KILENCEDIK FEJEZET
EGY KIS HULLÁMZÁS

Párizs felõl fújt a szél; onnan jöttek a divatok, az olvasmányok, az eszmék. Mire már a maga nagy mámorát kialudta a roppant világváros, a sutba dobott frígiai sapkához való fejek más országokban kezdtek nõni.

A magyar társadalom nagy átalakuláshoz fogott. Lázas készülõdés indult meg a szívekben és elmékben. Egy láthatatlan szellem fúr, farag, olt és idomít. Gróf Széchenyi István már évek elõtt jobban és hívebben megírta, mi fog a jövõ évben (1848-ban) bekövetkezni, mint ahogy majd megírja fõtisztelendõ Horváth Mihály évek múlva, hogy mi következett be. Az írók is ezekkel az eszmékkel vannak szaturálva. Az ókori klasszikusokat, amelyekkel az iskolában növekedtek, úgyszólván elcsapták, a szomszédos német nagy elmék mellett közömbösen mentek el.

A Marseillaise-t fújta a Tóth Gáspár inasa, aki az új ruhát vitte haza Nyáry Pálnak, rá a Carmagnole híres dallamával felelt az Arany Sas csaposa. A Jókai asztalán Hugó Viktor, Michelet, Béranger, Louis Blanc, Sue hevertek, Petõfi szobája falain ott lógtak Mirabeau, Danton, Marat, Robespierre és a többiek, a forradalom izzó tüzében istenekké vált szörnyetegek. A nagy francia kultuszban még a szakállát is franciásan hagyta meg. Ugyanilyen szakállt viselt a bohókás Lauka (ami Don Gunárosznak stílszerû is volt), Télfy, Irányi, Czakó, Kecskeméthy hasonlóan cselekedtek. Jókai szakálla még csak akkor ütközött, azt még nem lehetett idomítani. De az irályát, elbeszélõi modorát próbálta. Különösen Eugène Sue imponált neki. Nevetséges, mintha egy párduckölyök a macskától tanulna ugrani. Az utánzási vágy mint a harmadnapos hideglelés egész írói pályáján vissza-visszatéreget hozzá. Hogy nem rontotta meg, az csak annak köszönhetõ, hogy eredetisége olyan, mint a vízhatlan szövet, amin semmi idegen nedv át nem hatol. E franciáskodási epochában írt dolgai is olyan magyarok, hogy szinte bennök van erdeink zúgása, patakaink csörgése, vadvirágaink illata. Amit a franciáktól, Sue-tól, Dumas-tól tényleg átvett, az a rendkívülinek, a meglepõnek, a csattanósnak, a csodálatosnak hajszolása.

Ebben az évben különben keveset írt. »Sonkolyi Gergely« nagy sikere után »A bûntárs« jött az Életképekben, majd »A serfõzõ«, »Az egyiptusi rózsa« és »Keselyeõ Péter«, négy kisebb novella és néhány jelentékenyebb cikkecske.

