ÖTÖDIK FEJEZET
KECSKEMÉTI LEVEGÕ

Minthogy Vály professzor és a néhány nap múlva arra átutazó Orlay és Petrovics Sándor is, kik három napig voltak a Jókayné vendégei, Kecskemétet dicsérték, ahol most igen jó tanárok vannak, a kocka Kecskemét javára dõlt el, annál is inkább, mert tisztelendõ Karika János professzor úr szegrõl-végrõl az atyafisághoz tartozott. Mégis csak sokat ér, ha lesz ott Móricnak valakije.

Szédítõ gyorsan telt a vakáció, Móric egy kissé felfrissült az anyai ápolás alatt (inkább a konyha tette, mint a pemetefû), úgyhogy õsz elején elég jó karban volt, mikor a nehéz borjúbõrös ládát föltették a gyékényes kocsira s anyai csókoktól nedves arccal felülhetett Jókay Károly mellé, hogy a híres alföldi városban több legyen az idén egy jogásszal.

Közel három napig tartott az utazás, míg harmadnap éjjel Kecskemét alá kerültek egy sötét, zivataros éjszakán. A mennykõhullás, égszakadás elõl egy tanyára menekültek be s ott várták meg az állás alatt az ítélet elmúlását nagy szepegéssel, mert hiszen a Móric fantáziája mûködésben volt, mi lehetett volna hát egyéb a hely, mint egy zsiványtanya. A zivatar szerencsére csakhamar elmúlt, úgyhogy teljes holdvilág mellett, tengelyig érõ kátyúkban vergõdtek be Kecskemétre a Trombitához címû vendéglõbe.²¹

Reggelre kelve sorba látogatták a tanárokat. Tisztelendõ Tatai András uram, a természettudomány és számtan professzora volt a leghíresebb. Alacsony, sovány emberke, ezer ránccal az arcán. Az akkori irodalmi mozgalmakban jelentékeny tényezõ. Kritikái valóságos marólúg. Tekintély ide, tekintély oda, egyenesen és kérlelhetetlenül vág. De van is ellensége minden bokorban, akik nem eresztik be az akadémiába, holott annak a padjaiban félakkora emberek se könyökölnek most, mint õ.

Bekocogtak továbbá tisztelendõ Szabó Sándor uramhoz, a filozófia professzorához. Szép, simára borotvált arcú daliás férfi, aki a képírásban is ügyes és tökéletes. E pillanatban különösen õ érdekelte Móricot.

De jó hatást tett rá Vattai Sipos Imre is, az egyedüli »tekintetes úr« a professzori karban. Megvesztegetõ modorú virgonc ember nagy bajusszal. Õ a professzor juris, »Werbõczy hazajáró lelke«, ahogy Kecskeméten nevezték.

Utoljára hagyták a »rokont«, Karika János uramat, aki hasonlóan jó szívvel fogadta a kedves arcú Móricot pompás bizonyítványával s atyafiságosan eligazítá Gyenes Mihály városi fõmérnökhöz, ahol kosztra és kvártélyra elfogadják.

Gyenes fõmérnök a barátok klastromával szemben lakott csinos kis házában, szép jegenyefás funduson, mely nemrég állítólag mocsár volt, de õ kiszárította, paradicsommá tette.²²

Gyenesék elvállalták Móricot kosztra és most igazán jó helyre csöppent, új levegõ, új világ, új vér várt itt rá.

