HETEDIK FEJEZET
A PILVAX-ASZTAL

Jókai éppen a huszadik évét töltötte be, illetve egy pár nappal volt túl rajta, mikor február elején Pestre utazott, hogy a Molnár József ügyvéd híres irodájában mintegy előkészüljön az ügyvédi cenzúrára, azt letegye és azután végképp megtelepedjék Komáromban.

Anyja becsomagolt borjúbőrös ládájába, mely hű kísérője volt Pozsony óta minden útjában, a szépen gondosan berakott holmi közé ő maga csak némi kéziratokat rakott be s ezek közt a befejezett »Hétköznapok«-at s azzal megindult, még pedig a Duna zajlása miatt »gyorsparaszt«-tal, oly ígéret mellett, hogy sokszor haza látogat, de végképp csak egy év múlva költözik vissza a diplomával. Az ígéret első részét beváltotta, a másodikkal adós maradt, sohase költözött többé vissza.

A gyorsparaszt szokás szerint Budán tette le a komáromi utasokat. Móric elfáradva, összetörve érkezett meg és át sem ment aznap Pestre, ott maradt éjszakára a Fehér Farkasban és csak másnap igazítá el dolgát, a fiskálissal akképpen állapodva meg, hogy felcsap jurátusnak, kap ezért szállást és hat forint havi fizetést. Hat forintban tizennyolc ezüst húszas van és ez már valami.

Alighogy a principálisával végzett, nyakába vette a várost, Petőfit felkeresni, akiről komolyan kezdtek már akkor beszélni az emberek. A Pilvax-kávéházba ment, tudta, hogy odajön Petőfi, gondolta, ott várja be. Megkérdezte a pincérektől, melyik asztalnál szokott ülni, mire azok odamutattak egy nagy kerek asztalra a szögletben, mely a »Közvélemény asztala« címen válik ismeretessé nemsokára ebben az országban.

Az asztal körül már többen ültek, ismeretlen ifjak, az úgynevezett »fiatal óriások«. Jókai félre ült s onnan leste az ajtó nyílását az Úri utca felől, míg végre csakugyan megjelent a Petőfi vézna alakja; bársonnyal bélelt Lendvay-köpenyeget viselt és a kezében fokost.

Jókai eleibe lépett, félénken, szerényen. Petőfi ránézett, felismerte s kitörő örömmel zárta a karjaiba.

- Isten hozott, kedves »Marcikám«! Hol veszed itt magadat?

(Marci volt a Jókai becézõ neve.)

Petõfi rendkívül tudott ragaszkodni azokhoz akiket megszeretett. Jókait rögtön bemutatta írótársainak³⁵ s legott vitte nagy diadallal a szállására, ahol zavartalanul beszélhettek.

Útközben eldicsekedte, hogy a Vahot Pesti Divatlapjának segédszerkesztõje és koszton, szálláson kívül tizenkét forint fizetése van havonkint.

- Éppen kétszer annyi, mint nekem - panaszkodott Jókai.

Elmondván élményeiket, reményeiket, terveiket, Jókai kivette téli kabátja belsõ zsebébõl a paksamétát, a »Hétköznapok« kéziratát, arra kérte Petõfit, lapozgasson benne, mert a véleményére nagy súlyt fektet. Petõfi nyomban hozzá fogott az olvasáshoz és este egy Kígyó utcai kis korcsmában, ahol a vacsoránál találkoztak, agyba-fõbe dicsérte a regényt, újságolván, hogy azt megmutatta Vahotnak is, aki szintén el volt ragadtatva s mindjárt leküldött belõle egy mutatványt a legközelebbi számra a nyomdába. E mutatvány tényleg meg is jelent a március 6-iki számban a következõ csillag alatti jegyzet kíséretében: »Ezen mutatványból világosan kitûnik, hogy írójának igen szép tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egyaránt gazdag és eredeti«.

A regénymutatvány sikere mintegy belépti jegyül szolgált abba a társaságba, mely a Pilvax kerek asztalához járt és a Komlóban vacsorázott vagy a Csigánál, mely utóbbi helyen néha megjelent Vörösmarty Mihály is, kinek fejét valóságos dicsfény övezte a fiatal írók szemében.

Jókaira ez a belépti jegy jó is volt, rossz is volt. Elvonta, jogi tanulmányaitól, de felvillanyozta irodalmi munkásságra. Viszont elkedvetleníté a magábaszállás óráiban az írói pályától az, hogy e fiatal írók csoportja mind nem keresett annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevû vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki külseje elõkelõségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sõt tõkéje is, de az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem volt se pénze, se tehetsége; a piperkõc Dobsának ellenben volt tehetsége is, pénze is, de az elõbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig õ titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét, osztrigát etetett, de õ maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál. A javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók, hogy az érkezõ dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival nem volt szerencséje és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. Csengery Antal legalább méltósággal tûrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az isteneket. Bulyovszky Gyula, a finomság és az elegancia prototípusa, az egyetlen volt, aki a szabójáról, suszterérõl és mosónéjáról olyan tónusban beszélt, mint valami engedelmes lényekrõl, a többiek szókincsében e fogalmak olyan formáknak szerepeltek, mint a nyulak világában a jágerek és a rókák. E Bohémiának egyik nagy alakja volt Vas Gereben (élõ ember nem emlékezett arra, hogy annál valaha pénz lett volna). Közöttük volt a mókázó elmésségû, cinikus Kecskeméthy Aurél, szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban és abból tartotta fenn magát; ott ült hallgatagon a búskomor Czakó és a fecsegõ Ludasi Gans Mór, a zsidó újságíró elsõ palántája., a társaság ez idõ szerinti Stichblattja. És e szegényes egzisztenciák mégis vonzók és nem nélkülöznek bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsõség udvarán sürögnek-mozognak. Ezekbõl kell kiválniok a Bajzáknak, Eötvösöknek és Vörösmartyaknak. Az emberek érezni kezdik, hogy itt csillagok gyulladoznak, melyek világítani és vezetni fognak az éjszakában.