De a sovány termést hosszabb betegsége magyarázza, egy erõs tüdõgyulladás, mely hajszál híja, hogy rosszul nem végzõdött. Mint lábadozó beteg hosszú sétákat tett a ligetben s az Akadémiától egykor dicséretet nyert »A zsidó fiú« regénynek való átdolgozását tervezte annál is inkább, mert azt Bajza élõszóval is dicsérte elõtte. Majd édesanyja és Eszter nénje érkezett meg a Császárfürdõ használatára, amikor megint nem dolgozott, mert naponta kijárt a Kék szõlõhöz, ahol szállva voltak. Petõfi se volt otthon, hogy tespedésébõl fölrázza hû mamelukját. Szerelemben járt Szatmár megyében s nagy civakodásokról adtak hírt a Lauka levelei, melyek a leánykérés körül a leány apja Szendrey és Petõfi közt támadtak. Ezekhez járult, ti. a nem dolgozáshoz, a sok dolog, mely a Jókai nyakába váratlanul szakadt. Véletlen-e, nem tudni, de a fiatal írói csoport (minden ily fajta csoport szereti a maga jelentõségét nagyítani) abban a hitben élt, hogy az a bizonyos »bécsi kéz«, mely jó idõben, rossz idõben elõre szereti a felhõket elsimítani a saját egének peremérõl, messze tekintõ politikából lenyúlt és áthelyezte Frankenburg Adolfot a pesti Helytartó Tanácstól Bécsbe -, hogy a gyékényt, illetve a lapot kihúzza a veszedelmes irányú ifjak alól. Már a Pesti Füzetek nem engedélyezését is e »bécsi kéznek« tulajdoníták, bár sem az elõbbi, sem az utóbbi esetben nem valószínû. Elõször azért, mert az ifjú szépírók éppen nem voltak még veszedelmesek, másodszor azért, mert ha veszedelmesek lettek volna, akkor a »bécsi kéz« szívesebben hagyja õket a jó érzésû Frankenburg keze alatt, mint saját magukra.

Frankenburg átadta a lapot Jókainak, ki most váratlanul szerkesztõ lett s ideje nagy részét a szerkesztés apró-cseprõ gondjai és teendõi vették igénybe. Sok jó erõt bírt a laphoz kötni s ezeket jól fizette. Gonddal és változatosan csinálta az egyes rovatokat, úgyhogy a lap virágozni kezdett, ezerötszáz elõfizetõje volt, ami tekintélyes jövedelmet jelentett. Petõfinek 50 forintot volt képes fizetni egy-egy verséért.

De kellett is a fokozottabb honorárium a konyhára, mert Petõfi õsszel megházasodott s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek féleségét«. E ház elsõ emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ide költözött Szigligetiéktõl. A lakás három szobából állott, ebbõl kettõt Petõfiék használtak, Jókai pedig a konyhántúli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Petõfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petõfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.

Megelégedettek voltak. Anyagi gond nem vont homlokukra felhõt. Petõfi csak nemrég kétezer pengõt kapott Emichtõl a verseiért, Jókainak pedig az Életképek valóságosan öntötte a pénzt. Ábrándoztak, terveztek, tele voltak témákkal és volt otthon mindjárt egy kritikusuk is, a kis menyecske, aki felszolgálta nekik a párolgó teát és hozzászólt a terveikhez. Õ volt a harmadik pajtás, ide illõ, szabad, merész, gondolatjárásra férjével egyforma, néha excentrikus, de mindig szellemes. »Nem oly szép - írja Jókai -, aminõnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésû szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettõ közt nem volt összhangzás, - amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.«

Minden dolgukba be volt avatva, részt vett a lap szerkesztésében is, mert együtt hárman tervelték ki, míg a szél a kéményben vígan dudorászott s a tûz pattogott, pörölt a belül nyíló kályhában, hogy milyen eszméket vessenek fel az Életképekben, s milyen cikkeket hozzanak.

… Kedves, feledhetetlen tél volt ez, melynek egy még feledhetetlenebb Március vetett véget!

A szokott langyos tavaszi fuvalmakba a szabadság illata vegyült. Valami titkos sejtelem lappangott a szívekben. Reméltek. Sõt vártak - lázasak voltak és mámorosak, mintha a rügyfakadás izgatná õket.

Pozsonyban ott könyökölt a diéta, az utolsó rendi országgyûlés, de az ólomlábon járt. Igaz, hogy efölött már Kossuth volt az úr s a reformokra nézve az összes tekintetes karok és rendek meg voltak már puhítva. Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai elõkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sõt elméletben már meg is vannak az összes nagy reformok, a felelõs kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik s még hosszú küzdelmek, nagy huzavonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzá jutunk. Mert nem elég, hogy a fa meghozza, a napsugarak megérleljék, még az is kell, hogy a csõsz a leszakításukat megengedje.

