TIZEDIK FEJEZET
A NAGY NAP

Kétségtelenül nagy nap ez a március 15-ike Magyarország életében is, pedig az ezeréves élet, mennyivel nagyobb nap a Jókai életében, tekintve, hogy semmi jelentékeny se történt e napon a nemzetre nézve, amiben Jókainak (ki ezentúl elhagyja neve mellõl az ipszilont) része ne lett volna, holott Jókait egy, a tömegek figyelmét elkerülõ másik nagy esemény is érte a nap legvégén, miután a nemzet már becsomagolta a maga ajándékait és elraktározta azoknak érdemeit, dicsõségét, akik rászolgáltak.

Erre a napra sok munka vár és mind be fog végeztetni. Pedig a Pilvaxbeli ifjak öt-hat órát átaludtak, szóval nyolc-kilenc óra már elveszett és mégis elegendõ a még megmaradt tizenöt óra.

Úgy tûnik fel nekünk Jókai innentõl kezdve, mintha mindaz, ami õvele amott történt, nem léteznék, mintha õ is e napon keletkezett volna. Páratlan népszerûségének lombozata e naptól kezdõdik és innen veszi táplálékát, mint a fa koronája a földtõl, amelybe a gyökere lenyúlik. Ebbõl él, ebbõl lélegzik. Ennek a napnak az isteni nedveit felszíjja, ha a népszerûség hervadozik és rögtön vele lesz megint. Gyûrûjét ha elveszti, ennek a napnak az évfordulója visszahozza. Több mint ötvenszer tér vissza, még azután is ötvenszer fényesíti meg Jókain, ami esetleg megkopott vagy megpattogott volna rajta.

Ha ez a nap nincs, élete más irányt vesz, munkáit hiszen megírja, az európai hírt is megszerzi velük, de tényes karrierjének másik fele, melyet nemzetének vezérfiai közt töltött az ország elsõ tanácsában és mindenütt, ahol a történelem szövõdött, elmarad.

Petõfi talán le se feküdt vagy ha lefeküdt, nemigen aludt, mert már hét órakor reggel talpon volt, benézett Jókai szobájába, felköltötte, aztán nyugtalanul sietett a Pilvaxba. Útközben Vasvárival találkozott, ki szinte a Pilvaxba tartott. Borongós, ködös, szinte pépes márciusi pirkadás volt, csípõs szél fújdogált és feszegette a még jobbára csukott boltok cégtábláit.

A Pilvaxban még nem volt senki, csak a koránkelõ Bulyovszky Gyula, minélfogva még visszamentek mind a hárman Jókaiért, kinek szobájában tanácskoztak ama néhány bevezetõ szó fölött, mellyel a tizenkét pontot proklamálni fogja.

Kevéssel nyolc óra elõtt, most már négyen nyitottak be a Pilvaxba, de még most is kevesen voltak, ami láthatólag lehangolta a türelmetlen Petõfit. Vártak még egy kissé: lassan szállingóztak a tegnapi »héroszok«. Éppen a leglármásabbak maradtak el. Megjött Emõdy, Vajda, majd a hórihorgas Pálffy Albert nyitott be nagy disputában a nyalka Dobsával. Különösen megörültek báró Nyáry Albertnek. Betoppant Degré, aki vidékrõl jött, egy pár jurátus is beváltotta a szavát, de még mindig igen szegényes gyülekezet volt egy forradalomcsinálásához. Nem rebellis a magyar korán reggel - sopánkodott Jókai, ki Bulyovszkyval egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. De Petõfit nem lehetett eltántorítani. Különben is a kávéház nem volt néptelen. Éppen szerdai nap és pesti vásár lévén, sok idegen reggelizett az asztaloknál, akik mind kíváncsian és érdeklõdve nézegették az ifjúság hullámzását. Végre kilenc felé annyian gyûltek össze, hogy Jókait felerõszakolták egy asztalra.

