TIZENHARMADIK FEJEZET
AZ ALKONY

Jókai nyilvános élete voltaképpen idáig terjed, ami ezentúl van, az már nem tartozik szorosan az életrajzhoz, annak elbeszélése csak rossz szokás. Csecsemõ korában még Napóleon is bizonyosan csak olyan csecsemõ volt, mint a többi és talán olyan tehetetlen fecsegõ aggastyán lett volna kilencven éves korában, aminõk a kilencvenéves aggastyánok. Csak a közepe Napóleon. A zúzmarával ellepett fák télen mind egyformák.

A Jókai élete innen kezdve kétségkívül az alkonyat. Az est leszállt már - de még korán van gyertyát gyújtani.⁹² Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemrõl jegyzi fel költõnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. A fejedelem õnagysága, ha kinéz az ablakon s meglát a palotájából valami formás begyes menyecskét a környéken mozogni, legott üzenni akar lakájtól, tanácsostól vagy attól, akivel legelõször találkozik, hogy elveszi feleségül, menjenek, kérjék meg a kezét azonnal. A környezete be van már tanítva, azt mondják, hogy jól van, úgy lesz ahogy õnagysága parancsolja, s azzal nem mennek sehova és Apafi Mihály uram, mire újra látja a küldöttet, elfeledkezik a menyecskérõl, immár más asszonyszemélyekre vetvén azóta bûnös szemeit.

Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél se szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó ismert példa. Az elme elveszti eddigi feszerejét s az érzések feltartóztatlanul visszaviszik az embert a gyermekkorba s ebben a visszafelé való útjában igen természetesen végigmegy az ifjúkorán is, útközben hát szerelmes is lesz és ha jól nem vigyáznak rá, megházasodik vagy férjhez megy.

Amilyen mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan mértékben és sorrendben kezdtek azok õrajta mutatkozni.

Nem lévén már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban kezdtek elkalandozni, Leginkább színésznõk kötötték le figyelmét, kiket este játszani látott s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes elõmenetelt remélvén.

Egy darabig még szorgalmasan járt a klubba, a történelmi tarokkpartiba, de hovatovább kezdett elmaradozni. Még mindig írogat, de keveset, leginkább a Pesti Hírlapba, ahonnan háromezer forintot kapott évenkint, amelyért 25 ívnyi kéziratot lett volna köteles írni, de nem írt annyit. »A barátfalvi levita« jelent meg még tõle 1897-ben, mint »Az elátkozott család« folytatása, ebben újra elénk bukkan a feledhetetlen Tardona regényes bükkjeivel, jámbor népével. 1898-ban a Magyar Hírlapba irogat, többnyire jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális tárgyú tárcacikkeket, köztük az »Öreg ember nem vén ember« címû regényt, mely azonban csak egy év múlva válik szenzációs mûvé, miután azt hiszi a közönség, hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövõt, minek következtében némely újságok újra lenyomatják.

A fõrendiházba nem igen jár: »a temetõ elõszobája az - mondja -, nem bírom megszokni.« A klubban is ritka vendég. Fesztytõl kérdezgetik a barátai, mi történt az öreggel? »Éli világát«, felelgeti Feszty. A hír mindenfélérõl locsog, hogy valami színésznõbe szerelmes, hogy el fogja venni. De hát bolond beszédek ezek! Ki hinne el ilyeneket?

Míg végre 1899 õszén, szeptember 16-án kipattan minden. A lapok a leghitelesebb formában meghozzák a hírt hogy a 74 éves aggastyán megházasodott. Elvett egy fiatal színésznõt, Grosz Bella kisasszonyt.

Az egész országon végig száguldott a villám gyorsaságával a pikáns hír. És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelõzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végig hurcolva a dicsõségtõl körülragyogott emberi fõt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobb érzésû embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez. Pedig hiszen várható volt, hogy ilyesvalami történhetik. Pszichológiailag nem szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nõsülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év elõtti. Akkor õ volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húsz éves leány ) volt túlságosan fiatal hozzá. Õ maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta, hogy a múzsájával más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és õt is fiatalon tartotta hajlott korában is.

