NEGYEDIK FEJEZET
HOGYAN FAKAD A RÜGY, A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?

A politika és az irodalom nálunk Magyarországon édes testvérek, két szép leány képében. Ha az egyik bajban van, a másik segíti ki. Nyelvünknek jogait a politikusok vívták ki. Mikor a tanácsterembõl szobáikba vonultak vissza államférfiaink, literatúrát csináltak a nemzetnek az íróasztalaiknál. Zrínyi Miklós, Pázmány, gróf Széchenyi István, gróf Dessewffy Aurél és Emil, Szalay László, b. Eötvös, Kemény a példák erre. Mikor aztán az õ vetésüket verte el a jég (mindig a bécsi felhõkbõl jõ), akkor az irodalom lépett ki a sorompókba, az írók csináltak politikát a költészetükben és visszaszerezték, amit a politikusok elvesztettek.

Hanem a két szép leányt mégsem egyformán nézi a magyar szem. Csak az egyik a szeretõje - a Politika; a másik testvérnek csak akkor udvarol a nemzet, ha az igazi nincs jelen, akkor észreveszi.

Így volt most is. A szürke provizórium alatt ismét az irodalomhoz fordult a figyelem s a »Politikai divatok« nagy eseményszámba ment.

Jókai szerencsés volt abban, hogy meg tudta találni minden idõben a szükséges témát. Mert nem véletlen az, hogy már tárgyainál fogva ingert ébresztett az olvasóban. Az »Egy magyar nábob«-ban az 1848 elõtti társadalmat rajzolja, mert ehhez áhítozott vissza a regény megjelenésekor 1853-ban minden magyar szív. A »Régi jó táblabírák«-ban a régi megyéket eleveníti meg patriarkális tisztviselõikkel és intézményeikkel, mert a paragrafusok labirintusával agyonnyomott közönség elõtt eldorádónak tûnik fel a kocsiülésrõl élõ szóval ítélkezõ régi jóízû szolgabíró. A »Politikai divatok«-ban a szabadságharcon viszi keresztül az olvasót. Nem csoda, ha minden szalonban errõl beszéltek. Nemcsak a fõvárosban, hanem a ripszbútoros, birsalma illatú vidéki vizitszobákban is, ahol hárman-négyen összejöttek, átélve az olvasottakat még egyszer s keresve a regény alakjaiban az élõ mintákat, (amely rossz szokás ellen hiába tiltakozott Jókai minduntalan). Ez a Pusztay, tulajdonképpen Petõfi, az öreg Lávaynéba a szerzõ a saját édesanyját rajzolja, stb.

Politikában ez idõ tájban nem voltak események, a politikusok újra visszaszállingóztak a falvakba szántani, vetni, sajnos, aratni nem, mert a két szomorú emlékezetû ínséges év következik, még Schmerlingnél is nagyobb csapás a szegény, sokat szenvedett országra.

A »Politikai divatok« tehát hódítanak. A kipontozott helyekrõl (ahol a Prottman körme járt) találgatják, mi lehetett ott s eközben nõ a Jókai alakja mint költõé és hazafié szemmel láthatólag, éppúgy, mint a Hatvani bûvészetében a narancsfa. Végre azonban be kellett következnie egy eseménynek, amely a »Politikai divatok«-at háttérbe szorítsa. Ez a másik esemény egy másik regény volt, »Az új földesúr«. Jókai írta azt is.

