Míg a Jókai
regényei így uralkodtak a szíveken, acélozták a reményt, ébren tartották a
hazaszeretetet és lelkesítették kitartásra a türelmetlenkedõket, azalatt olyas
valami is termett az Angol királynõ egyik szobájában, ami a várt szebb jövõt
közelebb hozta. Ez volt a híres húsvéti cikk, melyet Deák mondott tollba
Salamon Ferencnek, s mely 1865. ápril 16-án, húsvét másodnapján jelent meg a
Pesti Naplóban.
Az ennek
nyomán megindult eszme-áramlat egyszerre mozgásba hozta nemcsak az összes
hatalmi faktorokat a birodalomban, hanem a magyar közélet szereplõ férfiait is.
A császár, kinek egy magyar báró juttatta kezébe a Pesti Napló e számát, nem
titkolható örömmel fogadta a hírt, hogy a cikk Deák tollából ered. »Ez egyetlen
cikk - mint Toldy István írja - a bizodalomnak oly termékeny magját vetette el
a nép és az uralkodó közé, mely többé nem volt kiirtható. Hatása bizonyítá, hogy
a lelkek már megértek a kibékülésre.«
Deák
mozdulatára a császár is mozdult. Háromszor is megfordult a tavasz és nyár
folyamán az országban s egyes kijelentései kibékülést helyeztek kilátásba.
Különösen az országgyûlés összehívása már a közeli idõben biztosnak látszott.
Jó szél fújt mindenünnen s most az egyszer nem felhõket hajtottak a szelek,
hanem megfordítva, a Poroszország felõl tornyosuló felhõk hajtották a kedvezõ
szeleket.
Mint a
verõfénytõl föléledt réten, megjelentek a különbözõ színû pillangók, az új
szituációban egyszerre a felszínen termettek a vezérpolitikusok s megkezdték
apró játékaikat, szárnyaik mártogatását a napfény olvadozó aranyában. Bár csak
kilátásba volt helyezve az országgyûlés összehívása, mégis már mintha együtt
ülne, megindultak a diszkussziók, kapacitálások, intrikák. A 61-iki
országgyûlés vezéralakjai, mint gyertyaszentelõkor barlangjaikból a medvék,
fölbukkantak sorjába megtekinteni az idõjárást; ki legott kocsira ült, ki a
tintatartója mellé. A Szentlászlón nyaraló Deákhoz egyik vendég a másik után
érkezik. Meglátogatja a gõgös Mailáth György, eljön Nyáregyházáról Nyáry Pál,
még Tisza Kálmán is kimozdul Gesztrõl és szeptember 9-én behajtat a
szentlászlói kúriára, egyúttal fölkeresi Ghyczyt Kisigmándon, sõt a messze
Erdélybõl sem sajnálja a fáradságot gróf Mikó Imre, hogy az ország bölcsével
szót válthasson, és ki gyõzné mindnyájokat elõsorolni? Ami e látogatásokon
mondatik, az képezi most a magyar politika gerincét, arról ver a hír
mindenfelé. Eötvös József sûrûn írja a leveleket a Svábhegyrõl vagy
Szenttornyáról Tõketerebesre Andrássy Gyulának. Somssich Pál a sásdi kastélyból
figyeli a dolgokat s értesíti barátait. A mozgékony Lónyay Menyhért az egész
kánikula alatt úton van az egyik korifeus kastélyából ki, a másiknak a faluja
felé. Szóval az egész kiegyezési anyag és annak elõzetes kérdései örökösen úton
vannak vagy a postakocsi ládákban vagy egyébként s forrnak, tisztulnak,
alakulnak, érlelõdnek a nagy politikusok koponyáján keresztül.
A kisebb
politikusok keveset hallanak e bizalmas beszélgetésekrõl s talán sohasem fognak
eleget tudni az egymást keresztezõ levelekrõl. Elõttük mint két pásztortûz csak
a két nagy lap világít, a Napló és A Hon. De mily kevéssé beavatottak még e
lapok! Õk csak arról tudnak, amit a nagy politikusok beléjük hagyítanak; semmi
privát értesülés. Sõt ha megtudnak valamit, mindenáron eltitkolják, nehogy
ártsanak a dolognak. Isteni naivitás! Kemény legalább ismeri a helyzetet, látja
a mozgató rugókat, de pesszimista és nem bízik a jövõben, Jókai ellenben
egészen járatlan a nagy politikusok észjárásában s nem lát a kártyáikba. Pedig
vannak hamis kártyák is. Mert bár részben és egészben hazafias munka folyik az
ország szebb jövõjéért, ám azért erre a szebb jövõre mégis a konzervatívek
szeretnék rátenni a kezüket, sõt a liberálisok egy-egy csoportjának is a maga
árnyalata felé hajlik a keze.
Jókai csak
addig volt jó redaktor és öntudatos politikus, míg az általános kívánságokat
kellett hangoztatni s az erõszakot szebbnél-szebb frázisokkal pártolni, szóval
ameddig semmi se történt, de most, hogy történni kezd valami, gyakorta
elhibázza, kit segítsen és mit pártoljon. Az úgynevezett »úri huncutsághoz«,
ahogy a nagy politikát hívja a magyar nép, még jámbor kezdõnek mutatkozik.