Pest maga még akkor pólyákban van. Kilencvenezerre szaporodott ugyan a lakosa, de azért korántsem nemzeti empórium. Még talán Dabas is inkább az. A törzslakosság sört iszik, vagy rác-ürmöst, németül tratyog és nem törõdik a közügyekkel. Aki valamire való ember benne, az mind nem hozzája tartozik. Arisztokráciája nincs, a legnagyobb úr a Pest megyei viceispán, Nyáry Pál uram, meg a nádorispán, de azok se pestiek. Van ugyan néhány derék magyar ember, bírák, megyei tisztviselõk, múzeumdirektor Kubinyi Ágoston uram, akadémikus tudósok, egyetemi professzorok, kiváló írók, de ezek is mind valahova másüvé számítják magukat. Pesten nincs odahaza senki, csak a spíszbürger s az mind hasznavehetetlen, lélek nélkül való népség. Kereskedelme, forgalma primitív; van négy országos vására és megvan a Szent István jobb keze. Az egyetlen tiszta kéz, mely önzetlenül emeli a várost, ide csõdítve egy évben egyszer az ország lakosságát; a törököktõl maradt fürdõi a túlsó parton, néhány podagrás beteget vonzanak kezdetleges vendéglõibe, melyekbõl nyolc van, egyeteme egy csomó diákot hoz össze.

Hiszen haladni mégis halad. 1780-ban csak 23 ezer lakosa volt, ez a szám nem egészen hetven esztendõ alatt egészen megnégyszerezõdött. Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33 s ezekbe 13 újság jár. A Pesti Hírlap, Athenaeum, a Világ, a Regélõ, a Religió és Nevelés, a Protestáns egyházi és iskolai lap, a Tudománytár, Orvosi Tár, Honderû, Életképek, Magyar Gazda, Tudakozó Lap. Megfoghatatlan, hogy ki olvassa ezt a sok lapot!

De e harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövõ, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény asztalnál készül az a nagy szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de elõbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekbõl mindez varázserõvel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petõfi barátsága a fiatal Jókait, ki napról-napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek szatelleszeik, bámulóik, ismerõseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok körül, kik átmelegednek a tûzhelynél, mint a téglák és e kölcsön vett meleget megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok az égõ zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is. Így voltak itt fiatalemberek, mint Kacskovics, aki sohase írt, sohase mondott semmit, de a gyõzedelem napjaiban, mert köztük élt, Pest város országgyûlési képviselõje lett. Lármáztak, disputáltak itt alakok, akiknek a neve se maradt fent, elenyészett nyomtalanul, viszont innen datálódik némely neveknek hangzatossága, anélkül, hogy valami egyéb állna velök összefüggésben, mint hogy itt szürcsölték a kapucínereiket.

A Közvélemény asztala oly népes volt némelykor, hogy több asztalokat kellett hozzá tolni. A Nemzeti Színház teatrálistái ide tartottak, mert itten termett a kritika; a fiatal óriásokkal tanácsos volt jó lábon lenni, sõt a vidéki színész is ide kukkantott be, ha nyomorúságos sorsa Pestre hajította, mert itt legjobban megértették. Ide jött Tompa Mihály, ha Pesten járt, Szemere Miklós Lasztócról, Kovács Pál Gyõrbõl. A vidéki levelezõk megoldván sarúikat, áhítatosan nyeltek minden szót, melyet Olimpusz lakói elpotyogtattak, és végre nem maradtak el a mecénások sem, vidéki földesurak és gavallérok, akik eladván a felszállított gyapjút, mulatópajtásokat kerestek egy vidám estéhez.