Itt volt aztán igazi diákélet; Komárom, Pápa elbújhatott emellett. Pedig a kecskeméti fõiskola még új volt, csak a Húszas évek végén keletkezett. Akkor is csak elvben. A dunamelléki egyházkerület elhatározta a fõiskola felállítását, de még habozott a két szomszédváros közt, melyek hagyományos versenyzésben álltak egymással. A nagykõrösiek, hogy megelõzzék Kecskemétet, nagy sietve a templomkerítés köveibõl hevenyésztek fõiskolának való épületet, a kecskemétiek ellenben csak a harmincas években fogtak hozzá, de az egyházi hatóság mégis az õ javukra döntött. A kõrösiekre tehát megszületett az új csúfolódás, a többi mellé, ami már volt: »Megvan-e még a templomkerítés Kõrösön?«²³

Az új fõiskola is latinos szellemû volt, de mégsem annyira vaskalapos, mint a többi. Ami a helyrajzi viszonyoknak és a városi cívisek egészséges, reális gondolkozásának természetes következménye. Ameddig csak az ég pereme tart, ameddig csak kecskeméti fuvaros vagy kereskedõ járt a világ négy vége irányában, mindenütt magyarul beszélnek, hát minek, kinek az a latin nyelv? Aztán a város cívise is mind olyan egyforma, szép mándlis, gömbölyû magyar ember valamennyi, nincs itt feudális úr, mint Pápán, se tíz-húsz Salva Gvardia, mint Komáromban, nem akar itt senki se lejjebb lenni, se feljebb lenni a másiknál, hát mire való volna ide akármilyen hókuszpókusz? A vaskalaposságot itt ugyan hiába próbálgatnák a professzor urak., mert itt egy kalap alatt van az egész város apraja-nagyja. Olyan város volt ez a Kecskemét akkor, hogy még a nemese is polgárságért folyamodott.²⁴ Aki az egészséges tésztába esett, maga is tésztává vált. Ilyen sors érte itt a tisztelendõ professzor urakat is.

A diákéletnek amellett, hogy szabadabb volt, mint bárhol másutt, még megvoltak némi középkorias cirádái. A kollégiumban bennlakók voltak a togátusok, a kintlakók a publikus diákok, többnyire úrfiak. Bagó-diákoknak a kicsinyeket hívták. A tóga sokat ért, mert jövedelmezett is. A togátusok eljártak a temetésekre s ezért pénzt kaptak. Ha kabátosan és cilinderesen jelentek meg, akkor öt garas (harminc fillér) járt ki nekik fejenkint; hanem ha a tógában pompáztak, az már tíz garasba került. A temetéspénzeket Tatai osztogatta ki az év végén.

Jókai oly jól érezte magát az új városban jogászi sorba lépve, mint még semmikor és sehol. Hogy Kecskemét volt-e ennek az oka, vagy õbenne magában volt az ok, nem tudni. De inkább ez az utóbbi a valószínû. Egy tizenkilenc éves ifjú, ha egészséges, talán még a Szaharában is vidám és elégedett, Jókai pedig kezdett egészséges lenni. A homok valóságos gyógypor a gyöngéknek. Homok pedig volt. Mellfájásai megszûntek, étvágya megjavult a jó alföldi levegõn s a testedzéshez is hozzáfogott. Mindjárt eleinte csodálkozva látta, hogy szobatársa, Gyenes Pali, mikor reggel felkel az ágyból, kihúz az ágy alól egy félmázsás lapos követ s elkezdi a feje fölé emelgetni két kézzel egymásután többször, egész kimerülésig.

- Mit csinálsz?

- Edzem magamat.

- És hányszor emeled föl?

- Mindennap eggyel többször: most már százig viszem. Próbáld te is.

Ragadós a példa. Azonképp tett Móric is minden reggel, utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek kiszaladtak a promenádra a fák alá s hogy meg ne hûljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét.²⁵

Ezt úgy megszokta, hogy azután örökké járkálva gondolta ki beszédeit és regényeit.

Az egészség és fiatalság összefogózva sokat változtatott hõsünkön. Már nem látszott olyan gyámoltalannak, mint Pápán vagy otthon Komáromban, azért is, mert nem volt satnya. A betegséggel eltûntek nagy részben a »világfájdalmas bolondságok«. Fantáziája egészséges tartalmat is vett föl. És mert érezte, hogy nem nézik félszegnek társai, annál bátrabb és bátrabb, életrevalóbb lett közöttük, mert ezek a hatások kölcsönösek.

