NEGYEDIK FEJEZET
AZ ELSÕ SZÁRNYPRÓBÁK

Elvégezvén Móric az alsó bölcseleti osztályt Komáromban, miután több osztály ott már nem volt, a pápai református fõiskolába küldte a sógora, illetve édesanyja, ki szorongó érzések közt vált meg most már egyetlen még szárnyra nem kelt gyermekétõl.

A pápai Fõiskola ekkor volt in floribus. A legátusok széthordták az egész országban a tanárok hírét, nevét adomákba, bonmot-okba öltöztetve, úgyhogy valóságos mítosz övezte Tarczyt, Stettnert vagy Bocsort.

A város rendkívül alkalmas diákfészeknek. A megyeháza Veszprémben van, ahelyett, hogy itt lábatlankodnék, elvonván a diákokról és professzoraikról a figyelmet érdekesebb dolgokra, nemes urak nem laktak falai közt, kik fényûzésükkel, mulatozásaikkal elnyomnák az itteni árkádiai élet poézisát. Egy úr ugyan ott lakott; ott volt az Esterházy-kastély s ennek gazdája, de egy Esterházy olyan magasan állott a feudális életnek ebben az alkonyatában is, hogy a szemek elkáprázódtak e magaslatba és fényességbe tekintve, ellenben a messze terjedõ angol park, melyet nem zártak el a közönségtõl, üdülõ és mulatozási helyül szolgált a diákoknak.

Pápa csak csekély mértékben bírta 1842-ben a kereskedelem és forgalom olyan eszközeit, melyek bõvebb megélhetési forrásokat nyitnak a lakosságnak; úgyszólván csak két dolga volt, amibõl pénzelt. Az egyik: feudális urasága Esterházy Pál gróf (mert tegyetek ki egy Esterházyt az ecsedi lápra s legott város támad körüle), a másik a fõiskolája. S ebben a körülményben volt valami melegség, valami kedves vonás. A lakosság szinte úgy tûnt fél, mint egy nagy szálloda, személyzete, mely többé-kevésbé arra való, hogy a diákokat ellássa. Ami elevenség volt a városban, azt a diákok csinálták. Diák majd minden házban volt kettõ-három. Ahol nem tartottak diákot, ott szomorúnak, elhagyottnak látszott a porta.

Móricnak Klára Sándornál fogadott lakást Jókay Károly a Hosszú utcai Klára-házban, szívére kötvén a vele együtt elszállásolt két diáknak, Kerkapoly Károlynak és Papp Dénesnek, hogy jók legyenek az öccséhez.

Móricnak tetszett a hely. Csinos szobájuk volt és árnyas kert a háznál, ahol pompásan lehetett a lugasban tanulni vagy rajzolni. De még jobban tetszett a gazda, egy tõrülmetszett magyar kálomista alak, akibõl csak úgy szakadtak a zamatos eredeti kifejezések. Sorsa megint egy ügyes mesélõvel hozta össze. Olyannal aminõket nyersen ad a magyar Géniusz. Akármit mondott is el Klára uram, az gömbölyûen, formásan jött ki az agyvelejébõl, mint a tészta a pampuskavágó pléhbõl. És méghozzá szerette is a diákjait. Esténkint, kivált télen benyitott a szobájukba s óraszámra mesélte pipaszó mellett kalandjait, tapasztalatait. Ezeket az estéket sokra becsülte Móric, kinek összes ifjúkori örömei ilyen igénytelen természetûek.

Pedig most már módjában volna egy kicsit szabadabb szárnyra ereszkedni. Klára uram nem akadályozza a diákjait és Móric most elõször volt önálló. Éreznie kellene az ingert az eddig eltiltott élvezetek iránt. De Móric inkább megijed önállóságától, szerencsétlennek érzi magát, mint aki erõszakosan bele van dobva a sivár, kietlen szabadságba. Nem vigyáznak rá, nem figyelmeztetik, mintha a világon se volna, szabadon jöhet-mehet, tehet amit akar, mint egy számkivetett. Móricnak azonban mindenáron kell egy tirannus. Ha nincs, keres magának. De hát van is. Kerkapoly Károly szobatársához húzódik, aki otthon ülõ, könyveket búvó, pirospozsgás, zömök fiúcska, hogy át lehet a házon dobni s akkor is egészségesen ugrik fel a túlsó portán.