Jókai felállt és felolvasta pár bevezetõ szóval, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«

»Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat - írja õ maga -, érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is.«

Utána Petõfi olvasta el a »Nemzeti dal«-t. Ekkorra már mind odagyûltek a vásárosok is s a dal refrénjét utána zúgták õk is: »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk«.

A »fõpróba«, mert annak kellett azt tartani, kitûnõen sikerült. A vers feltüzelte az ifjúságot s most már lelkesedve indult a megállapodások szerint az orvosi egyetem felé a Hatvani és az Újvilág utca sarkán levõ épület udvarára.

Még mindig nagyon kicsiny volt a csoport, de a felkokárdázott ifjak, kik elõtt egy trikolórt vitt egy nagytermetû jurátus, felköltötték útközben az érdeklõdést. Minden lépésnél nõtt a csoport: »Éljen a szabadság! Egyenlõség! Éljen Kossuth!« kiáltások hangzottak. Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, ott hagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét.

»Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendõkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tõlünk eddig elvontak s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel.«

Petõfi elszavalta a Talpra magyart⁴¹ s a menet most már az orvosnövendékekkel megszaporodva, sorba járta a többi fakultásokat. Az Egyetem térrõl újra visszaindult ezerekre és ezerekre szaporodva, megállt a Hatvani utcában a Pálffy-ház elõtt, amelynek földszintjén akkoriban a »Landerer és Heckenast« nyomda volt.

Petõfi felállt a kapu alatti szögletkõre.

- Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas esõ szitált az égbõl. A rivalgó tömegek az esernyõket rázták a levegõben.

- A nemzeti dalt is nyomassák ki - követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

- Le az esernyõkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esõcseppek is terhünkre vannak?

Mire suhogás támadt a levegõben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyõ kapcsolódott le.

Erre Petõfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta õket.

- Azért jöttünk - fordult Petõfi Landererhez -, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

- Lehetetlen - felelte szárazon -, nincs rajta a cenzor engedélye.

A nép küldöttjei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek:

- Foglaljanak le egy sajtógépet!

Egy géphez lépett most Irinyi.

- E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomatását.

- Az erõszaknak nem állhatok ellent - felelte Landerer ünnepélyesen és megparancsolta szedõinek, hogy munkába fogjanak.

A kéziratokat apró darabokra metélték, hogy minél gyorsabban kiszedhessék, addig a nép türelmesen várt és ázott odakünn, anélkül, hogy esernyõjét használta volna.

Hogy együtt tarthassák, Degré, Irányi, Jókai és Egressy beszédeket tartottak. Különösen Jókai derekasan viselte magát. Belemelegedett. Térült, fordult, mindenütt ott volt, mintha három példányban lenne meg. Majd a nyomdába szaladt, majd künn lelkesíté a közönséget. Az emeleten levõ Kaszinóból egy mágnás magához hívatta eközben és azt a tanácsot adta az ifjúságnak, hogy be kellene venni egyik pontnak a papi jószágok elvételét is.

- Persze - jegyezte meg Jókai -, hogy ezzel a ponttal összetörjük a többi tizenegyet.⁴²

Végre ki volt szedve a kézirat, betették a gépbe s Petõfi, Jókai tették az elsõ mozdulatot a gépen, hogy mintegy jelképileg a magok munkájának vállalják az elõállítás tényét is. Irinyi azon nedvesen kikapta a gép hengerei közül az elsõ példányt s rohant vele a néphez, ki az utcára.

Egyik kezében óráját tartván, másikban a nyomtatványt lobogtatva messze dörgõ hangon kiáltá:

- Március tizenötödike délelõtt féltizenkettõre nagy idõszak a magyarok történetében. Íme itt van a sajtószabadság elsõ példánya, a nép hatalmának elsõ mûve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsõség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.

De már ez elõtt a szentség elõtt, e kis darabka sustorgó papír elõtt még a kalapokat is levette a közönség s fedetlen fejjel állt ott az esõben, mintha imádkoznék.

