírta, kegyeit, amirõl szívesen suttogtak a városban. Czuczor akkor a gimnázium tanára volt Komáromban, de már szoros összeköttetésben állt a pesti irodalmi körökkel. Barátait, a fiatal írókat, ha lejöttek, a szép Franciskához vitte, hol, miután a kalendárium szerkesztését is elvállalta és paprikás verseivel népszerûségét hatványozta, házigazda módjára viselkedett. Ez volt Komáromban az olimpuszi berek. Színészek minden évben voltak és az Arany Sasban játszottak, de farsang elején el kellett távozniok, mert a terem a bálozó közönségnek volt fenntartva. Megyeri, Lendvay, Déryné fordultak itt meg abban az idõben, mikor Jókay a retorikát és a poézist tanulta. Minden elõadáson ott lehetett látni Vályékkal az elsõ padok egyikében. Maga Jókayné ura halála óta effajta vigasságból ki nem vette részét.

Nemcsak a Czuczort látogató írók, hanem a neves színészek is állandó vendégei voltak Franciskának. S e selyemmel, bársonnyal borított és szépen kivilágított termekben valami másról folyt a szó esténkint, mint egyebütt. A Fekete Sasból, a kávéházakból, a kis korcsmákból duhaj zene hangzott (mert temérdek cigánybanda volt a városban). A fakereskedõk, gabonakereskedõk otthon számoltak krétával az asztalon, már ti. azok, akik nem kártyáztak valahol a Csókában vagy a Mayer-kávéházban. A szerelmes párok az Angliában sétálgattak (ha holdvilágos este volt). A megyeházi urak csibukoztak és vadászatokról, lovakról, agarakról vagy követválasztásokról beszélgettek. A fiatalság mulatott névnapon, szüreten vagy kukoricafosztáson (mert ebben a Komáromban minden elég nagy jogcím a lakmározásra). A buzgó kálvinistákból, kik majdnem felét képezik a lakosságnak, néhányan télen zsoltárokat énekeltek; de itt ezen a kis helyen, mely talán nem is egészen tiszta hely, ki-kigyulladt a szent tûz, a kor nagy kérdései kerülnek szõnyegre. Azokat mozgatják, hánytorgatják, mert a lelkükben viselik. Sejtelmek, látományok, remények, politika és irodalom. Az eszmék el vannak vetve. Már suhog is a vetés, de hogy a kalászait hányja, attól még messze van. Egy nagy, új, szabad Magyarország tárul ki elõttük, egy édesen zengõ anyai nyelv és literatúra, melynek olyan nagyjai vannak, akiket az idegen népek is megcsodálnak,

Cseng a pohár, isznak is erre a bohóságra. És innen nem messze, a, házfedeleket véve toronyirányban, csak néhány ölnyire, egy még nem egészen barna fedél alatt, halvány mécses fénye mellett, szorgalmasan görnyed íróasztalánál, tékája fölé hajolva készíti holnapi rajzpenzumát egy szõke diák.