Jókai csak némelykor jött, de ez elég volt, hogy egy-két napra elveszítse kedvét az aktáktól. Szebb dolgokról volt itt szó. A megjelent cikkekrõl, polémiákról, novellákról, versekrõl folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a kiadókra, a szerkesztõkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petõfi dominált az asztalnál. Talán csak az egy Obernyiket nézték még többnek a pajtások, de az szótlan természetû volt. Petõfi pedig hovatovább mind jobban megszerette Móricot, csak az erõsek ösztönszerû vonzalma a gyengékhez, magyarázza meg Petõfinek e majdnem beteges vonzalmát a szerény és szelíd természetû Jókaihoz, kinek lángeszét azonban egész biztonsággal ösmeri fel. Az elvonult életet kedvelõ ügyvédjelölt többször megpróbálta a kimaradást; a rakoncátlan, sõt durva hang nem mindig hatott rá kellemesen, a témák gyönyörködtették, de a személyek nem. Csakhogy Petõfi újra és újra visszaterelte õt ide. Ebben a miliõben pedig lehetetlen volt elaltatni a fülemülét, aki õbenne lakott. Hiába hevertek íróasztalán jogi könyvei otthon szûk szobájában, mely a Molnár irodájából nyílt, esténkint hivogatón beszélt hozzá a heverõ írói toll s akár volt rá ideje, akár nem volt, csak hozzá látott egy-egy novella megírásához, s némelykor a hajnal is ott találta a szaporodó kutyanyelvek között, álom pedig nem jött a szemeire, ha lefeküdt is, vagy ha jött, a novellahõsök sorsát szõtte benne tovább. Így írta meg a nyáron »Nepean szigete« címû elbeszélését, melyet Frankenburg az Életképekben közölt szeptemberben.

A »Nepean szigete« az elsõ mûve Jókainak, melyben már az igazi Jókai mutatkozik meg, nem számítva a »Hétköznapok«-at, minthogy az késõbb jelent meg. Roppant feltûnést okozott a novella az irodalomban. Három hétig beszéltek róla az írók a központban és a literatúrakedvelõk a nemesi kúriákon és a tiszttartói lakokban, mert meg kell jegyeznünk, örök dicsõségére ennek az osztálynak, hogy mindazokat, amiket a magyar szellem termett, majdnem kizárólag azok a szerény tekintetes urak méltányolták, akik a földdel bíbelõdtek. Új volt a hang és merész a koncepció e novellában, azért lett esemény a megjelenése. Sokan azt hitték, hogy csak fordítás, külföldi remeknek sikerült átültetése és hogy a Jókai Móric álnév valami híres írót takar. Még Pompéry is, aki pedig meg is fordult néha a Pilvax-asztalnál és láthatta volna Jókait, ha ügyel a szerényen meglapult ifjúra, azt írta Frankenburgnak: »Tudni szeretném, ha lehet, hogy a Nepean-sziget derék írója kicsoda. Nem mondom, hogy tökéletes mû, de magán hordja a fényes tehetség jelét.«

Frankenburg megölelte Jókait a nagy siker után és a két számra terjedõ novelláért harminc forint honoráriumot fizetett, úgyhogy a Pilvaxban mint gazdag embert nagy éljenzéssel fogadták a fiatal írók, kiknek köztársaságában egy karikacsapásra nagyot emelkedett rangban, márpedig a rangkülönbségek sehol se respektáltatnak oly bizonyosan és olyan igazán, mint Bohémiában. Királyok nem adhatnak oly rangokat, mint az alkotások s még kevésbé e rangoknak oly tisztelõket, mint aminõket a nagy írók bírnak a kis írókban és olvasóik táborában. De még ez nem volt elég. Gratulációkat kapott sógorától, kecskeméti tanáraitól és ismerõseitõl. Petõfi egy verset írt hozzá e siker ötletébõl »Egy fiatal íróhoz«, melyet nemsokára egy másik követett »Jókai Mórhoz« címmel. Ez idõ tájt kezdte használni ugyanis a »Mór« keresztnevet, ami Tóth Lõrinc mûve, ki elõször címezte hozzá írt levélkéjét »Jókai Mór úrnak«; eleinte bosszankodott érte s visszacímezte a levélborítékon: »Tóth Lõr úrnak«, de azért késõbb Petõfi kívánságára mégis csak azt írta a munkái alá.

Az íróknak az a csoportja, mely a Pilvaxban és a Csigában vagy a Komlóban megfordult s melyhez még hozzá tartozott Berecz Károly, egy-két melegebb poéma szerzõje, Kerényi Frigyes, Irányi, Emõdy, Sárosy Gyula, Bogdán Lajos, Oroszhegyi, Adorján, Xantus, nem a mai vad zsenik és eltévesztett egzisztenciák apái, ez egy más faj volt, tisztességes, törekvõ fiatalság, mely elvégezte iskoláit, diplomát szerzett, de ellenállhatatlanul vonzódott az irodalomhoz. Vitte egy láthatatlan erõ, mint ahogy a holdkórost kihúzza békés vackából a holdvilág. Nem a tanulást unták ezek meg, mint a mostaniak, hanem éppen azért voltak itt, mert máris többet tanultak, mint a többi s nem akartak könnyûszerrel országgyûlési képviselõk lenni, sem olyan jövedelmet érni el a lapoknál minden tanulás és tudás nélkül, aminõt más rendszeres pályán csak nagy szerencsével, hosszú küzdelem után lehet elérni. Ez így van már ma. Csakhogy az egy Nagy Ignácot kivéve, az akkori legjobb írónak se volt annyi jövedelme, mint egy kancellistának. Frankenburg szerkesztõ létére még egy kis hivatalt is viselt a helytartóságnál, Petõfi öt forintot kapott egy-egy verséért. A jelesebb könyvek egy kötetét 160-180 frttal fizették a kiadók. A napilapok munkatársai 30-40 frt havi fizetést kaptak.

