KILENCEDIK FEJEZET
AZ, AKI A KASZÁVAL JÁR ÉS AZ, AKI A NYÍLLAL

A Jókai családot szerencsésen egészítette ki Hegedüs Sándor. Jókai a levegõben járt, Hegedüs a földön lépkedett éspedig gyorsan elõre. Jókai szórta a pénzt, Hegedüs gyûjtötte. Éles esze volt, vas szorgalma és száz keze. Még fiatal ember volt, mikor már »ezer cikket« írt s a parlamentben a legkiválóbb közgazdasági tekintélyek közé emelkedett; Horn Ede nem volt praktikus ember, Weninger Vince is meghalt harmadéve, nem maradt más az öreg Wahrmann mellett, aki a pénzhez értett volna, csak Matlekovits és Hegedüs. Hegedüs még alig volt túl a harminc éven, de már talán miniszter is lenne (mert bátor és nagy dialektikájú debatter), ha egy bohó nyelvbotlás, a »videant consuli« tekintélyben egy kicsit hátra nem veti, ami érdekes följegyezni való, mint különös, ósdi furcsaság, hogy e parlamentben, ahol tíz ember se tud úgy beszélni egy félóráig, hogy legalább három-négy vétséget el ne kövessen a tárgyalási és anyanyelv ellen, a latin nyelven való egyetlen lapszus oly érzékenyen vétessék, jeléül annak, hogy a sokaság elméjét nem mindig a logika kereke mozgatja.

Hegedüs Sándorban erõsen ki volt fejlõdve az úgynevezett családi érzék és végre Jókai iránt a hála is kötelezte. Azonfelül sohase tett semmit félig s így nem nyugodott meg csak abban, hogy Jókait az adósságoktól megmentse, meg kellett õt szabadítani »jövedelmi forrásaitól« is, amelyekre voltaképpen õ költött. A tulajdonát képezõ Üstököst elajándékoztatta vele egyik munkatársának, Szabó Endrének, A Honra nézve pedig támogatta azt a tervet, hogy fuzionáljon az Ellenõrrel, ami csakhamar, 1882-ben meg is történt, miután elõbb hajszálhasogató diplomáciával sikerült eligazítani a személyi kérdéseket az etikett, a hidalgói büszkeség és érzékenység szem elõtt tartásával - ami nélkül Magyarországon még a célszerû, sõt égetõ dolgokat sem lehet elintézni. Hogy egyik lap se legyen megalázva, mintha õ olvadt volna be a másikba, mind a két lap megszûnik és a Nemzet név alatt folytatja másnap pályafutását. Minthogy A Honnál Hegedüs dirigált, az Ellenõrnél Láng Lajos, ezek egyike se lehet szerkesztõ, hanem kerestetik egy harmadik szürke ember, akit meg is találnak Visi Imrében. És mert a Jókai neve még mindig nagy varázzsal bír, rányomatik a lapra mint fõszerkesztõé, de ez csak kifelé szól - a szerkesztésért nem felelõs s a lapra nem gyakorol befolyást, hanem a regényeit, apróságait ide írja, amiért mintegy háromezer forintban állapítják meg tiszteletdíját.

Így lesz megint szabaddá Jókai Mór, mint egy madár. Egészen új életet kezdhet a Kerepesi út 21. számú ház elsõ emeletén berendezett lakásán. Még a kiadója is új. A »Páter Péter« címû regénye óta minden könyvét a Révai testvérek adják ki, ami bizalmasabb viszonyt hoz létre kiadók és író között, ki eddig egyik kiadótól a másikhoz vándorolt. Nem írt most annyit, mint azelõtt. A terhektõl és a lapoktól megmenekülve, megint szívesebben járt a Házba. Azt beszélte, hogy azért nem járt eddig emberek közé, mert mindig attól félt, hogy van valami A Honban, ami egyiket vagy másikat rosszul érintette.

Újra beleélte magát a képviselõi életbe, mely le-lebilincselte tarkaságával, csak a választókkal való gyakori érintkezés zavarja és a protezsálás nincs ínyére. Ezért veszti el kerületeit örökösen. Ha szól is a miniszternek, mikor nagyon szorítanak valamit a kerületbõl, azt olyan modorban teszi, hogy nem törõdik az eredménnyel. A miniszternek van esze, legott kiérzi az effajta közömbösséget, az egyik fülén bemegy, a másikon kimegy, mintha egy odvas fába kiáltaná be a kívánságát. Magyar ember lévén, a rokonság, sógorság és komaság dolgát még se veszi egészen lanyhán. 1882-bõl van egy adatunk, megjelenik a Trefort elõszobájában, de nem bírja bevárni míg a sok püspök és világi méltóság közt reá kerülne a sor õexcellenciája színe elé jutni, türelmetlenül ül le a titkár asztalához s a következõ levélben rázza le terhét:

Kegyelmes uram! Kedves barátom!

Bocsáss meg kérlek, hogy levélben alkalmatlankodom, de lehetetlennek hiszem, hogy Általad most kihallgatást nyerhessek; nekem pedig holnap el kell utaznom s az ügyek egy része sürgetõs, amiért Hozzád kell fordulnom.