Ghyczy
minduntalan panaszkodik Tisza Kálmánhoz írt leveleiben, hogy A Hon megint
ügyetlenséget csinált, nem jól fogja föl a helyzetet. Tisza szeptember 22-én
Gesztrõl írt levelében némileg mentegeti. »Igen sajnálom - írja Ghyczynek -,
hogy Mór barátunknak nem korrekt cikkei úgy lehangoltak. Igazad van, hogy õ
több ízben már nem helyesen nyilatkozott, de mentenem kell õt annyiban, hogy
Pesten egyedül és nagyrészt ellentétes elem közt nem értekezhetni jóformán
senkivel. Nem csoda, ha olykor téved. Írt egyébként jókat is.«
De a
hírlapi cikkek, tapintatlanságok és lapszusok, valamint a széthúzások és
különféle okvetetlenkedések már semmit sem árthattak, legfeljebb egyéni
hiúságokat és önzõ célokat érintettek érzékenyen. Nagyobb erõk dolgoztak itt
már s ment minden szépen sorjában, mintha a magyarok istene intézné a dolgokat
kiválasztott népe javára. December 10-ére összehívatott az országgyûlés s ott
érlelõdött a béke, míg csak a porosz háború kiütése nem tette szükségessé az
elnapolást. Ezután már a porosz ágyúk dörgésében érlelõdött a magyar béke, míg
végre meghozza készen, úgyszólván felterítve ezüst tálcán a königgrätzi
vesztett csata. Hiszen mindnyájan ösmerjük a legendás történetet, hogyan küldi
le a császár megbízásából Mailáth kancellár 1866-ban július 17-én Szegedy
Györgyöt Szentlászlóra Deák Ferenchez, hogy jöjjön a császárhoz egyezkedni. Nem
a mi dolgunk elmesélni, hogyan kel útra az öregúr s megszáll Doktor Ferenczi
név alatt nagy titokteljesen Meidlingben a Hase vendégfogadóban és onnan
döcögve másnap hajnalban szerény komfortablijén… Gurulnak, gurulnak a rozoga
jármû kerekei a Burg felé s megy a magyar kérdés a végkifejléséhez.
Mi azonban
maradjunk Jókainknál, kit a siklósi kerület választott meg az országgyûlésre.
Siklóson
némi gyökere volt, mint a felsõbaranyai egyházmegye gondnokának, bár ezt a
hivatalát nem vitte valami nagy hévvel. Vallásos volt ugyan, mint többnyire a
poéták, kik a miszticizmus emlõin élnek, de nem tudott erõs felekezeti ember
lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitõl és családja tagjaitól, kik mind
vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb
szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat
építenek emberek hite között - isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok
- írja -, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében
szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.«
A
parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült s odaadó hûséggel bocsátotta tollát a
keletkezõ balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott
politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak
fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített
bûbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetõs. Eleinte kivált
szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklõdik a kis
kérdések iránt is és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott
szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház elõtt beszél. A folyosó éppoly néptelen,
mintha Deák szólna odabent. Szép elõadása és mélán csengõ bús hangja van, hozzá
szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az egyes
szakkérdéseknél természetesen nem hozott fel a mélységekbõl argumentumokat,
hiszen ahhoz fáradságos tanulmányok kellenének, inkább az általánosságok
fölületén csapongott, könnyedén, mint, a fecske. Az ellenzéken, ahol nem
alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erõ volt Jókai;
hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az õ plasztikus nyelvén, mely
mindeneknek fölötte áll s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepõ dolgokat,
olyan ruhába öltözteti a közelfekvõ, sõt már esetleg használt argumentumokat,
hogy roppant hatást idéznek elõ; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral
is tud lõni, amellyel már lõttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár,
mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.
Olyan
mondásai, mint amellyel egyik beszédét végezte: hogy »Krisztus megváltott
bûneinktõl, de ki fog a váltóinktól megszabadítani?« még akkor is éltek a
dzsentri-szájon, mikor a nagy beszédek (melyeknél Szilágyi Dezsõ szerint, a
serpenyõn többet nyom egy bolha teste) rég feledésbe mentek.
Humoros
ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén
az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt
ki:
»Tizenötezer
lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés
nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetõrséggel csatázni nem
szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az
elsõ puskaszóra - ágyúkról nem is beszélek - elszaladnánk. Madarász tisztelt
barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.« (Általános nagy derültség.)
A
parlamentarizmus elsõ mézes éveiben (késõbb mindjobban ráunt a Házra és belõle
is »mezei had« lett) egészen vérbeli képviselõ volt, aki ha nincs is dolga, ha
nincs is kit hallgatni, ott õgyeleg többi társaival a büfében, az
olvasószobában vagy a folyosón; egész délelõtt hallgatta a pletykákat,
anekdotákat és mindenféle eseményeket. Itt ül udvarától környezve, érdektelen
ülések alatt, keresztbe rakott lábakkal, szíva kabanoszát Deák Ferenc, s
incselkedik környezetével, Vadnay Lajossal, a »csiszlikkel«, Bónis Samuval,
Paczolay Jánossal, Stoll Károllyal, Nerkapolyval, Érkövyvel, vagy régi
történeteket mond el; nem árt, ha Jókai megragad itt, oda is inti
egyszer-másszor: »Hopp, megállj poéta, hallgasd meg ezt az esetet«. Deák
tövében ülni nem idõmulasztás elbeszélõ írónak; a kis könyvecske, melybe a
témákat bejegyzi, gyakran vándorol ki most a zsebbõl.
De ha Deák
morózus, mint haragvó Jupiter (s ilyenkor nem tanácsos melléje kerülni), hiszen
még ott van Nyáry Pál is valahol, csak szét kell nézni, hol képzõdik erõsebb
csoport. A legnagyobb füstgomolyagban keresendõ meg a Nyáry feje. Érdemes
megállni ott is egy kevéssé, mert alispáni élményeibõl egész könyvtárt tele
lehetne írni. Csupa igaz történetek ezek, nyernek is, vesztenek is a Jókai
fején keresztül; mert valószínûtlenek lesznek, de szépek.
A folyosó
csodálatos bõségszaruja a témáknak. Ide a egész országból elhoznak minden történetet.