De míg az országgyûlés piszmogott, a felsõ tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövõnek ebben a zenéjében, addig Párizsból megérkezett a párizsi forradalom híre. Az ifjúság már eddig is türelmetlen volt a januári olasz forradalmak hatása alatt s már januárban kimondta, hogy az országgyûlési halasztásokkal elégedetlen. E nyilatkozatra akkoriban visszhangot adott a pesti fiatalság, mely a Pilvax kávéházban tartott gyûlésérõl együttérzésre és cselekedetre hívta fel a pozsonyiakat.

A párizsi forradalom híre március elsején ért Pozsonyba, éppen nyolc egész nap kellett ehhez az útjához. Kossuth rögtön kifeszíté hajója vitorláit, hadd hajtsa õket a forradalmi szellõ s megtette híres indítványát a telelõs kormányról, melyet a követek többsége március 4-én elfogadott, a fõrendek azonban (sok óvatos alak volt köztük) elszökdöstek elõle Bécsbe, hogy ne lehessen ülést tartani. Hanem hiszen jó helyre vitték õméltóságaik a bõrüket, mert ott már a bécsi forradalmat találták.

Nem lehet már az elõl menekülni sehová. Mindenütt inficiálva van vele a levegõ. A fõrendek akarata tehát megtört, elfogadták a javaslatot és március 15-én külön küldöttség vitte a királyhoz Bécsbe.

Ami Pozsonyban fõtt, ugyanaz forrt Pesten is. Csakhogy Pesten nagyobb tüzet rakott a fazekak alá a sajtó. Az ifjúság magára hagyatva, türelmetlen szenvedélyességgel tárgyalta a reformokat s elhatározta a Pilvaxban, hogy egy nagy népgyûlést és lakomát rendez a francia forradalmi lakomák mintájára a Rákosmezõn, ahová meghívja az egyetemi ifjúságot, a népet és még nyolcvan meghívót küld szét egyleteknek, intézeteknek.

A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petõfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.

Klauzálnak nem tetszett a dolog. Félt, hogy az ifjak odébb mennek, mint kellene s ezzel veszélyeztetik azt is, amit el lehetne érni. Mindjárt is mondta Fényes Eleknek, az alelnöknek (az elnök, Batthyány Lajos gróf; Pozsonyban az országgyûlésen ült most), hogy aggályai vannak, közbe kellene lépnie.

- De hát mi nem tetszik? - faggatta Fényes.

- Az egész - felelte Klauzál furfangosan. - A mi kezünkben kell lenni a gyeplõnek.

Valamit tenni kellene! De hát mit? Az ifjúság élén Petõfi állt. Az pedig már akkor nem volt akárki. Nevét már akkor diadalmasan hordozta meg a hír az egész országban.

De Klauzál okos ember volt, messzelátó államférfi, jó hazafi és becsületes ember, aki nem pihen, ha a vélt veszedelmet el tudna hárítani. Kieszelte õ a módját, hogy mit kell tenni. Értett egy kicsinyt a pszichológiához is.

Látszólag helyeselte az ifjúság rákosi lakomáját és felajánlta nekik az elõkészületekre az Ellenzéki Kör helyiségeit. (Hadd dolgozzanak itt a szeme elõtt.) Azok örömmel, lelkesedéssel fogadták. (Boltomban vagytok már, gondolta magában Klauzál.)

Azontúl aztán a helyiségekben készülõdtek, tanácskozván odarendelt szállítókkal, korcsmárosokkal, rendezõkkel s lótó-futókkal.

E lázas munkálkodás közben észrevétlenül preparálta Klauzál az ifjúság vezéreit.

- Jó volna, ha elõbb önök gondolnák át azokat a pontokat, mert sok szem többet lát, de sok száj kevesebbet határoz. Jó volna azokkal már készen menni Rákosra.

No, az bizony jó volna. Ráálltak gyanútlanul. Irinyi József megindítványozta, a kör pedig szövegezõ-bizottságot küldött ki az ifjakból, Petõfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky Gyula személyében. Csináljanak mindent a fiúk. Egyetlen öreg se lábatlankodjék nekik.