Elõször is Láng Lajos barátunk ügyében fordulok Hozzád. Õ, mint tudom, Konek helyébe óhajtana tanárrá kineveztetni. Abban az esetben a mi »új« lapunk szerkesztõ nélkül maradna, vagy pedig, hirtelen szerkesztõ változás fordulna elõ, ami a lap sikerét kétségessé tenné. Minthogy pedig Lángnak érdemei vannak, hogy az óhajtása teljesüljön, azért a »mi« lapunk rendezése érdekében nekem minél elébb tudnom kell azt, hogy a kormány mi nézetben van a katedra betöltésénél; miután Konek helyét szeptemberben már be kell tölteni.

Második ügy, melyben kegyes pártfogásodat kérem a Hontúl (éppen a fúzió lehetõsége miatt, a kettõs személyzet redukáltatván) elbocsátandó egyik munkatárs Frecskay János személyes érdeke.

Kérlek légy kegyes, azt az igen derék szorgalmas és hûséges emberünket arra az állásra alkalmazni, mely rendelkezésedre áll s melyet õ egész tehetsége és tanulmánya szerint a legjobban be tudna tölteni.

A harmadik ügy, amiért Kegyességedet igénybe veszem, Káldy Gyula zeneiskolai tanár dolga. Neki felmondatott; - az igazgatóság által, holott Általad lett kinevezve. Õ igen jó énektanár, hivatásának mindég megfelelt, tizenkét év óta szolgálja ez intézetet s nekem igen jó barátom. Azért esedezem Nálad, kegyeskedjél õt vagy állásában meghagyni, vagy ha ez nem megy már, valami nyugdíjban részesíteni, vagy minden lehetõségek fogytán legalább érdekeihez mért végkielégítéssel abfertigolni.

A negyedik dolog, a balatonfüredi Szeretetház ügye; de ez már hosszabb história, mintsem hogy röviden rezümálni lehetne. Az ügy miben állásáról úgyis fogsz majd illetékes közegtõl részletes tudósítást kapni. Addig is ajánlom kegyes pártfogásodba az intézetet, mely rögtöni segélyre van szorulva.

A végsõ kérésem pedig saját személyes ügyemben intézem Hozzád. Ez a festõ akadémia kérdése. Létre jön-e az az idén? Eljön-e Benczur igazgatónak - és végül lesz-e abban a tanintézetben az én leányomnak helye, aki már a Székely alatti festõiskolában a kurzust bevégezte s akit abban az esetben, ha itt nem folytathatja mûvészi kiképeztetését, máshová kellene küldenem.

Kérlek légy kegyes nekem ezekre az alkalmatlankodásaimra óhajtott kedvezõ választ adni.

Mindenkorra maradok
igaz híved és kész szolgád

Jókai Mór.

Budapest, 1882. aug. 6.

A gondviselés szerette kiválasztottját s belemártogatta minden gyönyörûségbe, amit magának e földi pályán kigondolhatott. A trófeák, koszorúk, díszalbumok, aranytollak, melyekkel tele van a lakás (fele az asszonyé), talán már untatták, a zúgó éljeneket elfelejtette, a »zajos derültségek« hétköznapi villanyozó szerekké váltak, de volt még egy, mely annyi fejet elszédít, melyre a nagyúr is epedve gondol, mely egy miniszter vérét is sebesebb csergésre hajtja - az udvari kegy, amelybõl kiereszkedõ sugarak süssék és melegítsék. Egy udvari estélyen összejött József fõherceggel, ki igen kordiálisan ismerkedett meg vele s felemlegetvén egymás közt a világ romlandóságát, mint afféle bús magyarok sopánkodtanak, hogy hejh, kivesztek már az igazi mulatságok, nincsenek már azok a jóízû búcsúk, névnapok, szüreti dínomdánomok, mint azelõtt.

- No, hát tudja mit - mondta a fõherceg -, jöjjön el hozzám Alcsutra szüretre. Hát csinálunk valamit.

A következõ évben aztán el is ment Jókai és hetedhét megyére szóló mulatságot csapott a fõherceg a legnagyobb magyar költõ tiszteletére egy pár napon át.

A királynénak már azelõtt is kedvenc írója volt s a »Szerelem bolondjai« óta minden regényét vagy elvitte, vagy elküldte neki.

1884-ben Rudolf királyfi, aki vonzódott a tudományokhoz, különösen a természet- és földrajzhoz, elhatározta, hogy egy nagy munkát létesít írásban és képben, az õ leendõ államairól, s erre nézve Jókaival tanácskozott elsõsorban, mint olyannal, akit e feladathoz munkatársul kíván megnyerni.

Egy ilyen könyv szükséges volt, mint a falat kenyér, kivált magyar szempontból, mert egyetlen munka sincs, mely az országot tüzetesen ismertetné, a Lügewackerek kedvükre hazudozhatnak hetet-havat, akár csak a Kongó-államok belsejérõl. Jókai tehát két kézzel kapott az eszmén, de a szerkesztés vezetésére csak abban az esetben vállalkozott, ha a »szûkebb hazát«⁸³ nem teszik egy kalap alá Ausztriával, hanem külön szerkesztõség külön könyvekben ismerteti.