Hiszen kétségenkívüli, ítélõtehetsége eddigi feszerejének is meg kellett lazulnia, hogy nem bírt ennek a lépésnek ellentállni. Ámbár iszen joga van még a legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar.

Könnyû megérteni azokat az indító okokat, melyek legközvetlenebb hozzátartozóit a házassági frigy megakadályozására sarkallták, de talán a mód nem volt jó, amelyet követtek, hiszen õ maga jelezte azt pompásan Apafinál, rá kellett volna hagyni s akkor talán magától elfelejti, s nem ellenkezni vele - ami egy gyereknél feltüzeli és hõsiességgé magasztosítja az ellenállást. De minden jobb lett volna, mint az ami történt, hogy a már bevégzett tény a különbözõ »jelenetek« miatt úgyszólván a kirakatba vitetett s a véletlenek szeszélye és a nagy öregember naiv hiúsága miatt egész végig köznevetségül a kirakatban tartatott.

Ha csendesen, zajtalanul, rejtve megy végig mindez, a világnak kevés köze lett volna hozzá. Goethe házasságát is rosszallta, de csak szûkebb weimari környezete, a nagy német nemzet meg se mozdult. Igaz, hogy Goethe még nem volt abban a korban. De végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá. Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze. Bohó beszédek, hogy egy nagy embernek adni kell valamit magára. Hogyan? Azzal kellene tehát büntetni egy kiválóságot, hogy annak kevesebb legyen szabad, mint más tisztességes embernek? Ez a tétel egy percig se állhat fenn. Ellenkezõleg, a nagy embernek többet lehet elnézni, mint a többieknek. És végre is, kit érdekel az egy nagy ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kisebb lenne-e Napóleon azért, ha egy szolgálóját veszi el, ahelyett hogy Mária Lujzát hozatta el magának a bécsi Burgból? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare-nek a kedves neje? Jut-e eszedbe mrs. Dickens után kérdezõsködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?

Abban volt elhibázva, hogy nem elég csendesen történt. Mikor az ilyen események kisülnek, akkor már rendesen régiek, s a világ egy mosollyal napirendre tér fölöttük. De ez alkalommal bizonyos ügyetlenségek miatt közeseménnyé vált e házasság. Jókai meghasonlott családjával, mint egy könnyelmû ifjonc, kit nagy szenvedélye elragadott. A sajtónak és a közönségnek ezt a beavatkozásszerû viselkedését nem lehet egészen rossz néven venni, mert hiszen azzal mutatta meg legjobban, mennyire szerette Jókait, hogy szinte azt hitte, még a magánéletéhez is köze van.

S maga Jókai még tetézte azzal, hogy amint a nászútról, Szicíliából hazaérkezve, értesült az itt szállongó hírekrõl, hogy új családja nem jól bánik vele, cáfolatul váltig szerelmi ömlengéseket írt új nejérõl a lapokba - mert mindent inkább akart, mint azt, hogy sajnálják.

Csak éppen ez kellett, hogy e komikus esemény soha a szõnyegrõl le ne kerüljön, hogy ott legyen a kávézó nénikék uzsonnájánál, a lapok szenzációs újdonságaiban, a vadászok csípõs élceiben, a képviselõk trics-tracsában, és a vigyorgó csõcselék durva kiszólásaiban.

Így halványodott a Jókai nimbusza szemlátomást.

De meddig halványodott? Vajon érdemes-e errõl beszélni, aránylag azon idõhöz a századok sokaságaiból, mely neki mint írónak átélnie hagyatik? Morton doktor meséli, hogy Ninon de Lenclos-nak 1657 januárius és februáriusban egy csúf var volt az arcán - nem volt-e azért Ninon de Lenclos mégis nagy szépség. Nos, jól van, e két hónap alatt meg engedjük, hogy nem - de azelõtt és azután?

A nimbusznak ez az elhalványodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bágyadtabb, hanem csak az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltûnik a szemétre, ahova való, s a nap marad olyan fényesnek, aminõ volt.

