TIZEDIK FEJEZET
RÓZSASZÍN PÁRÁK

Ott volt hatvankét éves korában megint az elsõ szerelménél, a festékek közt. Csakhogy most Orlay Petrics helyett két festõvel lakott, egész nap képekrõl, mesterekrõl, új színekrõl, új iskolákról, képtárgyakról, plein air-rõl, szecesszióról folyt a beszéd. És hát ez is szép világ, - csak egy barázda választja el az övétõl.

Nem unta õ ezt: sõt némi hasznát látta, hogy piktorok közé került. Feszty sok érdekes dolgot csinált és ahová lehetett, mindenütt beprotezsálta a Pápit. Ott van például a II. Ulászló király udvarában, mégpedig országnagy a Werbõczy kíséretében az igazságügyi palota freskóin. Látható egyebütt is. A bejövõ magyarok csapatában is ott ficánkol egy makrancos lovon a Munkácsy Mihály ecsetjével megelevenítve. Eleget ment már õ elõre a maga mûvészetével, most meg már hátrafelé vitték még messzebbre egy másik mûvészettel.

Hanem már nem volt õneki arra szüksége. Annyi nyom van már õ utána mindenütt, hogy egy-kettõ fel se tûnt. Minden nagy magyar városban van egy Jókai utca, a gimnáziumokban sok helyütt Jókai-kör, az intézeteknél Jókai-alapítvány, a kirakatokban Jókai-kalap.

És hát túl volt õ azon, hogy dicsõség számba menjen, ha jeles piktorok megörökítik. Azt a stációt elhagyta már.

A híres ember a közönséges piktúráknál kezdõdik, a cinkográfiánál; képes lapok közlik az arcképét, társadalmi állása és a hírnév mekkorasága szerint, vagy az elsõ lapon vagy beljebb, ha az illetõ öreg professzor, annál inkább a vége felé. A második fokozat a karikatúra. A komoly kép lehet konvencionális szokás is (arany menyegzõjét megért tanfelügyelõ), a gúnyrajz azonban biztosan megmutatja, hogy a karikírozott egyén tényezõ az aktuális közügyekben. A karikatúra tehát nagyobb dolog, de még nem a csúcs.

A torzképrajzolóktól átveszik az embert a nagy piktorok, Benczurok, Horovitzok, a hírnév egy magasabb fokára, amikor a téma hozzájok méltóvá nõ, mikor a téma éppoly halhatatlan, mint a mester. Hiszen a milliomost is lefestik jó pénzért, de ezeken a képeken csak magok a piktorok vannak megörökítve. A mi hõsünket ingyen vésik rézbe, metszik acélba, festik olajba azzal a tudattal, hogy a történelmi képtárak, múzeumok megveszik valamikor. De még ez se a csúcs hõsünkre nézve.

A nagy festõktõl vissza kell térnie újra a rosszakhoz és kicsinyekhez, akik odapingálják a cukorkadobozokra, a tiszteletére adott bankettek menüjére, a mázolókhoz, akik a kávéházak, borbélymûhelyek cégtáblájára fencselik fel - és ez az igazi nagyság. A Munkácsy vagy Benczur ecsetjeit kiállja a kisebb kaliberû celebritás is, de hogy egy borbélymûhely cégtáblája tönkre ne tegye, ahhoz egy Petõfinek, gróf Andrássy Gyulának vagy Jókainak kell lennie.

Ezt a körutat végzi az emberi nagyság a piktúrákban. Jókai ezenkívül olyan kiágazásokban is részesült, hogy a 70-es években üzleti élelmességbõl ráfestették más híres társaival a kártyákra is és a szentkorona alá tartozó országokban bizonyára ekkor foglalkoztak vele a legjobban.