Itt van lélekben-testben minden vidék, némelyek több testben is. A folyosó a
magyar elbeszélõ írónak a tizenharmadik iskolája. Aki ezt nem járta, nem
egészen kész. Aki csak beutazta az országot, az még nem ösmeri, csak az
ösmerheti alaposan, aki a folyosón élt huzamosabb ideig. Annak nem kell
etnográfia, se Conversations Lexikon, se a krónikák ismerete. A folyosó maga a
teljes tudás. Mert a folyosón minden ott van, amire egy írónak szüksége lehet.
Ha bányát akar leírni, a selmecbányai képviselõ, Prugberger tanítja ki; tengeri
viharhoz jók a veszprémi követek is, akik a Balaton háborgását ösmerik; ha a
finánciák szövevényén kell a regény valamely bonyodalmának ide vagy oda
fordulnia, Wahrmann Mór az útmutató; ha a szentszéknél pörlekednek a regény alakjai,
Samassa igazít el az útvesztõben, ha háborút kell leírnia, egy 48-iki hõssel
értekezik (abból van itt még most a legtöbb). Szóval itt be lehet fogni effajta
munkába az egész országot. És Jókaival csakugyan együtt dolgozik.
Ha
valamelyik honatya jó adomát vagy csak egy zamatos mondást hall, olyat, aminek
hasznát veheti, azzal dicséri meg: »No, ezt elmondom Jókainak«. Mint méhek
csápjaikon a mézet, szállítják neki az anyagot az õ tündérpalotáihoz. Ha valami
füstös krónikát talál a nagybajuszú Orbán báró a székely leveles-ládákban, a
színes részét Jókainak szánja. Meg is fogja írni egy napon »Bálványos vár«-át,
meg a »Damokosok«-at. Thaly Kálmán kuruc-kalandokkal, újonnan fölfedezett
Rákóczi-adatokkal piszkálja a fantáziáját, ahol formálódik is már lassan-lassan
az Ocskay László bús története, a »Szeretve mind a vérpadig«. Gróf Ráday
Gedeon, a vaskezû királyi biztos, sok pompás betyár-történetet hoz Szegedrõl,
ha be-bebukkan a folyosóra. Hej, szomorú ezeknek a történeteknek az elsõ, hogy
úgy mondjam, kefelenyomata - csakhogy
azt a kefét voltaképpen »Ráday bölcsõ«-nek hítták. Hegyes szögekkel volt
kiverve, abba fektették a betyárt, ott vallott, ott jött napvilágra a sok
történet, abból a bölcsõbõl született. Szegény betyárok! A mód, amellyel
kiirtattak, szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet
véghezvittek. Mindegy, kiirtották; csak az elkövetett »virtusaik« élnek
imitt-amott, de legjobban és legtovább azok élnek, melyek a Jókai emlékezetében
megragadtak, melyekbõl »A lélekidomár« és a »Sárga rózsa« keletkeztek.
Pedig a
folyosó beszélgetései ebben az idõben nem voltak oly vidámak és kedélyesek,
mint egyébkor. Az 1864-iki és 65-iki ínséges esztendõk nagyon megviselték az
országot. Az Alföldön, melyet »Európa zsíros döbönének« nevezett el a jó
Dugonics András, a nyomornak oly hihetetlen jelenetei játszódtak le, melyeknek
felsorolásából hosszú idõkig nem bírtak kifogyni a hon atyái. Megnyilatkozott e
nyomornak sötét hátterû képeiben a magyar nép egész karaktere, türelme,
fatalizmusa és humora. Ezek a keserû történetkék csak panaszoknak látszottak,
pedig voltaképpen becses néprajzi adalékok. Mint a perzsa öböl kagylós
állatjainak könnyeibõl igazgyöngyök teremnek - úgy fakadtak ki e folyosón
hallott jelenetekbõl és esetekbõl a »Szerelem bolondjai«, mely A Hon tárcájában
jelent meg 1868-ban.
Sokat,
egyebet is dolgozott, miközben e regényt tervezte s írta. Szinte hihetetlen, mi
mindent írt. A Honban majd minden nevezetesebb politikai kérdéshez hozzászólt.
Lapozgatva az elsárgult lappéldányokat 1866-ból, ott találjuk az ínségi
aggodalmakról és kiegyezési kísérletekrõl írt cikkeit. Mire kellene hát az a
Reichsrath most? Mit hozhat egy háború elõtti kongresszus? Hová juttatta az
államot az egységes német politika? Cikkezik a feliratai vitáról és a Ház
tanácskozásainak rendjén felmerült minden lényeges kérdésrõl. Szerkeszti az
Üstököst, amelyben esszészerû élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gáborról,
Szalay Lászlóról, Madách Imrérõl. A Hazánk és Külföldben is két elbeszélése lát
napvilágot. Legtöbbször utolsó percben adja a kéziratot. A kiadó Emich Gusztáv
néha háromszor is küld föl lovaslegényt a Svábhegyre egy-egy
novella-részletért. Ezalatt Balatonfüreden villát építtet s örökké jön-megy
azon a vonalon, mint az órainga, a kõmûvesek munkáját nézegetni.
A svábhegyi
villa megvan még ugyan, de az asszony ráunt. A szomszédban kocsma nyílt, nagy
lármával vannak, nyikorog a kíntorna, duhaj legények énekelnek, ordítanak
reggelig, nem tud aludni éjjel miattuk, se a szerepét tanulni. Ez az oka,
amiért egyszerre Balatonfüred lett a világ legszebb pontja. A másik ok, a be
nem vallott, talán Hurayné, Laborfalvi Jozefa, akinek az ura Balatonfüreden
fürdõorvos és igazgató. A harmadik ok, amiért a villát építik, hogy van mibõl.
A Hon s az Üstökös úgy hányja fel nekik a pénzt, mint a Vezuv a lávát. De a
legeslegigazibb ok, hogy Jókai látogatóban lévén Huray sógoránál, ottan egy
bennszülött éppen egy telket ajánlott annak megvételre.