Nem a kalács izgatta tehát az ifjúságot, se az irigység nem bántotta. A szent hevület hozta õket össze, tekintet nélkül a nyomorúságos megélhetésre. Ahogy a madarakat fölviszik a szárnyaik a felhõkbe, anélkül, hogy ott búzaszemeket találhatnának. Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló sisera-hadak egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisztelték, dehogy tépték volna le babéraikat, hiszen éppen ez õsz homlokok dicsfénye vonzotta õket e perifériába. Mikor a fiatal író szemtõl-szembe állt egy Vörösmartyval vagy csak Nagy Ignáccal is, lázas reszketegség fogta el a tudatra, hogy életének micsoda nagy pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élõ emberek ünnepélyes dölyfe volt, hanem atyai auktoritás, mert meg kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál. A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklõdést tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörû példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az õ versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petõfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron. A becsületes Frankenburg, a jó közlegény, vezéreket nevel lapjánál. Nagy Ignác maga viszi el a »Hétköznapok«-at Hartlebenhez s nagy rábeszélésekkel tukmálja rá háromszázhatvan forintért, hogy csak minél elõbb napvilágot láthasson a mû, mely õt, a »Pesti titkok« népszerû íróját, feltartóztathatatlanul el fogja homályosítani. Pedig ezt a Jókay nevû ifjút akkor látta elõször.

Általában szép és meleg volt ez az élet. Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdõk és névtelenek elõl. A »szent ember« Szemere Pál gratuláló levelet irt annak, akitõl valami csinosat olvasott. Toldy is szívesen megállott minden apró tüzecskénél, megpiszkálta és nagyobbra igyekezett fújni a leheletével. A híres triász apostoli hivatással ápolta Apolló kertjében az apró palántákat. Vörösmarty színházi elõadás után szívesen kereste fel a kis írókat kis kocsmáikban, a Licziniusnál, a Szõllõnél, az Aranykéznél, de legtöbbször a Csigánál, hol külön nagy karszéket tolt neki a vendéglõs. Mellette valamelyik kedvence ült, vagy a víg Gaál József, vagy a szép és szomorú Adorján Boldizsár, de kedvelte Egressy Bénit is. Ahol Vörösmarty megjelent, elmaradhatatlan onnan Zoffcsák asztalos és Szijj uram gépész, mert a költõkirályhoz igazi barátság kapcsolja a két egyszerû polgárt. Fenomenális alak Vörösmarty abban a korban, mikor még a nemes és a nem nemes közé oly nagy válaszfal emelkedik. Õ egyformán közel bocsátja szívéhez Zoffcsákot és Deák Ferencet. Néha ritkaságképp Bajza is eljött Vörösmartyval a Csigába; nyírott bajszával, gondosan fésült szakállával, büszke magatartásával méltóságteljes alak: egyformán tisztelik mind a kettõt, de Vörösmartyt jobban szeretik. Arra a hírre, hogy Vörösmarty és Bajza polgári kimenõt tartanak, a kedélyes Nagy Ignác is kompareál, ami azt jelenti, hogy »pattogni fognak a dugók«. Rút volt Nagy Ignác mint egy faun, »de magát Jósikánál is szebbnek tartja« s ebbõl sarjadztak ki a nagyfejûek kimeríthetlen tréfái és ugratásai, melyek azonban sohase érintették a megbecslés határbarázdáit.

Mindennek valami csodálatosan kedves patriarchális levegõje volt. Tréfa csak annyi vegyült a fehér asztali társalgásba, amennyi a hangulathoz kellett. Irodalmi kérdések domináltak a kavargó pipafüstben. Egy új magyar szó, amit Helmeczy faragott vagy valaki más, egy új vers vagy egy novella úgy boncoltatott fel, mint mikor egy órának a szerkezetét rakják szét. A fiatalok csak akkor szóltak közbe, ha az öregek hangulatába beillett. Nem a világi állások vagy a babérlevelek száma szerinti ranglétra készté õket e szerénységre, hanem az egyszerû tisztességtudás. Egy családnak látszott az írói világ így együtt, mintha apák és fiak volnának. A kezdõ író, ha csak egy poémácskát írt is, már jogcímet nyert arra, hogy Vörösmartynak bemutassák és azt »Miska bácsi«-nak szólíthassa.

Ehelyütt ritkán fordult meg Jókai, mert majd mindig volt valaki, akire Petõfi »rá nem nézhetett«, de ha megfordult, az öregek szeretettel fogadták. Vörösmarty tréfásan »Jóczy«-nak nevezé. Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlen egyszer betévedni a zárkózott kedélyû mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét írók közt töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól utazott el másnap Miklára, hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot.

A Csiga nagy asztala különös érdeklõdéssel várta a »Hétköznapok«-at. A megjelent mutatványok két táborba osztják az írókat; olyanokra akik nem fektettek különös súlyt a versenyre és olyanokra, akik Kuthy leszorítását jósolták általa. Mialatt a »Hétköznapok«-at szedték a nyomdában, legalább is annyi szó esett róla, mint azután, mikor megjelent. Akkor még nem szaporodtak a könyvek olyan könnyen, mint a szúnyogok. A városban mindössze három könyvnyomda volt s az egész közönség tudta, mikor mit dolgoznak azokban. Lassan készült egy könyv. A korrektúrán nem szaladt át az író, hanem két hétig hordott a szíve alatt egy-egy kiszedett ívet, gyomlálván abból a nyomdahibákat s szépítvén abban a kifejezéseket.