A gyengék csalhatatlan ösztönével ösmeri meg az erõset s ahhoz szegõdik. A vasfejû Kerkapoly imponál neki nagy szóbõségével, irtózatos vitatkozási erejével, mely a szofizmák dudváiból veszi ugyan táplálékát, de elkápráztató. A Vasfejû pedig otthon ül s kerüli a puhányokat. De a saját külön puhányának szívesen lesz tanácsadója és vezetõje, mikor a szeszélye úgy hozza. Mert a Vasfejû szeszélyes, mint a komondor, egyszer a fülét is engedi megcibáltatni, de másszor a fogait vicsorítja arra is, aki a szõrét simogatja. Jókai tehát mintegy a Kerkapoly fennhatósága alatt tanulgatott és festegetett, nem fordulván meg sem városi, sem diáktársaságban.

Valóságos remeteéletet élt volna itt, ha Kerkapoly néha nem morózus, amikor mindenkit elmar maga elõl s ha nincs meg »az ifjúsági képzõtársasága, mely az év elején alakult s melynek Kerkapoly is egyik tevékeny tagja. Ez a társaság vonzerõvel volt Jókaira. Bármennyire nem szeretett is megjelenni az iskolán kívül sehol, ide mégis ellátogatott és már mindjárt az iskolai év elején 1841. november 21-én olvasta fel a »Mi az?« címû versét, melyet Finta Károly bírált s az érdemkönyvbe felveendõnek ítélt. A dicsõségbõl itt éri az elsõ fénysugár. Bár a versecskében egy szilánk sincs még a leendõ Jókaiból, mégis már némi pozíciót szerzett szerzõjének. Mert a tizenhat éves, beteges, halvány, nyúlánk termetû ifjút eddig csak feltûnõ félénksége és szerénysége révén emlegették társai. Talán csak úrfi ruhája, kellemetes arca és a játszóhelyeknek, társas összejöveteleknek következetes kerülése mentették meg attól, hogy általánosan kifogjanak rajta s a gúny nyilaival sebezzék, ami a szelídek osztályrésze, de az érdemkönyvbe ítélt vers némi immunitásul szolgált neki. Fõleg az, hogy kijavítani vagy átdolgozni sem kellett. Egyenest megnyílott elõtte a maradandóságnak ez az igénytelen kapuja, mely csak a túlsó oldalról játékosdi, innenrõl igazinak látszik. Oly versenyek folytak e társaságban, melyek teljesen lefogták a lelkeket. Az idõ volt-e oka, a nemzeti átalakulás tavasza, mely fermentációba hozza az anyagot minden vonalon, vagy Tarczy, a képzõtársaság elnökének egyénisége volt-e az erjesztõ kovász, de a kör s az abban kifejlett verseny csodálatos varázslattal bírt az ifjúságra. Lehet, egy sejtelem volt, aminõ néha megadatik a sokaságnak, hogy bent két óriás növekszik és hogy ami ott most foly, abból irodalomtörténet lesz.

Ejh, bohóság, bohóság! Ki látna be ennyire a jövõbe? Ki tudná azt, hogy az a csontos arcú, hosszú nyakú Petrovics Sándor, ki a hátulsó padba huzódott, különb ember lesz ennél a hidegeszû Kerkapoly Károlynál, pedig az is felviszi miniszterségig. Hát ez a Petrics Soma, valamennyi közt a legjobb stiliszta. Hát ez a kis köpcös Kozma Sándor, a nagy talentum minden ingredienciáival. És a többiek. A csendes Gondol Gábor, a szarkasztikus Bárány Gusztáv, akire azt mondta Petrovics Sándor, hogy rá és Jókaira szép jövõ vár. De még nincs vége; Ott van a boncoló eszû Gaál Péter, a borongós kedélyû Ács Károly, a dagályos Dömény József, mind a ketten verselõk, a könnyed, elmés, szójátékos epigrammista Bathó Bálint és sok mások, kik most többé-kevésbé egyformáknak tetszenek s egyforma lánggal égnek. De a tüzek fellobbanásának sokféle oka lehet. Néhol elég a kigyúló lángocskához egy kis olaj vagy egy kis faggyú és csak ritka eset, amikor a mélyben rejlõ kincseket jelez.