Nem rossz
helyen fekszik, a templom mögött, ahol a savanyú víztõl kihajlik az út Füredfalva
felé. Jókai azt mondta rá olyan könnyedén, mintha egy ibolyacsokorról volna
szó, hogy õ megveszi.
- De hiszen
terméketlen - intette a sógor -, még a bogáncs sem nõ meg rajta.
- Éppen az
a szép benne - lelkendezett Jókai -, az a nagy élvezet, mikor a földet
kényszerítjük, hogy teremjen.
És megvette a kis sivatagot. Mikor már megvolt, beösmerte,
hogy könnyelmûség volt megvenni, mert két nyaralóhelyet tartani, mikor évenkint
csak egy nyár van, nagy bolondság, hanem ha már megvolt a telek, a villaépítés már
csak logikus folyomány. S ilyen folyománynak készült a balatonfüredi villa és
kis parkja, meglehetõs csinos összeget emésztvén fel. Úgyhogy Jókai, aki mindig
rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tõkéjének megcsappanását s hogy azt
visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettõ mellé,
egy a nép szájaízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását
Az Igazmondó név alatt s »összeütését« Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt
kezdetben a »Mégsem lesz belõle tekintetes asszony« címû elbeszélés, egy
valóságos zsuzsu, »Adatok a szabadságharc történetébõl«, »Egy magyar honvéd« s
más apróságok. A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai
is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt
szerkesztve, nem ama együgyû recept szerint, mellyel íróink a nép számára
dolgoznak még ma is, zsírtól csöpögõ pórias nyelven, mely a nép durvább
körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az
megfogja a nép fiát, ha õt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig
ellenkezõleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem
finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is - sõt az az
úgynevezett »tõrülmetszett« nyelv nem is az õ nyelve, nem beszél úgy senki a
nép között: a marmancs is csak a füvek közt szép imitt-amott, de egy egész
boglya csupa marmancsból ehetetlen szemét volna. A tartalomnak kell világosnak
lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak.
Ily elfoglaltság között, mely magában véve is bámulatra
késztõ, a király koronázására készülõ ország lázas mozgolódása,
sarkantyú-pengetése és ujjongása mellett írja meg tetejébe a »Szerelem
bolondjai«-t, mely a legszebb regényei sorozatába illeszkedik pompás
mellékalakjaival és megkapó hangulatával, újból igazolva, amit fentebb
mondtunk, hogy Jókai tárgyaival az ínycsiklandozó francia fõzés- és
tálalásmûvészet embere, ahol az étvágyat a nyers anyag felmutatásával is
ingerlik és fokozzák. Mit érne olyan lázas, eseménybõ idõkben egy regény,
melyben a két szomszéd várban lakó Etelka és Elemér szerelmi viszonya
tárgyaltatik, de ki ne olvasná szívesen az imént elmúlt alföldi ínség megrázó
képeit és a provizórium mizériáit, egzekváló katonáit költõi foglalatban?
A »Szerelem bolondjai« fõszemélyeit hibáztatta ugyan a
kritika, hogy lelki fejlemény híján hajtják végre a cselekvényt, de a
közönségnek annyi élvezetet okozott, mint a Jókai legjobb regényei, õt magát
pedig egyetlen mûve se tette olyan boldoggá, mint éppen ez.
Hiszen már úgyis boldog volt. A külföld figyelme is feléje kezdett fordulni.
Módja, egészsége jó, testben, lélekben, években fiatal, csak a haja indult
pusztulásnak, de a kopaszságot eltakarja a babér. Neve a legszebben csengõk
közül való az országban, minden kúriában, minden kastélyban kedvesen ösmerõs,
sõt talán a kunyhókban is, könyvei közül egyik-másik alkalmasint ott lesz vagy
a mestergerendán vagy a könyvpolcon, vagy az üvegszekrényben, vagy a
könyvtárteremben. Csak egy magyar ház van még elõtte bezárva. Egyetlenegy. De az
nem fekszik Magyarországon, említeni mégis lehet, mert magyar ember lakik
benne. Mégpedig - Vörösmarty szerint - a legelsõ magyar ember. A bécsi Burgról
van szó.
Hát ebben a
nagy házban lakik az az elsõ magyar ember, aki nem vesz tudomást az elsõ magyar
íróról. Lehet, hogy tud is felõle. Oh, bizonyosan, hiszen eleget panaszkodott
Szögyénynek, Vaynak az Üstökös egy-egy gúnyverse miatt. A Jókai név ott fent se
lehet egészen ismeretlen. Csakhogy ott fent az a baja van, hogy rebellis név. A
királynak jó emlékezõtehetsége van, még ha nem tudná is, hogy írt volna Jókai
valaha valamit, azt bizonyosan nem felejtette el, hogy gróf Zichy Nándor írt
valamit, amiért be volt csukva bizonyos Jókaival.
Sõt arra is
emlékezhet, hiszen csak a minap volt, hogy a brazíliai császár (Dom Pedro)
Pesten jártakor csak azért nem fogadta el a lakást a budai várlakban, mert
fesztelenebbül akart érintkezni a század egyik legnagyobb szellemével,
ugyancsak ezzel a bizonyos Jókaival.
Tudni kell
azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület mint most; voltak
muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt
a háznál - Erzsébet királyné.
Õ már
tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától,
vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a »Szerelem
bolondjai«-ban nõvére, a szép nápolyi királyné szerepel.
Így történt
aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely »A lélekidomár«-ban van leírva), a
királyné cercle alkalmával megszólította az országgyûlési képviselõi minõségben
megjelent Jókait, kérdezõsködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor
jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni mire Jókai egy udvari ember
(de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével
felelgetett:
- Régen
láttam már önt - szólt a királyné.
- Én pedig
- felelte Jókai -, még mindig magam elõtt látom felségedet azon pillanat óta,
midõn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.