A korona örököse elfogadta Jókai álláspontját s 1885-ben megindult a nagy munka, mely tizenhét évig tartott s a királyfit olyan közeli viszonyba hozta a magyar tudósokkal, írókkal és a magyar kultúrával, aminõ közel még egy Habsburg se volt.

A szerkesztés apró-cseprõ bajai s a magyar és német kiadás közti egyöntetûség gyakori ülésezéseket tettek szükségessé, melyek részint a budai várlakban, részint az Akadémiában tartattak a királyfi elnöklésével, ki jártassággal s élénk elmével vezette a tanácskozásokat és dacára annak, hogy azokon Weilen udvari tanácsos, az osztrák rész szerkesztõje is részt vett, mindig magyarul. Sok kényes kérdés is merült itt fél, kivált a történelmi résznél, melyekben Jókai férfias bátorsággal állt helyt a nemzeti érzések szolgálatában. Különösen a magyar szabadságharcok elõadásánál és képeinél fordultak elõ ellentétek az udvari és a nemzeti észjárás közt, amelyekben dönteni kellett. Jókai egy ízben magának a leendõ királynak tollából fakadt bevezetõ cikkben törültetni kívánta azt a megjegyzést, hogy a magyarországi románok a régi rómaiak leszármazottjai. Jókai valóságos tûzzel szólalt fel ez állítás ellen, még a Jókainál szelídebb Nagy Miklós, a magyar rész viceszerkesztõje is ellenezte, de a trónörökös ragaszkodott hozzá s azzal ütötte el a vitát: »Lehet, hogy nincs úgy, de nekik örömet okoz s nekünk nem kerül semmibe«.

A királyfi korához képest hideg eszû ifjú volt. Nyílt és szabad szellemû, aki azonfelül - sok jel mutatja - ösmerte a szelek járását. Nem állt mereven se az osztrákok, se a magyarok részén. Egyszer a munka költségeirõl lévén szó, melyeket a kvóta arányában viselt a két állam, azt találta a bizottság, hogy valamely tételnél az osztrákok a mi hátrányunkra csúsztak ki az õket illetõ teher alól; határozatba ment tehát, hogy átiratilag kell megkeresni Becket, az osztrák államnyomda igazgatóját, hogy a tételt a kvóta értelmében hozza rendbe.

- Ne bántsák - szólt közbe a királyfi. - Bízzák ezt rám. Mert ahogy én ösmerem Becket, ha önök írnak neki, Beck nem teszi meg, már csak azért se, hogy a magyarokat bosszantsa.

A trónörökös, ki azelõtt keveset fordult meg az országban, most gyakori vendég lett itt. Két sport vonzotta ide. Azelõtt minden két évben legfeljebb egy medvevadászatra rándult le egy pár fõherceggel, néhány görbe napot élt itt át az »egy király, egy cigány« módszerében, most már más mulatozás is kínálkozott: az egy király, sok cigány - a szerkesztõségi gyûlések, melyek, mint minden magyar dolog, egy nagy áldomásivással kezdõdtek az Angol királynõnél.

Akárhányszor lejött most már a trónörökös, Jókai ilyenkor a peronon várta s miután a kettõjük közötti jó viszony folyton erõsödött, joggal tarthatta magát »a királyfi kancellárjának«. A trónörökös annyira megszerette, hogy sokszor bizalmas magándolgaiban is tanácsával élt s akárhányszor felsürgönyözte Laxenburgba vagy ahol tartózkodott. Mindez hízelgett a költõnek, ki igazi meleg éghajlati növény volt. Csak szeretetben tudta a szirmait kibontani, életföltétele ezért, hogy a környezete szeresse, dédelgesse és hogy a távoli pontokról is folyton csiklandozzák a napsugarak, vagy alulról, vagy felülrõl, de még legjobb, ha mind a két helyrõl.

Az udvar kegyei elkápráztatták. Élvezte a népszerûséget és dicsõséget minden formájában. Elmondhatni, hogy élete verõfényes volt s ami kis árnyék belevegyült, az szót sem érdemel a fényhez képest.

Látván az udvar kegyeit, az udvari emberek vetélkedve keresték a vele való érintkezést. Károly Lajos fõherceg és Koburg herceg szívélyes viszonyt tartottak fenn vele és ez a nagy ember oly gyengeségekkel volt megbélelve, hogy az elõkelõeknek ez a kicsiny értékû leereszkedése boldoggá tette s olyan hálát fakasztott szívében, mely gyakran sodorta félszeg helyzetekbe.

Zajtalanabbul sohasem folynak évei, mint most. A küzdelmek véget értek. A rendezett anyagi viszonyok közt Jókainé lelki egyensúlya is helyreáll. »Coriolan anyja« sokkal szelídebb most, mint a szerencsétlen sárga házban volt; már csak egy életfeladatot lát: Róza kisasszony kiképzését és jövõjének némi biztosítását. Ezen munkálkodik éles asszonyi ravaszsággal s hogy tervét kivihesse, sokat enged férjének, sõt még hízelkedik neki, már amennyiben arra egy hõsnõ képes.