Mind beljebb-beljebb vetette magát a diákélet forgatagába (de mégse annyira, mint kellett volna). Erre roppant kedvezett a kecskeméti atmoszféra, a professzorok liberalizmusa, a jogászok testületi együttérzése. Tatai András arra a pedagógiai magaslatra helyezkedett, hogy voltaképpen maga magát mûvelje az ifjúság, amit õk, a tanárok adnak hozzá, az csak az elfelejteni való - a tananyag.

Az egyik tanuló a tornászatban volt ügyes, a másik a francia nyelvben jeleskedett, a harmadik vívni tudott, a negyedik hegedült, az ötödik az éneklésben tûnt ki, mindenik tudott valamit, úgyhogy mindegyik taníthatta a többit. Ezzel pedig két cél volt elérve, az egyik az, hogy a fõiskola kevesebb tanár alkalmazásával olcsóbb lehetett és hogy a jogászok fesztelenebbül tanulhatván társaiktól, szívesebben tanultak abban a hitben, hogy mulatnak.

Jókai a rajzolást tanította. Errõl volt híres elsõbben. A jogászok mellett, akiknek ingyenes órákat adott, magántanulók is akadtak, két-két forintot fizetve havonként.²⁶ Közben arcképeket is festett. Így festette olajba összes professzorait, amiben egy kis stréberség mutatkozik, néhány tanulótársát, valamint a háziasszonyát, Gyenes mérnöknét, a kékszemû, szõke hajú görög leányt, Frankó Julcsát, majd a még ennél is szebb, junói termetû, barna hajú Matolcsy Marit.

…Ah, végre! Hát mégis. Kibukkan két leánynév. Mint mikor a tavaszi napfény aranyában megjelenik az elsõ két lepke.

Az olvasó már nyilván az életrajz íróját tette felelõssé, aki elmulasztotta megnézni: a pápai Klára-ház kertjében a fák kérgén milyen kezdõbetûk vannak beforrva. Ha a fákon nincsenek, akkor be kell lenniök vágva a kollégiumi padokba azokon a helyeken, ahol ült. Hiszen nem lehet olyan tavasz, hogy egy-két virágja ne lenne! Írók, poéták, mûvészek elsõ szerelmei, ábrándozásai kulcsok azokhoz a fiókokhoz, ahonnan az isteni festéket vették munkáikhoz.

Hiszen igaz, igaz, de most az egyszer csalódtunk. Bármilyen különös is, de csalódtunk. Ilyen nevek nincsenek se a fakéregbe, se a padokba befaragva. Jókai Kecskeméten se járt semmi nõtársaságba és nem érdeklõdött nõk iránt. Ez a két kisasszony csak úgy kerülhetett az õ ecsetje alá, hogy a szép fiatalasszonynak, Gyenesnének lehettek barátnõi, aki ráerõszakolta lefestésüket az iruló-piruló ifjúra. Jókai említvén visszaemlékezéseiben, kiket festett meg Kecskeméten, õket is felsorolja a lajstromban,²⁷ sõt Frankó Julcsát egyenesen »szívem mágnesének« mondja, úgyhogy a felületes búvárlót félrevezethetné, de mi jól ösmerjük õt és tudjuk, hogy ez csak üres frázis.

Kecskeméten, éppenúgy mint eddig, nem volt semmi kalandnak hõse. Se kávéházba, se tivornyákra sohase járt; komolyan tanult, még pedig privát diligenciából többet, mint a kötelezõ tantárgyakból. Muraközi János iskolatársától a tornászatot tanulta és a vívást tõrrel, karddal és pedig plasztron nélkül. Egyszer a vásott Molnár Ádám a négy ujját vágta keresztül tréfából. Ezenfelül az énekben is gyakorolta magát a kántus praesestõl (akit a »Hétköznapok« címû regényében szerepeltet). Terpszikhoré kedvességeibe egy harmadik iskolatárs avatta, mindent tanult, amit csak tanulni lehetett, kivévén a zenét, ehhez az egyhez sohase volt kedve.