Özvegysége elsõ szakában jóval kevesebbet írt mint azelõtt, s amit írt, se hasonlított elõbbi érdekfeszítõ, költõi szépségektõl duzzadó, bájosan gördülõ regényeihez, a »Szeretve mind a vérpadig«-hoz, melynek tárgyát Ocskay kuruc brigadéros árulása és a Tisza Ilonához való szerelme képezi, sem »A lõcsei fehér asszony«-hoz. (Mióta kassai képviselõ, rendesen félvidékrõl szerzett tárgyakat.)

Úgy rémlett az elsõ két esztendõben, hogy nem minden ok nélkül kiáltott fel neje holttesténél: »Megszûntem író lenni« - valami két évig nem találta meg azt a hangot, amelyen írni szokott. »Az utazás egy sírdomb körül«, valamint a »Keresd a szíved« felette gyenge dolgok. »Lenczi fráter«, mely 1888-ban jelent meg, a fiatalkori zsöngéinél is rosszabb, míg »Aki a szívét a homlokán hordja« nem is emlékeztet Jókaira. »A három márvány fej«, melynek meséjét Thallóczy Lajos hozta neki Dalmácíából, szintén nem az erõsebb munkái közül való.

Aggasztó hírek kerekedtek szárnyra az írói körökben, hogy Jókai zsenije megcsappant, amit úgy szoktak kifejezni, hogy »kiírta magát« s a közönségbe is kezdtek beszivárogni, midõn végre megjelent »A lélekidomár«, mely megint régi ragyogásában mutatta be, de már ez nem szivárgott be a közönség minden rétegébe. Az ilyesmit nem is igen lehet megállítani. Ez idõtõl fogva feltartózhatlanul terjedett a hit, hogy a regényei már nem olyan jók. A botorul harapózó hit oka a kritika léhaságában keresendõ. Jókai egész pályáján nélkülözi a tárgyilagos bírálatot. Egekig magasztalják hibástul, mindenestül a lapoknál alkalmazott ad hoc könyvbírálók, mire a sárga földig rántották le a professzionátus kritikusok, útjába akarván állni teljes erejükkel az áramlatnak, mely bálványaikat, Eötvöst vagy Keményt másodsorba igyekszik tolni õszerintük. A közönség sok évtizeden a magasztalókkal tartott, ami még inkább ingerelte vált igazuk mellett síkra szállani. Epéjükkel aztán annyira mentek, hogy nemcsak a hibáit domborították ki minden alkalommal, hanem a nagy tulajdonaiba is belekaptak, már végre a nyelvét, az egész világon páratlan elõadási bravúrját is kifogásolták, nevetségessé tevén magukat, mint Marey, aki arról írt könyvet, hogy a lovak nem tudnak jól járni s hullámvonalakban mutatta ki, miként kellene lépkedniök, hogy járásuk kecsesebb legyen. E kritikusok jobbadán elvesztették hitelüket a közönségnél, tehát nem is árthattak többé Jókainak.

Hanem jöttek-mentek az idõk, kiszélesedett az irodalom, a jámbor, öreg, becsületes lapok helyett más sajtó támadt, õrült versenyben terjeszkedõ: nem céljuk már vezetni a közönséget, hanem csak narkotizálni. Szenzációs, pikáns olvasmányt kell adni, ez a fõ. Mi sem unalmasabb egy könyvismertetésnél. Egy kis folyosói feleselés jelentõsebb esemény, mintha a legnagyobb elme egy mûvet teremt. Hovatovább már tudomást se vesznek a lapok a könyvekrõl. Legfeljebb pajtáskodásból, viszonzás reményében csempésznek be nehány sort a lapoknál alkalmazott fiatal írók egymás könyvérõl. De Jókainak már nincsenek lapjai, a Jókai munkatársai nem viszonozhatják immár a fiatal írók ditirambusait, tehát a Jókai-könyvekrõl sincs többé ismertetés a lapokban. Nincs ennélfogva semmi földi apparátus, ami megállítsa a lábra kapott véleményt, hogy a Jókai új könyvei kevésbé érdekesek. A professzionátus kritikusok, kiknek még megvannak a papírváraik, ahonnan kiágyúzhatnak, a szemlék, tudományos és kritikai folyóiratok, akadémiai jelentések, megnyitó beszédek, magyaros tisztességgel most már enyhülnek Jókai iránt; látván, hogy a közönség igazságtalan, õk akarnak lenni igazságosak, látván, hogy a fiatalságnak, ha nem is halt ki a lelkesedése, de megfogyott a terrénuma, amelyen neki tüzeket gyújthasson, õk maguk térnek át a tárgyilagos kritikára s midõn a Péczely-díj elõször került kiosztásra 1890-ben, az Akadémia »A tengerszem hölgye« címû új regényét koszorúzta meg.