Rózánál a festészetre mutatkozott nagy hajlam, elhatározták tehát, hogy »apja« elviszi Münchenbe, ahol magasabb kiképzést nyerjen. Így került Róza Münchenbe, ahol nagy elõmenetelt tanúsított, úgyhogy »A lõcsei fehér asszony«-hoz 1884-ben már õ csinálta az illusztrációkat, amelyekkel Jókai boldogan dicsekedett.

Az öregek tehát csak ketten maradtak és most már csendesen éldegéltek, akárcsak Philemon és Baucis, de nem minden változatosság nélkül. Jókainé az öreg asszonyaival mulatozott, Jókai a múzsájával. Ez idõ szerint a Székelyföldre vetette magát. Megírta a Nemzetben a »Bálványos vár« címû regényt, egy kis pogánykori magyar mitológiát szedve össze, utána a »Damokosok«-at. És képviselõnek is ott lépett fel a témái közt, az ilyefalvi kerületbõl hozván mandátumot. A mindenféle zsírokkal megkent furfangos Császár Bálint vezette roppant ügyességgel e választást.

Ezekre az idõkre esik Jókainé ötvenéves jubileuma. A délceg matróna fönséges szavalata még egyszer utoljára megcsendül a Nemzeti Színház deszkáin egy zúzmarás decemberi estén, még egyszer felhangzanak a tapsok, hull a virágerdõ s ezzel végképpen eltûnik a szemek elõl.

Még ugyan lesz december 8-án egy ebéd a Szikszay emeleti termeiben, melyre megérkeznek a koszorúk és üdvözletek az ország minden városaiból, az utolsó hódolat az öreg Gertrudisnak, de ezt már csak meghívott vendégei fogják látni. És megérkezik az aranykereszt is Bécsbõl a királytól. Elhangzanak a lapok dicsérõ cikkei a magyar Ráchelrõl s ezzel vége van. Jön a magánéletnek csendessége. Az öreg élõsködõ barátnék otthon és az apró-cseprõ napi bajok. Kong a nagy lakás, mint egy kietlen pusztaság. Valami hiányzik belõle. Az a kék szemû kisleány, a két szõke hajfonattal. Mikor még itthon volt, eleget korholta, mustrálta Jókainé, nem mintha nem szeretné, de mert olyan rossz természete volt - most váltig visszakívánta. Alig várja a leveleit. Ha egy-két napig nem ír, aggódva búvik össze a két öreg, eltûnõdve, mi történhetett azzal a gyerekkel? Jókai most is a régi, otthon ülõ ember, ki bezárkózva tágas szobájába fel s alá járkálva gondolja ki és írja regényeit. Évek múltak el anélkül, hogy valami rendkívüli történnék. Egyik nap hasonlít a másikhoz, csak abban különbözik, hogy néha õ veri meg Tiszáékat a tarokknál, néha meg õt Tiszáék. Mindamellett száguld az idõ; hogy egy év megint elmúlt, csak azon veszi észre, mert Hegedüsné új papucsot vagy házisapkát nyújt át neki a nevenapjára, amit oly flegmával fogad, mint egy maharadzsa az évi adót, vagy hogy a »Monarchiá«-ból egy új kötet készült el megint.

E látszólagos csendben, egyedül ülnek, esténkint a tücsök ciripelése mellett, csendes ebédlõjükben a Sándor utca 36. számú házban, melybe a Kerepesi útról költöztek, hol Jókai hangulatára nyomasztóan hatottak az elvonuló temetések; az asszony, mint a pók, szövi a maga finom munkáját, ezerszer is felemlegetve különbözõ alakban, hogy mi lesz a szegény kis Rózából, ha majd õk elmúlnak? Valamit tenni kellene érte. Férjhez nem megy soha. De ki is venné el? Neve sincs szegénykének. A mûvészetnek fog élni - de hát eltartja-e majd a mûvészet? Istenem, istenem, csak ez a nehéz kõ ne volna a szívemen! Ez volt a rendes napi téma. A költõ elérti, de határozataiban habozó. Az õ lelkét is nyomja ez a kõ, de másfelé vannak kötelezettségei, mégpedig nemcsak az isten de a törvény elõtt is. Az 1850-iki szerzõdés a testvéreivel még mindig érvényben van. Jókai szívesen bizonyítaná be szeretetét Róza iránt, de miként határozza rá magát, ha ezzel szeretetlenséget s kötelesség-megszegést tanúsít Károly és Eszter gyerekeivel szemben? Különösen az Eszterre való gondolat tartja vissza. Eszter özvegy lett 1882-ben s Vály sógor éppen nem hagyott kincseket. Eszter, az igaz, nem kér és nem kíván semmit, Károly és leányai még kevésbé, de hát az írás megvan és azt nem lehet meg nem történtté tenni.

Sokat tûnõdött ezeken álmatlan éjszakákon, anélkül, hogy valamit határozna. Bízta a megoldást az idõre.

S az csakugyan meghozta. Róza 1886-ban két évi távollét után hazajött az öregeket meglátogatni. Pompásan telt el a nyár a Svábhegyen és Füreden, már éppen vissza kellett mennie a tanulmányait folytatni, mikor valami tapintatlan barátnéja felvilágosítá születése felõl. Az okos Róza már mint gyermek is sejtett egyet-mást.