De ami többet ért stúdiumoknál, tornánál, éneknél, táncnál, azok a gyakori kirándulásai voltak, melyeket házigazdájával, a mérnökkel tett az óriási határban, annak hivatalos foglalkozása révén. Parasztszekéren elkóboroltak egész a Tiszáig, a Szikra-csárdáig, a Fehértóig. Ami mind szokatlan és megkapó volt a fogékony komáromi ifjúnak, a váltakozó dombok és völgyek helyett a nyitott rónaság, a dunai malmok helyett a szélmalmok a város végén, a tanyák, a csárdák, a karámok, vándorló cserények, halásztanyák. A mérnök nagy népbarát volt, mindenkit ösmert, mindenütt megállott, beszélt a hadnagyokkal, akik a betyárokat üldözték és komázott a betyárokkal, akik a hadnagyok elõl bujdostak, betért a juhászhoz, a halászhoz, meghált a cserényben a bundán, bogrács tüze mellett, pásztorok társaságában töltvén az estét. Jókai itt szedte föl az egészséges magyar nép tõsgyökeres gondolkozását, logikáját, észjárását és humorát. Ez volt az a nagy stúdium, melytõl a szárnyai megizmosodtak. Gyenes egyszersmind a fák atyja volt, olyan szeretettel kezelte, mintha gyermekei volnának, velök élt, felösmerte rejtett tulajdonságaikat, amelyekrõl a természettudósok se tudnak, mert egy emberélet kevés arra. Gyenes mindazt tudta, amit a nép tud felõlük, mely ezredévek óta él velük együtt. Jókai ezt is megtanulta a gazdájától.

De még mindig nem érezte magát eléggé elfoglaltnak. Még mindig szomjazott. A pápai képzõtársaság hiányzott neki. Az irodalmi versengés izgalmai, édességei hiányoztak a kecskeméti fõiskolából. A festészet, bár mindig tökéletesbedett benne és bár sok dicséretet aratott ügyessége, kezdte többé ki nem elégíteni.

Hozzáfogott elsõ darabja,²⁸ »A zsidó fiú« megírásához, melynek hõse Fortunatus Imre, II. Lajos pénzügyminisztere. A drámát egy nemzeti színházi pályázatra írta versekben. A jambusok szépen pattognak, elég ügyesek, de a jellemzés még nagyon gyarló: az emberekben annyi vér sincs, mint egy légyben, eredeti észjárásnak, elevenségnek, színpompának és fordulatosságnak vagy zamatnak is teljes híjával van még és mégis tekintve a kort, amelyben íratott és annak életkorát, aki írta, a tehetség erõs jeleit mutatja. Mert tertium comparationist kell venni. Hiszen a bombasztok korszakának a kellõ közepében úszkálunk. Érthetetlenségek még a külföldi nagy íróknál is elõfordulnak. Maga Balzac beszéli, hogy néha egy galimatiászt bent felejt a regényeiben, mely merõben érthetetlen lévén, mélynek látszik, minélfogva azt tapasztalja, hogy a nyájas olvasók többnyire épp az ilyen helyeket jegyzik ki a Stammbuchukba. A legjobb költõknél elõfordulnak a bombasztok, fölöslegek, érthetetlenségek, naivitások; Garay azt írja: »Magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat« s ezt széltében szavalják az országban, sõt magán a nagy Vörösmarty Mihályon is megesik, hogy a rím kedvéért toldja-foldja a versét s olyan férceket hagy bent, amilyeneket nem kellene, például a »Fóti dal«-ban:

Fölfelé megy borban a gyöngy; jól teszi.
Tőle senki e jogát el nem veszi.