De ha nem ártott is az írónak, vagy csak ideiglenesen ártott - az egyénnek valóban súlyos helyzetet teremtett ez a lépése. A szegény öregembernek, elfordulván családjától, röstellkedvén barátjaival szemben, nem maradt fenn egyéb, mint végképp számûzni magát a világból, vagy lejjebb szállni más, ismeretlen társaskörökbe, ahol szintén tapasztalnia kellett, hogy nem az a hímporában érintetlen csodálat környezi, ami régente. Nagy bûnhõdés volt ez, roppant nagy bûnhõdés az isteneknek azért a kedélyes tréfájáért, hogy a szívét meghagyták fiatalnak.

Még iszen feljött néhányszor a klubba, de csak úgy az oldalbejáráson suhant be és ott is azt vélte érezni, hogy hidegebbek iránta régi barátjai; mind ritkábban jött, végre egészen kimaradt. Eleinte még kérdezõsködtek utána, aztán elfelejtették, mintha már nem is volna. Tisza Kálmán halála után egyszer se jött fel többé.

- A tarokkparti ki van kezdve - mondta búsan. - Most már rajtam van a sor. Tisza után Jókai megy.

S hogy ne is emlékeztesse a régi napokra, levétette dolgozószobájában a falról Ferraris ismeretes képét. Fájt neki annak a látása. Az elmúlt régi világ rajta feküdt a lelkén, mint egy nehéz kõ.

Utoljára nem ment már sehová, nem találkozott senkivel, csak a kiadójával. Úri barátai kocsizni látták hébe-hóba két nõvel, és az mindig furcsa megemlegetni való látvány volt. A két nõ ült, hátul, az aggastyán pedig a gyermekülésen kuporgott.

Így lett idegenné itthon az ország legnagyobb fia, csupa merõ szeretetbõl. Nem kívánt sokáig otthon lenni egy huzamban, ha csak tehette, elutazott ide-oda, meleg éghajlat alá. Utasoktól, kirándulóktól jött néha valami hír róla. Az is mind a pletyka asztalára való csemege. Csak az úgynevezett cigány társadalom maradt iránta változatlan szeretettel.

Itt még mindig õ volt a legnagyobb fényesség. Ezek a bohó fiúk értik az embert. Tudják, mi rajta a cafrang és kenõcs és tudják, mi rajta a hús és vér és mi benne az állat. Ezeket félre nem vezeti a nagyképûség, se a méltósággal kidülledt mell, az oroszláni szemöldök, vagy az ájtatos szemforgatás. Ezeknek a fiúknak jó szemük van. Tudják, mi az égi fény és mi a földi fénylés. Mert a szentjánosbogár is fénylik, de az csak szentjánosbogár. Némely politikus is fénylik, sõt világít, mint a villamos körte, ami ha elhomályosul, más körtét tesznek helyére és az is megteszi, de az égi fényt nem lehet az ég peremérõl lecsavarni és ott van az azért, akármilyen felhõfolt vonul is el alatta.

A bohémeket meg nem zavarta ez a minden logika nélkül hajszává fölpiszkált hangulat, melynek kiszögellései kellemetlenül érintették nemcsak a szereplõket, hanem általában a komolyabb elemeket.

Az újságírók egyesülete egy Jókai-serleget szerzett, melyet a régi magyar ötvösökhöz méltó mester, Fachruch készített remekbe. Ebbõl a serlegbõl minden március 15-én nagy áldomást isznak a sajtószabadságnak Jókaival kapcsolatos emlékére. Különben más alkalommal se történhetett újságírói összejövetel vagy lakoma, hogy a tósztok rendjén magasztaló szó ne essék Jókairól, amirõl hódoló sürgöny menesztetik hozzá. 1901-ben, midõn a Pesti Hírlap kiadójával összekülönbözött, ki az általunk fentebb említett szerzõdést felmondta Jókainak, az egész sajtó Jókai mellé állott, nem is törõdve azzal, hogy kinek van a vitában igaza. Ösztönbõl, szeretetbõl öreg atyamesterének ellenfelére rohant.