Sírva rontott be nagyanyjához, hogy tudni akarja a színvalót: »Ti nem vagytok az én szüleim«.

Az öregasszony fölfedezve látván a féltve õrzött titkot, egy drámai jelenetben végre meglágyította a Jókai puha szívét, ki a szcéna hatása alatt rögtön intézkedett, hogy Rózát a törvényes formák között örökbe fogadják, ami szeptember folyamán 1886-ban simán és csendben meg is történt. Jókainé így kiáltott fel az okmány aláírásakor: »Most már boldogan halok meg!«

Róza másnap visszautazott Münchenbe, hogy onnan eltávozva, Párizsban töltsön még egy évet, hol Munkácsy Mihály irányítólag hathat további kiképzésére.

Hanem a sors másképp akarta. Alig volt Münchenben két hétig, mikor a Jókai sürgönye haladéktalanul hazaszólította: »Anyád tüdõgyulladásban fekszik, gyere haza.«

Nyirkos, utálatos novemberi napon hûlt meg Jókainé. Valami jelentéktelen kelés támadt a hátán, vizes ruhával borogatta és így ment ki. Egész délután panaszkodott aztán, hogy nem jól érzi magát, este rázós hideg ágyba döntötte, de ez fel se tûnt, mert már akkor oly gyakran betegeskedett, hogy csak rövid idõközökben volt ágyon kívül s minden kis bajában olyan türelmetlen tudott lenni, mintha a halállal vívódnék; orvost csak másnap híttak hozzá, aki tüdõgyulladást állapított meg. A baj komoly volt és Jókai többet nem távozott el betegágya mellõl, csak pillanatokra dõlt le felöltözve éjjel a szomszéd szobák valamelyikében. Róza hazaérkezvén megosztotta vele az ápolást. Minden attól függött az orvosok szerint, hogy a gyulladás átmegy-e a tüdõ másik szárnyára? November 16-án volt a krízis. Jókai gyakran bement szobájába e napon s a látogatók közül többen, akik aggódva utána leskelõdtek, látták õt térden állva imádkozni, ahogy kisfiú korában imádkozott. A krízis mérlege jóra billent. A láz alább hagyott. »Betegünk meg van mentve«, dicsekedtek az orvosok. Nagy volt az öröm a családban és csak most vették észre, mennyire ki van merülve Jókai az idegek túlfeszítése és a virrasztások miatt. Az orvos szigorúan megparancsolta, hogy ápolónõt fogadjanak és õk maguk pihenjenek éjjelenkint. A beteg egyre javult, 18-án este lázmentes lett, mosolyogva beszélgetett környezetével, tervezgetve egyet-mást, az orvosok másnap kijelentették, hogy holnap már el is hagyhatja az ágyat egy kis idõre. Ez éjszakán csak egy ápolónõ volt mellette, lesrófolt petróleumlámpa bágyadt fényénél ülve ágya fejénél. A beteg csendesen aludt szabályos lélegzettel, párnái közt. A családtagok, Jókai és Róza a szomszéd szobában pihentek. A síri csöndben, melyet csak a szél rohamai szakítottak félbe, amint megrázták a jégvirágos ablakokat és a kályhában dudorásztak, ott ül letapadozó szemhéjakkal az ápolónõ, egyszerre fölpillant s rémülten látja a gyérvilágítású szobában, hogy Jókainé végig lépdel a szõnyegen különös halotti köntösbe öltözve, melynek uszálya a padlót söpri.

- Nagyságos asszony! - sikolt fel megriadva. -, Jaj mit tett a nagyságos asszony! Istenem istenem, mit tett!

A kiáltásra befutnak a mellékszobából Jókai és Róza is. Az ápolónõ reszket mint a nyárfalevél, zavartan, halálra vált arccal bámul az ágyra.

- Mi baja? Mi az? Mi történt?

Az ápolónõ nem bír a rémülettõl szóhoz jutni: az ágyban nyugodtan alszik a beteg.

- Jaj - suttogja azután, a szögletbe vonva õket -, láttam a nagyságos asszonyt végiglépdelni a szobán halotti köntösben s amint rákiáltok, veszem észre, hogy mozdulatlanul alszik mellettem. Vízió volt. A nagyságos asszony, tessék nekem elhinni, meg fog halni.⁸⁴

Jókai roppant haragudott az ápolónõre, aki bolondokat álmodik, de azért hitt egy kicsit, babonás volt, többé le nem feküdt és nyugtalankodva hússzor is bejött a szobába az éjen át. Az ápolónõnek csakugyan igaza lett, Jókainét, mikor már minden veszélyen túl látszott lenni, szélhûdés érte a hátgerincén és november 20-án hajnalban 4 órakor meghalt.