Álljunk meg, urak, és vegyünk itt lélegzetet. A nap úgy látszik, most ért delelõre. Jókai lángelméje most produkálta a legszebbet »Az új földesúr«-ban. Kár, hogy nem él már Szontagh Gusztáv; hadd emelne megint kalapot.⁷⁵ »Az új földesúr« hatása alig fejezhetõ ki szavakkal; más nemzeteknél számokkal szokás kifejezni: hány kiadás fogyott el belõle az elsõ mohóságban. De ez még a »vándorló könyvek« országa. A krisztusi legenda, hogy mily kevés hallal elégíttetett ki sok ember, itt a szellemiekben nyilvánul. Egy kölcsönkért könyvpéldányból száz ember élvezett. Hiszen nemrég még a fejedelmi vagyonú nagy mecénással, gróf Festetics Györggyel is megtörtént, hogy valamely tetszetõs versecskére találván imitt-amott, azt sajátkezûleg lemásolta ahelyett, hogy a könyvet szerezte volna meg.

Nagy irodalmi ünnep volt a regény megjelenése, régen esett ilyen vagy semmikor és soká nem lesz hasonló, mert a »Toldi szerelmé«-bõl, mely ennél is nagyobb zajt fog csapni egy napon, a hetvenes évek vége felé, most még csak egyes töredékek rejtõzködnek az Arany János asztalfiókjában.

Az új regény tárgya ismét azt bizonyítja, hogy Jókai nem véletlenül botlik meg egy-egy regénymesében, hanem tisztában van azzal, hogy bírja a közönség szeretetét, kezében tartja s öntudatosan tör célja felé, azt fokozni. Úgy kell õt felfognunk, hogy mikor nagyobb alkotáshoz kíván fogni, mindenekelõtt gondosan fölteszi magának a kérdést: Mirõl szeretne most a közönség olyasmi és mi szükséges ébrentartására? Elõbb a miliõt dönti el. Csalhatatlan abban az érzéke.

Ha megvan a miliõ, kiragad abból egy vagy több vezéreszmét. Így pl. »Az új földesúr«-ban leírandó a Bach-korszak, mert errõl akar olvasni a közönség. No, mármost milyen két vezérgondolatot talál abban Jókai? Az egyik a non cogito, ergo non sum, - a passzív rezisztencia. Ehhez kell egy hõs, egy magyar földbirtokos, legyen ez Garamvölgyi. A másik vezérgondolat az, hogy a magyar föld magyarrá gyúrja át az ellenséges idegent. Ehhez is kell egy hõs. Ez legyen Ankerschmidt osztrák generális. Jókai azt írja »Az új földesúr« millenniumi kiadásának elõszavában, hogy ezt a gondolatot Haynau viselkedése ébresztette benne, aki magyargyûlölõ s birtokot vesz Magyarországon. A vezéreszmékhez annyi fõ-, és mellékalakot csoportosít körültekintõ óvatossággal és gonddal, amennyi szükséges, hogy a fõgondolat minden oldalról meg legyen világítva.

Eddig Jókaiban az öntudatos mûvész jelentkezik; ez mind az ész munkája, a mester elhelyezõ ügyessége, pontos kiszámítása és hatalmas átgyúró ereje.

Mikor aztán már annyira van, átteszi alakjait írói képességének egy másik csodálatos kohójába, ahol életet lehel beléjök, különbözõ külsõ és belsõ tulajdonságokkal ruházza fel. Lassú, hetekig tartó processzus ez, míg végre mindenik megkapja a maga formáját, de ebben a procedúrában már nem annyira skrupulózus az író, folytonos engedményeket tesz a groteszk iránti hajlamainak s személyeit teleaggatja furcsaságokkal.

Van egy jegyzõkönyv, egy piciny »notesz« a zsebében (van otthon az íróasztalán több is) s ebbe ezer meg ezer bohókás gondolat, ötlet és excentrikus történet van bejegyezve. A méh kaptárba gyûjti, ami mézet összehord, Jókai ide jegyzi be, ami furcsaságokat olvas a lapok »Különfélék« és »Vegyesek« rovatában, azt, ami benn volt és amit esetleg õ gondolt hozzá. Ez a »tulajdonságtár«, melybõl Jókai ruházza népeit. Így aztán természetesen igen mulatságosak, eredetiek és újak, de így összegyûjtve nem mindig hatnak, az igazi élet illúziójától megfosztva az olvasót; mert amennyi különös, ferde észjárású ember megterem és elfér az egész földtekén, azok egy történet keretében, egyetlen pontra hozva agyontarkítják a könyvet és elnyomják benne a fõcselekmény komolyságát.