A vers sikere óta Móric fölélénkül és nagy buzgalommal próbálkozik a különbözõ irodalmi fajokban, hétrõl-hétre alig várja a képzõtársaság összejöveteleit. Február 9-én »Az istenítélet« címû elbeszélését iktatják érdemkönyvbe Bárány Gusztáv bírálatára, rá tíz napra a »Halotta« címû lírai költeményét éri hasonló kitüntetés a Tóth István bírálata alapján. Az »Õsi kard« és az »Agg lantos« címû verseit ellenben kiigazítás végett visszaadják. Nyakra-fõre ír most, de azért nem hanyagolja el a festészetet se s örömmel látja, hogy tekintélye szemlátomást növekszik társai elõtt. Elfogultságából egyre veszít, az önképzõkörben sikerei miatt keresni kezdik ismeretségét olyanok, akiknek szintén sikereik vannak, sõt azok is, akiknek nincsenek. Mert jellemzõ a magyar diákéletben, hogy míg az iskolai tantárgyakban való jeleskedés a magolás gyanújával állván összeköttetésben, inkább ellenszenvet kelt az eminens iránt a vele rivális és nem rivális tanulóknál, addig a szabad mûvészetekben, az irodalomban, szónoklatban kivívott elsõség, mely nem a tanárok kalkulusán alapszik, hanem mintegy a közfelismerésen, tiszteletet gerjeszt és mindenkinek imponál.

Móric sokat dolgozott, szinte csodálni lehet, hol vette az idõt ehhez. Minden tantárgyból kitûnõ, a rajzban annyira elõhaladott, hogy az arcokat egy pár vonással pontos hûséggel veti papírra, a festészetben pedig mindennap gyakorolja magát, új színezési mód kitalálásán töri a fejét s festékeit maga csinálja.¹⁷ Ezenfelül olvas is rendszer nélkül, összevissza mindent, amit kap. Azt tudjuk csak róla, hogy az elsõ regény, amely kezébe került (de az még Komáromban volt a Kultsár-féle kölcsönkönyvtárból) az »Ivanhoe« Scott Waltertõl. A teste zsibbadt meg, a vére bizsergett, mikor e gyönyörûséget elolvasta, éjjeleken át nem tudott aludni az Ivanhoe alakjai miatt. Azóta sorba megkóstolta a többi mestereket, olvasta Dickenstõl a »Pickwick club«-ot, de ez nem tett rá nagyobb hatást, annál elhatározóbb lesz életére a Dumas »Három testõr«-e, ez a harmatos lovagmese. De Jókai még nem tud errõl, bár olvasta. Õ most úgy van, mint aki egy boros pincébe szabadul és rendre kóstol mindent, pezsgõt, tokajit, csigert, ami a kezeügyébe akad, mohón, sietve, anélkül, hogy bírna ítélkezni, csak iszik, iszik és már nem is érzi, melyik miféle bor, milyen az ereje és bouquet-ja. Elolvassa Cervantest, holnap egy Shakespeare-darabot, holnapután a Klára Sándor bácsi könyveibõl a Csiziós könyv, a Sibilla vagy a »Pokolkõi Vendel«-be mélyed, mint aki egy dómból egy kurta kocsmába nyit be, aztán egyszerre egy Sue-regényt hoz ki a könyvtárból s az bilincseli le rejtelmeivel, szörnyûségeivel és frappáns fordulataival.

Mint az Ábrahám báránya az iszalagokban, úgy vergõdik a különbözõ hatások közt, de ez idõben mégis, amelyrõl írok, Sue uralkodik fölötte, amihez hozzájárul a saját beteges érzelgõssége és szertelenül csapongó fantáziája. Nem is határozta még el, milyen genre-re veti magát. Ide-oda himbálózik hajlamaival. A képzõtársaság majd minden ülésén szerepel, de mindig más téren. A február 27-iki ülésen a »Vágytárs« címû elbeszélését Kerkapoly bírálja, de a lakótárs nagyon is szigorú hozzá, kíméletlenül felsorolja a hibákat s a hõsnõ jellemét kifogásolja, melyet könnyelmûbbnek kellett volna rajzolni. Majd a szavalatban próbálkozik, de a kritika ismét kellemetlen. »Szavalata alacsony hangja miatt érthetetlen volt«, örökíté meg a társaság jegyzõkönyve.¹⁸ Ezt a bíráló nélkül is gondolhattuk volna, mert Jókai nagy mellfájásról panaszkodik ebben az évben, gyakori fõfájások kínozzák s ezek napokig tartanak. Folytonosan köhécsel és betegeskedik, úgy, hogy a tréfálkozó Klára uram a boritalra nógatja a vérszegénység ellen. Pápista arcszíne, fejletlen, horpadt mellkasa a szánalmat hívja tel. Satnya fácska, nem lesz gerenda.