»A zsidó fiú« verseiben is voltak ilyen dagályosságok, de itt-ott friss gondolat is megakadt, úgyhogy Móric egy cseppet se volt nevetséges, ha pályázni akart vele a száz aranyra, bár ő maga félt a nevetségességtől, titokban írta s nagy gondban főtt a feje, hogy kivel tisztáztassa le (mivelhogy idegen kézzel kellett írva lennie a pályázatra), senkihez se volt annyi bizalma, hogy a szent titkot eléje tárja.

Jó szerencse, éppen mikor az utolsó simításokat végezte drámáján januárban, megnyílik az ajtaja egy napon s betoppan hozzá hanyag öltözetben, vékony köpenyben egy didergő alak.

- Ösmersz-e még?

- Petrovics Sándor - kiáltá Jókai kedvesen meglepetve, mert pápai ismerőseiből csak az egy Ács Károly volt Kecskeméten.

- Petőfi Sándor - igazítá ki Petrovics a nevet s a Petőfi nevet ekkor hallotta Jókai először.

Ennek a magyarázatául elmondta, hogy a »Hazámban« című költeménye e név alatt jelent meg az Athenaeumban s ezt akarja jövőben megtartani írói névnek. Ez idő szerint azonban a színészeti pályán foglalkozik s színészekkel (a Szabó József társulatával) jött Kecskemétre, miután Pápán mint diák nem bírta magát tovább fönntartani.

Jókai megörült tavalyi ismerősének, ki az önképzőköri időket varázsolta vissza s minthogy nem tartozott az itteni diáktársadalomhoz, ahol titkolózott, meghítta másnapra s felolvasta neki »A zsidó fiú«-t. Petőfinek tetszett a darab, dicsérte s ajánlkozott, hogy lemásolja, ami meg is történt, úgyhogy Jókai még idejében elküldhette. Petőfi rossz karban volt; életének talán ez volt a legkeservesebb időszaka; sokat nélkülözött s a színészi pályán is inkább hátrafelé ment, ezúttal színlapkihordó volt s néha valamely alantas szerepet kapott a szegény nemes Coriolan és Hamlet (mert az akart lenni), vendégek érkezését jelentgette a színpadokon vagy azt, hogy »a kocsi előállott«.

Jókai megszánta s a darab lemásolásáért meg akarta fizetni, de a kevély Petőfi visszautasította a pénzt. Kettejük szorosabb viszonya voltaképpen itten kezdődik és nem Pápán. Jókai ott még tartózkodó volt, sőt hűvös iránta, amennyire ő hűvös tudott lenni, itt azonban megösmerte Petőfi szenvedéseit, küzdelmeit, nagyratörő lelkének vívódását: nem egy elzüllött vagabundus volt már az most előtte, hanem egy hős leszakadozó rongyaiban, kinek ruhája a sorssal való birkózásban tépődött össze. Szívesen barátkozott most már vele s arcképét is megfesté abban a sötétzöld, sárga gombos quäkkerben, melyet Petőfi az ősszel egy viseltesruha-kereskedésben Pesten a Széna téren vett s mely garderobe-jának egyedüli büszkeségét képezte.

Petőfi csak néhány hétig tartózkodott Kecskeméten, mialatt dolga mind-mind rosszabbra fordult. A színtársulat proporcióra játszott, Petőfire ebből mintegy 28 váltó forint jutott havonkint, de utóbb ez is leapadt, mert a nagy sarak miatt ezen a télen (1843) csak a legelszántabb kecskeméti polgár mert az utcára kimenni, illetve a színházba, kivált ha messzebb lakott. Hiába sürgette hát osztalékjai fölemelését. Nem volt honnan. De ha lett volna is, nem volt ok rá. Rossz színész volt. Jókai följegyzései róla, hogy milyen remekül tudott szavalni vagy előadni, teljesen alaptalanok. Előadói képességét jelentéktelennek mondják kortársai s őket igazolja a sikertelenség. Alakja szerény volt, a színpadra szinte alkalmatlan, arca nem rokonszenves és nem idomítható, nagy ádámcsutkája föl s alá járt szavalat közben a nyaka alatt, mint a csajka, hangja kevés ércű és kicsiny terjedelmű, egy kellemetlen orrhanggal megtoldva s emellett testtartása és mozdulatai sem megfelelők.