A »Hétköznapok« még az akkori viszonyok közt is szegényesen jelent meg, hamupipõke ruhában, olcsó, rossz papiroson, kékes, igénytelen borítékban, szóval minden pretenzió nélkül. Sikere azonban jelentékenynek mondható. Mert mindenki egyszerre tisztába jöhetett azzal, hogy egy új, mindenkitõl elütõ író támadt, aki sajátos egyéni hangon tud elbeszélni. S akinek sok húrja van. Ragyog, megríkat, megnevettet és elandalít.

Maga Jókai azt írja e regényérõl: »kecskeméti visszaemlékezés, zabolátlan fantázia szüleményei«, de más helyütt elösmeri, hogy vannak abban lapok, különösen leíró részletek, melyeknél sikerültebbeket nem írt sehol sem.

Kétségtelenül rossz regény, sõt nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált, jellemei valószínûtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel, burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül és mégis benne van már a »nagy író«, friss humor bugyog benne s az elõadásnak valami különös vonzó kecsessége és zamatja van. Egyik bírálója az Irodalmi Õrben pedzi már, mondván: hogy Jókai elsõ mûveivel »meglepetést, mondhatni megdöbbenést és örvendetes sejtelmeket okozott«. Igaz, hogy a lap is, mint az Életképek melléklapja, a kritikus is, Tóth Lõrinc, mint földije, közel állottak hozzá. Mindennek dacára a Tóth Lõrinc kritikája olyan találó, hogy nagy variációban a mai Jókaira nézve is igaz. Ennek a Tóth Lõrincnek fiatal korában jó szeme volt.

Annál felületesebben ítéli meg barátját Petõfi, ki úgy mutatja be Rayé francia tanárnak;

- Egy író, aki francia regényeket ír magyarul.

Hogy Petõfi nem érezte meg Jókaiban a magyar föld szagát, az szinte hihetetlen, éppen abban az idõben, mikor az elbeszélõk közül csupán az õ írásaiból érezhetõ ki. Jósika magyartalan, és Scott Walter utánzó, Kemény Zsigmondtól még csak néhány regény-mutatvány jelent meg az Athenaeumban és a kolozsvári lapokban, mély, tömör, de nehézkes. Az elbeszélõ válfaj nem is neki való, mintha az elefánt menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír. (Mégis vannak olyan tévelygõk akik zseninek tartják.) Nagy Ignác vidám, értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízû, de mesét komponálni nem tud és csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedûjén, báró Eötvös nagy elme, de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért.

Többé-kevésbé ezek az írók dolgoztak akkor prózában. Degré csak késõbb kezdte írni regényeit, melyek nem sokat értek. A rossz francia regényeket utánozta. Némi könnyedség volt az irályában, minden esprit nélkül. De a publikum nem volt követelõ. Elegánsnak találták a dolgait. Mint ahogy elegánsnak találták apáink késõbb az olyan francia ételeket, amelyekbõl nem lehetett jóllakni. Például az omelette-souflée-t. Csakhogy az omelette-souflée-ben legalább tojásfehérje volt és cukor, míg a Degré regényeiben nem volt semmi.

Az elbeszélõ mûvészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyû lesz Jókainak feltûnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a közönséget a »Falu jegyzõjé«-vel, mely a jobbágyság szörnyû sorsát rajzolja, Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy komprehenzív elmének gondolatvilágát tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberû emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélõ talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szõni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepõ fordulatokat elõkészíteni, de õ sablonos és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai úton (mondjuk, ha úgy kezdõdik a regény), következik a három lovag leírása, a lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsõtõl kezdve, (esetleg még korábbról) addig a pillanatig míg a budai úton haladnak. Csakis ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika Miklós, kinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen, mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.

Mindegy, mégis nehéz volt egy új embernek gyorsan, rohammal prosperálni. Mert ha olyanok is írták a regényeket, akik voltaképpen mást lettek volna hivatva írni, az olvasók is hasonló módon toborzódtak össze. Ha nem voltak született elbeszélõk, nem voltak született olvasók sem, akiket egy belsõ vágy és inger hajtott volna. Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Az irodalmi gourmetnak még a fogalma se volt meg. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésbõl, kötelességbõl és divatból, mert a mûvelt társaságban, hölgyek jelenlétében, az idõjárás után bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó nevelés és a mûveltség kiegészítõ részének látszott, az olvasók ennélfogva nem jártak a maguk lábán s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett szellemek fölött, kiknek néma bámulással kellett adózni. Hogy melyik a jó regény, annak inkább híre ment, mintsem az illetõ hírlelõk érezték volna. Csak így volt lehetséges, hogy az Eötvös József »Karthausi«-ját negyven évig vették a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern »rumli«, hogy a közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen dolgok közé tartozott. Mindenki kitartott a maga kedvenc írói mellett, úgyszólván holtig, mint ahogy kitart a brahman a bálvány istenei mellett, nem törõdvén vele, jobbak-e, kiket a szomszédja tisztel.