»Móricnak nem jót tesz Pápa«, sopánkodtak otthon az anyja és a rokonok.

Ha testileg nem is, lelkében fölfrissül Pápán. Felhõibõl a földre ereszkedik kissé. A képzõtársaságban megkóstolt versenyek ízlenek neki. A szellemi birkózásban érzi fölényét, tehát áhítja azt. S ez hozza közelebb a fiúkhoz, akikkel mérkõznie kell. Érdekelni kezdik. Nem úgy, mint barátjai, hanem úgy, mint súlyok és magasságok. Mérlegelni kell erejüket, tehetségeiket, ha hozzájuk akar emelkedni vagy felülszárnyalni õket. Orlay Petrics jó novellákat ír, jobbakat mint õ, Petrovics Sándornak egy verse a »Borozó«, nyomtatva jelent meg a Bajza Athenaeumában. Ez már nem tréfadolog. Némi érdeklõdéssel kezd feltekinteni a »baká«-ra (úgy csúfolták Petrovicsot). A diákok közt kézrõl-kézre jár az Athenaeum, maga Tarczy is szóvá teszi a nagy »eseményt«. Móric szíve lázasan dobog, ha elgondolja, hogy talán õ is elér ilyesmit.

A képzõtársaságban különben is bizonyos bizalmas melegség köti össze az újakat. Mondhatni, egy külön kaszt õk a kollégium népe között. Bent versengenek egymással, de künn összetartanak, s még az sem számít, hogy egy része felsõbb, más része alsóbb osztályba jár, ez egy külön nemesség, Apolló lovagjai, kik közelebb esnek egymáshoz e réven, mint bármely más kötelék alapján.

És most már gyakran látni Móricot az utcán, hol addig társtalanul ment a kollégiumig és vissza, együtt mendegélni és társalogni a fiúkkal. Nem kerül már az utca túlsó oldalára, ha képzõtársaságbeli ismerõst lát, elbeszélget vele, meghallgatja a híreket, melyek itt is csak úgy keringnek, mint mindenütt a világon, hogy mit ír ez vagy az. Bárány Gusztáv most fejezett be egy novellát. Mikor olvassa fel? Mi a címe? Mirõl szól? Dömény új költeményt komponált. Levéldi (Kozma) megint beküldött egy levelet a Garay Regélõjébe a színtársulat elõadásairól.¹⁹ Nagy dolgok voltak ezek akkor. Nem a mai Pegazus-rúgott diákokat kell képzelni. Két tavasz esett össze; az egyik az õ tavaszuk, mely a szívekben zsongott, a másik, mely az országban zsendült a szellemi téren századokig tartó tél után.

Ily módon verõdtek össze a fiúk. Móric leginkább a magához hasonló szelíd természetû Orlayval rokonszenvezett. Orlay is tudott festeni,²⁰ megmutogatták egymásnak rajzaikat, vázlataikat, beszélgettek szép képekrõl, minõkbõl sokat lehetett látni az Esterházy-kastélyban (ha az uraság nincsen otthon). Aztán novellákat is írt Orlay, az volt a másik témájuk. Jósika Miklós »Abafi«-ja éppen akkor volt friss, vagy hat esztendõs (akkor még hat esztendeig beszéltek egy könyvrõl), annak a szép helyeit átélték újra és újra.

Orlay Getz Vencel német szabónak a házában lakott a kollégium tõszomszédságában. Szobatársa Petrovics Sándor volt, aki szegrõl-végrõl valami rokonságot is formált Orlayhoz. Jókai a képzõtársaságból ismerte ugyan, de közelebbi érintkezésbe aligha lép vele, ha nem lakik éppen Orlayval, hol elkerülhetetlen volt az érintkezés. Belehelyezve magunkat szépen a valóságba, Petrovics nem igen volt rokonszenves, már elhanyagolt külseje megborzasztott egy finnyás úrfit, aminõnek Móricot nevelték. Nyers modora sérté ennek lányos szelídségét, a parancsoló, sõt fennhéjázó hang pedig, mellyel beszélt, éppenséggel visszataszító hatást gyakorolt egy vedlett, szürke köpenyegû és katonasipkát viselõ, vén diák szájából.