Amint ezzel is elkészül, berakja alakját alkotó mûhelyének harmadik kohójába, hogy azok ott mozogjanak kavarogjanak és magoktul fûzõdjenek össze mesévé, az õ fantáziájának segítségével, melyet köztük felejt - de az önkritikát ide sokszor be sem ereszti.

Arra azonban még most is gondja van, hogy a vezéreszme valahogy ne szenvedjen és el ne homályosodjék. A mese a vezéreszmét szolgálja. Ronthatja az alakokat, a szimmetriát, az összhangot, tönkreteheti a valószínûséget, de a vezéreszmének kímélet és tisztesség adassék. Elkerülhetetlen tehát (»Az új földesúr« példájánál maradván) az Ankerschmidt lovag életfolyásához egy lány vagy egy fiú, aki a másik fõszemélynek Garamvölgyinek a lányát veszi el vagy megfordítva. Legyen eszerint Ankerschmidtnek egy leánya, Garamvölgyinek pedig egy öccse, akik egymásba szeretnek s egybekelnek. De vajon ez elég-e, hogy a lovagot magyarrá tegye? Hátha nem elég? Meg kell még valamivel támasztani. Hiszen nem kerül semmibe. A három kötetben sok jó ember elfér együtt. Minélfogva még egy motívumot keres a szerzõ. Egy kedvence legyen, aki itt jut pillangós fõkötõ alá és egy másik kedvence, aki itt jut csipkés szemfödél alá. (Jókai szereti az ilyen ellentéteket.) Egy hant ragassza ide, mely olyan valakit takar, akit nagyon szeretett. A feladatot könnyû megoldani. Legyen még egy leánya, akit itt temetnek el magyar földbe. Most már csak azt kell kigondolni, milyen körülmények közt, milyen halállal múljon ki a szegény kisasszony, stb.

Így készül el nála a mese fõgerince. Aprólékos fontoskodás volna szálról-szálra követni akarni az alakokat. Csak az isten tudja, miképpen fonódik a szederinda.

Mikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk és a bûbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok és támadnak gyönyörûbbnél gyönyörûbb epizódok. Úgy viszi õt a saját fantáziája, ahogy aztán az õ írása minket olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az õ eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétõl és humorának édességétõl, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyzõ ceruzáját s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betûerdõkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költõ akarja s felkiált a végén, mint Erdélyi János: »Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell.«

Megvesztegetõbb író nálánál talán a világirodalomban sincs. Vannak olvasók, akik, ahol meglátnak valamely regényébõl egy tárca-folytatást, sietve vetik magukat rá, habár nem tudják az elejét és nem fogják esetleg olvasni a folytatást. Ezt a különbséget így magyarázza meg egyikök:

- Nekem mindegy az összefüggés, nem törõdöm a mesével. Én a Jókai hangját akarom hallani, éppúgy, mint a Blahánéét. Az gyönyörködtet és üdít fel.

Körülbelül fején találja a szöget. Elõadása, modora és hangja valóban a legfõbb erõssége, mellyel nemzetét meghódította s beláthatatlan idõkig minden más írót túlszárnyal. Divatba hozta az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinõni, mint a fák gallyazata. Természetesen, minden erõszak nélkül kapcsolódik gondolat a gondolathoz. Mestere a stílusnak, szinte teremtõje egy olyan nyelvnek, mely a népiesbõl fakadva és megtisztulva éppen oly tökéletes a hortobágyi gulyások ajkán, mint a budai minisztertanácsokban.