Jókainak is küzdenie kellett. Briliáns tulajdonai mellett közömbösen mentek el az olvasók eleinte. Még a kritika se vette azokat észre. Azokat se, amelyekrõl már tudott, amelyeket várva várt a feltünedezõ tehetségekben. De voltak olyan erényei is, amelyekrõl a magyar kritika nem is álmodott, mert még nem jelentkeztek eddigelé, amelyeket nem is várhatott. Legalább sehol se említik a kritikusai irályának csodálatos természetességét. Olyannak látszik amit írt, mintha magától nõtt volna. Az ember észre se veszi, hogy olvas, hanem csak átnéz egy történetet. Milyen irály ez, amit észre se lehet venni! Hát még a dialógok, melyek azon melegében látszanak kipottyanni a szereplõk szájából. Miféle boszorkánymester ez? Hol szerezte ez a fiatalember ezt a nagy titkot, mikor még csak hosszú évtizedek múlva jelenik meg a földi lámpák elé Dosztojevszkij és Maupassant, akiknek az emberei úgy fognak beszélni és cselekedni, ahogy az emberek tényleg beszélnek és cselekszenek?

Jókai csak a felét leste el az isteni titoknak, a természetes beszélgetést; a természetes cselekvést sohase bírta alakjaiba beplántálni. A belsõ embert nem ösmerte, de a külsõt a megszólamlásig híven állította elénk. Csakhogy ez a jelesség, bár a legvarázslatosabb egy írónál, mit használhatott neki a pátosznak ebben a tobzódásában? Mit lábatlankodik õ a maga tõrül metszett folyékony és népies prózájával éppen akkor, midõn az ország egyik bálványának, Vörösmartynak virágos és zengzetes nyelvétõl pattog a levegõ, mikor a politikai szónoklat terén támadó titán, Kossuth Lajos szíveket dobogtató, vért pezsdítõ muzsikát tud kicsalni a szittya idiómának szépen kiesztergályozott cirádáival? Ki akar itt erdõk-mezõk vadon nõtt füveivel, bokraival elõtérbe jutni, mikor két nagy kertész a nemzet tapsai közt produkálja virágremekeit?

Jókainak ez a természetesség még talán ártott volna, de szerencsére még nem volt egészen kifejlõdve ebben az évben, ti. 1846-ban. Ez még nem a végleges Jókai-nyelvezet. Arra még várnunk kell vagy tíz évig. A bombasztoknak és a dagályosságnak hatásai alól hogyan is szabadulhatott volna meg teljesen egy kezdõ, olyan levegõben, ahol Kazinczy Gábor és Kuthy Lajos ünnepeltetnek éppen a stílusuk szépsége miatt.

Még sok a cikornya, sok a cifraság, sujtás és sok a férc elsõ munkáiban, de az anyag a magyar népnyelv posztója, a népész elevensége, egészséges fordulatossága. Vörösné asszonyom és Klára uram látszik elbeszélni az egyes helyeket, Szarka János és Nagy Pál uraimék a humorosokat. Kár, hogy hellyel-közzel beleszalad a tartalomba Kuthyból, Obernyikból valami, mintha a pásztorfurulya édes szavába, nyitva hagyott ablakon át zongora- vagy gitárhang vegyülne.

Bizony az idõket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik, ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban röpült két óriás szárnyú madár és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petõfi volt és Arany János, kik elementáris erõvel vitték diadalra fönséges költészetükben az egyszerû népiességet s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.

Hiszen e miatt sok tollharc folyt akkor és voltaképpen még ma sem tûntek el minden nyomai a nagy vitának. Vas Gerebennek is voltak tisztelõi, pedig már õ a póriasba ment át s Vas Gerebennek még ma is élnek irodalmi utódai. Képzelhetni Petrichevich Horváth Lázár duzzogását, aki egy külön finomabb nyelvet szeretett volna a magas arisztokrácia számára, báró Jósika Miklós gúnyos mosolyát, aki eddig szuverén »hevéllyel« gyártotta a magyar szavakat, amennyi és amely fogalmakra csak kellett, otthon a kényelmes pamlagon ülve, míg ezek talán az istállóba is bemennek, hogy a béresektõl megkérdezzenek egy-egy kiteremtettézett szót vagy kifejezést.

Hosszadalmas volna részletezni e szócsatákat pro és kontra a népiesség és a »csinálmányos nyelv« mellett, de nem is érdekes. Az igazságot felette könnyû megtalálni, csak egy okos kertészt kell megkérdezni, hogyan kell egy parkot megalkotni. A felelet csak az lehet, hogy maga is ültetheti, csinálhatja az ember, de úgy, hogy a laikus elõtt magától nõttnek lássék, vagy a vadon erdõ idomítandó át parknak, de úgy, hogy az egy mesterségesen rendezett kert illúzióját keltse.

De bár nem tudta még akkor ezeket az irodalomkedv elõ közönség sem, mégis érezte, hogy a Jókai talentuma valami új, valami más, becsesebb a többinél. Élvezte õt, de még mindig ragaszkodott a hagyományokhoz. Úgy rémlett olvasóinak ez a természetes egyszerûség az elbeszélésben, mintha olyat õmaga is tudna írni.