»Írói erényei fényesen nyilatkoznak benne - mondja az akadémiai jelentés -, s olyan elbeszélõt mutatnak, ki korunk egész irodalmának legjelesb prózai epikusai közé tartozik. Egyes rajzainak, jeleneteinek mély hangulatossága lángeszûségébõl ered. A költõ maga, ébredõ fiatal koráról beszélve, mintegy összes tehetségeiben újra megfiatalodott e regény lapjain. S milyen epikai erõ van Komárom égésének és a menekülõ, tolongó nép riadásának borzalmasan szép képében! Ahol pedig a humornak jut helye, ott az mindig a maga ártatlan vagy groteszk sajátosságában nyilvánul, megragadva, elbájolva az olvasót.« Az egyik bíráló meg azt jegyzi meg: »A magyar költõi próza ebben a stílben lett legméltóbbá Arany János versmûvészetéhez.«

És »A tengerszemû hölgy«-nél is különb és érdekesebb dolgok fognak még elõkerülni abból a kifogyhatatlan tintatartóból. »A leaotungi emberkék« a magyar irodalom legandalítóbb meséje, a »Sárga rózsa«, regényeinek egyik legjobbika, meg annyi más, de mindegy, a közönség véleménye már meg van formálva hanyatlásáról és terjed csendesen az élõ beszéd lassú szivárgásával és nem képes azt többé megállítani sem azok hallgatása, akik eddig dicsérték, sem azok méltatása akik eddig csipkedték.

Ha vissza tudja valami szorítani egy idõre, az egy szembejövõ hullám, idegen népeknek elösmerése Jókai iránt. Mind nagyobb dimenziókat ölt. A világhír fölvert porában látva õt, magyarok szíve kevélységben dagadozik. Nagy különbség 1874 óta, amikor Németországon járt Bismarcknál, még csak néhány regénye volt közkézen s csak a kevesebb igényû hölgyek vagy a javíthatatlan regényfalók olvasták, azóta a német közönség egyik legkedveltebb írója; rendes kiadója van, Janke Ottó és sok ezer példányban terjeszti szerte a világon, ahol németek laknak. A német anyák és német pedagógusok szemérmes emberek lévén, azt tartják, hogy a kisasszonyok nevelése a Jókai regényeknél végzõdik. Angliában szintén külön kiadója van, Jarrold and Sons cég, mely Jókai legjobb regényeit ösmertette meg a brittekkel. Legjobban »Az új földesúr«, »The new Landlord« tetszett, Patterson budapesti egyetemi tanár fordításában. Maga az öreg Viktória is fölemlítette londoni nagykövetünknek, hogy igen jól mulatott a magyar regényen. De legtöbb kiadást »Az arany ember« (Timars Two Worlds) ért Hegan Kernard fordításában.