Ez az elbeszélési bravúr teljesen elsöpörte az eddigi értekezõ, nehézkes vagy szónokias elõadási modort. A magyar elbeszélõ prózára nézve korszakot alkotó az õ föllépése. Azzal a kis fokával az elbeszélési könnyedségnek, mely például a német irodalomban elegendõ, nálunk, ahol egy Jókai írt, akár tollat se vegyen kezébe az író, az elkényeztetett közönség, mely unalmat egy percig se tud elviselni, szembe kacagja. Innen van aztán, hogy bár elég sok gyenge író fogyasztja itt is a tentát, akiknek nincs elbeszélni való anyagjuk, de hogy a maga szegényes pecsenyéjét, még ötödrangú író is kiválóan tudja föltálalni, azt Jókainak köszönjük. Franciaországban is Brillat-Savarin óta tálalnak szebben, mint bárhol másutt. Persze a tálalás Brillat-Savarin éléstára nélkül csak egyszerû ügyesség.

Jókai kompozíciója és karakterei rendesen kidolgozás közben romlanak meg. Mikor még tervel, akkor a földön van és minden körülményrõl tud számolni. De amikor írni kezd, akkor már nincs a földön, hanem a felhõk között, mint Icarus. Itt már nem bírja magát zabolázni és nagy fantáziája, röpke szárnya elviszi a saját tervétõl. Kidolgozás közben egy ötlete villan. Milyen pompás epizód lesz abból! Csábítja, hívja az epizód, mint a sellõ.

Lelke édeleg rajta, belemerül. Csak az epizódot látja már s nem a kompozíciója egységét. Tehát megírja az epizódot s most már csak az a célja, hogy az epizód minél plasztikusabb, minél teljesebb és csattanósabb legyen. Tegyük fel, hogy a regény személyei közül valamelyiknek eddig megrajzolt jellemével ellenkezik a szerep, amit az epizódban szánt neki a szerzõ, biztosak lehetünk benne, hogy nem fog kegyelmet kapni, inkább a regény alakja szenvedjen, mintsem az epizód. Az egyik epizód esetleg másik új epizódra csábítja, ahol az elõbbi alak megint módosul karakterében az új epizód kedvéért. Némi joggal mondják tehát Jókai kritikusai, hogy egy hosszú regényen át csak igen ritkán bír következetes jellemet rajzolni; tökéletes emberek csak azok, akik egyetlen epizódban szerepelnek, vagy rövid novelláinak hõsei, kiket nincs ideje elrontani.

»Ha hibásak a regényalakjaim - írja õ egy helyütt -, az a hibájuk, hogy nem látom õket, mert bennük vagyok. Ha kívülrõl mintáznám õket, meglehet, hogy jobb lábon állnának.«

Ez a kedélyes mentegetõzés voltaképpen egy, a kritikusai szájából kivett igazság és a mi elméletünk megerõsítése. Csakugyan az a baj, hogy õ maga van bent alakjaiban, azokat úgy kényszeríti beszélni és cselekedni, amint az õ fantáziájának jól esik, holott megfordítva az alakjainak, kik külön-külön más egyéniség, más vér, kellene kényszeríteniök Jókait akként szõni és gyúrni meséjét, ahogy azt az õ szenvedélyük és élethûségük kívánja.

E tulajdonságokon kívül nagyon meglátszik írónkon, hogy keveset érintkezett emberekkel a kevés viszonylatban. Inkább könyvekbõl ösmerte, mint élõ mintákból. Élete jobbadán a négy fal közt folyt le, közvetlen környezete színészekbõl és pózoló alakokból állt, a természetes ember a maga pongyolaságában ritkán jelenik meg elõtte. Különösen tájékozatlan az asszonyokról; normális nõt úgyszólván nem ösmerte. Innen van, hogy egyéneket hibátlanul rajzolni nem tudott, inkább csak típusokat. De ezekbõl majd minden regényében nyújt sikerültet. Ha egy szakácsnét vagy egy kasznárt fest, ahhoz minden szakácsné és kasznár bámulatosan hasonlít, de ha csak úgy vesszük, hogy egy embert rajzolt, akkor nincs eltalálva.