Jókait teljesen összetörte ez a katasztrófa. Szinte hihetetlen volt, mennyire egyedül érezte magát a világban ez asszony nélkül, aki vezetõje, kínzója és gondviselése volt egy személyben. A hosszú megszokás okozta a nagy hiányt, s jósága, hálája utólag kezdte fölékesíteni olyan tulajdonokkal is, amelyekkel nem bírt. Fantáziájának rémlátományos zsilipjei megint megnyíltak s éjjelenkint mindig vele foglalkozott, vele beszélt, sõt már hallucinációkban szenvedett. Rózának vele kellett hálni egy szobában, hogy élõ lényt tudjon maga mellett, ami idegeit annyira csillapítsa, hogy Majmuna álomtündér legalább félórákra helyet cserélhessen a holt feleségével.

Sajátságos lelki állapotban volt, félt az éji álmoktól, vízióktól, de nappal is beléjük merült; nem akart egyébbel foglalkozni. Valami transzcendentális erõ késztette, hogy dõzsöljön a kínban. Róza rávette egy olaszországi utazásra, hogy az emberek, bútorok közül kiragadja, melyek feleségére emlékeztették, de õ az úton is a féleségére gondolt s róla jegyezgetett, munkát szándékozván felõle írni »Utazás egy sírdomb körül« a címmel.

A munka megjelent, egyike gyengébb dolgainak, tele érzelgõs, egészségtelen sopánkodásokkal. Sokan szentimentalizmusnak, sõt tettetésnek tartották e keserveket, pedig valóság volt ez. Annyira legyötörte lelkét-testét a szenvedés, a sok virrasztás, az idegesség, az álmatlanság, hogy az olasz útban a szállodákban le kellett venni a kocsiról s hordszéken vitetni fel a lépcsõkön, mint egy magával tehetetlen beteget, nem evett semmit, nem beszélt senkihez. Úgy cipelte magával az erõs lelkû Róza, mint egy poggyászt. Csak utóbb Nápoly kék ege alatt jött némileg magához s kezdett újólag érdeklõdni a világ külsõ jelenségei iránt.

Róza gyöngédsége, okos, szórakoztató társasága gyógyító balzsam volt; az öreg poéta lassan-lassan gondviselését látta e gyermekben s vakon engedelmeskedett neki: »Jól van, nagyanyám! Úgy lesz, ahogy te mondod, nagyanyám«. Hovatovább mind több befolyást nyert fölötte, mint ahogy nyert volna akárki, aki vele bíbelõdik. Mert az volt a sorsa, hogy vitessék, tehát vitetett. Szerette, ha egy kicsit hízelegnek neki, de nem bánta, ha parancsolnak. Csak egyet nem szeretett, ha untatták. Untatni nem volt õt szabad, a tömjént beszítta élvezettel, a jármot cipelte megadással, de az unalmat lerázta. Voltak dolgok, amelyeket unt, voltak szokásai, apró hiúságai és vágyai, melyekhez nem volt szabad nyúlni. Aki ezeknek a kulcsát bírta, azé volt az uralom is fölötte.

Hazaérve, Róza egyszerûsítette a háztartást, a nagyanyjáról maradt fölösleges ékszereket pénzzé tette és terheket törlesztett, a balatonfüredi villa is eladatott, mint szintén fölösleges, nem kell tõle adót fizetni és a kert fenntartására költeni, új célszerûbb, olcsóbb lakást rendezett be ugyancsak a Sándor utcában a költõnek, ahol szabadon jöhettek hozzá az ifjabb írók és hírlapírók is, kik iránt õ már azelõtt is nagy szeretetet és nyájasságot mutatott, õket - ami talán helytelen is volt - minden válogatás nélkül bizalmasan tegezte, de azért csodálatos diplomáciával nem eresztette magához közel, csak le-leszállott hozzájuk, mint egy fejedelem - Rex Bohemiae, ha néhanapján megmutatkozik a legsûrübb nép között. »Legislegifjabb írók közt kereste - írja róla egyik legnagyobb kritikusunk, földije és nagy tisztelõje Beöthy Zsolt - szorosabb irodalmi pártféleit, kiknek lelkesedése épp annyira hízelgett hiúságának, amennyit ártott hírének.«

Hogy keresett volna ily pártfeleket, arra nincsenek nyomós jelek, de hogy tûrte és legyezte az õt tömjénezõ ifjú nemzedéket, az kétségtelen. Az ifjak lelkesedése õ iránta pszichológiai okokon nyugszik, hiszen senki sem állott oly közel az ifjúsághoz, mint õ. Akikben valami tehetségek lappangtak, lehetetlen hogy azokat ne az õ regényei hozzák leginkább hullámzásba. És végre is õ volt annak a toll erejébõl támadt nagyságnak az elevenen látható mintája, aminõnek minden borzas riporter és fûzfapoéta magát megálmodhatta. Egy földi isten a fiúknak. Egy alak, aki magasabban áll, mint a miniszterek, de õk magukhoz mégis közelebb érzik, mint akár egy kereskedõsegédet.