A British Múzeumban van egy derék öreg könyvtárnok, Nisbet Bain, aki csak úgy könyvbõl tanulta meg nyelvünket a saját gyönyörûségére. Õ fordította le Jókai regényeinek nagy részét. A Jarrold and Sons cég metodista. Vagyis Angliában még a kiadók is osztályozva vannak. Egyes kiadóknál csak bizonyos irányú könyveket keresnek. A Jarroldék megrendelõi metodisták, minélfogva még regényekben is olyanokat adnak csak ki, melyek megegyeznek a metodista tanokkal. Az angol Jókai útját azonban ez se akadályozta. Átment az Óceánon Amerikába és ott derûre-borúra fordítják. Aranyhajfonatú missek ott, a világ túlsó végén is a Senki szigetére vagy a balatonfüredi tündérkastélyba varázsolva ábrándoznak az õ szerelmükrõl s ha a Yellowstone-park nyaralóinak olvasmányait elkonfiskálná egy mindenható kéz, több Jókai-regény lenne köztük, mint amennyi itthon fogy.

A franciák közé a hajlott korában is kívánatos menyecske, Madame Adam vitte be Jókait, ki Budapesten jártakor ösmerkedett meg személyével s annyira-amennyire a munkáival is. Föltûnt neki az érdekes költõ, ki mint egy ifjonc, úgy pirult el, ha megszólította, s Párizsba érve, egy kis zajt csapott mellette szalonjában. »Az új földesúr« (Le nouveau seigneur) 1886-ban jelent meg, ezt követte »A kõszívû ember fiai« (Les fils de l’homme au coeur de pierre), majd a »Szabadság a hó alatt« (Le tapis vert), de sajnos, leginkább német fordítások után, megcsonkítva. Nem tettek semmi különösebb hatást e szûzies történetek, ami elõrelátható volt ebben a bûnös Babilonban, hol a múzsa mint egy vizet szivattyúzó gebe örökké egyetlen kút, a házasságtörés körül kering.

Nemcsak nyugatra, hanem északra is diadalmasan vonult be költõnk, a dánok, svédek úgy ösmerik, mint otthon. A svédeknél a »De faltiga Rika« (A szegény gazdagok) 1875-ben jelent meg s rohammal bevette a szíveket. A finnek, a mi rokonaink, az apró novelláit szeretik olvasni.

S még ezzel se merül ki az õ híre. Ott állnak üvegszekrényeiben a földrész minden népének nyelvén a mûvei. Török Új földesúr, szláv Új földesúr, holland Új földesúr, görög Új földesúr. Zsidó nyelven is megjelenik zsidó betûkkel. Maga »Az új földesúr« kitesz egy egész kis könyvszekrényt különbözõ köntöseiben.

Távolabb esõ országokban csak a Kossuth, Petõfi és Jókai nevét ösmerik a 18 millió magyar lakosból. Külföldi szemlék, hírlapok azzal az elismeréssel írtak felõle, mely minden kicsinylést kizár. Elösmerték lángésznek, nagy fabulátornak, magasztalták fantáziáját, ötletességét és újszerû elbeszélõi hangját. Leginkább idõsb Dumas mellé helyezték, de vannak kiket Gogolra emlékeztet. Nem hasonlított különben egyikhez sem s mint költõ nagyobb volt ezeknél. A kompozíció lapossága, a lélektani problémák és a jellemek gyakori elejtése miatt nem kedvence az irodalmi gourmet-eknek, de az lett volna egyéb nagy kvalifikációjánál fogva, ha eredetiben olvashatják.

Jókai a fülével írt, az õ nyelvezete muzsika, de csak a magyar idiómából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztül a selymen és az üvegen, nyelvének zengzetessége nem vihetõ át idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásának csodás módja változást szenved az átültetésnél, a hímpor a fordítók ujjain tapad. Csak gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószínûtlen, a jellemek, melyek se nem mindig igazak, se nem mindig következetesek. Egy gyengeségeibõl összeállított Jókait ösmer a külföld. S még így is nagy írónak tudja. Mit szólna, ha nagy tulajdonait is ösmerhetné?