Ebben a miliõben csak koronkint tett egy-egy kisebb-nagyobb etapot Jókai s még mindig habozott, író legyen-e vagy prókátor? Molnárt ugyan otthagyta egy félév múlva, de az ügyvédi pályát még nem, ezentúl Wrhowsky Sándor ügyvédnél gyakorolta magát, készülvén a cenzurára. Wrhowskyval is szívélyes viszonyban állt, még Komáromba is elvitte látogatóba a jó kedélyes »kövér tótot«, aki annyira be tudta magát hízelegni Jókaynénál, hogy az nemsokára magához vette szép kövér húgát, Wrhowsky Lujzát magyar szóra, mert mint szakolcai születésû leány egy szót se tudott magyarul, azt pedig a bátyjánál Pesten még abban az idõben megtanulni nem lehetett. Lujza kisasszony Vály tanítványa volt, ezalatt átjárt a Kapitány utcába, hogy egy kis elméleti kulcsra is szert tegyen s ott Vályéknál gyakran találkozott a bájos Asztalos Etelkával mindaddig, míg az egy szép napon végképpen el nem maradt. Belõle lett idõvel a szép Keõcserepy Vilmácska a »Kárpáthy Zoltán«-ban, kinek haldoklása sok érzékeny szívû olvasót megríkatott.

Elköltözvén Molnár ügyvédtõl, Szigligeti Edénél fogadott lakást, egy bútorozott szobát, melyért havonkint hét forintot fizetett. Kikerülhetetlen volt, hogy a Szigligetinél megfordult színész emberekkel ismeretséget ne kössön, ami egyre beljebb sodorta a bohém életbe.

Ezekkel élt, ha az ügyvédi kancelláriából elszabadulhatott, de korhelykedésekben nem vett részt, szívesen elbeszélgetett a Pilvaxban, uzsonnára ellátogatott a Depscher uram tejesboltjába, fölkereste Petõfit a lakásán, aki igazi baráti ragaszkodással volt hozzá s tüneményszerûen emelkedvén, gyengéd gondoskodással emelte magával »Marciját«.

Az ügyvédi vizsgát letette ugyan 1816-ban, huszonegy éves korában, a diplomát annak rendje szerint úgy Pest vármegye, mint Komárom sz. kir. város közgyûlésén kihirdették azzal a hivatalos megjegyzéssel, hogy »a cenzura a bizottság részérõl dicséretreméltónak találtatott«, de már akkor eszeágában sem volt, hogy ügyvéd legyen; sem kedve, sem temperamentuma nem volt a mesterséghez, szelíd modorát, sima természetét, ellentmondásra képtelen lelkületét ösmerve, szemébe kacagtak, ha valahol azt mondta, hogy ügyvédi irodát nyit. Mintha hóhérnak készülne valaki, akit egy csirkének vonagló teste megborzongat.

Inkább gyöngédségbõl tervezgette eddig, hogy övéit meg ne szomorítsa, mert meg kell adni, hogy az egész Jókay családot finom családi érzések lengték át.

Az örömet szívesen osztották meg egymással de az olyan hírt vagy kijelentést, ami kedvetlenséget vagy bánatot okozna a másiknak, szívesen halogatta mindenik. Móric minden névnapra gratulált övéinek, ha valami beszélye jelent meg vagy egy dicsérõ kritika, nyomban küldte haza. A »Hétköznapok« elsõ példányát díszbe kötve küldé »Szeretett anyjának - a szerzõ«; és mikor megbetegedett, a nyár elején, egyre arra kérte a környezetét, Szigligetiéket, Petõfit, hogy valahogy ne is beszéljék betegségét, mert hátha meghallanák az övéi Tóth Lõrinctõl vagy valami más Komáromba tévedt embertõl, az nagy baj lenne. Minek ijesztené meg szegényeket.

Majdnem ugyanebben az idõben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó s az öregasszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a paplaknál megállni s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány, kiaszott öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia.

Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevõ ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tûrte a nagyasszony és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne.

Nem is ment errõl levél Mórichoz - dehogy merte volna valaki megszegni a nagyasszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: »Siessenek Mórichoz; veszélyesen beteg. Petõfi.«

Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, melynek tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve.

- Hamar az ünneplõ ruhámat s a fõkötõmet. Megyek Pestre!

Csak nagy nehezen lehetett oly gyorsan átalakítani a ruhája ujját, hogy felhúzható legyen a bekötött karra.

Mindig egyforma fekete ruhát viselt özvegysége óta és fekete fõkötõt; semmiképp sem volt rávehetõ, hogy kalapot tegyen fel. A kalap dámáknak való - szokta mondani -, engem az uram fõkötõ alá hozott, hát az marad a fejemen. Egyébiránt az akkori fõkötõ és kalap alig különbözött alakra egymástól, az áll alatt megkötve, olyanforma volt mindkettõ directoire ízlésben, mint a félfedeles hintó felhajtója.

Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt és éppen kulminált a láz, mely csaknem görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetõfokot s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyrõl visszafelé.

Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erõs legény volt a betegségek között, aki hetven száztólira dolgozik a halálnak, ma már nem is félelmetes és csak itt-ott jut zsákmányhoz.