Ugyanebben az évben végre elkészült a szerkesztésében megjelenõ »Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben«. Már oly soká húzódott s olyan bizonytalan politikai viszonyok jelentkeztek ingaszerûn hol ide, hol oda, hogy szinte már kérdésessé kezdett válni, hogy a könyvnek lesz-e hamarabb vége, vagy magának a birodalomnak?

A könyv, melynek törzselõfizetõi már jobbadán kihaltak, végre elkészült, a résztvevõk, minthogy a császár és király égisze alatt ért véget (az egyik védnöke elhalván, a másik férjhez menvén), megkapták rendjeleiket, különbözõ kitüntetéseiket és végkielégítésüket (Jókai 36 ezer koronát), a Széll-kormány ezt az alkalmat ragadta meg, hogy Jókainak az országgyûlés által is megadassa a legnagyobb erkölcsi elismerést, mely a jubileumról elmaradt s Wlassics közoktatásügyi minisztert bízta meg a minisztertanács az indítvány megtételével, hogy a parlament az agg írónak szavazzon meg élethossziglan nyolcezer koronát, amennyi eddigi szerkesztõi díja volt.

Végre tehát gyúl még egy kis fény a csillagtalan, beborult esthomályban.

De hajh - öregembertõl elfordul a szerencse -, még a rózsából is tormát fõznek annak, nem rózsavizet.

Az indítvány megtörtént, de nem ment keresztül, amint a nagy öregemberhez illett volna: egyhangúlag. A Ház nagy többsége zajos helyeslésben és éljenzésben mutatta készségét, néhány jelentéktelen képviselõ azonban mégis fölszólalt. Ez okvetetlenkedésben, melybe különben semmi tiszteletlenség nem vegyült, egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel s ünnepies, rezes hangján beszédbe kezd, mely az immár lecsendesült Házat meglepetésszerûen érinti.

- Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem…

Csak ennyit szólhatott. Az erre kitört általános fölháborodás vihara elnémítá szavát és õt magát is elseperte a szószékrõl.

Ez volt tehát az utolsó szó, ami õfelõle a Sándor utcai ház öreg falai közt elhangzott, amelyek közt hányszor tartott falrengetõ taps és tetszés-zaj közt harminc esztendõn keresztül beszédeket. Ezt hallottátok hát felõle öreg falak legutoljára, hogy hazája ellen vétkes egyén, és nem omlottatok össze?!

Ez a »hazája ellen vétkes egyén« tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midõn azt mindenfelõl oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövõjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját - ez a hazája ellen vétkes ember. Az öreg falak közt ez hangzott el felõle utolszor, össze még se roskadtak - de hát az õ lelke nem volt-e bizonyos tekintetben még erõsebb, hogy össze nem roskadt?

Ha nem is, mindenesetre legalább vonaglott. Oh, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki az igazat: ennek a nagy embernek az alkonya végtelenül szomorú volt.

Talán céltalan és meddõ felkeresni és analizálni az okokat, amelyeknél fogva a tragikum megrendítõ erejével hat ránk a Jókai alkonya.

Úgy rémlik egy percre, mintha valamely ballépés bûnhõdése lenne. De jobban meggondolva, tagadnunk kell egy ilyen ballépés fennforgását. Hiszen nem követett el semmi hibásat. Olyat, amiért egy kaszinóból ki lehetne zárni, vagy egy párbajnál diszkvalifikálni Ellentétbe helyezte magát a társadalommal? Még azt sem. Õ semmi egyebet nem tett, mint hogy egy megengedett vágyát elégítette ki fiatalemberesen, nagy zajjal.

Épp azért kétszeresen lázító a tragikuma. De ne üljünk fel az elsõ érzésünknek. Ha már a Jókai lépéseit vizsgáltuk, vizsgálnunk kell a »bûnhõdését« is és rögtön rá kell jönnünk, hogy az csak egy Jókai-féle tragikum, mely õt a külsõ világnak vele szemben való viselkedésében - az õ szemüvege szerint éri.