Tavasszal a vándormadarak megérkezésével a vándorlás ösztöne meglepte Petőfit is, elhagyta nyomorúsága tanyáját, hogy világot próbálni Pozsonyba menjen, ahol most gyülekezett az 1843-iki országgyűlés s hol bizonyosan lesz magyar színészet is, a tekintetes Karok és Rendek mulattatására.

Csakhogy az elmenetel ez egyszer nehézségekkel volt összekapcsolva és a Jókai által vásznon megörökített zöldes quäkker nagy veszedelemben forgott. Petőfi Némethy nevű színésztársával egy parasztasszonynál lakott közös szobában s tíz váltó forintot fizetett a koszttal együtt (micsoda dinasztának tűnhetett fel előtte Jókai, aki húsz váltó forintot fizetett ezekért Gyeneséknél). A végén azonban mintegy hat váltó forintra nem akadt más fedezet, csak a zöld quäkker. A parasztasszony visszatartotta a zöld quäkkert. Petőfi kétségbe volt esve, mit csináljon ő a zöld quäkker nélkül? Jókai és Ács Károly interveniált, de hasztalan. Az asszony minden áron zálogot akart, hosszadalmas tárgyalások után Jókai oda kölcsönzé nagy Páriz-Pápai szótárát Petőfinek, ezt a félelemgerjesztő impozáns könyvet s az anyóka ezzel is megelégedett, miután Ács Károly elhitette vele, hogy annak nagy értéke van és a moly se eszi meg, míg a quäkker csak bizonyos testalkatokra használható és a moly is megeszi.

Jókai ez alkalommal egész Pestig ment barátjával, ahol néhány napot töltöttek fiatal írók tanyáján, egyelőre még csak messziről nézegetve őket. Az egész pesti időzésből csak egy adat maradt, hogy április 10-én félénken kopogtattak Budán a Lyka-házban egy ajtón, mely a Frankenburg szállásába vezetett, de nem találták otthon a gazdát. Petőfi néhány költeményt és egy levelet hagyott ott. Hogy Jókai is vitt-e valamit táskájában, talán majd annak is meglátjuk a nyomait valamely színes borítékú lapban. Április 12-én reggel Jókainak vissza kellett utaznia Kecskemétre. Este a Török tsászárnál kávéztak, aztán sokáig sétálgattak a tavaszi éjszakán a Dunaparton, jövendő terveket kovácsoltak, alkalmasint többször elmenve a hely mellett, ahol most a szobra áll az egyiknek.

»A zsidó fiú«, Jókai első drámája, jó sikerrel járt künn a világban. Toldy Ferenc megkapta 1843. márc. 8-án. Április 31-én kihirdettetett az eredmény. Jókai lázas izgatottsággal várta a nagy napot, mely végre is beköszönt. A száz arany jutalmat a »Főúr és pór«, Obernyik drámája nyerte meg ugyan, de »A zsidó fiú« is dicséretben részesült. Nagy dolog volt. Az öt bíráló közül kettő, a legtekintélyesebb Vörösmarty és Bajza, »A zsidó fiú«-t ajánlotta jutalomra. Ez szinte több volt, mint maga a jutalom. Erről beszéltek Pesten az irodalmi körökben, a Pilvaxban és a Csigánál, elszivárgott híre Kecskemétre is s a Gyenesék diákját nagy nimbusz övezte. Igaz, hogy a »Kalliope«-t, az ifjúság írott hetilapját már eddig is ő szerkesztette, s vezére volt a Hippokrené forrását kóstolgató ifjúságnak, a Kalliope-csoportnak, de hát az mind csak gyerekség ahhoz képest, hogy az Akadémia bírálói majdnem neki ítélték a száz aranyas jutalmat. A száz arany se volt még olyan kevés akkor, az Akadémia se. Jókai álmodni se mert ilyen sikerről, boldog volt, égett talpai alatt a föld. Új és új tervek forrtak fejében, drámák, regények, novellák meséi kergették egymást tüzes fantáziájában. Száz kézzel szeretett volna írni, de egyelőre már régebben kitervelt regénye megírásához fogott s amennyire a kötelező tantárgyak és az önképző tanulmányok engedték, szorgalmasan dolgozott a »Hétköznapok«-on; festékes dobozait és ládáit pedig beszőtte hálójával a pók. »A zsidó fiú« elfújta a piktort örökre. Néha még visszasóvárog első szerelméhez, a festékekhez, de ez már csak olyan, mint mikor az ember a második feleségével nászúton néha az eltemetettről álmodik.