- Ön azóta
is sokat dolgozott.
- Azt
hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.
- S ön
mentõl többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.
- Felséged
az irodalom pártolásában is elsõ asszonya nemzetünknek.
- És ön
mindig dolgozik?
- Ez az
élet rám nézve.
- Akkor ön boldog
ember.
- Ma, valóban az.
Néhány hónap
múlva 1868-ban megjelent a regény négy kötetben s Jókai személyesen vitte el a
királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél
óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülõ leánykáját, Mária
Valériát s megbíztatta, hogy vegye õ is a karjaira.
Mint ahogy a
napfény kicsalja a földbõl a mélyen benne rejlõ csírákat, ez a leereszkedõ
kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebbõl a
betegségébõl nem is fog többé meggyógyulni.
Pedig õ még most
a »tigrisek« között van s a lapjában állandó harcot kell folytatnia a Deák-párt
és kormánya ellen. Sõt a harc egyre erõsebb és erõsebb, minél öregebb a
Deák-párt. Úgyhogy a lap hangja, mely elég éles volt néhány év elõtt, és mely
azóta nem változott, most már túlságosan szelídnek látszik. Az ellenzéki
közönségnek, mint az iszákosnak, mindig több-több szesz kell, hogy idegeit
felhangolja. A Magyar Újság óta egy kis vitriol is kell a cikkbe, nemcsak
attikai só. Jókai tollán azonban a vitriol is rózsavízzé változik. Böszörményi
mérges lapja az elsõ stáció volt az erõsebb stílus felé. Hanem a gondviselés
nem hagyja el a szerencsés Jókait. Megjött a külföldrõl Csernátony s megkezdte
»pecérdús« cikkeit és apróságait A Honban s mérgezett fegyverek kezdtek
meghonosodni a sajtóban.
A szelíd Jókai
ilyen viszonyok közt mindjobban megunja a publicisztikát. Érzi, hogy nem tud
versenyt üvölteni a farkasokkal, inkább elhallgat, félreáll. A Honra csakhamar
Csernátony üti rá a maga erõs egyénisége bélyegét, amit elõre lehetett volna
látni, mert Csernátony erõs akaratú ember volt, tele férfias tulajdonokkal.
Erõsen tudott szeretni és gyûlölni. Cikkeiben egész lelke vibrált.
Tintatartójában epe feketéllett, nem tinta. Tolla hegye gyilok volt. Érdemes
ezt az embert jól megnézni, kinek szemébõl a monoklin át zöld lángok látszanak
kicsapni, ha ellenfeleirõl beszél. Érdekes látvány az õ életének folyamatja.
Hogy forrt ki ifjúkori romlottság kétségtelen tünetei után a legnemesebb acéllá
a jelleme olyan pályán, ahol a jellemek inkább megromlani szoktak.
Jókai mindinkább
elhanyagolja A Hont s már alig ír bele regényein kívül valamit. Sokan
gúnyolódnak vele, hogy nem is olvassa. Szerepét Csernátony veszi át s
lassankint nemcsak a párt elsõ publicistája lesz (bár sokan nem szeretik),
hanem egyszersmind Tisza Kálmán bensõ barátja, ki iránt hûsége csak a halállal
fog megszakadni - de csak úgy, ha nincsen túlvilági élet.
Persze, hogy a
Csernátony szókimondó, sõt (azoknak az idõknek ízlése szerint) durva stílusa,
maró gúnyja, sebzõ érvelése sok ellenséget szerzett Jókainak - s ezek voltak az
egyedüli felhõk, melyek az örökké mosolygó égbolton néha átfutottak. Csernátony
egyik cikke által, mely 1869-ben egy januári számban jelent meg, Pulszky Ferenc
sértve érezte magát s Jókaihoz küldte segédeit, elégtételt kérve tõle. Jókai
kész volt olyan nyilatkozatot közzétenni a lapban, aminõt Pulszky akar, de
elégtételt csak akkor ad, ha Pulszky elõbb Csernátonyval intézi el ügyét.
Pulszky ez ellen
egy becsületbírósági ítéletre hivatkozott, mely régebben kimondta egy gavallér
lovagias ügyében, hogy Csernátonyval nem lehet párbajt vívnia. »Ilyen
elõzmények után - úgymond Pulszky - én nem üthetem lovaggá Csernátonyt. Ha
Jókai nem ad elégtételt, akkor egy sorba helyezem a tekintetben Csernátonyval.«
Jókai erre
elküldte segédjeit, két képviselõtársát, Pap Lajost, a híres vitéz embert és a
délceg Kende Kanutot, mire megtörtént
a párbaj az ország aggodalomteljes érdeklõdése közt, amelyhez foghatót egyszerû
párbaj még eddig elõ nem idézett, csak talán a Mátyásé Holubárral.
Hát nem is volt
az kis dolog. A párbaj pisztolyra ment - egy semmiség miatt s mégis pisztolyra.
A pisztolynak pedig nincs esze, kivált ha két laikus kezében van.
A Honban
éppen akkor indult meg »A kõszívû ember fiai«. Ha a Pulszky golyója bolondjában
rossz helyre talál tévedni - az a remek regény éppen a legérdekesebb helyen
szakad meg. Kin keressük azt akkor, hova menjünk érte? S ha csak ez a regény
volna! De hát amelyek még jönni fognak. Ezer meg ezer színes alak, õsök és
utódok, társadalmak, korok, tündérvilágok. És ez mind attól függ, hogy a
Pulszky pisztolycsöve merre hajlik.
Pulszky
háromszor lõtt, de a pisztolya mindannyiszor csütörtököt mondott. Jókai a
levegõbe sütötte ki a maga pisztolyát. S mikor ezek után kezet fogtak, akkor
vallotta be, hogy voltaképpen nem is olvasta a kérdéses cikket s éppenséggel
nem tudja, milyen sértésért verekedett.