Más megítélés alá esik azonban az õ különös érintkezése azokon a helyeken, ahol az írók és hírlapírók tömegben jelentek meg, vagyis a parazitáikkal együtt. Úgy ült itt Jókai, mint Jupiter az Olimpon. De nem volt rátartó egy csöppet se. Tenek szólított mindenkit, bizalmasan megrázta a feléje nyúló kezeket, megölelgette a hozzája tódulókat, néha meg is csókolta, anélkül, hogy tudná ki volt ez vagy amaz. Ez bizonyára ártott neki, mert az önérzetesebb fiatal írók kiábrándultak sokszor éppen emiatt a Jókai-kultuszból, kevés súlyt fektettek baráti érzelmeire s csakhamar komédiásnak tartották, mert a földi társadalomban, hol minden a helyes megkülönböztetéseken alapszik, ez a modor nem volt mondható természetesnek. E földön és fölötte csupán a nap süt egyformán mindenkire.

Hogy minek lehetne minõsíteni Jókainak ezt a legalábbis ízetlen szokását, nehéz eldönteni. Talán a családban képzelte itt magát, családjának vett itt aprót, nagyot? Talán a parlamenti világból hozta ide a Balkán-ízû tegezést és tartalomnélküli álmelegséget hatványra emelve? Lehet fejedelmi nonchalance: Nekem semmibe se kerül, nekik örömet okoz. És végre nem lehetetlen, hogy bizonyos apostoli magaslaton érezte magát, mint Hugo Viktor és Tolsztoj. Ezek mindenkihez egyformák. A gonosztevõkhez is; muzsikhoz, úrhoz, szolgához, rabhoz. De a királyhoz is. Jókai ellenben fölfelé hajszálnyira tudta, miként helyezkednek el a társadalmi létrákon a magas és legmagasabb uraságok s kitûnõen különböztette meg a vonalakat.

Egészben véve pusztán kicsiségrõl van szó. Válogatás nélküli szeretete inkább annyiban érdemli meg a megbeszélést, mert könnyen arra a gondolatra vezethet, hogy azért nem értékelte a szeretetét, mert bizonyosan senkit sem szeretett. Ha szeretetet mutatott, nem érezte, hogy ad valamit. Hiszen ezzel is csak magát fosztotta meg bizonyos eszközöktõl, melyek az életben oly szükségesek egy kimagasló ember számára, mint az uralkodónak az érdemjel-kazettái.

Egy meleg kézszorítás Deák Ferenctõl annak idején fölért egy címmel. S amely fiatal írót Vörösmarty, pedig mindennapos volt az írók tanyáin, bizalmasan letegezett, az nem cserélt volna aznap egy háziúrral. Jókai nem bírt ez eszközökkel - õ egy csapásra diszkreditálta azokat.

De õ nem is kívánt ilyesmit, õ maga módja szerint élvezte kartársait és tisztelõit, az ifjú nemzedék hódolatát, mint ama mámorkedvelõ görög, ki le-leszállott a garádicsokon pincéjébe és nem kóstolta sorba a borait, melyek ott álltak kisebb-nagyobb hordókban, hogy valamelyiknél megállapodjék a hébérrel, hanem csak a hordók közös aromájától ittasodott meg.

Felette érdekesek voltak ez írói összejövetelek, gyûlések és lakomák, melyeken megjelent a kisebbek és a névtelenek közt. Lehet-e igazibb hódolat a világon? A tiszteletnek és csodálatnak érzése reszket a rajta pihenõ tekintetek selymén. Oh, nagyjait csak ez a bohém nép tudja elösmerni. A királyi tekintély hideg dolog, a szuronyok is segítik. Az államférfiak, nagy szónokok népszerûségében van valami alattomos. De ez az igazi, ez az abszolút hódolat. Figyeljétek meg azt a csöndet, amikor Jókai emelkedik fel szólásra ifjoncai közt, megköszörülve torkát és megigazítva tekintélyes bajszát, hát van több ilyen csönd, vagy lesz több ilyen csönd addig a pillanatig, míg Gábriel angyal a Jozefát völgyében szájához nem emeli azt a bizonyos trombitát? Nézzétek azt a hallgatóságot, a szembogaruk fölszívó-sugarait, a figyelemre ráncolt homlokokat, az orrcimpáknak reszketését - a szellemi gyönyör elõtt.

De milyen tökéletesen illik be ebbe a hangulatba ez az ember! A megtestesülése annak, amit »egy ünnepelt férfiú« elnevezés alatt képzelni lehet. Nem azokból a nagyképû ünnepeltekbõl való, akik olyanok, mint XV. Lajos fivére, Artois gróf volt, ki egy fanadrágba emeltette magát otthon a komornyikjai által, mielõtt nyilvános gyülekezetben megjelent s így aztán a nadrág sohase lehetett gyûrött rajta, de õ se tehetett benne egyetlen természetes mozdulatot sem.

Ilyen Artois-k bõven tenyésznek, nagyképükkel és merevségükkel feszítve a mi társadalmunkban, fanadrágjaikban tökéleteseknek és ünnepélyeseknek mutatkozván, de Jókai más volt. Az õ ünnepiessége nem csinálmány, az egyenesen a természet produktuma testileg és harmonikus a lelkével, minden pórusán élet ömlik ki, de egy más élet, mint a közönséges halandóké. Igazi nagyuras modora volt. Keskeny, hófehér kezei és az a rózsás, üde teintje, mint egy gyermeké, hozzá azok az ártatlan tekintetû, mélységes kék szemek! Mindenbõl látni lehetett rajta, hogy nagy ember. Nehéz lett volna megmagyarázni, miért - hiszen szerény volt, úgy ült a sokaság között féloldalra hajló, parókás fejével, mintha restellné, hogy ennyi okos ember közé tolakodott és mégis érezni lehetett, hogy ez Jókai és hogy Jókai csak ilyen lehet.