Be kell azonban ösmerni, hogy e hibák felsorolásához éppen legrosszabb alkalom »Az új földesúr« megbeszélésénél van, mert sehol se mérsékli magát Jókai annyira, mint e regényében; jó tulajdonai csakugyan hibái nélkül jelentkeznek. Látjuk lángelméjét teljes pompájában kibontva, látjuk mûvészetének eszközeit, látjuk, mit adott neki az isten és mennyit nyújtott abból nekünk õ. És mégis nagyjában most is ott van a »minden tudó embere«, Garamvölgyi Aladárban, ki elõre látja a tiszai árvíz jövetelét és figyelmezteti az új földesurat a sírbolt építés alkalmával, csakhogy ezúttal nem engedi a szertelenségbe csapongni. Ankerschmidt lovag szintén túl ideális, hiszen ez nem Ankerschmidt, hanem Lancelot; mindegy, még mindig ember. Elrajzolt alak csak egy van, Straff, s élettelen báb csak Pajtayné. A remek epizód-alak se hiányzik Kampós kasznárban.

Többé-kevésbé minden regénye ilyen, csakhogy a hõsök a többiekben túlzottabbak. Mindenikben van egy-két bravúros leírás, mint itt a tiszai árvíz, a »Politikai divatok«-ban a komáromi hídleszakadás, »Az elátkozott család«-ban a komáromi földrengések, »Kárpáthy Zoltán«-ban a pesti árvíz.

Jókainak vannak jobb és vannak rosszabb mûvei, mert ahol sok fát vágnak, ott sok a forgács is, de talán egy sincs, melyen rajta ne volna a lángész fénye és egy sincs, melyet nem volna élvezet elolvasni. Mintha az aggteleki barlangban járnánk, hol a formátlan kõalakzatok éppen úgy meghatnak bennünket, mint a formásak, mert önmaguktól képzõdtek.

Jókai maga õserõ; eredeti gondolatmenete, képei, színei, ötletei, fordulatai a természet legfrissebb ajándékai a világirodalom számára. Lelke az egész népfajnak lelke, amelyhez tartozik, meséi úgy képzõdnek, úgy folynak, úgy végzõdnek, ahogy az a népléleknek jól esik; innen van csodálatos varázsa, melyet kritika meg nem törhet. Hogy Jókai többet kapott az istenektõl, mint amennyit tanult a kritikusoktól, az esztétikából és az irodalmi remekekbõl, az kétségtelen, de ezt teljesen elég konstatálni és tovább örülni Jókainak úgy, amint van. Shakespeare is tengert tolt Csehországba, sok hibás dolgot írt, de az angolok így is meg vannak vele elégedve. Jókainak azonban egy hosszú életen át zúgták fülébe a feltûnni vágyó kritikusok, hogy a kompozícióban, a pszichológiában és a jellemek kidomborításában gyengébb és hogy egyéb nagy tulajdonaival ebbeli mûvészete nem áll arányban. Hja, persze hogy nem áll arányban. De már ez egyszer így van és így is fog maradni, a telhetetlen kritikusok pedig éppen abba a hibába esnek, melyet kifogásolnak Jókainál, hogy az összes hõsök hõsiességét, az összes tudósok tudását és az összes erényeket egy alakba önti, mert õk meg az összes írók fényes tulajdonságait az egy Jókain követelik.