A fiúk meg is csinálták. Könnyû volt. Hiszen nem kellett kigondolni semmit. A kívánalmak a levegõben röpködtek, nem kellett õket kisajátítani, mindenkiéi voltak. Ha mutatkozott nehézség, az abban állt, hogy mit kell kihagyni? Melyik tizenkét kívánság a fontosabb? Hogy miért kötötték magukat éppen 12 ponthoz? Lehetett volna hét pont, vagy tizenhét pont is, de õk makacsul megmaradtak a tizenkettõ mellett s készebbek voltak minduntalan hol egy, hol más kívánalmat kidobni, hogy újat és újat tegyenek helyébe.

Még aznap nyélbe ütötték a tizenkét pontot s másnap, március tizenkettedikén egy értekezleten elõterjesztették. Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehetett elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörülték az egyenlõség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?) és a nemzeti bankot tették helyébe. Egyúttal azt az indítványt is magáévá tette az értekezlet, hogy petíció alakjában terjesztessenek az országgyûlés elé.

A pontozatok, melyeket Jókai az Irinyi szövegezésébõl öntött át népszerûbb alakba, gyorsan szivárogtak ki a lakosság közé. Pest még kis város volt; az intelligencia úgyszólván egy csomóban élt és mindjárt értesült mindenrõl. A lateinerek lelkesedtek, a bennszülött polgárok mint látványosságot fogták föl a tavaszi napfényen özönlõ ujjongó tömegeket, kik megéljenezik az utcákon mutatkozó Petõfit, vagy a szép Herr von Vasvárit, kinek gyertyaszál termetét, nagy homlokát, élénken villogó fekete szemeit de sok úriasszony és kisasszony nézi nagy epekedéssel.

- A császár kezei hosszúak - mondják a budai spíszbürgerek -, ebbõl még baj is lehet.

A helytartótanács öreg tagjai, Odry, Nyéki nagyságos urak, kik lejártak kávézni Budáról a Török Tsászárba, fitymálva mosolyogtak:

- A császár kezei be vannak csukva; nem lesz a dologból semmi.

De a közönség fittyet hányt a százados történelemnek, a hagyományos bécsi kéznek, a keserû tapasztalatoknak. Csodálatos, erõs hit férkõzött a szívekbe, hogy valami nagy dolog sziluettje rezeg a levegõben. Senki se látta, de mindenki érezte.

Mindenki arcán öröm ült. A pipere-üzletekben nemzeti színû kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltõl estig tele volt, mint egy búcsújáró hely. Az emberek azt mondták, hogy egy kis szabad friss levegõt mennek oda szívni, pedig ott csak pörkölt kávé szag volt, de az is jól esett a tüdõnek e nevezetes helyen.

Az ifjak ellenben nem voltak jó kedélyben. A hályog kezdett a szemeikrõl leesni. Nini, hiszen az Ellenzéki Kör voltaképpen megcsinálta a tizenkét pontot. A kérvényt megszerkesztette az országgyûléshez, mit keressünk hát mi ezentúl a Rákoson? Hiszen a programunkat elsajátította Klauzál! No, ugyan szépen becsapott bennünket.

Felmentek, szemrehányást tettek Fényesnek, aki maga se értette Klauzált s egyre dohogott:

- Mi az ördögért mondta hát, hogy aggályos az ifjúság mozgalma, ha megcsinálta belõle a pontokat, meg a kérvényt? Mit nem akart hát? Mitõl félt hát? Hiszen Rákosra már nem maradna egyéb, csak az ökörsütés. A sült ökör pedig még soha fel nem öklelt senkit.