A nép hatalma tehát megteremté elsõ gyümölcsét. De milyen csodás ez a hatalom, melynek külsõ formáit sohase látták a magyarok, mint az istenét, alig állt egyébbõl, mint egy kis akaratból. Olyan egyszerûen, simán ment minden, hogy szinte hihetetlen. Legyen világosság, mondja a nép és világosság támad. Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sûrû tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedõk becsukták boltjaikat a vonalon és beálltak tüntetõknek. Az ifjúság félénkebb alakjai elõkerültek. Déltájban az arisztokrácia néhány tagja is ott volt látható, várakozva a nyomtatvány egy-egy példányára. A legnagyobbakhoz, a leggazdagabbhoz hozzá csatlakozott a salak is. Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt s kibõl a hetvenes évek »Moháci báci«-ja lesz, nemzeti színû szûrben, »Éljen III. Lajos« feliratú lengõ kakas-tollal kereste a feltûnést, de csakhamar letépték róla, hogy az ünnep méltóságát megõrizzék. Bizait, a hírhedt »nemzet báróját« hasonlóan eltiltották a szerepléstõl. Az ifjúság vigyázott a szabadság elsõ napjának jó hírére. Ellenben szélesre ereszté fantáziáját, s minthogy e bûvös szerdai napon csak kívánni kellett valamit, mintha az Aladin csodalámpája gyúlt volna ki, egyszeribe minden teljesedett, hát támadtak is kívánalmak. Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen elõadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elõ estére Bánk bánt. A küldöttség csak nagy nehezen bírt elhatolni a színházig, de az elõadás meglett. Délután a múzeum elõtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendõk a múzeumba, az elsõ szabad sajtótermékeket. A künn összegyûlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.

Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a rotyogó fazekakba, ahol azokat fõzték, szemlélhetõvé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elõvarázsolni a hangulatot, a miliõt, melyben történtek. Ki értené meg, a mai lehûlt vérrel, az ifjaknak e Betlehemjáráshoz hasonlatos meneteibõl az extázisnak azt a paroxizmusát, amelyet mindannyiszor elõidéztek a pontokkal és a forradalmi dallal? Amilyen tökéletes törvényeken nyugszik a föld forgása, hogy együtt mozog a levegõ rétegeivel - olyan tökéletlen a történelem, ahol az események a levegõjük nélkül raktároztatnak el.

A múzeumtól a városházára tódult a tömeg. Irinyinek jutott eszébe, hogy a városi tanács is írja alá a tizenkét pontot.

Petõfit, Jókait, Irinyit, Irányit, Vasvárit és Egressyt választották meg küldöttségnek. Útközben Klauzál és Nyáry Pál csatlakozott hozzájuk, mely utóbbi karonfogva Jókait, beszéltette el magának a nap eseményeit.

A városi tanács éppen gyûlésezett, mikor odakünn a tenger morajlásához hasonló zaj jelezte a nép érkezését. Kevés vártatva betoppant a küldöttség. Irányi adta elõ a nép kívánságát, mire Kacskovics Lajos fõjegyzõ felelt, hogy a városi tanács is üdvözli s kis módosítással elfogadja a reformokat. Szepessy Ferenc a polgármester törökösen bólingatott a fejével. Holovics Boldizsár tanácsnok ellenben kirúgta maga alól a széket, hogy õ nem engedi magát elvek elfogadására kényszeríteni, zárt ülést kér elõbb, ahol elõbb beszélje meg a tanács a pontokat. Kínos csend következett. A tanácsnokok zavartan néznek össze. Rottenbiller elsápadt mint a fal. A nyitva hagyott ajtón özönlik be a nép a tanácsterembe s a méltatlankodás moraja hömpölyög végig. Irányi Dániel felugrik a zöld asztalra, feldönt egy tintatartót s aztán egyenest az asztal túlsó végén elnöklõ Szepessy elõtt terem.

- Mi nem érünk rá várakozni - kiáltja ingerülten. - Kívánjuk a 12 pont rögtöni aláírását.

Nyáry Pál szólni akar. Holovics nekivörösödve ágál kezeivel a levegõben. Tízen-húszan az ifjakból vetik magukat arra felé, hogy Holovicshoz érjenek. Jó szerencse, Szepessy átérti a helyzetet. Hirtelen megragad egy tollat és aláírja a tizenkét pontot s éppolyan hirtelen ráüti a város pecsétjét.