Ez
alkalomkor mondta munkatársainak kedveskedõ haraggal:
- Annyi
közöm van nekem tihozzátok, mint a fûszeres bolt címertábláján a vadembernek -
hozzá tartozik ugyan a bolthoz, de se nem az övé a bolt, se nincs bent soha a
boltban.
Közönye,
hidegsége annyira fokozatosan növekedett saját lapja iránt, hogy a végén már
nem is olvasta, hogy ne csináljon magának rossz órát, mert átfutva a közleményeken,
lúdbõrzött a háta, elgondolva, hogy ezért meg amazért megharagusznak rá. Már
akkor meg lehetett volna jósolni, hogy jöhet idõ, amikor mindenüvé írni fog,
csak a saját lapjába nem.
Messze is
lakott a szerkesztõségtõl, mióta, a Külsõstáció utcai 80-ik számú sarokházat
megvette, melyben egész falusiasan rendezkedett el. Jó vétel volt, éppen csak a
harmadrészét fizette érte annak az összegnek, amennyiért õtõle ki fogja
sajátítani a város. De az még messze van; tizennégy esztendõ bánata, öröme
zajlik le itt fölötte; még nagyot kell elõbb nõnie a városnak, hogy a vételár
úgy megnõhessen.76
A háznak
téres mély udvara volt, befásítva, mint a falusi kúriáké. Egy hosszú sor ablak
a Koszorú utcába nyílt, volt abban vagy tíz-tizenkét szoba. Bent az udvaron ambitus
a Jókainé leandereivel. Különben igen egyszerû sárga alház volt, amelyre ráfért
volna kívül-belül egy kis csinosítás. Az ablakok alacsonyan kezdõdtek, úgyhogy
az inasgyerekek is benézhettek az utcáról a szobákba. De hát nem néztek be -
mit tudták õk és a körös-körül lakó szegény emberek (úr nem igen tévedt erre),
hogy ki lakik a sárga házban.
Egyetlen
ékessége a háznak, hogy az udvarán egy szép kis leányka játszogatott a
macskákkal, és egy karcsú rózsás arcú kisasszony hímzett vagy olvasgatott az
ambituson. A két leányalak csengõ kacaja tette vidámmá a különben mogorva
épületet, melynek falusias kapuja rendesen be volt zárva. Csak akkor nyitották
ki, ha a Jókai kocsija kiment vagy bejött, mert felvitte isten a gazda dolgát,
a szárnyas ló mellé két földi lovat is szerzett, amelyekkel akkor kocogott fel
a Svábhegyre és le onnan, amikor kedve tartotta. A kocsija is olyanféle falusi
cséza volt, mint a Kampós uramé.
A Jókai
otthonát nagyon fölvidítá a két leány. Az ebédek és a vacsorák kedélyesek
voltak õvelük, mert ilyenkor egy-egy órát elbeszélgetett a lányokkal, vagy
azoknak a csacsogását hallgatta. Kedves volt az õ fülének. Az örök ifjúságot,
amely neki jutott osztályrészül, az isteni gondviselés ki nem terjesztette az
asszonyra, bár az már átszaladt nemcsak a Balzac által megénekelt éveken,
amikor az asszony a legérdekesebb, átlépett a negyveneseken is, amikor az
asszony mindent tud, sõt túlment az ötvenen, amikor már mindent el kell
felejtenie, amit tudott, és veszedelmesen közeledett a hatvanhoz, amikor õróla
feledkeznek el, hogy ott van.
Róza
asszony ugyan gondoskodott, hogy magát folyton észrevétesse a környezetével,
rigolyás volt és házsártos, aztán sokat is betegeskedett már, majd mindig be
volt kötözgetve kámforos flastromokkal, lenmagfõzetes rongyokkal; mindenféle
flanelokba bebagyulálva, mint valami sebesült káplár járt fel s alá a nagy
lakásban, vagy az udvaron és betegsége feletti bosszankodását azon töltötte,
akit éppen megpillantott.
Hát a két
leány isten ajándéka volt, hogy a Jókai-otthon ne legyen túlságosan sivár.
Gondoskodik az ég az õ madarairól, hogy a bokor, melyben a fülemilének énekelni
rendeltetése, valahogy vonzó legyen a fülemilének.
A nagyobbik
kisasszony Jókay Károlynak a leánya, Jolán, akit a nagybátyja maga mellé vett,
fogadott leányának vállalt, a kisebbik pedig II. Rózának a leánya, III. Róza,
akit I. Róza vett maga mellé.
III. Róza
még csak kilenc-tíz éves volt ebben az idõben s igen szomorú gyermekséget élt a
két kiváló szellem mellett. Valami rejtélyes homály borongott körülte, nem az a
tiszta derû, melyet a szülõi szeretet sugároz ki. A szép kisleányka egy a
helyzetbõl támadt ösztönnel korán helyezkedett megfigyelõ álláspontra. Mikor
más gyermek a babáit öltözteti, õ már akkor kombinált az »öregek« elejtett
megjegyzéseibõl, viselkedésébõl. Valóságos »kis öreg« volt; átható méla
tekintete néha bizonyos gondolatok és sejtelmek keletkezését jelezte a domború
gyermeki homlok alatt.
Még akkor
került a házhoz, mikor Jókaiék a Schmied-Unger-ház második emeletén laktak
(1860-tól 1868-ig). III. Róza a harmadik évében járt, mikor Kovácsné, aki idáig
gondozta, eljött vele egy délután a svábhegyi nyaralóba a nagymamához azon
hitben, hogy Jókai, akinek el kellett volna utaznia, nincs otthon. De
véletlenül otthon maradt. Természetesen semmit se tudott a gyermekrõl. Az
asszony felfedte származását és azt kívánta, hogy a kis unoka végképp náluk
maradjon. Jókai a békesség kedvéért rá hagyta, de eleinte ellenszenvezett a
gyermekkel. Ha sírt, nem tudott miatta írni, ha nevetett vagy hancúrozott, az a
zaj is bántotta, de a gyermek kedves volt, lehetetlen volt meg nem szeretni;
közben meghalt az anyja, II. Róza (1861. november 21-én),77 árva lett,
lehetetlen volt meg nem sajnálni.