Néhányan, a mérgesebbek, magát Klauzált keresték fel március tizenkettedikén és megtámadták, hogy gyanús okokból eltapintatozta a rákosi ünnepüket. Klauzál azonban kivágta magát:

- Nem értem önöket, kedves barátim, akik a fõrendiház halasztási manõverei ellen álltak talpra, most azért veszekednek, hogy valami elõbb csináltatott meg, mint ahogy önök tervelték. Önök vasárnap lettek volna készen a Rákoson, most pedig, ha holnap megtartanók például a népgyûlést, már kedden készen lehetnénk. Öt nap is nagy idõ lehet nagy idõkben.

Az ifjak, kik támadni jöttek, arra hagyták magukat kapacitálni, hogy tûzessék ki hát a népgyûlés az Ellenzéki Körbe március tizennegyedikére délután három órára. Meg is jelentek a plakátok ilyen értelemben, de a Pilvaxban volt elég zenebona este. Lárma, kiabálás, panasz, hogy Klauzál elsikkasztotta március tizenkilencedikét. A vékony, nyurga, ünnepélyes Irányi Dániel a kamarilla ellen tartott egy kirohanást, Vasvári Fehér Pál ellenben arról érvelt, hogy most már egyenesen a királyhoz kell felvinni a tizenkét pontot, nem az országgyûléshez. Mit beszéljünk mi a lábakkal, mikor a fejjel is lehet? Õ ezt fogja indítványozni a holnapi népgyûlésen. Az ifjak többnyire mellette foglaltak állást. Jókai ide-oda ingadozott. Petõfi véletlenül nem volt jelen, nélküle pedig nem volt véleménye. Inkább hazaosont. Úgysem mert Petõfi nélkül hosszan kimaradni, nehogy zavarja a háziakat. Az ilyenekben is gyöngéd volt. Örült, mikor most tizenegykor még kivilágítva találta a kis lakást a Dohány utcában.

Petõfi akkor tette a végsimításokat a »Nemzeti dal«-on, melyet egész délután és este komponált. Petõfiné magyar pillangós fõkötõt varrt a lámpánál, csak »a legszeretettebb anya« aludott csöndesen a másik szobában, mert Petrovicsné éppen látogatóban volt menyénél.

Hallván az érkezõ Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a »Nemzeti dal«-t. Jókai elragadtatásában a költõ nyakába esett és majdnem agyoncsókolta.

Petõfi azonban igen bosszankodott, mikor Jókai elújságolta neki, hogy a március tizenkilencediki ünnepély, melyre a verset írta, most már elmarad s helyette az Ellenzéki Körben tartják meg holnap.

- Nem megyek el rá - felelte mérgesen.

Másnap délután három órakor csakugyan megnyitotta Fényes Elek a népgyûlést, az elsõt Magyarországon, mióta Dózsa Györgyöt megsütötték Temesváron az urak. A fellobogózott nagy terem zsúfolásig megtelt elõkelõ közönséggel. Ott künn az utcán is hullámzott a nép, az udvar, a lépcsõház tele volt hölgyekkel, kik az érkezõ jurátusok iránt érdeklõdtek. Egész a Cziráky-házig hömpölygött a sokaság, mely az érkezõ Jókait megéljenezte³⁹.

A gyûlés elfogadta a petíciót, zajosan nyilvánuló lelkesedéssel. Ekkor Vasvári állott fel. Gyönyörû atléta alak, a szépség, ifjúság minden varázsával, s azt indítványozta szépen, folyékonyan, nemes méltósággal elmondott beszédében, hogy a petíciót egyenesen a királyhoz kell elvinni. Frenetikus tetszészaj tört ki a bátor szavakra, melynek végét alig lehetett kivárni. Vasvári elsõ felszólalása oly rokonszenveket csalt ki a szívekbõl iránta, aminõkre alig van példa e napokból, mikor az óriások olyan szaporán termettek, mint a gombák az erdõk harasztja közt.