A kecskeméti tartózkodás csodákat művelt rajta. Megnőtt szép sugár alakká, vállban megszélesedett kissé, arca megtelt s gyengéd piros színű volt, mint egy kisasszonyé, fejét sűrű szőke haj borítá, hogy szinte a fésű se fogta. Szóval ideális ifjú volt, akárcsak a fiatal Goethe, mikor először van Weimarban, hogy az emberek megfordultak, utána néztek az utcán. Isten kívülről-belülről telerakta őt szépségekkel. Ovális arca, sima, márványfehér gondolkozó homloka volt, ehhez merengő kék szemek járultak, melyekben valami isteni álmatagság honolt. Egy költőt nem is lehet képzelni másformának. Hanem a szakálla, bajsza még mindig nem akart előjönni, csak a nap félé állítva látszott azokon a helyeken valami fehér pihe. S amellé mindig takarosan is öltözködött; fehér cilindert viselt, sötétkék gérokkot, kivágott mellénnyel, »sapodlit« és kockás pantallót. A kecskeméti leányoknak szemet szúrt a csinos jogász, de őt női szem még eddig meg nem perzselte. Tekintélye, melyet a tanári kar előtt kivívott szorgalmával, példás magaviseletével, egyre növekedvén »A zsidó fiú« sikerével és azzal is, hogy egy pár költeménye időközben megjelent a Pesti Divatlapban²⁹ (amit Petőfi közbenjárásának köszönhetett), kiszivárgott tanulótársai útján a cívisek közé is s a szép Jókai fiú, mint a főiskola büszkesége, ismeretes városszerte, úgyhogy az úri háztartású famíliák meghívják házukhoz is, kivált ahol muskátlis cserép van az ablakban (ami eladó lányt jelent, a virágokkal nem sokat bibelődő prózai Kecskeméten), de Jókai ilyen meghívásokat már ifjanta is csak ritkán fogadott el. Nem annyira poétasága és piktorsága irányítá feléje a leányos mamák tekintetét, mert vajmi csekélynek vétetett a piktor és poéta Kecskeméten (ebben az egyben egyezett meg Nagykőrössel), hanem sokat emlegetett nagy jövője, jóviselete, amellett csinos alakja és főképpen az, hogy nemes ember volt: hiszen lehet az még vicispán is valamikor.

De Jókai, mint jó keresztény az ördög incselkedései ellen nem lép ki a szentelt vízzel húzott körből, megmaradt a kollégiumi élet körében. Egy Maglódiné nevű szép és pípes özvegy menyecske valamelyes kacérkodást űzött vele az ablakban, mikor arra ment vagy az utcán, ha Jókai utána jött, elejtvén zsebkendőjét, hogy azt, mint gavallérnak illik, fölvehesse, szóval mindenféle módot megpróbált, de mikor ezt Jókai észrevette, inkább kerülő úton járt haza, csakhogy a Maglódiné házatáját elkerülhesse.³⁰