Erre aztán lecsendesedett minden s a tanács zavartalanul folytathatta ülését, melynek legfontosabb határozata a nemzetõrség szervezése, melybe tömegesen beálltak az ifjak, természetesen Jókai és Petõfi is.

De a nap programja még nem volt kimerítve. Ha már minden beteljesedett, ami beteljesedhetõ (hiszen a nemzeti bankot végre is nem lehet még ma megkapni), de miért ne lehetne megkapni Táncsicsot? Egyszerre kimondhatatlan óhaj lepte meg a tízezernyi tömeget Táncsicsot hazahozni. Fel Budára! kiáltozák. S mint a hömpölygõ tengeráradat Budára indulának, ahol a helytartótanács a mai belügyminisztérium ódon házában székelt.

Útközben el kellett menniök a tüzérség mellett, hol égõ kanócokkal álltak ágyúik mellett a katonák.

Éljen a szabadság! kiálták a tömegek. A tüzérség nem mozdult.

A helytartótanács együtt volt még, pedig a gyertyákat már meggyújtották. Itt is üléseztek éppen, mint a városházán, mikor az ifjak beléptek. A nép elfoglalta az udvart, a lépcsõket, a folyosókat. Attól lehetett félni, hogy a vén épület beszakad a teher alatt.

Az elnöklõ gróf Zichy nyájas mosollyal kelt fel s hellyel kínálta meg az ifjúság küldötteit a zöld asztalnál. Azok természetesnek találták, leültek, nagyon el voltak már kényeztetve. Nyéki, a cenzor, arany burnótos szelencéjét tolta oda nekik. Degré kicsípett egy szemernyit és jóízûen prüsszentett.

A küldöttség három kívánságot nyilvánított. Bemutatták a 12 pontot. Zichy elolvasta figyelmesen, miközben homloka erõsen izzadott, azután így szólt: »Semmit se tehetek ez ellen«. Kifejezték ekkor, hogy a sajtószabadságot mondja ki a helytartótanács és mozdítsa el a cenzorokat. »Rendben van - felelte Zichy -, a cenzorok elmozdíttatnak.« (Nyéki arca zöldbe-sárgába játszott.) Harmadikul az államfoglyok kibocsátását kérték. Zichy a fejével bólintott s kiadta a rendeletet kesernyés mosollyal.

»Pedig csak a kaput kellett volna bezáratnia és el van fogva az egész forradalom vezetõivel és kezdeményezõivel együtt.«⁴³ De amily észrevétlenül válik a nép akarata hatalommá, éppen oly észrevétlenül válik a hatalom semmivé. Egy ismeretlen erõ, melynek oszlopai többnyire csak látszatok. A hatalom, bárhogyan abszorbeálja is az egyik fél, örök idõkig a sokaságok és a trónok közt lesz megoszolva. S minél jobban eltávolodnak egymástól, annál félelmetesebbnek mutatkozik a távolból a másik ereje. Néha e szepegést okozó fallácia tartja fenn a rendet és a legkorhadtabb állapotokat. Népek és trónok viszályai többnyire elhibázott taktikával kezeltetnek. Mert a szemmérték sehol se hibázik annyit, mint ezeknek az erõknek megítélésénél. Ha a királyok tudnák, hogy a népnek akarata mennyire széthúzó és mennyire tökéletlen, másképp csinálnák dolgaikat, de ha viszont a népek is tudnák, hogy milyen törékeny puha fából van némely trónus, - hát mégiscsak minden a régiben maradna.

Zichy Ferenc kétségkívül a kényszernek engedett. Õ az udvaron zajongó sokaság mögött egy háborgó várost s amögött egy háborgó országot látott és semmi kedve se volt magát feláldozni, míg Bécsbõl napok múlva parancsot kap. Örült, hogy semmi instrukciója nincs s így engedhet. Megnyittatta a börtönt. Már akkor beállt az esti szürkület is, s jó Táncsics kituszkoltatván cellájából, nagy szemeket meresztett, midõn a börtönajtóban az alispánok alispánja, a hatalmas Nyáry Pál fogadja dikcióval, a »tavasz elsõ virágának« nevezve õt. A tavasznak ez a torzonborz elhanyagolt virága, zavartan mereszté rá szemét - hogy álmot lát-e?