- A te karriéred meg van állapítva pajtás - mondá a szónokhoz lépõ Székely József; akit olyan nagy talentumnak tartottak akkoriban, hogy a prognosztikonok szerint Kossuth Lajost fogja elérni.⁴⁰

Bevárva a roppant hatás elhalványulását, Klauzál Gábor emelkedett szólásra, kifejtvén, hogy a petíció súlyát mindenekelõtt emelni kell, hogy az ne mint egy töredék, de mint az egész nemzet kívánsága mehessen a királyhoz; nem szabad tehát elhamarkodni. Véleménye szerint közlendõ az országgyûlési ellenzék értekezletével, és ha az elfogadja, akkor ki kell vinni minél szélesebb néprétegekbe és több százezernyi aláírással ellátva bocsátani szabályszerû útjára.

A jurátusok nyugtalanul feszengtek. Kellemetlen, lehûtõ beszéd volt, mint a hideg zuhany. De meg kellett adni, hogy igaza van. S 1848-ban még respektálták az igazat. Imitt-amott csípõs ellentmondás zúdult a szónok ellen. Morogtak, zavarták a terem túlsó oldaláról. »Furfangos halasztás!« - ordítá egy mérges hang. »Ki vagyunk játszva!« - ismétlé egy másik, de a diadal a mérsékelteké lett: a népgyûlés elfogadta a Klauzál indítványát.

A jurátusok nagy csörtetéssel hagyták el a termet és átvonultak a szomszédos Pilvaxba, hová az írók is gyülekezni kezdtek nagy dérrel-dúrral. No, szépen vagyunk. Naiv balekok vagyunk. A formákkal agyonütik a lényeget. Elkedvetlenedés és lehangoltság mutatkozott. Vacsora után eljött Petõfi is. Mogorva volt és Klauzált szidta. Teljes depresszió uralkodott az ifjú óriások barlangjában, már éppen szétszéledni készültek tíz óra tájt, midõn egy szürkeruhás ifjú lépett be az ajtón, akit senki sem ismert. Könnyen elvegyülhetett volna az apatikus mogorva közönségben, melyet semmi se érdekelt most, de õ ezt éppen nem akarhatta, mert egyenesen felugrott egy biliárd-asztalra. No, erre aztán csakugyan észre kellett õt venni.

- Pozsonyból jövök - szólt lelkendezve, mohón. - Az ifjúság küldötte vagyok. Bécsben kitört a forradalom. Metternichet elkergette a nép és most barikádokat emel.

Csak a Gábriel harsonájától fog így megelevenedni még egyszer a sokaság. Forradalom van Bécsben? Micsoda ostorpattogtatás ez az erekben folydogáló magyar vérnek. Elkergették Metternichet! Ah, tehát õt is, nemcsak Lajos Fülöpöt. Istenem, milyen szép a világ e jámbor Lajos Fülöp és a furfangos Metternich nélkül! Az emberek egyszerre rózsaszínûnek láttak mindent. Az ifjak egymást ölelték. Hát már a bécsiek is dolgoznak, csak mi vagyunk tétlenek? Pokolba a formákkal!

- Cselekedjünk, uraim! Ne tétovázzunk tovább, polgártársak!

Ez a Petõfi fanatikus hangja volt. Az ifjak felugráltak. Úgy van, cselekedjünk! Munkára fel! Vezessetek bennünket! Ezalatt folyton nyíltak a kávéház ajtai és új alakok jöttek új hírekkel. Csodálkozást keltett Vahot Imre és Klauzál Gábor megjelenése. A bécsi forradalom híreit megerõsítették a jöttek. A szembenlakó Koplánszky kesztyûcsinálónak a fia érkezett meg Bécsbõl, aki színrõl-színre látott egyet-mást az utcai tüntetésekbõl. Koplánszky elhozta a Pilvaxba a tanút is. Künn az utcán is gyülekeztek zsibongó, álmélkodó és magyarázó tömegek. A Pozsony felõl érkezõ hajó utasai egy félóra alatt szétterjesztették a hírt a városban, egész Pest talpon volt és az Ellenzéki Kör meg a Pilvax elõtt tolongott. Egymást ölelgették az emberek és pátosszal beszéltek, mintha színpadon volnának.