A kollégiumi élet nevesebb mulatságaiban azonban élénk részt vett s különös, hogy ő, aki eminens volta mellett is nagyon alárendelt szerepet játszott az iskola falain kívül egyebütt, itt anélkül, hogy külső viselkedésében észrevehetően változott volna, az ifjúság vezérévé emelkedett. Vannak ilyen esetek az életben. Más városban másnak látszik az ember. Az első föllépés dönthet. Ha az szerencsés, a többi magától következik. Ez első benyomás, amit gyakorol az illető, nemcsak őtőle függ, hanem azoknak a hangulatától is, akikre gyakorolja. Néha a miliő határoz. Másszor az első mondat, melyet kiejt, az első mozdulat, melyet tesz. Nem ördöngösség ez. Talán nem látszott gyámoltalannak, mikor Gyenes Palival első ízben megjelent a jogászok közt. És hogy nem látszott annak, azt ő is észrevette. És mert észrevette, egy nüansszal tényleg megbátorodott, ennélfogva tényleg nem volt már olyan gyámoltalan és lányos ügyetlenségű az ifjak közt, mint otthon Komáromban vagy Pápán. Sőt egyre jobban kezdte fölvenni az itteni jogászok allűrjeit, már a »mimikri« elméletnél fogva is. Jókay Károly, ki meglátogatta húsvét táján 1844-ben, azt újságolta otthon anyjának: »Móric valóságos kecskeméti legényke, ha még egy évig ott lesz, még tán pocakot is ereszt, mint a cívisek«.

Legjobban meglephette a Móric értékelésében beállt változás pápai iskolatársát, Ács Károlyt, ki látta őt még mint nullát a társadalomban s ott egyszerre mint nagy numerus szerepel, de alkalmasint Ács se csodálkozott sokáig, mert a régi kép lassan lassan szétfoszlik az új hangulatokban és tova illan, mint a füst.

Akárhogy történt is, akármi lett légyen az oka, »Móric kisasszony« legénynek látszott a talpán s nemcsak azokban a tulajdonságokban állt elöl, amelyekben csakugyan első volt, de azokban is, melyekben nagyon hátul esnék a sora. Vitte az ifjúságot, amerre akarta és ő csak jó úton akarta vinni. Szavaló egyletet alakított, műkedvelő színielőadásokat rendezett a maga szemérmetessége szerint, hogy a női szerepeket is szoknyába öltözött jogászok játszották, mérséklőleg hatott a hajdan divatozó verekedésekre az iparossegédekkel, választékosabb társalgási modort hozott be az ifjúság körébe az eddigi duhaj, bicskás tónus helyett, párbajügyekben segédkezett, viszálykodásokban interveniált és mivelhogy egy kis stréberség mindig volt benne, hiúság ellenben még több, erőt vett akcióra alig képes, lagymatag természetén és többé-kevésbé jól betöltötte a szerepet, melybe a körülmények és véletlenek sajátságos játékából belekerült.

Kecskeméten töltött két évéről maga is azt írja: »Kecskemét tett engem íróvá, testben-lélekben itt frissültem fel, itt erősödtem meg«. Itt érte az első nagy siker »A zsidó fiú«-val, melyet még tetézett Petőfinek egy Jókaihoz Pestről 1844-ben Kecskemétre írt levele, melyben elmondja, hogy Vörösmartyékkal egy páholyban ült tegnap a Nemzeti Színházban és Vörösmarty a tavalyi pályamunkákról nyilatkozva, igen dicsérte »A zsidó fiú«-t, »majd leugrottam örömömben a páholyból« - teszi hozzá.

Életének e verőfényes tavaszára mindig szívesen emlékezik, amikor befejezvén a nyár végén a jogot, mely akkor csak két évig tartott, azt írhatta 1844. július 26-án anyjának Komáromba: »Mint első eminens jöttem ki az iskolából, vajon a világ milyen kalkulust fog adni? Folyó hó 31-én hagyom el Kecskemétet. Csak annyi jóakaróm legyen valaha a széles világon, mint itt, minden rendűek és sorsúak között volt - elég lesz.« ³¹