Hát igen, e könyvek, a világba széteresztett gyermekei éppen ebben az idõben, 1890 körül kezdtek visszaszállingózni diadalmasan, idegen népek koszorúival. Úszott a dicsõség sugaraiban s nem vette tudomásul, hogy itthon nem fogynak az új könyvek. És ez szerencséje - mert roppant megbénítja az elbeszélõt, ha észreveszi, hogy a közönség hidegedni kezd. Kivált, mert egyéb lehangoló dolgok is érték ebben az idõtájban.

Egy téli reggelen 1889-ben a mayerlingi mulatókastélyban halva találták Rudolf királyfit. A minden rémmesénél bonyolódottabb katasztrófa megdöbbentette az egész országot, mely a katonai kabátok hajtókáin túllátó derék királyt várt benne. Az eset ma sincs kiderítve alaposan és talán sohasem lesz. Az udvar szinte szembeütõ ügyetlenséggel takarta a valót. Az udvar erõnek erejével öngyilkosnak akarta feltüntetni a királyfit. Istenem, mit titkolhatott? Mi rosszabb érhetne egy annyira katolikus Rabsburgot, mint a király, hogy a fia önkezétõl hal meg s tõle a csekélyebb intelligenciájú püspökök, saját országaiban még a harangszót is megtagadják?

Túl azon a mértéken, melyben alattvaló királya bánatából részt szakít, Jókait a szörnyû tragédia villámként sújtotta. A képviselõházból, ahova a hír január 30-án délben érkezett meg, teljesen összetörve botorkál haza. Az a szívélyes viszony, mely köztük fennállott, az autoszuggesztio útján gyorsan, mint a gondolatok szoktak száguldani, olyan kapoccsá nõtte ki magát, hogy annak eltörése nem járt megrázkódtatás nélkül.

Az öregúr nem aludt, nem evett, bezárkózott szobájába s csak harmadnapra, febr. 2-án jajdult fel a Nemzetben, »Vezércsillagom«-nak nevezve a szerencsétlen herceget, ki országok urának született mindenféle örökösödési törvények, jegyzõkönyvek, anyakönyvek, pragmatika sanctiók és egyéb papirosok szerint, de a Végzet különös szövevényeihez képest méltóság nélkül kellett meghalnia, a szentimentális gyógyszerész-segédek halálával.

Jókai bánkódása ha enyhült is idõvel, ez az emlék mindig fájt neki. S tolla mindig elsikamlott, ha ez emlékektõl izzó lett. Egyik akadémiai felolvasásában azzal hozta nagy bámulatba hallgatóit, hogy Rudolf királyfi halálát, mint a világszabadságnak hozott önfeláldozását tüntette fel.

Az emberek összenéztek ijedten, hogy mi történt Jókaival? Ez már több mint komédia!

Nem volt ez komédia. Õ azt szentül hitte. Hiszen azért merte megírni. Mert ha nem hiszi egész bizonyosan, akkor tudta volna, hogy kinevetik érte; ettõl pedig mindig félt.

Az »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben« patronusságát most a királyfi özvegye, Stefánia vette át, de Jókait innentõl már csak kevéssé érdekli. Még ugyan tervez bele néhány cikket Komáromról, a Székelyföldrõl, beutazza leírás céljából Debrecent, Kecskemétet, hol nagy fénnyel és roppant áldomással fogadják: az utóbbi helyen régi tanulótársait összegyûjtik és a leányokat akikkel jogászkorában ismerõs volt; bizony õszhajú, ráncos képû matrónák azok már.