Hiszen utólagosan tekintve vissza, kétségtelen, hogy e népes városnak minden lakosát összevéve, a hercegeket, grófokat, generálisokat is, kik a kastélyban megfordultak, egyetlen emberi lény se volt jelentékenyebb e vagabundus diáknál, viselete tehát mindenben kibékítõ. E titán csak ilyen lehetett, gondolod, és eszedbe se jut, hogy a másik titán milyen volt. De ha ott fogod meg a dolgot, hogy ez az ex-színész, ex-baka, ez a nyughatatlan, vad lélek, ez a peregrinus-kandidátus milyen fennen hordja a fejét s milyen magas hangnembõl beszél, vagy el kell mosolyodnod az emberi agyvelõ csodás keverékein vagy a méltó bosszankodás fog el. Az ifjú Jókai ahogy mi õt ösmerjük, inkább félt a vad diáktól, ki fellegkergetõ köpenyegében napóleoni léptekkel ment az utcákon. »Mikor Pápán találkoztam Petõfivel legelõször, sáros-esõs idõben történt - írja Jókai -, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott, kurta köpönyeg halavány arca elé húzva, mindig olyan nagy rohanós léptekkel járt, mintha valakit ûzne s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott! "Hová, bús hazafi?" Nem felelt semmit, félretaszított az útjából és tovább ment.«

Ösmerve amaz idõk felfogását s a puritán családi légkört, melyben Jókai növekedett, hogyan is lenne lehetséges, hogy õ, aki olyan nehezen barátkozott valakivel, egyszerre olyan lélektanilag lehetetlen kivételt tegyen? Gondoljuk meg, hogy Petrovics az õ szemében nem rázhatta le oly gyorsan legalábbis szokatlan múltját, hogy közönséges közkatona és vándorkomédiás volt - amit még az éretteszû emberek is züllött és hibás elõéletnek tartottak akkor.

A tartózkodó Jókai kétségkívül ismeretségbe sodortatott Orlay Petrics Soma révén Petrovics Sándorral és föltehetõ az is, hogy a képzõtársaságban és az Athenaeumban elért sikerek, valamint a személyes érintkezés sokat enyhítettek Jókai szemében a Petrovics visszaijesztõ egyéniségén, de oly bensõ barátság köztük, mint aminõt némely források említenek, még akkor aligha fejlõdhetett.

Egy alkalmasint utólagosan keletkezett legenda ez, melyet Jókai késõbb a nagy költõ halála után különös szeretettel ápolt és színezett, összevegyítve a valóságot és képzeletet csattanós jelenetek kedvéért s kiigazítva a tényeket úgy, ahogy azoknak történniök kellett volna.

Különben Petrovics szerepe e képzõtársaságban sem találkozott föltétlen elismeréssel, így például nagy megbotránkozást keltett, mikor a Vörösmarty »Szózat«-át mindeneknek meglepetésére Árva megyei tót dialektussal szavalta el, derültséget keltvén, ami kegyeletlenségnek vétetett, és jegyzõkönyvi megrovást vont maga után. Az eset magát Tarczyt, Petrovics egyetlen patronusát is elkedvetleníté. De legalább ránk maradt az az adat, hogy a »Szózat« mindjárt keletkezésekor, mielõtt még szentté avatták volna a függetlenségi harc utáni nagy nemzeti fájdalmak, melyeknek tolmácsa lett, mintegy nemzeti imának vétetett.