Nem, nem. Tiszta valóság mindez. Nyugodj meg jó ember, ez csakugyan Nyáry Pál! De ez az üdvrivalgás nem annyira neked szól, mint inkább a véletlenek szeszélyének, melyeknek labdája lettél. Nem a te kiszabadulásodért eped a nép, hanem egy börtönt akart megnyitni, mint ahogy Viktória mondá, mikor trónralépését jelentették: »Hozzátok ide a Timest és egy csésze teát«, s mikor a Timest és a teát elõhozták, nyugodtan küldte vissza. »Most már látom, hogy én uralkodom.«

Mindegy, ne félj azért, ebben az esetben nem fogja mondani, hogy zárjátok vissza. Nyújtózkodj ki, egyenesítsd fel derekadat szegény rab, e percben csakugyan te vagy a nemzet legünnepeltebb embere, ülj fel hát a diadalszekérre, mely visszavisz a sötétségbõl a szürkeségbe.

Már beköszönt a nyirkos este. A vízivárosi templomtoronyban az esti harangszó kondult meg. Az utcai lámpák kigyúltak. A kiszabadított írót kocsira emelték. A kormányszéki tagok, gróf Almássy Mór és gróf Török Bálint magok vezették a kocsihoz, ott kezet fogtak vele, hogy a népnek kedveskedjenek, amelyet pedig szerettek volna epéjükbe belefojtani. Sok ezer ember sokat kitalál, valahol elõkerestek egy mézeskalácsos boltot, megvették a fáklyákat és azoknak lobogó tüze mellett haladt a Táncsics diadalszekere a rivalgó, tomboló sokaság közt. A pesti oldalon a lovakat kifogta a nép s maga húzta a kocsit a Kerepesi út torkolatáig.

Már ekkorra megkezdõdött a Nemzeti Színházban az ingyen elõadás. Théâtre paré meghívott vendégekkel gyönyörû látvány, de egy ingyen elõadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, elõkelõ delnõk az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni s még sincs orrfintorgatás, sem otkolonos üvegre szükség. Hiszen az egyenlõség még csak egynapos. Ilyen csecsemõvel nem szabad máris rosszul bánni. »Bánk bán« volt ugyan kitûzve, de az ünnepélyes alkalom okáért a személyzet a »Szózat«-ot énekelte el. Ekkor Egressy Gábor állt ki fekete attilában, görbe jurátus-karddal és elszavalta a Talpra magyart. Akkor aztán egy hang elkiáltja: »Lássuk Táncsicsot«. Néhány hang gyengén ismétli: »Hozzák ide Táncsicsot!« »Hol van Táncsics?« A zaj folyton erõsbödik, míg végre orkánná fajul. Degré egy páholyból próbált beszélni, hogy Táncsics el van törõdve, otthon pihen. Vasvári a karzatról kiáltozott valami beszédfélét. Petõfi egy zártszékre állt fel, hogy a közönséget kívánságáról lebeszélje, nem akarván a nap komoly eredményeit a színházi komédiákkal és esetleges derült jelenetekkel összekeverni. De a lármában elvesztek szavai. Mindenki beszélt, mindenki dühhel követelte Táncsicsot, többen a padot verték és a lábaikkal dobogtak, hogy nekik a világon senki se kell, csak Táncsics.

Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez.

Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpönyegében s erõsen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett.

Egy tünemény állt elõtte. A forradalmár elõtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon.

Laborfalvi Róza levett a saját keblérõl egy nemzeti színû kokárdát és a Jókai szíve fölé tûzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergõ ereiben, hogy ez a nézés az õ jutalma a végzettõl a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.

Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitûzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy õ mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt elõtte, mint egy álom.