A sok halálos díszebédeken és vacsorákon még csak átküzdötte magát, de a cikkekbõl nem lett semmi, azokat örökre tollába szorítja a debreceni baleset. Ugyanis megírván nagy ambícióval a kálvinista Rómát, kefelenyomatban szokás szerint elküldte kézirat gyanánt megtekintés végett a helybeli szakértõknek. Azok elolvasták, helybenhagyták, el voltak ragadtatva. Egy példány azonban valamely újságíró kezébe került s az leközli a helyi lapban. Jókai megharagszik s nyilatkozik a fõvárosi lapokban, hogy ez irodalmi lopás. Mire megharagszik a debreceni újságíró is és kijelentvén, hogy azért közölte, mert ki akarja mutatni, hogy a közlemény elejétõl végig tele van alaptalanságokkal, hibákkal, tévedésekkel és valótlanságokkal, egyszeribe ki is mutatta maró gúnyolódó kritikában. Ez aztán Jókait annyira lehangolta, hogy több etnográfiai cikket nem írt a trónörökös könyvébe. »Csináljátok, ahogy tudjátok«, hagyja rá egészen Nagy Miklósra.

Még föl-fölsürgönyözi néha a szép özvegy Laxenburgba vagy Bécsbe szerkesztõségi gyûlésre s érintkezik néha Weilen barátjával, az egyöntetûség és paritás sokszor megzavart kérdéseiben, s ilyenkor könnyekben tör ki a vén fiú, ráemlékezve a királyfira, ami fölött titkon nagyokat csodálkozik a hideg osztrák, de már öröme nincs a könyvben. A vezércsillag, a vonzóerõ a kapucinusok kriptájában porladozik. Az udvarral való érintkezésbõl, mely annyi örömet okozott neki, ami most még megmaradt, nem elégíti többé ki. Vége van. Játéka összetört.

»Engem már nem érhetnek csapások - kiáltott fel a tavasz elején egy újságírói lakomán melankólikus tósztban, a mayerlingi esetre célozva, mert szertelen volt sirámaiban is -, én már mindenemet elvesztettem.«

Még el sem múlt a tavasz és a sors már rácáfolt, nagy fájdalmát okozva neki. Május 4-én, 73 éves korában meghalt Eszter nénje, özvegy Vály professzorné, az õ valódi vezércsillaga életének elsõ szakában.

E két temetéssel mintha észrevétlenül még egy harmadik embert is eltemetett volna, a saját régi énjét. Minden megváltozott körüle. Nem várt már Bécsbõl levelet a hermelines monogrammal. Esztitõl se jön már több levél. Minden más már. Az örömök, a remények, az életrend, a környezet, a szokás. Mindaz, ami másnál apródonként következik be, nála rohamosan zúdult be. Nincsen már felesége. Nincsenek lapjai. A barátai részint kibuktak, részint meghaltak. Az új képviselõk már Móric bácsinak szólítják. Nem is tudja, hogy hívják õket. Még tetejébe néhány hónap múlva a »generális« is megbukott, más miniszterelnök lett. Hát ez már bizonyosan nem a régi istentõl van így rendelve, ez már nem a régi világ. És talán mindez csak valami regénytöredék, ami õvele azelõtt történt, nem pedig az õ pályafutása. Aztán ez az otthoni élet két jókedvû, fiatal lélekkel. Hovatovább homályosodni kezdett elõtte a jelen és múlt közti kapcsoknak a mikéntje, mintegy észrevétlenül átcsúszott egy másik planétára, egy másik életbe, amiben mindig hitt, csak azon csodálkozott, hogy õ még most is Jókai Mór, és a tükörben a régi arc jelenik meg, bár kissé megkopva.

Kivált akkor lett teljes az átváltozás, mikor Fesztyék fölépítették a házukat az epreskert vidékén, ahova a festõk, mint a cigányok a faluvégre, húzódnak el a saját palotáikba. Ez is egy kis palota kerttel a Bajza utcában. A mûterem alul van, a földszint az övék. Az emeletet ellenben egészen az öregúr kényelmére építették, csinos ebédlõvel, melyet pompás faragású velencei bútordarabok ékesítenek, tágas dolgozószobával, melyben elférnek a könyves szekrényei és a világ minden tengerébõl összehordott kagylói. Ezt szellõs kényelmes hálószoba egészíti ki.