Móric fel sem ismerte már anyját, nõvérét s orvosa és Petõfi, akik kétszer is meglátogatták naponkint, a legrosszabb sejtelmek és kósza remény között hányódtak; Petõfinek igaz barátsága és szeretete fõképp ekkor nyilvánult meghatóan, bár már elõbb is teljes mértékben érezte.³⁶

Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai kézé, melyrõl elfelejtette, hogy nem tudja mozgatni, a válság két nap múlva jó irányban dõlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondtalanság nagy bonyodalmakat idézhet elõ. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkû német asszonyka keze alatt, aki reggeltõl estig ott sürgött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét és az öreg Jókayné, jól összeszoktak. Vályné azt írja róla férjének: »Móric szállásadói, Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, kinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívû gondos asszony s betegünk jóízûn tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.«³⁷

Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznõk, tarka-barka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynõi termetû és megjelenésû feltûnõen szép nõ költötte fel a komáromi betegápolónõk érdeklõdését, kik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte a rettegés napjaiban ha nem is, de a késõbbi napokban, mikor a beteg túl volt a veszélyen és nagyokat aludott egy huzamban, a téma-szegény négy fal közt, kivált ha Petõfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szõnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsû anyja közt, ki iszonyodott az ilyfajta emberektõl s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a »szépség« felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézõn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk s megkérdezték Szigligetinétõl kilétét.

- Laborfalvi Róza.

A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a mûvészetkedvelõ Jókay családhoz.

Valami gonosz dzsin vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné elõtt, aki pergõ nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is:

- Tessék hinni, van õ egy tisztességes, derék leány. Mikor gyerek neki van, maga aztat szoptat és nem szégyenli.

Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, aki nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fûnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át, mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban… Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját elõre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, mely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, mely a Jókai Móré volt.

Jókayné csak akkor hagyta el kedvencét, mikor az elsõ sétáját tette a Dunaparton Petõfivel, de tört karja sehogy se gyógyult otthon; orvosa, az öreg Iványos, a Császárfürdõ használatát ajánlotta, annál is inkább, mert a kiállott ijedelmek, mikor a hajóhíd beszakadt a nádort váró népsokaság alatt, kik közt övéit is sejtette, idegszervezetét is teljesen megrongálták.

Ez a szerencsétlen Komárom is sok mindenen ment keresztül. A nagy mulatozásait megtorolták az istenek, mint Szodoma és Gomorráét; de míg ezekkel egyszerre végeztek, Komáromot apródonkint büntették. Gyakran földrengésekkel, tûzvészekkel és mindenféle katasztrófákkal, melyekbõl a legrettenetesebb, az ellenség dúlása, még most az idõk méhében várakozik.

Jókayné tehát visszajött õsz táján Pestre, illetve Budára Vályékkal, ahol a Császárfürdõ közvetlen közelében a Kék Szõlõ címû vendéglõben foglalt le nekik lakást egyik komáromi ismerõsük, Fogthûy Zsigmondné.

Móricot nem is értesítették jövetelükrõl, hanem mindjárt másnap Vály kereste fel szállásán, de nem találta otthon, csak üzenetet hagyott Szigligetinénél, hogy az anyja itt van a Kék Szõlõben. Azonban Wrhowsky ügyvédnél is kereste; a »pohos« tót nagy csodálkozására kijelentette, hogy itt ugyan hiába keresi a professzor úr, mert Móric már nem akar prókátor lenni, »letett arról, de nem is arra való, hadd legyen õ csak poéta, mert olyan gyönyörûn tudja írni azt a bizonyos szamárságokat, hogy még báró Jósika Miklósnak is övé fejére nõheti magát«.

Vályt lehangolták a hallottak s kíméletesen, óvatosan tudatta édesanyjával Móric szándékait, kiszínezve az irodalmi pálya dicsõségét - noha bensejében õt magát is aggasztá a kenyértelen, tövises út, melyre sógora rálépett -, hogy az öregasszony megnyugodva adott a fiának igazat:

- Nem is való Móricka prókátornak!

Móric többször átjárt anyjához látogatóba, hol Petõfivel, hol egyedül, de hogy a fiskálissággal felhagyott, sem õ, sem anyja nem hozta soha szóba. Látszott a nagyasszony megjegyzéseibõl, hogy tudja s örült neki Jókai, hogy vallomás és szemrehányás nélkül csúszott át ezen a kínos ügyön s mindenféle jelenetek híján tûnhetett el a diploma a limlom családi papírok közé.

Krónikásai följegyzik, hogy egyetlen pöre volt Jókainak; a Komló³⁸ korcsmárosát védte a Komló tulajdonosa, egy gazdag serfõzõ ellen. A vád az lett volna - mert az egész pör nagyon anekdotális, tehát valószínûtlen -, hogy a Korcsmáros csupa édes ételeket ad, amikre bort szomjaznak az emberek s így a serfõzõ-tutajdonos söre nem fogy eléggé. Jókai szakértõket hallgattatott ki, akik mind azt vallották, hogy az édes ételekre sört kívánnak, mire a serfõzõ ügyvéde ugyanannyi szakértõt idézett, akik az ellenkezõt vallották. S így folyt a bolondos pör nagy vidáman, az elsõ bíróságnál megnyerte a serfõzõ, a táblán megnyerte a korcsmáros, mire pedig a legfelsõbb törvényszékhez apelláltak, akkorára már Jókai nem volt kíváncsi, ott hagyván a Wrhowsky irodáját, mint a madár a kalitkáját.