Ez a képzõtársaság valóságos áldás volt az akkori ifjúságra, de kivált a mi Jókainkra, ki itt kóstolt bele elõször némileg az életbe. Kezdte észrevenni, hogy nem egészen csodagyerek, s küzdelem, verseny vár rá a világ rögös útjain - ha megél, mert általános volt a hit, hogy tüdõvészes. Sõt õ maga is azt hitte, s az elmúlás sötét gondolatain merengve szedte és vizsgálta a Tapolca partján a keser-édes csucsor gyökereit, melyekrõl a Diószegi híres növénytana azt tartja, hogy jók a tüdõvérzés ellen. Jó oldalai ugyan még nem bontakoztak ki, amit írt, még mind egészségtelen fantazmagória, de egy-egy rossz oldala bújt elõ - amit õ nála nyereségnek lehet venni. Ezek közé kell számítanunk a hiúságot, mely nem hagyja nyugodni (hiszen a hiúság is jó sarkantyú). A kudarc, melyet szavalatával vallott, arra ingerli, hogy addig próbálkozzék, míg sikert ér. Újra és újra szaval. Farsang tájékán Vörösmarty »Számûzött«-jét választja, nyáron pedig mikor Shakespeare-be volt lázasan beleszeretve, Antonius beszédét szavalta el »Julius Caesar«-ból. Törekszik, birkózik a feladattal, de csak »csekély haladást« ösmer el a bírálat. Hol lehetett fülbemászó, lágyan csengõ hangja, mely majdan az elsõ szónokok közé emeli? Mindent összevéve, amint egy kanálnyi tengervízbõl megösmerhetõ az egész tenger, látjuk e kicsiny képzõtársaságban elénk tárulni az egész társadalmat és megítélhetjük, hogy ingyen semmihez se jutunk e földi létben, hogy még a talentumok érvényesülése is csak küzdelmek által történhetik. Ím e kisded berekben két valóságos fülemile verseng csipogó verebekkel, de még se boldogulhatnak csalódások, akadályok, összetört remények nélkül.

Lassan-lassan válik ki alakjuk, ha ugyan lehet mondani, hogy kiválik. Nyár elején bírálókká választatnak meg, Jókai bírál is egyszer a jegyzõkönyv tanúsága szerint; Sárközy Titusznak a »Zörgõ-manó« címû németbõl fordított beszélyét osztják ki neki. Azután jön a nagy nap, július 26-ika. A képzõtársaság lázban van. Július 26-án osztják ki a pályadíjakat, melyeket még múlt évi december 1-én tûztek ki két aranyával egy balladára és egy harci költeményre; három arany a legjobb novella jutalma s egy jut a második legjobbnak.

Kalifornia minden aranya nem okozna annyi izgalmat e fiatalságban, mint ez a nyolc sárga csikó. Még neveli a jelentõséget, hogy a bírálók nevezetes emberek. A pályamûveket elküldték Gyõrbe Kovács Pál orvoshoz, a vidám beszélyek írójához, aztán nagytiszteletû Széki Béla uram tartott fölöttük ítéletet, míg végre Stettner Györgyhöz kerültek. E triumvirátus döntése és a jeligés levelek fölbontása lett az iskolai év csattanója. Még a lélegzetüket is elfojtották, mikor Tarczy kezében az olló alig észrevehetõ szisszenéssel elvágta a borítékokat s kihámlott azok titka.

Jókai Móric közte volt a nyerõknek. A kisebbik jutalmat nyerte el »Tûz és víz« címû beszélyével. A kövérebbik, az igazi nagy dicsõség, az Orlay Petrics novellájának jutott.

A nyerõk közt volt Petõfi és Ács Károly is, még aznap fölvették aranyaikat Horváth Ignác pénztárnoknál s este, a krónika szerint, összejöttek búcsúzásra a nyerõk a From zsidó kocsmájában, hol egy egész aranyat elmulattak és minden valószínûség szerint e nevezetes estén kezdett a Petroviccsal való ismeretség barátsággá melegedni.

Néhány nap múlva, még be se záródott az év egészen, Jókay Károly aggályos hírek alapján eljött az öccséért és hazavitte anyjához. A bizonyítványt be se várták. De nem is volt arra senki kíváncsi. Hiszen minden tantárgyból mindig kitûnõ volt.

Pedig inkább a bizonyítvány lett volna gyenge, akkor legfeljebb egy kis dorgatórium várná a diákot, de most maga a diák volt gyenge s Iványos bácsi, a házi doktor várta otthon, aki, miután elõbb az anyja összecsókolta halovány arcát, átölelte százszor vézna alakját, konstatálta, hogy a pápai levegõ nem való a szervezetéhez, enyhébb helyre, Kecskemétre vagy Debrecenbe kell küldeni. Addig is sokat tartózkodjék levegõn.