A temetés utáni néhány hónap alatt esztendõket öregedett. Egészségi állapotának cinozurája, mint õ mondá, a nyaka volt (talán azért, hogy kálvinista ember), betegségeinél csodálatos módon megvékonyodott. Csak a csontok zörögtek rajta, mikor visszatért és járni is alig tudott. De ez nem sokáig tartott, az új lakáson a zavartalan nyugalom visszahozta erejét. Valóságos idilli élet volt ez. Leány és apa versenyeztek, hogy egymásnak örömet okozzanak. Róza Jókainak hítt társaságot, írókat, akiket õ szemelt ki, Jókai pedig Rózának hítt festõ-»kollegákat«, hogy õ se unja magát. Kedves nyílt házat vittek. Néha ott marasztották vendégeiket vacsorára is vagy Rózát kísérte el színházba, hangversenyre s olyankor bosszús dörmögéssel jelenthette a klubban Nedeczky Tiszának: »A ritmuscsináló, úgy látszik, ma megint nõi szolgálatban van«.

Mondani se kell, hogy mindig dolgozott és tervezett. A munkát már annyira megszokta, hogyha írószerek nélkül egy puszta szigetre került volna, a szokott órában talán egy vesszõvel a homokba írta volna be a maga napi adagját. Most egy drámát írt, »Keresd a szíved« címen. Ha vendégek voltak is Rózánál, el-ellopózott íróasztalához fejfájás vagy más ürügy alatt (a Múzsa mégis csak elsõ személy), de talán egy más mitológiai alaknak is kedvezett a múzsán kívül, annak a kis kövér szárnyas fiúnak, aki azzal a bizonyos nyíllal okvetlenkedik mindenfelé, úgyhogy míg õ a »Keresd a szíved«-en fúrt-faragott, addig a szomszéd szobában két szív egymásra talált.

A csinos, már jeles nevû Feszty Árpád éppen Párizsba volt menendõ hosszabb idõre, búcsúzni jött s eközben szóból szó lett, némely szóból piros szín lett (Róza elpirult), a sok szóból végre szerelmi vallomás lett, és hogy akar-e Róza a felesége lenni? Róza kijelentette, hogy annak egy nagy akadálya van, õ nem mehet el Párizsba.

- Hát akkor én se megyek - ugrotta át az akadályt Feszty.

- De én a Pápit el nem hagyom.

- Jól van, együtt lakunk a Pápinál. Most még csak vele kell beszélnünk.

Fölkeresték nyomban a dolgozó asztalánál s elõadták neki úgy, amint volt, hogy mit szól hozzá. Végighallgatta csöndesen, komolyan s azután szokott pajkos humorával így szólt elmosolyodva:

- Steht suba, steht frakk. Ne féljetek, míg az öreget látjátok!

Azzal megölelte õket szeretettel és a többi az már csak forma.

A forma is megvolt rövid idõ múlva Fiuméban, hol az esküvõ után fényes lakomát adott Jókai fiumei barátainak és tisztelõinek és az esküvõn megjelent rokonságnak. A lakoma végeztével, mely egy kis vagyonba került, minthogy olaszországi nászútra voltak onnan indulandók, egy zacskó aranyat adott át a »gyerekeknek« egy pazarló nábob dölyfös hangnyomatával:

- Azt akarom, hogy semmiben se lássatok az úton szükséget. Csak egyszer élvez ilyet az ember.

A »gyerekek« késõbb kibontották a zacskót, hát volt benne tizennyolc Wekerle-féle tízfrankos arany,⁸⁵ ami a harmadik állomásig se elég Fesztyéknek.

Míg a fiatalok rózsában utaztak a szép hosszúkás Olaszországban, addig az öregúrnak csak tövisek jutottak.

A »Keresd a szíved« drámával elkészülve, a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be, de gróf Keglevich István intendáns, dacára a kedvezõ bírálatnak, mivelhogy egy kis ártatlan osztrák-magyar viszályról van szó a darabban, nem engedte elõadásra kitûzetni. Jókait ez nagyon bántotta.

A sajtó megtámadta Keglevichet, mire az ilyen nyilatkozatot küldött be: »Nem akarnék oly helyzetbe jutni, hogyha a király kedvet kapna a színházba menni, nekem kelljen kérnem, hogy ne tegye«. Keglevich már akkor végzetes vágyat érzett ahhoz, hogy kiélezett fegyverekbe rohanjon.

Jókait ez még jobban bántotta, mert rossz hírbe keverheti az udvarnál.

A sajtóban pedig ebbõl a magból kikelt a vihar oly elementáris erõvel, hogy sok huzavona után Keglevich mégis kénytelen volt elõadatni a darabot - de az bizony nem tetszett.

Ami Jókait aztán a legeslegjobban bántotta.