Igaz, hogy gyorsan dolgozott, szédítõ gyorsan. Flaubert »Bovaryné« címû regényén öt teljes évig izzadt, gyomlálva abban hibákat, jobbal pótolva egy szót, tökéletesebben fejezve ki egy gondolatot, át meg átdolgozva jellemzõbbre, hangulatosabbra egy jelenetet, vagy egy kis dialógot s így lett »Madame Bovary« mûremek. Jókai nem volt képes ilyen, vagy csak távolról is ehhez hasonló munkára. Leült s egy ültõ helyében írt meg egy novellát. Közönségesen három-négy hónapig dolgozott egy regényen. Négy részre vágott egy sima papírívet, margót hajlított rajta s elkezdett írni reggeli elõtt hajnalban kényelmes szürke hálókabátjában, Folyt az egyik gondolat a másikból s mire reggelizni hítták, hét-nyolc ilyen papíros telt meg - a margón voltak a javítások, alig egy, vagy kettõ. Nagyobb törlések éppenséggel soha elõ nem fordulnak kéziratában. Ha valamit odaírt, ami talán ellenkezik azzal, amit már elõbb írt meg, inkább kigondolt valami furfangos érvet, amivel a hibás dolgot megtámassza, mintsem hogy kitörülje. Úgy hozta õ a maga mûveit, mint a rózsatõ a virágjait. Csak ilyenek lehettek azok és nem másformák. Csak így volt azoknak teremtése neki gyönyörûség.

Át sem nézte többet a kéziratot (hiszen sokszor már várták is a nyomdában), megesett vele nem egy ízben, hogy valamelyik alakjának, aki már négy-öt folytatáson nem szerepelt, elfelejtette a nevét. Molnár Jánosnak hítták a regény elején s Varga Ferenc lett a közepe táján, õ azt soha észre nem vette.

Magától értetõdik, hogyha Jókai hozzászokik a gyomlálási rendszerhez, az öncenzúrához és az átdolgozáshoz, regényei kerekdedebbek volnának, nagyobb illúziót keltenének az olvasóban s különösen alkalmasabbak volnának idegen nyelvekre való átültetéshez, mivelhogy a fordításnál éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, míg ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozíció egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben megmaradnak.

És hát ebbõl látni, mekkora nagy legény õ! Egy író, akinek jóformán csak a gyengébb tulajdonságait viszik ki a külföldre s aki azokkal is ott ragyog a legnagyobbak közt!

Nyelvének gazdagsága még talán az Arany Jánosén is túltesz, mert Arany gonddal kereste a szavakat, mint az ötvös nagy körültekintéssel nyúlt be kincses ládájába, hogy a gyöngy mellé színre, tûzre, nagyságra, gömbölyûségre a legalkalmasabb gyöngyöt fûzze. Jókai rögtön megtalálja az igazi szót és kifejezést. Stílusa egyszerû, világos és hangulatos, bár a germanizmusoktól nem mentes; gondolatmenete kristálytiszta és egészséges, nincsenek homályos helyei: amit gondolt és érzett, azt kell gondolnia és éreznie az olvasónak is. Dialógjai jellemzõk, epigrammatikusak és mégis természetesek amellett. Tömörebb írót alig ösmerünk a világirodalomban s ha ebben vét is, az csak olyan hiba, mint ha a lóherének négy levele nõ - mikor három is elég volna.

Ami azonban páratlan a világon, az írónk örök ifjúsága, a nyár eleje.

Az idõ közönségesen megteszi változásait az írókon is. Ahogy cseresznye vagy szamóca terem tavasszal, barack a hév nyár közepén, szõlõgerezd az õsz végével, éppúgy jönnek az írók termékei: versek a fiatal korban, szerelmes regények, azután bölcselkedõ dolgok az élet végén; Jókai marad örökre az, aki volt, piros szamócát hoz nekünk örökké.

Ki fölött nem uralkodik az idõ sem, mit akarná azt megzabolázni a kritika?

Az õserõ szuverén. A kritika csak a mûvészet érdekeit védi. De az õserõ hatalmasabb a mûvészetnél; félretaszítja a kritikát és úgy bugyog fel a néplélekbõl gyûlt nedveivel, ahogy az õ fenséges kedve tartja.