Mert ha egy közönséges filisztert veszünk, annak a sorsa ugyan meg nem ríkat azért, hogy a rokonai és a barátai elhidegültek iránta s hogy a pletykázó körök gúnyolják, kivált ha megtudjuk róla, hogy az illetõ földig sújtott férfiú a fõrendiháznak tagja, vagy ötvenezer korona évi jövedelme van és még az sem sajtol ki könnyeket szemeinkbõl, hogy a parlamentben valaki megtámadta, akit a Ház ezért lezúgott. Adjátok ezt a véget Vas Gerebennek, Pálffy Albertnek, Vadnay Károlynak és annyi száz elhalt írónak s úgy fog feltûnni pályafutásuk szürke épülete, hogy egy pompás tetõt kapott.

De mit szóljunk Jókairól? Az elkényeztetett kedvencrõl, kinek sorsát napsugárból és rózsaillatból szõtték a Párkák. Az õ számára bizonyára olyan finom pókszálakból van összerakva a pokol is, hogy mi nem látjuk szabad szemmel annak, míg õ belefonódva, már javában benne vergõdik.

Nem érintve az õ bensõ életviszonyait, a külvilág jelenségeit mégis úgy kellett festenünk, ahogy azok az õ szemében mutatkoznak, mert másképp nem érthetnõk meg õt.

Boldogtalan õ kétségtelenül. Látjuk is néhány erõlködését, amint igyekeznék ebbõl az õ világából szabadulni, de már nincs akarata. Férfias akaraterõ hiányában történt minden, ami történt, és ugyancsak akaraterõ hiányában nem változhatik meg többé semmi.

Lecsüggeszti fejét és megy-megy rogyadozó léptekkel a bizonytalan vizek felé. Érzi a tikkadtságot, érzi a szomjat a régi után, de mégis csak megy szomorúan elõre. Nem dörömböl már az ajtaján a kis Maca, pedig hogy szeretné, ha még egyszer pacsit adna. Rokonai (a jó Ihászékat kivéve) át nem lépik a küszöbét, sem õ az övékét. Jön a születésnap, Hegedüsné nem hozza el az obligát hálósipkát! Pedig hogy örülne most egy ily sipkának. Fesztyék sem csörtetnek fel vidáman meggratulálni a Pápit. Mindez csak volt. Bánatosan zúgnak, susognak, idegenül integetnek a svábhegyi fák… a legjobb barátai, talán ezek se szeretik már, ezek se vigasztalják már. Még talán szerencse, hogy ott van a föld alatt a jó Károly és az édes Eszter. Most ezek is elfordulnának tõle. Vajon? Sokszor eltûnõdik ezen, mint valami problémán, amit okvetlenül meg kell fejteni.

Voltak fázisai, mikor úgy rémlett neki, mintha az egész ország elment volna innen valahová és õt itt hagyta volna idegenek közt. Egy árva gyermeknek képzelte magát, pedig egy képzelõdõ aggastyán volt. De mindegy, képzelet vagy valóság, tény, hogy apródonként elmaradt mindenkitõl, egyesegyedül találta magát. Nem volt már más barátja, csak az íróasztala, azt el nem vehette senki.

Oda menekül nyilak, bajok, gúnymosolyok elõl és egyre ír és mesél az õ nemzetének. Gyermekes ösztöne, összefogózván fantáziájával, olyan nyomokon jár, melyekbõl visszatükrözõdik a saját helyzete. Új regényében: »Ahol a pénz nem Isten« egy társat keres s talál Salvator fõhercegben, ki egy új világot alapít magának puszta szigeten, ahová idegen nem vetõdik be, semmi hír nem jut be, nem jön ki. Látjuk ebbõl az õ legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a világot magának gondolta ki - Salvatornak csak odaadta.

Hát igen, ott ül az íróasztalánál, dolgozószobájában és egyre ír. Hiszen alkony van, de itt a lámpa még ég és el nem alszik - csak majd együtt vele.