Bent a kávéházban az izzó hangulat ereje alatt Irinyi kezdett beszélni, kire nehezteltek egy kicsit, mert az Ellenzéki Kör titkos emberének hitték, aki együtt keverte a kártyákat Klauzállal.

- Polgártársak - szólt Irinyi -, Petõfinek igaza van. Ne hagyjuk magunkat a formák korlátai közé szorítani, most már én is azt mondom. A délutáni népgyûlés határozata fölöslegessé vált. Mondjuk ki, hogy a tizenkét pont rögtöni életbeléptetését követeljük.

- Úgy van! Mondjuk ki!

Izgalmas vita fejlõdék ebbõl. Klauzál, ki azért jött, hogy ismét mérséklõleg hasson, elkezdi érvekkel bizonyítani, hogy nem volna ildomos a népgyûlés határozatát ily rövidesen megváltoztatni.

Többen helyeslõleg bólintgatnak. Így Jókai, Emõdy, a Tisza-fiúk nevelõje, Vahot. A jurátusok nagy része gondolkozóba esik. Némi zsibbadtság, habozás volt érezhetõ, mikor Sükei Károly beleszólt az õ hebegõ modorában:

- Nem kell most az ok-oko-kos ember!

Zajos derültség tör fel s elmossa a Klauzál felszólalásának hatását. Utána Petõfi szól s újra felpezsdíti egy-két szóval az ingadozókat. Irányi Dániel fölkiált: »Fogjunk fegyvert«. Nagy összevisszaságban gomolyog az ifjúság. Tízen is szólni akarnak. Klauzál látja, hogy nem boldogul, elhagyja a kávéházat.

Az ifjúság most már magára marad, de a jelenet mindjobban fölveszi a káosz jellegét. Már egymás szavát se értik. Vasvári a stilétás botjával hadonász és fenyegeti a gyávákat. Az óramutató az éjfél felé közeleg, néhányan távozni készülnek, Jókai is.

- Aludjunk rá egyet - mondja.

- Ne aludjunk »Marci« - mennydörgi Petõfi. - Határozzunk elõbb!

Vajda János az ajtóhoz rohan és becsukja:

- Uraim, addig innen ki nem mennek, míg nem határoznak!

Ez döntött. Az ifjúság vezetõi most már hamarosan s egyetértõleg határoztak, hogy holnap reggel az egyetemi ifjúság bevonásával tüntetést rendeznek s a tizenkét pontot, amennyire lehet, mindjárt életbe léptetik. Semmi körülmények közt nem tágítanak, sõt ha kell, szembeszállnak a szuronyokkal is.

Kiosztották egymás közt a szerepeket; Irinyi Petõfit kívánta megbízni a tizenkét pont proklamálásával. Petõfi szabadkozott, hogy õ egy verset fog felolvasni, hanem egy kis népszerû bevezetéssel Jókai terjessze elõ a pontokat. Vahot Imre már az ajtóban volt, mikor eszébe jutott, hogy be kellene venni a pontok közé a rab Táncsics Mihály szabadon bocsátását is, mire ebben is megállapodtak és megint módosították a pontokat. A katonaságról szóló tizedik és tizenegyedik pontot összevonván, a tizenegyedik helyére »a politikai államfoglyok szabadon bocsátását« szúrták be. A szövegezéssel Jókai bízatott meg.

Két órát ütött a tornyokban a csöndes éjben, mikor a »Közvélemény asztala« eloszlott azzal a jelszóval: »Nyolc órakor reggel itt legyünk!«

Jókai és Petõfi sietve lépegettek Lendvay-köpenyegeikbe burkolózva a Dohány utca felé a közös lakásra. A lámpák bágyadtan pislákoltak az utcákon, mindjárt kiégnek. Nyugat felõl szürke felhõk száguldottak az égbolton (holnap nem lesz jó idõ), a hold sietve bújt a felhõrongyok alá.

Holnap talán megint visszatér, de az öreg Magyarországot nem találja itt többé.