Ha valamikor szomorú volt a sárga ház, hát most megkapta a legvígabb házat a városban. Pajkos tündérek milyen furcsa cserebere játékot ûznek vele. Róza abban tûzi ki hivatásának egyik célját, hogy a Pápi életét derültté, boldoggá tegye. Nem szabad itt mutatni senkinek, hogy rossz kedve van. A »gyerekek« néhanapján még játsszák is a jó kedvet - ámbár van az nekik bõven, ha nem játsszák is. Vendég sok jár a házhoz. Ha az öregúrnak kedve jön társalogni, hát lejöhet gazdának a földszintre, ameddig el nem unja, csupa ismerõsöket talál ott, vidám bohém népet, kiktõl sok bohóságot és elevenséget hall. Csakhogy mivel közös a háztartás, a paritás elve azt kívánja, hogy az öregúrnak is legyenek külön vendégei az emeleten, amelyekhez viszont Fesztyék mehetnek fel. Ezek is csupa ismerõsök, az öregúrnak a barátai, tarokkpartnerei, ezek is a jókedvüket hozzák ide és csak a pénzét viszik el a gazdának. Itt jelenik meg koronkint a szombati tarokk-estéken Tisza Kálmán, ha polgári kimenõt kap, a jóízû Nedeczky István, a nem keverõ Gajári Ödön, Dárday Sándor és báró Wassmer Adolf, aki egy mondásával örökítette meg a mamelukharagot, megfenyegetvén egy minisztert: »Vigyázz, mert a birka is topog néha a lábával.«

Vacsora után nincs többé tarokk, de a vacsora eltart éjfélig is és a gazda mégsem szökik meg a hálószobába, mint azelõtt. Sõt néha, ha vendég nincs, csupán kettecskén Fesztyvel be az éjfélbe is eliszogatnak az »öt hektó«-ból (ennyit kényszerítenek ki a Svábhegybõl). Két ember se unja meg magát, ha mind a kettõ Komáromból való.

Jókai igen jól tudott otthon az övéivel, akik nem feszélyezték, trécselni. Emlékezett sok emberre, akiket azelõtt ismerni se látszott, sõt tényleg nem jól ösmert. De amint idõben távolodtak, egyszerre valahogy megérlelõdtek benne az akkor észre sem vett vonások s néha oly mesterileg jellemzett meg néhány szóval rég elmúlt embereket, hogy azt leginkább a család tagjai bámulták, kik tisztában voltak vele, hogy a legközvetlenebb környezõirõl is milyen tévfogalmai vannak. Sohase ösmerte azt, aki fizikailag közel volt hozzá, csak nagysokára, ha eltávozott.⁸⁶

Érdekes megjegyezni való, hogy az oly alakoknak a karakterét, akikrõl csak beszélni hallott, követve a saját kialakító sugallatát, mesterien rajzolta s oly pontosan, hogy a legnagyobb analizáló se tehetné különben.

Róza figyelme mindenre kiterjedt; kedvenc ételeit fõzette, hogy egy kicsit reprezentáljon is, egy csinos magyar dolmányos suhancot szerzõdtetett hozzá inasnak, akit az öregúr ide-oda küldözhetett. A fiatalasszonynak ezt a gyöngédségét nem gyõzte magasztalni. »Most lettem már én igazi nagyságos úr - dicsekedik a klubban -, eddig csak kend voltam. Egyik nap kapros lepény, másik nap túrós derelye.« Különben híre volt annak az egész városban, beszéltek arról még a cselédszerzõ helyeken is, hogy a Bajza utcai házban azt is megkérdezik a szakácsnétól vagy a mindenes leányzótól, tud-e szépen danolni, mert az öreg nagyságos úr szereti hallani a dalolást és ha észrevették, hogy csengõ kacagása van a szerzõdõnek, egy forinttal szerezték meg a bért, mert a csengõ nevetés föl fog hallatszani a pápihoz.