Az a nagy
gyermek, aki õbenne lakott, nem haragudhatott sokáig arra a másik ártatlan
gyermekre, aki õnála lakik. Összebarátkoztak. És jól esett neki a lármája,
nevetése, csicsergése; nyájas lett attól a ház és meleg mint egy fészek. Még
írni is szinte nehezebben tudott, ha nem hallotta kis cipõinek kopogását a
szomszéd szobákban vagy a folyosón.
Jolán
kisasszony már ekkor eladó leány számba ments, és az a hibája is volt, hogy
akármikor elvihette tõle az apja - sõt esetleg még valami idegen ember is.
Aminthogy
nagy szüret volt a Svábhegyen 1868 õszén. Cigány mulatság. A Hon, Az Igazmondó
és az Üstökös válogatott cigánylegényei voltak meghíva a Jókai-villába.
Ismeretesek
ezek a szüretek, öreg újságírók csacsogásai nyomán. A bográcsban fõtt pompás
birkapörköltek, amelyeknek a majoros, Füri János a mesterük, a nyárson sült
csirkék, melyek lassú tûzön lassan pirulnak, sülnek s ezalatt maga a gazda
folytonosan szalonnadarabokat forgat fölöttük, hogy a rájok csöpögõ zsírt
föligya a csirketest. Míg ezek künn a szabad tûzön sülnek, ott bent a konyhában
bableves fõ disznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog, pöfög,
orrjával, dagadóval, a kemencében pedig a finom túrós, kapros lepény sül, Jókai
kedvenc ételeinek, melyek mind halálosak, a legkedvesebbike.
Ezen a
szüreten ösmerte meg Jolán kisasszony Hegedüs Sándort, a redakció legfiatalabb
tagját, s azontúl a Stáció utcai házhoz vendég is járt. Hegedüs Sándornak
folyton akadt valami kérdezni valója a fõszerkesztõtõl, amiért el kellett magát
szánnia a Külsõstáció utcába való utazásra s ott megint mindig akadt valami
ürügye a maradásra (Ámor jól inspirálja az embereit) és amíg Jókai regényt írt
a dolgozó szobájában, addig a szomszéd szobában egy másik regény szövõdött,
mely éppúgy házassággal végzõdött 1871-ben, mint a legtöbb regény.
Az 1869-iki
országgyûlésre az ország legnagyobb kerületének, a Terézvárosnak (a mai Teréz-
és Erzsébetváros) ellenzéke egy nagyon népszerû embert keresett, akit a gõgös
Gorove István kereskedelmi miniszterrel szembe állítson. Senki sem volt erre
alkalmasabb, mint Jókai, aki el is vállalta a jelöltséget s megindult az óriási
kortes-háború, amelyhez fogható még nem volt se azelõtt, se azóta.
Aki a kort
nem ismeri, az nem tudja, mi volt eleinte a parlamenti élet kezdetén egy
miniszter. E földi istenek nem is anyáktól látszottak származni, hanem mintha
valamely végzet helyezte volna õket az ország ügyeinek élére. Hogy egy
minisztert földi halandó meg is buktathasson, azt balga ábrándnak kellett
tartani. Hiszen talán a földgolyóbis is összeroppanna, ha e csoda
megtörténhetnék.
De Jókai
meteorszerû jelenség. Varázslatos név. Maga is valóságos csoda. Ki tudja? Hátha
mégis?
Egy hónapig
fel volt kavarva az egész fõváros. Népgyûlések, menetek, vonulások, verekedések
egymást érték. A kereskedelem szinte szünetelt. Mindenki agitált, kapacitált s
a fellobogózott utcák és házak tömkelegében nem volt egyébrõl szó, csak hogy ki
hová szavaz. A lapok napról-napra hasábokat közöltek e mozgalomról. Úgyhogy
lassan-lassan az egész választási kampány mérge erre a pontra gyûlt. A láz
ragadós s hovatovább az egész város itt akart megmérkõzni. A többi kerületekben
sem a maguk jelöltjein vesztek össze, hanem a terézvárosiakon.
A kormány
ádáz erõvel vetette rá magát a most
már sokat jelentõ kerületre, kinyitván a pénzforrások zsilipjeit. Azonkívül a
gazdag Török József gyógyszerész, a mindenféle csodaszerek kitalálója is sokat
költött barátja mellett. Akkor nem is volt nehéz Gorove mellett korteskedni,
aki - mint Maszák Hugó, egyik lelkes kortese mondta a választók egy gyûlésén, -
»a számûzetésnek külsõleg édes, de belsõleg keserû kenyerét ette egy évtizeden
át«. De a szinte kivétel nélkül Jókai táborához csatlakozott zsidók is érezték,
hogy most az egyszer ki kell mutatni a »virtust«, mert az egyenjogosítás óta ez
volt az elsõ hely, ahol döntõ súllyal elõször opponálnak a hatalom ellen.
Mire a
választási nap felvirradt, már akkorra egész Magyarország a terézvárosi
eredmény utcán lihegett. A kíváncsiság elfogta Bécset is és a nagy lapoknak
riporterei megérkeztek. Magát a királynét is óránként kellett értesíteni.
A választás
a lövölde helyiségében volt, melynek környékét olyan sokaság borítá el, amilyen
csak a Mátyás király választása idején ácsorgott a befagyott Duna jegén.