Végre, hogy még vidámabb legyen a ház, egy kis unoka született: Mariska. No, ez lesz még a nagy mulatság. Mikor az majd gõgyicsélni kezd. Hát még mikor majd fecsegni tud és a pápi õvele fog játszani, nem a III. Róza angóra macskáival. Még ennek a kis gyereknek is a pápi miatt örültek olyan nagyon.

Így látjuk nyomon követve Jókai életfolyamatját, miként becézi a sors és átrakosgatja mindenféle helyzetekbe. Elõször élvezi a nép szeretetét, de a háza tájéka szomorú. Azután élvezi az uralkodó-család figyelmét, de már a népszerûsége nem olyan nagy. Azután élvezi, ami után annyira vágyott, a családi otthon vidám derûjét - de most meg már az udvarnál vesztette el a Mágnesét. Megjön észrevétlenül, mint a hajnal, a világhír is - de már gyakoriak a fejfájások és az étvágytalanság.

Ez van a mérleg egyik serpenyõjében. Csupa ragyogás, csupa fény. Hiszen mikor már vesztette is a népszerûségét, még mindig több volt neki, mint másoknak, mint akárkinek, és mikor legszomorúbb volt a sárga ház, akkor is levette gondolatban a magyar ember a kalapját, míg elment mellette. És amitõl a ház szomorú lett - még azt az árnyékot is a szeretet vetette. Néha kevesebb pénze volt, néha több, de a kevesebbet is talán csak abból a kedves incselkedésbõl adta a sors, hogy aztán a többel megélénkítse az életkedvét, részesítve õt a szerzés örömeiben, nagy fáradsággal, áldozatokkal, verejtékkel alkotott svábhegyi paradicsomának bírásában, ékesítésének édes gondjaiban. Örült-e a király a budai parkjának úgy, mint Jókai az õ Svábhegyének?

Nos, lássuk most már a másik serpenyõt, ahol a szenvedéseknek kell lenni. Ez a serpenyõ üres. Fel lehet fordítani. Nem esik ki belõle semmi más, mint egy pár súlytalan kellemetlenség. Jókai életében nem fordultak elõ nagy szenvedélyek, konfliktusok, tragédiák, megrázó szerencsétlenségek és nagy fájdalmak.

Mily szerencse rá nézve! - de vajon szerencse-e az irodalomra is?

A nagy írók a fájdalmak és kínszenvedések oskolájában válnak óriásokká. Miként rajzolja a nyomort az, aki sohase nyomorgott? Csak az származik az istenektõl, ami a költõ szívén megy át -, nem az, ami csak a fülön keresztül jött a tollára. Hogy adja õ meg az érzelmi viharok és szenvedélyek igaz hangját, mikor nem érezte át azokat? Hogyan ösmerné az embert, mikor sohase látta benne a vadállatot vagy a páriát, nem látta indulatrohamai és nagy bájai közt, nem észlelhette keserûségtõl kifacsart könnyein át annak a belsõ arcát, letepert állapotban, megölt igazainak hörgése közben, mikor csak úgy kívülrõl látta, mint társas lényt, szegfûvel a gomblyukában, amint haragudott, locsogott, nevetett, táncolt, vagy fokossal kopogtatta meg a csárda ajtaját.

Jókainak mindent megadott a természet, ami egy világra szóló nagy íróhoz kell, csak a boldogtalanságot nem. Minden fogyatkozása innen származik. Hallott az emberek gonoszságairól, árvák nyomorgásáról, éhezõk szenvedésérõl, megalázottak lelki háborgásáról, le tudta írni nagy bravúrral, elbûvölõ módon, ki tudta tölteni fantáziájával, de bele nem adhatta a saját szívét. Nem voltak gyermekei, nem volt soha kis koporsó a házában…

De minek folytassam. Ezer szóval se mondhatnám meg jobban: sohase volt a házában kis koporsó…