A választás
két napig és egy éjjel tartott érdekfeszítõ hullámzásával a számoknak, melyeket
millió sürgöny röpített szét az ország minden része felé, hol a
távirdahivatalok elé gyûlt vidékiek, urak és elõkelõ hölgyek éjfélen túl is
fennmaradva várták percrõl-percre a mérleg billenéseit. A választás elsõ napján
este 10 órakor Jókainak 28 szavazattöbbsége volt. Egész éjjel szállították a
kortesek a választókat s hajnalra a Jókai többsége 35-re emelkedett. Akik
hajnalban feküdtek le, balközépiek, nyugodtan hajtották le a fejüket a
vánkosokra, de akik reggel 8 órakor ébredtek fel, azok arra a szomorú hírre
keltek, hogy Gorovenak 6 többsége van. Jobban jártak a kilenc órakor kelõk,
mert akkor egyformán állott a két párt, mindenik 1448 szavazattal.
A Stáció
utcai ház fenekestül fel volt fordítva, egész nap, egész éjjel jártak ki s be a
galopinok, kortesek s mindenféle hírvivõk. Lovas ember nyargalt be óránként,
sõt félóránként az eredménnyel, mely méltán izgatottságban tartotta a családot.
A másnap tíz órakor érkezõ galopin azonban rossz cédulát hozott. A Jókai-ház
környékét is nagy tömegek állották el, azoknak is jelenteni kellett a cédulák
tartalmát s aszerint éljeneztek vagy bosszankodtak (még akkor nem volt az abcúg
feltalálva).
- Jókai:
1451. Gorove: 1459.
Gorovenek
nyolc többsége volt tíz órakor.
A csüggedés
moraja hömpölygött végig a várakozásban kimerült álmos városon. De a Jókai párt
nem lankadt. Jókai kortesei (a sánta kis Tenczer Pál volt köztük a
legélelmesebb), megfeszítették erejüket s még harminc és néhány embert hoztak
össze. Az utolsó szavazókat már vállukon vitték végig a Király utcán a
lövöldébe, a tömegek orkánszerû éljenzése mellett - s így lett megválasztva
Jókai harminc többséggel.
Mámoros
diadalordítás reszketteté meg a levegõt, mely a lövöldébõl kezdõdve végig
zúgott a roppant városon minden irányban a bécsi nagy indóháztól a vámházig, és
onnan be a losonci pályaház sorompós kerítéséig, mialatt a négy prüszkölõ deres
lovat kantározták, pántlikázták, mely a gyõzõért indul meg a Stáció utcába.
Még a
gyerekek is ujjongtak és Jókai-tollas kalapjaikat a levegõbe hajigálták a
vágtató négyes láttára… A lakosság napokig a választás hatása alatt állt,
tombolt, gúnyolódott, élcek termettek az utcákon. Török József állandó
hirdetéseire, hogy »nincs többé kopasz fej«, beordított a diadalittas kis
Tenczer: »Nü, egy kopasz fej mégis van«.
Ez a kopasz
fej (a Jókaié) azonban nemcsak az úgynevezett legszebb polgári koszorúval
terheltetett meg, hanem tömérdek gonddal is; a választás sok pénzbe került,
minden hitelforrásait kimerítette. De hát egyszer él az ember s ez legalább
szép nap volt. A legszebb a napok között. Csillaga magasan járt. Azzal a hittel
pihenhetett meg az üdvözlõ beszédek, válaszok és a lakomák, áldomások után,
hogy az országnak körülbelül a legnépszerûbb embere.
Az utcán
nem járhatott többé gyalog, mint egykor gróf Teleki László, mert önkéntelen
éljenek törtek ki a járókelõkbõl. Ha vidékre utazott, a peronokon szónoklatok
vártak rá és fehérruhás leányok. Kijött a városi magisztrátus is, élén a
polgármesterrel. Diadalívek alatt, nem ritkán tarackdurrogások közt vonulhatott
be a városokba, mintha az övé lenne az ország és a hatalom. Pedig csak az
ország szeretete volt az övé. Más hatalom nem volt soha a kezében, csak az õ
kis acéltolla.
És sokat
kellett most utaznia Honbeli munkatársával, Horn Edével, kit a szárnya alá vett
azzal az eltökéléssel, hogy behozza a Házba. Tizenegy kerületben csalódott meg
vele, míg végre sikerült õt rásózni Pozsonyra, ahol rossz magyarsága nem szúrta
a füleket.
Jártában-keltében
Horn Edével, de késõbb 1872-ben a Lónyay-kormány ellen indított nagy agitáló
körúton is mindenütt rajongó lelkesedéssel fogadták. A vasúti indóházaknál
ezrekre menõ közönség várta. »Soha még így embert nem ünnepeltek - írja errõl a
körútról egy régi ‘publicista’ valószínûleg nem minden túlzás nélkül; - a
városok hölgyei vezették a küldöttségeket s a költõnek nemcsak virágot és
babérkoszorút adtak át, hanem megragadták a kezét és csókolták. Ezen kezdték
tudniillik az egyik városban, de a másikban már óvatosabb volt a költõ s a
lelkes hölgyek csak az arcához férhettek hozzá.«
Tehát nem
tett úgy mint késõbb a karcagi választásnál, mikor félreugrott az õt megölelni
akaró választó elõl, ijedten felkiáltva:
- Hozzám ne
közelíts magyar, mert náthát kapsz!78
»Jókai
akkor még nem volt több negyvenhatesztendõsnél - végzi a régi publicista -, s
még mindég látszott, hogy kora legszebb férfiai közé tartozott, de ebben azért
mégse találtak semmi kifogásolni valót se a férjek, se a võlegények, sem
senki.«
Az »Egy
régi publicista« lehetett együtt Jókaival a körúton, élvezhette a beszédeket és
szikrázó tósztokat, melyeket útközben mondott, irigyelhette a kapott csókokat -
de úgy látszik, nem volt jól tájékozva a magánéletérõl.
|